Kellemes, ámbár a napi edzés után meglehetősen melegnek tűnő téli napunk volt. Alaposan kifulladtam; néha úgy érzem, a szükségesnél jobban hajszolom magam, és ennek nem feltétlenül lesz jó vége. Igaz, az elmúlt pár hónapban alig volt lehetőségem kidoun kívül mást gyakorolni, és ha elmulasztom bepótolni a kiesett időt, annak is kellemetlen következményei lehetnek. Homlokráncolva megcsóválom a fejem, és a tó felé veszem az irányt. Ideje a szokásos levezető meditációmnak.
Lassan lélegzek, és kiterjesztem a tudatomat. Érzem a teaházban tevékenykedők jelenlétét. Ugyan a teljes birtokot még nem tudom befogni, de kellő gyakorlással majd oda is eljutok. Erőlködve igyekszem kitolni reiatsu-érzékelésem határait. Próbálkozásaimat mintha valamekkora siker koronázná: két új lélekenergia-nyomot fedezek fel a környéken. Egyikük aktívan próbál rejtőzködni, a másik nem tesz ilyen erőfeszítéseket. Az előbbi felé indulok, miközben felhívom valamivel kevésbé kifinomult érzékekkel bíró húgomat, hogy gondoskodjon a másikról.
Tempós léptekkel, de shunpo nélkül haladok a birtokháborító irányába. Nem akarom a kelleténél jobban kifárasztani magam. Elővigyázatosan elrejtem lélekenergiámat, de nem próbálok csendesen haladni, ebben a hóban úgyis reménytelen. Kisvártatva meg is pillantom. Alacsony, rövid hajú, a környezetünket figyelembe véve nem különösebben praktikusan öltözött nő. A testhez simuló ruha azonban valószínű, hogy valami gyakorlati célt mégis szolgál, mert az tuti, hogy nem a nőies alakját akarja vele kihangsúlyozni.
~ Szexizmustól csöpögő belső monológodat hallgatni szinte fáj ~ jegyzi meg lélekölőm mellékesen. Nem fordítok rá különösebb figyelmet, tudom, hogy még mindig azért duzzog, mert az elmúlt hónapokban alig vettem elő. Igazából nincs oka panaszkodni; amint megengedte az állapotom, sokkal lelkesebben vetettem bele magam a vele végzett edzésbe, mint addig bármikor. Ezt valamelyest mintha értékelte volna, de néha még mindig hajlamos az efféle kicsinyes megnyilvánulásokra.
Nem tart sokáig, mire az ismeretlen észreveszi jelenlétemet. Jó hallás, vagy átlagon felüli reiatsu-kontroll, ez itt a kérdés. Nincs időm azonban feltenni.
- Jó napot! Fon Miho vagyok, a második osztag nyolcadik tisztje. Ki maga, és mit csinál itt? – mutatkozik be és követel információkat egy lélegzettel a betolakodó.
- Itt élek, és épp egy birtokháborítóval beszélgetek, bár az utóbbit talán a mondat elejéből kikövetkeztethette ön is – felelem gunyorosan. A látszat kedvéért igyekszem némi szemrehányó színezetet is adni hangsúlyomnak, de tartok tőle, hogy túlságosan kihallatszik mögüle, mennyire jól szórakozom, ami valamelyest lerontja a próbálkozás hitelességét.
- Jelenleg egy Omnitsukidous küldetés zajlik itt, kérem, haladéktalanul hagyja el a területet! - utasít a nő.
- Nézze, én nem kétlem, hogy ez a küldetés az ön számára kiemelt fontossággal bír, de azt hiszem, nem nehéz megérteni, hogy engem pillanatnyilag jobban izgat a tény, hogy vadidegen emberek rohangálnak a birtokomon, mindenféle előzetes bejelentés vagy invitáció nélkül – közlöm kissé hűvösen. - Felteszem, önt se különösebben érdekelnék az indokaim, ha pár nap múlva felbukkannék a Fon birtokon, valamilyen homályos „küldetésre” hivatkozva.
Rövid hatásszünetet tartok, mélyen a lány szemébe fúrva tekintetemet.
- …És most, hogy a példámat hallva ilyen remekül képessé vált a helyzetet az én szemszögemből látni, remélem, megérti, ha felszólítom a távozásra – villantok fel végül egy pengevékony mosolyt.

A lekezelés folytatódik! Remek, már csak egy nagyképű taknyos nemesivadék hiányzott a napom teljessé tételéhez.
-  Akkor elmagyarázom a kedvéért, még egyszer, lassan, hogy megértse. A második osztag kiemelt prioritást élvező küldetést hajt végre ezen a területen, ennek az akadályozása súlyos büntetést von maga után. Ez a terület nem tartozik Seireiteihez, és bármennyi időt tölt itt, nem ugyanaz, mint egy nemesi család birtoka. Most pedig, ismételten megkérem, hogy távozzon, ha haladéktalanul megteszi, nem fogom megemlíteni a jelentésemben. Amúgy pedig, kap tőlem egy jó tanácsot: ne tegyen ellenségévé olyanokat, akiknek egy ujjmozdulatába kerül magát eltüntetnie, például a nemeseket, különösen ne a mi családunkat. Ha a nagybátyámmal vagy az apámmal beszélt volna így, elképzelhető, hogy már rövidebb lenne egy fejjel. Most pedig menjen, és csinálja azt, amit eddig csinált, valahol máshol - lövell magából extra adag bullshitet az irányomba a nő. Lány. Vagymi.
- Kiváló meglátás, a terület valóban nem tartozik Seireiteihez. Tudja, ez mit jelent? Azt, hogy az önök autoritása és törvényeinek érvényessége azon a ponton megszűnik, ahol nem tudják őket betartatni. Ön egyedül van, és ahogy elnézem, nem veti szét a lélekenergia. Ennek fényében én is felajánlok egy tanácsot: ilyen körülmények között ne álljon le fenyegetőzni, pláne akkor ne, ha eltűnésének körülményei alapján a felettesei és rokonai sokkal valószínűbb, hogy nem a valódi tettest, hanem az épp aktuális küldetésének – potenciálisan ártatlan – célpontját fogják gyanúsítani, ha megtalálják a holttestét – mosolygok szelíden. – Nem mintha ilyesmire vetemednék, a Hollow-k anélkül is túlerőben vannak, hogy időnket és energiánkat egymás kiirtására pazarolnánk.
Más kérdés, hogy az előttem álló inkább foglalkozik más shinigamik nyaggatásával, mint a lidércek pusztításával, de ettől függetlenül illetlen dolog lenne megölni. Fiatal még, van ideje rájönni, mennyire fölösleges, amit csinál.
- Na jó, figyelembe véve, hogy nemes, és csak a kötelességét akarja teljesíteni, felajánlom magának, hogy a nézeteltérésünket párbajjal döntsük el. A küzdelem feladásig megy; amennyiben ön győz, szabad hozzáférést kap a területünkhöz, meggyógyítjuk az összecsapás során esetlegesen kapott sebeit, és segítünk a célpontja kézre kerítésében. Javaslom, a komoly sérüléseket okozó technikákat mellőzze, mert csonttörést és súlyosabb dolgokat sokáig tartana begyógyítanunk (ha egyáltalán képesek vagyunk rá), és úgy sejtem, nem igazán engedheti meg magának az ezzel járó időveszteséget. Amennyiben veszítene, természetesen azonnali hatállyal el kell hagynia a területet, de ebben az esetben úgysem lesz olyan állapotban, hogy nagyon ellenkezni tudjon. Ez megfelel önnek? – kérdezem, balommal futólag megérintve, ily módon lélekenergiámmal megjelölve kardomat, miközben alapállásba helyezkedek. Nem várom el egy Onmitsukidoustól, hogy lovagiasan bejelentse a kihívás elfogadását, mielőtt támadásba lendülne.

- Sajnálom, de nincs más választásom. Le van tartóztatva - vág közbe roppant udvariatlanul a nő. Idióta. Ezzel egy időben eltűnik a szemem elől. Reflexből előrevetem magam, némi shunpoval megadva a kezdőlöketet, és ahogy átfordulok a levegőben, látom, hogy valamit lábmagasságban akart alkotni. Ezeknek nem tanítanak semmit? Villámtánccal az ember nem támad hátulról, mert odáig eljutni még természetfeletti segítséggel is idő, és a másik első dolga amúgy is az lesz, hogy félreugrik. Az optimális támadás az ellenfél gyengébb keze felől indul! Egyrészt, mert kevesebb idő odashunpozni, mint a háta mögé, másrészt, mert a mozdulatommal egyidejűleg fog kitérni (valószínűleg előre, nem kockáztatja meg, hogy egyenesen ráfusson a hátulról támadó csapására azzal, hogy oldalra mozog), viszont egy oldalról indított támadásnak jobb esélye van, hogy így elkapja. Ha elfogadta volna ajánlatomat a lány, most bizonyára kioktatnám erről, de élet-halál harcban nem fogok tippeket adni az ellenfelemnek. Még ugrás közben megérintem és megjelölöm mindkét fegyveremet, illetve Rei no kuronnal két lélekklónt idézek, bár utóbbi már inkább a földet érés pillanatára csúszik. Felbukkanásukkal egyidejűleg lélekenergiát szabadítanak fel, ami sötéten kavargó árnyéklepelként jelenik meg körülöttük, elrejtve enyémtől igencsak eltérő, összeégett bal kezüket. Természetesen én is hasonlóképp cselekszem, ügyelve rá, hogy a hármunk által felszabadított reiatsu mennyisége azonos legyen, ne lehessen ez alapján elkülöníteni minket.
- Bakudou 21: Sekienton - kiáltja mögöttem már ugrás közben a nő, méretes vörös füstfelleget idézve. Nem tudom, mit remélt ettől, amikor a lélekenergiája alapján ennél sokkal messzebbről is megtaláltam, de rendben, játsszunk ilyet.
- HADOU 31: SHAKKAHOU! – rivallja egyik klónom, a felhő közepébe célozva a robbanó kidout. A lelkes üvöltözés leple alatt elmormolok egy Kyokkout, ennek hangját azonban remélhetőleg elnyomja a képmásom ordítása. A rejtőmágia létrejöttével egyidejűleg hessentő kézmozdulatot csalok ki nemrég tűzgolyózó klónomból, és megszüntetem a másikat. Ha minden jól megy, ellenfelem mindebből annyit érzékel, hogy az általa idézett ködöt Shakkahouval igyekeztem szétoszlatni, majd (talán elbizakodottságból, talán energiaspórolás végett) megszüntettem a klónjaimat.
Akárhogy is, harcban maradó egyetlen klónom most kardot ránt, és rohamra indul a robbanás által részint szétkergetett, részint a felvert hó, föld és egyéb törmelékek miatt csak még átláthatatlanabbá tett köd felé. Csörtetése és vad csatakiáltásai remélhetőleg elfedik az apróbb neszeket, amiket az okoz, hogy felugrok, és durván öt méteres magasságban a környezeti reishire támaszkodva a köd felé indulok, miközben a lány lélekenergiája után kutatok.
Ha megtámadja a köd felé rohanó és hangos „Kuchiki! Dicsőség a Kuchiki háznak!” kiáltásokkal hadonászó klónt, amazt arra utasítom, hogy próbálja valahogyan lefogni, vagy korlátozni a mozgását (akár úgy, hogy tenyérrel vagy gyomorral hárítja az esetlegesen felé igyekvő pengét; azonban figyelembe véve, hogy rajtam keresztül előre látja, honnan és milyen támadás érkezik, nem feltétlenül lesz szükség ilyen drasztikus eszközökre, meglehet, egy Geki is megteszi). Eközben én kettejük fölé shunpozok, és Hyouga Seiran kidoummal idézett, vízesésként alázuhanó jégtömeggel igyekszem megdermeszteni az amúgy is lengén öltözött lányt. Amennyiben ezzel sikerül elkapnom, zuhanórepüléssel lendületet véve vállmagasságban lecsapok a jobb karjára. Ha eddig minden optimálisan alakult, a vastag jégpáncél miatt elég valószínűtlen, hogy sikerülne egészben levágnom (hacsak nem szabadít fel annyi lélekenergiát, hogy kitörjön a fagy fogságából), de remélhetőleg a harc idejére sikerül hasznavehetetlenné tennem.
Ha azalatt a körülbelül 10-20 másodperc alatt, amíg lélekenergiája alapján rátalálok, nem lendül támadásba, jó tíz méterrel fölé és mögé shunpozok (ily módon kicsi a valószínűsége, hogy az érkezésem által keltett légmozgás a tudtára adná jelenlétemet), majd a klónom keltette alapzaj leple alatt mögé lopakodok, és a jobb kulccsont-váll találkozás környékén teljes erőből lesújtok rá. Emberben az ezen a környéken található arteria subclavia (/axillaris) sérülése perceken belüli elvérzéshez okoz, szóval feltételezhető, hogy egy ilyen csapás után nem sokkal erősen legyengülne a vérveszteségtől, továbbá a kar mozgatásához szükséges idegek és izmok átvágása se lendítene sokat a harckészségén. Figyelembe véve, hogy a mi fajtánk mennyivel strapabíróbb, szinte kizárt, hogy ezzel jóvátehetetlen károkat okoznék benne, de a harc további részében komoly hátrányba kerülne.

Kitért. Elképesztő. A klón csörtetésétől szinte biztos, hogy nem hallhatta a mozdulataimat, tehát csakis a reiatsu-érzékelése jelezhetett az utolsó pillanatban; ez viszont azt jelenti, hogy valószínűleg lényegesen jobb kidou-használó, mint amilyennek eddig mutatta magát. Ebben az esetben azonban nem zárható ki, hogy amivel most küzdök, az valójában az ő klónja, amit direkt azért tett ilyen könnyen észrevehetővé, hogy csapdába csaljon vele. Akárhogy is, a további színjátéknak nincs értelme; klónom rezignált arccal elteszi kardját, eloszlatja a körülötte kavargó, elszenesedett balját jótékonyan rejtő sötétséget, és a mi szintünkre shunpozva komótosan felénk indul. Mindez persze jóval tovább tart, mint a lány ellentámadása, ami szinte azonnali és elsöprő. Szerencsére még mindig láthatatlan vagyok, tehát a legjobb esetben is csak nagyjából tudja belőni az irányomat. Utsusemivel magam mögött hagyok egy utóképet, miközben olyan fél méterrel oldalra shunpozok, épp csak annyira, hogy kikerüljek a rúgás hatósugarából. Az orgyilkos sebessége meglehetősen tiszteletet parancsoló, de sokszor akkora távolságot kell megtennie, mint nekem, így ez nem okozhat gondot. Alighogy a lába elhalad mellettem, utána vágok a kardommal – jobbról-hátulról érkező támadás ellen nem sokat ér a bal oldalát védő pengéje. Még így sem vagyok benne biztos, hogy eltaláltam-e, elvégre meglehetősen gyors technikát használt, és arról sincs fogalmam, hogy az efféle támadások során a végtagba vezetett reiatsu mennyi ellenálló képességet kölcsönöz az érintett testrész számára. Utóképem mindenesetre erősen megszenvedte a beérkező rúgást, látványosan ripityára tört bordákkal, rongybabaként repülve tölti hátralévő létének tizedmásodperceit.
- A láthatatlan ellenfelekkel szemben folytatott küzdelem örök rákfenéje: nem tudod, hol a kardja – jegyzi meg lélekklónom barátságosan, továbbra is laza sétatempóban közelítve felénk.
~ A láthatatlan ellenfélként folytatott küzdelemé meg az, hogy a kidou fenntartására és a vívásra egyszerre koncentrálni macerás és energiaigényes ~ egészíti ki lélekölőm.
~ Jogos a pont ~ oszlatom szét a rejtőmágiát, ügyelve azonban arra, hogy az ellenfelem számára újból érzékelhetővé váló lélekenergiaszintem ne haladja meg a klónomét. Ezt a harcot nem úgy tűnik, hogy orvtámadással fogom megnyerni, akkor viszont több haszna van annak a reiatsunak máshol.
A lány szinte azonnal nekem ront, meglepő módon ezúttal a kardjával próbálkozva. Nagyjából velem megegyező képességű kardforgatónak mondanám; bár sok erő nincs a csapásai mögött, azok meglehetősen tempósan követik egymást. Ha nem láttam volna az előző rúgást, akár még el is hinném, hogy ez az, amiben igazán otthon érzi magát, így viszont meglehetősen átlátszó figyelemelterelésnek tűnik a dolog. Takarékos, visszafogott mozdulatokkal hárítom a vágásait, nem próbálok ellentámadásba lendülni. Várom, hogy az igazi Fon Miho mikor csap le. Ahogy egyre többet gondolkozok rajta, úgy tűnik egyre valószínűbbnek, hogy amivel most harcolok, az egy klón. Ekkorka lélekenergiához ekkora arc másképp nem társulna, családi támogatás ide vagy oda. A támadás azonban végül nem a várt formában érkezik: amint elengedi a kardot, klónom máris akcióba lendül.
- Bakudou 9: Geki! – idéz meg egy alapvető bénítómágiát, épp időben ahhoz, hogy a bőrömtől alig fél centire megállítsa a felém száguldó kezet. Sajnos ez nem fogja sokáig egy helyben tartani, de annyi időt nyer, hogy jobbra kilépjek az ütés elől, miközben bal alkarral kizárom a kardot tartó kezét. Ha késem lenne, most minimum egy vesének búcsút inthetne, de sajnos katanával ebből a szögből döfni elég reménytelen, ahhoz még legalább harminc centivel hosszabb karra lenne szükségem. Bagatell. Elengedem lélekölőmet, és telekinézissel a megfelelő pozícióba lendítem, majd –szintén telekinetikusan - döfök, miközben a penge irányába taszítom a lányt. Lehet akármilyen gyors, bakudouból frissen kiszabadulva egy, a bőrétől fél centire elhelyezkedő fegyverrel indított támadás elkerülésével talán még neki is akadnak problémái. Más kérdés, hogy így, a célpontom teste által félig kitakarva halvány gőzöm sincs, hol fog kikötni zanpakutoum hegye, azon kívül, hogy valahol a hasüregben.
Sajnos a képességem hatótávolsága meglehetősen korlátozott, így ha a döfésem betalálásakor azonnal elshunpozik, a kardom valószínűleg benne marad. Mikor látom, hogy erősítést akar hívni, villámtánccal valamivel közelebb kerülök hozzá, és a torka felé lövök egy hadou 1-et. A koncentrált kinetikus erőlöket remélhetőleg egy erőteljesebb torokütés hatásához hasonlóan elveszi egy időre a hangját. Emellett, ha korábban sikerült keresztülszúrnom, és valamiért még nem tett semmit a kardom eltávolítása érdekében, most kicsit tágítok az okozott seben a penge ide-oda mozgatásával (nem nagyon, nem megölni akarom, csak lefoglalni az egyik kezét azzal, hogy bent kelljen tartania a beleit), majd visszahívom a kezembe a fegyvert.