Mikor a shinigamik négy alapvető harci technikája kerül szóba, a shunpo szóra mindig kiráz a hideg. Hiába voltam egész Seireitei legerősebbjei között, ha kardforgatásról vagy hakudáról volt szó, a villámtáncom, nos... hagyott némi kívánnivalót maga után, hogy így fogalmazzunk. Lassú voltam, lépéseim rövidek és hamar elfáradok. Csakhogy a lélekenergiám kezelésében egyszerűen tehetségtelen voltam, éppen emiatt okozott gondot a bankaiom irányítása is, azt hiszem. Azt tudtam, hogyan fedjem be a testrészeimet a reiatsummal, így megerősítve az ütéseimet, rúgásaimat, de ha áramlásról volt szó, mint a shunpo esetében, elfogyott a tudományom. Évek óta próbálkoztam vele hiába, hogy javítsak a helyzeten, és azt hiszem már fel is adtam, hogy valaha olyan szintre emelkedek ebből a képzettségből, mint más hasonló erejű shinigamik. Ha nem Sacchan hirdette volna meg ezt az edzést, el sem jövök, de őt meg akartam tisztelni azzal, hogy megjelenek és legalább megpróbálkozom a dologgal, amit kitalált. Hátha Bíztam benne, hogy olyasmit talált ki, amit még én is megértek, és ezzel talán tudok legalább egy picikét előrébb lépni.
A terepre érkezve furcsa szerkezet fogadott minket, de mielőtt jobban szemügyre vettem volna a falapok garmadáját, odasétáltam Rosához és egy köszönést követően megöleltem. Nehezen szoktam meg, hogy nem lát, ha a kendője nem juttatta volna eszembe, talán most is intek meg hajlongok. Szegény lánynak kijutott a jóból, még több baja van, mint nekem volt. Megosztott személyisége és a még az enyémnél is viharosabb magánélete után még ez is súlyosbítja szegényke helyzetét :/ Becsültem őt, erős lány volt, aki bátran szembenézett a viszontagságokkal velem ellentétben.
Miután beálltam a sorba én is, tekintetemmel ismerős arcok után kezdtem kutatni, és ha találtam, egy kedves mosollyal és egy intéssel köszöntem. Sacchan beszédét is figyelmesen végighallgattam, végre ráterelődött a figyelmem a kapukra ténylegesen is. Érdekes módszernek tűnt a villámtánc fejlesztésére, kíváncsivá tett, hogy mire is lennék képes a kapuk között, egészen izgatottá tett a látványuk. A lány bemutatója pedig egészen lenyűgöző volt, ha belegondoltam abba, hogy nem lát semmit, mégis könnyedén cikázott a forgó alkatrészek között. Képzelem, mennyit fogok bénázni, mire egyáltalán átjutok az első fokozaton :wink2:
Akárhogy is, mikor sorra kerültem, jómagam is odaálltam, szembe a kapukkal. Becsuktam a szemem, és vettem egy mély levegőt, ellazítottam a testem, hogy érezzem a bennem áramló lélekenergiát és megpróbálkozzak iránytani azt. Ezután magát az eszközt tanulmányoztam egy darabig. A szemmértékemre nem panaszkodhattam, különlegesen jó érzékem volt a mozgás észleléséhez, így hamar hozzászoktam a pörgő kapuk sebességéhez és megtaláltam azt a pontot, ahol át lehet rajtuk jutni. A probléma a kivitelezés volt, úgy kellett időzítenem, hogy pont akkor érjek oda, amikor a rés megnyílik, és mindezt... shunpoval. Fújtattam egyet, de gyorsan rájöttem, hogy ez így nem lesz jó, és ismét mély, nyugodt légzéshez folyamodtam, hogy "hulló falevél"-módba kerüljek. Lábamba sűrítettem a lélekenergiámat, és léptem egyet előre, hogy a következő pillanatban már szélsebesen száguldjak a kapu felé. Jónak tűnt az időzítésem, de amint beértem a táblák közé, kiderült az ellenkezője. Lassú voltam. Megkíséreltem egy gyors oldalmozdulattal kitérni, de így is elkapott a forgó eszköz és kivetett magából. Átfordultam a levegőben, hogy ne a hátamra, hanem talpra érkezzek, így legalább a landolás nem fájt. Lemondó sóhajt hallattam, miközben felegyenesedtem, aztán ismét felnéztem ellenségemre. Gyorsabban. Ez járt a fejemben, nem is az, hogy az indulás időpontján változtassak, leginkább azért, mert csalásnak éreztem volna, ha az időzítésen változtatok. Immár kezdtem megszokni a mozgást, szóval éreztem, mikor kell elindulnom, tudtam jobban koncentrálni az áramlásra és a villámtáncra magára. Ismét eltűntem a szemek elől, és ezúttal a túloldalon értem ki. Büszkén húztam ki magam, de tisztában voltam vele, hogy ez csak a bemelegítés volt.
A következő kör pontosan úgy alakult, ahogy arra számítottam. A fatáblák túl gyorsan pörögtek ahhoz, hogy az én sebességemmel át lehessen rajtuk jutni egyenes vonalban, és mikor megpróbáltam, a fejre esést egy kézen átfordulással kellett megakadályoznom. 'ttaku, mindig fáj rájönni a saját limitjeimre. Más megoldást kellett keresnem, így megpróbáltam felidézni Sacchan szavait és bemutatóját. Főleg az utóbbit, és ha jól rémlik, áramlatokról beszélt, melyek segíthetnek. Cikáznom kellett volna nekem is, de a gyors és hirtelen irányváltásokban nem voltam jó, nem jöttek ösztönösen villámtánc közben, ha pedig gondolkodni kell, akkor mire felocsúdok, már vége is. Áramlatok. Szél. Zanpakutoumra gondoltam, mely szél alapú volt, talán az segíthet, ha hozzá nyúlok vissza. Újra próbálkoztam, ezúttal összpontosításomat a légáramlatokra rávezetve. Villámtáncom sebességével ezúttal nem törődtem, úgyis az volt a lényeg, hogy időben észrevegyem a közeledő kaput és kitérjek. Balról éreztem meg a légtömeg ellenállását először, ámde mikor jobbra mozdultam, szinte felkenődtem az egyik táblára, mely simán megtaszított kilökött a szerkezetből. Mégis úgy éreztem, hogy jó úton haladok és ezt kell követnem, de... ebben a pillanatban belém nyilallt a felismerés, hogyha az áramlatokat akarom követni, akkor a látásom nem hogy segít, hanem akadályoz. Nem voltam tapasztalatlan, ha vakon való mozgásról volt szó, egyik-másik hakuda gyakorlatomban be kellett kötnöm a szememet és úgy védenem a támadásokat. Ehhez azonban el kellett mélyülnöm magamban és ki kellett zárnom a fejemből minden zavaró tényezőt. Becsuktam a szemem és igyekeztem kiüríteni az elmémet, mintha csak meditálnék. Csak egy dolgot akartam érezni, mégpedig a levegő mozgását ott, a kapuk előtt állva. Két habkönnyű lépést tettem előre, hogy hozzászokjak a finom mozdulatokhoz, a harmadik lépésemhez pedig már hozzákapcsoltam a shunpot. Úgy képzeltem el, mintha a forgó táblák ütések lennének, és azok elől kellene kitérnem. Egy... kettő... három... apró oldallépésekkel kerülgettem, szlalomoztam, de a negyedik kapu már kifogott rajtam. Túl gyorsan jött, és kipenderített, nem tudtam már korrigálni a megkezdett mozdulaton.
Kissé lihegve tápászkodtam fel és poroltam le magamat, mentálisan és fizikálisan is fáradni kezdtem. A folyamatos összpontosítás és a lélekenergiám pazarló használata - merthogy az optimális mennyiséget képtelen vagyok persze meghatározni, hiába mondták már, hogy ez így nem jó - leszívta az erőmet. Megkíséreltem még egyszer-kétszer átjutni, de egyre csak gyengültek az eredményeim, és végül inkább elfeküdtem a talajon ahelyett, hogy az utolsó kivetődés után felálltam volna.
- Feladom, részemről ennyi. Kifulladtam... - lihegtem félhangosan magam elé, majd miután kicsit összeszedtem magam, legalább felültem, hogy lássam a többiek teljesítményét, immár csak szimpla kibicként. Kudarc? Félsiker? Eh, mindegy, mókás volt és legalább tettem valamit a fejlődésem érdekében, nekem ennyi elég volt még akkor is, ha semmi javulást nem fog hozni ez a kis edzés. Sacchanra pillantottam és némán megköszöntem neki. Egy élmény volt.

Az ébresztőm hangos csörgéssel riasztott fel gyönyörű álmomból. Most éppenséggel azt álmodtam, hogy engem neveznek ki az 1. osztag kapitányának... kár, hogy csak álom volt... halk nyöszörgés kíséretében vettem erőt magamon és egy határozott jobb egyenessel a falnak repítettem az ébresztőmet, ami saját gyártású volt. Apró kis darabokban ért földet.... Nem örültem neki, hogy széttört, de így jár az, aki a legszebb álmaimból rángat vissza a csúf valóságba. Ásítottam egy nagyot majd a szemüvegemért nyúltam. Nem volt a megszokott helyen és ez meglepett. Elkezdtem keresgélni, de szemüveg és kontaktlencse nélkül nem éppen volt éles a látásom, sőt... inkább nem is minősítem...
Hosszas keresgélés után megtaláltam az éjjeli szekrényem mellett. Nem tudtam, hogy pontosan hogyan is került oda, se nem is érdekelt, most az volt a lényeg, hogy megtaláltam... A talpra állás után egyből kinyújtózkodtam. Ismét nyöszörögtem egy keveset majd a házi készítésű kávéfőzőmhöz léptem és beüzemeltem. Eleinte csak kattogott meg puffogot, de végül már sípolt is amikor a sötét, éltető nedű lefőtt. Kiöntöttem a bögrémbe és elkezdtem szürcsölgetni. Éreztem, hogy valami hiányzik... eleinte nem tudtam mi, de végül rájöttem, hogy a cigarettám. Igen mostanában rászoktam... volt már pár év amikor dohányoztam, de sikerült leraknom közül tíz évig... most meg újra... hát nem tudok tőle véglegesen megszabadulni. Majdnem sikerült fordítva meggyújtanom a koporsó szöget, de még időben észrevettem, szerencsére....
Miután megittam a kávém, és elszívtam a cigarettámat feltápászkodtam és a szekrényemhez léptem. Az ajtajára ki volt függesztve a beosztásom, hogy melyik nap milyen feladatot kell ellátnom. Ritkán volt olyan napom, ami szabad volt, de a mai pont egy ilyen ritka eset volt. Nagyot ásítottam majd kitártam a szekrényemet. Mivel nem tudtam, hogy ma szabadnapos vagyok nem készítettem programot.. szóval most elég lesz a shinigami egyenruhám is. A felöltözködés aránylag könnyen és gyorsan ment. Kiléptem a szobám ajtaján és a faliújság felé vettem az irányt hátha találok valami érdekes felhívást. Út közben láttam pár ismerős alakot, meg pár ismeretlent is, akik integettek. Mivel jó napom volt visszaintettem nekik...
A faliújság nem sok mindent rejtett... vagyis semmi érdekfeszítőt... vagyis addig úgy gondoltam míg meg nem láttam egy érdekes papírt. Egyből felkeltette az érdeklődésemet, ugyanis az 5. osztag hadnagyától származott. Globális edzést tart... ráadásul shunpora... tökéletes úgyis csiszolni akartam... még nem volt az igazi... egyből elindultam a papíron is említett gyakorlóterep felé. Kíváncsi voltam, hogy rajtam kívül kik lesznek még ott... egyáltalán lesz e ismerős. Ha nem az se baj, így legalább ha beégek akkor senki sem fogja tudni, hogy ki vagyok... vagy legalábbis nagyon remélem... Amikor megérkeztem láttam pár emberkét, de senki sem volt ismerős. A hadnagyot is csak látásból ismertem. Nem habozott, egyből a feladat elmagyarázásával kezdte. Könnyűnek tűnt, de nem bíztam el magam... tudtam, hogy néha azok a legnehezebb feladatok amik a legkönnyebbnek tűnnek.
Udvariasan magam elé engedtem mindenkit, tehát a legutolsó voltam. Mélyen a ruhámba nyúltam majd előhúztam egy cigarettát és egy gyújtót. Egy laza mozdulattal megmelegítettem az öngyújtó által generált lánggal a bagóm végét. Nagyot szívtam bele. Ahogy fogytak előlem az emberek egyre jobban kezdtem izgulni. Az utolsó slukk kicsit megköhögtetett. A szám elé kaptam a kezem és akkor vettem észre, hogy rajtam van a shunpo ampu, ami egy ilyesmi edzésen azért egy kicsit csalásnak minősül... mondjuk attól hogy egy kicsit gyorsabb vagyok mint az átlag nem biztos, hogy jól is manőverezek. Itt pedig arra is figyelnem kell. Mert ha nem akkor csúfos vereséget szenvedek egy géppel szemben az pedig elég nagy szégyen.
Elfogytak előlem az emberek. Nem figyeltem, hogy ki járt sikerrel és ki nem. Eldobtam a cigarettámat, levettem a shunpo amput és a géphez léptem. Nem volt olyan gyors, de azért aggódtam, hogy valami probléma lesz vele... Vettem egy nagy levegőt, vártam egy kicsit és beléptem a táblák sűrűjébe. Ellazítottam a végtagjaimat, csak lépkedtem és lépkedte. Örültem,h ogy sikerül... azonban még mielőtt tényleg örülhettem volna bárminek is hangos csattanással kenődtem fel az egyik táblára.... éreztem, hogy az orromból valami meleg és ragacsos elkezd folyni, de nem volt időm ezzel foglalkozni, ugyanis a gép nem állt meg, én pedig pörögtem, csattantam tábláról táblára és mire kiértem minden testrészem sajgott, de leginkább az orrom, amiből addigra már elég szép mennyiségű vér csordogált az arcomra. Éreztem ahogyan az arcom elvörösödik az eléggé kellemetlen helyzettől. Nem tudtam mit kezdeni magammal, Körbenéztem, de szerencsére egy olyan alakot se láttam, aki engem bámult volna. Vagy legalábbis reméltem. Egyenruhám ujjával letöröltem a vért az arcomról és feltápászkodtam. Kellemetlen érzés volt a „repülés” után talpra állni, de egy ilyen csúfos eredményt muszáj kijavítani még akkor is ha az egész napomat itt kell töltenem. Tudtam, hogy őrültség ez az egész, de akkor se hagyom annyiban. Túlságosan is elbíztam magam azok után, hogy az első két táblát kikerültem... Most jobban fogok összpontosítani és nem fogom magam elbízni... vagy legalábbis nagyon remélem...
Ismét a gép előtt álltam, ismét vettem egy nagy levegőt, de most behunytam a szemeimet és a hallásomra, szaglásomra és az érzékelésemre bíztam magam. Kicsit őrültségnek hangzik, de így sokkal jobban éreztem magam. Éreztem a szellőt amit a gép keltett. Szemeim felpattantak és ismét beléptem. Izmaimat ismét ellazítottam. Hagytam had sodródjak az árral. Párszor éreztem, hogy közel voltak a táblák de sikerült kikerülnöm... és ez még a lassú verzió volt. Amikor kiértem örültem, hogy élek... nagy kő esett le a szívemről és egyből egy cigarettát vettem elő... Nagy sebességgel szívtam el és döntöttem úgy, hogy ha már ez sikerült akkor a második fokozat nem fog gondot okozni. Vagy legalábbis nagyon reméltem, hogy nem fog... Jeleztem Rosa hadnagynak, hogy mehet. A gép előtt álltam és ismét nagy levegő, szem behuny, pár perc várakozás majd kinyitottam a szemeimet és beléptem a tornádó gyorsaságával majdhogynem megegyező sebességgel forgó táblák közé. A szél a hajamba tépett, de most nem foglalkoztam vele. Ellazítottam a végtagjaimat és megindultam előre. Most kicsit féltem. A testem nem mozgott olyan könnyen mint az előbb, hiszen ez már sokkal keményebb volt mint az előző... azonban ha az sikerült ennek is sikerülnie kell... nem fogom feladni egy kis döccenőnél... s miért nem? Mert kapitány akarok lenni és azért nagyon sokat kell edzenem... s mit mindenki tudja nem lehet elég korán kezdeni.

Tökéletesen végeztem a feladatomat, mint mindig, amikor egy üzenet érkezett az 5. osztagtól. Egy shunpo edzés? Átadtam az információt Shiratori-samának is, majd a faliújságra is kitűztem egy cédulát, hogy mások is tudomást szerezhessenek róla. Természetesen én nem akarok elmenni, hiszen engem Shiratori-sama tanít, bár lehet, hogy nem jó folyton Shiratori-samára hagyatkozni. Tudom, hogy ő mindig szívesen segít, de nélküle is boldogulnom kell.
Mégis elmegyek, de nem azért mert annyira shunpot akarok gyakorolni, hanem mert segítettem Kamioka fukutaichounak Shiratori-samát helyettesítve és meg akarom nézni, hogy vezeti le ezt az edzést. Meg persze a jelenlétemmel is emelek az edzés színvonalán, ez sem mellékes érv amellett, hogy elmenjek rá.
Meg is jelentem az 5. osztagnál, de próbáltam nem nagy feltűnést kelteni, inkább meghúzódtam az egyik félreeső sarokban. Nem lenne jó, ha mindenki rám figyelne, mert akkor nem tudná senki, mit kéne csinálni ezen az edzésen. Ezzel a csekélységgel hozzájárulhatok az edzés sikeréhez.
Figyelmesen hallgatom, ahogy a hadnagy elkezdi mondani, mi is lesz a mostani edzésem, de egy kicsit furcsának tűnik, hogy ilyen falapok lesznek az edzés segédeszközei. Mit kell velük csinálni? Ki tudja shunpozás közben kidönteni az összest? Vagy ki tud gyorsabban nekik shunpozni? Az fájdalmas lehet.
Kérdésemre viszont megkaptam a választ, anélkül, hogy kell tettem volna, így nem volt semmi gond. A feladat nem tűnt olyan nehéznek, mint korábbi felvetéseim, csak egyszerűen át kellett shunpozni a táblák között. A harmadik szint viszont tényleg nehéznek hangzott, én biztos nem fogom megpróbálni a vakon shunpozás. Még csak az kéne, hogy nekimenjek valaminek és megüssem magamat.
Kamioka fukutaichou még bemutatót is tartott, hogy is kell ezt csinálni a legnehezebb fokozaton. A hadnagy olyan könnyedén ment végig az egész pályán, mintha látott volna és tudta volna, merre vannak a táblák. Vagy úgy is tűnhetett mintha a táblák ott se lennének és a hadnagy egyszerűen áthalad egy nyitott téren.
Most a résztvevőkön volt a sors, hogy kipróbálják magukat, mit is tusnak kezdeni, ezzel az akadállyal. Én is beálltam a sorba és vártam, hogy sorra következzek. Persze tudom, hogy előre verekedhettem volna magam, mivel lány vagyok meg ilyenek, de nem volt olyan sietős, tudtam várni.
Én következtem, ezért odaálltam a megfelelő helyre és készen álltam shunpozni. Ekkor még abban a hiszemben voltam, hogy menni fog ez nekem, de nem így volt. Már az első tábla nekem jött és a popsimra estem, viszont nem adtam fel olyan könnyen. Újra próbáltam egy kis tapasztalattal és rossz emlékekkel a hátam mögött és ezúttal sikerült átlibbennem az első két tábla között. Miután sikerült ráéreznem az ízére, hogyan is kell ezt csinálni, már sokkal könnyebben ment és láttam azt a pillanatot, amikor el kell indulnom. A kezdeti nehézségek után már nem annyira nehéz a feladat, de még így is oda kell figyeljek, hogy ne menjek neki egy-egy táblának.
Az első hibámon kívül még volt egy másik is valahol a közepén, így újra kellett kezdenem az egészet. Nekem nem tetszik ez az edzés, haza akarok menni. Ezek ellenére nem adtam fel és még jobban koncentráltam a megfelelő pillanat megtalálására, így végül csak-csak sikerült végigmennem, ezen a szinten.
A következő szintet egyáltalán nem vártam, de ha már eljöttem, akkor végigmegyek rajta, ha addig élek is. Ismét sorba állás és várakozás, mint borjú az újkapuban, vagy inkább malac a vágóhídon. Rám került ismét a sor és egy kicsit izgultam, hogy is fog menni ez az egész, ha minden fel van gyorsítva. Félelmeim miatt az elejétől fogva erősen koncentráltam, mivel nem lehet jó érzés, ha ilyen gyorsasággal megcsap ez az izé.
Viszonylag jól mentem végig, hiszen koncentráltam, hogy ne menjek neki egyik táblának se és végig a cél lebegett a szemem előtt. Valahogy csak-csak sikerült hiba nélkül végigmennem ezen a szinten és nem is akartam tovább próbálkozni, nekem ennyi bőven elég volt. És még csak az kéne, hogy a utolsó szintet megpróbáljam, én abból nem kérek. Megvárom a hadnagy értékelését és elhagyom az osztag területét. Vagy már most el kéne mennem, hiszen úgy sem kapok valami jó értékelést, még ha valahogy át is mentem az első két szintem. Csak a szerencsén múlott a második szint, ahhoz nem kell mást hozzáfűzni.

Rosa: edzésed sikeres, amennyire pedig én tudom, ez az első neked. Legközelebb te is kapsz jutalmat.
Mae: 1000 LP
Kotomi, Kira, Nishi, Ryu, Haruki: 500 LP
Hidekazu: nem kap jutalmat