Jelszó: a a u a a i

~ Adatlap

Név: Hanatsu Awai
Nem: Nő
Kaszt: Shinigami
Szül. ideje: 1986. május 4
Kor:

• Emberként: 20
  
• Lélekként: 7
  

~ Előtörténet

- Awai! - Az adóvevő reccsent egyet. A hófehér tundrafarkas felém kapta a fejét, én pedig hat képkockát lőttem el egymás után. Szépen lassan kúszni kezdtem hátrafelé, a farkas pedig az útjára indult.
- Awai! - Az adóvevőn át is hallottam Kiresu aggodalmas hangját.
- Mi van? - Sziszegtem bele a mikrofonba. Ha miatta elszúrom a portyára indulás pillanatait, esküszöm megfojtom.
- Kasete egy rozsomákot látott feléd közeledni. Jobb ha tudod. - Türelmetlenül sóhajtottam.
- Tudok magamra vigyázni. Már csak ez a pár kép kell az újságnak, és aztán mehetünk haza. Gyorsabban elintézem, mint ahogy ideérne. Nyugi. - A farkascsapat összeszokottan indult vadászatra. A nyomukban settenkedtem, bokortól bokorig lopakodva. Ha észre is vettek, rám sem hederítettek. Szorosan a fényképezőre tapasztottam a tekintetem, teljesen belemerülve a munkámba. Gyönyörű képeket sikerült készítenem, talán pályafutásom legjobbjait.
Újabb beállítások után néztem, egy fára másztam fel. Felülről már csak egy sötét masszának tűnt a falka, mindössze árnynak a havon. Néhány perc múlva szem és optika elől tévesztettem őket, így visszaindultam a táborhoz. Elég messze jártam még, mikor fújtatást hallottam. Rögtön meglapultam, lélegezni sem mertem. Ha az a rozsomák észrevesz, nekem lőttek. A közelben szimatolt az a dög, már-már elment, mikor az az elmeroggyant Kiresu beleröhögött az adóvevőbe:
- Te Awai, Kasete most mondott egy irtó jó viccet... - A folytatást elnyomta a rozsomák üvöltése, és az én sikolyom. Eszeveszett tempóban másztam fel a fára, de az a dög gyorsabb volt. Elkapta a lábszáramat, és lerántott a fáról. több mint hat métert zuhantam, a hátamra érkeztem, kiszorult az összes levegő a tüdőmből. A rozsomák mellém ugrott, és a torkomra támadt. Sikolyaim hörgésbe fulladtak, az adóvevő elnémult. Azt hittem látomásom van, mikor egy csapat farkas sodorta le rólam a rozsomákot. A szemem láttára tépték szét a ragadozót. Kitapogattam a torkomat, éreztem az egyre felületesebb pulzusomat, a tátongó lyukat a verőeremen. A fehér farkas, a kedvenc fotóalanyom böködni kezdte a kezemet. Amint a nyakamhoz fért, szűkölni kezdett. Megpaskoltam a fejét, de ő lerázta a kezem. Vacogtam a hidegtől, ő mellém feküdt. Egyre sötétült a kép, a hideg szűnni kezdett, aztán ott álltam a testem felett, egy törött lánc lógott ki a mellkasomból, a farkas pedig rám nézett a gyönyörű hideg tekintetével, és felállt a testem mellől. Hangosan felnyögtem. Ezek szerint testen kívüli élményem van? Kérdeztem magamtól. A csapat visszaindult az odú felé, én pedig követtem őket. Tuti, hogy álom. Sokszor álmodtam ilyeneket akkoriban, hogy meghalok, de általában valami más halálnemet választottam. És a lánc is fura. Miért? Tettem fel a kérdést magamnak, de nem volt aki válaszoljon.
Az odúban az alfanőstény vajúdott, én pedig figyeltem. Hét kölyök született, mind még vak és esetlen. Kibújtam az odúból. Tudtam, hogy mindannyian látnak, a fiatalabbak még játszani is hívtak, de nem mentem. Csak ültem, és figyeltem, valami furcsa letargiában, hogy ez van a halál után. Itt ragad a lelkem. Hát, legalább sok időm lesz, és még ennem sem kell. Évekig eléldegéltem volna, talán még a vadászatba is besegítettem volna. De nagyjából egy hét múlva furcsa, fekete ruhás, kardos emberek lepték el a környéket. Első pillantásra ellenszenvesnek tűntek. Egyszer kihallgattam egy beszélgetésüket:
- Te, erre kéne lennie annak a lidércnek, nem? A felderítők még egy lelket is jelentettek. Merre kószálhatnak?
- Nem tudom. Eléggé embertelen ez a hely. A lelket mihamarabb át kéne küldeni, nehogy a lidérc felfalja. - Itt rohantam vissza a falkához. Tudtam! El akarnak küldeni! Biztos a pokolba, mert a mennyekben tógát viselnek. És ha ez a túlvilági yakuza?! Itt meghűlt a nemlétező ereimben a vér. Uramatyám! Napokig bújkáltam előlük, már-már feladták a keresést, mikor egy fáramászásom alkalmával egy furcsa... izé vigyorgott le rám. Kedvesen visszamosolyogtam, és megkérdeztem hogy van, mire az a galád megtámadott, és éktelen visítozásba kezdett. Naná, hogy összecsődítette a környékel leledző mindkét yakuzát, fel is ugrottak elém az ágra, és az egyik fenyegető mozdulatot tett felém, amíg a másik az izét likvidálta.
- Hölgyem... - Kezdte az udvarias yakuza, kivont karddal a kezében. Visítottam, és lebukfenceztem az ágról. Talpra érkeztem, és eliszkoltam a helyszínről. Lélekszakadva rohantam, vissza a falkához, de a mély hóban lassan haladtam, és a yakuza könnyedén utolért. Újra kezdte a hölgyemezést, mire közöltem vele, hogy a világért sem megyek a pokolra, hagyjanak békén, és nem vagyok a hölgye. Erre megtorpant.
- A pokolra? - hüledezett
- Aha! - Lihegtem, miközben egy mélyebb részből próbáltam kikecmeregni - A mennyben tógát viselnek. - Ezt a megdönthetetlen érvelésemet kitörő röhögéssel honorálta. Sértődötten húztam fel az orromat, és igyekeztem elszelelni, de a yakuza elkapta a galléromat, és megmagyarázta a helyzetemet.
- Maga meghalt, és a lelkét át kell küldenünk a Lelkek Világába, ahol háborítatlanul élhet, nem kell félnie a lidércektől.
- Mégis ki maga, hogy ezt a feladatot magára vállalja? Beszélni akarok a jogi képviselőmmel! - Fáradtan sóhajtott, látta, hogy ez nem lesz könnyű menet. Ismételten elmagyarázta, hogy a Lelkek Világa mennyire kúlos hely, és nekem muszáj oda mennem, mert csak.
- Vannak ott farkasok? - Tettem fel a zsigerbe vágó kérdést. A shinigami, (mert közben megtudtam ezt is) megkönnyebülten sóhajtott.
- Igen, vannak. Csordányian! - Kissé zokon vettem a "csordányi" farkast, de belementem. Ha elköszönhetek a falkától, és vihetem a fényképezőmet, élvihetnek abba a...Nirvarnába... Vagy mibe.
Miután érzelmes búcsút vettem a farkasoktól, összepusziltam a fehéret, és összecihelődtem, már mind a két shinigami a sarkamban toporgott. Megengedtem, hogy a kard nyelét a homlokomra tegye az udvarias, majd eltűntem a világból.
Nem tudom mennyi idő telt el, percek, napok vagy évek, de isteni érzés volt megint érezni kezemet, lábamat, és levegővel megtölteni a tüdőmet. Mennyei... Vagy pokoli? Töprengtem ezen egy sort, majd arra jutottam, hogy kinyitom a szemem. Minden szándékom meg volt rá, de egy nagy lepke megakadályozott, mert úgy gondolta, hogy most az orromra szállt pihenkélni. Vártam néhány percet, arcomon a pillével, hátam alatt a selyempuha fűvel, lehunyt pillákkal.
Elaludtam, mert a hold ezüstös hidegsége ébresztett fel. Ekkor tudatosult bennem, hogy oké, paradicsomi állapot meg minden, de nincs váltás ruhám, meg aludni is csak az erdőben tudok.
El is tébláboltam néhány napot, ha éhes voltam, ettem néhány gyümölcsöt, de kezdett ősziesre fordulni az idő, én pedig kezdtem hiányolni az emberi szót.
Persze, jól elvagyok a fákkal bokrokkal, és néha magamban is szoktam beszélgetni, de nem vagok túl jó hallgatóság, mindig a szavamba vágok.
Tehát besétáltam a faluba, mikor, megfigyeléseim szerint, vásárt tartottak. Kószáltam a sokadalomban, ide oda őgyelegtem, megnéztem ezt is, megérintettem azt is. Leültem egy padra, idős nénik pletykáit hallgatni. Éppen egy eminens tanulóról folyt a beszélgetés, aki valami Akadémián tanult, hogy shinigami legyen. A szavaikból kivettem azt is, hogy hol van ez a létesítmény, és hogy bárki, akinek van reiatsuja, az jelentkezhet oda tanulni. Mivel se kutyám, se macskám nem volt, így a meleg étel, és fűtött szoba reményében elindultam a fehér falú város felé.
Ment minden, mint a karikacsapás, csak az utolsó pillanatban szállt inamba a bátorságom. Az iskola kapui előtt szinte visszakívánkoztam a pillangós erdőm felé, csakhogy nem vagyok annyira betojós fajta, inkább beléptem azon a kapun, ami megpecsételte a következő hat évemet.
Mit ne mondjak, azt hittem egyszerűbb lesz.
Habár a szobámat a megnyugtató káosz uralta, valamiért a shinigami történelemmel sehogy sem boldogultam. Az első évben még azt sem tudtam rendesen leírni, hogy shinigami!
A zanpakuto tréning lényegesen jobban ment mindenkinél, könnyedebben értettem szót a kardom lelkével, mint bárki. Harmadik látásra imádtuk egymást, mert azt a fehér tundra farkas képét vette fel, aki annyira a szívemhez nőtt.
Az első találkozásunkkor a mellkasomra telepedett, kinyomva a levegőt a tüdőmből. A hátamat törte az erdő gyökeres, kemény földje, így megpróbáltam elhajtani magamról. Nem ment, megsimogatni sem hagyta magát. Pedig szerettem volna a homlokán lévő nap szinbólumot megérinteni, de nem hagyta. Állandóan ficeregtem alatta, mígnem rám mordult, ekkor megmerevedtem. A fejét a két mellső mancsára hajtotta, kényelmesen elhelyezkedett rajtam, majd rám fújt kellemes, meleg, álmosító ködöt, és újra a tundrán találtam magam, de most a fehér farkas bőrében, a távozásom után. Éreztem a zavarodottságát, a csalódását, megértettem miért mérges rám. Figyeltem az éber álom börtönébe zárva, hogy a keresésemre indul, megtalálja a kihűlt tábornyomokat, az ottfelejtett testemet, szűköl és vonyít az égre, hátha hallom, majd láttam, ahogy az út felé indul, hogy megkeressen, de nem jut messzire, mert egy autó elcsapja, betörik a koponyája, majd keserves kínvonaglások között kimúlik, utolsó lélegzetével engem átkozva, amiért elhagytam a falkát.
Mikor felébredtem sehol sem láttam őt, mikor másodjára tettem utazást a lelkemben, akkor is csak egy villanásra láttam a fehér bundáját, de túl lassú voltam, hogy elkapjam.
Harmadjára leültem az ezüsthársak szegélyezte tisztásra, és vártam rá. Nem hívtam, nem kerestem, csak vártam, mert tudtam, hogy az ő döntése hogy elfogad vagy sem. Legnagyobb örömömre elfogadott, így társakká lettünk, egy kétszemélyes farkasfalkává.
A fizikai órákat imádtam, mert ha nem is kimagaslóan, de elég jól teljesítettem. Az osztály felét képes voltam körberöptetni a termen, és az apróbb fortélyokat is ellestem. Nem éppen könnyedén, rengeteget estem-keltem én is, de legalább meg tudom magam védeni puszta kézzel is. Na, nem mintha valaha is megválnák a zanpakutómtól!
A kidou elméletet még megtanultam, de a gyakorlat nem ment. Sosem úgy sült el a varázslat, ahogy én szerettem volna.
Azt a minimális szabadidőmet ami maradt a parkokban való kószálással, növény, állat, levél, fűszál, bogarászásával töltöttem el. Egy alapos, gomba okozta hasmars után beszereztem egy gombahatározót. Mert biztos, ami biztos.
Valamilyen oknál fogva minden állat, (kivéve a pókok) már-már ellenállhatatlan vonzódást érzett szerény semélyem iránt. A fene aki érti ezt! Néha a tanulás kellős közepén berepült egy kisebb raj lepke a szobámba, és rám, meg a könyveimre telepedtek.
A Nagy Vizsga előtt egy hétig nem aludtam egy percet sem. Folyamatosan átnyálaztam a jegyzeteimet, így az utolsó napra olvashatatlanná váltak. Ráadásul a Vizsga előtt egy nappal rettenetesen összevesztem a kardom szellemével, így nem kicsi gyomorgörccsel indultam útnak.
Szerencsére mellém állt Fortuna, Justitia, és minden egyéb faktor, így sikerrel letettem a vizsgát.
Délutánra sikerült kiengesztelnem a kardom szellemét is, így a napom tökéletesre zárult.
Alig várom, hogy megkapjam, melyik osztagba osztanak be.
...
De addig is, elindulok egy naaagy sétára, és kinn alszom a parkban.


~ Kinézet

Átlagosnál iciripicirit alacsonyabb, és nyurga vagyok. Rozsdavörös hajam van, és csupa szeplő vagyok. Ráadásul heterokrómiás is, de nem feltűnő, mert az egyik szemem mélyzöld a másik világoszöld.
Szabadidőmben mindig a kedvenc koponyás, barna pólómat, és a hosszú, fekete kabátomat hordom, a kényelmes, terepszínű nadrággal együtt. Rajtam van továbbá a legeslegjobb naracsszínű sálam is, de a fényképezőmet sem hagyom ám mindig otthon.

~ Jellem

Kissé ragaszkodó vagyok, a helyzetek és a célzások sem esnek le túl gyorsan. Imádom az állatokat, kivéve a pókokat. Nem tudom miért. Remekül el vagyok szokatlan helyeken, sőt, imádok új dolgokat kipróbálni. Finnyás vagyok, nem eszem meg az ízetlen ételeket. Ha elkap a szenvedély, képes vagyok munkamániássá válni, de egyébként csak úgy állok hozzá, hogy más is odaférjen. Lehet, kissé agora fóbiás vagyok, de a kellemes emberek társaságát nem kerülöm el túlzottan. Nem vagyok a társaság közepe sem.
Ja, és irtózom a szerelemtől.


~ Zanpakuto/képesség


~ Zanpakuto

Neve: Shiro Ookami (Fehér Farkas)
Fajtája: tűz
Shikai parancsa: Osoe Ookami! (Vadássz, Farkas)
Shikai kinézete: egy hosszú bottá válik, ami majd' két méteres, a tetején egy függőlegesen, és kecsesen elrugaszkodó farkassal. A bot fája fehér, és ezüstös minták vannak belevésve, idegen nyelven, amit csak a farkasok értenek. Valószínűleg valami harci dal lehet. Ha megütök valamit a botommal, akkor a botom méltatlankodva felszikrázik, hogy hogy' lehetek ilyen béna. Ez tábortűzrakásnál hasznos.
Támadások:
* Tatakau tame ni yobidasu (Harcra hívás)
Egy tűzkarddá válik a botom, így nincsen súlya, és a méretét is tetszőlegesen változtathatom két méteren belül. Háromszor vághatom meg vele az ellenségemet/fűt/fát/egyéb teremtményeket, harmadjára visszatér a bot formájába. Ahol megvágtam az ellenséget/fűt/fát/egyéb teremtményeket ott izzani kezd a bőre/ruhája/egyebe, ameddig a kard formájában van a zanpakutóm.

*Shuryō kōru (Vadászatra hívás)
Egy reflexíjjá válik a botom, egy tegez formálódik a hátamon, amiben hét nyílvessző van. Újabb Vadászatra híváskor újra megtelik a tegez. Ahol eltalálom az ellenséget, ott ugyan úgy izzani kezd, mint a Harcra híváskor.


~ Szeret-nem szeret
~Nem szeret:
* Pókokat
*Tisztaságot
*Zajt
*Szerelmet
*Energiaitalokat (Kávét se!)

~Szeret:
*Tüzet (Piromán)
*Fényképezőt
*Farkasokat
*Lovagolni
*Magasságot
*Fényképezni

~ Felszerelés(ek)

*Professzionális fényképező
*Zseb növény és gombahatározó
*Egy szárított csokor levendula (a molyok ellen)
*Lovagló nadrág, és csizma
*Bicikliskesztyű
*Froncsozott bukósisak
*Jegyzetfüzet

~Próbajáték

Igen, szeretném, ha valaki elvállalna...