Közveszélyes Terrorista vs. Karakura Hőse

Nem volt vicces az a nap, amikor az emberek nem haltak meg, és még lidércek, valamint shinigamik is garázdálkodtak Karakura városában. Főleg Deus számára, hiszen óvatlansága miatt majdnem megölték egy kocsmában, azután a rend őrei is nagy számban igyekeztek szitát készíteni belőle, s ami a leghátborzongatóbb egy rémisztő idegen is feltűnt előtte, aki azt követelte tőle, hogy adja meg magát. Ő így is tett, viszont a megzavarodott városban így sem lehetett nyugta, mivel alig, hogy elhagyták a kocsma utcáját egy lidérc az útjukat állta. Csupán a szerencséjének köszönheti, hogy akkor megmenekült.
Azóta sikátorokban, pincékben, s elhagyott, elhagyatott épületekben bujkál. Előző nap egy félbehagyott gyárépületben húzza meg magát, ami egyelőre biztonságosnak tűnik számára. Mikor a városba indult, hogy valami újságot, valamint élelmet szerezzen magának, akkor a barátja, István tanácsára, egy itt talált ponyvát terít magára, nehogy könnyen felismerjék.
Hamar sikerült lopnia egy újságot, s a Tarento shuu-jának köszönhetően hamar lerázta az üldözőjét. Az újságban még mindig azt írják, hogy keresik a „Közveszélyes Terroristát”. Ameddig ilyesmiket olvas, hall, addig nem lesz nyugta, tudja. Akár el is hagyhatná a város, viszont valamilyen érthetetlen ok miatt nem tud elszakadni tőle, egyelőre.
Rejtekhelye felé tartott, s már a jóval kisebb forgalmú gyárnegyedben haladt, mikor egy finom falat lépett a látó mezejébe, alig száz méterre tőle.
- Megeszlek! – Felkiáltással az ifjú lélek felé vetette magát, s ugyan ezzel a lendülettel el is hagyta a ponyvát.
- Ördög vigyen el, Deus, és mi lesz a biztonságoddal?! – Kiáltotta fülébe, a mellette loholó István.
- Éhes vagyok, enni fogok, ja! Enni fogok! – Felelte kiabálva, s egy falról, aminek majdnem neki ment, tovább lökte magát a jajveszékelő, menekülő étele után.
Néha-néha már majd nem elkapta, de akkor a lélek vagy átfutott egy ajtón, amit kénytelen volt betörni, – akár nyitva volt az ajtó, akár nem, – vagy hirtelen irányt váltott. Sikerült végre egy zsákutcában sarokba szorítani a prédáját, amikor…
- Hagyd a lelket! – Szólt rá Deusra kissé riadtan István.
- Pourquoi? Van problem? – Megállt, s bár hallotta a riadalmat képzeletbeli barátja hangjában, mégse vette le a szemét az ételéről. „Hogyha rendőrök, vagy katonák lennének itt, azt meghallottam volna.” Érvelt magának. Más ötlet nem jutott kaotikus elméjébe, hogy mitől kellene tartania.

Fordítás:

A mai egy teljesen átlagos napnak indult. A kelleténél valamivel korábban indultam órára, ezért úgy döntöttem, veszek egy újságot, legyen mit olvasnom, amíg elkezdődik az előadás. A standnál azonban nem várt esemény bolygatja fel reggelem nyugalmát. A sorban valamivel előttem álló ápolatlan, magas, nyakörves, vörös hajú fickó hirtelen minden átmenet nélkül magával ragad egy napilapot, és futásnak ered. Ez önmagában nem lenne különös, az viszont, hogy menekülés közben egy szemvillanás alatt meglehetősen komoly távolságot hidal át, egyértelműen természetfeletti eredetre utal. Kissé összevont szemöldökkel vizsgálom lélekenergiáját. Semmire nem hasonlít, amivel korábban találkoztam volna. Ez felkelti kíváncsiságomat; reiatsu-érzékemmel folyamatosan figyelemmel kísérem, miközben fizetek, és átveszem az újságot. A tranzakció lebonyolítását követően az első elhagyatottabb sikátorban levetem emberi álcámat, és az ismeretlen nyomába eredek. Lényegesen gyorsabb vagyok nála, így nem okoz gondot utolérnem, pláne úgy, hogy testetlenül nem kell tartanom a figyelő szemektől, így a felhők közé emelkedve légvonalban követhetem.
- Bakudou 26: Kyokkou – suttogom, ahogy a gyárnegyed határát elérve az ismeretlen újból a látóterembe kerül. Lassan ereszkedni kezdek, hogy közelebbről is megvizsgálhassam. Vörös haj, vörös szemek, pár napos mocsokréteg. Furcsán ismerősnek tűnik a fizimiskája, de nem tudom hova tenni.
~ Nem ismerem ezt a pasast valahonnan? ~ kérdezem lélekölőmet.
~ Nem tudom, sok hobót ismersz? ~ kérdez vissza a farkas. Jogos a pont, az ismerőseim közt nem túl gyakoriak az effajta alakok. Ez nem változtat azon, hogy esküdni merek, láttam már valahol. Lehet, hogy ez valami fura különleges képesség eredménye? De mit csinál? Beazonosíthatatlanná teszi a lélekenergia típusát, és elhomályosítja a szemlélők emlékeit az egyénről? Vagy épp ellenkezőleg, azt a hatást kelti bennük, hogy ismerik valahonnan, talán hogy tudat alatt jobban bízzanak benne? Megcsóválom fejemet. Akárhogy is, a mai programom megvan: követni az ismeretlent, megfigyelni a képességeit és a napi rutinját, majd ezek alapján meghatározni, hogy a hasonló lélekenergiával bíró lények veszélyeztetik-e a lelkek Soul Societybe vándorlását.
Nem tűnik különösebben mozgalmas feladatnak, úgyhogy párszáz méterre lemaradok, előhalászom az eddig karcsonkom alá szorított újságot, és böngészni kezdem a cikkeket, reiatsu-érzékelésemre bízva a tájékozódást és az alak szemmel tartását. A harmadik oldalon járva kattan be, honnan is ismerős a figura. A KÖZVESZÉLYES TERRORISTA MÉG MINDIG SZABADLÁBON – harsogja a főcím.
~ Ejnyehát – mormogom, és valamivel közelebb zárkózok a férfihoz. Mint kiderül, épp időben, mert ekkor hangosan kiabálva egy közeli lélek felé veti magát. Megszüntetem a Kyokkout, és amilyen gyorsan csak tudok, a nyomába eredek. Átkozom a hülyeségemet, hogy ekkora kezdeti távolságot hagytam kettőnk között. Igaz, most is valamennyire segítségemre van, hogy én még mindig légvonalban közlekedek, míg neki keresztül kell törnie a fél épületen. Végül egy zsákutcában találjuk meg egymást: az egyetlen kijárat felől a tébolyultan vigyorgó terrorista araszol előre, míg a szemközti falnak szorítva egy kislány szelleme hüppög csöndesen. Egy pillanat alatt végigveszem a dinamikus és a diszkrét megközelítés előnyeit, majd az előbbi mellett döntök, és teljes reiatsumat szabadjára engedve zuhanórepülésbe váltok. A roppant heroikus pózban landolás és drámaian lebegő haori esztétikai élményét csak hasznavehetetlen bal karom tehetetlen ide-oda lengése csökkenti valamelyest.
- Talán célszerű lenne ezt az egészet kicsit átgondolnod még egyszer – javaslom szelíd mosollyal, arckifejezésem azonban éles ellentétben áll a belőlem sugárzó lélekenergia által sugalltakkal.

Pontozás:

Valaki megszólította, egyáltalán nem rezzent meg, ezen ő is csodálkozott egy pillanatig, de utána már inkább zavart érzet. Nem értette, hogy miért akarna bárki is beleszólni a táplálkozásába. Valamint egyáltalán mit kellene átgondolni? Ő éhes, és aki éhes, az eszik. Egyszerű, ezen nincs mit gondolkozni. Az idegen felé fordult egy karlengetős, gyors megfordulással.
- Vadászt nem zavar. Vadász vadászol, mert éhes. Enni fog. Te megy el! – Végén egy széles jobbkezes karlendítéssel küldte útjára az idegent, s a kezét úgy hagyta. Vicsorgós vigyorogva még hozzá tette: – Megy, oder halott.
~ Legyél óvatos, Deus, szerintem ez az alak tud meglepetést okozni.
- Nem akarol menni, kell neki halál. – Két kezével a hajába túrt, s összegörnyedt, közben, mint egy farba lőtt kutya felvonyított. Kaotikus elméje talán rendeződni próbált, s ezért behallucinálta, hogy egy harang közvetlenül a feje fölött egyet kongatott. – Was ist das? Warum kong hayagane?! Nem mag je! Fáj!!!
~ Nyugodj meg, már elment, ne ezzel foglalkozz, harcolj, vagy menekülj!
- Danke, István! – Deus újra kiegyenesedett, s barátja kezét, amivel a jobb vállát megfogta barátságosan megpakolta, jelezve neki, hogy rendben van. Bár ez egyáltalán nem volt így, mivel a félelme eltűnt, elhagyta valahol, mert bár őrült fejében tudta, hogy félnie kellene ellenfelétől, nem érzet semmit sem. Csupán a talajból áradó hideget, ami hívogatja. Egy aprót rángott a feje bal irányba. Jobb kezét előrenyújtotta.
- Háh! Lesz neked most végeredmény. Zeige Dich, Kehle von Tod! Mauser Schnellfeuer! – A jobb kezén lévő ezüstgyűrű fényhatás kíséretében átalakult egy pisztollyá, méghozzá egy Mauser Schnellfeuer-ré 10 töltényes tárral. Ahogy a bábja a címerből átalakult fegyverré rögtön leadott három lövést az ellensége felé, mikről ő maga is tudta, vagy talán csak sejtette, hogy célt fognak téveszteni, hiszen célzás nélkül, csupán körülbelüli irányba lőtt. Ezt követően a zsákutca kijárata felé kezdett tarento shuuzni. Bár lehet, hogy fejében összevisszaság, káosz uralkodik, viszont attól még több évtizednyi hadszintéri tapasztalata van, ezért akár akaratlanul is épes taktikus lépéseket tenni, mint egyfajta reflex. Most is így lehetett, hiszen zsákutcából nehéz menekülni, s ő nem tudott sosem átmenni a falon.
~Okos döntés, Deus – Dicsérte meg a helyváltoztatásért István.
Ahogy sikerült a zsákutca szája közelébe érnie fegyverét egy pörgés után újra az ellenségére fogta, hogy újabb lövéseket adhasson le rá.
- Yeah! – Kiáltotta, ahogy újra a célkeresztjében tudta a férfit. – Én megesz te. Very Happy

fordítás:

A férfi szavaim hallatán megpördül, és erősen tört japánsággal igyekszik elriasztani.
- Vadászt nem zavar. Vadász vadászol, mert éhes. Enni fog. Te megy el. Megy, oder halott.
A vigyora nem sok jót ígér. Hevesen gondolkozom, mit csináljak vele. Ha gyenge, célszerű lenne elintézni amilyen gyorsan csak lehet, hogy nyugodtan tudjak lélektemetni. Viszont ha rosszul mértem fel, és veszélyesebb, mint amilyennek tűnik, megtámadhat, amíg a kardommal bénázok, és nem tudok érdemben védekezni. Ugyanakkor, ha még ennél is erősebb, megint csak előnyösebb lenne túlesni a lélektemetésen, mert ki tudja, hova szalad el a lány, amíg csatázunk, és utána sem feltétlenül leszek olyan állapotban, hogy a keresgélése legyen a legfontosabb prioritásom…
- Nem akarol menni, kell neki halál – szakítja félbe gondolatmenetemet egy Bond-főgonoszhoz illő megnyilvánulással, majd összegörnyed, és vonyítani kezd. - Was ist das? Warum kong hayagane?! Nem mag je! Fáj!!!
Értetlenül nézek rá, amin mit sem segít, hogy pár másodperccel később kiegyenesedik, és elkezdi a válla fölött lapogatni a levegőt.
- Danke, István! - szól a semmibe, majd felém fordul. - Háh! Lesz neked most végeredmény. Zeige Dich, Kehle von Tod! Mauser Schnellfeuer!
A szavakat visszafogott fényjelenség kíséri, majd egy pisztoly jelenik meg kezében, amivel nem késlekedik néhány lövést leadni az irányomba.
-  Jikanteishi  – intek felé, zöldes ragyogásba borítva a zsákutca egy néhány méteres szakaszát a pisztoly csöve és közöttem. Fogalmam sincs, hogy a lövedékek megdermedtek-e az időben, éppúgy, mint minden más, amit elkapott a démonmágiám, vagy inkább ellenfelem gondatlan célzása játszott szerepet benne, de sértetlenül megúsztam a dolgot. Sebesen kardot rántok, és homlokon csapom a szellemet, a vállam fölött visszapillantva ellenfelemre, aki ekkor már a másik irányba igyekszik távozni. Elővigyázatosan a földre vetem magam, és eloszlatom a kidoumat. Valahol mögöttem tompa puffanó-recsegő hang hallatszik, ahogy egy lövedék találkozik a legközelebbi ház falával. Felpattanok, elteszem lélekölőmet, és a menekülő terrorista után eredek. Viszonylag sokat sikerül faragnom a kettőnk közötti távolságból, de a zsákutca szájához érve a teremtmény váratlanul megperdül, és további lövéseket indít meg felém. Ez teljesen váratlanul ér, ráadásul a közelség miatt nagyon manőverezni sem tudok. Hanyatt vetődök, és reménykedek a legjobbakban.
- Yeah! Én megesz te - jelenti ki sugárzó büszkeséggel, miközben a fegyvere vöröslő vérvirágokat fakaszt először a bal vállamon, majd – a halántékomat hirtelen végigperzselő forróságot követően az egész arcomon végigterjedő ragacsos melegség alapján ítélve – feltehetőleg koponyám szélén is. Ráadásul így a földön fekve eléggé kiszolgáltatott vagyok a további machinációinak is.
-  Bakudou 26: Kyokkou  – sziszegem, és arrébb gördülök, majd a biztonság kedvéért felpattanva shunpozok is pár métert. Persze ez se halálbiztos módszer, a sebeimből csöpögő vért nem teszi láthatatlanná, ha az már találkozott a talajjal, de ha folyamatos mozgásban maradok, a nyomok sosem az aktuális pozíciómra fognak mutatni. Más kérdés, hogy így előbb-utóbb annyi vért fogok veszteni, hogy a Kyokkou fenntartása is kifejezetten megterhel, szóval célszerű lenne valamit alkotni, lehetőleg most. Elhatározásomat tett követi: a tőlem telhető legnagyobb csendben araszolni kezdek ellenlábasom felé, guggolva, hogy csökkentsem a rendelkezésére álló célpontot, ha esetleg mégis meghallana és elkezdene vaktában lövöldözni a zaj irányába. Nem mintha nagyon tartanék ettől, fényes nappal a város zajai remélhetőleg elnyomják az általam keltett apróbb neszeket. Amikor már csak pár méter választ el tőle, újabb démonmágiára gyűjtök erőt.
-  Bakudou 49: Kuro Shitsui  – lövöm el a fekete energialövedéket, ami találat esetén egy időre kiiktatja ellenfelem látását és hallását egyaránt. A szűk utcában akkor se lenne sok helye kitérni, ha számított volna a támadásra, és egyértelműen tudná, honnan várja azt, szóval meg se várom a reakciót, hanem szinte késlekedés nélkül hagyom lehullni a Kyokkout, miközben ellenfelem mögé shunpozok. Határozott mozdulattal megragadom a haját, és a legközelebbi fal felé lendítem. A manőver hatékonyságát egy, a lendítés irányával ellentétes lábsöpréssel igyekszem növelni. Ugyan pusztakezes harcban szerzett jártasságomon erősen van mit csiszolni, de abban azért reménykedek, hogy egy vak, süket és meglepett célpontot talán sikerül legyűrnöm, és hamarosan gyönyörködhetek a házfalon ripityára törő orrcsont oly romantikusan recsegő hangjában.

Észre se vette, hogy az ellenfele miatt eltűnt a prédája. Valószínűleg azért, mert az ellenfelének illata elcsábította, s már ő számított a prédájának. Valahol belül tudta, hogy ellenfele nem rendelkezik vele szemben túlerővel, már ami a nyers erő és a belső erőt illeti. Viszont Deusnak volt egy nagy hátránya a másikkal szemben, ami akár a halálához is vezethet, ez nem más, mint az agya tisztasága, vagyis éppenséggel a káosz, mi a fejében uralkodik.
A zsákutca szájából újabb kettő lövést adott le, s szemvillantó, széles szájú vigyorral örült meg annak, hogy mind a kettő eltalálta ellenfelét. Bár egyik sem volt halálos, mégis kettő hely volt, ahol sikerült megsértenie, és ez máris dobott a hangulatán. Nem úgy, mint az, hogy eltűnt amaz. Első reakciója az volt, hogy haragos grimaszba futott az arca, s még kettő lövést leadott oda, ahol eddig volt a prédája. Csupán ezt követően nézett körül, hátha csak máshova ment. Bosszús arckifejezéssel forgolódott, mikor egyszer csak, meghallotta barátja hangját.
~Deus! Tíz óránál!
A bounto késlekedés nélkül a képzeletbeli barátja által mondott irányba fordította bábja csövét, s leadott egy lövést. Azt remélte, hogy mellkasba találja, s akkor legalább a kifröccsenő vért meglátja, de csalódnia kellett. Ezzel a lövéssel csupán egy kiálló téglát likasztott ki.
- Tévedtél, István! – Fordította fejét balra, s szidta meg magyar nyelven a barátját. Viszont egy pillanattal később már se nem látta, se nem hallotta, sőt semmit se hallott, se látott.
- Was ist das?! – Kiáltotta, de alig, hogy kiejtette a kérdőjelet, érezte, hogy valaki a hajánál fogva meglendíti. Az egyetlen dolog, amire volt ideje, hogy kezét maga elé rántsa, de ez is kevés volt, mert nem úgy érkezett, s nem oda, mint ahova számította. Hatalmas koppanással, reccsenő hanggal érkezett az épület falára. Ellenfele láthatta, ahogy a falon véres nyomott hagyva a földre hanyatlik vérző orral és homlokkal, s hallhatta is a homlok és orr találkozását a fallal, és a méretes test tompa puffanását a földön.

Mint amikor a TV vételhibás, és fekete-fehér pontok jelennek meg a képernyőjén, ezt láttam meg egy pillanatra, s hallottam is a sistergését. Kicsit később újra láttam és újra hallottam ezeket. De semmi mást nem. Még mindig vak voltam, és süket, annak a shinigaminak köszönhetően.
Jobbommal kitapogattam az orrom helyét, éreztem a vér melegét. Egy sóhaj után, gyors, erőteljes mozdulattal viszonylag helyre tettem. Bár nem hallottam, de éreztem, ahogy meg recseg. Ezt követően lassú mozdulatokkal talpra álltam.
- Shinigami! – Szóltam ellenségemhez, arrafelé, amerről a véren keresztül éreztem a szagát. – Sprechst du deutsch? Parlez-vous français? Beszélsz magyarul? – Nem is tudom, hogy miért, de tudtára akartam hozni pár dolgot. De ehhez az kellett, hogy a japánon kívül találjunk valamilyen közös nyelvet, mert, hogy a japánt én nem beszélem, csak töröm, annyi golyó repkedett már körülöttem. Hogyha már golyók! Ez egy tízes tár, először hármat lőttem, azután kettőt, még kettőt, végül még egyet, így már csak kettő golyóm maradt az újra töltésig.

Hibátlan kivitelezés, a nagydarab figura egyenesen nekirepül a falnak, és összeroskad, széles vércsíkot hagyva maga után a téglákon. Kissé önelégülten szemlélem munkám eredményét. Ha lélekölőmmel beszélő viszonyban lennénk, most biztos ő is megdicsérne.
- Bakudou 59: Kurenai Ribbon – idézem meg a vállamon és koponyámon ütött sebeket körülölelő, majd azokba felszívódó sötétvörös, gyógyító szalagokat. A démonmágia kellemetlen mellékhatása, hogy most még jobban sajog az egész, mint korábban, de ez pár pillanat múlva elmúlik, meg így a vérveszteség miatt sem kell aggódnom. Összességében nem rossz üzlet néhány másodpercnyi fájdalomért.
Eközben a lény is helyrerakja az orrát, majd feltápászkodik lassan. Kicsit hátralépek, és reflexből a kardom után nyúlok, mielőtt emlékeztetném magam, hogy hatékonyabb vagyok nélküle. Átkozott sárkány. Kíváncsi vagyok, mostani ellenfelem mivel fog előhozakodni így vakon és süketen, de támadó manőverek helyett csak beszélgetni próbál.
- Shinigami! Sprechst du deutsch? Parlez-vous français? Beszélsz magyarul?
Egy szavát sem értem. Gondolom, nem anyanyelve a japán, és próbál számára alkalmasabb közös nevezőt találni, de nem járt valami jól. Egy minimális, még orvosi éveimből megmaradt latinon kívül csak angolul tudok, de egyrészt szégyellek rajta megszólalni (a kiejtésemen még van mit csiszolni, és biztos vagyok benne, hogy ha ez az alak ki merné ejteni a száján az „engrish” szót, azelőtt verném szét a fejét a korábban használt falon, mielőtt végigmondhatná, mit akar), másrészt az anyanyelvemnél primitívebb dialektusok használatának nem sok értelmét látom. Igazából mindegy is, szerintem még tart a süketség hatása, úgyse hallaná meg a válaszom. Némi szemforgatással megszüntetem ezt a problémát, de a vakságot hagyom magától elmúlni.
- Beszélhetsz hozzám angolul, de ne várd, hogy megszólaljak rajta – felelem japánul. Kíváncsi vagyok, mi lett neki hirtelen olyan fontos, hogy most mindenáron tárgyalni akar. Jó, persze, az ember harci szellemének ritkán tesz jót, ha megvakítják és eltörik az orrát, de akkor is. Kellemetlen szájízzel megyek bele a dologba; egyrészt orvtámadást sejtek, másrészt a kislány megevésénél eljátszotta az esélyét, hogy ez az egész békésen végződjön. Beszélgetés az egyenlőként elismert ellenfeleknek jár, a szörnyetegek jussa kivégzés. Sajnos azonban ez az egyetlen esélyem, hogy kiderítsem, mi áll a teljesen rendellenes és semmi általam látotthoz nem hasonlító lélekenergiája hátterében, így kénytelen vagyok belemenni a játékába.

A kérdésfeltevésnél nem zavart az, hogy süket vagyok, s szerencsére még a válasza előtt megszűnt ez a kellemetlen tény, így megtudhattam, hogy a japánon kívül nincs közös nyelvismeretünk. Sóhajtottam egyet bánatosan. A legérdekesebb dolog az volt, hogy harangok zúgását hallottam a távolból, pedig azt tudtam, hogy nincs annyi idő, hogy ez indokolt legyen.
- Én nem beszél angol. – Mondtam neki lassú, megfontolt japánsággal. – Én köszönöm, amiért fej enyém durr falnak. Így fejem tiszta. Nem tudom mennyi… időre. Keresztül éltem világ háborúk. Második eleje elkap én. István van halott, István volt gyerek barát. Én tud, de… káosz én nem tud, ő képzel István. Én voltam fiatal, én randevu öreg bounto, ő mesél akkor sok dolog. Aber én… lettem káosz nácik. Én tudom, te fejedben kérdés. Én miért mond ezt? Die Glocken sing alle über mich. Csengők beszél mich… nekem. – Még mindig hallottam a harangok hangját, bár tudtam, hogy igazi harang egy sem kong ilyenkor és ilyen hosszan Karakurában. Ez talán a vég? Futott végig az agyamon a gondolat. – Én érez kell mondanom valaki. Én sajnál, én nem beszél jó japán. Én köszön, te hallgat én. Én most mond búcsú, és mond név. Amadeus Jürgen Wolf. Én mond, én akar ölni te. Viszlát. – Nem láttam, de lélekereje szagát éreztem, bár az orromból szivárgó vér kisé bele zavart, de nem számított, a bábomat arrafelé fordítottam, és a maradék két golyót is kieresztettem feléje eszelős röhögés közepette.
- Nachfüllen! – Adtam ki a parancsot bábomnak, s amíg újra töltött nadrágomba tűztem, s jobbomat előre emeltem ökölbe szorítva, de a mutató- és középsőujjamat a hüvelykujjammal együtt kinyújtottam, hogy pisztolyt formázzanak. Reiatsumat a mutató és középső ujjam elő kezdtem koncentrálni, hogy ezzel a technikával próbáljam lelőni. Most is a szaglásomra hagyatkozva próbáltam be azonosítani a megfelelő irányt.
A Reiatsuohzutsu akár eltalálta, akár nem tarento shuu-t használva, kinyújtott karokkal tapogatózva megindultam jobb kéz felé, mivel arra sejtettem a zsákutca kijáratát. Mivel nem láttam, így a harc kellemetlenebb volt számomra, mindenképpen mozognom kellett, hogy növeljem a túlélési esélyemet, addig, míg újra nem látok. Nem akartam vakon meghalni. Ez a döntés mozgatott. Ez hajtott tovább, bár éreztem, hogy kezdek fáradni, nem fizikailag, hanem szellemileg, kezdett fárasztani a tiszta tudat. Ez egyértelmű jele volt annak, hogy nemsokára újra visszavedlek állatiasabb, őrült önmagammá. ~Szépen szólnak a harangok.~ Futott át a gondolat a fejemen menekülés közben.

Reiatsuohzutsu:

- Én nem beszél angol. Én köszönöm, amiért fej enyém durr falnak. Így fejem tiszta. Nem tudom mennyi… időre. Keresztül éltem világ háborúk. Második eleje elkap én - kezdi a férfi. Ezek szerint meglehetősen fiatal, még száz éves sincs. Bár ki tudja, hogy az ő fajtája hogyan öregszik. Mindenesetre tovább figyelek.
- István van halott, István volt gyerek barát. Én tud, de… káosz én nem tud, ő képzel István - hozakodik elő megint ezzel a névvel. Ha jól értem, amint mond, a halott gyerekkori barátja volt, akit néha maga mellé hallucinál. Ez megmagyarázza a vállveregetést korábban.
- Én voltam fiatal, én randevu öreg bounto, ő mesél akkor sok dolog. Aber én… lettem káosz nácik - nem merek belegondolni, hogy a káosz náci milyen lehet, de a saját korabeli tapasztalataim alapján nem hibáztatom, amiért közéjük állt. Én is simán elhittem, amit az akkori vezetőink mondtak a nemzet naggyá tételéről.
- Én tudom, te fejedben kérdés. Én miért mond ezt? Die Glocken sing alle über mich. Csengők beszél mich… nekem. Én érez kell mondanom valaki. Én sajnál, én nem beszél jó japán. Én köszön, te hallgat én. Én most mond búcsú, és mond név. Amadeus Jürgen Wolf. Én mond, én akar ölni te. Viszlát – süllyed totális érthetetlenségbe a fickó. A végét azért nehéz lett volna félreérteni, így már felkészülten fogadom, mikor célzásra emeli fegyverét. Kicsivel azelőtt vetődöm a földre, hogy meghúzná a ravaszt. Valahol mögöttem betörik egy ablak, de ez most nem érdekel. Felpattanok, és már mozdulnék, hogy darabokra szedjem ezt az idiótát, amikor meglátom az ujjhegyén terebélyesedő energiagömböt. Cero?
- Bakudou 65: Toransu Samenkyou – döntök végül egy óvatosabb megközelítés mellett, és az energiapajzs oltalmában lassan lépdelni kezdek felé. Az ujjaiból előtörő reiatsu-lövedék ártalmatlanul szívódik fel kidoumon, minimálisan visszatöltve lélekenergia-tartalékaimat. Hát, ez elég soványka volt Ceronak. Ezt követően menekülőre fogja, kinyújtott kézzel botorkálva a zsákutca kijárata felé. Rossz nézni. A korábbiakból tanulva ezúttal elrejtem lélekenergiámat, majd durván három méter magasságba emelkedve villámtánccal a nyomába eredek. Amikor beérem, közvetlenül eléshunpozok, már mozdulat közben lendületet véve egy, az előbb ripityára tört orrát célzó könyökütéshez, aminek hatékonyságát valószínűleg még tovább növeli, hogy ha a mostani irányát tartja, egyenesen bele fog szaladni. Amennyiben a manőver sikerrel jár, megragadom a tarkóját, magamhoz rántom, és ezzel egyidejűleg felugorva teljes erőből gyomron térdelem. Ha ez is megvolt, a gallérjánál fogva újból a szomszéd falnak hajítom, bár most nem különösebben izgat, hogyan érkezik meg.
- Nem az élettörténetedet kérdeztem, barátom – rivallok rá. - Miféle lény vagy? Miért eszel lelkeket? Miért nem hasonlít a lélekenergiád egy hollow-ra?
Hát igen, információszerzési módszereim nem méltóak egy tudóshoz, de mit csináljak? Az élveboncolás etikátlan, és különben sincsenek meg hozzá az eszközeim.

Nem nagyon örültem, hogy vakon kellett menekülnöm. Magamban szidtam az átkozott shinigamit, amiért megvakított. Már nem éreztem a szagát, vagy elmenekült, vagy sikerült leráznom. Előbbit magam sem hittem volna, utóbbihoz meg kevés idő telt el. Már későn éreztem meg a szagát, ahhoz hogy megálljak, így könyökével újra összezúzta az orromat. Mondhatom, nem volt kellemes érzés. Egyáltalán nem, még a csillagokat is újra láttam. ~Jé! Látok!~ Futott át az agyamon a gondolat, de a térdet későn láttam meg, az tisztán érkezett a gyomromba. Erre mit mondjak? Végre láttam, de így is én kaptam, s nem a shinigami. Bosszantó tény volt, de egyáltalán nem volt időm filozofálni, hiszen egy fal vészesen közelített, ahogy a káosz is. De a harangok szépen zúgtak. Smile

Ezúttal nem csapódtam bele a falba, mert meg tudtam állítani magam. A shinigami felé fordultam, hogy láthassam arcát. Bár elmém kezdett tompulni, a káosz erősödött a fény halványult. De még láttam az ellenségem arcát. ~Szóval így nézel ki…~
- Kész vagyok, Deus! – Hallatszódott Kehle von Tode hangja. Kezem megindult a fegyver felé.
- Mi van én? Miért enni én? Harangok hangja szép.

Deus nevetése hallatszódott egy darabig, oly ritmusban, mint ahogy ő hallotta harangok zúgását. Jobbja a teste mellett lógott, benne a bábjával, baljával az arcába markolt, s közben a falnak dőlt. Bolondnak tartotta a shinigamit, hogyha még ennyit sem tud, hiszen ő elmondta, hogy miken ment keresztül, hogy mióta él, de ezt úgy tűnt a shinigami nem tudta felfogni, s ezért Deus látszólag fékezhetetlenül röhögött rajta. Míg, nem egyszer csak elhalt a nevetés hangja.
- Te kérdés, én vagyok mi és te kérdés, én eszek miért? Te nem tud? Te vagy „baka”! – Újra röhögött, hiszen a baka szó egy általa ismert másik nyelven, a magyaron katonát jelent, míg japánul hülyét, és ez a szóvicc szórakoztatta. – Én vagyok bounto, sok-sok évek bounto, számolj, shinigami! Én lát magyar-osztrák monarchia , én lát egy virág háború, én lát kettő virág háború. Én eszek, mert te enni. Én vagyok éhség! – Újabb röhögő görcs tört rá, viszont fegyverét most a shinigamira emelte. Nem vette észre a változást a fegyverén, túlzottan is szórakozott a szerinte tudatlan shinigamin, pedig hogyha jobban oda figyelt volna a fegyverére, láthatta volna, hogy a csöve eleje zárt, míg a kakas résznél egy lő nyílás alakult ki. De nem vette ezt észre. – Auf Wiedersehen! – S meghúzta a ravaszt, a fegyver elsült, a harangok elhallgattak, Deus szeméből eltűnt a fény. Teste halkan rogyott össze, s lassan lélekrészecskéire kezdett bomlani.

Spoiler:

- Mi van én? Miért enni én? Harangok hangja szép - feleli kérdésemre Amadeus, majd hosszú, tébolyult kacagást hallat. - Te kérdés, én vagyok mi és te kérdés, én eszek miért? Te nem tud? Te vagy „baka”! Én vagyok bounto, sok-sok évek bounto, számolj, shinigami! Én lát magyar-osztrák monarchia, én lát egy virág háború, én lát kettő virág háború. Én eszek, mert te enni. Én vagyok éhség!
Valahol aranyos, ahogy az alig száz évével sokat megélt, tapasztalt „bounto”-nak látja magát, akármit is jelentsen ez a szó. Önkéntelenül is lekicsinylő félmosoly ül ki szám sarkába. Utolsó mondata hallatán viszont elkomorulok. Ha ennyi idő alatt sem talált valamilyen módszert arra, hogy az éhségét ne lelkekkel – vagy legalább: ne ártatlan lelkekkel – kelljen csillapítania, attól tartok, menthetetlen. Egy utolsó kérdést még felteszek neki, aztán megszabadítom tőle a világokat. Jó eséllyel épebb elmével fog reinkarnálódni, szóval… mondhatni, ezzel még szívességet is teszek neki.
- Újra és újra felbukkan ez a szó… „bounto”. Ez mit takar? – kérdezem udvariasan, felkészülve arra, hogy a válasz hallatán kivégezzem a férfit. Amazt azonban, úgy tűnik, nem érdekli a további társalgás: ismét hangos röhögésben tör ki, miközben rám emeli fegyverét. A pisztoly dörrenésével egyidejűleg vetődök oldalra, majd pattanok fel egy shunpoval, hogy zárjam a köztünk lévő távolságot, tenyeremben máris összegyűjtve a shakkahouhoz szükséges reiatsut, de még mielőtt nyitnám a számat, hogy kimondjam a technika nevét, tudatosul bennem, mit jelent az ellenfelem homlokán tátongó új lyuk.
- Egyszerűen nem bírtad kivárni a sorodat, mi? – morgom csalódottan a lassan lélekszemcséire bomló holttetem irányába. Micsoda antiklimax. Úgy tűnik, még a saját fegyvere sem bírta tovább elviselni. Az ilyen pillanatokban úgy érzem, van még remény számomra és a lélekölőm számára. Durván kétszáz év alatt egyszer se lőtt még fejbe, szóval valahol mélyen biztos kedvel. Vagy csak arról van szó, hogy katanaként nehéz fejbe lőnie bárkit is… bár ki tudja, lehet, hogy ez egy jól elrejtett aduja, amivel a megfelelő alkalmat várja. Igaz, eddig egy végtagomat se csonkolta, amire pedig biztos képes lenne, ha nagyon akarná, úgyhogy szerintem maradok az első magyarázatnál. Laposakat pislantok az oldalamon függeszkedő penge felé.
- Semmi hozzáfűznivaló? – kérdezem fennhangon. Nem érkezik válasz. Még mindig duzzog. Hát jó. Fontosabb dolgaim is vannak, mint sértődött farkasokat engesztelgetni.

Shunpoval a házak fölé vetem magam, és folytatom az őrjáratot.

Spoiler:

A küzdőteret lezárom, jutalmatok 200 LP és 1500 ryou.