Alacsony testalkatú 15-16 évesnek kinéző egyén, enyhén izmos testtel. Világoskék haja és szeme van, haja rövid és általában normálisan áll, kivéve, ha elaludja. Arca különböző pontjain olykor-olykor látható egy-egy ragtapasz, az esések okozta sebek miatt. Öltözékére általában a sportos jellemző, bár nem azért mert sportol, hanem mert az a kényelmes. Elengedhetetlen tartozéka öltözetének a médiumként szolgáló sálja, amit télen-nyáron visel. Végül, de nem utolsó sorban, a kezében mindig egy üveg vagy hasonló folyadék tárolására szolgáló eszköz.

Hallgatag típus, nem beszél sokat, ezért kerüli mások társaságát, viszont tiszteletben tartja, ha valaki barátkozni akar vele és nem küldi el melegebb éghajlatra. Ha viszont esélyt lát rá, próbál meglógni mások elől, hogy egyedül lehessen. Csöndes természete ellenére viszont könnyen felhívja magára mások figyelmét nagy fejre eséseivel. Ez viszont csak akkor történik, ha nem figyel előre, hanem bele van merülve gondolataiba. Harc közben ez nem nagyon szokott előfordulni, mert akkor a harcra figyel.

A shinigamik egy elfuserált kísérletének az eredménye vagyok.
Legelső emlékem, hogy egy barlangban gyülekeztem a fajtársaimmal és néhány shinigamival. A halálistenek meg akartak minket nyugtatni, hogy, hogy minden rendben lesz és felelősséget fognak vállalni tetteikért, biztosítanak nekünk lakhelyet. Ekkor megbíztam bennük, bár még fiatal voltam, aki mindenkiben megbízik, de nem kellett volna, mert váratlanul megtámadtak. Elkezdtek minket lemészárolni minden szó nélkül. Még szerencse, hogy nem mindegyik shinigami volt ilyen, hiszen az egyikük segített nekem elmenekülni. Mivel remegtem a félelemtől, a shinigami egy sálat tekert a nyakamba, majd útnak indított kifelé.
A barlangban gyülekező bountok közül nem csak nekem sikerült elmenekülnöm, ezért nem maradtam egyedül. Kis csoportunk elkezdett vándorolni és egy helyet keresni magának. Viszont mivel lélekenergiával rendelkeztünk, ezért a hollowok többször is ránk támadtak és többen oda is vesztek.
Végül szinte feloszlott kis csoportunk, biztonságunk érdekében. Ha együtt maradtunk volna, akkor lélekenergiánk könnyen odavonzotta volna a lídérceket. Viszont ha szétválunk, nem csoportosul ennyi lélekenergiával rendelkező egy helyre és nehezebben találnak ránk. Valaki egyedül indult el, többen viszont párokban vágtak neki a nagyvilágnak. Én az utóbbi csoporthoz tartoztam, akik párokba rendeződtek. Egy középkorúnak kinéző férfival maradtam, akinek ilyen kedves arckifejezése volt.
El is indultunk világot látni, majd miután ez megvolt, le akartunk telepedni valahová. Utazásunkat egy elhagyatott farmszerű épületnél fejeztük be, mivel ez megfelelő helynek bizonyult a letelepedéshez. Itt kezdtünk neki igazán az életünknek. Ezen a helyen próbáltunk minél kevesebbet érintkezni az emberekkel, ami nem volt annyira nehéz, mivel a legközelebbi ház úgy egy kilométerre volt tőlünk. Ezért is kellett szinte önellátóknak lennünk, mindent magunk próbáltunk megtermelni vagy előállítani. Egy hónapban, ha egyszer bementünk a városba, hogy megvegyük azokat a termékeket, amiket nem tudtunk előállítani.
Sok-sok évig éltünk együtt és az évek alatt szinte családdá kovácsolódtunk össze. Közös életünk során több bounto is felénk tévedt és egy idő után egyre sűrűbben. Az első vendégeknél még szinte az egész beszélgetés alatt ott voltam, viszont később egy idő után kiküldtek a szobából, mivel fiatal voltam még. Nem is nagyon akartam ellenkezni, mivel nem voltam oda a veszekedésért.
Egyre csak sűrűsödtek ezek a beszélgetések és én is egyre kíváncsibb lettem, mit is beszélhetnek a felnőttek. Ugyan nem kérdeztem meg, miről is szól a diskurzus, majd elmondják, ha jónak látják. A megbeszélések viszont egy idő után abbamaradtak és meg is tudtam az eredményt. Pótapukámnak el kellett mennie és végül soha többé nem tért vissza. Egyik korábbi bounto látogatónk közölte velem, hogy a quincyk elleni csatában hunyt el.
Megviselt a hír, ezért hirtelen nem is tudtam rá, mit mondani. Távozás előtt látogatóm még egy kis pénz hagyott hátra, majd magamra hagyott, hiszen ezt egyedül kellett leküzdenem. Ekkor találtam rá egy naplószerű füzetre, amibe miután beleolvastam, rájöttem, hogy nem is napló, hanem valamilyen leírás akart lenni. Többet olvasva belőle, egyre jobban az az érzésem volt, mintha nekem szólna ez az egész. Bár nem voltam benne néven szólítva, mégis egy belső sugallat ezt mondatta velem. A bountok képességeinek, a báboknak, az előhívása volt leírva benne.
El is határoztam magam, hogy végigcsinálom, ami le van írva benne. Szóról-szóra követtem a leírást és feltűnt, hogy nagyon részletesen le van írva minden és még megjegyzéseket, tanácsokat is tartalmazott. Mindent betartottam, ami le volt írva, hiszen ez volt az egyik tanács is. Keményen edzettem és követtem az utasításokat, míg végül elértem az utolsó fejezethez, a báb előhívásához.
Ez volt a legkockázatosabb rész, ezért itt kellett a legjobban vigyáznom, az előző lépések csak előkészítették ezt. A sálamat a nyakamra tekertem, mivel tél volt és úgy mentem el a közeli barlanghoz, ahol felállítottam a báb előhívásához szükséges kellékeket. Le is térdeltem a kialakított helyre és elkezdtem mondani a báb megidézéséhez szükséges szöveget. Nagyon izgultam, hogy sikerülni fog-e, de végül megjelent egy világoskék halszerű lény egy fényes burokban.
- Már ideje felkelnem? Nagyon hideg van. - ezek voltak az első szavai újszülött bábomnak és látszott is rajta, hogy didereg, ezért letekertem a nyakamból a sálamat és belebugyoláltam a kis élőlényt. Nem akartam siettetni az ébredését, mivel ez is egy tanács volt a füzetben.
Vissza akartam menni a házba egy takaróért, ha kint akarok maradni vele, de nem akartam egyedül hagyni és be sem mertem vinni, mert ki tudja, mikor fogom elveszteni felette az irányítást és akár a házat is szétrombolhatja véletlenül. Ezért is csak ültem a barlangban és az ölembe vettem a sállal együtt, ami ugye felmelegíthet. Így töltöttük el az első éjszakánkat együtt.
Reggelre viszont már teljesen felnőtt és úgy nézett ki, mint a gyerekmesékben említett sellő. Uszonya volt, de a felsőteste egy lányé volt. Amikor felébredtem ő még aludt az ölemben, csak éppen most sokkal nagyobb volt, mint eddig, viszont egyáltalán nem volt nehéz. Csak később vettem észre, hogy igazából nem is feküdt rajtam, hanem egy-két centiméterrel felettem lebegett.
Nagy nehezen sikerült kimennem alóla, de egy rosszul időzített tüsszentéstől elvesztettem az egyensúlyomat és pont ráestem alvó társamra. Ő persze ettől egyből felriadt álmából és meglepődötten nézett körbe, hogy mi történt. Gyors bocsánatkérések közepette magyaráztam el bábomnak, hogy nem akartam az életére törni, csak baleset volt. Végül sikerült meggyőznöm igazamról, viszont ekkor komoly arcot kezdett vágni.
- Még nem fogadtalak el mesteremként, előtte ki kell állnod egy tesztet. Upupu. - mondta, majd egy kis nevetést is a végére biggyesztett. Ez sokkal rejtelmesebbé, vagy inkább baljóslatúvá, tette a mondanivalóját.
- Teszt? - ismételtem meg a mondandó lényegét kérdő hangsúllyal, bár tudtam, hogy miről beszél, hiszen erről volt szó a füzetben. A bábok csak olyan mestert szolgálnak, aki elég erős, és ha egy csepp gyengeséget is mutatnak nekik, könnyen mesterük ellen fordulhatnak.
Arra viszont egyáltalán nem számítottam, hogy most azonnal rám fog támadni puszta kezével és meg akar majd ütni. Korábbi edzésem miatt, amit el kellett végeznem a füzet szerint, most könnyedén sikerült elugranom a támadás elől.
- Upupu, jó reflexek. Talán nem vagy olyan rossz, mint amilyennek gondoltalak. Sonia vagyok. - ismerte el képességeimet, majd el is árulta a nevét. Bár nem sok dicséretet mondott, kezdetnek viszont ez is elég lesz.
- Én Leo vagyok. - úgy adja az illem, hogy én is elmondjam neki a nevemet, ezért megtettem. Az első benyomásom új társamról nem rossz, de még van, mit javítani kapcsolatunkon. Talán ez lesz egy gyönyörű barátság kezdete.
Miután megszereztem egy társra, úgy láttam jónak, hogy ismét útra keljek és világot lássak. Meg persze közben meg kellett tanulnom használni a bábomat, minél hatékonyabban. Utazásaink több évet vettek igénybe, de egy idő után ismét letelepedésre vágytam. Ezúttal egy lélekenergiában gazdag várost választottam, ahol mások mellett nem tűnik fel, hogy nekem is van lélekenergiám. Bár itt, Karakura Townban már elengedhetetlen volt, hogy kapcsolatot teremtsek az emberekkel. De azért próbáltam minimálisra venni ezeket. Munkát is kellett keresnem, mert valamiből élnem is kell.

Médium kinézete: Halvány zöld sál, amit Leo a nyakában hord. Megtalálható rajta a bountok jele, bár normál körülmények között ez nem látszik, mivel a nyaka felé néz a sál ezen oldala. A báb aktiválásaikor viszont felvillan a jel és kívül is látszik.
Parancsszava: Zeige Dich!
Kinézete: Sonia egy Shonisaurus/ember hibrid, aki képes a levegőben is úgy úszni, mintha vízben lenne. Ez a teste köré feszülő lélekenergia rétegnek köszönheti, ami képes a levegőben tartani a testét.
Támadások:

• Támadó képessége, hogy képes vizet teremteni és abból hullámokat formálni, amit ellenfelére küld.
  
• Igazi ereje viszont védekező képességében rejlik, ami első ránézésre egy félkör alakú vízburoknak tűnik, viszont az igazi védelem ezután következik. A vízburok mögött egy tömény lélekenergiából álló láthatatlan gömb van Sonia körül. Ha az ellenfél ebbe bemerészkedik, akkor szinte könnyű prédává válik, mert alig tud megmozdulni a lélekenergia nyomástól.