Az elfeledett tudás ősi könyvtára - Beárnyékolva

Résztvevők

Sakai Hitomi
Gouto Asuka
Zeline Kalamona
Murasaki Shouko
Himeji Himeko

A Fészekben összegyűlve még egy utolsó gyors biztatásra került sor, utána megjelent Tamachi Yukezo egy furcsa csontvázszerű fém páncélzatban. Leveszi aranykoponya sisakját, és egy bólintással jelzi, hogy indulhat a behatolási akció. Igazán nincsen sok idő, így a shinigami nem is beszél, csak lefele tartja Paragont, majd először a saját csapatával együtt eltűnt. Alig telik el pár másodperc, a Saizensenért is eljött. Titeket visz át utoljára ezek szerint. Még szólhattok egymásnak pár szót, most hogy csak ti maradtatok. Vajon mi vár rátok odaát? Hitomi nagyjából eltudja már képzelni, hogy mire számíthat, de a többiek csak képzeletükkel játszhattak. Megjelent előttetek a Daitenshi, majd elétek is lerakja a kardját, majd halkan megjegyezte.
- Készítettem a sereggel egy átjárót nektek, hogy könnyebben be tudjatok menni. Ha ügyesek vagytok, a városon belül sem fogtok konfrontálódni, de azért illdomos lenne nyitva tartani a szép kis szemecskéiteket. Kár lenne hogy ha belepislognátok egy vízköpő dárdájába. És, most fujjátok ki szépen az összes levegőt, ami a tüdőtökben van- miután mindenki megtette, úgy érzitek, mintha a kard, amit megfogtatok, iszonyatos erővel magával ránt valahová. Nem is igazán tudtok megismerkedni az érzéssel, már odaát is vagytok. Szemetek elé egy hatalmas város tárul, amit az alkonyodó Nap fénye bronzosra festett. Meleg szél fújt, és jó két-három ember magas homok és por állt köztetek és a falak közt.

Az elfeledett tudás ősi könyvtára - Beárnyékolva Templekicsi

Még egy hajrát hallhattatok kísérőtöktől, majd öltözéke egyik pillanatról a másikra kidobta magából, és a páncél magától indult el a harcba. Társatok ezután eltűnt. Ahogy jobban körbekémlelitek a terepet megláthatjátok a harcot, amit a fém és a kő vív egymással. Ámbátor a Daitenshi serege zöld villámokat szór, ami ha úgy vesszük csalás. De a számotokra beígért útvonal szinte nyílegyenesen előttetek van. Sietnetek kell nektek is, mert nem sokáig tudják a robotok a frontot kétfelé széthúzni észrevétlenül. Utatokat csak egy jó irányérzék fixálhatja, hiszen a nagy porkavalkádban a jobbra és a balra sincs egészen letisztázva. Elétek csapódik egy robot, ami eddig egy szkarabeusz fémplatformon repült. Tennetek kellett érte, hogy ne találja el valamelyikőtöket. A puskája volt akkora, mint ti. Élettelennek tűnik, de utána egy zöld villanás, és újra a levegőbe szökkent, és puskájából egy búgó zizzenéssel egy lövés távozott. Hogy kire, azt sejtitek, és azt is tudjátok, hogy nem akartok találkozni olyannal. Ha észrevesznek, gyakorlatilag az osztagot kővízköpők ezrei fogják elkaszálni. Ahogyan ez a felismerés felötlött bennetek, egy árnyék húzódott az egyetlen fényforrás, a Nap elé. Egy felhő a hegyorom felett. Szürkül, lassan éjszaka várható. Miután a falhoz értetek, talán nektek van a legnagyobb szerencsétek. A kapu igaz el van zárva, de egy szemfüles tagotok kiszúr egy repedést, amit a harcok ütöttek be, és talán még ti is átférhettek rajta. Bemeritek vállalni, vagy inkább alternatív útvonalat kerestek, hiszen kitudja mi vár rátok a repedésen túl. Mielőtt döntenétek, még megszólal fejetekben Sierashi Yuusuke hangja.
~ Rendben van, mostantól lehetőleg hanyagoljuk a verbális kommunikációt! ~ tisztán értettétek, mégsem a fületekbe beszélt. Igaz ti ezt már átéreztétek, hiszen van telepata a csapatban~Semmi meggondolatlan cselekedet vagy szóló-akció, ugyanannyi létszámmal szeretnék hazamenni, mint amennyivel eljöttünk... Gyerünk! ~ bármennyire is egyszerűek és egyértelműek voltak a szavai, valahogy úgy éreztétek, hogy valóban komolyan kéne venni a létszámmal kapcsolatos kijelentését. Ha úgy tetszik, ez PARANCS!

Határidő: június 16.

Furcsa belegondolni, hogy cseppet sem izgultam, miközben vártam az indulást. Hiába voltam vele tisztában, hogy veszélyes kalandra fogunk indulni, már úgy voltam vele, hogy csak a szokásos... Sok mindent megéltem már a Testvériségben, nem egyszer sérültem meg súlyosan, és mindez valahogy már rutinná vált. Ismertem a kockázatokat, és nem számított a fejemben másnak, mint mindennapi Daitenshi-tevékenységnek. Megérintettem a homlokomban ülő obszidiánt, hideg tapintása megannyi emléket juttatott eszembe. Olykor kisegített, most az ellenségünk volt, de csupán egy megoldandó feladatként tudtam rá gondolni, és ha sikerrel teljesítjük a célunkat, márpedig miért ne tennénk így, akkor közelebb kerülünk ahhoz a bizonyos megoldáshoz. Olyan információk, olyan tudás kerülhet a birtokunkba, melynek segítségével, Rai-chan és én, talán néhány másik tenshivel kiegészülve, mint mondjuk Meko-chan vagy Shouko-chan, a végére tudunk járni a függőkben található kövek titkának, és a folyamatot visszafordítva meg tudjuk akadályozni annak beteljesülését. Mindez adott volt, egy olyan végeredmény, mely nem is alakulhatott másképp. Csupán az volt a kérdés, hogy milyen út fog odavezetni: hosszú és akadályokkal teli, vagy rövid és fájdalmas. A könnyű nem volt opció, ez az eddigiek alapján nyilvánvaló volt. Olyan problémákkal és kihívásokkal szembesültünk eddig mindig, melyeket nem lehetett csak úgy elsimítani. És mindezt én már megszoktam, cseppet sem aggasztott, ami várt ránk.
Az egyetlen, ami most más lesz, hogy míg eddig számíthattam társaimra, most én leszek az, aki felelősséggel tartozik a többiek életéért. Yuke-chan kifejezte... aggodalmát? és igaza volt, az én tenshijeim nem harcra születtek. Törékeny emberek voltak, akárcsak én magam, kevés tapasztalattal a hátuk mögött. Ám az első kalandjaimon én sem voltam erősebb, mégis képes voltam Yuu-channak segíteni, kihúzni őt a bajból, miközben ő óvott engem. Évek óta óv engem, mintha a valódi őrangyalom lenne, még ha olykor-olykor rettentő makacsul és önfejűen is viselkedik. Most azonban nem lesz ott, úgy kell boldogulnom, hogy nem számíthatok rá, majd úgyis kihúz valaki a bajból. Egyedül voltam, de mégsem. A lányokban megbíztam, biztos voltam a döntéseimben, hogy jól választottam.
A hívó jelre azonnal pattantam és a gyülekezőhelyre siettem. Számban már ott volt a szokásos pocky, arcomon látszott az összpontosítás, a koncentráció. Végignéztem a két másik csapaton, a színes egyéniségek kavalkádján, ahogy mindenki a saját mestere köré csoportosult és vártuk azt, hogy Yuke-chan utunkra bocsásson minket. Jómagam is körülvettem magam a saját tanítványaimmal, átgondoltam, ki mit tud és milyen szerepet szánhatok neki. Egyedül Zeline-chant volt nehéz hová tennem, olyan volt, mintha a kirakós oda nem illő darabkáját erőszakolták volna bele a képbe. Idővel remélhetőleg megtalálom az ő helyét is a puzzle-ban, jelenleg azonban ne tudtam rá máshogy gondolni, mint valakire, akit nem én választottam. Felsóhajtottam, és magamra erőltettem egy mosolyt, mielőtt megszólaltam volna.
- Lányok, fogalmunk sincs, mi vár ránk odaát. Éppen ezért vigyázzunk egymásra is, ne csak saját magunkra. Mindent meg fogok tenni, hogy megóvjalak titeket, de csak csapatként együttműködve sikerülhet bevennünk a várat. Amint átérünk, fojtsátok el a lélekenergiátokat minél jobban. Gondoljatok egy fokozatosan szűkülő szájú homokórára, amiben a homok a reiatsutok, úgy könnyebb lesz - intéztem hozzájuk a tanácsomat, majd a kezemet előretartva jeleztem, hogy tegyék rá a mancsukat az enyémre. Csatakiáltás! Talán dinkaságnak tűnik, de segíthet az esetleges feszültségüket oldani és jobb hangulatot teremt. Mindegyik lánnyal szerettem volna szoros barátságot kötni, azt hiszem eddig mindenkivel sikerült közös pontot, jellemzőt találni. Többet akartam elérni, mint egyszerű mester-tanítvány viszony. Yuke-chan közben odalépett hozzánk, hogy minket is átjuttasson, utolsóként. Szívességére csak bólintottam, majd a szokásos módon felkészültem Paragon térugrására. Nekem már nem volt újdonság, de a többieknek ez lesz az első útjuk. És mire mindezt végiggondoltam, már múlt időre is válthattam, hiszen egy naplementével megfestett városban találtuk magunkat, csatazaj és porfelhő közepén.
- Siessünk, nincs sok időnk! - kiáltottam túl a kakofóniát, és indulásra ösztökéltem kis csapatomat. Nem számíthattam a képességem segítségére ebben a törmelékfelhőben, statikus zörejként verődött vissza minden apró porszemcséről az általam kibocsátott radarhullám. Bíztam benne, hogy azért jó felé megyünk, és szorosan Meko-chan mellett haladtam, hogy ha esetleg megbotlana, azonnal talpra tudjam rántani. Asu-chant engedtem előre, mint talán egyetlen biztosan harcra képes tenshimet, őt cseppet sem féltettem, tudtam hogy képes vigyázni magára.
- Hátra! - figyelmeztettem mindenkit arra, hogy valami súlyos és nagy tárgy közeledik felénk, és akit tudtam, odébb löktem, mielőtt becsapódhatott volna. A sereg egy robotja volt - Jól vagytok? - kérdeztem némi köhögést követően, hiszen elég sok port kaptunk az arcunkba, de talán ezen túl senkinek sem esett baja. Nem volt veszélytelen folyosó, de tény és való, Yuke-chan garantálta, hogy végig tudjunk masírozni egészen a könyvtár faláig. Az egyik épület árnyékából vizsgáltam meg a falakat, nem messze egy kisebb rést is megláttam, amin ha minden igaz átfértünk volna. Ám biztos voltam abban is, hogy nem csak itt kint állnak készenlétben az őrzők, és az ilyen falon ütött lyukak tökéletes csaliként is működhetnek.
- Shouko-chan, Asu-chan, ti velem jöttök. Addig ti ketten bújjatok meg itt és figyeljetek. Ha jelzek, fussatok oda, ahol vagyunk - osztottam le a szerepeket, majd a két iskoláslányt megérintve hármunk köré egy fényvisszaverő burkot vontam, mely így láthatatlanná tett minket a nyílt terepen. Yuu-chan szavait tudomásul vettem közben, kár hogy rám nem hat Shouko-chan telepátiája Neutral

- Shouko-chan, keress egy pontot a falon, ahol biztonságos áttörnünk, te pedig próbálj meg ott egy lyukat vágni a falba a karpengéiddel - javasoltam. Ez tűnt a legjobb megoldásnak, az én rombolóerőm tű feltűnő lett volna, ám Asu-chan képessége elég éles és kemény pengéket biztosít arra, hogy különösebb rombolás nélkül be tudjunk hatolni. Tekintetem a hátramaradt Meko-chan és Zeline-chan, valamint a környék között cikázott, majd amint végeztek a lányok, eltüntettem magunkról a láthatatlan leplet és egy fényjelzéssel üzentem, hogy jöhetnek.

A Daitenshis szobámban üldögéltem és vártam, hogy eljöjjön az idő, amikor elindulhatunk feladatot teljesíteni. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem izgulok egy kicsit sem, mert igenis izgulok. Talán kívülről ez nem nagyon látszik érzelemmentes arcomról, de az talán feltűnhet valakinek, hogy szokatlanul gyorsan falom a nassolnivalóimat. Egy doboz pocky tartalma pillanatok alatt tűnik el a számban, majd nyúlok is a következő kiszemelt áldozat felé, hogy azt is elfogyasszam.
Ez lesz az első eset, hogy a Daitenshivel megyek küldetésre, ezért nem meglepő, hogy nyugtalan vagyok. Sok tapasztalt harcos mellett, én egy tapasztalatlan kezdő vagyok, aki még nem is nagyon harcolt senkivel. Bár képességeimben megbízok, azok elsősorban nem harcra valók és néha lehet, hogy nem is tudom hasznát venni. Ennek ellenére megpróbálok megtenni minden tőlem telhetőt, nem okozhatok csalódást Sacchinnak, aki bízik bennem.
Amint meghallottam a hívó jelet, egyből felkeltem az ágyról és még gyorsan eltettem a zsebeimbe néhány dolgot. Most kivételesen csak kevés rágcsálnivalót viszek magammal, mert a feladatra kell figyelnem. Amúgy is most teleettem magamat, nem mintha ez annyira megakadályozna az evésben, de akkor is. Amint megvoltam a készülődéssel, már siettem is a gyülekezőhelyre.
A terembe érve egyből Sacchint kezdem el keresni a szememmel, majd el is indultam feléje. Egyszer csak valaki megböködi a hátamat, és amire megfordulok egy táskát nyom a kezembe Tarou-chin. Ezután pedig egy kacsintással ott is hagy a táskával együtt. Hirtelen nem tudtam, hogy most mi történik, ezért kérdő tekintettel néztem össze-vissza, de nem figyelt rám senki. Használhattam volna a képességemet, hogy megtudjam tettének miértjét, de tartalékolni akartam az erőmet. Utána is mehettem volna, de már mindenki a mentora köré gyűlt és nem akartam bezavarni a beszélgetésbe.
Nem tudtam eldönteni, hogy kedvességből adta oda nekem ezt a sok mindent, vagy csak velem akarja cipeltetni a cuccát. Mert ha az utóbbi, akkor ez nem jó vicc, hiszen én így is lassú vagyok, nem hogy még súlyt is vigyek magammal. Nem tudok olyan gyorsan menni, mint a shinigamik, vagy mások, akik ilyenre képesek. Mivel nem tudtam, mit csináljak, ezért leraktam a táskát az asztalra, és majd ha vége van ennek az egésznek, megkérdezem, mi is volt a célja ezzel.
Oda álltam végre Sacchin mellé és még mielőtt elfelejtem, deaktiváltam a fülbevalómat és felállítottam a telepatikus kapcsolatot mindenkinél. Ezután lassan indult is a másik két csapat, nekünk még volt egy kis időnk, mire sorra kerülünk, ezért Sacchin még beszédet is tartott és csatakiáltoztunk is a végén. Csak bólogattam Sacchin szavaira és el is érkezett a mi időnk, hogy útnak induljunk.
Megfogtam Tamachin kardját és azt tettem, amit mondott, a következő pillanatban pedig már egy naplementés tájon voltunk. Egy kicsit furcsa érzés volt, amikor beszippantott a kard, de talán hozzá lehet szokni. Nem volt sok időnk bámészkodni, sietnünk kellett, ezért futásnak eredtem a kijelölt úton. Közben mondjuk nézelődtem egy kicsit, hogy milyen helyen vagyunk, de Sacchin hangjára megtorpantam. Amikor pedig valami becsapódott nem messze tőlünk, el is estem, mert valaki nekem jött. Szerencsére nem esett semmi bajon, csak a ruhám lett poros meg piszkos, jeleztem is Sacchinnak, hogy rendben vagyok.
~ Yahho! ~ az eséstől eszembe jutott, hogy elfelejtettem elmondani a többieknek, hogy is kell a telepatikus kommunikálni. Lehet, hogy maguktól is rájönnének, de jobb biztosra menni. ~ Az indulás előtt megfeledkeztem róla, hogy el kéne magyarázni, hogyan is működik a telepatikus kommunikáció, ezért most megteszem. Nem mintha olyan nagyon nehéz lenne. Egyszerűen azokra kell koncentrálni, akiknek üzenni akarunk. Lehet csak egy valakinek vagy többnek is, de privát dolgokat ne így beszéljétek meg, mert én mindent hallok, hiszen én vagyok a közvetítő. Ennyit szerettem volna mondani. ~ magyaráztam el röviden a lényeget, miközben futottam előre a harcmezőn. Mondandómban remélhetőleg mindent elmondtam, amit tudniuk kell, de ha mégsem, akkor majd kérdeznek. Mondjuk, ha nem tudják használni, nehezen tudnak tőlem kérdezni, hacsak nincsenek ebben a csapatban.
Lassan egy kanyarhoz érkeztünk, amikor is Sierashicchi szónokolni akart, ezért megfogtam Sacchin kezét, hogy Psychometry-ámat felhasználva továbbítottam az üzenetet, hogy ő is tudjon mindenről. Ezután Sacchin magával vitt engem és Asu-chint és elmondta, hogy mit szeretne tőlünk. Úgy gondoltam, itt az ideje, hogy tényleg komolyan vegyem a dolgokat, ezért elővettem a zsebemből egy hajgumit és felkötöttem a hajamat egy copfba, hogy ne legyen útban. Megérintettem a falat és gyorsan kerestem egy megfelelő pontot az áttörésre.
~ Ott jó lesz. ~ mutattam a fal egyik pontjára Asu-chinnek, ahol biztonságosnak tűnt a terület. Ezután pedig további információkat próbáltam kinyerni a falból, ami hasznos lehet számunkra. Bizonyára nagyon öreg ez az épület, ezért temérdek információt találtam, persze ennek csak kis százaléka az, ami nekünk kellhet. Ezt pedig minél gyorsabban próbálom megkeresni, még azelőtt, hogy Asu-chin áttörne a falon és át kellene rajta menni.

Az indulást megelőzően természetesen izgul, hiszen ki ne izgulna egy ilyen kaliberű feladat előtt? Pláne, ha valaki olyan kis kétballábas, mint ő, aki napjában többször közelebbi ismeretséget köt a padlóval – ami, lássuk be, nem éppen ideális tulajdonság, ha épp egy veszélyes… mit is? Küldetést? Szóval, ha épp egy veszélyes küldetést kellene túlélni, lehetőleg a többiek akadályozása nélkül. Így hát az indulásig fennmaradó időben továbbra is Asu-chan mellé orientálódott, és bár iskolatársával nem igazán lehetett most kommunikálni, azért mellette mégis nagyobb biztonságban érezte magát, mint egyedül, és így legalább ő is elfoglalhatta magát kicsit a saját gondolatai rendezésével. Vett egy mély levegőt. Ideje volt elhatároznia magát. Ezúttal nem, és még egyszer nem fogja hagyni, hogy a kisebb-nagyobb botlásai akadályozó tényezők lehessenek, és most az egyszer nem fog elesni a saját lábában… legfeljebb egyszer… vagy kétszer. Kicsikét megrázta a fejét, hogy ilyesmire ne is gondolhasson. A kishitűség volt most a legnagyobb ellenség, és bár ezt ő maga nem mérte fel, azért érezte, hogy pozitívan kellene hozzáállnia a dologhoz, ahogy általában szokott, és nem szabad hagynia, hogy holmi borúlátás beárnyékolja – unokanővérének köszönhetően – rózsaszín auráját.
Amikor elérkezett az idő, Asu-channal együtt odament Hitomi-sanhoz, mivelhogy ő itt a csapatvezető, meg egyebek, és most már ideje ott is lenni a közelében. Nagyon igyekezett kizárni a fejéből minden fölösleges dolgot, ami tekintve általános kis szétszórtságát, nem tartozott a legegyszerűbb megoldandó problémák közé, de a célon tartotta a szemét, hátha ez megkönnyíti. Most nem baltázhat el semmit, mert akkor viszlát szép világ. T-T Ezzel együtt vidám mosollyal az arcán szállt be a csatakiáltozásba Hitomi-san beszéde után. Miért is ne? Jó mókának tűnt, és erősíti a csapatszellemet, ami ilyen időkben kimondottan jól jön. ^w^ Meg is van a megoldás! Csak akadályversenyként kell felfognia, amiből kivételesen nem szabad kiesnie, az iskolai tesiórával ellentétben, ahol már egy szimpla labdát sem tud elkerülni…! Talán ez mégsem a legjobb hasonlat, de most már nincs is ideje átgondolni, hiszen a fuvar megérkezett, és neki az a dolga, hogy engedelmeskedjen, és rábízza magát mások irányítására… hm, ez üdítő változatosságot jelent a mindennapokhoz képest.
Az ijesztő Daitenshi szavainak eleget téve fogja meg a kardot és fújja ki a tüdejéből az összes levegőt. Az utána következő érzésről egészen biztosra vette, hogy nem lesz a kedvence. Még akkor sem, ha tulajdonképpen csak egy pillanatig tartott, és csak annyit érzékelt belőle, hogy kellemetlen. Mindenesetre az elé táruló látvány fontosabbnak tűnik, így kicsit megigazítja a szemüvegét, hogy szemügyre vegye az előttük álló feladatot. Nyel egy nagyot, hogy megnyugtassa magát, hiszen most nem uralkodhat el rajta az izgalom, mert abból csak baj lesz. Mielőtt észbe kaphatna, máris fut előre, Hitomi-san szavainak engedelmeskedve. Nem épp a leggyorsabb teremtmény, és az állóképessége is hagy némi kívánnivalót maga után… Ami nem csoda, hiszen ezzel korábban sajnos nem is foglalkozott különösebben, mert odahaza nem érezte szükségét. Ennek ellenére igyekszik tartani az iramot a többiekkel, és nem lemaradni. És ugyan ezen a helyen a terep sem a legegyszerűbb, valamelyest megnyugtató tény, hogy kivételesen csak egy-két botlást produkál, ami még csak esésben sem végződik. Hm, talán a stresszhelyzet és az adrenalin még hatásosan is működhet nála. Cool

Még pislogni sincs ideje a következő utasításnál, hiszen valaki odébb is löki, mielőtt az a valami becsapódhatna. O.O

Gyors felpattanás és szemüveg igazítás, aztán jelzi is, hogy minden rendben, és ami őt illeti, tud haladni tovább, nem probléma. Csak ez most kicsit megijesztette, de hamar túl lesz rajta. Remélhetőleg. Azért nem minden nap potyog az emberre géplény egy porfelhő közepén.
A falhoz érve kicsit kifújja magát. Azért nem hosszútávfutó, nem kell tőle ilyen téren túl megterhelő dolgokat elvárni, de igyekszik és belead mindent, csak most kell neki egy szusszanásnyi idő… mondjuk annyi, hogy rendesen kapjon levegőt. Közben felidézi magában, amit Shouko-chan mondott a telepatikus kommunikációról, és természetesen nagyon odafigyel Sierashi-san szónoklatára, vagy utasítására, hirtelen nem tudja eldönteni, melyik a legmegfelelőbb szó a dologra. Aztán mielőtt még szétoszlana a társaság, nagyon erősen Shouko-chanra koncentrál, mert azért mégsem ártana kipróbálni, működik-e ez a gondolati kommunikáció vagy sem. ~ Próba-próba… Halihó, Shouko-chan! Így működik, ugye? Ne haragudj a fölösleges üzengetésért, de ki kellett próbálnom, ameddig még nincs vészhelyzet… ~ Egy zavart mosolyt küld Seitokaibeli ismerőse felé, mert ő tényleg nem akar semmi galibát, de az ilyeneket jó addig tisztázni, ameddig nem múlik rajta valakinek a… testi épsége, és akkor maradjunk is ennyiben, ennél tovább ő sem megy el gondolatban. Meg ezek után amúgy is kettesben marad Zeline-channal, ameddig Hitomi-san, Shouko-chan és Asu-chan keresnek egy biztonságos helyet, ahol bemehetnek. Ez alatt az idő alatt pedig természetesen meghúzza magát és igyekszik nagyon odafigyelni, hogy ne kelljen vészhelyzetet kerülgetnie. Amikor végre megérkezik a várva várt jelzés, egy gyors oldalpillantást vet Zeline-chanra, aki máris egy-két lépéssel előtte jár, így nem árt belehúznia, ha nem akar lemaradni tőle, és időben oda szeretne érni a többiekhez. Szerencsére már épp eléggé kifújta magát ahhoz, hogy ezt nagyjából meg tudja oldani.

Vegyes érzésekkel készülődtem a gyűlés után. Egyfelől boldog voltam, hogy végre valami hasznosat tehetek, és végre meghálálhatom Yuu úrnak és Hitominak a segítségüket és a kedvességüket. Ami azt illeti, nem voltam túl hasznos, mióta befogadtak, minimális dolgot tettem a Daitenshiért, és azok is hétköznapiak voltak, ezen végre változtathatok. Másfelől viszont aggódtam a társaimért, az, hogy mind megyünk, azt jelenti, hogy veszélyes, és nem biztos, hogy mind visszatérünk. A saját testi épségemen túl legjobban Olajmalacot féltettem. Szegénnyel már így is elbánt az élet mostanság, remélem, legalább ezt megússza ép bőrrel.
Miután minden bábom és fegyverem a helyére került, megigazítottam a fáslimat, felöltöttem a kék haorit, és csatlakoztam a Kouen többi tagjához. Miközben Yukezo-san elteleportálta a csapat többi tagját, figyelmesen hallgattam Hitomi szavait, a lélekenergia elfojtásáról. Homokóra, aminek szűkül a szája… egyre kevesebb homok folyik ki belőle… ez nem is annyira nehéz, ha előbb tudtam volna, talán még mindig otthon lennék, és soha nem támadnak meg. Igaz, akkor nem találkoztam volna soha Olajmalaccal… megint butaságokon gondolkodok. A múltat nem lehet megváltoztatni.
Rendkívül furcsa, kellemetlen érzés Yukezo zanpakutojával utazni, de szerencsére nem tartott sokáig. Olyan volt… inkább hagyjuk. bounce

A csatatér látványa azonban még sokkolóbb, talán rosszabb lehet azoknál is, amit az emberek vívnak meg egymással. Persze, egy bombázó is képes ilyen hatalmas zajt, ilyen pusztítást okozni… mielőtt túlzottan elmerülnék a gondolataimban, Hitomi parancsot ad, én pedig követem.
Mivel hátul haladtam, engem nem fenyegetett annyira a lezuhanó robot, de így is eltakartam az arcom, a pulzusom pedig legalább 160-ra ugrott fel egyetlen pillanat alatt. Ha nem lettek volna kalandok az életemben, talán szívrohamot is kaptam volna, így azért még elviseltem, és miután a Daitenshi katona visszatért a harcba.
Gyorsan elraktároztam mindent, amit Shouko üzent a telepátiáról. Mivel még nem voltam komolyabb küldetésen, nem nagyon beszéltek a fejembe, de annyira nem volt furcsa, nagyon hasonlított az igazi beszédre, csak az volt benne furcsa, hogy kevésbé zavart a csatazaj így. Kár, hogy csak most, egy ennyire veszélyes küldetésen ismerkedek meg a csapattársaimmal.
Szó nélkül bólintok, és csendben figyelem, ahogy a négy társamból három eltűnik. Nem tudom, ki van nagyobb veszélyben, de az biztos, hogy minket még megláthatnak, emellett pedig megint iderepülhet valami, ami összezúzhat bennünket.
Amint Hitomi jelzett, elindultam felé, és bár kicsit előbb indultam, mint Himeko, a lány gyorsan behozhatott. A bábjaim nélkül, csak egy átlagos, törékeny ember vagyok, mindenféle katonai képzettség nélkül, és mindkettő túl feltűnő hozzá, hogy előhívjam őket olyan helyzetben, amíg van más választásom. Ilyenkor látom, mennyi különböző funkcióval, feladattal, képességgel felruházott holttest kellene még a gyűjteményembe. Emellett fejlődnöm kéne kicsit fizikai kondíció terén, reiatsuirányítás terén, meg még ki tudja, miben. És még egy rakás gyereket is szülnöm kéne Olajmalacnak. bounce

Hosszan elnyúló napok előzték meg azt a bizonyos nagybetűs eseményt. Általában hangszeremmel, magányosan ültem valahol, vagy a parkban, vagy a Daitenshi szálláson és zenélgettem. Még az iskolából is kimaradtam. Számomra szükséges volt ez a pár nap, hogy felkészüljek arra ami előttem állt.
Teljes mértékben tisztában voltam azzal, hogy mit fognak elvárni tőlem holnap és hogyan kell teljesítsek. Épp ezért foglalkoztam most olyasmivel aminek semmi köze a dologhoz. Kellett a vihar előtti csend és nyugalom.
A nagy napon korán keltem és még az elsők között megjelentem a gyülekezési helyen. Egy falnak dőlve várakoztam és hangoltam a testemet és tudatomat arra, ami következik. Harc. A mellettem megjelenő Himeji-chant is csak egy pár másodperces tekintettel illettem, ami magába foglalt minden, amúgy verbális kommunikációval közölt dolgot, mint az üdvözlés, meg az, hogy mindent bele.
Hitomi beszédét csak felületesen hallgattam, hisz az általa mondott dolgok valahogy természetesnek tűntek nekem. A lélekenergia elfojtás szinte természetes dolog nálam, mikor nem használom aktívan a képességeimet. A többiek védelme pedig úgy vélem, hogy egyik komoly feladatom, hisz a kis csapat tagjai közül én rendelkezem a leghangsúlyosabb offenzív és defenzív képességgel. A csatakiáltós dologból nem vettem ki a részem, csupán egy pillantással jeleztem a vezetőnknek, hogy úgymond "lélekben" részt veszek a dologban, csupán most a szervezetemnek a konkrét indulásig szüksége van egy kis statikusságra, hogy felkészüljön az intenzív lélekenergia használatra. Nem ismerek mindenkit a csapatomból, így nem kizárt az se, hogy valakinek nem fog az ínyére válni, hogy kimaradtam ebből a csapatépítő dologból, de majd ha olyannyira gondja van vele szóvá fogja tenni és megkapja rá a választ. Ennyi.
Az ismét felbukkanó Daitenshire kicsit kérdően néztem mikor elénk tartotta a fegyverét. Természetesen felvilágosítást kaptunk róla, hogy térugrás lesz és, hogy Tamachi-san intézkedik erről, de számomra akkor sem volt rendben, hogy egy zanpakutout kell fogdossak. Az a fegyver valahogy mindig olyan távolinak és idegennek tűnt számomra. Bambulásomból felocsúdva utoljára fogtam meg a fegyvert és már fújtam is ki a levegőt.
Szinte rögtön ezután az életre-halálra menő csata képe jelenik meg előttem és szinte azonnal és elsőként engedem el a fegyvert. Valamiért rendesen irtózok ettől a fegyvertől... Viszont ismét nem sok időm marad arra, hogy gondolkozzak, hisz a becsapódó robot és a kiváltott pórfelhőt kezeimnek az arcom elé emelésével védem ki. Szerencsére nem voltam közel a gépezethez, de a pórfelhő okozhatott volna problémát nekem, ha nem figyelek. Viszont ez a két dolog volt a mai nap utolsó félrelépése a részemről. Egy kézmozdulattal szeltem át a körülöttem levő pórfelhőt és friss oxigénhez jutva az agyam és a szervezetem is készen állt arra, hogy teljes odaadással részt vegyek a küldetésen.
Hitomi utasítására egy biccentéssel válaszoltam, ezzel is jelezve, hogy semmi kifogásom és ellenvetésem nincs. A kis hármasunkból én vettem át a hátvéd szerepét ezért is tartva egy kicsivel lassabb tempót, mint Hitomi vagy Sho-chan. Épp elég Hitominak, hogy az esetleg előttünk megjelenő ellenfelekre figyeljen és arra, hogy épségben odaérjünk Sho-channal.
A fejemben felhangzó közleményeket javarészt háttérbe szorítottam, hisz az, hogy hallottam Sho-chan hangját a fejemben azt jelentette, hogy ha legalább egyoldalúan is, de fenn áll a telepatikus kapcsolat. Sierashi-sama beszéde pedig egyértelműen figyelmeztetés és biztatás volt, ezt bőven leszűrtem a hanghordozásából is.
A falhoz megérkezve megvártam, míg társam kijelöli a helyet ahol véleménye szerint a legkönnyebben be tudunk hatolni. Egy mély levegő után aktiválva a képességemet borította be a testemet a gyémánt keménységű réteg és hamarosan a jobbom bele is mélyedt a falba és egy kőr létrehozása után a balommal együtt három részre vágtam a kivágott darabot, hogy miután az bedőlt nyugodt bejárásunk lehessen.