Több hetes agonizálásba került számomra, hogy végül rászánjam magam a túrára. Igen, valóban létezik ott egy kincs, amiben érdekem van – azonban ahhoz, hogy megszerezzem, meg kell szabadulnom magától az érdektől, és ezt jól tudom. Le kell mondanom a mohóságról, hogy élvezni tudjam munkám gyümölcsét. Ez pedig egyáltalán nem olyan egyszerű, mint aminek hangzik.
Meglepő, némelyik arrancar mennyire barátságos velem. Akadtak, főleg fracciónjaim közül, akik őszinte kíváncsisággal érdeklődtek felőle, mivel is töltöm az utóbbi időmet. Azt hiszem, némelyik fracciónomnak viszont túl hamar eljár a szája. Lehet, cask paranoiás voltam, amikor végighaladva a centrum felé mindenhol a tibeti terveimről sustorogtak. Sőt, volt, aki aztán elém is állt megkérdezni, hogy velem tarthat-e. Döbbenetes.
Természetes, hogy megengedtem bárki számára, hogy szabadon rendelkezzenek – nem az én dolgom dönteni helyettük. Igazán nem értem, mi az oka annak, hogy ekkora érdeklődést jelentett számukra ez a kis apróság. Meg persze voltak, akiket nyilvánvalóan csak a kincs érdekel. Fejcsóválva, lemondó sóhajjal reagáltam minden olyan kérdésre, mely a kincs mibenlétét firtatta volna. Ők azok az elveszett lelkek, akik egészen biztos, hogy nem fogják megízlelni a hatalmat, amit a kincs birtoklása adhat nekik. Éppen azért, mert ennyire mohón vágyódnak iránta. Na persze, ahogyan nekem is, nekik is segíthet az a kaland, amit a kincs megszerzéséig átélhetünk. Talán még van esély számukra is.
Elveszettek. Mi mindannyian elveszett lelkek vagyunk. Akadnak, kik gonosz démonokat látnak bennünk, s végtére is valóban van benne valami, valóban igaz – bizonyos szinten ezen tudatlanok számára tényleg mi vagyunk minden rossz és gonosz megtestesítői. Másrészről viszont én felvilágosultabb nézeteket vallván úgy gondolom, mi ennél sokkal többek vagyunk. Valahol még mindig emberek. Még mindig bennünk vannak azok az apró mozaik darabkák, amiket ha kirakósként összeállítanánk, megtalálnánk személyiségünk valódi magját. Vajon mi történne egy arrancarral, ha ez sikerülne neki? Emberré válna? Vagy pusztán csak beleőrülne? Még az is lehet, hogy tulajdonképpen éppen azért lehetetlen ez számunkra, mert arrancarok vagyunk. Eltévelyedettek. Bolyongó, elveszett szellemek.
Magamról tudom a leginkább, hogy csupán egy homályos, fakó másolata vagyok eredeti önmagamnak. Tulajdonképpen tényleg semmit nem tudok arról, hogy én ki is voltam valójában, éppen ezért úgy vágyódom saját emlékeim, saját személyiségem iránt, mint semmi másra. Többek között ez is az oka ennek a túrának, amit elterveztem magam számára. Egyáltalán nem bánom azt, hogy vannak, akik velem tartanának, hiszen Én nem tekintek rájuk riválisokként a kincs megszerzésében. Hiszen az a bizonyos kincs mindenkié. Kézzel fogható ugyan, valódi dolog, azonban ugyanúgy részesülhet benne mindenki. Csupán a nagyobb munka nagyobb jutalommal is jár.
Egy mosollyal üdvözlöm azokat, akik az indulás napján fogadóbizottságomként jelennek meg a Palota előtt. Még más espadát is a körben üdvözölhetek. Nem láthatják, hogy bármiféle felszerelést hoztam volna magammal, leszámítva ostorom, s néhány váltóruhát. Ugyanaz az uniformis, amit mindennaposan viselek. Las Nocheshez tartozásom bizonyítéka. Biccentek a velem tartóknak, s felmérem azt, ki mennyire készült. Szépen sorbaveszem, van-e, aki több felszerelést hozott magával – teljesen feleslegesen.
- Áh, Ronan, Flavia. Nektek különösen örülök. Bizonyára hasznotokra válik mindaz, amit taníthatok nektek. – mosolygok rájuk. Nem csak azért örülök nekik, mert a fracciónjaim, hanem mert nekik ténylegesen tudnék valamit mutatni, ami minden bizonnyal a javukra válik. Na persze, ha kellőképpen odafigyelnek mindarra, amit én, valamint a tanító mesterek tudatni akarnak majd velük.
A gargantát megnyitom, s a csapatot kivezetem a túloldalra. A Világ Tetején, a Tibeti Fennsíkon ér véget, vagyis kezdődik meg az utazás. A távolban, innen, a magasból már látni Lhasa városának látképét, központban a Potala Palotával, a mezőségen pedig népviseletbe öltözött emberek tucatjai terelik a legelő jakokat.
Nem táplálkozni jöttünk. Vagyis tulajdonképpen igen, de sokkal jobbat tudok itt, mint amit ezen gyámoltalan lelkek képesek reiatsu ügyileg biztosítani számunkra. Még mielőtt azonban ténylegesen a város felé indulnánk, mindenkit felszólítok, aki több felszerelést hozott magával, mint kéne, hogy rakja le őket a földre. Majd visszajövünk értük. Beletartozik ebbe tulajdonképpen minden, ami nem váltóruha vagy zanpakuto. Még egy pakli francia kártya is. Ha pedig mindenki lerakta a földre, egy kupacba az ingóságait, egyszer, egy pillanatra felvillan zöldre a szemem. Bizonyára csak a napsütés verődött ilyen furcsán vissza íriszeimről…. Aztán nem történik semmi. Inkább arra kérem a többieket, hogy kezdjünk elindulni a célunk felé.
Mi nem a palota felé indulunk, hanem a város egy másik szegletébe, a Norbulingka Palotába. A palota előtt egyetlen szerzetes ácsorog türelmesen. Olyan, mintha tökéletesen tudta volna, hogy mi meg fogunk érkezni. Nyilvánvaló, hogy lát minket, hiszen üdvözöl is, mint Eltévelyedetteket. Jókívánságai után pedig mindannyiunkat saját szobánkhoz vezet.

//A szerzetes mindenkit elvezet a saját szobájába. Ti dönthetitek el, hogy saját szobát szeretnétek, vagy inkább csoportosan tértek nyugovóra. A szobák egy, kettő vagy három fősek. Semmi extrát nem szolgáltatnak, nagyon egyszerűek a fekhelyek is, csupán egy matracot, egy párnát és egy takarót kap mindenki.
Miután beérkeztünk a kolostorba, mindannyian hallhattok egy robbanást. Nincs szükségetek azokra a holmikra, bízzatok bennem. Ami ezen felül feltűnik nektek, az a szerzetes reiatsujának tisztasága. Sokkal ízletesebbnek tűnik, mint akár egy erős shinigamié. Körülbelül ahhoz tudnám hasonlítani, mintha elmennétek egy gyalogtúrára és forrásvizet találtok. Érezhetően jobb, mint az, ami a csapból folyik. (Remélem, átjön, amit mondani akarok. xD) Ha valaki megpróbálná megkóstolni, rajta, viszont számítania kell rá, hogy Desmonddal mindenképpen megpróbálom megakadályozni. Ennek a küldetésnek nem ez a célja, ugyanis.
Leírhatjátok, honnan hallottatok a túráról, miért döntöttetek úgy, hogy eljöttök, mivel, hogyan készültetek, az indulást, az érkezést, satöbbi. Egészen odáig írjátok a postjaitokat, hogy nyugovóra tértek.
Még egy apróság: ugyan szívélyes a vendéglátás, kaját nem kaptok.//

Őszintén meglepődöm rajta, mekkora társaságom akad kirándulásomra. Nem gondoltam volna, bárkit is érdekel mindaz, amit éppen csinálok. Nem félek bevallani, mennyire jelentéktelen vagyok. Még ha önmagam számára mindig is én maradok a legfontosabb. Azonban képtelen vagyok definiálni az Ént, mert nem tudom, ki vagyok. Vannak ugyan foszlányaim a múltból, de őszintén? Nem tudom, vajon valóban hozzám tartoznak-e. Még az sem biztos, egyáltalán a nevemre jól emlékszem.
Ha lenne szívem, most megdobbanna arra a tényre, hogy még fracciónjaim is elkísérnek. Egészen olyan érzés, mintha a szívcsakrám melegséget árasztana magából, hogy tudassa, még létezik. Az érzés azonban azonnal el is foszlik, mihelyst töprengeni kezdek rajta, mintha soha ott se lett volna. Inkább foglalkozok hát fontosabb dolgokkal – a miérttel. Miért szánná rá magát ennyi arrancar, hogy velem tartsanak egy olyan túrára, mely ilyesfajta jutalmat kínál? Talán alábecsültem népünk, már ha valóban beszélhetek népről a mi esetünkben. Talán sokkal többen szomjazzák az oltalmat, melyet a tudás birtoklása ad. Valóban ennyieknek felkeltette érdeklődését a kincs? Nem jut eszembe, hogy tulajdonképpen sosem mondtam el senkinek, miféle kincsről is van szó. Valahogyan, valamiért egyértelműnek gondolom, hogy mindannyian tudják, mire is vállalkoztak egészen pontosan.
- Hátöhm... Persze, semmi probléma, biztosan ööö... – a határozottság sosem volt előnyöm. Épp ezért még kellemetlenül is érint az utolsóként érkező arrancar, Hernando közvetlensége. Mennyivel határozottabb nálam! Érzem magamon, hogy tulajdonképpen az zavar a leginkább, hogy én mennyire nem tudok ilyen lenni. Nem tudok igazán kiállni azokért a dolgokért, amik mellett elhatároztam magam. Legalábbis nem minden esetben. Épp ezért vagyok könnyű célpont azok számára, akik valamibe bele akarnak rángatni engem, mint például ebbe az egész espadaság dologba. Sosem kívántam magamnak, hogy őszinte legyek. Tény, tény, panaszkodni sincs igazán okom.
Ezúttal azonban én vagyok az, aki másokat rángat bele a saját dolgába, igaz, mindez nem az én, hanem csakis az ő döntésük. Hiszen mindig önmagadért kell vállalnod a legnagyobb felelősséget. Bízom benne, Hernando remek útitárs lesz. Szimpatikus figura, van tehetsége ahhoz, hogy a lehető lehjobb képet állítsa magáról mások szemében. Ez pedig tetszik.
Kevésbé beszédes útitársnak Dellomeurtre-sama bizonyul. A former espada mindig is kiváltott belőlem afféle tiszteletet. A kisugárzása miatt olyan távolinak, elérhetetlennek mutatja magát, azonban nem úgy, mint egy drága gyémántokkal ragyogó filmsztár a vörös szőnyegen. Az ő esetében ez egészen más. Olyan álarcot húzhatott, mely alatt senki nem tudná megmondani, mi lehet. Éppen ezért kíváncsivá tesz. Talán az egyetlen személy a jelenlévő sokaságban, akinek még az emlékeire is kíváncsi volnék. Magam sem tudom megfogalmazni, mi az, amivel kiváltja ezt a fajta tiszteletet belőlem, hiszen tulajdonképpen sohasem kerestük egymás kontaktját. Túlságosan magamnak való vagyok, s elnézve viselkedését, valószínűleg ő is.
Biccentéssel adom jelét számára, hogy örülök itt létének. Formalitás, amit a társadalmi elvárások megkövetelnek tőlünk. Ezen túl azonban nem keresem vele a kapcsolatot.
Dellomeurtre-samához hasonlóan Eliana sem a kommunikatívabbak közé tartozik. Pedig egyébként jó vele beszélgetni, kifejezetten kedvelem. Fracciónjaim közül ő az egyetlen, akinek többet mutattam meg valódi önmagamból. Azóta bevallom, picit ridegebb vagyok a szokásosnál, hiszen épp elég kínos nekem, hogy annak idején abban az éhségemben látott. Még mindig nem tanultam meg élni azzal az átokkal, ami arrancarként súlyt, s csak még inkább megkeseríti túlvilági létemet. Mindazonáltal megtanultam, hogy még ebben a világban is létezik a bizalom, legalábbis annak egy kifacsart, groteszk formája. A lány azóta sem élt vissza azzal, amit tud rólam, sőt, egyik legmegbízhatóbb társammá vált. Ha nem a legmegbízhatóbbá. Valamiért pedig őt nem zavarja millió defektem, őt nem ijeszti el. Habár Nataliet sem ijesztik el dolgaim, őbenne aligha bízhatok igazán.
- Nem gondoltam volna, hogy ekkora felhajtást csapnak a kis kirándulásomból... – vallom be Elianának tarkómat vakargatva. Nem vagyok tökéletes. Csupán a tökéletesség felé vezető utat járom. A kettő távol áll egymástól. Éppen ezért nem szégyellem megvallani kedvenc fracciónomnak, hogy tulajdonképpen kényelmetlenül érzem magam a bőrömben. Olyan, mintha vezetői szerepet kapnék, pedig sosem voltam fáraó, nem ettem meg soha egyet sem, így még csak emlékeim sincsenek róla, mit is kéne csinálnom.
Nagyot sóhajtok kelletlenül, hiszen két élő, vagyis halott bizonyítéka érkezik annak, hogy nem lesz olyan egyszerű, sima és gördülékeny az utunk, mint amilyet én eredetileg terveztem. Talán példát kéne vennem Hernandoról, sőt, Tadeoról is, határozottabb képet kéne mutatnom magamról. Akkor kisebb lenne az esélye, hogy másik két fracciónom, Ronan, valamint Flavia szétcincálnak. Amióta Ronan betöltötte a tinédzser kort, egyszerűen nem bírok vele. Egyik előre elkészített mandalámat például összegraffitizve találtam, pedig már majdnem kész voltam a festéssel. Flavia pedig, ő csak Flavia. Ismerem a szokásait, s nem vagyok biztos benne, hogy be tudna hozni egy hatalmas gongot, vagy éppen egy jakot a toronyba, csak mert megtetszik neki. Bár a Mona Lisa másolatot (mert biztosan másolat, ugye?) és egy párizsi szökőkutat már sikerült valahogyan odavinnie, tehát ezek után ez sem lesz akadály. Attól félek... Flavia eléggé, hogy is mondjam, ragaszkodó típus. Azóta inkább ráhagyom, ha valami új szerzeményt szeretne. Az egész torony egy giccsparádé, s őszintén bevallom, én utálom, túlzás. Nem mintha sok szavam lenne espadaánt a saját lakhelyemen ugyebár.
Persze mindez tudom jól, a felszín. Sosem volt alkalmam megismerni azt a Flaviát, és azt a Ronant, akik a burok mögött lapulnak valahol. Bizonyára a túra sok meglepetéssel szolgál számomra is, ami őket illeti. Legalábbis bízom benne, hogy így lesz. Azért valahol mégis örülök annak, hogy itt vannak. Mégis csak a fracciónjaim. Mégis csak közel kéne éreznem őket magamhoz. Azt hiszem, ez lenne a helyes. A társadalom pedig kevésbé bélyegez meg, ha normálisnak tűnsz.
Meg se lepődök azon, hogy Flavia hozza magával a létező legtöbb felesleges holmit, de annyira ez már nem tud izgatni, hiszen tökéletesen kiterveltem ilyen esetekre a kacatok sorsát. Figyelmem inkább a rózsaszín hajú, bedrótozott lányra irányítom. Mivel politikailag lapos az élet mostanság a fronton, így azt sem tudom róla igazából, hogy egyik espada társam. Pedig így első ránézésre nem tűnik olyan személynek, akit egy kicsit is érdekel az elmélyülés a tibeti kultúrában. A látszat azonban ezek szerint megtévesztő. Végtére is, a legtöbben szerintem rólam sem gondolnák, milyen is vagyok valójában. Főleg, mert én sem tudom rá a választ. Igaz, én megválogatom azt, hogy kit engedek magamhoz közel, s ki az, akinek csak szilánkokat mutatok meg abból, ami én vagyok. A legjobb a világnak, ha így ismernek. A csendes, visszahúzódó, kicsit tesze-tosza Desmond, aki folyton úgy viselkedik, mint aki el van varázsolva. Hiszen Adalából is éppen csak ennyit láthatunk. Annyira nem is különbözik tőlem. Mint aki egyelőre csak felméri a terepet, hogy lássa, mivel lesz dolga.
A mosolyt viszont mégis Kiyo csalja ki belőlem, s ami a legrosszabb, hogy fogalmam sincs, miért. Valamiért kivált belőlem valamit, ami számomra egészen szokatlan. Egyszerűen csak úgy érzem, hogy a közelében kell lennem. Abban is biztos vagyok, hogy egyáltalán nem felesleges ezen őrlődnöm, de bármikor próbálok ezen meditálni, leblokkolok. Így aztán azt hiszem, még nem jött el az ideje, hogy ennek okára rájöjjek.
Első nap nagyrészt zavartalanul telt. Csak abból akadtak problémák, hogy Flavia valamiért mindenképpen Tadeo-samával akart egy szobában aludni, Ronan pedig Flaviával, tehát nagyrészt éppen úgy, amire számítottam. Hagyom azonban, hogy önmaguk rendezzék maguk közt a dolgokat. Nincs hozzá közöm, s akármennyire is az én fracciónjaim, nem az én problémám. Végtére is, éppen itt az ideje megtanulnom nemet mondani bizonyos dolgokra. Akkor talán legközelebb nem kéne fél tucat arrancart vezetnem egy ilyen megtisztuláson.
A magam részéről az éjszaka előtt még bejártam a palotát is. Szívesen kimentem volna a városban is körülnézni, főleg Lhasa ékét, a Potala Palotát szerettem volna közelebbről is látni, s alaposan bebarangolni, de a kopasz, hagyományos ruhát öltött szerzetesek egyike sem engedte meg nekem, hogy elhagyjam az épületet. Végtére is érthető. Mégis csak lidércek vagyunk, s emberekből, lelkekből is táplálkozunk. Ezen a helyen pedig majdnem mindenkinek olyan kristálytiszta a lelke, hogy gyakorlatilag úgy érzem magam, mint egy cukorbeteg kisgyereket, aki megnyerte Willy Wonka egyik aranyszelvényét a csokoládéból, s elmehet a gyárlátogatásra korlátlan csokoládéfogyasztással. Egy szóval, gyötrelmes. Azonban tisztelem a helyieket azzal, hogy betartom a játékszabályokat. Mi itt csak vendégek vagyunk. Még én is. Ezt nem feledhetem.
Nem lepődöm meg rajta, hogy a robbanás zajára kissé felbolydult a közösség. Épp a folyosón sétálgatok, mikor Adala kidugja a fejét a zajra, megnyugtatom azonban, hogy itt nem kell tartania semmitől. Örülök annak, hogy immáron már nem látom a drótokat a fülében. Tehát igaz volt, amit gondoltam. Több van benne, mint amit mutat magából. Képes félretenni saját igényeit a nagyobb jóért. Igaz, egyáltalán nem emlékszem rá, hogy bármit is lerakott volna a síkságon, mikor megérkeztünk, de ha nem használja, egyáltalán nem zavar, hogy hozta magával a fülesét.
Éjszakai nyugalmamat senki sem zavarja, így békésen alszom hajnalig. A béke talán a legfurcsább. Van valami ezen a helyen, ami megnyugtat. Ugyanezt pedig mindenki más is érezheti. Kísértsen bárkit bármiféle rémálom az elmúlt napokban, ezen a helyen határozottan új értelmet nyer az alvás fogalma. Reggelre mindenki kipiheni magát, talán arrancar léte óta először. Talán a távoli, megmagyarázhatatlan, mégis nyugalmas zajok okozzák. Az éjszaka csendjét valóban megzavarta valami, ami a leginkább finom dallamra, kellemes zenére emlékeztet titeket, de amikor azt hallgattátok, egyszerűen egy szempillantás alatt megszűnt a nyugtalanságotok. Legfeljebb a kíváncsiságotok kelthette fel, hogy ugyan, mi volt, ami ilyen gyönyörű éjszakát adhat még nektek, arrancaroknak is.
A hajnalt a magam részéről némi edzéssel – reggel rutin - , valamint tisztálkodással töltöm. Reggelre ugyanis minden egyes szobába kikészítettek személyenként egy törölközőt, s a palotában tevékenykedő szerzetesek bármelyike elirányít titeket a fürdőkhöz. Utam ezután egy reggelizőnek kinevezett helyre, név szerint a kertbe vezet. Valódi táplálékra itt ugyan nincs szükségem, de egy finom teát sosem utasítok el. A teához édesítőt errefele nem használnak, de én nem bánom, így még jobban tudom élvezni annak valódi aromáját.
Sok tennivaló nincs errefele igazán. Nem egy vidámparkban vagyunk. A teaszertartáson kívül igazán nem tudnak mivel mulattatni a szerzetesek sem. Valódi ’kincskereséshez”, hiszen többen valójában emiatt érkeztek, egészen délutánig kell várni, mikoris a szerzetesek, közülük az, aki üdvözölt minket.
- Jól tudom, miért jöttetek, s miféle kincs reményében érkeztetek, eltévelyedettek. – kezdi el beszédét a legidősebb, minket üdvözlő szerzetes, mikor már mindannyian a teremben vagyunk. Bútorzat nincs odabent, egyetlen szekrényt kivéve, valamint az egyik falnál egy gigászi gong található. A gong mellett egy félmeztelen szerzetes ácsorog egy ütővel a kezében. Nyilván, hogy megszólaltassa azt, amikor ideje van.
[b]- Mindannyian céllal jöttetek ide, ki-ki milyen megfontolásból. A küzdelmetek már akkor elkezdődött, mikor eldöntöttétek, eljöttök ide. Küzdelem azonban nem létezik akadály nélkül. Akadályok mindig lesznek. De van valami, amit mindannyiótoknak meg kell érteni. – kis hatásszünetet tart, nem magyarázza túl a dolgokat. Ugyan a lelki vezetés a feladata, vannak dolgok, amikre magunknak kell rájönni. Első feladatunk lényege is az, hogy mi magunk jöjjünk rá a tanulságra.
- Megkérlek titeket, hogy válasszatok egy párt, s álljatok mindannyian a falhoz. Egyikőtök a falnak simulva, annak háttal, másikótok pedig szembe a párotokkal. Akik a falnak háttal vannak, ők egyszerű feladatot kapnak. Akadályozzák meg társukat abban, hogy hozzáérhessenek a falhoz. Akik pedig a fallal szemben állnak, azt a feladatot kapják, hogy érintsék meg a falat. Azonban még valami... NE vegyék le tekintetüket az akadályról. Csak őt nézhetik, csak az ő szemeiket figyelhetik. Amikor a gong megszólal, indul a harc, s a következő gongszó elejéig tart. Nem hatalmi játék, ne feledjék. Nincs szükség valódi erőszakra.
Befejezi ezzel mondandóját, mindent tisztázott. Körbenézek a társaságon, én pedig elsőként Dellomeurtre-samára gondoltam, mint társra a feladatban. Ő van a leginkább egy súlycsoportban velem, már csak méret, testalkat terén is. Kezeimet hátam mögött kulcsolom össze, s elélépve keresem a szemkontaktust vele. Ideje felvennem a vezető szerepet, s magam kezdeményeznem.
Támadóként kezdem először, persze ha Dellomeurtre-sama is beleegyezik. Ahogyan a szerzetes is elmondta, én sem kívánok valódi erőszakot alkalmazni. A feladatnak nem az a célja, hogy kárt tegyek akár a többi arrancarban, akár az épületben. Nem vagyok biztos benne viszont, hogy nem történhetnek öööö... balesetek.
Nem marad időm ezen mélázni, a gong ugyanis megszólal. Amint hallom annak hangját, sonidoval próbálom megközelíteni a falat, de megtorpanok, hiszen eszembe jut a szerzetes utasítása. Nekem az akadályt kell néznem, nem pedig a falat. Furcsa, de egy ilyen egyszerű feladat meglepően nagy nehézséget okoz számomra is. Sonido használatával ugyanis fizikailag képtelen vagyok ellenfelem szemét nézni. Így le kell mondanom a gyorsaság okozta esetleges előnyről, ehelyett pusztakezes harcban elért ismereteimet próbálom kamatoztatni, részleges sikerrel. Nehezebb úgy még a jól begyakorolt, rutinszerű mozdulatokat is effektíven használnom, ha eközben folyamatosan Tadeo szemeit kell néznem. Ez kifejezetten bosszantó.
Megpróbálom egyik kezemmel elvonni figyelmét, másikat pedig hirtelen előreszegezve megérinteni a falat, ennél jobb ötletem azonban nem akad. Ha valaki Tadeonál kisebbet választottam volna, például Kiyot, Ronant, esetleg Elianát, feltételezem, sokkal kisebb nehézséget okozna a dolog, azonban nem feledhetem, hogy Tadeo egy tapasztalt former espada is. Mire a következő gong szó megszólal, valószínű, hogy egyáltalán nem sikerül még csak egy ujjammal sem megérinteni a falat.
A szerzetes hagyja, hogy kilihegjük magunkat, majd folytatja a következő feladat ismertetésével. Még nem igazán tudom, mi az, amit ebből meg kéne tanulnom, mindazonáltal odafigyelek az utasításokra, hiszen én valóban szeretném elérni a fejlődésem következő, magasabb fokát. Meg akarom szerezni azt a kincset, amire szükségem van. Ha pedig csupán ennyi az ára, én örömmel vállalom.
- Most újra megkérem az akadályokat, hogy folytassák előző feladatukat. A támadók pedig ugyanúgy próbálják megérinteni a falat. Ezúttal azonban hagyják figyelmen kívül az akadályokat. – ismerteti a lényeget a szerzetes, nem sokkal később pedig hallani is a gong szót.
Ugyan én még abban a pillanatban is az előző feladat okozta testmozgás miatt lihegtem, ezúttal nem torpanok meg. Sonidoval azonnal felgyorsulok a tőlem telhető leggyorsabbra, bár nem kétlem, hogy Dellomeurtre-sama is van olyan gyors, hogy még így is meg tudjon akadályozni. Ezúttal azonban nem foglalkozom vele. Minden áron megpróbálok egyszerűen átjutni rajta, félresöpörni, elállítani az utamból, arrébb lökni – bármit, ami a cél eléréséhez szükséges. Némi dulakodás után pedig sikerül is elérnem azt, ami előzőleg nem ment. Ebből pedig megértettem. Tökéletesen megértettem, miért is kellett ezt csinálnunk.
A szerzetes még kétszer eljátszatta velünk ezeket a feladatokat, ezúttal azonban megcserélt párokkal. Akik előzőleg védtek, most támadókká válnak, s csakúgy, mint az előbb, először nekik is a társukat kell figyelniük, másodjára pedig ignorálni az akadályt. Egyszerű a feladat, de valahogy mégsem az. Nem vagyok benne biztos, hogy mindenkinek sikerült rájönnie ugyanarra, amire nekem is.

Spoiler:

Örülök a társaságnak, s hogy nem kell egyedül elfogyasztanom bőségesnek éppen nem nevezhető reggelim, ami tulajdonképpen egy kancsó tea elfogyasztásával ki is merül. Igaz, nem hiányzik kifejezetten az élelem. Hollow vagyok ugyan, az én szintemen azonban – s valószínűleg az összes arrancar így van vele – már nincs szükség mohó zabálásra ahhoz, hogy fenntartsd magadat. Remélhetőleg a többiek sem türelmetlenek ezt illetően. Mi azonban már egy magasabb szintje vagyunk az arrancaroknak. Mi már kitörtünk az esztelen vadállatok szintjéből, magasabb rezgésszámon létezünk szerencsétlenebb társainknál, s visszakaptunk valamit emberi alakunkból. Már nem vagyunk kötelesek úgy élni, mint ők. Nincs szükségünk arra a létformára többé. Holott mindannyian ugyanonnan származunk, mi fel tudtunk emelkedni az ösztönlények szintjéről. Különben nem lehetnénk most itt.
- Jó reggelt, Kiyo. – biccentek a lila hajú lánynak, s nyújtok felé egy csészét, hátha csatlakozik hozzám. Még most is igyekszem némi távolságot tartani tőle. Furcsa érzések kavarognak bennem, amikor meglátom. Mintha a legbensőbb énem közölni akarna nekem valamit. Az ilyen érzések pedig általában nem jelentenek jót. Általában ezek inkább intő jelek, figyelmeztetések... De valami mégis mindig azt súgja nekem, hogy másról van jelenleg szó. Lehet, csak azért feszengek ennyit, mert bennem van a tudat, hogy ő Natalie fracciónja? Nem... Nem hiszem, hogy erről van szó. Holott most is hiányolom jelenlétét. Be kell valljam, mikor az a hatalmas tömeg fogadott engem indulás előtt, kicsit reménykedtem benne, hogy megpillantom a Primerát is, de sajnos ő nem jött el. Pedig egy pillanatra még Adalát is majdnem sikerült összekevernem vele. Igaz, Natalienak sokkal finomabb árnyalatú rózsaszín a haja.
De ha nem Natalie miatt, akkor mégis miért van bennem folyton eme érzés Kiyo kapcsán? Mintha lenne valami, amit tudnom kellene. Amikor pedig megkapom tőle az elejtett mondatot koránkelésem kapcsán, már majdnem felvillan fejem felett az a bizonyos villanykörte. A megvilágosodás határán emelném szavam, vele együtt pedig mutatóujjam, hogy szóljak valamit az üggyel kapcsolatban.
- He... – akad bennem a szó, s távozik fejemből minden mondanivaló, mikor Eliana is csatlakozik hozzánk.
- Nahát, Eliana, még sosem láttalak ilyen kipihentnek. – üdvözlöm a mellém ülő lányt. Nem hazudok ezzel. Máskor olyan búskomor az arca, s látszik, hogy folyton rágódik valamin. Mint aki sosem ízlelte még a boldogságot. Én sem. Azt ugyanis mindez idáig csak magam előtt kergettem. Azzal a reménnyel jöttem Tibetbe, hogy itt talán megszerzem azt a tudást, ami majd boldoggá tesz. Az a kincs ugyanis éppen ezt jelentheti nekem. Azonban úgy hiszem, hogy a többieknek is csak javukra válna, ha részesednének belőle. Én pedig nem vagyok önző. Szívesem osztozom rajta másokkal.
- Furcsa. Eddig senki sem kérdezte meg, hogy mi is a kincs, amiért itt vagyunk. – jegyzem meg neki. Talán csak nem merték? Nem tudhatom biztosra. Azonban hogy mi is a kincs egészen pontosan, azt magam sem tudom egyszerűen szavakba önteni.
Kortyolok bele teámba zavarodottan, mikor Kiyot felhozza. Megannyi kérdése közül ez az egyetlen, ami némiképpen kellemetlenül érint. Hiszen erre még én sem tudom a választ. Valamiért kötődöm hozzá, de nem úgy, ahogyan másokhoz. Igaz, nekem minden személy felé más a kötődésem. Másként viszonyulok hozzá, Kiyohoz, Nataliehoz, vagy éppen Ronanhoz. Ami viszont igazán zavar, hogy tudom, hogy már rájöttem valami nagyon fontosra Kiyoval kapcsolatban. De azonnal elfelejtettem. Bevallom, ez nem kicsit frusztráló.
- Kiyo... ő Natalie fracciónja. Különösebben nem tudok sokat róla. Nataliet viszont rendkívül tisztelem. Az életem áldoznám érte. Ezért természetesen Kiyoért is megtenném ugyanezt. – nem hazudok, azonban a teljes igazság nem ez. A teljes igazságot nem tudom. Viszont ez a legnyilvánvalóbb. Mert ez lenne az... nem igaz?
- Á, a hangtálak. Igen, én is hallottam. Bizonyára annak dallamát hallhattad álmodban is. Csodás eszköz. Majd megmutatom őket. – kortyolok még egyet ízesítetlen teámból, majd leteszem a csészém. Ülőpárnámmal pedig úgy fordulok, hogy Elianával nagyjából szemben legyek. Nem hiszem, hogy valaha is hallott volna ezelőtt a hangtálakról, éppen ezért elmagyarázom neki ezeket.
- A tibeti buddhisták szerint minden rezgésekből áll. Te, én, a fűszál, a víz, vagy éppen a kancsó, amiből a teát kitöltjük magunknak. A hangtálak pedig ezen az elven működnek. Megtisztítják a csakrákat, helyreállítják a rezgéseket, testileg és lelkileg is gyógyítanak. Persze, aki nem akarja, az nem hiszi el ezeket. Vannak, akik csak a hangjukat szeretik. – adom meg neki a választ a kérdésre. Éjszaka ugyanis a szerzetesek ezáltal gondoskodnak rólunk. Megadják nekünk azt a nyugalmat, amire mindig is vágytunk. Ez pedig belegondolva sajnos kicsit az ő érdekük is.
- Örülök annak, hogy végül vetted a bátorságot, hogy megkérdezd, mi lehet az a kincs. Részemről eddig sem volt titok, de senki sem faggatott. Igaz, ez egy olyan dolog, mely részben megfoghatatlan. Mert mindenkinek egészen mást fog jelenteni. – szedem össze gondolataimat. Szándékosan nem hoztam fel én magam senkinek sem a kincset, ugyanis nem szeretném, ha a jutalom maga elvonná a figyelmem az útról, amit teljesítenem kell hozzá. Még bennem is van mohóság. Jól tudom, hogy az, amit meg fogunk szerezni, számomra az emlékeimet fogja nyújtani. Végre tudni fogom, hogy ki vagyok valójában. Ez pedig számomra ennyi gyötrelmes évtized után valóban egy igazi kincs.
- Gondolkoztál már azon, hogy számodra mi az, ami a legfontosabbat jelenti? Nem kézzel fogható, anyagias dolgokról beszélek. Hanem arról, aki valójában vagy. A magja annak a hollownak, ami belőled született. – figyelmem ezúttal teljesen rá irányul, hiszen vele szemben ülök. Ugyan testtartásom még most is görnyedt kicsit, szemeimmel az övéit figyelem. Hosszú idő eltelt azóta, hogy először beszélgettünk. Előtte nem titkolom azt, ahogyan valójában tekintek önmagamra. Egy szerencsétlen, szánalmas félnótásra, ki éhségét félelemből nem csillapítja. Nem akarom mások életét élni. Csupán ennyi az egész. Tulajdonképpen minden felszín ellenére se sokat változtam azóta, hogy megismerkedtem a lánnyal. Ugyan erősebbnek érzem magam, ez még mindig nem ad választ a kérdésemre: ki is vagyok valójában.
- Ha ennek vége van, én visszakapom való énem. A saját emlékeimet élem. Többé nem másokét, csakis a sajátom. S hogy ti mit nyertek vele... nos... valamit abból az időből, amikor még emberek lehettetek. Ez az egész pedig – mutatok körbe a kertben, s a palotára magára – csupán azért kell, hogy kellően felkészüljetek. Máskülönben nem működik.
Remélem, nem fogalmaztam túl ködösen. Ez a dolog viszont túlzottan megfoghatatlan ahhoz, hogy egyszerűen elmagyarázhassam. Holott egy kézzel fogható dologról van szó, az csak a formája, a tárolója. Ez sokkal komplikáltabb annál.
Lassacskán többen is csatlakoznak hozzánk. Ronan türelmetlensége egyáltalán nem lep meg. Kicsapongó fiú, aki nem tud mit kezdeni a sok fölösleges energiájával. Bár egészen furcsa belegondolni, hogy mióta hirtelen felnőtt, igazából nem is néz ki sokkal időseb bnek nálam, nem beszélve arról, hogy nyurgább, magasabb lett nálam... Nem csoda, hogy mindig összeszorul gyomrom, bármikor apának hív. Valamiért kétlem, hogy nekem valaha is lett volna fiam. Pedig ismerem az apaság érzését, itt van bent, a fejemben. De tudom jól, hogy azok nem az én emlékeim.
- Aki egy olyan világhoz szokott, ahol minden pillanatban látványosan történik valami, annak valóban szokatlan lehet, hogy itt egészen másként telik az idő. Ámde ne feledd, Ronan, hogy ezek a szerzetesek sokkal jobban értékelik azt a pillanatot, amit azok, kik a rohanó világban élnek, talán észre sem vesznek. – adom meg a válaszom a fiú számára. Tudom róla régóta, hogy milyen kicsapongó. Néha Las Nochesben sem éri őt elég inger. Bár nem tartom helyesnek, hogy egy magunkfajta az Emberek Világában keressen megnyugvást és menedéket, hiszen egyszerűen nem biztonságos, egyelőre nem tudok jobb megoldást arra, hogy lekössem a sok fölösleges energiáját.
[...]
A feladatát a maga módján mindenki remekül teljesítette. Holott sem én, sem pedig a szerzetesek nem tudjuk, nem tudjuk átélni azt, amit mások. Éppen azt nem. Hiszen mindenkinek magának kell rájönnie a saját igazságára.
Én bízom a csapatban. Ugyan arrancarként, espadaként ez lehet, életem, halálom hibája, de megbízom bennük. Hiszem, hogy képesek lesznek arra, hogy ezt a zarándokutat végigcsinálják, s ki-ki képes legyen megszerezni a maga erősségét. Az erő ugyanis mindannyiunkban bennünk lakozik. A fizikai erő gyakorlatilag semmit nem ér, ha nem társul ez testi-lelki megrendíthetetlenséggel.
Tadeo-samában egyáltalán nem csalódtam. Meglepett stílusa, de végülis kevesebbet sem vártam valakitől, aki már akkor espada volt, amikor én még csak magányomban tanulmányoztam az arrancar lét titkait Las Nochesben. Mindazonáltal saját teljesítményemmel is elégedett voltam annak ellenére is, hogy tudom jól, hogy tulajdonképpen ez még csak a bemutató volt. Én ugyanis már tudom, hogy a holnapi napon mire is számíthatunk. Még nekem sem lesz egyszerű annak tudatában sem, hogy rendelkezem az elméleti ismeretekkel a feladatot illetően.
A mai nap ezután nagyrészt eseménytelenül telik el. Csupán a szerzetesek hívják fel a figyelmet arra, hogy mindenképpen pihenjük ki magunkat a holnapi napra, főleg lelkileg. Hiszen a feladat, amit teljesíteni kell, igen megterhelő lesz mindannyiunk számára.
[...]
A következő reggelen már-már rutinosnak tűnik a zuhany, valamint a reggeli tea, és a szerény reggeli. Tulajdonképpen semmiben sem különbözik a tegnapétól. Nincs mit tagadni, könnyedén hozzá tudnék szokni ehhez az életciklushoz. A többiektől jóval korábban is kelek, így még egy-két szerzetesnek is be tudok segíteni afféle munkákban, mint a felsöprögetés. Nem tartom megalázónak.
Délutánig mindenkinek van ideje összeszednie magát. Akik szeretnének, akár egy kis sétát is tehetnek a földeken, ebben az esetben viszont a fő szerzetes mindenképpen elkíséri őket. Nem szeretnék ugyanis, ha valami borzalmas dolog történne esetleg, vagy éppen arra figyelmezteti őket, ha ideje visszaindulni.
Ezúttal is ugyanabban a teremben találkozunk, ahol tegnap gyakoroltunk. Most azonban csupán addig vagyunk itt, amíg össze nem gyűlik mindenki. Ezúttal ugyanis elhagyjuk a palota falait, s valahol távolabb fogjuk a zarándokút fő gyakorlatát megtenni.
Néhány szerzetessel, köztük vezetőjükkel élünkön indulunk el tehát Lhasa városától és a Norbulingka Palotától messzire. A táj eddig is gyönyörű volt, azonban ahogyan egyre távolodunk a szállást, otthont adó kolostortól, minden egyre lélegzetelállítóbb lesz. Felnézve már a havas hegycsúcsokat látjuk, de innen, a fennsíkról mégis messzire ellátni ahhoz a tóhoz, amely felé igyekszünk. Egyfajta határa a fennsíknak és az egekig érő hegyeknek. Hiszen a másik part már a hegy lábait verdesi csendes hullámaival. Tény azonban, nem strandolni jöttünk. Egészen más oka van idelátogatásunknak.
- Tegnap ugyan mindannyian kaptatok némi bevezetőt, hogy mire is számíthattok most. – jól ismert stílusában kezdi el a feladat ismertetését a fő szerzetes, mikor megkérkezünk a tó partjára. - - Ezúttal azonban zarándokutatok legkeményebb próbatétele áll előttetek. Természetesen több órás felkészítést kaptok mindannyian. Aki azonban nem fogja késznek érezni magát, az ne vágjon bele a próbatételbe! – talán akadhat olyan, akiket megijeszthetnek a szavak. Másokat éppen ellenkezőleg, és bizonyítani akarnának. Ebben az esetben azonban egyiküknek sem fog sikerülni. Ha megijedsz, vagy másnak akarsz bizonyítani, bele fogsz bukni. Mindenkinek szabad akaratából kell megtennie azt, amit majd kérnek tőle. Vagy éppen ellenkezőleg, elutasítani azt. Bizonyára majd a szerzetes is elmondja ugyanezt.
- Mikor leszáll az éj, előkészítjük nektek a terepet, s a csillagok alatt bizonyíthattok önmagatoknak, hogy le tudjátok győzni korlátaitokat. Megcsináljátok a lehetetlent. Legyőztök egy akadályt, ezáltal pedig erősebbek lesztek. Végigsétáltok a tűzön, és ha jól csináljátok, nem égetitek meg magatokat.
Régi vágyálmom volt már a tűzön járás. Még sohasem volt alkalmam erre. Tartok attól azonban, hogy mások ezt nem fogják olyan jó ötletnek vélni. Körbenézek az arcokon, hogy lássam, ki vajon mit gondol. Ugyan a hierronk egyébként is védelmezni fog a valós sérülések ellen, a fájdalmat attól még érezzük. A feladat tehát akkor lesz sikeres, ha nem érzünk ilyet.
A szerzetesek bele is kezdenek az előmunkálatokba. Nagy gongot ugyan nem hoztak, de tibeti hangtálakat igen. Hosszú, több órás meditációra lesz szükségünk ahhoz, hogy kellőképpen elmélyüljünk. Ez talán Ronannak és Flaviának lesz a legnehezebb, hiszen ők hajlamosak kissé kicsapongani. Azonban én hiszek bennük. Feltéve, ha ők is hisznek önmagukban.
- Elnézést... szabad? – kérem meg az egyik szerzetest, hogy egy pillanatra hadd vegyem el az egyik hangtálat. Megígértem Elianának valamit. Leülök mellé a földre, közvetlenül a tó partja mellé, s úgy helyezkedem, hogy ha valaki kíváncsi, akkor meg tudjam mutatni azt. Ím lehullik a lepel az éjszakai nyugalom titkáról. Ha valaki kérdez róla, akkor elmagyarázom ugyanazt, amit tegnap reggelinél a lánynak is tettem.
Egy kisebb hangtálat választottam, aminek magasabb hangja van. Hangtálakból ugyanis több fajta van, jelenleg pedig – a hatalmas gong kivételével – mindegyikből találni itt egyet-kettőt. Tulajdonképpen mindegyik más csakrára jó, azonban léteznek univerzális tálak is. Én a szív csakrájának a tálját választottam, szerintem annak van a legszebb hangja.
A tálhoz egy kisebb, furcsa formájú ütőt is kapok, először pedig nem túl szakszerűen megkongatom vele a tálat. A hangja egészen magas, ám még mindig kellemes marad. Aki fogékony rá, az érezhet valamilyen furcsa, kellemesen meleg érzést azon a helyen, ahol valaha a szíve volt. Majd ha elmúlt a zaj, ahelyett, hogy újra megkongatnám a tálat, a pereméhez viszem az ütőt, és határozott mozdulattal, kényelmes tempóban körözni kezdek vele. Az első két-három kör után alig-alig hallani valamit, azonban ezután olyan hangot hallat, amit egyszerűen nem lehet semmihez sem hasonlítani. Még ha valaki nem is rajong az efféle dolgokért, akkor is gyönyörűnek találhatja. Mindazonáltal gyönyörűsége mellett remélem, hogy Flaviának nem támad kedve hazavinni egyet ezek közül.
Végül pedig, kis érdekességként egy kevés vizet merítek a tálba, s ezután körzök felette újra az ütővel. A hangja nagyjából olyan, mint előzőleg, az érdekes dolog viszont a víz mozgása benne. Egészen furcsán hullámzik, mintha az egész szerkezete megváltozott volna.
A bemutató közben a szerzetesek is felkészülnek. Hangtálakkal, s különleges füstölőkkel. Megkérnek mindenkit arra, hogy számára kényelmes helyen helyezkedjen el. Lehet ülni, feküdni, ami csak éppen jól esik. Én a tó partján lévő egyik sziklát választom. Éppen akkora, hogy kényelmesen elhelyezkedhessek rajta lótuszülésben. Ha valaki még sohasem meditált, annak egy-egy szerzetes elmagyarázza, hogy mit is kell csinálni pontosan. Semmi egyéb, csak lehunyod a szemed, és hagyod a gondolataidat úszni. Legalábbis ebben az esetben.
Mindemellett pedig speciális feltételeket is biztosítottak számunkra. Most először ízlelhetünk valódi ételt, legalábbis hollow mértékkel. Mindenki egy-egy fehér fényben fénylő reishi gömböt kap, mintha csak almát osztogatnának. Azzal a különbséggel, hogy ezeknek még tisztább a reiatsujuk, mint a szerzeteseknek. Hogy honnan szerezhették, vagy mi lehet ez, nem tudjuk, ámde ha valaki kíváncsi, megkérdezheti. Annyi viszont bizonyos, hogy ilyennel még nem valószínű, hogy egyikünk is találkozott volna.
Én nem váratom tovább magam, gond nélkül elfogyasztom a reishit. Különlegessége, hogy ennek konkrétan íze van. Mindenki olyannak ízleli, ami a legkedvesebb számára. Ellentétben pedig attól, amikor például felfalsz egy emberi lelket, ezzel valamiért egésznek, jóllakottnak érzi magát mindenki. Legalábbis egy darabig.
Nagyjából tíz-tizenöt perc után tudatosulhat mindenkiben, hogy erre miért is volt szükség. Megkönnyítendő az előttünk lévő munkát segít rá minket a meditációra. Mindenki, aki evett belőle, érezheti a furcsa hatását. Ugyan picit émelyítő és bekábító, cseppet sem kellemetlen. Húsz-huszonöt perc után pedig mindenki, aki evett belőle, elveszíti a kapcsolatot a földi és a szellemi lét, a valóság és a képzelet között. Ezúttal mindenkinek egy újfajta akadállyal kell szembenéznie: saját magával.
[...]
Nem szeretem, amikor önmagam legnagyobb ellensége vagyok. Nem szeretem azt az énemet, melyet máskor annyira elnyomok. Én magam sem tudom, hogy ki az igazi. Én, vagy az a hang, amely most a fejemben beszél?
Végül pedig meglátom önmagam egy torzított mását. Az arc ugyanaz, azonban még sem. Apró, lényegtelen, jellegtelen változások. Mégis valahogy szembetűnő. Az ott már nem én vagyok. Ugyan magamra ismerek, de valahogy még sem az, akit minden nap a tükörben látok. Vagy éppen ő a valódi önmagam. Sosem tudhatom. A félelem, hogy egyáltalán nem az vagyok, akinek lennem kéne, már azóta bennem van, hogy arrancarrá váltam.
Másik „énem” mozdulatlan élő szobor. Hagyja, hogy jó alaposan megvizsgáljam. Bőre néhány árnyalattal sötétebb az enyémnél. Egészen emberi. Arcának vonásai alig térnek el az enyémtől, mégis furcsa élmény önmagam torzult mását látni. Már ha valóban ő a torzult, nem pedig én.
Mert mi van, ha te vagy? Egész léted hamisan élted. Ez az egész elkeseredett próbálkozás nem más, mint fulladozás. Valahol mélyen tudod az igazat. Ha ez az egész véget ér, te megszűnsz létezni.
Hallom hangját, mely megtörni próbál. Kicsit kinyitom a szemem, hogy a valóságba visszatérhessek. Egészen úgy érzem magam, mintha szédülnék, holott teljesen egyenes háttal ülök a sziklán. Végignézek társaimon, ki-ki hol foglalt helyet. Mélyeket szívok a hideg levegőből. Lassacskán kezd sötétedni. Elmémre pedig hasonló módon borul egy másfajta sötét lepel, elfátyolozván ezzel a realitást.
Most ide figyelj rám! Te el fogsz tűnni. Neked el kell tűnnöd. Mert ez az egész csak színjátszás. Persze ha gyáva vagy... nem kell félned ám.
A száj nem mozog, az élő szobor nem beszél, mégis hallom a hangját. Zaklatottan figyelem meg változó arcát, mely még tovább torzul. Már megint teljesen más. S ki vagy te, ki fejemben beszélsz? Miért jó az neked, amit most teszel?
Hogy én ki vagyok? Te ki vagy? Te nem létezel. Nem létezhetsz. Csakis akkor, ha félsz. Nem állsz készen az igazságra.
Torzul tovább az arc, az alak, a testalkat. Már-már felismerhetetlenségig változik, csak hogy bebizonyítsa, mennyire nem én vagyok. Élvezi. Élvezi, hogy szembesíthet, hogy kínozhat, hogy szitkozódhat, ahogyan hallgathatom is ezt hosszas időn át. Elkeseredésbe fulladva hallgatom, mi mindennek titulál. Megpróbálom kizárni magamból hangját, vagy éppen másra gondolni. Nem, nem félek! Felkészültem arra, hogy szembesüljek az igazzal! Villan fel fejemben egy újabb hang, azonban ezúttal egy női. Cinikus ugyan, hangjának kellemetlen lejtése nekem épp olyan, mint az ambrózia. Mennyei, s életben tart. Kellemesebb inkább a másik hangra figyelnem.
Halk kacaj, majd könnyed sírás, de valamiért nekem mindkettő fontos. Arcot ugyan nem bírok társítani hozzá, de valamiért ragaszkodom hozzá. S akkor beugrik Natalie is. Nem, az ő hangja egészen más. Az övé sokkal távolabbi. Még akkor is, ha neki legalább látom arcát. Elbájolt... minden veszélyével együtt. Csupán egyetlen üzenetet küldök számára. Egy érzést, egy gondolatot annak a nőnek, akitől egy ideje eltávolodtam.
~ Te vajon megtennéd-e ugyanazt értem, ha legközelebb én lennék abban a helyzetben? ~ üzenem meg számára. Ő az egyetlen, aki tudni fogja, mire gondolok. Megmentettem arrancarként azáltal, hogy bekebeleztem lényét. Nem engedhettem el. Nem tudtam elengedni. Én pedig bízom benne, hogy ő sem tudna elereszteni.
[...]
A víz szintje egészen megemelkedik, mire ismét felnyitom a szemem. Pontosan négy óra telt el azóta, hogy leültünk mindannyian meditálni. A szerzetesek már felkészültek, ahogyan én is felkészítettem magamat. Kérdés, hogy a többiek hogyan érzik magukat.

Spoiler: