|
|
| Szerző | Üzenet |
---|
Desmond Espada
Hozzászólások száma : 87 Age : 63 Registration date : 2010. Dec. 01. Hírnév : 32
Karakterinformáció Rang: Segunda Espada Hovatartozás: Las Noches Lélekenergia: (45000/65000)
| Tárgy: Tibeti túra Szer. Szept. 04, 2013 2:13 am | |
| Több hetes agonizálásba került számomra, hogy végül rászánjam magam a túrára. Igen, valóban létezik ott egy kincs, amiben érdekem van – azonban ahhoz, hogy megszerezzem, meg kell szabadulnom magától az érdektől, és ezt jól tudom. Le kell mondanom a mohóságról, hogy élvezni tudjam munkám gyümölcsét. Ez pedig egyáltalán nem olyan egyszerű, mint aminek hangzik. Meglepő, némelyik arrancar mennyire barátságos velem. Akadtak, főleg fracciónjaim közül, akik őszinte kíváncsisággal érdeklődtek felőle, mivel is töltöm az utóbbi időmet. Azt hiszem, némelyik fracciónomnak viszont túl hamar eljár a szája. Lehet, cask paranoiás voltam, amikor végighaladva a centrum felé mindenhol a tibeti terveimről sustorogtak. Sőt, volt, aki aztán elém is állt megkérdezni, hogy velem tarthat-e. Döbbenetes. Természetes, hogy megengedtem bárki számára, hogy szabadon rendelkezzenek – nem az én dolgom dönteni helyettük. Igazán nem értem, mi az oka annak, hogy ekkora érdeklődést jelentett számukra ez a kis apróság. Meg persze voltak, akiket nyilvánvalóan csak a kincs érdekel. Fejcsóválva, lemondó sóhajjal reagáltam minden olyan kérdésre, mely a kincs mibenlétét firtatta volna. Ők azok az elveszett lelkek, akik egészen biztos, hogy nem fogják megízlelni a hatalmat, amit a kincs birtoklása adhat nekik. Éppen azért, mert ennyire mohón vágyódnak iránta. Na persze, ahogyan nekem is, nekik is segíthet az a kaland, amit a kincs megszerzéséig átélhetünk. Talán még van esély számukra is. Elveszettek. Mi mindannyian elveszett lelkek vagyunk. Akadnak, kik gonosz démonokat látnak bennünk, s végtére is valóban van benne valami, valóban igaz – bizonyos szinten ezen tudatlanok számára tényleg mi vagyunk minden rossz és gonosz megtestesítői. Másrészről viszont én felvilágosultabb nézeteket vallván úgy gondolom, mi ennél sokkal többek vagyunk. Valahol még mindig emberek. Még mindig bennünk vannak azok az apró mozaik darabkák, amiket ha kirakósként összeállítanánk, megtalálnánk személyiségünk valódi magját. Vajon mi történne egy arrancarral, ha ez sikerülne neki? Emberré válna? Vagy pusztán csak beleőrülne? Még az is lehet, hogy tulajdonképpen éppen azért lehetetlen ez számunkra, mert arrancarok vagyunk. Eltévelyedettek. Bolyongó, elveszett szellemek. Magamról tudom a leginkább, hogy csupán egy homályos, fakó másolata vagyok eredeti önmagamnak. Tulajdonképpen tényleg semmit nem tudok arról, hogy én ki is voltam valójában, éppen ezért úgy vágyódom saját emlékeim, saját személyiségem iránt, mint semmi másra. Többek között ez is az oka ennek a túrának, amit elterveztem magam számára. Egyáltalán nem bánom azt, hogy vannak, akik velem tartanának, hiszen Én nem tekintek rájuk riválisokként a kincs megszerzésében. Hiszen az a bizonyos kincs mindenkié. Kézzel fogható ugyan, valódi dolog, azonban ugyanúgy részesülhet benne mindenki. Csupán a nagyobb munka nagyobb jutalommal is jár. Egy mosollyal üdvözlöm azokat, akik az indulás napján fogadóbizottságomként jelennek meg a Palota előtt. Még más espadát is a körben üdvözölhetek. Nem láthatják, hogy bármiféle felszerelést hoztam volna magammal, leszámítva ostorom, s néhány váltóruhát. Ugyanaz az uniformis, amit mindennaposan viselek. Las Nocheshez tartozásom bizonyítéka. Biccentek a velem tartóknak, s felmérem azt, ki mennyire készült. Szépen sorbaveszem, van-e, aki több felszerelést hozott magával – teljesen feleslegesen. - Áh, Ronan, Flavia. Nektek különösen örülök. Bizonyára hasznotokra válik mindaz, amit taníthatok nektek. – mosolygok rájuk. Nem csak azért örülök nekik, mert a fracciónjaim, hanem mert nekik ténylegesen tudnék valamit mutatni, ami minden bizonnyal a javukra válik. Na persze, ha kellőképpen odafigyelnek mindarra, amit én, valamint a tanító mesterek tudatni akarnak majd velük. A gargantát megnyitom, s a csapatot kivezetem a túloldalra. A Világ Tetején, a Tibeti Fennsíkon ér véget, vagyis kezdődik meg az utazás. A távolban, innen, a magasból már látni Lhasa városának látképét, központban a Potala Palotával, a mezőségen pedig népviseletbe öltözött emberek tucatjai terelik a legelő jakokat. Nem táplálkozni jöttünk. Vagyis tulajdonképpen igen, de sokkal jobbat tudok itt, mint amit ezen gyámoltalan lelkek képesek reiatsu ügyileg biztosítani számunkra. Még mielőtt azonban ténylegesen a város felé indulnánk, mindenkit felszólítok, aki több felszerelést hozott magával, mint kéne, hogy rakja le őket a földre. Majd visszajövünk értük. Beletartozik ebbe tulajdonképpen minden, ami nem váltóruha vagy zanpakuto. Még egy pakli francia kártya is. Ha pedig mindenki lerakta a földre, egy kupacba az ingóságait, egyszer, egy pillanatra felvillan zöldre a szemem. Bizonyára csak a napsütés verődött ilyen furcsán vissza íriszeimről…. Aztán nem történik semmi. Inkább arra kérem a többieket, hogy kezdjünk elindulni a célunk felé. Mi nem a palota felé indulunk, hanem a város egy másik szegletébe, a Norbulingka Palotába. A palota előtt egyetlen szerzetes ácsorog türelmesen. Olyan, mintha tökéletesen tudta volna, hogy mi meg fogunk érkezni. Nyilvánvaló, hogy lát minket, hiszen üdvözöl is, mint Eltévelyedetteket. Jókívánságai után pedig mindannyiunkat saját szobánkhoz vezet. //A szerzetes mindenkit elvezet a saját szobájába. Ti dönthetitek el, hogy saját szobát szeretnétek, vagy inkább csoportosan tértek nyugovóra. A szobák egy, kettő vagy három fősek. Semmi extrát nem szolgáltatnak, nagyon egyszerűek a fekhelyek is, csupán egy matracot, egy párnát és egy takarót kap mindenki. Miután beérkeztünk a kolostorba, mindannyian hallhattok egy robbanást. Nincs szükségetek azokra a holmikra, bízzatok bennem. Ami ezen felül feltűnik nektek, az a szerzetes reiatsujának tisztasága. Sokkal ízletesebbnek tűnik, mint akár egy erős shinigamié. Körülbelül ahhoz tudnám hasonlítani, mintha elmennétek egy gyalogtúrára és forrásvizet találtok. Érezhetően jobb, mint az, ami a csapból folyik. (Remélem, átjön, amit mondani akarok. xD) Ha valaki megpróbálná megkóstolni, rajta, viszont számítania kell rá, hogy Desmonddal mindenképpen megpróbálom megakadályozni. Ennek a küldetésnek nem ez a célja, ugyanis. Leírhatjátok, honnan hallottatok a túráról, miért döntöttetek úgy, hogy eljöttök, mivel, hogyan készültetek, az indulást, az érkezést, satöbbi. Egészen odáig írjátok a postjaitokat, hogy nyugovóra tértek. Még egy apróság: ugyan szívélyes a vendéglátás, kaját nem kaptok.// |
| | | Tadeo Dellomeurtre Privaron Espada
Hozzászólások száma : 175 Age : 34 Tartózkodási hely : Las Noches Registration date : 2008. Sep. 14. Hírnév : 19
Karakterinformáció Rang: 106. Privaron Espada Hovatartozás: Las Noches Lélekenergia: (25500/30000)
| Tárgy: Re: Tibeti túra Szer. Szept. 04, 2013 4:10 am | |
| Las Noches felbolydult méhkassá változott. Minden élettel súlytott csonthalom ugyanarról sugdolózott. Fehér falakat megszállta a közönséges piaci duruzsolás. Visszataszító pletykálkodás színtere lett minden talpalattnyi földterület. Elméletek százai láttak napvilágot, milyen zarándokutat tervez az egyik espada. Szánalmas. Nem elegendő piti feltételezésekkel vaktában lövöldöztek, még nagyképűen közhírré tették, mennyire nincs más dolguk, mint tőlük teljesen független, esetlegesen ismeretlen személy magánéletében vájkálni. Sejtésem sem létezett, rongyos kupleráj szintjére süllyedt az arrancar-ok, oly nagyra becsült társadalma. Elháríthatatlan folyamat volt a hanyatlás, de ez a szintű nyelvköszörülő fertő, amit egyesek produkálnak, már túlment a legelvetelmültebb pacifista rögeszméin. Nem kívántam részesedést vállalni a magasztos célban, pusztán szavak formájában, felszínes teoriát alkossak, netán fogadjak el az esettel kapcsolatosan. Elzárkóztam a lehetőségtől véleményt alkossak egy számomra lényegtelen és közömbös ügyről. Folytatni kívántam zavartalan elszigeteltségem a külvilágtól, ám szobám zárt ajtaján keresztül kristálytisztán hallhattam a zarándokút feltételezett, vagy valósnak elkönyvelt részleteit. Naphosszat akarva, akaratlanul fültanuja lehettem a kellemetlen szóbeszédnek. Koponyám fájdalmasan lüktetett a sok haszontalan információba, melynek tudtam, addig nem lesz vége, míg a nap hőse, győzedelmesen be nem vonul a fehér csarnokok oszlopai közé, hol összesereglő bámészkodóktól megkapná a neki járó rivaldafényt. Ennek a rémes tortúrának mindaddig nem szakad vége, míg a messiásnak elkönyvelt szent, újra felbukkan és szárnya kellhetnek a legendákká váló történetek kalandjairól. Remek módja a szájhagyomány útján terjedő mesék és mítoszok születésére. Igazán, örvendenék, ha kevesebb felhajtással érdemelné ki mindezt az örök hírnevet és csillogást. Számomra a halandók hiúságát tápláló és elmúlástól való félelmet csillapító megoldások érdektelenek, mert minden addig él, míg a biradalom él, s nem toppan be trónkövetelő, ki mindent feléget a magasztalt tetteket hirdető iratoktól kezdődően, maguk a beszédek szereplőjén át az utolsó lélegző rabszolgáig, ki ismerné a nem kívánatos tettet. Egyetlen momentum, mi irritálóbb, ennél az önzésnél. Elviselhetetlen a nyugalmamat háborgató nyüzsgés. Köddé vált összes békés pillanatom és a felfordulás generálta átjáró háztól egész álló nap migrén kínoz. Környezetváltásra volt szükségem, melyre ez a feltételezett kulcskeresés remek ürügyként szolgálhatott. El kívántam szabadulni a dünhöngőként funkcionáló falak közül. Nem vágytam rá nevem bekerüljön a hű fegyverhordozók közé, kik segítették a hatalmas hőst célja elérésben, pusztán átmeneti csendet kívántam. Maroknyi feldező, még mindig kisebb mértékű hangzavart teremtett, mint több épületnyi eszetlen lidérc. Elhatározásom végeztével nem maradt egyéb teendőm, mint megjelenni a palota előtt. Sem terv, sem cél nem lebegett előttem. Elvárásokat sem építettem az úttal, társasággal, netán vezetőnkkel szemben. Rábíztam magam az ismeretlenre. Könnyed időtöltésnek könyveltem el a küldetést, ezért sem hurcoltam magammal mázsás terheket. Mindössze fegyverem és váltóruha volt nálam. Kapcsolatot sem állt szándékomban létesíteni a jelenlévő csőcselékkel. Elkerülhetetlen, hajlandó vagyok társalogni. Az illem megköveteli választ szolgáltassak a felém intézett kérdésekre, melyet természetesen teljesítek. Ezen felül, egyáltalán nem hozott lázba kik alkotják az összegyűlt csapatot. Kizárólag a garganta-t figyeltem és távolabbra húzodva vártam az indulás pillanatát. Kedvező jelzést követően, beléptem a járatba. Túlsó végén fogadó táj, igazán magával ragadó látványt nyújtott. Tehát, valóban igaznak bizonyult a híresztelés azon mozzanata Tibet a cél. Meglepő, de legalább akadt igazság tartalma. Mindezek után nincs egyéb dolgom, mint várakozni. Karba tett kezekkel ácsorgom, míg a társaság túlélő táborra készült fele megszabadul felesleges terheitől és elindulhatunk az áhított palotához. Épület előtt eleve fogadnak minket, mely nem számít meglepő fordulatnak. Szerzetesek rengeteg oly dolgot látnak és hallanak, ami felfoghatatlan az elme számára. Igazi csodái az élő világnak, s beismerem, nagyra becsülöm tudásuk. Különös tisztasága ellenére sem engednék az ösztönös kísértésnek életére törjek. Lealacsonyító, állati ostobaság lenne, akármelyik jelenlévő részéről, ha könnyedén kísértésbe esne. Azt sem tanácsolnám nekik, lebecsüljék vendéglátónk képességeit. Nagy esélyét látom annak, oly erőt birtokol, ami lehetővé tenné, egyetlen mozdulattal tegyen minket az enyészettel egyenlővé. Választásom értelmében, kisebb szobához vezet, ahol mindössze ágy minősül fogadóbizottságomnak. Legkisebb mértékben sem zavar a hely puritán volta. Otthonosabbnak vélném, mint Las Noches visszataszító gyász falait. Helyet foglalok és kiélvezem a környezetemben uralkodó csendet. Mélységes sajnálatomra, mindezt kisebb robbanás zavarja meg. Lényegtelen történés. Nem látom szükségét eset után járjak.- Spoiler:
Kihasználom a lehetőséget...és nem szabadultok tőlem, mvahaha!*-*
|
| | | Eliana del Barros Arrancar
Hozzászólások száma : 304 Tartózkodási hely : Las Noches Registration date : 2010. May. 21. Hírnév : 17
Karakterinformáció Rang: 24. Arrancar, Desmond fracciónja Hovatartozás: Las Noches Lélekenergia: (25900/30000)
| Tárgy: Re: Tibeti túra Szomb. Szept. 07, 2013 7:04 am | |
| A havas szél csak úgy süvít, miközben haladok előre. Pufók ruhában, sálamat fújja a szél, de takarja az arcomat. Öltözékemből csupán a szemem csíkja látszik ki. Előttem többen haladnak szinte némán. Úgy érzem, itt kell lennem, de mintha már órák óta csak felfelé a havas hegyen mennék. Itt-ott mély sziklás árkok. Ismételten felnézek, de előttem haladó társakat, mint hóból készült illúziót elfúj a csípős szél. Elkerekedik a szemem és a szám is előbukkan a sál alól. De meg sem tudok szólalni, hisz egy fekete kesztyűt viselő valaki jobb vállamnál fogva erőset lök rajtam. Mintha csupán lassított felvétel lenne, akadály nélkül elkezdek dőlni balra. A dolog azért félelmetes, mert egy lépésnyire ott egy nagyon mély szakadék. Konkrétan belelöknek a szakadékba. Fordulok, hogy mégis ki képes engem így meglökni, de csak egy sötét alakot látok, egy ördögi mosollyal az arcán. Szó sincs véletlenről. Egyszerűen úgy akar végezni velem, hogy lelök a mélybe. Háttal lefele zuhanok, lefele, és közben gondolkodás nélkül nézek felfele, ahonnan lezuhantam. A szám nyitva van, de kiáltás nem jön ki rajta. Érzem, hogy nemsokára vége a zuhanásnak, és én nem sokára törött csontokkal, vérbe fagyva meghalok. Kezem reménytelenül nyúl felfelé, mintha várna valamit, vagy valakit, hogy utána nyúljon. Szememből a félelem csillan és az a kérdés „De miért?”. Nem akarok meghalni. Pláne nem így. Elsötétül minden, és csak egy puffanó hang. - ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ!!!! Riadok fel álmomból. Már megint egy iszonyat. Komolyan mondom. Mintha megint egy törékeny emberi lény lennék, aki semmit nem tehetne. Zuhan a biztos halál felé. Igaz, most sem tudok repülni vagy hasonlók, de talán tehetnék valamit azért, hogy túléljem. Önerőből, hisz ugyebár nem hiszem, hogy sokan utánam nyúlnának. Sőt inkább segítenének a lökőnek, vagy még azt sem. Csak hagynának lezuhanni. Bár ez Arrancar-oknál teljesen megszokott dolog. Nincs is min meglepődnöm. Csak saját magunk önös érdekei és céljaink vannak. Én sem biztos, hogy bárkiért kockáztatnám azt, hogy esetleg én is vele együtt leesek. Arrancar vagyok. Önző, gonosz, szívtelen, és szívbaj nélkül megölne bárkit, akár ok nélkül. Harcolunk, ölünk, hogy erősebbek legyünk, különben minket ölnek meg. Ha lehetne is, akkor sem érdemelnénk meg, hogy újra emberek lehetnénk. Még úgy sem, hogy halálunk után újjá születnénk. A lelkünk eltűnik, és én bármit megtennék, hogy ne tűnjek el. Egyszer már meghaltam és kaptam egy esélyt. Még egyszer nem lesz ilyen. Még egy mindenható kincset kérve is erre, sem törölhetjük el Arrancar mivoltunkat és lehetnénk újra emberek. Nem mintha esetleg az akarnék lenni. Hogy miért is gondolkodok ezen? Miért is álmodok ilyen havas, hegymászós, szakadékba zuhanós rémálmot? Valószínűleg azért, mert Desmond Tibetbe készül, és szólt nekem is. Bár nem mintha valaki más nem pletykálta volna már el, és lassan egész Las Noches erről beszél. Tibet a világ teteje, és mindenki úgy gondolja, hogy a hó, a jég és a hideg birodalma. Én is szentül meg voltam győződve, és ezért álmodhatok még ilyen álmokat, holott már beszereztem valami úti kalauzt, ahol azt mondják, hogy nagyon is meleg van arra fele, és száraz, illetve süt a nap és az UV sugárzás nagyon káros. Bár olyat is, hogy magasságtól függően elég változó az éghajlat. Kevés is a csapadék, de azt mondják a hó sokáig megmaradhat bizonyos helyeken, ami kicsit ellent mond a 29 és 18 Cersisu-fok közötti ingadozásnak. Szóval én már nem is tudom mivel készüljek. Nem mintha nem bírnám a hideget, hisz maga az elemem, de lehet kellene meleg ruha. De naptejet, és kötelet, hegyes hegymászó cipőt, biztosító kapcsokat, hálózsákot rakok oda. Ki tudja meddig leszünk, merre megyünk. Na meg valami nassolnivalót és legfőképpen innivalót. Ki tudja milyen ott a víz állapota. Bár most jóval több ideig bírom étel és folyadék nélkül, de azért nem árt. Az álom után a biztosító kötelet mindenféleképpen berakom. Mert volt már olyan álmom, ami valamilyen mértékben megvalósult, szóval, ha esetleg lezuhannék… de más lehetőséget is ki kell majd eszelnem. A kiruccanás célja valami kincs megtalálása. Persze rengeteg pletyka, szóbeszéd kapott lábra, hogy valami hihetetlen dolog, mely nagy erőt ad annak, aki megszerzi, vagy épp teljesíti a kívánságát. Azt hiszem Desmond-nak meg tudnám mondani, hogy mire használná fel egy ilyen erejű kincset. Viszont saját esetemben nem. Hisz egy kívánsággal elintézném azt a lányt, de azzal nem érnék el semmit. Legtöbben nagyobb erőt, hatalmat, mérhetetlen kincset kérnének. Lassan úgy érzem, hogy ahhoz, hogy erősebb legyek meg kell keményen dolgoznom, és a végeredmény még jobb lesz. Jó érzés, mikor egy technikáért sokat tettél, és bevetéskor érzed annak igazi erejét. Legalábbis ez saját vélemény. Igaz, így sokkal hamarabb érném el végleges célom, viszont akkor igazán bajba lennék, hogy mit fogok majd azután csinálni… Maga ez tart leginkább vissza a nagyobb erő kérésétől. Akkor viszont mit?... Talán az, hogy Arrancar múltamat törölve ismét ember lehessek? Lehet ilyen? Kívánhat valaki ilyet? … Vagy én magam erre vágyok? Vagy lehet nem is lehet kívánni, hanem van valami ereje, és csak ez van? … Bár lehet olyan valami, ami hasznomra lehet. … Voltam már kincskeresésen, kincsvadászaton, de egyenlőre még nem igazán foghattam kézbe az igazi kincset. Soha nem jutottam el a tényleges megszerzéséig. Azt hiszem, ha megszerezném, akkor Desmond-nak adnám, hogy megtalálja magát. A sok gondolkodás és merengés ezt a választ szülte. Tisztelem Desmond-ot, és pontosan tudom mire használná, még bennem meg sem született semmi ötlet. Így ha mégis hozzám kerülne, akkor átadnám neki. Ez azt hiszem elég emberséges cselekedet lenne. Ezzel talán megint egy picit embernek érezhetném magam. Öltözék a szokásos, hisz Szergej faszagyerek nem fázik. Kard nélkül ugye sehova, még a szobán kívülre sem. Hátamon a táska bepakolva, és rohanás, mert én leszek, aki elkésik. Pedig tényleg nem voltam késésben. A palota előtt volt a gyülekező. Épp Desmond mondhatott valamit Ronan-nak és Flavia-nak, hisz rájuk mosolyog, ők meg nem győzik kihúzni magukat. Én csak kifújom magam, hogy nem maradtam le semmiről. Garganta-ba lépve, majd a másik oldalon megérkezve valami hihetetlen gyönyörű látvány fogad minket. Még soha nem jártam itt, sőt életemben is még a várost is alig hagytam el. Maximum a szomszéd városig mentem, de nem messzebb. Ez az egész új volt nekem, és Lhasa város látképe teljesen magával ragadott. Szinte be sem tudtam telni azzal, amit láttam. Az emberek saját népviseletükben mászkáltak, így ez is elég érdekes volt. Bizonyos társaknak szinte már hallani lehetett, hogy megkordult a gyomruk, mikor a sok gyanútlan lelket meglátták. De hát nem lélek lakomára jöttünk. Én már egyébként is leszoktam az ilyen táplálkozásról. Az ilyen ismét állattá minősítene vissza. Vagy szörnyé. Bár azt is el kell ismernem, hogy egy lélek felfalása teljesen más. Mint valami innyentség. Desmond mindenkit felszólított, hogy a felesleges cuccát rakja le. Majd visszajövünk érte. Én csupán elkezdtem azon gondolkodni, hogy milyen felesleges dolgot hoztam… Mert számomra mondhatni semmi nem mondható feleslegesnek. Így próbáltam nézegetni, hogy ki mit rak le. Bár nekem inkább az volt a furcsa, hogy Desmond jóformán semmit nem hozott magával. Bár nem mintha nem lenne biztonságos csak úgy itt hagyni a dolgokat, hisz mások számára láthatatlan. Desmond-ra néztem, és láttam, hogy zöld szeme felvillan. Persze ettől nem történt semmi sem, csak egyszerűen rajta felejtettem a szememet. A Norbulingka Palotába indultunk. A palota előtt egyetlen szerzetes ácsorog türelmesen. Olyan, mintha tökéletesen tudta volna, hogy mi meg fogunk érkezni. Nyilvánvaló, hogy lát minket, hiszen üdvözöl is, mint Eltévelyedetteket. Én csak pislogtam, hogy létezik ilyesmi? Szerzetes, meg üdvözöl? De mi ez az elveszett elnevezés? Még a eltolt, vagy tétova, vagy bolyongó lelek elnevezésen is felháborodtam volna. Bár leginkább gonosz léleknek szoktak nevezni, és az ilyen szerzetesek inkább sóval, vagy keresztel vagy nem is tudom mivel próbálnának elűzni. Még idehívnák az ördögűzőket, és démonnak titulálnának. De ehelyett szívélyesen fogadtak, mint egy kedves vendéget. A köszöntés után elvezet a szobánkhoz. Legszívesebben Desmond-al lettem volna, de erre szerintem nem lesz lehetőségem. Ronan ugyebár teljesen rá van akaszkodva, szóval esély sincsen, hogy elhagyja. Legutóbb is eléggé szívére vette, mikor elválasztották Desmond-tól. Flavia meg szeret mindenfélét ellopkodni, így még a kardomat is féltem, hogy nehogy eltegye. Így inkább megyek egy olyan szobába, ahol csak egy ágy van. Bár a matracot nem igazán nevezhetem ágynak. Tényleg elég szerény kis berendezés volt. Egy matrac, párna és takaró. Kinézve próbáltam megtudni, hogy Desmond melyik szobát foglalja el. Majd visszamentem és leültem. Még mindig a szerzetesen gondolkodtam. Hogy lát, szinte várt minket, nem félt, vagy akart elűzni bennünket, és olyan tiszta lélekenergiája volt, amit még soha nem éreztem. Lehet, hogy valamit tudnak az itteniek? Az biztos, hogy a lélek evőknek igazán ínycsiklandozó falatnak nézhetett ki. Én inkább szemétnek éreztem magam mellette. Szeretem a hideg és tiszta lélekenergiát, de ez most valami más volt. Olyan mintha az árnyék és a sugárzó nap különbsége. De nem is értem, hogy miért kell nyugovóra térnünk. Miért nem indulunk el. Lehet, hogy az éjszakák olyan veszélyesek? Hisz az örök éjszakához vagyunk szokva. … Bár az jó, hogy egyedül vagyok a szobába, mert legalább ha elalszom és a rémálmomból felébredve legalább senkire nem hozom rá a szívrohamot. Bár Desmond már tapasztalhatta, így viszont esélyem sem lesz újra lefejelni. Párnát átölelve gondolkozom. Át kellene mennem hozzá kicsit kifaggatni. Hátha valami plusz információt tud nekem mondani. Valami olyat, amit a többieknek nem mondott. Lehet valami fontos dolgot elhallgatott. De így vívódtam. Majd duzzogóan felfújtam az arcomat, megmakacsoltam magam, és inkább elmentem aludni. Már épp bebújtam volna az ágyba, mikor hirtelen mint egy villámcsapás eszembe jutott, hogy sálat meg egyáltalán nem hoztam. Kicsit csalódottan omlok össze. Pedig hoztam meleg cuccot is, de azt bezzeg elfelejtettem. |
| | | Hernando Rivera Arrancar
Hozzászólások száma : 73 Age : 28 Registration date : 2013. Apr. 07. Hírnév : 1
Karakterinformáció Rang: festőművész Hovatartozás: Las Noches Lélekenergia: (5800/15000)
| Tárgy: Re: Tibeti túra Pént. Szept. 13, 2013 7:57 am | |
| Pletyka. Mindenki pletykált. Az átlagosnál is zajosabb volt az Emenigo Público. Beszédtől zsongott az egyébként csöndes ebédlő. Fojtott hangok pusmogtak egymás között a Szayel Könyvtárban. Az Oázis ugyanazt az üvöltő zenét sugározta a tér minden irányába, amit mindig, de még ott is megélénkültek a jobbára mutogatással folytatott társalgások. És, mit tesz Aizen, ezek a beszélgetések újra meg újra ugyanazon a témán csámcsogtak. Tudniilik állítólag az egyik Espada zarándókútra készül - de nem is oda, hanem kincsvadászatra. És nem is egy Espada, hanem maga Seth. De, mégis egy Espada, aki azt tervezi, hogy átveszi az Üres Világ uralkodójának helyét, erre kell neki az a kincs. De nem is, mert éppen elpusztítani megy azt és éppen Seth titkos megbízásából. Akkor meg hogy tudódhatott ki? Hja, kérem, én bennfentes vagyok. Az más, akkor igyon kevesebbet, meglátja, nem képzeleg többet. És mindez végtelenítve. A világok megérték, hogy szörnyekből lettek kispolgárok. Nem mintha neki lett volna ideje vagy akár kedve részt venni az elsuttogott álhírek továbbpuffasztásában, elfoglaltabb figura ő annál, semhogy beleártsa magát az ilyen ostobaságokba. Nem látszik? Mert hogy ő csak teng-leng meg iszik egész nap? Na jó, dohányzik is. De ez csupán a felszín karcolgatása, talán még annyi se. Mert ő igenis produktív. A festményei csodás ütemben szaporodnak, szerény (?) műtermét máris a képzőművészet helyi szentélyének érzi, képei mind több ponton csempésznek színt és hangulatot a csontfehér semmibe, ami Kies Városunkat jellemzi úgy általában. Ha pedig nem dolgozik, hát ott van neki Räv és Wolloh. Időigényes dolog ám a különböző tömegverekedések, polgárháborúk, népirtások, illetve egyéb kisebb-nagyobb, de mindenképpen derűs hangulatú összejövetelek megakadályozása, amiket viszont Espadája és fraccióntársa kedves időtöltésüknek tekintenek és tőlük telhetően gyakorolnak is, ha éppen nem lóg a nyakukon egy pacifista láncdohányos. Márpedig ő nem tűri az ilyesmit, nem tűri az értelmetlen gyilkolászást, legyen az bármily szórakoztató is, pláne ha fajtársakról van szó. És ha ez még mindig nem lenne elég, újabban macskát is tart. Ez egészen addig nem hangzik veszélyesnek, míg ki nem derül, hogy az illető macska emberi intelligenciával bír, kisebb ház méretű és lidércekkel táplálkozik, lévén Menos. Leonnak hívják és nagyon aranyos. Mindez persze csak abban akadályozta meg, hogy hozzátegye a magáét a keringő történetekhez, az elkerülhetetlen volt, hogy a fülébe ne jusson egypár. Aztán még néhány. Majd újabbak. Mikor egy rángó arcú alkoholista bennsőséges hangon megosztotta vele, hogy a Kardok egyike át fog lépni a Lelkek Világába, és a birtokában lévő Vasto Lorde relikviával az uralma alá hajtja a Tizenhárom Védelmi Osztagot - "Éjjenek a zarrancarok, émmondom neked, tezsvír! ...Mi ezs van azzal a következő körrel, he?!" -, úgy érezte, betelt a pohár. Már életében sem gyűlölt jobban semmit annál a végtelenül földhözragadt közegnél, amiben létezni volt kénytelen, és most kényszerű szem- és fültanújává válik a Teremtő kétségtelen igazságos voltának, mert mégsem csak a saját képére formáltaknak juttatott a pitiánerség és ostobaság égi adományaiból. Ebből neki el kell szabadulnia. És nem csak olyan értelemben, ahogy mindig, tudniilik hogy Las Noches helyett Karakurába megy inni. A szóbeszédek annyira abszurdak voltak, hogy minden igyekezete ellenére is kíváncsivá tették, sajnos. Ugyan tudomása szerint nem az ő Espadájáról van szó, legalábbis a kis Señorita nevét egyszer sem említették neki, de... És baj nem lehet belőle, nem igaz? Jellemző módon a konkrét időpontot és helyet volt a legnehezebb megtudnia. Az senkit sem érdekelt, honnan megy az illető, csak az, hogy hova. Akiket meg igen, azok az Első Torony legtetején kívül a világon mindenhova irányították. Na de ilyesmi igazán nem riaszthat vissza egy talpraesett latint... - Buenos días! A létező legutolsó pillanatban esik be, ahogy az nála megszokott, ezt pedig derűs, kissé joviális megjelenéssel - integetés, mosoly, estébé - igyekszik tompítani, ahogy az szintén megszokott. Egyébként nem néz ki úgy, mint aki expedícióra készül. Szokott bohémegyenruhájában feszít fél kézzel a zsebében, és nem tűnik úgy, mintha bármiféle táskát vagy hasonlót cipelne magával. Miután sok ideje nincs, egyből a tárgyra tér. - Señor Phellera, tudom én, hogy nem volt betervezve, de elmehetnék önökkel... ehm, akárhová mennek is? Egész biztosan nem sok vizet zavarnék. Abban az értelemben biztos nem, hogy a lélekenergiája egyértelműen jócskán a legalacsonyabb társaságban, na nem mintha megilletődne az ilyesmitől. Hozzászokott. Errefelé... Ha véletlenül pozitív választ kap, gyorsan átslisszol a Gargantán a többiek nyomában, hogy aztán a "túloldalon" rögtön egy lenyűgöző látványba ütközzön. Itt belép egy feltételes reflexe: kapásból nyúlna a rajzkészletéért, hogy sebtében összacsapjon egy vázlatot a majdani tájképhez... De mégse. Mennek tovább, sőt, még le is rakatják vele minden egyéb zsebben hordott ingóságával egyetemben. Ilyen egy kiábrándító helyzetet... A szerzetes kicsit felvidítja. Ritka látvány az ilyen lélek. Lehet, hogy másoknak a gyomruk jutna róla az eszükbe, ő inkább az esztétikai oldaláról közelíti meg a dolgot, mint amikor egy különösen mutatós cukrászkülönlegesség jön szembe az emberrel. Ebből az üdvözlésből még kép lesz, érzi... - Az urakat nem zavarja, ha beköltözöm valamelyikükhöz? Unalmas számomra az élet, ha nincs senki, aki agyonbeszélhetnék. Természetesen az ajánlat a hölgyekre is áll, amennyiben úgy gondolják, bár erre nem mertem ilyen direkt módon rákérdezni. És vigyorog hozzá, jókedvűen, kissé pimaszul, amitől egész szimpatikusnak és szinte kamaszosnak tűnik. Reméli, a szóban forgó "urak" közül valaki rábólint a dologra, hogy aztán ő lássa kárát a mexikói teljes eszközhiányának. Mert ha festeni nem tud, inni nem tud, semmi mást nem tud, úgy igenis a fent említett módon tervezi elfoglalni magát. És eszerint is szállja meg rajtaütésszerűen egyik vagy másik spártai lakószobát... |
| | | Flavia nella Sinestesia Espada
Hozzászólások száma : 75 Age : 80 Tartózkodási hely : Szükség szobája Registration date : 2012. Apr. 22. Hírnév : 13
Karakterinformáció Rang: Tres espada Hovatartozás: Las Noches Lélekenergia: (20400/30000)
| Tárgy: Re: Tibeti túra Vas. Szept. 15, 2013 1:04 am | |
| Flavia észrevette ám’, már hogyne vette volna észre mikor rendkívül gyakran Desmond-apuja sarkában jár, hogy szokatlanul viselkedik. Tervez valamit és Flavia nem nyugodott addig, míg meg nem tudta, hogy mit. S mikor megtudta nem mulasztotta el azt Roncsi-otojának is elújságolni és az már részletkérdés volt, hogy éppen egy arrancarokkal telt helyen voltak, ahol csak az nem hallhatta eme értékes információt, aki nem akarta. Később, úgy pár nappal ezután Desmond-apuja elé állva kijelentette, hogy jönni akar! Ha kincsről van szó ő a legtökéletesebb Desmond-apuja oldalán, ki a legnagyobb segítséget nyújthatja, hiszen tökéletes érzéke van a dolgok megtalálásához. Flavia, ahogy egyre közelebb ért a nap, mikor indulásra készen kell állnia, számtalanszor pakolta ki és be csomagját, mely hol kevesebb drágaságot tartalmazott gyűjteményéből, hol pedig a kelleténél is többet. Időnként annyit, hogy megemelni is alig tudta, máskor pedig vonakodott itthon hagyni némely kincsét, melyet az elmúlt időszakban szabadított fel. Így történt, hogy Flavia az indulás napján hatalmas csomagot vonszolt maga után, melyet nem hogy felemelni nem tudott, de a húzása is rendkívül nehézkes műveletnek bizonyult számára. Ennek ellenére mosolya nem apadt le, fülig érő vigyorral állt meg, homlokát törölgetve az indulási ponton. Kicsit meg is lepődik, hogy Desmond-apuja semmit, még egy apró csomagot sem hozott magával, de nem is lényeges számára, míg a kígyó mintájú fülbevalót látja. - Desmond-apu *w* – csillogó szemekkel néz az espadára, büszkén kihúzva magát, hogy ő is a megszólítottak között van. - Nem hozok csalódást, ígérem! ^_^ – dalolta, bár szavai így kevésbé tartalmaztak meggyőzőséget, pedig komolyan gondolta… s már nem is törődött az útra hozott felszerelésének súlyával. Mikor megindultak a gargantába elszontyolodva látta, hogy sereghajtóként követi a díszes arrancar társaságot, azonban csalódottsága nyomban elillan, mikor megpillantja a vörös hajzuhataggal rendelkező fajtársát, amit olyan hihetetlen gyönyörűnek talált! Flavia első gondolata az volt, hogy kell neki, a gyűjteményében akarja tudni, most, azonnal! S ennek a gyönyörű, irigylésre méltó vörös hajnak köszönhetően bírta ki a gargantában megtett utat. Mindeközben fel sem tűnt neki sok más drága kincs, ami körülötte van és az ő felszabadító kezére vár. Flavia csupán egy pillanatra veszi le a szemét a lángvörös hajzuhatagról, csupán annyi időre, hogy szemrevételezve a helyszínt, konstatálja, lesz itt dolga bőven a jövőben. A még életében nem látott szőrös tehenekhez hasonlatos négylábú élőlényekre rábökve, melyeket emberek terelgettek ide – oda a füves területen, érdeklődve fordult egy kis időre espadájának irányába. - Azok micsodák, Desmond-apu? – érdeklődi őszinte kíváncsisággal az általa még sohasem látott állatok felől. Rendkívül aranyosnak találta őket, s igencsak elgondolkodott azon, hogy mi lenne, ha megtalálna párat hazafelé menet közben. Hely van Las Nochesben, így biztos benne, hogy senkit sem zavarna, legalábbis szerinte. Flavia vonakodott bármely értékét is letenni a földre, mikor erre kérte őket Desmond-apuja, kinek csak úgy, azért is szívesen engedelmeskedik, lévén valamiképpen közelebb kell, hogy jusson a kígyós fülbevalóhoz, de az ő személyesen felszabadított kincsei, az az ő felszabadított kincsei. Végül beadta a derekát, drága holmijait a többiek értékeihez helyezte, egy apró aranykanalat a zsebébe azért elrejtve… ’’biztos, hogy nem tűnik fel senkinek’’ – gondolta. Majd érzékeny búcsút vett a reneszánsz nagy festői egyikének művétől, egy kínai porcelántól, pár mitológiai eseményt ábrázoló tekercsről, egy templom őrszelemét ábrázoló szobortól, egy francia étkészlettől, egy londoni teakészlettől, pár darab régi múzeumi fegyvertől, amit nem rég fedeztek fel egy ásatáson, egy egyiptomi múmia kezétől, a világ egyik legselymesebb kelméjétől, egy – két játéktól, és így tovább és így tovább. Mind-mind a szívéhez nőtt és nem hagyhatta ki őket ebből a kalandból! S most napokig itt kell hagynia, majd meg szakad a szíve a gondolatra. Alig távolodott el csomagjától pár lépést, de már most sírhatnéka támadt, csak egy kínai vázát hagy vigyen magával! Csak egyetlen egyet! T^T - Desmond-apu nem lehetne, hogy ha…mondjuk… talán… esetleg? *w* – ártatlan szemekkel néz espadájára, ki már egész kiállásából sugározza a nem szócskát, Desmond-apuja felvillanó szemére igyekezvén megtartani lélekjelenlétét. Flavia beletörődve sóhajt fel, majd érzékeny búcsút vesz csomagjától, sebaj, majd talál másikat, különben is ott van az a gyönyörű vörös hajzuhatag még arra is szüksége van. Igaz, nem tudja mennyi időt fognak eltölteni itt, de egy új parókával fog gazdagodni, mert ő is szeretne ilyen szép, hosszú hajzuhatagot! Flavia nem is habozott megkörnyékezni a fajtársát, csodáló pillantásokat vetve annak hajára, gondolataiban szövögetve felszabadítását, hisz kincstárában ékes helyet kapna, sőt, már tudja is hova tenné. Élete további része minden bizonnyal örömteli lenne! :3 - Desmond-apu, miért oda megyünk? Mit fogunk csinálni? Desmond-apu, nézd mit találtam! *3* – lelkesen mutatja fel az aranykanalat, amit, ahogy meglátja a palota kapujában álló szerzetest, nyomban annak a kezébe adja, majd ragyogó szemekkel végigméri ruházatát. Az azt rejtő értékes reiatsut ízlelgetve, ami a levegőben terjeng az illető körül. - Én is akarok ilyet! Kaphatok, Desmond-apu? – Flavia látszólag meg se lepődött azon, hogy egy emberi lény kivételesen látja őket. Túlságosan leragadt azon, hogy csodálja a szerzetes öltözékét. Illetve muszáj volt tennie valamit, mielőtt fajtársa észrevehette volna érdeklődését haja irányába, mert a vörös hajzuhatag kell neki, szüksége van rá, de ha túlságosan feltűnően megkörnyékezné emiatt, akkor előfordulhat, hogy terve bukással végződik, s akkor rendkívül szomorú lenne, neki ugyanis kell, bármi áron! - Én… én, én…! – Flavia már éppen nagy lelkesedéssel kijelentené, hogy ő igenis Desmond-apuval akar lenni egy szobában, mikor fülét megüti egy hangos robbanás. Szinte lejátszódik előtte a jelenet, mintha közvetlen ott lenne a „nagy bumm” epicentrumában, ahol ez az egész történt… magába roskad, ahogy fájdalmas halálát látja az étkészletnek, a selyemnek és minden drága kincsének, amit odakint tett le. Lefelé görbülő szájjal pillant az egyetlen lehetséges felelős irányába, felhúzott orral, gyerekes sértettséggel fordulva végül a vörös hajú arrancar irányába, kiben új kincset látott, mellyen gyűjteményét gyarapítaná. - Én vele akarok aludni! ˇoˇ – mutat rá, válasszal nem törődve, ő menni akar és kész! Persze nem mond le továbbra sem a kígyós fülbevalóról, csak… csak később szerzi meg, Desmond-apuja éppen kiszakított belőle egy darabot azzal, hogy kincsei mind apró hamuként végezték odakint, a hidegben, egyedül, magányosan! T-T Még méltó temetést sem adhatott nekik! Flavia az igen csekély berendezésű szobát hümmögve szemlélte át, padlót, falat kopogtatva hátha talál titkos ajtót, rejtett tárgyat, ami pont a kedvére való lenne, de mikor már harmadszorra tanulmányozta át a szobát, kelletlenül siránkozva szólalt fel. - Éhes vagyok TT~TT – nyafogta, túljátszva szerepét, lévén tud koplalni, csupán kíváncsi volt, hogy a vörös hajzuhatagú arrancarnál meddig húzhatja a szálakat. A haját később is megtalálhatja, hosszú még az éjszaka! ^_^ |
| | | Kiyo Phellera Arrancar
Hozzászólások száma : 55 Tartózkodási hely : Las Noches - azon belül keresd meg, ha nagyon tudni akarod Registration date : 2011. Nov. 22. Hírnév : 12
Karakterinformáció Rang: 96. arrancar Hovatartozás: Las Noches Lélekenergia: (14000/15000)
| Tárgy: Re: Tibeti túra Vas. Szept. 15, 2013 10:53 am | |
| Nem, és nem vagyok hajlandó tudomást venni a többiekről! Kizárt! Főleg arról a társaságról nem, ami tulajdonképpen magával sodort. Oh, te szentséges Marie Curie, hogy kerültem én ide?! Nem, ne válaszoljon senki, nagyon jól tudom a választ! Pontosabban nem, nem akarom tudni! >.> Biztosan elment az eszem… Nem, nem az én eszem ment el, ezt most tisztázzuk! Ideje lenne végre, ha az emberi felem is megtanulná, hogy a szentimentálisabb pillanataiban ne, ismétlem: NE rohangáljon a testvérnek nevezett entitásra annyira hasonlító espada után! Utólag ugyanis mindig idegesítő következményeket von maga után, és NEM vagyok hajlandó ezeket a momentumokat a saját tevékenységemként betudni. Azt már nem! Fogcsikorgatva dobom le a vegyszeres táskát magam mellé, amit eredetileg nem is ennek az útnak a céljából hoztam magammal. Ajánlom, hogy tényleg visszajöjjünk érte, mert ha nem, Natalie-sama haragja sem érdekel, a kémia Nobel-díjasaira mondom, leöntöm kénsavval a segundát! Ha nem uralkodik el rajtam az emberi oldalam, most nem is kéne itt lennem! A sivatagban kísérletezhetnék… T-T A sav marná ki... T-T Csak valamelyik semmirekellő egyed dumájának köszönhetően tudtam azt is, hogy a segunda megy valahova, és még mindig nem értem, miért vele jöttem, mikor a sivatagba indultam. Hangsúlyoznám még egyszer: a SIVATAGBA, nem erre a jobb fajta laboratóriumoktól mentes, eldugott porfészekbe. Még ha az építészet érdekelne, azt mondanám, legyen, de nem. Marhára nem tud érdekelni az építészet. Sem az, merre megyünk. Csak haza akarok menni már most, de a fene vinné el, hallgathatnám évekig, ha most visszafordulnék. >.> Nem mintha érdekelne a söpredék és spóraagyúak véleménye, de azért mégiscsak kellemetlen lenne, ha ettől visszhangzanának a falak Las Nochesben. -_-” Karjaimat melleim alatt összefonva trappolok a segunda és csürhéje nyomában. Nem vagyok hajlandó kommunikálni senkivel, vagy akár csak tudomást venni a létezésükről. Ugyanis röviden, tömören megfogalmazva: nem érdekelnek. Főleg úgy, hogy a saját nyomorom amúgy is nagyobb, és mellesleg akkor sem akarnék egy levegőt szívni ezzel a csőcselékkel, ha a saját közegemben lennék. >.> Nem, nem, nem és nem! A probléma csak az, hogy mindezért a sorscsapásért kizárólag a saját emberi oldalamat okolhatom. Frászt! Kizárólag a segunda az oka, meg az, hogy ennyire hasonlít a hajdani testvéremnek mondott személyre! Hogy öntöttek volna lúgot az anyjára! És igen, tudom, hogy az az én anyám is! Már abban az esetben, ha tényleg a rokonom volt valaha, amire ugyebár semmi bizonyíték, tehát engem semmilyen szempontból nem érintene egy ilyesfajta baleset. Háh, akkor az se baj, ha elevenen megnyúzom ezért a tortúráért! Halál a szentimentalizmusra! Minden csakis a segunda hibája! Minek kell annyira hasonlítania arra az egyénre, akivel bizonyos mértékig egyezett valamikor nagyon régen a DNS-em?! Na ugye? És a félreértések elkerülése végett már csak büszkeségből sem fogok hazarohanni Natalie-samához! ˇ^ˇ Végigcsinálom ezt az egészet, ha törik, ha szakad, bár az az érzésem, inkább robbanni fog, egyesek IQ-szintjét elnézve... méghozzá ők fognak robbanni. Ezenfelül a továbbiakban sem vagyok hajlandó tudomást venni a fajtársaimnak nevezett egysejtűek – bár ez talán sértés a mikroorganizmusokra nézve, tekintve, hogy nem igazán vagyunk élőlények... - létezéséről. Sőt, igyekszem elkerülni, hogy akár csak hozzá kelljen érnem egyikükhöz is. Az sem érdekel, merre megyünk, vagy egyáltalán mi itt a célunk. Hidegen hagy. Akárcsak e különös helyen lévő vendéglátónak tűnő illető lélekenergiája, ami persze egyes amőba nagyságú aggyal rendelkező fajtársaim étvágyát biztosan felkelti. Na nem mintha nekem nem tűnne ínycsiklandozó falatnak, de most az egyszer uralkodni fogok magamon és igyekszem minimális verbális kontaktussal letudni ezt az egész műsort. Amibe megjegyzem, még mindig nem értem, hogyan is keveredhettem bele... De ha ez az aljanép túl sokáig sündörög a közelemben, a kémiai Nobel-díjra esküszöm, vérfürdőt rendezek! Még jól is esne... Nem! Önuralom... könnyű azt mondani, mikor a cuccaimat meg otthagyatta velem az a nyomorult segunda! Grrr... >.> Még szerencse, hogy akad errefelé egyszermélyes szoba is, máskülönben már most beleőrülnék ebbe a hülye szituációba! Marná ki a sósav! Ráadásul az a nyomorult nem tudott volna puritánabb helyet választani a nyaralgatásához, mi?! Fúúú... Tényleg egyszerűbb lenne egyszer elevenen megnyúzni. Pláne, miután hallom azt a bizonyos robbanást. És NEM akarom tudni, mi az, ami felrobbant, mert van egy olyan sanda gyanúm, hogy nem csak megnyúzni akarnám a segundát. >.> Melegen ajánlom neki, hogy a cuccom egyben legyen, még akkor is, ha a képleteket pontosan felírtam az otthoni jegyzeteimben. Legyenek meg! Pont. – Wáááááááá~!!!! – hallatok egy kisebb toporzékolós sikoltást, mikor végre valahára egyedül maradok a nekem kirendelt szobában. Elegem van, pedig még milyen messze van a hazajutás! Végső elkeseredésemben inkább leheveredek arra az ágynak aligha titulálható valamire, hogy megpróbáljam kipihenni magam. Natalie-sama~... Értelmes társaságot akaro~k! T-T |
| | | Ronan J. Phellera Arrancar
Hozzászólások száma : 77 Age : 26 Tartózkodási hely : Sokfelé :o Registration date : 2012. Apr. 06. Hírnév : 9
Karakterinformáció Rang: 97.arrancar, Desmond fracciónja Hovatartozás: Las Noches Lélekenergia: (11000/15000)
| Tárgy: Re: Tibeti túra Kedd Szept. 17, 2013 10:29 pm | |
| A mai nap a szokásosnál is érdekesebbnek indul, hiszen ma megyünk Desmond-apuval kirándulni. Ráadásul nem is tudom, mennyi időre megyünk, úgyhogy elég sok melóm lesz még indulás előtt. Ami a haverjaimat illeti, nekik már megmondtam, hogy nyaralni megyek az ősökkel, úgyhogy már csak a pakolással kell foglalkozni. Egy napszemüveg, két plusz bőrdzseki, az egyik gördeszkám, hálózsák, meg egy váltásruha, ha azzal történne valami, ami rajtam van. Ja, meg egy nagy rakás dezodor, meg még egy rakás rágó, és akkor meg tudom őrizni a csajozós skilljeimet is. Ez lényegesen egyszerűbb megoldás, mint bepakolni egy csomó ruhát, úgyhogy egy kis hátizsákba be is fért minden. Akkor egyenruha fel, zanpu felköt, és mehetünk is. Amikor a találkapontra érek, ahol már ’via-nee és ’liana-nee vár, nem kicsit lepődtem meg rajta, hogy mekkora társaság gyűlt itt össze. Azt hittem, valami családi nyaralgatásra megyünk, de közülük ránézésre senki nem tartozik a családhoz. Sőt, még az ismerősi körünkhöz sem. Pff… biztos Desmond-fater fizeti a számlát, és a sok ingyenélő ráakaszkodott. Vagy azt hiszik, hogy majd kapnak valamit azért, hogy velünk jönnek, meg kincs. Pedig az igazi kincs nem az, amit találunk, hanem hogy elmegyünk nyaralni, igaz, ezt most erősen szabotálni fogja ez a nagy rakat idegen. És még korombeli csaj sincs. Tényleg elképesztő. :SNo, mindegy, nem fogok hisztériázni, lejáratnám vele magam, és ki tudja… lehet útközben elvesznek valahol, és négyesben maradunk. - Aham, biztosan. - tanítani? o.O TANÍTANI? Ez most tanulmányi kirándulás? Ne már! Jó, lehet ez csak képletes, még nem szúrom magam hasba, majd később. Nézzük pozitívan: nincs Desmond-apunál táska, tehát nincsenek nála kínzóeszközök, amikkel taníthatna… várjunk: nincs táskája? Na, ez a lazaság új dimenziója, így menni nyaralni? Húh, le se tagadhatnám, hogy az apám, vagy valami olyasmi. A gargantán átmenet próbálom nagyjából megfigyelni, hogy kik lehetnek a társaink, de tényleg gőzöm nincs egyikük kilétéről sem. A csaj talán ismerős valahonnan, de az passz, hogy mégis honnan. De ahogy megérkezünk, az arrancarok el is veszítik minden jelentőségüket. Viszonylag sok helyen jártam már, de ezt talán a legkirályabb Hawaii után. Olyan magas ez a hegység, tényleg a felhők között lehet mászkálni, a tetejéről talán látni lehet azt is, mi folyik egy másik országban. Egész nap lehetne nézni innen a világot. Ja, és rendkívül kúl gördeszkapályát lehetne ide építeni, csak hát más nem utazik olyan gyorsan és olcsón, mint én, egyedül pedig nagyon unalmas lenne. - Oké… akkor gördeszka, dezodor, rágó nem kell… a plusz bőrdzseki maradhat?- a gördeszka nagyon fontos tartozék lenne,ha valami olyan helyre mennénk, ahol azt a csajok értékelnék, de ide úgysem nagyon kellhet, nem is tudnék hol menni vele. De a rágó meg a dezodor nélkül? No, itt sem fogok becsajozni. T_T Mondjuk úgyis olyan helyen kéne csajozni, ahol még találkozok is vele, tehát otthon vagy a haveri társaságom közelében. Ahogy megérkezünk a templomhoz, az első gondolatom nem az, hogy „jé, lát minket”, hanem inkább az, hogy „nem ettem már tegnap este óta ”. Tényleg nagyon finomnak tűnik, de azért nem fogom megenni. Nagyon régen ettem már olyasmit, ami még mozgott, amikor találkoztunk. - Elugrunk majd harapni valamit, Desmond-apu?- mielőtt választ kapnék, valami felrobban a háttérben, és elég valószínű, hogy a hátrahagyott cuccaink voltak. Fú, még szerencse, hogy a tartalék deszkám hoztam, majd Desmond-apu ad pénzt másikra úgyis, ez pótolható volt. Eldöntöm, hogy nem akarok külön szobát, és el is kezdek gondolkodni a szobatárson. Desmond-apuhoz régen mindig közel akartam lenni, de most már azért ciki lenne az ilyen szintű ragaszkodás. ’via-nee kinézte a vörös hajú fószert, úgyhogy ő kilőve. Nem tudom, mit eszik rajta, de ez az ő magánügye, én meg nem fogok ráakaszkodni. Az idegen csaj szintén kilőve, még azt hinné, hogy akarok valamit tőle, pedig hát tök öreg hozzám. Akkor marad ’liana-nee, meg a szakállas fickó, aki akar is szobatársat. Mondjuk rohadt öreg, úgyhogy sok közös témám nem lenne vele, biztos kapnék tőle egy csomó „bezzeg az én időmben” típusú mondatot. ’liana-neevel úgysem beszélgetek eleget, akkor ő lesz. Úgyhogy utána megyek, és nem sokkal utána be is lépek a szobába. - Szia, ’liana-nee! Aludhatok itt?- persze, a kérdés költői, miért ne aludhatnék? Úgyhogy ledobom a kabátom és a zanpum, leveszem a cipőm, és ledőlök a szabad matracra. - Szerinted miért jöttek ilyen sokan velünk kirándulni? Milyen kincset akarnak?- ami a kincset illeti, nekem erről a szóról mindig ugyanaz jut eszembe: egy láda, elásva valami szigeten, vörös x-el jelölve egy elrejtett térképen.
|
| | | Adala Cascada Espada
Hozzászólások száma : 44 Age : 58 Tartózkodási hely : Coming Soon Registration date : 2012. Nov. 30. Hírnév : 12
Karakterinformáció Rang: 7. Espada Hovatartozás: Las Noches Lélekenergia: (13500/15000)
| Tárgy: Re: Tibeti túra Hétf. Nov. 25, 2013 10:41 am | |
| Las Noches felbolydult, és szinte kötelességemnek éreztem, hogy utánajárjak, miért. Időszerűnek éreztem mostanában, hogy kicsit jobban bekapcsolódjak a város életébe, elvégre nem ártana pár barátot felfedezni a szürkébbnél szürkébb utcák között. Meg aztán mindig is imádtam új arcokkal ismerkedni, és mivel eddig is olyan jól sikerült, gondoltam, ha másra nem is, ismeretségi kör bővítésére tökéletes lesz a dolog. Viszont kezdetnek ki kell derítenem, hogy mire is a zsongás. ^^ Na persze, mint sok más dolgot, ezt is nem éppen kedves ismerősöm, Ronan adta tudtomra. Nem szerettem ezt a srácot, főleg azért nem, mert valahogy egyszerűen annyira bugyuta tudott lenni, hogy az kikezdte még az én mosolygáshoz szokott természetem is. Pedig amúgy tényleg semmi baj nem lett volna szentemmel, csak ne lett volna az IQ-ja egy marék fűrészporéval egyenértékű. Ebben a specifikus esetben viszont kifejezetten hasznomra vált, hogy River közelében lábatlankodott, így ugyanis kiderítettem mire a zsongás. Az egyik Espadatársam – név szerint Desmond – egy túrát szervezett, ami állítólag valami kincs körül forgott, ez viszont engem – mint minden hasonló – módszeresen elkerült. Az érdeklődésem legalábbis mindenképp kikerülhette, ugyanis az első gondolatom – de még a második sem az volt, hogy mennyire akarom a drágaszágot. Sokkal inkább az forgott a fejemben, megállíthatatlan, rózsaszín duracell nyuszira hajazva, hogy egy ilyen túrán mennyi mindenki ott lesz. Széles vigyorral kezdtem volna pakolni, „Erre bizony benevezek!” felkiáltással az ajkamon, ám aztán a történet is folytatódott, mely nagyban változtatott a véleményemen. Tibetbe megyünk. Tibet pedig nem a bulik és ismerkedések, sokkal inkább az elmélyülés, és a nyugalom helye. Egy kissé megváltoztatta ez a dolgokat, de legnagyobb döbbenetemre, nem lombozta le a lelkesedésem. Csak belekarolt és új irányba húzta. Olyan volt ez, mintha kislányként a polcok között bóklászva visszatettem volna a polcra egy sokat ölelgetett babát, mert egy másik jobban megtetszett. Könnyes búcsút vettem a hitegetett, majd lecserélt játéktól, majd megindultam a másik felé. Összepakoltam pár váltásnyi ruhát, magamhoz vettem Orcát, és indultam is a többiek után, furcsa gondolatokkal a fejemben. Valami megmagyarázhatatlan késztetést éreztem arra, hogy menjek, de magam sem tudtam szavakba önteni, miért volt ez nekem ennyire fontos. A fülhallgatóm persze most is nálam volt, de most valahogy inkább élveztem az ő társaságát a többieké helyett. Magam sem tudom mi ütött belém, de igyekeztem leginkább az Espadára és a tájakra figyelni, melyeken keresztülhaladtunk. Szemkápráztató volt a látványa, s befészkelte magát az agyamba. Imádtam minden kis sziklát, minden hajlongó fűszálat. Az összes jakot meg akarnám ölelni, legelésztető helyiekkel egyetemben, de inkább nem teszem. Egyrészt mert gyanús, hogy nem látnak, másrészről, mert feltételezem, hogy Desmond sem örvendene neki túlzottan, én pedig jó benyomást akarok kelteni benne. Elvégre nem tettem le arról, hogy azt a babát is megvegyem, amivel eleve elindultam a sorok között. Csupán a sorrendet változtattam meg. Mikor aztán felérünk, s az Espada megkér, hogy minden felesleges cuccot tegyünk a földre, én nyugodt mosollyal haladok tovább. Nálam nincs semmi ami felesleges. Ruha, kard és a fülesem. Ennyi pedig pont kimeríti a létszükséglet fogalmát. Habár az is igaz, hogy itt már nem lenne illendő bömböltetni a zenét – még akkor sem, ha történetesen a Girls Generation szól a fülemben – így tehát kikapcsolom a muzsikaforrást, s bátran haladok Desmond mellett továbbra is. Nem bírok betelni a látvánnyal, így mosolyogva forgatom a fejem, mint egy kislány a játékboltban, majd mikor megérkezik a szerzetes, megejtek egy tiszteletteljes meghajlást felé. Nem furcsállom, hogy lát, főleg azért nem, mert nyilván nem véletlenül hozott minket ide a túravezetőnk. Lassan eljutunk a szobáinkhoz, s bár feltett szándékom a barátkozás, inkább nem a szobákkal való közösködéssel kezdem. Amikor kiválasztom a sok egyforma közül azt, ami számomra a legjobb helyen fekszik, belépek, és a küszöbről visszafordulva átnyújtom a szerzetesnek a fülhallgatót és a lejátszót, majd a lelkére kötöm, hogy vigyázzon rá. Rendkívül kedves ez a számomra, és remélem, hogy megérti – kötődök a füleshez. Mikor végre lepakolok, egy robaj üti meg a fülem, s kíváncsian kilesek a folyosókra. |
| | | Desmond Espada
Hozzászólások száma : 87 Age : 63 Registration date : 2010. Dec. 01. Hírnév : 32
Karakterinformáció Rang: Segunda Espada Hovatartozás: Las Noches Lélekenergia: (45000/65000)
| Tárgy: Re: Tibeti túra Vas. Dec. 01, 2013 5:06 am | |
| Őszintén meglepődöm rajta, mekkora társaságom akad kirándulásomra. Nem gondoltam volna, bárkit is érdekel mindaz, amit éppen csinálok. Nem félek bevallani, mennyire jelentéktelen vagyok. Még ha önmagam számára mindig is én maradok a legfontosabb. Azonban képtelen vagyok definiálni az Ént, mert nem tudom, ki vagyok. Vannak ugyan foszlányaim a múltból, de őszintén? Nem tudom, vajon valóban hozzám tartoznak-e. Még az sem biztos, egyáltalán a nevemre jól emlékszem. Ha lenne szívem, most megdobbanna arra a tényre, hogy még fracciónjaim is elkísérnek. Egészen olyan érzés, mintha a szívcsakrám melegséget árasztana magából, hogy tudassa, még létezik. Az érzés azonban azonnal el is foszlik, mihelyst töprengeni kezdek rajta, mintha soha ott se lett volna. Inkább foglalkozok hát fontosabb dolgokkal – a miérttel. Miért szánná rá magát ennyi arrancar, hogy velem tartsanak egy olyan túrára, mely ilyesfajta jutalmat kínál? Talán alábecsültem népünk, már ha valóban beszélhetek népről a mi esetünkben. Talán sokkal többen szomjazzák az oltalmat, melyet a tudás birtoklása ad. Valóban ennyieknek felkeltette érdeklődését a kincs? Nem jut eszembe, hogy tulajdonképpen sosem mondtam el senkinek, miféle kincsről is van szó. Valahogyan, valamiért egyértelműnek gondolom, hogy mindannyian tudják, mire is vállalkoztak egészen pontosan. - Hátöhm... Persze, semmi probléma, biztosan ööö... – a határozottság sosem volt előnyöm. Épp ezért még kellemetlenül is érint az utolsóként érkező arrancar, Hernando közvetlensége. Mennyivel határozottabb nálam! Érzem magamon, hogy tulajdonképpen az zavar a leginkább, hogy én mennyire nem tudok ilyen lenni. Nem tudok igazán kiállni azokért a dolgokért, amik mellett elhatároztam magam. Legalábbis nem minden esetben. Épp ezért vagyok könnyű célpont azok számára, akik valamibe bele akarnak rángatni engem, mint például ebbe az egész espadaság dologba. Sosem kívántam magamnak, hogy őszinte legyek. Tény, tény, panaszkodni sincs igazán okom. Ezúttal azonban én vagyok az, aki másokat rángat bele a saját dolgába, igaz, mindez nem az én, hanem csakis az ő döntésük. Hiszen mindig önmagadért kell vállalnod a legnagyobb felelősséget. Bízom benne, Hernando remek útitárs lesz. Szimpatikus figura, van tehetsége ahhoz, hogy a lehető lehjobb képet állítsa magáról mások szemében. Ez pedig tetszik. Kevésbé beszédes útitársnak Dellomeurtre-sama bizonyul. A former espada mindig is kiváltott belőlem afféle tiszteletet. A kisugárzása miatt olyan távolinak, elérhetetlennek mutatja magát, azonban nem úgy, mint egy drága gyémántokkal ragyogó filmsztár a vörös szőnyegen. Az ő esetében ez egészen más. Olyan álarcot húzhatott, mely alatt senki nem tudná megmondani, mi lehet. Éppen ezért kíváncsivá tesz. Talán az egyetlen személy a jelenlévő sokaságban, akinek még az emlékeire is kíváncsi volnék. Magam sem tudom megfogalmazni, mi az, amivel kiváltja ezt a fajta tiszteletet belőlem, hiszen tulajdonképpen sohasem kerestük egymás kontaktját. Túlságosan magamnak való vagyok, s elnézve viselkedését, valószínűleg ő is. Biccentéssel adom jelét számára, hogy örülök itt létének. Formalitás, amit a társadalmi elvárások megkövetelnek tőlünk. Ezen túl azonban nem keresem vele a kapcsolatot. Dellomeurtre-samához hasonlóan Eliana sem a kommunikatívabbak közé tartozik. Pedig egyébként jó vele beszélgetni, kifejezetten kedvelem. Fracciónjaim közül ő az egyetlen, akinek többet mutattam meg valódi önmagamból. Azóta bevallom, picit ridegebb vagyok a szokásosnál, hiszen épp elég kínos nekem, hogy annak idején abban az éhségemben látott. Még mindig nem tanultam meg élni azzal az átokkal, ami arrancarként súlyt, s csak még inkább megkeseríti túlvilági létemet. Mindazonáltal megtanultam, hogy még ebben a világban is létezik a bizalom, legalábbis annak egy kifacsart, groteszk formája. A lány azóta sem élt vissza azzal, amit tud rólam, sőt, egyik legmegbízhatóbb társammá vált. Ha nem a legmegbízhatóbbá. Valamiért pedig őt nem zavarja millió defektem, őt nem ijeszti el. Habár Nataliet sem ijesztik el dolgaim, őbenne aligha bízhatok igazán. - Nem gondoltam volna, hogy ekkora felhajtást csapnak a kis kirándulásomból... – vallom be Elianának tarkómat vakargatva. Nem vagyok tökéletes. Csupán a tökéletesség felé vezető utat járom. A kettő távol áll egymástól. Éppen ezért nem szégyellem megvallani kedvenc fracciónomnak, hogy tulajdonképpen kényelmetlenül érzem magam a bőrömben. Olyan, mintha vezetői szerepet kapnék, pedig sosem voltam fáraó, nem ettem meg soha egyet sem, így még csak emlékeim sincsenek róla, mit is kéne csinálnom. Nagyot sóhajtok kelletlenül, hiszen két élő, vagyis halott bizonyítéka érkezik annak, hogy nem lesz olyan egyszerű, sima és gördülékeny az utunk, mint amilyet én eredetileg terveztem. Talán példát kéne vennem Hernandoról, sőt, Tadeoról is, határozottabb képet kéne mutatnom magamról. Akkor kisebb lenne az esélye, hogy másik két fracciónom, Ronan, valamint Flavia szétcincálnak. Amióta Ronan betöltötte a tinédzser kort, egyszerűen nem bírok vele. Egyik előre elkészített mandalámat például összegraffitizve találtam, pedig már majdnem kész voltam a festéssel. Flavia pedig, ő csak Flavia. Ismerem a szokásait, s nem vagyok biztos benne, hogy be tudna hozni egy hatalmas gongot, vagy éppen egy jakot a toronyba, csak mert megtetszik neki. Bár a Mona Lisa másolatot (mert biztosan másolat, ugye?) és egy párizsi szökőkutat már sikerült valahogyan odavinnie, tehát ezek után ez sem lesz akadály. Attól félek... Flavia eléggé, hogy is mondjam, ragaszkodó típus. Azóta inkább ráhagyom, ha valami új szerzeményt szeretne. Az egész torony egy giccsparádé, s őszintén bevallom, én utálom, túlzás. Nem mintha sok szavam lenne espadaánt a saját lakhelyemen ugyebár. Persze mindez tudom jól, a felszín. Sosem volt alkalmam megismerni azt a Flaviát, és azt a Ronant, akik a burok mögött lapulnak valahol. Bizonyára a túra sok meglepetéssel szolgál számomra is, ami őket illeti. Legalábbis bízom benne, hogy így lesz. Azért valahol mégis örülök annak, hogy itt vannak. Mégis csak a fracciónjaim. Mégis csak közel kéne éreznem őket magamhoz. Azt hiszem, ez lenne a helyes. A társadalom pedig kevésbé bélyegez meg, ha normálisnak tűnsz. Meg se lepődök azon, hogy Flavia hozza magával a létező legtöbb felesleges holmit, de annyira ez már nem tud izgatni, hiszen tökéletesen kiterveltem ilyen esetekre a kacatok sorsát. Figyelmem inkább a rózsaszín hajú, bedrótozott lányra irányítom. Mivel politikailag lapos az élet mostanság a fronton, így azt sem tudom róla igazából, hogy egyik espada társam. Pedig így első ránézésre nem tűnik olyan személynek, akit egy kicsit is érdekel az elmélyülés a tibeti kultúrában. A látszat azonban ezek szerint megtévesztő. Végtére is, a legtöbben szerintem rólam sem gondolnák, milyen is vagyok valójában. Főleg, mert én sem tudom rá a választ. Igaz, én megválogatom azt, hogy kit engedek magamhoz közel, s ki az, akinek csak szilánkokat mutatok meg abból, ami én vagyok. A legjobb a világnak, ha így ismernek. A csendes, visszahúzódó, kicsit tesze-tosza Desmond, aki folyton úgy viselkedik, mint aki el van varázsolva. Hiszen Adalából is éppen csak ennyit láthatunk. Annyira nem is különbözik tőlem. Mint aki egyelőre csak felméri a terepet, hogy lássa, mivel lesz dolga. A mosolyt viszont mégis Kiyo csalja ki belőlem, s ami a legrosszabb, hogy fogalmam sincs, miért. Valamiért kivált belőlem valamit, ami számomra egészen szokatlan. Egyszerűen csak úgy érzem, hogy a közelében kell lennem. Abban is biztos vagyok, hogy egyáltalán nem felesleges ezen őrlődnöm, de bármikor próbálok ezen meditálni, leblokkolok. Így aztán azt hiszem, még nem jött el az ideje, hogy ennek okára rájöjjek. Első nap nagyrészt zavartalanul telt. Csak abból akadtak problémák, hogy Flavia valamiért mindenképpen Tadeo-samával akart egy szobában aludni, Ronan pedig Flaviával, tehát nagyrészt éppen úgy, amire számítottam. Hagyom azonban, hogy önmaguk rendezzék maguk közt a dolgokat. Nincs hozzá közöm, s akármennyire is az én fracciónjaim, nem az én problémám. Végtére is, éppen itt az ideje megtanulnom nemet mondani bizonyos dolgokra. Akkor talán legközelebb nem kéne fél tucat arrancart vezetnem egy ilyen megtisztuláson. A magam részéről az éjszaka előtt még bejártam a palotát is. Szívesen kimentem volna a városban is körülnézni, főleg Lhasa ékét, a Potala Palotát szerettem volna közelebbről is látni, s alaposan bebarangolni, de a kopasz, hagyományos ruhát öltött szerzetesek egyike sem engedte meg nekem, hogy elhagyjam az épületet. Végtére is érthető. Mégis csak lidércek vagyunk, s emberekből, lelkekből is táplálkozunk. Ezen a helyen pedig majdnem mindenkinek olyan kristálytiszta a lelke, hogy gyakorlatilag úgy érzem magam, mint egy cukorbeteg kisgyereket, aki megnyerte Willy Wonka egyik aranyszelvényét a csokoládéból, s elmehet a gyárlátogatásra korlátlan csokoládéfogyasztással. Egy szóval, gyötrelmes. Azonban tisztelem a helyieket azzal, hogy betartom a játékszabályokat. Mi itt csak vendégek vagyunk. Még én is. Ezt nem feledhetem. Nem lepődöm meg rajta, hogy a robbanás zajára kissé felbolydult a közösség. Épp a folyosón sétálgatok, mikor Adala kidugja a fejét a zajra, megnyugtatom azonban, hogy itt nem kell tartania semmitől. Örülök annak, hogy immáron már nem látom a drótokat a fülében. Tehát igaz volt, amit gondoltam. Több van benne, mint amit mutat magából. Képes félretenni saját igényeit a nagyobb jóért. Igaz, egyáltalán nem emlékszem rá, hogy bármit is lerakott volna a síkságon, mikor megérkeztünk, de ha nem használja, egyáltalán nem zavar, hogy hozta magával a fülesét. Éjszakai nyugalmamat senki sem zavarja, így békésen alszom hajnalig. A béke talán a legfurcsább. Van valami ezen a helyen, ami megnyugtat. Ugyanezt pedig mindenki más is érezheti. Kísértsen bárkit bármiféle rémálom az elmúlt napokban, ezen a helyen határozottan új értelmet nyer az alvás fogalma. Reggelre mindenki kipiheni magát, talán arrancar léte óta először. Talán a távoli, megmagyarázhatatlan, mégis nyugalmas zajok okozzák. Az éjszaka csendjét valóban megzavarta valami, ami a leginkább finom dallamra, kellemes zenére emlékeztet titeket, de amikor azt hallgattátok, egyszerűen egy szempillantás alatt megszűnt a nyugtalanságotok. Legfeljebb a kíváncsiságotok kelthette fel, hogy ugyan, mi volt, ami ilyen gyönyörű éjszakát adhat még nektek, arrancaroknak is. A hajnalt a magam részéről némi edzéssel – reggel rutin - , valamint tisztálkodással töltöm. Reggelre ugyanis minden egyes szobába kikészítettek személyenként egy törölközőt, s a palotában tevékenykedő szerzetesek bármelyike elirányít titeket a fürdőkhöz. Utam ezután egy reggelizőnek kinevezett helyre, név szerint a kertbe vezet. Valódi táplálékra itt ugyan nincs szükségem, de egy finom teát sosem utasítok el. A teához édesítőt errefele nem használnak, de én nem bánom, így még jobban tudom élvezni annak valódi aromáját. Sok tennivaló nincs errefele igazán. Nem egy vidámparkban vagyunk. A teaszertartáson kívül igazán nem tudnak mivel mulattatni a szerzetesek sem. Valódi ’kincskereséshez”, hiszen többen valójában emiatt érkeztek, egészen délutánig kell várni, mikoris a szerzetesek, közülük az, aki üdvözölt minket. - Jól tudom, miért jöttetek, s miféle kincs reményében érkeztetek, eltévelyedettek. – kezdi el beszédét a legidősebb, minket üdvözlő szerzetes, mikor már mindannyian a teremben vagyunk. Bútorzat nincs odabent, egyetlen szekrényt kivéve, valamint az egyik falnál egy gigászi gong található. A gong mellett egy félmeztelen szerzetes ácsorog egy ütővel a kezében. Nyilván, hogy megszólaltassa azt, amikor ideje van. [b]- Mindannyian céllal jöttetek ide, ki-ki milyen megfontolásból. A küzdelmetek már akkor elkezdődött, mikor eldöntöttétek, eljöttök ide. Küzdelem azonban nem létezik akadály nélkül. Akadályok mindig lesznek. De van valami, amit mindannyiótoknak meg kell érteni. – kis hatásszünetet tart, nem magyarázza túl a dolgokat. Ugyan a lelki vezetés a feladata, vannak dolgok, amikre magunknak kell rájönni. Első feladatunk lényege is az, hogy mi magunk jöjjünk rá a tanulságra. - Megkérlek titeket, hogy válasszatok egy párt, s álljatok mindannyian a falhoz. Egyikőtök a falnak simulva, annak háttal, másikótok pedig szembe a párotokkal. Akik a falnak háttal vannak, ők egyszerű feladatot kapnak. Akadályozzák meg társukat abban, hogy hozzáérhessenek a falhoz. Akik pedig a fallal szemben állnak, azt a feladatot kapják, hogy érintsék meg a falat. Azonban még valami... NE vegyék le tekintetüket az akadályról. Csak őt nézhetik, csak az ő szemeiket figyelhetik. Amikor a gong megszólal, indul a harc, s a következő gongszó elejéig tart. Nem hatalmi játék, ne feledjék. Nincs szükség valódi erőszakra.Befejezi ezzel mondandóját, mindent tisztázott. Körbenézek a társaságon, én pedig elsőként Dellomeurtre-samára gondoltam, mint társra a feladatban. Ő van a leginkább egy súlycsoportban velem, már csak méret, testalkat terén is. Kezeimet hátam mögött kulcsolom össze, s elélépve keresem a szemkontaktust vele. Ideje felvennem a vezető szerepet, s magam kezdeményeznem. Támadóként kezdem először, persze ha Dellomeurtre-sama is beleegyezik. Ahogyan a szerzetes is elmondta, én sem kívánok valódi erőszakot alkalmazni. A feladatnak nem az a célja, hogy kárt tegyek akár a többi arrancarban, akár az épületben. Nem vagyok biztos benne viszont, hogy nem történhetnek öööö... balesetek. Nem marad időm ezen mélázni, a gong ugyanis megszólal. Amint hallom annak hangját, sonidoval próbálom megközelíteni a falat, de megtorpanok, hiszen eszembe jut a szerzetes utasítása. Nekem az akadályt kell néznem, nem pedig a falat. Furcsa, de egy ilyen egyszerű feladat meglepően nagy nehézséget okoz számomra is. Sonido használatával ugyanis fizikailag képtelen vagyok ellenfelem szemét nézni. Így le kell mondanom a gyorsaság okozta esetleges előnyről, ehelyett pusztakezes harcban elért ismereteimet próbálom kamatoztatni, részleges sikerrel. Nehezebb úgy még a jól begyakorolt, rutinszerű mozdulatokat is effektíven használnom, ha eközben folyamatosan Tadeo szemeit kell néznem. Ez kifejezetten bosszantó. Megpróbálom egyik kezemmel elvonni figyelmét, másikat pedig hirtelen előreszegezve megérinteni a falat, ennél jobb ötletem azonban nem akad. Ha valaki Tadeonál kisebbet választottam volna, például Kiyot, Ronant, esetleg Elianát, feltételezem, sokkal kisebb nehézséget okozna a dolog, azonban nem feledhetem, hogy Tadeo egy tapasztalt former espada is. Mire a következő gong szó megszólal, valószínű, hogy egyáltalán nem sikerül még csak egy ujjammal sem megérinteni a falat. A szerzetes hagyja, hogy kilihegjük magunkat, majd folytatja a következő feladat ismertetésével. Még nem igazán tudom, mi az, amit ebből meg kéne tanulnom, mindazonáltal odafigyelek az utasításokra, hiszen én valóban szeretném elérni a fejlődésem következő, magasabb fokát. Meg akarom szerezni azt a kincset, amire szükségem van. Ha pedig csupán ennyi az ára, én örömmel vállalom. - Most újra megkérem az akadályokat, hogy folytassák előző feladatukat. A támadók pedig ugyanúgy próbálják megérinteni a falat. Ezúttal azonban hagyják figyelmen kívül az akadályokat. – ismerteti a lényeget a szerzetes, nem sokkal később pedig hallani is a gong szót. Ugyan én még abban a pillanatban is az előző feladat okozta testmozgás miatt lihegtem, ezúttal nem torpanok meg. Sonidoval azonnal felgyorsulok a tőlem telhető leggyorsabbra, bár nem kétlem, hogy Dellomeurtre-sama is van olyan gyors, hogy még így is meg tudjon akadályozni. Ezúttal azonban nem foglalkozom vele. Minden áron megpróbálok egyszerűen átjutni rajta, félresöpörni, elállítani az utamból, arrébb lökni – bármit, ami a cél eléréséhez szükséges. Némi dulakodás után pedig sikerül is elérnem azt, ami előzőleg nem ment. Ebből pedig megértettem. Tökéletesen megértettem, miért is kellett ezt csinálnunk. A szerzetes még kétszer eljátszatta velünk ezeket a feladatokat, ezúttal azonban megcserélt párokkal. Akik előzőleg védtek, most támadókká válnak, s csakúgy, mint az előbb, először nekik is a társukat kell figyelniük, másodjára pedig ignorálni az akadályt. Egyszerű a feladat, de valahogy mégsem az. Nem vagyok benne biztos, hogy mindenkinek sikerült rájönnie ugyanarra, amire nekem is. - Spoiler:
Az első nap feladata remélem, elég egyértelmű. Feladat nem egy KT szintű csata ecsetelése, hanem hogy próbáljon mindenkinek a saját karija természetes úton rájönni, mit akar ezzel a gyakorlattal közölni és szemléltetni a szerzetes. Sajna nevet nem tudtam adni neki, pedig akartam. T.T Elvileg pont vagyunk annyian, hogy mindenkinek jusson egy pár a feladathoz. Esetleg becsatlakozik még valaki, és páratlanul lennénk, akkor NJK-ként használható valamelyik kopasz, hagyománytisztelő, tibeti bölcs szerzetes. Ezen kívül reggelire, teázásra szívesen várok társaságot, vagy akár a feladat után, következő körben minden interaktra reagálok. Valamit szívesen megtenne a karid, átkopogni máshoz valamiért, megpróbálni megkeresni az éjszakai nyugalom forrását, bármi ilyesmi, csak nyugodtan, rajta, nem akadályozlak meg benne. Bármi ötleted van, akár mással kapcsolatos interaktra, akár a környezettel kapcsolatban (pl jakot akarsz fejni), akkor tedd csak meg. Késésért elnézést, tényleg abszolúte nem volt időm se ide, se máshova postolni, mostanság nem nagyon jut időm arra, hogy írjak. ^^” A posthosszért megint elnézést. Határidő: legyen 3 hét, még ünnepek előtt megpróbálok írni a következő körre. Valaki nem ír ebben a körben, akkor a következőben pótolhatja, vagy akár az utolsóban is, lényeg, hogy előbb-utóbb meglegyen.
|
| | | Eliana del Barros Arrancar
Hozzászólások száma : 304 Tartózkodási hely : Las Noches Registration date : 2010. May. 21. Hírnév : 17
Karakterinformáció Rang: 24. Arrancar, Desmond fracciónja Hovatartozás: Las Noches Lélekenergia: (25900/30000)
| Tárgy: Re: Tibeti túra Vas. Dec. 22, 2013 10:16 am | |
| Flavia, mint egy szertelen gyerek, bár azt nem teljesen értettem, hogy egy aranynak tűnő, remélem csak tűnő, tárgyat nyomott a szerzetes kezébe, és mintha a finom étel körül zsongana. Vagy mint macska az akvárium körül… Természetesen „Desmond-apu” lett mindig kérdezve. De mégis a kiszemelt áldozata a vörös hajú férfi. Bár mit ne mondjak az én érdeklődésemet is felkeltette. Egyáltalán nem irigylem, mert ha Flavia beleszeret a hajába, akkor megszerzi. Mikor szobaválasztás után is kinéztem, akkor hallottam, hogy ő vele szeretne egy szobába lenni. Szerintem reggelre kopaszon fog ébredni. El is képzeltem, hogy milyen lenne haj nélkül, és magamban elmosolyodtam. A lila hajú lány már a jelenlétével feldühít. Egy igazi szépség, meg ha minden igaz, akkor nagyon okos is. Nem elég, hogy nagyok a mellei, de ha alatta összekulcsolja a kezét, akkor még nagyobbnak tűnnek. Ráadásul úgy fenn hordja az orrát, mintha ő szarta volna a spanyolviaszt. Pillangó hercegnővel tudom, hogy az IQ szintjük elméletileg meghaladja bőven a zseniéket is, bár ez néha nem igazán derül ki. Olyan szúrós szeműen néz Desmond-ra, hogy legszívesebben kiszúrnám mindkettőt. Ha nem lenne fenn azon a bizonyos magas lovon és nem utálná Desmond-ot, ami már az aurájából lehet érezni, akkor még fel is néznék rá. Így viszont vigyáznom kell vele. Legszívesebben jól helyreraknám. Egyáltalán nem szeretem, ha lenéznek. De az a szerencséje, hogy ezt csak érzékelteti a viselkedésével, és nem mondja ki, mert akkor nem fognám vissza magam. Ha pedig Desmond-ot megpróbálja megtámadni, akkor kinyírom. A számomra meglepő, hogy viszont Desmond látszólag nem érzi fenyegetőnek, sőt olyan, mintha még kedvelné is. Nem értem. Ettől kicsit elszontyolodom, és a bennem keletkező érzéseket igyekszem elfojtani, hogy ne lássa meg rajtam, hogy nem épp a szívem csücske. Inkább az jobban érdekel, amiért valójában jöttünk. Adala esetében a szemei eléggé hátborzongatóak. Nem meglepő, hogy egy Esada is érdeklődik a küldetés iránt. Bár nekem kicsit furcsa ez a lány. Desmond vallomása, hogy ekkora tömegre nem számított nagyon aranyos volt. Én pedig csak megnyugtattam, hogy „Nem baj. Jó vezető vagy és nem lesz baj.” Én tudom, bízom benne. Valószínűleg mindenki megtalálta a helyét, viszont nagy meglepetésemre Ronan lep meg. - Szia, ’liana-nee! Aludhatok itt? Időm sem volt felfogni a dolgokat, bár benn is volt és kényelembe is helyezte magát. Én meg csak tátott szájjal, forgatom a fejem, hogy „HÉ?!” Így első gondolatra azzal a sunggal ahogy bejött úgy ki is tessékelem. Nem is értettem, hogy miért lettem megtisztelve a figyelmével. Meg voltam győződve, hogy „Desmond-apu” hálótársa akar lenni. - Szerinted miért jöttek ilyen sokan velünk kirándulni? Milyen kincset akarnak? Bár lehet, hogy nem is baj, hogy itt van, legalább megtudhatok tőle valamit. Lehet, hogy neki mondott valami plusz infót. Meg akár pár kérdést is nekiszegezhetek. Így még sem tessékelem ki az ajtón és csapom be utána, majd rakok rá húsz lakatot. - A „kincs” varázsszó előhozza az emberből a kalandvágyat, és a „megszerezni” akarást. Még akkor is, ha már Arrancar-ok vagyunk. Az csak még izgalmasabbá teszi a dolgot, hogy nem tudjuk, hogy mi az. Vagy neked Desmond elmondta? – fűztem bele a mondandómba a kérdést – Bár lehet azért nem mondta el, hogy mi az, mert akkor egész Las Nonches jött volna. – azzal nem tudom mihez kezdett volna szegény – Így, viszont csak azok jöttek, akikben elég nagy a kíváncsiság, és bármi is legyen az, azt megpróbálják megszerezni. Én magam részéről mindent megteszek, hogy megszerezzem. Bár az, hogy utána mit kezdek vele, azt majd eldöntöm. Nem tudom, hogy mennyire tud a sorok közt olvasni, hogy rájöjjön, hogy Desmond kedvéért lemondanák a kincsről, ha ezzel segíthetem. Hisz lényegében azért is vagyok itt. Mert elsősorban nem is magamnak akarom megszerezni. Flavia ha egy értéktelen vacak is akkor is biztos magának akarná, bár erre azt mondanám, hogy családban marad. Ronan meg szerintem kicsit gyerekesebben képzeli el a dolgot. Hogy van egy kincses térkép, ahol a kincsesláda helyet egy nagy vörös X jelzi, és mi kalózoknak öltözve, ásóval a kezünkben elindulunk megkeresni. Ha pedig megtaláljuk, akkor egyenlően osztozunk az aranyon. De nagyon érdekel, hogy ő vajon többet tud-e erről a dologról vagy, hogy miért is pont ide jöttünk. - Ha minden áron itt szeretnél aludni. – félek amilyen izgága, egész este beszélgetni akarna velem – Akkor csak előre szólok, hogy nem kell megijedned, ha felriadok a rémálmomból. Sokáig ébren maradok. Nyugtalanítanak a dolgok. Szívem szerint átmennék Desmond-hoz, és a kincsről és a lila hajú lányról is kikérdezném, de valószínűleg ő már az igazak álmát alussza. Ronan időközben már rég elaludt. Elmondtam neki, hogy lehet kiabálva fogok felkelni a rémálmomból, de erre nem lehet teljesen felkészülni. Szép lassan én is lehunyom a szemem. Érzem a hideg szelet és szép lassan kinyitom a szemem. A havas hely látképe tárul elém. A napfény vakítóan szikrázik a friss hón. Arcomba húzom a sálamat. A talpak alatt ropogó hó hangját hallom. Hátrafordulok, és látom azokat akik a túrára elindultak velem együtt. A vörös hajú férfi a vállán cipelt valamit, amit le is dobott maga mellé. Amitől még a vér is megfagyott bennem. A rózsaszín hajú lány pedig kaján vigyorral konstatálta a dolgot. Desmond volt, és a fehér hó gyorsan vérvörösre változott. - Mit… - csuklott el a hangom. Falvia-ra néztem, aki egy csodaszép tükörbe nézegette magát egy szép arany fülbevalóban. Majd Ronan-ra pillantok, aki legelöl volt a társaságban. Ő pedig erre örült tekintettel és kaján vigyorral egy pisztolyt szegezett rám. Mellé egy árny érkezett, aki a vállára tette a kezét. Egyből felismertem a férfit. - Magam is szívesen meghúznám a ravaszt, de jobb nézni, ha ez a fiúcska teszi meg helyettem. Nem tudtam sem megszólalni, sem megmozdulni. Ronan arcából láttam, hogy csak a férfi parancsára vár, hogy meghúzhassa a ravaszt. - Öld meg! A már ismerős dörrenés, de nem állt meg egy lövésnél. Még további három golyót küldött felém. A röppályából ítélve egy a szívemnek egy a hasamba egy pedig egyenesen a fejem, vagyis a homlokom közepe felé száguldott. Bár mintha lassított felvételt néznék. Esélyem sincsen. Meg fogok halni. De nem akarok. Nem….Nem… Nem… Ekkor hirtelen a szél, mint egy kisebb tornádó kezdett kavarogni. A szerzetes jelent meg előttem, és maga elé emelte kezét. Ezzel megállította a golyókat, azok pedig a hóba elé leestek. Én csak csodálkozva álltam a dolog előtt. És csak azt kérdeztem magamban, hogy miért? Miért mentett meg? És hogyan? - Mégis mit képzelsz vén fószer? Ekkor látom, hogy a többiek eltűntek, csak a hidegvérű gyilkos álldogál egyedül. De nincs sok ideje mérgelődni, ugyanis a szerzetes egy különleges mozdulattal támad rá. Nincs ideje nagyon kitérnie az ütéseitől és rúgásaitól, majd egy végső mozdulattal a két csuklóját érintve tenyerét az ellenfele felé, ujjait kifele pont a hasába talál. Erre vért köhög fel, majd jó nagyot repül. Én csak ámulva nézek rá. Sötét folt lesz belőle, majd eltűnik. Érzem a belőle áradó tiszta erőt. Olyan mintha a nap hírnöke. Tiszta, bölcs, és erős. Hirtelen nagyon kicsinek éreztem magam mellette. Egy kis árnyék foltocska… Felém fordult. - Eltévelyedett lélek, aki még álmában sem leli meg a nyugalmat. – felemeli kezét, majd mintha kis homokszemcséket fújna felém – Pihend ki magad. A szél elkezd kavarogni körülöttem, és felemel, majd azon kapom magam, hogy csodaszép fehér, arany szegélyű ruhában tündöklök, majd mezitláb érintem meg a havas talajt. Valahogy nyugodtabb a lelkem is. Nem tudom, csak elmosolyodom. - Amikor mosolyogsz sokkal aranyosabb vagy. Hallom az ismerős hangot. Az a lány volt, de a szerzetesekhez hasonló ruhát viselt. - A rémálmaid ellen nem igazán tudtam mit tenni. Amíg a lelked nyugtalan, és szinte bűntudatból, vagy vezeklésből is a rémálmot választod tudat alatt. De hallod a dallamot? Hunyd be a szemed és merülj el benne. Ugye milyen jó érzés? Behunyom, és a dallam szinte átjárja a testemet. Jó érzés. Mintha valami nagy dolgot tettem volna. A hegy csúcsára érkezve a legfrissebb levegőt szívnám be. A lány irányt nincs gyűlölet bennem, vagy gyilkolási vágy. Mintha a ruhámmal a bűneim eltörlődtek volna. Magabiztosabbnak és erősebbnek érzem magam. Már nem félek. - Ez lenne az igazi erőd? … De most már ugye hagyod, hogy segítsek neked? Melletted leszek. Rendben? Kinyitottam a szemem. Tényleg teljesen máshogy érzem magam. A homlokomon mint ahogy átalakult formában a maszkom volt egy ékszer. A lányra pedig mosolyogtam, ő pedig vissza. Mintha barátnők lettünk volna. Ekkor a fehér fény mindent elborított és csak a jó és nyugodt érzés marad meg bennem. Lassan kinyitom a szemem, és felülök. Csodálkozom. Az álomra már nem emlékszem, csak a jó érzés marad meg bennem. El sem hiszem. Most először ébredek úgy, hogy nem kellett a rémálmomból felriadnom. Ronan-ra néztem, aki elég kicsavarodottan aludt. Magamhoz öleltem a párnámat, és csak mosolyogni tudtam. A csodás érzés teljesen átjárt. Végre jól kialudtam magam. Kinyitom az ajtót, látom, hogy valaki tisztálkodási eszközöket készített ki mindkettőnknek. Ronan is kezdett ébredezni. Neki odaraktam az ölébe, majd a sajátommal elindultam megkeresni a fürdőt. Útbaigazítást kértem, és megkérdeztem, hogy mennyi az idő. Kiderült, hogy már dél van. Ezen nagyon megijedtem, hogy nagy késésben vagyok, ezért szinte, mint az őrült rohanok, hogy gyorsan elkészüljek, és ne maradjak le semmiről. Szerintem én vagyok az egyetlen őrült, aki rohangál a folyosókon. Gyorsan be. A víz olyan kellemes volt, hogy szinte órákat töltöttem volna ott, de csak egy gondolat volt, mert rohantam is tova. Majd el botlom a saját lábamba is. Ekkor a Kert felé tévedtem, ahol megláttam Desmond-ot. Ekkor egy kicsit megnyugodtam, hogy nem hagytak itt, mint Kevint a Reszkessetek betörőkben. Aztán eszembe jutott Ronan is, akit meg a szobában hagytam. Így mondom most szaladjak vissza érte… vagy nagy fiú megoldja…. De kérdezni is akarok…. A nagy forgolódásban viszont csak úgy döntöttem, hogy Desmond mellé ülök, aki éppen teát ivott. Csináljunk valamit alapon én is megfogtam egy teás csészét. Valószínűleg a szerzetesek csinálhatták nekünk. A tea kicsit kesernyés volt, de probléma ott volt, hogy én édesebb szájú vagyok, viszont egy deka cukor sem volt az asztalon. Így kénytelen voltam úgy inni. Teljesen össze vagyok zavarodva ma reggel. Elalszom, holott korán szoktam kelni. Veszek a reggelinek készített finomságokból és eszem valamit. És kezdem összeszedni magamat. - Desmond?! – fordulok felé – Megkérdezhetem, hogy pontosan mi is az a kincs, amiért idejöttünk? … Az a lila hajú lány… vele, … milyen kapcsolatban állsz?... … Nem álmodtál véletlenül valami kellemes dallammal? – azt hiszem ez az egy, ami megmaradt az álomból – Szerinted baj, ha esetleg rákérdeznék a szerzetesektől? Persze ezt akkor teszem fel, mikor más nem hallhatja. Nem akarom, hogy bárki hallja. Ez igaz a válaszra is. Nagyon érdekelnek, és meg akarom tudni. Délutánra a szerzetesek összehívtak bennünket. A terembe nem volt sok berendezés. A gong és előtt a félmeztelen szerzetes szúrt szemet. - Jól tudom, miért jöttetek, s miféle kincs reményében érkeztetek, eltévelyedettek. – legalább ő tudja - Mindannyian céllal jöttetek ide, ki-ki milyen megfontolásból. A küzdelmetek már akkor elkezdődött, mikor eldöntöttétek, eljöttök ide. Küzdelem azonban nem létezik akadály nélkül. Akadályok mindig lesznek. De van valami, amit mindannyiótoknak meg kell érteni. Hatásszünetet tart. Tényleg ilyennek gondoltam egy tibeti bölcs szavait. Rejtélyekben fogalmaz, hogy a szavai mögött te magad lásd meg az igazságot és a megoldást a kérdéseidre. Okosakat mondanak, igaz nagy bölcsességeket. De saját bölcsességed magadnak kell meglelned. - Megkérlek titeket, hogy válasszatok egy párt, s álljatok mindannyian a falhoz. Egyikőtök a falnak simulva, annak háttal, másikótok pedig szembe a párotokkal. Akik a falnak háttal vannak, ők egyszerű feladatot kapnak. Akadályozzák meg társukat abban, hogy hozzáérhessenek a falhoz. Akik pedig a fallal szemben állnak, azt a feladatot kapják, hogy érintsék meg a falat. Azonban még valami... NE vegyék le tekintetüket az akadályról. Csak őt nézhetik, csak az ő szemeiket figyelhetik. Amikor a gong megszólal, indul a harc, s a következő gongszó elejéig tart. Nem hatalmi játék, ne feledjék. Nincs szükség valódi erőszakra. Érdekes feladatnak tűnik, bár az a baj vele, hogy párt kell találni hozzá. Desmond már választott is magának. A vörös hajú férfival lesz. Falvia gondolom nem így tervezte így végül Ronan-al alkotnak egy párt. Fogadtam is volna rájuk…. Adal és a rózsaszín hajú lány fognak még egy párt alkotni, így nekem marad az Amigó. … Szerzetessel valahogy nem párbajoznék, mert van egy érzésem, hogy alul maradnék, így viszont nyerhetek. Nem fogom engedni, hogy akár egy ujjal is a falhoz érjen. Be is állok a fallal háttal. Elszánt a tekintetem. Ne essünk nagyon egymásnak, de mit is takar valójában a „valódi erőszak”? Ha tökön rúgom, az még nem számít annak nem? Viszont ha karddal fenyegetem meg, de nem használom? A támadó csak a szememet nézheti. Ez egyrészről bonyolult is meg jó is lehet. Hisz én lényegében figyelhetem, viszont a szemmozgásomból kitalálhatja, hogy honnan is várom a támadást, és honnan támadhat. Én viszont nem tudom a szemmozgásából kiolvasni, hogy melyik irányból támadhat. Nem tudom, de nem lehet könnyű, hogy a szemembe kell néznie és nem nézhet másfele. Pláne, ha a tekintetemből határozottság tükröződik, meg a lélekenergiám is elég ijesztő lehet. Neki a szememből kell kiolvasnia, hogy hol vagyok a legsebezhetőbb, hol tudja megérinteni a falat. Én a mozdulatait is figyelhetem, hogy merre akar bemozdulni. De ez lényegében reflex harc is. Hiába számítasz rá, hogy a jobb oldalt próbálja meg megérinteni a falat, ha nem vagy elég gyors, hogy tényleg megállítsd. Meg azt sem mondta, hogy a védőnek is milyen messze kell állnia a faltól… De én viszonylag közel állok hozzá. A gong után kezdetét veszi a feladat. Ha nem elég, hogy egyfajta nyomást gyakorlok azzal, hogy az érződik rajtam, hogy „Itt úgy sem jössz át!”. Akkor jól a sípcsontjába rúgok, hogy érezze, majd egy támadást a csuklójánál elkapva azt hátra feszítem. Mint mikor a rendőr lefegyverez valakit. De nem tartom sokáig, hanem visszaállok védelmi pozícióba. Hisz azt nem mondták, hogy a védelem nem támadhat. Hisz a legjobb védekezés a támadás. Rajtam nem fog kifogni. Az a pechje, hogy büszke vagyok a reflexeimre. Igaz, nem vagyok olyan nagy lélekbúvár, hogy olvassak a gondolataiba, de gyorsan tudok reagálni. De azért a folyamatos koncentráció meglepően meg tudja izzasztani az embert még akkor is, ha nem folyamatosan támad. Az egy jó taktika lenne, ha magasabbra tud ugrani, mint én és akkor a fejem felett próbálná megérinteni a falat. Persze az ugrásra is egy pillanatnyi idő alatt felkészül, akkor én tudhatom, hogy azzal próbálkozik. Persze ezt eszem ágában nincs megosztani vele. Vagy ha hirtelen leguggol, és a lábamnál próbálkozik. Meg csak kézzel lehet hozzáérni a falhoz? Természetesen ezek jó támadási gondolatok, de nem tudom, mik jutnak az eszébe. Ezért nekem minden egyes mozdulatára figyelnem kell. Ez a fal védés nehezebb, mint gondoltam. Szóval is ki lehet zökkenteni a koncentrációjából nem csak azzal, ha eltereled a figyelmét, vagy épp megrúgod a lábát. Mert ha olyan jól ismerném, vagy ki tudnám olvasni a gondolatait…. - Én nem fogom hagyni, hogy egy ujjal is hozzáérj a falhoz! … Nem fogok veszteni. Gyorsabb vagyok nálad. … Nem tudom, mennyi idő van még hátra, de te előbb fogsz kifáradni a reménytelen próbálkozásokba, mint én. Ha sokáig játszunk, akkor abban reménykedhet, hogy kifáradok, és valahogy képes lesz megtörni a koncentrációmat. Egy ember nem tud folyamatosan koncentrálni. Csak meg kell találni azt a holtpontot, mikor lankad a figyelme. Mint a Judo-ban. Persze ezt a holtpontot nem akarom elérni, hogy megadjam neki az előnyt. Tényleg… meddig megy? Elég egyszer megérinteni a falat? Vagy ha többször megtudom, annál jobb? Vagy egy érintés, és már vesztettem? Gong szóval vége a játéknak. Van időm egy kicsit fújni. - Most újra megkérem az akadályokat, hogy folytassák előző feladatukat. A támadók pedig ugyanúgy próbálják megérinteni a falat. Ezúttal azonban hagyják figyelmen kívül az akadályokat. De jó… Megint védhetek. Most a támadónak könnyebb feladata van, mert nem kell folyamatosan a szemembe néznie. Bár ettől még nézhet, de így jobban járhat a szeme, és jobban kiszúrhatja a réseket. Ezért nehezebb dolga van a védekezőnek. Viszont mivel már az ő szeme is járhat, ezért be is csaphat a szemével, de el is árulhatja magát, hogy merre is akar támadni. Pláne akkor kiszámítható a támadása, ha én magam hagyok látszólagos réseket. Úgy teszek, mintha ott gyengébb lenne a védelmem, és akkor ő oda akarja intézni a támadást. Ettől kiszámítható lesz, hisz ott fog támadni. Pláne ha az előbb sikerült feldühítenem. Ha viszont a reményt is elvesztette, akkor esélye sincs. A koncentrációs holtpontomat a kis szünetre időzítettem, így tudok megint teljesen figyelni. Persze ez rá is igaz lehet. Meg most az jutott eszembe, hogy ha lenne valamilyen védő pajzsom, az nem minősül erőszakos megmozdulásnak… Akkor viszont esélye sem lenne. Kár, hogy nincs ilyenem… Vettem egy nagy levegőt majd kifújtam. Koncentráltam az erőmet, a csodás reggel érzése, és magabiztossága ismét átjárt engem. Minden féle képen nyerni akarok. Lehet, szegény hirtelen elkezd könyörögni egy másik párért. Amin nem csodálkoznék. A gongszót követően megkezdődik a második kör. Minden izmom arra koncentrál, hogy még véletlenül sem juthat át. Meg kell, és remélhetőleg meg is tudom akadályozni. Figyelem a megmozdulásait. Megpróbálom kitalálni a mozdulatait. A terelések mögötti igaz támadást. Mint mondtam nem igazán tartom jónak ezt a képességemet, de a reflexemet annál inkább. Ha még el is szúrom, remélhetőleg koncentrációval és gyorsasággal mégis ki tudom védeni. Mindeközben megtörni az ő lelkesedését és koncentrációját. Szünetben észrevettem, hogy másoknak sem túl egyszerű a feladatuk. Volt, akit még jobban is megviselt a feladat. Teljesen leizzadt és szinte kapkodott a levegőért. Lehet, jól spórolok az erőmmel. Hisz az is megoldás lehet, hogy folyamatosan mozog az ember, és egy védtelen rést sem hagy. Viszont ez gyorsan kifárasztja az embert. Bár nem mondom nekem is voltak felesleges megmozdulásaim. Nem becsülöm le az ellenfelemet. Tisztelem, de nem engedem nyerni. Ismételten gong szó. Most viszont szerepcsere jön. Most én leszek a támadó. Pont úgy, mint az első körnél, a védő szemébe kell néznem. Abból kell valahogy kiolvasni, hogy hol a sebezhető pontja. Most jóval többet kell mozognom. Nehezebb dolog csak a szemébe nézni, mint megpróbálni megérinteni a falat. Csak a szemét figyelni, és a tekintetemet le sem venni róla. Mert ha még Desmond zöld szemeit nézhetném… Bár ott van még, hogy nem is vagyunk egy magasak… Egy elterelő mozdulattal elérhetem, hogy arra figyeljen, majd egy másikkal beviszem a találatot. Úgy csináltam, mintha a jobb kezemmel, a szemével egy magasságban akarnám eltalálni a falat. De ekkor a két lába közötti falrész teljesen védtelen, így a lábammal sikeresen bevihetek egy érintést. Igyekszem kicselezni, megpróbálni rájönni a gondolataira, de ez a „csak a szemébe nézhetek” felállás nem az én stílusom. Nem tudom, hogy mennyiszer sikerül megérinteni a falat, de igyekszem bele sulykolni, hogy vagyok elég gyors, hogy bevigyem a találatot. Bár szinte megváltás volt a gong szó. Kifújtam magam, és a második körhöz hasonlóan figyelmen kívül hagyhatjuk a védőt. Jobban meg is jött a harci kedvem. Szinte azt is érezheti, hogy most vége lesz, mint a botnak. Hátrébb megyek a gongszó hallatán. Akár meg is kérdezheti, hogy ugyan miért megyek messzebb. Én csak elmosolyodom. Diego-tól tanult gyorsasági edzés. Egy villámgyors Sonido-val közvetlenül a bal füle mellett a teljes tenyeremmel megérintettem a falat. Szerintem ideje sem volt felfogni, hogy mi is történhetet. Szerintem ezzel a mozdulattal a védelmét teljesen összetörtem. Elveszem a kezemet, majd oldalra fordulva egyet és egy védetlenebb falrészt kiszúrva, de kartávolságon belül megérinteném a falat. Erre sem volt szabály. Újabb támadás. Leguggolok, és megérinteném a lábánál. Majd guggolók, és a lábammal felfelé rúgva vagy eltalálom az állát, vagy elhajol, és tovább lendülve megérintheti a falat. Felugrok, és ott érinteném meg a fala. Bal kezemre terelem a figyelmet, és arra is nézve, majd egy hirtelen váltással a jobb kezemmel érinteném meg a falat. Kézzel, lábbal, őt előtte megrúgva, vagy megpróbálva félre lökve megérinteni. Most figyelmen kívül hagyhatom. Újabb gyors Sonido-kkal és forgásokkal. Minél többször. Többször és többször. Szinte megváltásként hallom a gongszót. Megőrzöm a méltóságomat és akkor sem esem össze vagy fekszem a földre. Nagyon lihegek, és szinte már a fülem is zúg. A lábam és a kezem pedig remeg. … Mint a villámcsapás. - Számolta valaki, hogy ki hányszor érintette meg a falat? Mert nekem pontosan nincs meg. Csak az, hogy mikor védtem egyet sem akartam átengedni, mikor meg támadtam, akkor meg a lehető legtöbb érintést összeszedni. Meg akkor mi számított megfelelő érintésnek? De az biztos, hogy ezután jól esne egy hosszabb pihenő.
- Spoiler:
Hernando Rivera ha nem baj, akkor téged választottalak partnernek. Bocsi, ha kicsit kemények a megmozdulásaim. De nagyon elszánt vagyok.
|
| | | Ronan J. Phellera Arrancar
Hozzászólások száma : 77 Age : 26 Tartózkodási hely : Sokfelé :o Registration date : 2012. Apr. 06. Hírnév : 9
Karakterinformáció Rang: 97.arrancar, Desmond fracciónja Hovatartozás: Las Noches Lélekenergia: (11000/15000)
| Tárgy: Re: Tibeti túra Csüt. Dec. 26, 2013 9:29 am | |
| - Nem tudom, hogy mi a kincs, ’liana-nee, Desmond-apu nem mondott semmit. Én igazából már örülök neki, hogy végre kirándulunk egy kicsit, nem is fontos annyira, hogy a kincset én kapjam meg. Ha meg mégis én kapom meg… akkor természetesen elosztjuk. Nekem most épp megvan mindenem, amit pénzért meg lehet kapni. - igazából, ezt úgyis mondhattam volna, hogy mindenem megvan, de ez nem egészen igaz. Kéne barátnő, tudás, hogy ne szívjak a suliban, meg kicsit túl vékony vagyok, lehetnék izmosabb is. Ezeket nem adják pénzért, illetve, amit adnak ebből pénzért, az… fúj, hagyjuk. - No trouble, én nem ijedek meg olyan könnyen. :oMeg ha rosszat álmodsz, szívesen beszélgetek veled.- nagyon ritkán voltak, és vannak rémálmaim, de akkor azok olyanok, hogy egy hétig nem tudok sötétben aludni. Úgy tűnik, ’liana-nee sokszor álmodik rosszat, ha így figyelmeztet. Szegény, biztos rossz lehet, de most legalább vigyázok rá. Becsukom a szemem, de valahogy nem tudok aludni. Nem az a baj, hogy kényelmetlen a fekhely, és nem is az, hogy az egész nap rajtam lévő ruhában kell aludnom, ahogy a lassan elalvó szobatársam sem zavaró. Aludtam már egy focikapu hálójába csavarodva is egy egész napos gördeszkázás után, átöltözés nélkül, körülöttem pedig aludtak még hatan. Valami más zavar, ami miatt nem tudok aludni. Végül felállok, az oldalamra kötöm a zanpakutom, és elindulok sétálni egyet. Nem csapok zajt, nem akarom felkelteni sem a többieket, sem a szerzeteset, nem csak azért, mert az tahóság, hanem mert egyedül akarok lenni egy kicsit. A kihalt folyosók, bármennyire mások külsőre, az árvaházra emlékeztetnek, ahogyan az itt élő szerzetesek a nővérekre, akik vigyáztak rám. Egyszerre érzem úgy, hogy otthon vagyok, és érzek mindent furcsán üresnek. Hogy nem unatkoznak itt? Nem tudom felfogni, hogy hogyan lehet boldog valaki, aki ennyire egyhangú, cél nélküli életet él, nincs meg rá az esélye, hogy egy napon kiutazzon az űrbe, világbajnok legyen valamiben, vagy legalább felszedjen valami szép csajt. Álmok, tervek nélkül egyszerűen lehetetlennek tűnik, hogy valaki boldog legyen, ez olyan üres, olyan egyhangú, és mégis boldognak tűnnek. Olyan idegen ez az egész. Beleszagolok a friss, hideg levegőbe, azután mélyen belélegzem. Hueco Mundo levegőjében folyton érzem azt a nyomottságot, talán mert az egész dimenzió egy kíméletlen vadon, Karakurát pedig az emberek megmérgezték. Ez teljesen más, tiszta, nyugodt. Eddig észre sem vettem, hogy milyen rossz az a levegő, amit belélegzek. Talán ez a kincs? Nem, ezt nem tudjuk magunkkal vinni. Ahogy kezdek elálmosodni, felállok, és visszasétálok a szobámba. ’liana-nee már alszik, úgyhogy ledőlök pihenni. A levegőzés hasznos volt, pillanatokig tart csak elaludni, és most nem álmodok össze minden hülyeséget, és nem is forgolódok hajnalig. Nem is emlékszem, mit álmodtam pontosan, csak arra, hogy valami dallamot hallottam. ’liana-nee előttem ébredt, és mivel nem riadt fel, vagy legalábbis nem láttam, hogy felriadt volna, úgy tűnik, ő is jól aludt. És ahogy látom, elég sokat is, mert már elég késő lehet. Persze, nem hagytak volna itt minket, úgyhogy nem baj, biztosan mindenki ilyen sokáig aludt. Miután felkaptam a törülközőt, amit odaraktak, megcéloztam a fürdőt, ahol egy kicsit rendbe szedtem magam. A teljes körű fürdést természetesen hanyagoltam, nem igazán szeretek idegenben fürödni. Amúgy sem tudnék átöltözni, akkor meg ugye teljesen felesleges. Miután kicsit átmostam magam, elindulok megkeresni a többieket. Csak most tűnik fel, hogy egy csomó ideje nem ettem már, és mégsem vagyok éhes. Furcsa, pedig egyáltalán nem eszek keveset, és elég nehéz kajákat szoktam enni. Kész mázli, hogy idáig megőriztem az alakomat. De hogy lehet, hogy most nem vagyok éhes? Hú, remélem nem alva jártam, és ettem meg valakit. :SJó, azért arra csak emlékeznék. A reggelizőben csatlakozok Desmond-apuékhoz, és meghallgatom, mit válaszol ’liana-nee kérdésére, bár majdnem biztos vagyok benne, hogy szinte semmit nem fog mondani a kincsről. Sőt, talán meg sem fogjuk tudni, hogy mi a kincs, egészen, amíg meg nem találtuk. A hely tulajdonságait tekintve, pedig valószínű a kincs nem kézzel fogható dolog. A következő fél órában szótlanul ülök a reggelizőben, és próbálom magam elfoglalni, ami elég nehezen megy minden felszerelés nélkül. Dobolás az asztalon, hintázás, ráadásul szék nélkül, a két kezem összehasonlítása, hajigazgatás, kipróbálni, hogy milyen hangom van, ha átnyúlok a kezemmel a hollow lyukamon, azután pedig különböző gondolatok. Szinte észrevétlenül jut el a gondolatmenetem az Alkonyatos csajig, de szerencsére még időben megrázom a fejem, mielőtt túl mélyre süllyednék az agyam legsötétebb bugyraiba. De komolyan, mit csinálnak itt a szerzetesek egész nap? :/ - Desmond-apu, nem unatkoznak a szerzetesek itt? Szép, meg nyugodt, meg minden… de nem értem.- sokan tartanak engem butának az arrancarok közül, mert megkérdezem, amit nem értek. Az iskolában szintén előfordul az ilyesmi. Szerencsére, én tudom, hogy nem vagyok buta, csak van néhány dolog, amit nem tudok, vagy nem értek. Például ez. A filmekben legalább kung fuzni tanulnak meg shaolinkodnak, de őket egyelőre nem láttam kung fuzni. A szomszéd teremben párválasztásnál egyből ’via-neehez sonidozok, és lestip-stoppolom, ha őt se zavarja. Vele értjük meg a legjobban egymást az egész családból, családon kívülről meg nem szívesen választanék. A rózsaszín hajú lány ijesztő, a vörös hajú férfi Desmond-apuval állt párba, a mexikói fickó valamiért furcsa nekem, ’dala-chan pedig úgy érzem, hogy haragszik rám valami miatt most. Pedig mostanában nem csináltam semmi rosszat, legalábbis, az ő tornya környékén. - Kezdek védekezőként. - a falhoz állok, bár nem értem, pontosan mi értelme ennek a játéknak. Nem túl szórakoztató első hallásra, és bizony elég sérülésveszélyes, főleg, ha két ismeretlen játssza, és mindkettő győzni akar minden áron. Én persze sose mennék el odáig, hogy bárhogy ártsak ’via-neenek. Úgy döntök, hogy kicsit eltávolodok a faltól, hogy semmiképpen ne érhesse el, ha belém akad, ha pedig ki akarna kerülni, akkor sonidoval próbálok meg elé állni. Kicsit csalok is, a képességemmel átalakítom a jobb lábam, hogy rugós legyen, és jobban tudjak vele ugrani. Bár, nem tudom, hogy ez csalás-e, mert igazából elég komoly hátrány, hogy minél finomabban kell megállítani ’via-neet. Ráadásul még arra is figyelni kell, hogy le ne tapizzam. A gong megszólalásáig sikerül visszafogni ’via-neet, ami egy kicsit meglepő. Persze, ha rendesen harcolnunk kéne, biztos, hogy nagyon simán legyőzne, úgyhogy csak lökdösődés szinten vagyok ilyen cool hozzá képest. Hú, belegondolva, ahhoz képest, hogy én vagyok az egyetlen fiú, a nővéreim mind erősebbek nálam, kéne gyúrni. A módosított szabályokkal nem igazán tudok ’via-nee útjába állni, fél perc alatt sikerül elérnie a falat. Ebből tehát az a tanulság, hogy a problémákkal, akadályokkal nem kell foglalkozni, hanem figyelmen kívül kell hagyni őket. Pfff… akinek már adtak olyan feladatot, amit el akart sumákolni, az nagyon jól tudja ezt, hogy könnyebb az élet, ha nem fókuszálunk arra, ami rossz. Amikor nekem kell támadni, úgy, hogy ’via-nee szemeit kell nézzem, gyorsan megállapítom, hogy bizony nem tudom megcsinálni. Nem tudok elég jól sonidozni, ha közben őt kell figyelnem, akit ráadásul meg kéne kerülnöm, ahhoz pedig messze nem vagyok elég erős, hogy arrébb tegyem. Lökni természetesen nem akarom. A módosított szabályokkal, aztán néhány gyors sonido lépéssel sikerül túljutnom rajta, és egy tigrisbukfenccel közelebb kerülni a falhoz. A távolságot ugyan elszámoltam, és a lábaim fordulás közben a falba akadtak, de azért a falat azt elértem. 8)Ez tök érdekes volt. Lehet, hogy a szerzetesek ezt játsszák, akár csapatban, és rendeznek házi bajnokságot? Kicsit olyan, mint a rögbi labda nélkül. Hú, ezt el kell mondanom nekik, úgyhogy a gyakorlat után odamegyek az öreg szerzeteshez, aki, úgy tűnik, a kolostor vezetője. - Elnézést, szokták ezt a játékot játszani máskor is? Esetleg csapatban? Szerintem nagyon szórakoztató. - rendesen le is izzadtam közben, sőt, a térdeimben és a vállaimban még izomláz is keletkezett, különösen a jobb lábamban, aminek adtam rugóízületet a két védekezésemhez. Na, most már lehet, hogy lefürödnék. |
| | | Tadeo Dellomeurtre Privaron Espada
Hozzászólások száma : 175 Age : 34 Tartózkodási hely : Las Noches Registration date : 2008. Sep. 14. Hírnév : 19
Karakterinformáció Rang: 106. Privaron Espada Hovatartozás: Las Noches Lélekenergia: (25500/30000)
| Tárgy: Re: Tibeti túra Vas. Dec. 29, 2013 5:13 am | |
| Különösebb figyelmet nem fordítottam a szobába érkező zavaró tényezőre. Illedelmesen köszöntöttem fejem biccentésével, majd folytattam pihenésem. Némi fényforrás reményében a keskeny ablak mellett foglaltam helyet. Kitekintettem a résen. Várhatóan nem sokat árult el a kolostort körbe vevő természetről. Pusztán a sötét égbolt és csillagok láttatták magukat. Számomra ezen, némelyek által bizonyosan szegényesnek ítélt látkép elegendőnek minősült némi nyugalmat szolgáltassak fáradt agytekervényeimnek. Világító pontokra meredtem és hagytam átjárjon az üresség. Már amennyire sikeresen teljesíthettem a feladatot. Akármilyen magas legyen tolerancia küszöbön a szakaszos szöszmötölés és siránkozás merőben nehezítette koncentrációmat. Tény, elfogadtam kellemetlen jelenlétét, illetőlegesen lemondtam csendben eltöltött estémről, azonban az üres szoba sokkal jobban felerősítette vékony hangját. Küldetés ezen pontjáig, fültanúja lehettem nyughatatlan természetének. Kislányos izgatottsággal hullámzó hanglejtést használt. Nem számított kihívásnak felismerni, tehát, szükségtelen volt rátekintenem tudjam, kit sodort a sértettség utamba, valamint ízlelgessem az előttem álló éjszaka alatt keletkező nehézségeket, melyeket minden bizonnyal készségesen fog szolgáltatni. Falakat felmérő kocogtatása különös szokásról árulkodik. Ha valóban tudatos és szándékos tett lenne, előtte vagy hezitálna, szabad tennie, vagy még nagyobb feltűnéssel látna hozzá, felkeltse figyelmem. Mindezzel szemben rutinosan simul a falhoz és keres rajta akármilyen elváltozást. Úgy viselkedik, akár egy börtönbe zárt tolvaj, aki menekülési útvonalakat tervez. Igazán lenyűgöző, még az sem akadályozza ebben, tudatában van, nincs bezárva és más is tartózkodik vele az adott helységben. Kényszeres cselekvés, melynek kiváltó okáról nincsenek információim, ahogy az illetőről sem rendelkezem elegendő adattal személyiség zavarok felvázolásához. Egyelőre nem tehetek egyebet, mint néma megfigyelőként háttérben maradok. Arra sem méltatom, nyűgös felszólalására reagáljak. Egyértelmű válasz volt a nem, így erőmet sem pazaroltam kifejtésére. Nem kívántam helyette megoldani problémáját. Önálló lény, így elvárható gondoskodjon magáról. Ha éhes, találja meg módját csillapítsa szükségletét. Részemről lezártnak tekintettem a beszélgetést, mielőtt elkezdődött volna. Elzárkóztam a társalgás lehetőségétől, ameddig tehettem. Udvariatlan nem leszek, ne válaszoljak hozzám intézett kérdésekre. Amennyiben szobatársam izgágasága engedi, viszonylag hamar nyugovóra térek. Kellemes fáradtság járt át és szükségét láttam a pihenésnek, mely különös módon frissítően hatott rám. Nem állíthatnám az átaludt órák száma okán ébredten megdöbbentően üdén, netán tudatalattimat kényeztetőek lettek volna álmaim. Egyáltalán nem emlékszem semmire, pusztán a nyugalom érzete maradt meg ébredésemet követően. Feltöltődtem tiszta energiával, amitől szokatlanul könnyednek éreztem magam. Különösnek találtam, ám nem kerestem rá magyarázatot. Egyelőre korainak véltem a töprengést. Helyette elindultam a készségesen megmutatott fürdők felé, majd a különös odafigyeléssel gondozott kertbe. Körbe kívántam tekinteni, amiben senki sem akadályozott. Néha elsétált mellettem egy-egy szerzetes, de felfedezésem nem zavarták. Pusztán egyszer szólítottak meg, amikor arra kértek, csatlakozzak az idekint tartott étkezéshez, ha kedvem tartja. Tekintettel arra meghívást nem illik visszautasítani és fontosabb teendőm sem akadt meghajlással köszöntem meg az ajánlatot, majd a férfi által mutatott irányba sétáltam, hogy csatlakozzak az összegyűlt társasághoz. Némán biccentettem a jelen lévők felé, majd helyet foglaltam. Külön megtisztelésnek éreztem, megízlelhetem a helyben készített teát. Nagy rajongója voltam ezen italnak. Hueco Mundo-ban nem állt módomban igazi különlegességeket felhalmozni, azonban szívesen töltöttem szabadidőmet tea fogyasztásával. Társalogni továbbra sem szándékoztam, ahogy légből kapott következtetéseket sem kívántam levonni a küldetést vezető espada-ról, ki szintén köreinkben tartózkodott. Elzárkóztam a lehetőségtől negatív véleményt formáljak róla. Pusztán a pletykák idegeimet borzoló erejére alapoznám első benyomásom, meglehetősen kellemetlen alaknak tartanám. Elkövetném azt a súlyos hibát, valakit azelőtt bélyegeznék meg, ténylegesen szót váltanék vele. Ezen elkapkodott lépésnél, a tudatlanság fátyla is elfogadhatóbb állapot, hiszen az űrt tartalommal egyszerűbb feltölteni, mint a hamis érzeteket átformálni. Rábízom az időre és megfigyelő képességemre, minél alaposabb képet nyerhessek róla. Nem kapkodok, ahogy a küldetés sem zajlik erőltetett menetben. Egészen délutánig nem akadt teendőm. Önkényesen választott szobámban olvastam, esetleg az épület folyosóit jártam körbe, minél pontosabb térképet állíthassak fel a palota alaprajzáról. Hiú ábrándjaim nem támadtak, teljesen kiismerhetném, azonban hasznomra válhat, ha bármely váratlan alkalomból kifolyólag sürgősen távoznom kéne, jobb esetben, valakit vagy valamit lenne szükséges megtalálnom. Sosem árthat, ha magabiztosan közlekedsz egy új környezetben és nem a tanácstalanság jeleit látják rajtad. Ennél fogva viszonylag könnyedén találok el a helyre, ahol méltóztat velünk szóba állni fogadónk. Nem türelmetlenkedem, mivel vendégként vagyok jelen és panaszra sem lehet okom. Semmit sem tiltottak, így az egyetlen elvárható viselkedési forma részemről a tiszteletteljes engedelmesség. Ellenkezés nélkül végighallgatom fogadónk szavait, majd engedelmeskedem kérésének és a falhoz lépek. Szemügyre veszem az átlagosnak látszódó építményt. Azzal nem töltöm időmet, párt keressek magamnak. Bárki megteszi, aki kimarad a szimpátia alapú válogatásból. Az némileg meglep, vezetőnk kerül szembe velem, ám, legyen. Meghajlással köszöntöm és a feladatnak megfelelően járok el. Tekintetem végig rajta tartom, miközben mozdulatlanul állok kijelölt helyemen. Nem feladatom a másik fél megfélemlítése, netán összezavarása szokatlan mozgással. Arra sem kívánok okot adni, kapkodjak, ezzel azt a látszatot keltve, megfélemlítettek. Tökéletes kimértséggel fogadom a hajamat fellibbentő szélorkánt, mely sonido-jával okoz. Bőrömön érezem a gyors léptek gerjesztette fuvallatot, azonban kizárólag tekintetemmel követem az arrancar által megtett utat. Kitartok mozdulatlanságom mellett, ameddig a helyzet engedi. A puszta kézzel történő váltásra sem reagálok hevesen. Egyszerűen arrébb lépék. Előre nyújtott keze irányába mozgok, belém és ne a kemény felületbe ütközzenek ujjbegyei. Feladat nem fizikai erőkifejtést, hanem pontos koncentrációt igényelt tőlem. Egyetlen pillanatra sem veszthettem szem elől ellenfelem. Feladatomon következő kör sem változtatott. Kizárólag a támadóm viselkedésében álltak be változások. Azáltal felszabadult tekintete, tehát kizárólag az áhított célra figyelhetett, megszűnt az őt fogva tartó szorongás, miként jusson túl rajtam. Könnyed, ám annál hasznosabb leckét építettek a fal érintésébe. Ahhoz elérd az átalad kitűzött célt, nem az akadályt kell szemlélned, mely lelassít, eltérít, összezavar, hezitálásra késztet, hanem kizárólag a falat. Tekintettel az általam betöltött szerepre, nem hagytam, akadály nélkül jusson el a falhoz. Jelen esetben azt a nem túl magasztos feladatot kaptam, próbáljam a hőst eltéríteni céljától. Mindezt nem könnyítette meg ellenfelem által mutatott elszántság. Előző körökhöz képest mutatott bizonytalansága köddé vált. Elszántan kívánt rajtam túljutni, melyet egy ponton túl igazán felesleges lett volna akadályoznom. Sonido-t követő erőteljes lökésére azzal reagáltam, arrébb léptem útjából. Nem láttam értelmét további erőlködésnek. Helyette felkészültem újdonsült szerepemre a támadóra. Kérésnek megfelelően végig az espada-n tartottam tekintetem. Úgy véltem, ha falat szükséges elérnem, de az akadályt vagyok kénytelen látni, mely elállja a kilátásom, hát az akadály mögé vagyok kénytelen jutni. Az első kör végét jelentő gong szóig meg sem mozdultam. Következő körben sem mutattam jelét, meg kívánnék mozdulni. Utolsó körnek végéig nem tettem látszólag semmit. Kivártam és figyeltem ellenfelem reakcióját, milyen testi jeleket küld a külvilág irányába. Altattam figyelmét, majd hirtelen megindultam. Nem kenyerem a fizikai kontaktus kezdeményezése, azonban egyetlen jól összpontosított támadás sikerrel járhat, avagy sem. Nem hittem sem győzelemben, sem bukásban, pusztán az ellenfelem látványa és fal gondolata lebegett előttem. El kívántam érni. Azonban, ha ez nem sikerül, még tovább próbálkozhatok a következő körben, ahol kizárólag a falat szükséges nyomon követnem. Előzőekben mutatott stratégiámhoz hűen, ezen esetben is egyetlen rohamra támaszkodom. Az espada-hoz hasonlóan sonido-t alkalmazom. Előre nyújtom karom, de a helyett a fal felé tennék még egy lépést, hátrálok, valamint kitérek balra. Vélhetően a hirtelen irányváltással kibillentem egyensúlyából és nyerek arra elegendő időt, ujjam hegyével a falhoz érhessek. Amennyiben nem járok sikerrel sem érzek dühöt. A kudarcot kizárólag magamnak köszönhetném. Képmutatás lenne mást vádolnom rosszul kivitelezett taktikám miatt. |
| | | Hernando Rivera Arrancar
Hozzászólások száma : 73 Age : 28 Registration date : 2013. Apr. 07. Hírnév : 1
Karakterinformáció Rang: festőművész Hovatartozás: Las Noches Lélekenergia: (5800/15000)
| Tárgy: Re: Tibeti túra Pént. Jan. 03, 2014 3:52 am | |
| Az illető urakat végül nem önti el kifejezett örömmámor jelentkezésének hallatán, mi több, Tadeóra már rá is zúdulnak az újabb jelentkezők. Neki pedig maradna Desmond, és isten tudja, de erre valahogy nem szívesen vállalkozna. Már érkezéskor is láthatóan kényelmetlen érzéseket keltett benne, neki jobb a modora, semhogy egy egész estén át kitegye a másikat ugyanennek. Arról nem is beszélve, hogy több esze van, semhogy összezárja magát egy kisebbrendűségi érzéstől feszengő Espadával, legyenek akár a béke földi szigetén is. „Nem arról van szó, hogy nem bízom magában, Dunstable, egyszerűen csak nem bízom magában”! Így aztán meghoz egy merész döntést. Egyedül lesz, kivételesen! És mivel úgyis a csöndes elmélkedés helyén vannak, ugyebár, ő is valami ilyesmit fog tenni, ha már dolgozni nem tud. Ennek megfelelően udvariasan biccent a többieknek, majd, mintha csak a legvilágibb szálló vendége lenne, tökéletes természetességgel elhelyezkedik egy egyágyas, szerény kis kamrában. Ahogy elballag, szinte oda lehetne képzelni a karjára a „Hilton” feliratú törülközőt. Az éjjel úgy alszik, hogy nemhogy a mély gondolatok, de még az álmok is elkerülik. És mikor reggel, saját üteméhez képest szokatlanul korai időpontban felébred, olyan kipihentnek érzi magát, amennyire nagyon rég nem volt. Reggel neki is első dolga, hogy tisztálkodjon, abszurdba hajló otthonossággal és természetességgel lakva be immár az épület mosdóját is. Noha kimondottan élvezi a vizet, nem nyújtja el túlságosan a procedúrát. Idefent a környező hegyóriások miatt bizonyára nem kel túl korán a nap, de ő maga is notórius késő; ha pedig már képes volt ennyire korán kipattanni az ágyból, roppant szívesen megnézné, ahogy az alattuk és körülöttük elterülő várost beragyogják a mai első fénysugarak. A mosdót elhagyva szinte szó szerint összefut kis társaságuk egyik hölgytagjával. A lány igencsak vágyhat arra a fürdőre, amilyen tempóban landol a helyiségben. A mexikóinak éppen csak sikerül elkerülnie, hogy egymásba rohanjanak, és, tekintve, hogy egy szál törülközőben igyekszik a szobája felé, egy kapkodó bocsánatkérés után igénybe veszi a Sonido nyújtotta segítséget, hogy elpárologjon a kínos szituáció elől. Mikor a szobájába ér, már egy új nap fénye ömlik be az ablakán, sápadtaranyba borítva a puritán kőfalat. Hát csak lekéste, a fene enné meg! Azért, miután újfent magára kapta a Töröttek egyenfehérségéből gondosan kirívó ruháit, leül egy kicsit az ablak elé. A nap már bőven a hegyek fölött jár, mintha csak elhatározta volna, hogy igenis megmutatja, magasabbra jut ő a Himalája leghatalmasabb csúcsainál is. Az ablak alatt az épületet körülvevő kertek terülnek el, az alatt pedig maga Lhasa városa, fényben és csípős hegyvidéki levegőben fürödve, a felszakadó, gyöngyházszín köd foltjaiba burkolózva bájos szégyenlősséggel, és olyan gyönyörű látványt tárnak elé, hogy eszközei hiánya e pillanatokban szinte fizikai fájdalmat kelt benne. Emlékezetből sohasem fogja pontosan megörökíteni ezt az apró reggeli csodát. Zakója zsebéből előhúz egy doboz cigarettát és a régimódi ezüst öngyújtót, ami immáron ugyanúgy hozzátartozik, akár a lélekölője – épp ezért meg sem fordult a fejében korábban, hogy meg kéne válnia tőle -, majd komótos mozdulatokkal rágyújt. Ahogy tovább ücsörög, a figyelme lassan megoszlik a kertben reggelizni gyűlő társai, a város és a fénnyel átszőtt füstpamatok között. Mennyi fény… Bizonyára nem véletlen, hogy itt a lelkek is ragyogóak. Úgy érzi, a látvány még az övébe is csempészett egy kis világosságot. A szemlélődéssel töltött órák gyorsan elrepülnek, és neki úgy rémlik, alig mozdult el az ablakból. Onnan különben is rengeteg dolgot láthatott. Elnézte a kertben sürgő-forgó szerzeteseket éppúgy, mint a lassan életre kelő város ásítozó reggelét és meglepően élettel teli délelőttjét. Végül aztán megkezdődik az, amiért idejöttek, s a többiekkel együtt őt is a ceremóniaterembe terelik. Amennyire belemerült a panorámába, szinte sajnálja. Az öregúr üdvözlő szavai nem mondhatni, hogy túlságosan lenyűgözik. A hatásossághoz gratulál, egyébként nem sok kihámoznivalót lát bennük. Igen, természetesen, a tibeti szerzetesek bölcsessége, magától értetődik, de neki valahogy gyanúsan közhelyesen hangzottak. Talán az öregúron is kezdi átrágni magát az idő vasfoga, és jobbra már nem telik tőle. Látnivaló, az egyszerű utasítások mennyivel gördülékenyebben mennek neki! Szóval akkor társat kéne keresnie egy edzőfeladathoz? Nos, tekintve, hogy még a legzöldebb fülű zöldfülű ebben a társaságban is kétszer olyan erősnek érződik, mint ő, ezzel most egy kissé beintettek neki. Körülötte mindenki úgy áll párba, mintha egy jól begyakorolt balettfigurát mutatnának be, ami nem is zavarja kifejezetten. Ezzel is fogynak a nála nagyságrendekkel erősebb potenciális partnerek. Majd megkér egy szerzetest vagy valami, nyilván felérnek egy gyengébb Töröttel az itteniek… Mígnem végül ketten maradnak a porondon, ő és a lány, aki belerohant a mosdó ajtajában. Ezt mondhatni vegyes érzésekkel fogadja. Egyrészt így vélhetően kellemes társasághoz jut a délután hátralevő részére, másrészt ugyanakkor egy nála négy-ötször erősebb edzőpartnerhez is. Mi is a hölgyemény neve? Egyszer találkozott vele csupán, de akkor mintha megtörtént volna a bemutatkozás, még ha csak futólag is… Eliana. Igen, Eliana. - Señorita. – hajol meg udvariasan a vele szemben felálló lány irányába, és közben egy kicsit el is mosolyodik. Nagyon kíváncsi, mi lesz ebből… Már csak azért is, mert mint újdonsült edzőpartnerének szúrós tekintete jelzi, a másik ugyancsak komolyan veszi ezt a feladatot. – Attól tartok, mindig is pocsék kézitusázó voltam, de egy próbát megér, nemde? Mintha csak az állítását igyekeznének alátámasztani az elkövetkezendő események, igen hamar elgyepálják. A lány gyorsabb, erősebb, képzettebb nála és nem kíméli, ő pedig, csak hogy korona kerüljön az egészre, felfedezi ugyanazt, amit Desmond: hogy képtelen egyszerre sonidózni és tartani a szemkontaktust. A menet elején próbálkozhat akármilyen cselezéssel, ugrással, csúszással vagy bármi mással, nem fog eljutni a falig. Aztán kezdenek jönni a felfedezések. Az első a rádöbbenés, hogy talán mégse csak arra a bizonyos öt érzékre kéne támaszkodnia. Annak is megvan az előnye, hogy ilyen erős ellenféllel vív közelharcot: egyébként is kifinomult Pesquisája így jóformán afféle infralátásként működik. Innentől kezdve neki is jutnak babérok, ugyanis már a legkevésbé sem lehet megállapítani a tekintetéből, hogy merre mozdul. Éppen ellenkezőleg, időnként teljesen más irányba lendül, mint amerre sandít, és mégis teljes biztonsággal találja el azt a pontot, amelyiket akarja. És persze az út, ne feledkezzünk el a támadás útjáról sem! Végtére is távharcos lenne vagy mi, kénytelen volt olyan mozgástechnikákat is elsajátítani, amiket sok fajtársa lenéz, esetleg nem is tud róluk. Ugyan miért ne használhatná a Bichoagujerót? Végtére is nem támadás, inkább csak afféle… trükk. Ennek megfelelően a legközelebbi támadása egyenesen a lány felé tart, ám mikor a keze előrelendül, könyékig eltűnik a megidézett apró féreglyukban ahelyett, hogy elérné a másikat. Ha minden jól megy, a lánynak megfordulni sem igen lesz ideje, csak meghallani maga mögött a kopogtatást a falon, aztán a férfi vissza is húzódik. - Azért örülök, hogy jobb meggyőződése ellenére is megszánt néhány találattal… - vigyorog afféle kései reakcióként a lány percekkel azelőtti kijelentésére. Következik a második kör. Ami azt illeti, itt sem jut sokkal többre, mint az elsőben. A Sonidója nem sokat ér a lányé ellenében, ezt hamar megtapasztalja, a féreglyukat pedig nem akarja egynél többször elsütni. Így aztán cselez, ahogy tud, de még annyi sikere sem lesz, mint az előző menetben. Sőt, lassanként mintha a fáradság is elérné… Újabb gongszó, újabb kör. Ezúttal ő áll be védőnek, de csak miután produkált egy újabb, somolygással kombinált meghajlást. Aztán kezdődhet az újabb kínszenvedés, mert – bár talán a lány ezt másképp látja – edzőpartnere tényleg elég gyors, hogy a legtöbb támadást bevigye. A mexikói inkább kíméli egy kicsit az erőit, ha már jobbat nem tehet… Legfeljebb néhanapján a lány szeme az, ami nyomra vezeti, hogy el-elkaphasson egy rohamot. Aztán egy újabb gongszó, mert biztos nem unják még. Addigra már ő is a fél karját adná egy hosszabb pihenőért, pedig most jön még csak a legjava. Mielőtt egyáltalán eszébe jutna, hogy talán reagálnia kéne, a lány már mögötte van és úgy tapogatja a falat, mintha az élete múlna rajta. A következő rohammal már kicsit több szerencséje van. Azt a rúgást még éppen hogy, de azért sikerül elkerülnie, bár a szemüveget lesodorja, hogy a levegőben kell elkapnia, mire a másik a fal felé lendülne… nos, az már nincs ott. Helyette csak a Bichoagujero feketeségébe tenyerelhet. Csak keresztül ne essen rajta, mert bár a járat csupán a kertbe vezet, ahol a reggelijüket költötték el, a férfi visszahozni már nem tudná. És a továbbiakban ebben a szellemben folytatja. Testtel csak tessék-lássék védekezik, de mikor a lány a falhoz érne, berak elé egy féreglyukat. Elianának ugyancsak meg kell feszítenie a Sonidóját, hogy túljusson rajtuk, bár kétséget kizáróan túl is fog jó néhányszor. Mire a menet véget ér, úgy érzi szinte pihenésnek is tűnhetett volna… Ha nem használt volna föl annyi lélekenergiát az újabb és újabb lyuknyitásokra. - Talán csak a meccs vesztese szól belőlem, de kétlem, hogy a pontos szám lenne a fontos. – mosolyog a lányra a falnak támaszkodva. Nem izzadt meg, nem is úgy tűnik kimerültnek, mintha egy kemény edzés végén járna… Inkább szokatlanul sápadt, mintha épp egy komoly betegségből lábalna ki. És ha ez nem lenne elég, ölni tudna egy szögért a legközelebbi koporsójába, csakhogy idebent nem mer rágyújtani. De mindezek ellenére mosolyog. Sőt, már vigyorog is egy kicsit. – Valahogy nem vallana ezekre a derék emberekre. |
| | | Kiyo Phellera Arrancar
Hozzászólások száma : 55 Tartózkodási hely : Las Noches - azon belül keresd meg, ha nagyon tudni akarod Registration date : 2011. Nov. 22. Hírnév : 12
Karakterinformáció Rang: 96. arrancar Hovatartozás: Las Noches Lélekenergia: (14000/15000)
| Tárgy: Re: Tibeti túra Szomb. Jan. 11, 2014 1:36 am | |
| Éjszaka, alvás. Na igen, ezt mondani könnyű, csak épp arról hajlamos megfeledkezni az ostoba társaság, hogy a mesterséges világítás híján jóformán az örök éjszaka birodalmában élünk, akkor meg mégis mitől kellene úgy éreznem, hogy aludni akarok?! >.> Hangos mordulással fordulok az oldalamra, hogy talán a fal bámulása segítsen, bár e pillanatban szívesen telefirkálnám ezzel-azzal... Nem! Akár a testvérem, akár nem, nem hozhatok szégyent a segundára! Pontosabban rá hozhatnék szégyent, viszont Natalie-samára nem fogok, és pillanatnyilag az ő jó hírnevét is kockáztatnám! >.> Essünk túl ezen az egészen... Még számomra is meglepő - pedig már lassan ott tartok, hogy nem kéne meglepődnöm semmin -, de a legközelebbi gondolat reggel, azaz REGGEL, napsütésben ér, méghozzá a következő kérdéssel: MI A NYŰVES FRANCTÓL NEDVES AZ ARCOM?! Ez nagyon nem kóser, és a legkevésbé sem tetszik. ._. Az meg pláne, hogy a jelek szerint könnyeztem az éjjel. Erre nagyon régóta nem volt példa, és nem örülök neki, hogy most előkerül, mert ez azt jelentené, hogy az az átkozott kislány valahol mélyen még ott él benne. O.o Sürgősen vissza kellene mennem Las Nochesbe, mert a segunda és környezete határozottan megőrjít, ez egészen egyértelmű jele a kezdődő elmebajnak. Mivel az időpont még korai, kihasználom az alkalmat, hogy a kapott mosakodószerekkel együtt elvonuljak felfrissülni, méghozzá a mutatott irányban. Továbbra sem tetszik, de nem tudok jobbat, legalább kevésbé érzem magamon ennek a világnak a mocskát. Akármilyen tiszták és gusztusosak, akkor is utálom az embereket és mindent, ami ehhez a világhoz köt. A segunda kinézetével az élen. Még mindig morgós hangulatban huppanok le a közelében a kertben, és magamat a lehető legkevésbé illendő módon magzatpózba összehúzva veszek magam elé egy csésze teát. Tulajdonképpen lövésem sincs, mégis mire jó nekem ez, de az utóbbi időben egyre kevesebbet tudok megmagyarázni a segundával kapcsolatos cselekedeteimből. Nem mellesleg ebből már nagyon elegem van, és még mindig meg akarom nyúzni, de az ébredésem körülményeit figyelembe véve inkább csak nem akarok tudomást venni róla. – Még mindig koránkelő vagy – jegyzem meg egy kissé gyilkos oldalpillantással, ha már úgyis csak a segunda van itt. Mire leesik, mit és milyen helyzetben mondtam, szerencsére beviharzik az egyik fracciónja is. Tiszta szerencse, legszívesebben elásnám magam. Bár nem látom, mekkora ennek a statisztikai valószínűsége. Mármint az egésznek. Mégis kitűnő alkalom volt elmenekülni a segunda reakciója és egy kellemetlennek tűnő nőszemély elől, akit már csak a tényért kivégeznék, hogy ennek az alaknak az egyik embere. Igencsak bosszantó reakciók, ha figyelembe vesszük, hogy azt sem tudhatom, rokonom-e... Megjegyzem, ha a tudata nem, a hasonlóság akkor is arra utal, hogy minimum elfogyasztotta, tehát jogosan érzem úgy, hogy ki akarom nyírni, mert akkor elvett valamit, ami az enyém. >.> Délutánig nem akad dolgom. Ez hol örömhöz hasonlatos érzéssel tölt el, hol halálba idegesít, főleg mivel emiatt nem tudok mit csinálni, így elég hosszú ideig csak unatkozom. Tekintve, hogy a cuccomat valaki lerakatta velem, túlzottan is nagy távolságra innen. Most telt be a pohár, ha másért nem is, ezért megölöm! Egyszer legyek vele erőben egy súlycsoportban és akkor vége! Ennyi, kaput! De megkínozni most is meg tudnám, ha lenne rá alkalmam... fúúú, nem, nem tehetem, azért egyelőre Natalie-sama is mérges lenne. -_-” Mindenesetre ennek a kis időmilliomosdinak hála egy időzített atombomba idegállapotában vonulok a terembe, amikor feladat várható, és ennek megfelelően hallgatom is végig az eligazítást. Bla-bla-bla... Persze, értem én, miről van szó, csak értelmetlen elfoglaltságnak tartom. Végül egy lemondó sóhajjal veszem tudomásul, hogy akkor most ez lesz a dolgom, és nem kaphatok idegbajt, ami pillanatnyilag a legnagyobb kihívások közé tartozik, de ciki lenne, ha a sok agyatlan mamlasz mellett, akik Natalie-samát szolgálják éppen én hoznék szégyent rá. Ha már itt tartunk, láttam valahol egy rózsaszín hajú nőszemélyt. Mosolyt ugyan nem tudok magamra erőltetni, akkora önuralmam nincs, de még mindig ő tűnik a legnormálisabb választásnak, így odalépek elé. – Ha nincs ellenedre, hogy velem legyél, én kezdenék a falnál – szólalok meg kimondottan kulturáltan, amit csak kevés fajtársammal szemben szoktam megütni, de fontos, hogy ne rontsam a saját espadám hírnevét, még ha a segundáé történetesen a legkevésbé sem érdekel. Ennek megfelelően odaállok a falhoz, és várom, hogy a másik nő kezdjen a gongszó után. Ha jól emlékszem, láttam az arcát valamelyik monitorunkon az espadák között, de nem jegyeztem meg a nevét. Kellemetlen, sosem gondoltam volna, hogy ilyesmire szükségem lehet. -_-” A feladat első része nem olyan bonyolult – ameddig az „ellenfél” (mert egy ilyen gyakorlatnál nem igazán beszélhetünk tényleges ellenfelekről...) csak engem figyelhet, blokkolni is sokkal egyszerűbb, mint vártam volna. Könnyebben megállapítható, merről közelítené meg a falat, legalábbis én így érzékelem. A feladat második részében persze már annyira nem egyszerű a dolog, nem is igazán tudom védeni tőle a falat. Ez persze idegesít, és legszívesebben a fogaimat csikorgatnám egymáson, de igyekszem mély levegőkkel uralkodni az ingerültségemen. Legközelebb úgyis én jövök, legalábbis remélem. És valóban, a következő gongszó után helyet kellett cserélnünk. Már így is kellemetlenül éreztem magam, hogy egy fal előtt kell ugrálnom és megakadályozni, hogy egy espada megérintse, most ráadásul nekem kellett a fal felé ugrálnom, mint egy idióta légynek a forró lámpához. Az előzőek miatt ez kissé ambivalens érzésekkel tölt el, és őszintén szólva nem szívesen szórakoznék vele, már csak a korábbi körök tapasztalatai miatt sem, de ha már egyszer vállalkoztam erre az egész elmebajra... Mély sóhajjal helyezkedem szembe a pink frizurás nővel, és közben folyamatosan mondogatom magamnak, min ne húzzam fel magam, miért nem éri meg nekem, ha kiakadok majd minden hülyeségen... Nos, nem igazán megy. Már akkor felmegy bennem a pumpa, amikor lepörgetem a fejemben az utasítást: csak az ellenfelet figyelhetem... Elmehet mindenki lúgos medencébe ugroni! Újabb mély levegő, nem vagyok vadállat, vigyáznom kell az espadám hírnevére. Így a gongszó után próbálom úgy elérni a falat, hogy csak a másik nőt nézem. Nos, mit mondjak, nem egyszerű, mi több, kimondottan idegesít, hogy nagy valószínűséggel egyszer sem tudom megérinteni a falat, mert a látómezőmet az a nagy akadály tölti ki, ami elméletileg fajtárs. Grr... felettébb bosszantó. Ettől függetlenül megoldom, előbb-utóbb. Ha már nem, valami véres dologgal... Ilyen és ehhez hasonlatos gondolatok fordulnak meg a fejemben, melyekből kivételesen egyet sem váltok be, mégiscsak távol vagyunk az otthonunktól, nem lenne túl illendő... csak akkor is idegesít. -.-” Amint a következő gong jelzi a feladat végét, nyújtózodom és veszek pár mély levegőt, mielőtt a második feladatrész jönne. Itt már nézhetem a falat, nem igaz? Akkor tök fölösleges úgy közlekednem, hogy a másik is lásson, nincs az a fal annyira messze. Na erre az ötletre már elmosolyodom, ami kívülről valószínűleg inkább gonosz vigyornak látszik, de nem foglalkoztat túlzottan a többiek véleménye ezzel kapcsolatban. Amint megkapom a jelet, hogy indulhatok, odateleportálok a fal elé, kinyújtott kézzel, hogy amint megérkezem már hozzá is érhessek. Na igen, így tényleg sokkal könnyebb. Ha az arrancar nem arra koncentrál, mi az ami akadályozza, egyszerűbb elérni a célokat is, mivel az akadály egyszerűen kikerülhető. Persze, ha nem tölti ki a teljes látómezőt. |
| | | Flavia nella Sinestesia Espada
Hozzászólások száma : 75 Age : 80 Tartózkodási hely : Szükség szobája Registration date : 2012. Apr. 22. Hírnév : 13
Karakterinformáció Rang: Tres espada Hovatartozás: Las Noches Lélekenergia: (20400/30000)
| Tárgy: Re: Tibeti túra Csüt. Jan. 23, 2014 8:20 am | |
| Flavia tűnődve nézte a vörös hajú illetőt, kinek haja annyira tetszik neki. Némán, gondolkodva mustrálta, percekig le se véve róla szemét, mely egyre inkább összeszűkült a megerőltetéstől, ahogy agytekervényei egyre pörögtek és pörögtek és pörögtek az előtte álló személyen. - Te… néma vagy? – tette fel őszinte kérdését. Érdekelte, szoba társa vajon csak azért nem beszél, mert nem akar, vagy, mert nem tud. Ha az utóbbi, Flavia szívesen keres neki hangot, az egyik szerzetes biztos lenne annyira jószívűben adakozó, hogy szép hangocskáját átadná a vörös hajú szépségnek! Flavia ez ügyben meg volt győződve. Viszont a szép hajzuhatagban még akart gyönyörködni, s a gyomrát mardosó éhséget is elfelejtette, hogy csak a szemét legeltethesse. Lesz még ideje a hajat megszereznie, főleg, hogy először még szeretné fonva is látni! Flavia úgy gondolta, hogy nagy szép lenne úgy is, és majd be is fogja fonni! Mondjuk… a holnapi nap folyamán! Flavia eme gondolatánál eltöprengett. Vajon mit tartogat számukra a holnap? Kincskeresésbe kezdenek? Desmond-apujától nem kérdezheti meg, még mindig túlságosan haragszik rá, amiért az értékei ilyen szomorú véget értek. Mert Flavia meggyőződése, hogy Desmond-apuja volt! T^T Így mikor reggel, viszonylag korán felébredt, mert Flaviának sosem volt szokása a lustálkodás, kivéve minden második hét csütörtökén, amikor ez szabadon megengedett volt. Bár igazán szerette volna, ha ez most az a bizonyos hét csütörtöke lenne, mert olyan szép és békés álma volt, ami csak azokon a napokon szokott lenni és igazán szerette volna folytatni, csak hát most ez nem volt megvalósítható. :/ Szóval Flavia korán felébredt és arra gondolt körbe járja a helyet. S miközben keringet a szerzetesek között, több dolgon is megakadt a szeme, többek között az életében először látott jakok is ilyenek voltak, melyekből egy párt haza is fog vinni, mert értékei helyét pótolnia kell, valami újjal, valami széppel, megemlékezésül. Ez így helyes, nemde bár? No, de megakadt a szeme azokon a szerzeteseken, kik szobájukba mentek el és raktak le egy-egy törülközőt. Azok a törölközők nagyon szépek voltak… igazi kincsek! *_* Így mikor a szerzetesek lerakták őket, Flavia mindet eltűntette. De az anyag hamar pótolva lett. Azonban a harmadik beszerző kör után megunta a dolgot, ráadásul elképzelése sem volt, hogy hova lettek a törülközők, melyeket gondosan elrejtett Flavia folytatta a körútját, szeretett volna szép dolgokat találni, de a szerzetesek furcsa életmódot folytattak! Nem voltak nagy értékeik, de akkor, hogyan lehet itt kincs? Flavia komolyan gondolkodott ezen, mert ha lenne itt bármi hasznos, felszabadításra váró, azt ő már rég felfedezte volna, de nem talált! Kicsit morcosan kullogott a többiekhez a reggeliző asztalhoz, Desmond-apujára még mindig haragudott, és igazán érdekelte már a kincs holléte. Helyet szándékosan Desmond-apujával szemben keresett, hogy morcos nézéssel illethesse. S mindent elszedett a keze alól, amihez éppen nyúlni szeretett volna, csak hogy haragjának mértékét éreztesse Desmond-apujával is, mert még mindig neheztel rá! De majd ki fog találni valamit, amivel megbocsájtást nyerhet tőle az espada. Igen. Már gondolkodik a dolgon! Talán egy kölyök jak, igen… vagy az a nagy cintányér, amik egyes helységekben lógnak a falon. Mindkettő szépen mutatna a gyűjteményében. ^_^ Flavia a délutánját eljátszadozta, a kincset kereste fel-és alá a templomban, mely csak úgy hirtelen az ölébe hullt: teljesen váratlanul! Meglepődött a szerzetes szavain, ki összehívta őket, hogy megossza velük a kincset, vagyis éppen ezt szándékozott tenni. De nem erre számított, Flavia. Határozottan húzta ki magát a hallottakon. ~ Nem vagyok buta! Tudom, hogy van kincs, és meg is fogom találni! ˇ^ˇ ~ Határozta el magát, s ráérősen fülelte a szerzetes beszédét, kinek lélekenergiája még mindig rendkívül ínycsiklandozónak hatot számára, kár, hogy nem kerülhet terítékre, bár Desmond-apuja megérdemelné, hogy most ne hallgasson rá, mert… szegény drágaságai! T^T De a békeszerződésben más szeretne felhasználni aduászként, így inkább elhessegeti az étvágygerjesztő gondolatait. Mikor Flavia mellé lépett Roncsi-otoja, hogy legyenek párban a feladatnál, nem ellenkezett. Flavia haragudott Desmond-apura, s a szép hajúban pedig nem akart kárt tenni, még ha a feladatban nem is ez a cél, azonban véletlenül sem kívánt ártani neki. Elcsit pedig Roncsi-oto megelőzte, pedig vele még szívesen lett volna párban, ha úgy hozza a helyzet. Kiyocsinál pedig nem akarta kihúzni a gyufát, most nem, majd később. Az espada és a Művész úr pedig az a kategória volt, hogy passzolja a dolgot, ez az akadályos dolog most sokkal inkább felélénkítette a fantáziáját. - Jól van Roncsi-oto, adj egy ötöst – tartotta felé nyitott tenyerét, hogy leszögezzék, ők ketten most egy párban lesznek. Bár Flavia nem igazán látta át a dolog lényegét. - Oksi, ahogy gondolod Roncsi-oto ^_^ – válaszolta. Flavia nem kételkedett harci tudásában, úgy gondolta, hogy nemes egyszerűséggel fogja a Roncsi-oto-akadályt áttörni és megérinteni a falat, mikor elhangzik a cintányér kongó dallama. De nem. Flavia tévedett!! Nem sikerült Roncsi-otoja állította akadályt kikerülnie és a falat megérintenie. Pedig szinte az összes trükköt bevetette, ami a tarsolyában volt. Hiszen igencsak nagy tudással rendelkezik különböző harcművészetek terén. A karate, judo, kung-fu mozdulatokon keresztül mindenből merített valamit csak, hogy elérje a falat. Azonban némi megizzadáson és fáradtságon kívül semmit sem ért el, ha csak apró dühét nem számítja bele. Igen, Flavia mérges volt, mert ő szokott másokat akadályozni a céljában, nem pedig fordítva! S Flavia rendkívül haragos volt emiatt. Kicsit dühösen pillantott Roncsi-oto szemeibe, de nem rá volt mérges, hanem saját magára. Nem értette mi értelme van ennek. Hogy a szerzetesek miért így töltik el délutánjaikat és még egyszer csak mi értelme van ennek?! „Ezúttal azonban hagyják figyelmen kívül az akadályokat.” Flavia szeme felcsillant, ahogy a szavakat gondolataiban össze tudta kötni egy régi emlékkel. Egy mesterrel, kit nagyon szeretett és csodálatos eleganciával rendelkezett. Remek ember volt, elképesztő! Ő mondott neki hasonlóakat. Sokáig nem értette szavait, erre is tisztán emlékszik, mert több rejtőzik mögötte, mint egy értéktelennek tűnő fél cipő, amit az emberek kidobnak, pedig az a lábbeli sem kér mást, csupán azt, hogy értékeljék. Ugyanúgy sokat ér, mint egy aranyból lévő nyaklánc, vagy egy Leonardo da Vinci festmény. Ráébredt, hogy Roncsi-oto-akadálya az a rosszmájú véleménye az embereknek a rossz cipőről, s a fal pedig az ellenkezője, ahhoz, hogy ezt bebizonyítsa, túl kell tennie magát a rossz megjegyzéseken és a lábbeliről mindenki belátja, hogy az akár lehetne Hamupipőke üvegcipellője is. Flavia arcáról eltűnt a komor ábrázat, mikor ismét megszólalt a hang, mely jelezte, hogy folytathatják az előbbi feladatot, változtatott feltételekkel. S immáron felismerve azt, amit szerinte a szerzetes szavai tartalmaztak, már Roncsi-oto-akadálya sem állíthatta meg, hogy kisebb-nagyobb hadakozás után ugyan, de végül megérintse a kicsi öcsije mögötti falat. - ^_^ – vidáman mosolyogva nézett Roncsi-otojára, majd lapogatta hátba örömében. - Nem fogom hagyni magamat, Roncsi-oto, ne is reménykedj! Boldogan táncikált Roncsi-otoja helyére és vette fel a Flavia-féle akadály szerepét. Rendkívül élvezte a szerepét, hiszen tarsolyában számtalan dolog volt, amivel megállíthatta, hogy kicsi öcsije elérje a falat, még ha testvéri szeretetből igazán hagyni szerette volna, hogy megkapja a nagyszerű sikerélményt. Azonban a szerzetesek mondanivalója ezzel a megmérettetéssel, sokkal több, hogy csak úgy hagyja Roncsi-otot. S alig várta, hogy Roncsi-otoja átlépjen rajta, ahogy azt a feladat megköveteli. Igazán érdekelné, mondjuk, hogy apró tesója, hogyan oldja meg a próbát, milyen gondolatmenetet követve. Hiszen nem mindenkinek lehet emlékeiben egy mester, mint az övében, mely némi előnyhöz juttattatja az arrancart. A feladat végeztével, talán annak a mondanivalójának a tudatában állt oda Desmond-apuja elé, elfeledve a haragot, amit eddig érzett iránta, hogy békejobbot nyújtson neki. - Desmond-apu, Flavia nem fog haragudni rád, ha kaphat egy jakot hazafelé! ^_^
// Mindenkitől elnézést kérek a kései postért, és köszönöm Vera, hogy bevártál >.< // |
| | | Adala Cascada Espada
Hozzászólások száma : 44 Age : 58 Tartózkodási hely : Coming Soon Registration date : 2012. Nov. 30. Hírnév : 12
Karakterinformáció Rang: 7. Espada Hovatartozás: Las Noches Lélekenergia: (13500/15000)
| Tárgy: Re: Tibeti túra Vas. Jan. 26, 2014 1:56 am | |
| Megérkezésük után kiválasztottam a nekem legjobban tetsző szobát. Magányos kis lak, de most valahogy erre van szükségem. A csendre, a békére, és a nyugalomra. Ahogy kidugom a fejem a robajra, Desmond lépked el előttem, megnyugtatva, hogy nincs semmi baj, és feltehetően nem is lesz. Megejtek egy rövid mosolyt, aztán bólintva visszahúzódok a szobámba. Valahogy megnyugtató az Espadatáram jelenléte. A felzavart tóra hajazó lelkem is kicsit lenyugszik, bár nem tudok rájönni az okára, amiért kényelmetlenül érzem magam az arrancarok között. Valahogy olyan más most az egész, mint általában. Nehéz szavakba öntenem, de talán a nyugalom, és az emberek jelenléte az ami megváltoztatja a szemléletem. Most olyan nyugodtnak tűnik minden. Sosem éreztem magam ennyire békésnek. Még otthon sem. Mély levegőket szedek, és a tüdőmet eltölti a hegyi levegő illata. Mintha minden lélegzetvétellel kitisztulnék, s egyre jobban kinyílna a tudatom. Talán a hely varázsa lehet, de mindenképp megnyugtató. A szobám előtti kis teraszról figyelem ahogy a szél megmozdítja a fák leveleit, ahogy keresztülsiklik mindenen, játékosan megérintve a gallyakat, végigsimítva mindent amihez hozzáér a csupa kéz fuvallat. Kinyújtom hát én is a kezem, mosolyogva figyelve, ahogy a bőröm simogatja. Messzire nem látok el ugyan az erdőtől, de talán a világ végéről is hallom a felém hozott hangokat. Ha tehetném, most belefeküdnék a szellő karjaiba, élvezve az ölelését, lebegve minden probléma felett. Megérintem a korlátot. Tapogatni akarok mindent ami körülöttem van. Odabújok a tetőt tartó egyik oszlophoz, átkarolom, mintha egy régi baráttal néznénk a csillagokat, egy hűvös őszi estén. Nyugalmat áraszt magából a hely, és régóta vágytam már erre. Leülök egy sarokba, összehúzom magam, s a térdeim átkarolva figyelem a tájat. Jól esik most az egész. Ritka alkalmak egyike, mikor nem vágyok arra, hogy más is itt legyen velem. River, szegényem, lehet meg sem értené az egészet. Pedig gyönyörű a táj, és a hangulat, ahogy van. Kár ezt nekünk beszennyeznünk. Éppen ezért igyekszem mellőzni mindent amivel ártok az egésznek. Leveszem magamról a cipőmet, a zoknimat, s mezítláb tapogatom a fapadlót. Belépek a szobába, megfordulok párszor, majd a ruháim közt kezdek matatni. Élvezem ahogy az anyag a bőrömhöz ér, így magamhoz ölelem az egyik kimonóm. Ideje átöltöznöm. Levedlem az egyenruhám, s hagyom, hogy a padlóra hulljon minden darabja. Élvezettel tölt el, ahogy lekerül rólam a ruha, s ugyanilyen megnyugvást áraszt, mikor felöltöm a tiszta váltást. A hűvös szövet a bőrömhöz simul, akár az előbb a szél, és ez mosolyt csal az arcomra. Csupasz lábbal lépek ki a folyosóra, és körbekémlelem a helyet. Nyugodtan, szinte siklok a föld fölött. A szerzeteseket keresem, s lassan meg is lelem őket. Nem szólok hozzájuk, csak figyelem a tevékenységüket. Kedves mosollyal, gyerekes érdeklődéssel nézelődök, mindenfélét megérintve, akár a tájon átfutó szellő. Ha esetleg észreveszem a szerzetesek rosszalló kisugárzását, ahogy valami felé közeledek, menten célt váltok, és valami egyébhez lépek oda. Kedvesen csillognak a szemeim, akár egy kislánynak a bababoltban. Észre sem veszem, milyen nyugodtan mozgok, teljesen szabadon a szerzetesek között. Ők nem bántanak, nem akarnak nekem rosszat, s én sem teszek nekik semmi olyat, amivel megzavarnám a nyugalmukat. Olykor hozzájuk érek, de csak finoman odébb slisszolok, mintha mi sem történt volna. Akár maga a szél. Nem emlékszem, hogyan kerültem vissza a szobámba, de azt hiszem az egyik szerzetes vezetett vissza, mikor jelezte, hogy időszerű lenne nyugovóra térnünk mindannyiunknak. Kedves emberek, és valahogy nem érzem az éhséget sem, ami elvileg mindig gyötör egy arrancar-t. Csak azt tudom, hogy a világ most nyugalommal ölel körbe, és ezt nagy részben Desmondnak köszönhetem. Elnyúlok az ágyamon, kibogozom a ruhám összetartó csomót, és csak várom, hogy elnyomjon az álom. Szeretem ezt az állapotot. Hallom még a szél fúvását, s utoljára még rámosolygok, mielőtt aztán hatalmába kerít a pihenés érzése.
Nyílik az ajtó, én pedig teljes pompámban kilépek a vörös szőnyegre. Csillog a fény, villannak a vakuk. Megérkezett a csillagok legfényesebbje. Mosolyogva pillantok hátra a limuzinra, aztán előre az ajtó felé. Megszólal a zene – az egyik kedvencem, s megindulok előre, betáncolva a rajongók között. Bepózolok pár villanó fényképezőnek, aláfirkantok pár felém tartott posztert, aztán belépek az épületbe. A hatalmas moziban azonban teljes az üresség. Csak egyvalaki áll előttem, de ő is mosolyogva. Kintről még behallatszódnak a zajok, szóval semmi hiba. Én érkeztem elsőként. A fogadóbizottságom kezébe nyomom a kabátom, majd hátrasimítom a hajam, és elindulok a moziterem felé. Legnagyobb csodálkozásomra az egyszemélyes különítmény velem tart, de hát kit zavar ez most? Belököm az ajtót, felkapom a 3d-s szemüveget, és behuppanok a legelső sor legjobb helyére. Az idegen mellém ül, s popcort nyújt felém. – Ne haragudj, ismerlek én valahonnan? – Fordulok felé, hiszen módfelett ismerős az ábrázata. – Még nem. De majd film után beszélgetünk, rögtön kezdik. – Mosolyog rám, aztán felteszi ő is a szemüveget. Értetlenül nézek körbe, s furcsállva figyelem a megtelt nézőteret. Mikor került be ide ennyi ember? Ráadásul ennyire halkan. Talán itt voltak előtte is? Lehet, elvégre sötétben léptünk be. Na de mindegy is, elvégre mozizunk. Az ölembe veszem a hatalmas pattogatott kukoricás vedret, s mint egy kisgyerek rámeredek a vászonra. Hosszú, de akciódús film, melynek én vagyok a főszereplője. Élvezet magamat látni a vásznon, és nem is alakítom rosszul a szerepem. A film vége felé egy jelenet tárul elém, amelyről nem emlékszem, hogy felvettük volna. A dróton rángatott, marionettmozgású hasonmásom – akit szintén én alakítottam – lassan a falhoz szorít egy vérszomjas krokodil segítségével, mire belibben a képbe egy hatalmas puskával éppen a mellettem ülő lány, s a kezemet megragadva kimenekít, azonban egyben a marionett felé indít. A háta mögött felsejlik a gonosz nővérem, Saya alakja mire közös erővel nekiesünk mindkét ellenfelünknek. Az utolsó jelenetben végül legyőzzük a két gonoszt, ám nem öljük meg őket. Habozunk, s végül....
Lassan nyílnak a szemeim, s minden ismét a nyugalmat árasztja magából. Lassan felülök, és élvezem ahogy süt rám a napsugár, de valamit kissé hiányolok. Kilépek hát a teraszra, s kinyújtom a kezem. Semmi sem történik. Várok, és várok, mint egy gyerek aki az anyjának nyújtja a kezét, s már éppen kezdek elszontyolodni, mikor végre megérkezik a várva várt fuvallat. Újra végigsimít a bőrömön, így felcsillan a szemem. Ki akarok menni, megölelni mint kislány az anyját, de nem tehetem. Nem akarom beszennyezni a látványt azzal, hogy belelépek. Elrontaná a pillanatot, így csak mozgatom a kezem a szélben. Egy darabig gyönyörködök a dologban, aztán újra a szobámba lépek. Felveszem a számomra kitett törülközőt, majd magamhoz szólítok egy újabb váltás ruhát. Kilépek a folyosóra, s a sors iróniája, hogy éppen az a kedves szerzetes áll előttem, aki tegnap visszakísért ide. Mosolyogva meghajlok előtte, majd felegyenesedve követem. Körbekémlelek mindent amíg haladunk, s nem mulasztom el, hogy meg ne érintsek bármit ami kartávolságon belül helyezkedik el. Kivéve a szerzetest. Valahogy úgy érzem, ha őt megérinteném, az elvenné a dolgok varázsát, így csak mosolyogva, gyermeki lelkesedéssel haladok a fürdő felé. A gőzölgő forrásvízhez érve megvárom, míg a szerzetes elfordul, de megkérem, hogy maradjon elérhető közelségben, hiszen nélküle igen nehéz lesz visszatalálnom a célomhoz. Levedlem a ruházatom, majd elmerülök a vízben, egészen a fejem búbjáig, aztán a felszínre emelkedve élvezem a helyzetet. Békés most minden, s mégis, a lelkem kérlel, hogy menjünk tovább, még annyi a látnivaló. Lassan kilépdelek a fürdőből, s megtörölközve felöltöm a tiszta ruhámat. Mosolyogva, éppen csak megsimítva a szerzetes vállát, lépek a tisztelettudóan elfordult helybélihez, majd magam elé engedem, hogy vezessen. Nem szólunk egymáshoz, de nem bánom, csak mosolygok, s csillogó szemmel élvezem ahogy a szellő simogatja az arcomat. Békés most minden, aminek mindennél jobban örülök. A napomat többnyire ismét azzal töltöm, amivel a tegnapit. Belesek az eddig kimaradt helyekre, újra meglátogatom azokat, amelyeket tegnap már érintettem, azonban most tudom, mi az, amihez nem érhetek hozzá, így ezeket nem közelítem meg. A szerzetesek is kevésbé aggódnak már miattam, talán látják, hogy a virágokat simogató kislány nem árt nekik, talán csak megszoktak, mint fák a szelet. Akárhogy is, mosolyogva telik a napom. Mindezek után, lassan összegyűlünk a teremben, ahol a tegnapi főszerzetes fogad bennünket. Nem túlzottan köt le a mondandója, habár minden szót megjegyzek, egyszerűen képtelen vagyok csak rá figyelni. Annyi minden más van itt is, ami érdekesebbnél érdekesebb dolgokat rejt. Fel akarom fedezni az egészet, de egyelőre muszáj azzal foglalkoznom amiért idejöttem. Meg kell kérdeznem Desmondot és a főszerzetest, hogy maradhatok-e még egy napot, miután a többiek elmentek innen. Nem akarom itt hagyni ezt a helyet, még annyi mindent nem láttam belőle. Egy lila hajú lány lép hozzám, s a párjának választ, amire én bólintva igent mondok. Tehát meg kell érintenem a falat, miközben rá figyelek. Szembe fordulok vele, majd elmosolyodva a szemébe pillantok. Aztán megszólal a gong, s én máris elvesztem a koncentrációm, mert az aranytányér mozgására pillantok. Nehezebb lesz ez a feladat mint gondoltam. Megindulok a fal felé, nagy hévvel, s igyekszem megérinteni a falat, de a lány úgy védelmezi, akár egy dühödt várvédő. Mi baj van ezzel a lánnyal? Semmi nyugalom nincs benne, holott az egész hely árasztja magából a békét. A feladatra koncentrálok, nem veszem le a szemem róla, azonban zavaró úgy a dolog, hogy közben az akadályt nézem. Megzavar a dolog, s megpróbálom csitítani a lelkem. Hiszen az előbb még olyan békés volt az egész. Miért ne lehetne most is, minden...az. Közelebb lépek a lányhoz, és mosolyogva egyenesen a szemébe nézve lépek a közvetlen közelébe. A homlokunk és az orrhegyünk ér össze csupán, de ez éppen elég ahhoz, hogy sikerüljön megérintenem a falat a feje mellett. Egymás után minden ujjammal megérintem a falat, s elmosolyodva húzódok hátra a minden bizonnyal meglepett lánytól. Gyermeki játékossággal lépek a helyemre. A gongra pillantok, és a mellette álló szerzetesre. Meg akarom érinteni a nagy aranytányért, s most talán van is hozzá időm. Mellé lépek tehát, és egyetlen ujjammal közelítek csak felé, mire a szerzetes rosszalló kifejezését megpillantom. Nem állok meg, de kikerülöm a gongot, és a kezében tartott eszközre siklik az ujjam. Úgy látszik ez nem zavarja, így egy pár pillanatra hozzáérhetek a fához, majd mosolyogva, meghajolva visszalépdelek a helyemre. Egész nap mezítláb ténykedtem, így jól esik csupán a padló érintése is, s kellemes zene a fülemnek a fák susogása, meg persze a társaim lihegése is. Nem gyakorlott táncosok, ellentétben velem, így én kevésbé fáradtam ki ebben a könnyed testmozgásban. Vagy lehet, csupán az ellenfelem bizonyult túl könnyű játszótársnak. Újra megszólal a gong, s tudván, hogy nem kell a lányt figyelnem, előre mozdulok. Lesiklok a kezeiről, elmozdulok a védelmén, majd mosolyogva rápillantok, és megérintem a falat. A főszerzetes csupán azt mondta, hogy egyszer érintsem meg a falat, így ennél tovább nem is próbálkozok. Csak hátrébb lépek, és engedem a lánykát egy kicsit levegőzni. Helycsere következik. Ezúttal én védem a falat, s mindent beleadok, hogy ezt meg is tegyem. Úgy mozgok, hogy a kezei lecsússzanak a kívánt irányról, így időt nyerek, majd ismét eltérítem a kezét. Nem jelent különösebb gondot, hiszen ha élesben, ellenfél ellen táncolok is hasonlóképp szoktam mozogni. Most csupán a tempóm nyugodtabb. Nem engedem ,hogy megérintse a falat, de nem ártok neki, csupán mikor közeleg a vég, akkor fogom meg a csuklóját, és csináltatok vele komplett, 180 fokos fordulatot. Még én is rácsodálkozok, hogy mennyire jól sikerül, hiszen a lendületét sem veszti el. Kislányként állok ismét falhoz, mikor megszólal a gond, de most már nem próbálkozok a dologgal. Én értem, mire megy ki a játék. Ha nem az akadályra figyelsz, könnyebb elérni a célt, azonban nem lehetetlen akkor sem a dolog, ha szembenézel a korláttal, ha nem erőlködsz rajta, csupán szembe fordulsz vele, és elszánt vagy. A legnagyobb korlát is meginog, ha az ember egy kis bátorságot mutat ellene. |
| | | Desmond Phellera Espada
Hozzászólások száma : 340 Age : 63 Tartózkodási hely : Las Noches Registration date : 2009. Jul. 25. Hírnév : 56
Karakterinformáció Rang: Segunda Espada Hovatartozás: Las Noches Lélekenergia: (48500/65000)
| Tárgy: Re: Tibeti túra Szomb. Márc. 15, 2014 12:06 pm | |
| Örülök a társaságnak, s hogy nem kell egyedül elfogyasztanom bőségesnek éppen nem nevezhető reggelim, ami tulajdonképpen egy kancsó tea elfogyasztásával ki is merül. Igaz, nem hiányzik kifejezetten az élelem. Hollow vagyok ugyan, az én szintemen azonban – s valószínűleg az összes arrancar így van vele – már nincs szükség mohó zabálásra ahhoz, hogy fenntartsd magadat. Remélhetőleg a többiek sem türelmetlenek ezt illetően. Mi azonban már egy magasabb szintje vagyunk az arrancaroknak. Mi már kitörtünk az esztelen vadállatok szintjéből, magasabb rezgésszámon létezünk szerencsétlenebb társainknál, s visszakaptunk valamit emberi alakunkból. Már nem vagyunk kötelesek úgy élni, mint ők. Nincs szükségünk arra a létformára többé. Holott mindannyian ugyanonnan származunk, mi fel tudtunk emelkedni az ösztönlények szintjéről. Különben nem lehetnénk most itt. - Jó reggelt, Kiyo. – biccentek a lila hajú lánynak, s nyújtok felé egy csészét, hátha csatlakozik hozzám. Még most is igyekszem némi távolságot tartani tőle. Furcsa érzések kavarognak bennem, amikor meglátom. Mintha a legbensőbb énem közölni akarna nekem valamit. Az ilyen érzések pedig általában nem jelentenek jót. Általában ezek inkább intő jelek, figyelmeztetések... De valami mégis mindig azt súgja nekem, hogy másról van jelenleg szó. Lehet, csak azért feszengek ennyit, mert bennem van a tudat, hogy ő Natalie fracciónja? Nem... Nem hiszem, hogy erről van szó. Holott most is hiányolom jelenlétét. Be kell valljam, mikor az a hatalmas tömeg fogadott engem indulás előtt, kicsit reménykedtem benne, hogy megpillantom a Primerát is, de sajnos ő nem jött el. Pedig egy pillanatra még Adalát is majdnem sikerült összekevernem vele. Igaz, Natalienak sokkal finomabb árnyalatú rózsaszín a haja. De ha nem Natalie miatt, akkor mégis miért van bennem folyton eme érzés Kiyo kapcsán? Mintha lenne valami, amit tudnom kellene. Amikor pedig megkapom tőle az elejtett mondatot koránkelésem kapcsán, már majdnem felvillan fejem felett az a bizonyos villanykörte. A megvilágosodás határán emelném szavam, vele együtt pedig mutatóujjam, hogy szóljak valamit az üggyel kapcsolatban. - He... – akad bennem a szó, s távozik fejemből minden mondanivaló, mikor Eliana is csatlakozik hozzánk. - Nahát, Eliana, még sosem láttalak ilyen kipihentnek. – üdvözlöm a mellém ülő lányt. Nem hazudok ezzel. Máskor olyan búskomor az arca, s látszik, hogy folyton rágódik valamin. Mint aki sosem ízlelte még a boldogságot. Én sem. Azt ugyanis mindez idáig csak magam előtt kergettem. Azzal a reménnyel jöttem Tibetbe, hogy itt talán megszerzem azt a tudást, ami majd boldoggá tesz. Az a kincs ugyanis éppen ezt jelentheti nekem. Azonban úgy hiszem, hogy a többieknek is csak javukra válna, ha részesednének belőle. Én pedig nem vagyok önző. Szívesem osztozom rajta másokkal. - Furcsa. Eddig senki sem kérdezte meg, hogy mi is a kincs, amiért itt vagyunk. – jegyzem meg neki. Talán csak nem merték? Nem tudhatom biztosra. Azonban hogy mi is a kincs egészen pontosan, azt magam sem tudom egyszerűen szavakba önteni. Kortyolok bele teámba zavarodottan, mikor Kiyot felhozza. Megannyi kérdése közül ez az egyetlen, ami némiképpen kellemetlenül érint. Hiszen erre még én sem tudom a választ. Valamiért kötődöm hozzá, de nem úgy, ahogyan másokhoz. Igaz, nekem minden személy felé más a kötődésem. Másként viszonyulok hozzá, Kiyohoz, Nataliehoz, vagy éppen Ronanhoz. Ami viszont igazán zavar, hogy tudom, hogy már rájöttem valami nagyon fontosra Kiyoval kapcsolatban. De azonnal elfelejtettem. Bevallom, ez nem kicsit frusztráló. - Kiyo... ő Natalie fracciónja. Különösebben nem tudok sokat róla. Nataliet viszont rendkívül tisztelem. Az életem áldoznám érte. Ezért természetesen Kiyoért is megtenném ugyanezt. – nem hazudok, azonban a teljes igazság nem ez. A teljes igazságot nem tudom. Viszont ez a legnyilvánvalóbb. Mert ez lenne az... nem igaz? - Á, a hangtálak. Igen, én is hallottam. Bizonyára annak dallamát hallhattad álmodban is. Csodás eszköz. Majd megmutatom őket. – kortyolok még egyet ízesítetlen teámból, majd leteszem a csészém. Ülőpárnámmal pedig úgy fordulok, hogy Elianával nagyjából szemben legyek. Nem hiszem, hogy valaha is hallott volna ezelőtt a hangtálakról, éppen ezért elmagyarázom neki ezeket. - A tibeti buddhisták szerint minden rezgésekből áll. Te, én, a fűszál, a víz, vagy éppen a kancsó, amiből a teát kitöltjük magunknak. A hangtálak pedig ezen az elven működnek. Megtisztítják a csakrákat, helyreállítják a rezgéseket, testileg és lelkileg is gyógyítanak. Persze, aki nem akarja, az nem hiszi el ezeket. Vannak, akik csak a hangjukat szeretik. – adom meg neki a választ a kérdésre. Éjszaka ugyanis a szerzetesek ezáltal gondoskodnak rólunk. Megadják nekünk azt a nyugalmat, amire mindig is vágytunk. Ez pedig belegondolva sajnos kicsit az ő érdekük is. - Örülök annak, hogy végül vetted a bátorságot, hogy megkérdezd, mi lehet az a kincs. Részemről eddig sem volt titok, de senki sem faggatott. Igaz, ez egy olyan dolog, mely részben megfoghatatlan. Mert mindenkinek egészen mást fog jelenteni. – szedem össze gondolataimat. Szándékosan nem hoztam fel én magam senkinek sem a kincset, ugyanis nem szeretném, ha a jutalom maga elvonná a figyelmem az útról, amit teljesítenem kell hozzá. Még bennem is van mohóság. Jól tudom, hogy az, amit meg fogunk szerezni, számomra az emlékeimet fogja nyújtani. Végre tudni fogom, hogy ki vagyok valójában. Ez pedig számomra ennyi gyötrelmes évtized után valóban egy igazi kincs. - Gondolkoztál már azon, hogy számodra mi az, ami a legfontosabbat jelenti? Nem kézzel fogható, anyagias dolgokról beszélek. Hanem arról, aki valójában vagy. A magja annak a hollownak, ami belőled született. – figyelmem ezúttal teljesen rá irányul, hiszen vele szemben ülök. Ugyan testtartásom még most is görnyedt kicsit, szemeimmel az övéit figyelem. Hosszú idő eltelt azóta, hogy először beszélgettünk. Előtte nem titkolom azt, ahogyan valójában tekintek önmagamra. Egy szerencsétlen, szánalmas félnótásra, ki éhségét félelemből nem csillapítja. Nem akarom mások életét élni. Csupán ennyi az egész. Tulajdonképpen minden felszín ellenére se sokat változtam azóta, hogy megismerkedtem a lánnyal. Ugyan erősebbnek érzem magam, ez még mindig nem ad választ a kérdésemre: ki is vagyok valójában. - Ha ennek vége van, én visszakapom való énem. A saját emlékeimet élem. Többé nem másokét, csakis a sajátom. S hogy ti mit nyertek vele... nos... valamit abból az időből, amikor még emberek lehettetek. Ez az egész pedig – mutatok körbe a kertben, s a palotára magára – csupán azért kell, hogy kellően felkészüljetek. Máskülönben nem működik.Remélem, nem fogalmaztam túl ködösen. Ez a dolog viszont túlzottan megfoghatatlan ahhoz, hogy egyszerűen elmagyarázhassam. Holott egy kézzel fogható dologról van szó, az csak a formája, a tárolója. Ez sokkal komplikáltabb annál. Lassacskán többen is csatlakoznak hozzánk. Ronan türelmetlensége egyáltalán nem lep meg. Kicsapongó fiú, aki nem tud mit kezdeni a sok fölösleges energiájával. Bár egészen furcsa belegondolni, hogy mióta hirtelen felnőtt, igazából nem is néz ki sokkal időseb bnek nálam, nem beszélve arról, hogy nyurgább, magasabb lett nálam... Nem csoda, hogy mindig összeszorul gyomrom, bármikor apának hív. Valamiért kétlem, hogy nekem valaha is lett volna fiam. Pedig ismerem az apaság érzését, itt van bent, a fejemben. De tudom jól, hogy azok nem az én emlékeim. - Aki egy olyan világhoz szokott, ahol minden pillanatban látványosan történik valami, annak valóban szokatlan lehet, hogy itt egészen másként telik az idő. Ámde ne feledd, Ronan, hogy ezek a szerzetesek sokkal jobban értékelik azt a pillanatot, amit azok, kik a rohanó világban élnek, talán észre sem vesznek. – adom meg a válaszom a fiú számára. Tudom róla régóta, hogy milyen kicsapongó. Néha Las Nochesben sem éri őt elég inger. Bár nem tartom helyesnek, hogy egy magunkfajta az Emberek Világában keressen megnyugvást és menedéket, hiszen egyszerűen nem biztonságos, egyelőre nem tudok jobb megoldást arra, hogy lekössem a sok fölösleges energiáját. [...] A feladatát a maga módján mindenki remekül teljesítette. Holott sem én, sem pedig a szerzetesek nem tudjuk, nem tudjuk átélni azt, amit mások. Éppen azt nem. Hiszen mindenkinek magának kell rájönnie a saját igazságára. Én bízom a csapatban. Ugyan arrancarként, espadaként ez lehet, életem, halálom hibája, de megbízom bennük. Hiszem, hogy képesek lesznek arra, hogy ezt a zarándokutat végigcsinálják, s ki-ki képes legyen megszerezni a maga erősségét. Az erő ugyanis mindannyiunkban bennünk lakozik. A fizikai erő gyakorlatilag semmit nem ér, ha nem társul ez testi-lelki megrendíthetetlenséggel. Tadeo-samában egyáltalán nem csalódtam. Meglepett stílusa, de végülis kevesebbet sem vártam valakitől, aki már akkor espada volt, amikor én még csak magányomban tanulmányoztam az arrancar lét titkait Las Nochesben. Mindazonáltal saját teljesítményemmel is elégedett voltam annak ellenére is, hogy tudom jól, hogy tulajdonképpen ez még csak a bemutató volt. Én ugyanis már tudom, hogy a holnapi napon mire is számíthatunk. Még nekem sem lesz egyszerű annak tudatában sem, hogy rendelkezem az elméleti ismeretekkel a feladatot illetően. A mai nap ezután nagyrészt eseménytelenül telik el. Csupán a szerzetesek hívják fel a figyelmet arra, hogy mindenképpen pihenjük ki magunkat a holnapi napra, főleg lelkileg. Hiszen a feladat, amit teljesíteni kell, igen megterhelő lesz mindannyiunk számára. [...] A következő reggelen már-már rutinosnak tűnik a zuhany, valamint a reggeli tea, és a szerény reggeli. Tulajdonképpen semmiben sem különbözik a tegnapétól. Nincs mit tagadni, könnyedén hozzá tudnék szokni ehhez az életciklushoz. A többiektől jóval korábban is kelek, így még egy-két szerzetesnek is be tudok segíteni afféle munkákban, mint a felsöprögetés. Nem tartom megalázónak. Délutánig mindenkinek van ideje összeszednie magát. Akik szeretnének, akár egy kis sétát is tehetnek a földeken, ebben az esetben viszont a fő szerzetes mindenképpen elkíséri őket. Nem szeretnék ugyanis, ha valami borzalmas dolog történne esetleg, vagy éppen arra figyelmezteti őket, ha ideje visszaindulni. Ezúttal is ugyanabban a teremben találkozunk, ahol tegnap gyakoroltunk. Most azonban csupán addig vagyunk itt, amíg össze nem gyűlik mindenki. Ezúttal ugyanis elhagyjuk a palota falait, s valahol távolabb fogjuk a zarándokút fő gyakorlatát megtenni. Néhány szerzetessel, köztük vezetőjükkel élünkön indulunk el tehát Lhasa városától és a Norbulingka Palotától messzire. A táj eddig is gyönyörű volt, azonban ahogyan egyre távolodunk a szállást, otthont adó kolostortól, minden egyre lélegzetelállítóbb lesz. Felnézve már a havas hegycsúcsokat látjuk, de innen, a fennsíkról mégis messzire ellátni ahhoz a tóhoz, amely felé igyekszünk. Egyfajta határa a fennsíknak és az egekig érő hegyeknek. Hiszen a másik part már a hegy lábait verdesi csendes hullámaival. Tény azonban, nem strandolni jöttünk. Egészen más oka van idelátogatásunknak. - Tegnap ugyan mindannyian kaptatok némi bevezetőt, hogy mire is számíthattok most. – jól ismert stílusában kezdi el a feladat ismertetését a fő szerzetes, mikor megkérkezünk a tó partjára. - - Ezúttal azonban zarándokutatok legkeményebb próbatétele áll előttetek. Természetesen több órás felkészítést kaptok mindannyian. Aki azonban nem fogja késznek érezni magát, az ne vágjon bele a próbatételbe! – talán akadhat olyan, akiket megijeszthetnek a szavak. Másokat éppen ellenkezőleg, és bizonyítani akarnának. Ebben az esetben azonban egyiküknek sem fog sikerülni. Ha megijedsz, vagy másnak akarsz bizonyítani, bele fogsz bukni. Mindenkinek szabad akaratából kell megtennie azt, amit majd kérnek tőle. Vagy éppen ellenkezőleg, elutasítani azt. Bizonyára majd a szerzetes is elmondja ugyanezt. - Mikor leszáll az éj, előkészítjük nektek a terepet, s a csillagok alatt bizonyíthattok önmagatoknak, hogy le tudjátok győzni korlátaitokat. Megcsináljátok a lehetetlent. Legyőztök egy akadályt, ezáltal pedig erősebbek lesztek. Végigsétáltok a tűzön, és ha jól csináljátok, nem égetitek meg magatokat.Régi vágyálmom volt már a tűzön járás. Még sohasem volt alkalmam erre. Tartok attól azonban, hogy mások ezt nem fogják olyan jó ötletnek vélni. Körbenézek az arcokon, hogy lássam, ki vajon mit gondol. Ugyan a hierronk egyébként is védelmezni fog a valós sérülések ellen, a fájdalmat attól még érezzük. A feladat tehát akkor lesz sikeres, ha nem érzünk ilyet. A szerzetesek bele is kezdenek az előmunkálatokba. Nagy gongot ugyan nem hoztak, de tibeti hangtálakat igen. Hosszú, több órás meditációra lesz szükségünk ahhoz, hogy kellőképpen elmélyüljünk. Ez talán Ronannak és Flaviának lesz a legnehezebb, hiszen ők hajlamosak kissé kicsapongani. Azonban én hiszek bennük. Feltéve, ha ők is hisznek önmagukban. - Elnézést... szabad? – kérem meg az egyik szerzetest, hogy egy pillanatra hadd vegyem el az egyik hangtálat. Megígértem Elianának valamit. Leülök mellé a földre, közvetlenül a tó partja mellé, s úgy helyezkedem, hogy ha valaki kíváncsi, akkor meg tudjam mutatni azt. Ím lehullik a lepel az éjszakai nyugalom titkáról. Ha valaki kérdez róla, akkor elmagyarázom ugyanazt, amit tegnap reggelinél a lánynak is tettem. Egy kisebb hangtálat választottam, aminek magasabb hangja van. Hangtálakból ugyanis több fajta van, jelenleg pedig – a hatalmas gong kivételével – mindegyikből találni itt egyet-kettőt. Tulajdonképpen mindegyik más csakrára jó, azonban léteznek univerzális tálak is. Én a szív csakrájának a tálját választottam, szerintem annak van a legszebb hangja. A tálhoz egy kisebb, furcsa formájú ütőt is kapok, először pedig nem túl szakszerűen megkongatom vele a tálat. A hangja egészen magas, ám még mindig kellemes marad. Aki fogékony rá, az érezhet valamilyen furcsa, kellemesen meleg érzést azon a helyen, ahol valaha a szíve volt. Majd ha elmúlt a zaj, ahelyett, hogy újra megkongatnám a tálat, a pereméhez viszem az ütőt, és határozott mozdulattal, kényelmes tempóban körözni kezdek vele. Az első két-három kör után alig-alig hallani valamit, azonban ezután olyan hangot hallat, amit egyszerűen nem lehet semmihez sem hasonlítani. Még ha valaki nem is rajong az efféle dolgokért, akkor is gyönyörűnek találhatja. Mindazonáltal gyönyörűsége mellett remélem, hogy Flaviának nem támad kedve hazavinni egyet ezek közül. Végül pedig, kis érdekességként egy kevés vizet merítek a tálba, s ezután körzök felette újra az ütővel. A hangja nagyjából olyan, mint előzőleg, az érdekes dolog viszont a víz mozgása benne. Egészen furcsán hullámzik, mintha az egész szerkezete megváltozott volna. A bemutató közben a szerzetesek is felkészülnek. Hangtálakkal, s különleges füstölőkkel. Megkérnek mindenkit arra, hogy számára kényelmes helyen helyezkedjen el. Lehet ülni, feküdni, ami csak éppen jól esik. Én a tó partján lévő egyik sziklát választom. Éppen akkora, hogy kényelmesen elhelyezkedhessek rajta lótuszülésben. Ha valaki még sohasem meditált, annak egy-egy szerzetes elmagyarázza, hogy mit is kell csinálni pontosan. Semmi egyéb, csak lehunyod a szemed, és hagyod a gondolataidat úszni. Legalábbis ebben az esetben. Mindemellett pedig speciális feltételeket is biztosítottak számunkra. Most először ízlelhetünk valódi ételt, legalábbis hollow mértékkel. Mindenki egy-egy fehér fényben fénylő reishi gömböt kap, mintha csak almát osztogatnának. Azzal a különbséggel, hogy ezeknek még tisztább a reiatsujuk, mint a szerzeteseknek. Hogy honnan szerezhették, vagy mi lehet ez, nem tudjuk, ámde ha valaki kíváncsi, megkérdezheti. Annyi viszont bizonyos, hogy ilyennel még nem valószínű, hogy egyikünk is találkozott volna. Én nem váratom tovább magam, gond nélkül elfogyasztom a reishit. Különlegessége, hogy ennek konkrétan íze van. Mindenki olyannak ízleli, ami a legkedvesebb számára. Ellentétben pedig attól, amikor például felfalsz egy emberi lelket, ezzel valamiért egésznek, jóllakottnak érzi magát mindenki. Legalábbis egy darabig. Nagyjából tíz-tizenöt perc után tudatosulhat mindenkiben, hogy erre miért is volt szükség. Megkönnyítendő az előttünk lévő munkát segít rá minket a meditációra. Mindenki, aki evett belőle, érezheti a furcsa hatását. Ugyan picit émelyítő és bekábító, cseppet sem kellemetlen. Húsz-huszonöt perc után pedig mindenki, aki evett belőle, elveszíti a kapcsolatot a földi és a szellemi lét, a valóság és a képzelet között. Ezúttal mindenkinek egy újfajta akadállyal kell szembenéznie: saját magával. [...] Nem szeretem, amikor önmagam legnagyobb ellensége vagyok. Nem szeretem azt az énemet, melyet máskor annyira elnyomok. Én magam sem tudom, hogy ki az igazi. Én, vagy az a hang, amely most a fejemben beszél? Végül pedig meglátom önmagam egy torzított mását. Az arc ugyanaz, azonban még sem. Apró, lényegtelen, jellegtelen változások. Mégis valahogy szembetűnő. Az ott már nem én vagyok. Ugyan magamra ismerek, de valahogy még sem az, akit minden nap a tükörben látok. Vagy éppen ő a valódi önmagam. Sosem tudhatom. A félelem, hogy egyáltalán nem az vagyok, akinek lennem kéne, már azóta bennem van, hogy arrancarrá váltam. Másik „énem” mozdulatlan élő szobor. Hagyja, hogy jó alaposan megvizsgáljam. Bőre néhány árnyalattal sötétebb az enyémnél. Egészen emberi. Arcának vonásai alig térnek el az enyémtől, mégis furcsa élmény önmagam torzult mását látni. Már ha valóban ő a torzult, nem pedig én. Mert mi van, ha te vagy? Egész léted hamisan élted. Ez az egész elkeseredett próbálkozás nem más, mint fulladozás. Valahol mélyen tudod az igazat. Ha ez az egész véget ér, te megszűnsz létezni.Hallom hangját, mely megtörni próbál. Kicsit kinyitom a szemem, hogy a valóságba visszatérhessek. Egészen úgy érzem magam, mintha szédülnék, holott teljesen egyenes háttal ülök a sziklán. Végignézek társaimon, ki-ki hol foglalt helyet. Mélyeket szívok a hideg levegőből. Lassacskán kezd sötétedni. Elmémre pedig hasonló módon borul egy másfajta sötét lepel, elfátyolozván ezzel a realitást. Most ide figyelj rám! Te el fogsz tűnni. Neked el kell tűnnöd. Mert ez az egész csak színjátszás. Persze ha gyáva vagy... nem kell félned ám.A száj nem mozog, az élő szobor nem beszél, mégis hallom a hangját. Zaklatottan figyelem meg változó arcát, mely még tovább torzul. Már megint teljesen más. S ki vagy te, ki fejemben beszélsz? Miért jó az neked, amit most teszel? Hogy én ki vagyok? Te ki vagy? Te nem létezel. Nem létezhetsz. Csakis akkor, ha félsz. Nem állsz készen az igazságra.Torzul tovább az arc, az alak, a testalkat. Már-már felismerhetetlenségig változik, csak hogy bebizonyítsa, mennyire nem én vagyok. Élvezi. Élvezi, hogy szembesíthet, hogy kínozhat, hogy szitkozódhat, ahogyan hallgathatom is ezt hosszas időn át. Elkeseredésbe fulladva hallgatom, mi mindennek titulál. Megpróbálom kizárni magamból hangját, vagy éppen másra gondolni. Nem, nem félek! Felkészültem arra, hogy szembesüljek az igazzal! Villan fel fejemben egy újabb hang, azonban ezúttal egy női. Cinikus ugyan, hangjának kellemetlen lejtése nekem épp olyan, mint az ambrózia. Mennyei, s életben tart. Kellemesebb inkább a másik hangra figyelnem. Halk kacaj, majd könnyed sírás, de valamiért nekem mindkettő fontos. Arcot ugyan nem bírok társítani hozzá, de valamiért ragaszkodom hozzá. S akkor beugrik Natalie is. Nem, az ő hangja egészen más. Az övé sokkal távolabbi. Még akkor is, ha neki legalább látom arcát. Elbájolt... minden veszélyével együtt. Csupán egyetlen üzenetet küldök számára. Egy érzést, egy gondolatot annak a nőnek, akitől egy ideje eltávolodtam. ~ Te vajon megtennéd-e ugyanazt értem, ha legközelebb én lennék abban a helyzetben? ~ üzenem meg számára. Ő az egyetlen, aki tudni fogja, mire gondolok. Megmentettem arrancarként azáltal, hogy bekebeleztem lényét. Nem engedhettem el. Nem tudtam elengedni. Én pedig bízom benne, hogy ő sem tudna elereszteni. [...] A víz szintje egészen megemelkedik, mire ismét felnyitom a szemem. Pontosan négy óra telt el azóta, hogy leültünk mindannyian meditálni. A szerzetesek már felkészültek, ahogyan én is felkészítettem magamat. Kérdés, hogy a többiek hogyan érzik magukat. - Spoiler:
Nah, megérkezett végre a harmadik kör. Bevallom őszintén, sokáig nem tudtam kitalálni, mit fogunk ebben a körben csinálni, egyik ötletem sem tetszett igazán. De don’t fos! A következő körre már minden elő van készítve. Csakúgy a parázs, mint maga a kincs is. Interaktolni csakugyan lehet, bárki bárkivel. Azonban leírom ide azokat az infókat, amik nem egyértelműek. 1. post elején még az előző körre reagáltam, ugye onnan kaptam némi interaktot reggelinél 2. Tibeti hangtálakról, ha valaki nem tudja elképzelni, nyugodtan lessen videjót. Youtube-on elég sok van tibetian singing bowl néven. Sajna sem ilyet, sem tájképet nem tudok ezúttal linkelni a tavacskához, így ezt a képzeletre bízom mindenkinél. 3. A FELADAT: Ezúttal egyéni. Meditációs felkészülés a következő kör attrakciójára, a tűzön járásra. A meditációhoz, hogy kicsit speckósabb legyen, kaptuk a kajcsit. Nem muszáj megenni, de ártani nem árt. A kajcsi egyébként tudatmódosító szer. Tehát attól az is be fog kómálni, aki amúgy azt se tudja, hogyan kell meditálni. Ilyen tudatmódosító szer a valóságban nem létezik, se ízre, se hatásra, így kitaláltam az egészet. Hatásai: bekómálsz, nem tudsz mozogni, alfába kerülsz, és nem veszed észre, hogy hopp, eltelt négy óra. Legfontosabb hatása azonban, hogy önmagaddal állít szembe. A feladat tehát az, hogy mindenki írja le, hogy a karakter önmagával harcol/vitázik/vívódik, ilyesmik. Mindenkinek a saját képzeletére bízom, hogy ezt hogyan vitelezi ki. Például a saját rossz tulajdonságaiddal állít szembe, vagy a félelmeiddel, vagy bármi ilyesmivel. Lényegébe véve az akadály ezúttal önmagad vagy, neked pedig felül kell kerekedned önmagadon. A saját postomban ezt a részt, tehát az utolsó két elválasztott szakaszt valószínű, nem sokan fogjátok érteni, de nekem ezt így esett jól megírni. Tűzön járás majd csak a következő, tehát az utolsó körben, mert így is nagyon sok lett ez a post. HATÁRIDŐ: Nem adok meg pontos határidőt, de április végén, legkésőbb május elején tervezek írni. Lehetőleg még addig, amíg van lehetőségem rá, mert egy darabig majd nem nagyon leledzek. A következő kör az utolsó lesz. Tehát már nincs sok hátra. Remélem, tetszik eddig a küldi. Hajrá!
|
| | | Kiyo Phellera Arrancar
Hozzászólások száma : 55 Tartózkodási hely : Las Noches - azon belül keresd meg, ha nagyon tudni akarod Registration date : 2011. Nov. 22. Hírnév : 12
Karakterinformáció Rang: 96. arrancar Hovatartozás: Las Noches Lélekenergia: (14000/15000)
| Tárgy: Re: Tibeti túra Vas. Márc. 16, 2014 12:17 pm | |
| A feladat végrehajtása után a magam részéről nem fecsérlem az időt a csürhe többi tagjára. Ha ennyi volt csak a kötelező program, akkor ennyi, nekem már így is bőven sok volt. Szükségem van némi magányra, és jelen pillanatban ez csak a nekem kijelölt szobában lehetséges. Oh, te jó Marie Curie, hogy keveredhettem én ide?! Mély levegő... Ha tényleg eseménytelen a nap további része, akkor én inkább gondolkodom, és tervezem a következő remek fegyveralapanyagot, mert az legalább szórakoztató, és eltereli a figyelmem arról az aprócska tényről, hogy gyakorlatilag elfecsérelem az időmet. >.> A másnap reggeli rutint követően igyekszem távol tartani magam minden bajom okozójától. Igen, ez lefordítva a Segunda Espadát jelenti! >.> Nem érdekel, hogy én jöttem utána, akkor is az ő hibája, hogy itt kell rostokolnom. >.> Ettől persze még nem tudom megállni, hogy a délelőtt egy-két pillantást vessek arra a szélhámosra egy takarásban lévő folyosószakaszról, de amint észreveszem, mit művelek, legszívesebben lekevernék magamnak egy pofont. Nem pont ugyanezért keveredtem eleve ide?! Inkább kihasználom, hogy a megfelelő kísérettel lehet sétafikálni a környéken, és eltávolodom a kísértéstől. Nem sok értelmes személyt láttam eddig, úgyhogy a magam részéről elvagyok én egyedül is, lehetőleg az amúgy is mindentől távol eső ösvényeken. Nincs szükségem senkinek a társaságára, főleg nem az ostoba vezetőnkére! >.> Mármint nem a szerzetesekre gondolok, őket elviselem, mert olyan kis gyámoltalanok, a fajtársra gondoltam. Sajnálatos módon nem igazán tudok mit kezdeni ezzel az egész helyzettel, meg a helyszínnel. Felkavar, még ha békésnek is tűnik. Kellemetlen dolog beismerni, de így van, és nagyon utálom az egész szituációt, amiért a harmonikus külsőségek ellenére teljesen tönkrevág idegileg... A szituáció? Egy nagy francokat! Még mindig a Segunda hibája az egész! Mikor kísérőm rám szól, visszatérek a megfelelő helyre. Bár nem tudom, mégis hogy a fészkes periódusos rendszerben lehet képes érzékelni és kommunikálni hozzám, de legyen elfogadom, megyek, amerre ez a magát pásztornak képzelő senkiházi terelget. Minden ellenérzésemmel együtt azonban követem őt a megfelelő terembe, és igyekszem kerülni, hogy bárkivel is kommunikálnom kelljen, vagy közelebbi érintkezésbe kerülni, ugyanis nem szeretek nálamnál alacsonyabb intelligenciájú egyedekkel érintkezni. Egyszerűen viszolygok tőle, és reménykedem benne, nem lesz a tegnapihoz hasonló gyakorlat. Nem, a mai még ennél is nagyszerűbb! Remélem, mindenki észleli az iróniát, mert ez bizony az volt. Túrázni megyünk! Apró kis morgás után természetesen engedelmeskedem, mert még mindig jobb a negatív hangulatot árasztani magamból a többiek között, mint ezen a kémia szentsége háta mögötti placcon halálba unni magam... Főleg, hogy már meghaltam egyszer (vagy többször, ha figyelembe vesszük, hogy nem csak én, hanem más lelkek is egyesültek a testemben), és bármennyire is imádom a robbanásokat, korántsem volt kellemes, így ha lehetséges, ettől ezúttal eltekintenék. Mikor megérkezünk a megfelelő helyre, és pusztán a fizikai képtelenség miatt nem köpöm ki a tüdőmet, egy újabb szentbeszéd következik a mai feladatról. Remélem, a tűzön járás csak holmi metafora, mert ez nem hangzik épp biztonságos játéknak... Biztonság... hah, röhög a vakbelem, mióta biztonságos bármi is, amit mi csinálunk?! Sóhajtok tulajdon hülyeségemen, és inkább arra figyelek, hogy elvarázsolt barátocskánk ezúttal miben töri a fejét a rézedénnyel a kezében. Nem tudok kiigazodni a Segundán, és ami azt illeti, mindent megteszek, hogy ezen az átkozott kis kiruccanáson kellőképpen elegem legyen belőle ahhoz, hogy legközelebb eszembe se jusson követni minden idióta kis szentimentális pillanatomban. Nem vagyok hajlandó elfogadni, hogy belerángatott ebbe! … Ez nem teljesen igaz, de akkor is ő tehet arról, hogy itt vagyok! >.> Karba font kezekkel hallgatom végig a zenedarabot, megfelelő távolságból, majd amikor a szerzetesek megkérnek, hogy foglaljak helyet valahol, keresek egy pontot a tó mentén, ahol kényelmesen elheveredhetek, a vízbe lógatva a lábamat. Így kényelmes, úgysem tudok így megfázni, egyszerűen fizikai képtelenség. Amikor azt a furcsa fehér gömbszerű izét szétosztják, erősen gyanakodva méregetem a hozzám lépő halandó barmot, és még egy kis ideig a gömböt is. Nem tetszik. Csábító, de nem tetszik. Szemem sarkából a Segundát figyelem, ő mit csinál ezzel a vacakkal, majd követem példáját az elfogyasztásában. Furcsa, már szinte el is felejtettem, milyen az emberi étel – ez pedig különösen édes, rég elfeledett, kellemes emlékeket juttat eszembe. Olyanokat, amiket gyökerestől akartam eltiporni a halálom utáni létállapotomban. Mégsem tudok megharagudni érte, az átmeneti nyugalom érzete miatt. Utána egyszerűen csak hanyatt dőlök és figyelem a fölöttünk lévő égboltot. Nem foglalkozom az idővel. Még így is váratlanul ér, hogy szép lassan kezd teljesen elszédíteni. A kavargó gondolatok között egyre mélyebbre zuhanok, míg végül már elvesztem a szemeim elől a kék eget és a felhőket.
Véres kezek, őrülettől torzult, vérfoltos, fekete fürtökkel keretezett arc, mely eszelősen vigyorog rám. Minderre csak felvonom a szemöldököm. Ettől a felemtől nem félek, sosem féltem, ráadásul az utóbbi időben egyre jobban kezelem, mellesleg harc közben akár hasznos is tud lenni... Néha. Erre halandó énemet ábrázoló tükörképem arckifejezése is megenyhül, a nyugodt, világtól elzárkózott személyévé, akinek akkor mutattam magam. Csak most veszem észre a hétköznapi öltözék fölötti hófehér laborköpenyt. – Na mi van? Már nem félsz az őrülettől? Erre a feltételezésre csupán a szemeim forgatom. Mindig tudtam, hogy nem normális dolog, amit csinálok, csak az ostoba emberi normák miatt nem lehetett nyíltan gyakorolni, amit tudomásul vettem. Reakciómra közelebb lép és elmosolyodik, mintha valami hihetetlenül szórakoztatót talált volna, és egy hirtelen mozdulattal 90°-os szögben elfordít. Egy tükör? Nagyon eredeti... Csak ekkor tűnik fel, hogy a tükörből szintén egy emberi énem néz vissza rám, a 13 éves, amint épp zokog valamin. Nem fordítom el a fejem, de meglehetősen irritáló, a kezeim is ökölbe szorulnak tőle. – Még mindig egy síró pityogó vagy... – közli a mellettem álló tükörkép, mire határozottan ellököm magamtól és szembefordulok vele. – Szórakozol velem?! – rivallok rá, némiképp idegesen. Ezt nem teheti velem, egyszerűen nem! Egyrészt, nem szoktam sírni, másrészt nincs is mi miatt! Erős, független arrancar vagyok, Natalie Salazaar Granz fracciónja, Las Noches egyik tudósa. Tisztelem az espadámat, ezért követem ahova csak kéri, és segítek neki bármiben. Nincs szükségem semmi másra. – Ezt te sem gondolod komolyan. A magad módján szereted a Primerát, csak magadnak is félsz bevallani... – az a szórakozott mosoly valamiért arra késztet, hogy egy jó erős pofont keverjek le neki, bár ez megmarad késztetés szinten. ._. Főleg, hogy még a gondolataimban is olvas az átokverte perszóna! Az elmémben az efféle agyrémszülemények persona non grata-nak tekintendők, tehát mihamarabb el kellene húznia innen! És miféle szeretetről beszél? Ez teljesen megkattant?! A mi fajtánk képtelen szeretni, egyszerűen természetellenes és szürreális! Én ekkora hülyeséget nem hordhatok össze, mert akkor visszaadom minden emberi életben megszerzett diplomámat, és elmegyek a saját kísérleti alanyomnak. Erre megint felnevet, az én hátamon pedig már a hideg futkos tőle. Komolyan fel fogom pofozni! >.> – Értem már... Tulajdonképpen logikus is tőled. Miután elvesztetted az egyetlen családtagod, akit tényleg szerettél, nem akarsz kötődni senkihez. Érthető. Ettől persze még mindennél jobban vágysz a szeretetére... Amit most kivetítettél a Segundára – ismét nevet, én pedig legszívesebben sikítanék. Hang azonban nem jön ki a torkomon, és mire körülnézek, már ott is állok egy temetőben, az oly jól ismert sírkő előtt. Hátrahőkölök, és el is fordulok azonnal. Elegem van ebből az egészből! - Nem kell ennyire bepánikolnod, természetes érzés. – Miféle érzésekről beszélsz, kattant amőba?! – most már tényleg kibuktam rá. Ezt le fogom verni valakin, arra mérget lehet venni. Amint ismét elneveti magát, én már az ujjaimat ropogtatom. Betelt nálam a díszes lombik, és a borszeszégő miatt ki is futott! – Nyugi, én megértem. Nem igazán érezted szeretetnek, hogy te voltál a tökély gyerek, és most ösztönösen arrafelé mész, amerre ezt pótolhatónak érzed. A Primerát is szereted. És akárhogy próbálod tagadni, a Segundát is. Ne tagadd ennyire, hisz milliószor a közelében sunnyogsz, ha eszedbe jut valami emberkorodból! – a hátam borsódzik attól, ahogy ez a persona non grata itt vihorászik, és mindenféle nonszensz marhaságot hord össze. Elegem van a tyúkeszűből, még akkor is, ha a megszólalásig hasonlít rám. Pontosan, a megszólalásig! Mert ha egyszer beszélni kezd... De ha jobban belegondolok... lehet valami a szavaiban. És amint ez végigfut a gondolataimon, mintha direkt az idegeimre akarna menni és teljesen az elmebajba kergetni, hallgathatom egy per hangjait. Nem mintha nem az lett volna a célom mindigis, hogy ezt abszolút töröljem a fejemből! Nem bánnám, ha most már felkelhetnék ebből a rémálomból. Mert csak rémálom, nem igaz? Bűnös! – visszhangzik az ítélet az emlékek egybevegyülő hangjai között. Elég volt!
– Desmond... – suttogom magam elé, miután felpattannak a szemeim. Lassan felülök és körülnézek. Akármennyire próbáltam a rémálomban tagadni, az árnyalak szavai felkavartak. Sok mindenben kell igazat adnom neki. De szégyent hozni magamra és az espadámra? Nem fogok. Inkább gyorsan felugrok, és ameddig a többiek még nem tértek teljesen magukhoz, egy kicsit távolabb vonulok mindenkitől, és hátat fordítok nekik. Nem akarom, hogy lássák, amint a könnyek végigfolynak az arcomon. Hisz minden, ami elhangzott, igaz volt. A testvéremet akarom! És ezzel együtt tudomásul kell vennem, hogy soha nem kaphatom már vissza. A bátyám meghalt, nem tér vissza soha. Az pedig már maga az élő pokol, hogy itt rohangál valaki, aki pontosan úgy néz ki, mint ő, de mégsem az. Talán ez a büntetés... A végén még hithű kereszténnyé avanzsálok, és meggyónom minden bűnömet. Na jó, ez még viccnek is rossz. Inkább megtörlöm az arcomat, és felnevetek ezen a marhaságon. Hiszen nincs is abban az értelemben vett pokol! |
| | | Eliana del Barros Arrancar
Hozzászólások száma : 304 Tartózkodási hely : Las Noches Registration date : 2010. May. 21. Hírnév : 17
Karakterinformáció Rang: 24. Arrancar, Desmond fracciónja Hovatartozás: Las Noches Lélekenergia: (25900/30000)
| Tárgy: Re: Tibeti túra Pént. Ápr. 11, 2014 11:02 am | |
| Nem csoda, hogy nem csak én voltam leleményes. „Ellenfelem” is jócskán volt ötletekkel mind védekezés, mind pedig támadás terén. Bár mikor villámcsapásként ért a tudat, hogy egyáltalán nem számoltam sem a saját találataimat sem pedig ellenfelem találatait, akkor kicsit el is gondolkodtam, hogy akkor így hogy lesz elbírálva a dolog? - Talán csak a meccs vesztese szól belőlem, de kétlem, hogy a pontos szám lenne a fontos. – mosolygott rám a falnak támaszkodva - Valahogy nem vallana ezekre a derék emberekre. Lehet, tényleg igaza van? Inkább nagy bölcsek, akik nézik a fiatalokat, majd pedig bölcsességüket megosztva velük elmondják cselekedeteiben a hibáikat. Vajon nekem mit mondanának? Túlságosan feszegetem a határaimat? Vagy lassítsak, találjam meg a belsőm nyugalmát? A szerzetesek nem mondtak semmit sem a feladatról. Nem mondták, hogy ki hogyan végzet, ki hol hibázott esetleg. Inkább nemes egyszerűséggel szélnek eresztett bennünket. Holnapi nappal kapcsolatban felhívta a figyelmünket arra, hogy pihenjük ki magunkat legfőképpen lelkileg. Nem tudom hogy ezt pontosan mit is jelent… bár azt sem hogy hogyan tudnám magam lelkineg kipihenni. Bár ha ma éjszaka sem kell felriadnom egy rémálomból, akkor szerintem rendben lesz. Ezzel kapcsolatban jutottak eszembe Desmond délelőtti szavai. - Nahát, Eliana, még sosem láttalak ilyen kipihentnek. Legszívesebben a kisgyerek bújt volna elő belőlem, és mosolyogva mondtam volna, hogy köszönöm, majd fülig el is pirultam volna, hisz egyfajta bóknak is betudható. Ehelyett kívülről csak az látszódhatott, hogy kicsit nagyobbra nyílik a szemem és felcsillan. Sok kérdésemre is szép lassan válaszolgatott. - Furcsa. Eddig senki sem kérdezte meg, hogy mi is a kincs, amiért itt vagyunk. Tegnap este Ronan nagyon aranyos volt, bár ő is azt mondta, hogy nem mesélt a kincsről neki. Bár arra nem is gondoltam, hogy csupán azért nem, mert senki nem kérdezett rá konkrétan. De kitérve inkább egy másik kérdésre felel először. - Kiyo... ő Natalie fracciónja. Különösebben nem tudok sokat róla. Nataliet viszont rendkívül tisztelem. Az életem áldoznám érte. Ezért természetesen Kiyoért is megtenném ugyanezt. Valamiért ez a válasz nagy fájdalmat okozott nekem. Valamiért mérges… vagy talán irigy lettem? Pillangó hercegnő olyan fontos Desmond-nak, hogy az életét adná érte, de nem csak őérte, hanem alárendeltjeiért is. Értem soha nem adná senki sem az életét. Megmenteni sem mentene meg senki sem. De miért tenné? - Azt… azt… - szorítom ökölbe a kezem – Azt nem engedném, hogy feláldozd értük az életed. – nézek rá komolyan és határozottan, bár lehet kicsit durcisan – Ugyan is én legyőznék bárkit, aki rád merne támadni. Fracción-odként az a feladatom, hogy pajzsod legyek. Ha pedig te meg akarsz valakit védeni, akkor azt az életem árán is meg kell védenem. Még mindig nem tartom magam elég erősnek, de nem engedhetem, hogy Desmond feláldozza az életét. Rossz és gyenge kifogás, de akkor… Kiyo-kot is megvédeném. Bár nem vagyok olyan. Sőt ez nem is illik hozzám. Hogy lekötni magam, meg másokért? Hisz értem mégis ki? De azt hiszem, ha Desmond kérné, akkor megtenném. - Á, a hangtálak. Igen, én is hallottam. Bizonyára annak dallamát hallhattad álmodban is. Csodás eszköz. Majd megmutatom őket. Szinte hallani lehetett, ahogy felcsillan a szemem… Hangtál? Eszköz? Megmutatni? …. Csillogó szemmel néztem Desmond-ra és szívem szerint a farkincám is előbújt volna és csóváltam volna. - A tibeti buddhisták szerint minden rezgésekből áll. Te, én, a fűszál, a víz, vagy éppen a kancsó, amiből a teát kitöltjük magunknak. A hangtálak pedig ezen az elven működnek. Megtisztítják a csakrákat, helyreállítják a rezgéseket, testileg és lelkileg is gyógyítanak. Persze, aki nem akarja, az nem hiszi el ezeket. Vannak, akik csak a hangjukat szeretik. Olyan jó volt, hogy Desmond elmagyarázta. Szinte ittam a szavait. Én azt hiszem, hogy a hatás hívője leszek, mert segített nekem. Pedig az ilyen humbukokba nem hittem. Inkább a tudománypártiakkal voltam, bár azóta tudom, hogy nem csak az van, amit látunk. De akkor ezt valaki kongatta? Vagy mégis hogy? Vajon elvihetek egyet? Vagy vihetek mellé egy szerzetest is, aki kongatja nekem, míg alszom? Visszatértünk a kincshez. Tényleg felkeltette a kíváncsiságomat. - Örülök annak, hogy végül vetted a bátorságot, hogy megkérdezd, mi lehet az a kincs. Részemről eddig sem volt titok, de senki sem faggatott. Igaz, ez egy olyan dolog, mely részben megfoghatatlan. Mert mindenkinek egészen mást fog jelenteni. Gondolkoztál már azon, hogy számodra mi az, ami a legfontosabbat jelenti? Nem kézzel fogható, anyagias dolgokról beszélek. Hanem arról, aki valójában vagy. A magja annak a hollownak, ami belőled született. Érdekes dolgokat mondott… Nem megfogható, meg mindenkinek mást jelent… A Hollow-nak a magja ami vagyok? … Ember voltam, de soha nem lehet újra az. Már ez vagyok. Már szinte a múlt az aki voltam. Egy-két pontos emlékemre nem is emlékszem. Bár ezt nem igazán szoktam reklámozni. De vajon mire vágyok isten igazán? Mi az amit el akarok érni? … Már az út elején is gondolkodtam ilyeneken. De még mindig nem tudtam megválaszolni. - Ha ennek vége van, én visszakapom való énem. A saját emlékeimet élem. Többé nem másokét, csakis a sajátom. S hogy ti mit nyertek vele... nos... valamit abból az időből, amikor még emberek lehettetek. Ez az egész pedig - körbemutat - csupán azért kell, hogy kellően felkészüljetek. Máskülönben nem működik. Visszanyerni valamit, ami még akkor volt, mikor még éltem? Talán teljesen visszanyerem azokat az emlékeimet is, amik nincsenek meg? Talán emlékezni fogok a nevemre? … De talán emlékezni akarok? Vagy jobb ha nem emlékszem rájuk?... De akkor sajnos Desmond-nak nem tudok segíteni. Az viszont biztos, hogy akkor teljesülhet szíve vágya… De akkor hogy fog viszonyulni hozzánk? Meg fog változni? Milyen lesz akkor?... De ha gyökeresen más lesz, akkor is jó lesz, ha végre a saját életét élheti. Efelől nincs kétségem. Ő tudja, hogy mire vágyik, még én meg sem tudom fogalmazni… Úgy gondoltam, hogy ismét veszek egy kellemes fürdőt, most már nem rohanva. Olyan kellemes és jó érzés volt, majd pedig visszatérek a szobába. Ronan benn volt. Megágyazok, most rendesen elmegyek aludni. - Mond csak Ronan!... Te milyen voltál emberként? … Emlékszel rá?... Vagy te mire vágysz leginkább? … Neked mi lenne a kincsed, amit elérnél? Kérdezem meg, hogy ő mit gondol arról, amit Desmond mondott… Érdekel a másik véleménye is. Remélem, elmondja nekem. Hallom a dallamot és szép lassan elnyom az álom. Hegyekben találom magam. Érzem a szellőt a hegyi virágok csodás illatát. Messzebb pedig egy kristálytiszta tavacskát. Szívem szerint belecsobbannék. Olyan nyugalom vesz körül. Lefekszem a fűbe és csak élvezem a napsütést. - Látom elvagy. Hallom az ismerős hangot és szinte felpattanok, vagyis felülök, hogy „Mi?!” Kérdően nézek a barna hajú lányra, aki mellém leguggolt. Mosolygott rám, mintha a legjobb barátnőm lenne. Ismét ugyan azt a ruhát viseli, mint legutóbb… De valahogy most feltűnik, hogy egész csinos benne. - Miért vagy itt? Mit akarsz? - Mitha bármi rosszat akarnék neked – mosolyodik el – Csak már megint emészted magad. - Én nem emésztem magam. - Nem tudod megválaszolni azt amit igazán szíved mélyén akarsz. … Desmond olyan tisztán tudja. Előtted pedig nem is titkolja. Te viszont mellette tétovának tűnsz, és emiatt görcsösen akarod rá a választ, ami miatt még inkább nem fogalmazódik meg benned. - Olyan okosnak hiszed magad. – nézek rá hülyén – Mit is tudhatnál? És egyáltalán nem emésztem magam. – lefekszem és elfordulok. - Én csak segíteni próbálok… Holnap elég kemény nap vár téged. - Átcsaptál jövendőmondóba? - Nem… Csak egy olyan próba elé állsz, amin én sem szívesen mennék bele a helyedben. … Az ellenfeled nem a rémálmaid lesznek. Nem egy olyan ellenfél, mint az első próbál, ahol leleményességeddel felülkerekedhetsz. Nem elég a lelki béke, és tanács sincs rá. Neked kell megtalálni az utat. … Sokat változtál azóta, hogy utoljára személyesen találkoztunk. Sokat erősödtél. Viszont nem szeretném, ha lelkileg összetörnél. - Csak nem aggódsz értem? Nincs miért aggódnod. Megoldom… És egy nap ismét találkozunk és legyőzlek. - Most is megpróbálhatnád? … De nem teszed… Talán azért mert úgy érzed így nem lenne igazi győzelem?… De én csak segíteni akarok. … Váu! Nézd csak… Felültem és vízpartján voltunk mind a ketten. A víz most sokkal tisztább volt. Ránézek, majd látom, hogy egy energia gömbszerű van a kezében és sok kisebb gömb kering körülötte. Igazán különleges látvány volt. A nagyobb gömb belsejében egy kisebb gömb volt, mely olyan volt mintha víz lenne. Vagy nem is víz, inkább valami kristály. - Csodaszép igaz? … Tudod a te lelked is szép a maga módján. … Csodás és egyben félelmetes erőt birtokolsz… Élni akarsz, de önmagadat ostorozod. A másik kezében idézett egy hasonló gömböt, melyben egy fehér hópehely volt, melyet, mintha egy szellő ölelt volna gömbbé. - Szeretnél emlékezni az én és a saját nevedre?... Csak kérdezned kell… Szép lassan kinyitom a szememet. Olyan mélyen aludtam, hogy szinte mindenem elzsibbadt. Magamhoz térek kinyújtózom, majd szinte megint rohanás. Rohanás öltözni, majd reggelizni, és szinte becsúszok a terembe, ahol találkozni kell. Elsőként érkezem, hisz az ég világon nincs senki. Még a szerzetesek is furcsán néznek rám, hogy mint a szélvész rohanok, mintha bármiről lemaradhatnék. Talán azért is, mert nagyon izgatott vagyok. De így belegondoltam, hogy a rémálom helyett most futkosós reggeleim lesznek? Elindulunk. Csodálatos táj, a szemem be sem tud telni a látvánnyal. Bár kicsit nosztalgikusérzés volt, mikor megláttam a tavat. Olyan volt, mint álmomban. Bár nem hiszem, hogy fürdeni jöttünk, bár szinte látom lelki szemeim előtt, hogy Ronan és Flavia már fürdőruhában és úszógumival felszerelve szinte ugranak is bele. - Tegnap ugyan mindannyian kaptatok némi bevezetőt, hogy mire is számíthattok most. Ezúttal azonban zarándokutatok legkeményebb próbatétele áll előttetek. Természetesen több órás felkészítést kaptok mindannyian. Aki azonban nem fogja késznek érezni magát, az ne vágjon bele a próbatételbe! Most valahogy jobban emlékszem a tegnapi álmomra. A lány féltett a próbától. Viszont egy szóval nem mondta, hogy nem állok rá készen, vagy ne vágjak bele. Meg csalódás okoznék Desmond-nak, ha most azt mondanám, hogy nem vágok bele. Megmakacsolom magam és csak azért is. Bármi jön én állok elébe. - Mikor leszáll az éj, előkészítjük nektek a terepet, s a csillagok alatt bizonyíthattok önmagatoknak, hogy le tudjátok győzni korlátaitokat. Megcsináljátok a lehetetlent. Legyőztök egy akadályt, ezáltal pedig erősebbek lesztek. Végigsétáltok a tűzön, és ha jól csináljátok, nem égetitek meg magatokat. Tűzön sétálás… Ez a feladat? Arra minek felkészülni… Elméletileg elmében dől el… De a mi bőrünk olyan, hogy egyébként sem tudná megégetni… Meg lehet hogy nekem átváltozva kellene átmennem? Elég durva lenne, ha nem a lábam égne, hanem a parázs lenne jeges… Szinte el is mosolyodok rajta, hogy a szerzetesek kicsit mérgesen néznek rám, hogy a pályát hűvösre tettem. Talán egy halovány mosoly is kerekedik a számra. Desmond mellém ül és a bizonyos hangtál van a kezében. Olyan csodás bemutatót tart, amitől a szavam eláll. Szinte érzem, hogy a lelkem a hullámokra reagál. Szinte teljesen megbabonáz. - Az miben számít, hogy mekkora? Gondolom, más hangot hallat, de más hatást is fejt ki?... Melyik az, amelyik jó hatással van az álmokra?... – csillogó szemmel – Desmond! … Mond szerinted kaphatnék egyet? … Vagy ki kel érdemelni?... Nagyon szorgos leszek… Desmond közelébe helyezkedem el. Viszont egy szerzetes segít, hogy hogy is kell jó meditációs pózba beülni… Mert én simán ráültem a lábamra, bár akkor nem is gondoltam, hogy most hirtelen meditálni kell. Utána meg felvettem a poénos „Hammm!” meditációs pózt, de az nem elég szakszerű. Különleges ételt osztanak, melyből szinte csak úgy árad, hogy különleges. Kicsit körbenéztem, hogy vajon mások esznek-e belőle vagy sem… Majd úgy határozok, hogy beleharapok. Az íze valami csodálatos. Mondom ebből kérni fogok még. Viszont miután megettem, szinte éreztem, hogy valami nincs minden rendben. Mintha kábulnék. Az érzékeim tompulnak, kicsit mintha be lennék csípve. Egyszer csak azon kapom magam, hogy körülöttem minden fekete és üres. Mintha a hangot és a fényt is elnyelné a sötétség. Egyszer csak megpillantok egy fekete hajú kislányt, aki üldögél és egy dalt dúdolásszik. Közelebb menve látom, hogy egy szép rajzot csinál. Egy olyat, mint az ötéves lányok szoktak. A kislány felnéz rám. Hirtelen elsápadtam. Én magam voltam, mikor kicsi voltam. - Nézd csak! Ezt rajzoltam. Itt van anya, apa, meg én… Mindenki boldog és mosolyog… Feláll, rám néz, szinte mér a szemével. - Te én vagyok? Eszembe jutott, hogy milyen voltam ilyen idős koromban. Nagyon félénk, csendes és visszahúzódó. Jobban szerettem egyedül lenni, mert úgy senki nem bántott. Anyukámat és apukámat nagyon szerettem. Régen azt gondoltam, hogy eljön értem az én hercegem, és elvisz a palotájába és örökké élünk majd boldogan. Hogy majd nekem is születni fog egy kislányom, akit nagyon szerethetek majd. Ehhez képest…. Szinte kavarogtak a fejembe a rossz események, a tetteim, és minden. Most mondjam meg saját magamnak, hogy Arrancar lettem… Embereket öltem? - Ilyen felnőtt lettem? Szinte láttam, hogy a szemébe kihuny a fény. - Nem jött értem a herceg?... Miért bántotta apu anyut? Miért mentem el othonról? Miért voltam azzal a fiúval? Miért kellett meghalnom?... Miért?... Miért kellett fiatalon meghalnom?... Miért lettem olyan amilyen?... Miért bántottam másokat?... Miért akarok így élni?... Mi vagyok egyáltalán?... Szinte láttam, hogy törnek össze a szép képek benne, amikre én már szinte nem is emlékeztem. Melyek annyira gyermekinek tűntek, és oly távoliak. És olyan szörnyű, hogy akkori önmagam teszi fel a kérdéseket. Oly sok, és nincs rá válasz. Nincs az a válasz, amivel megmagyarázhatom. Vagy félek megmagyarázni. - Miért lettem ilyen? … Inkább bárcsak eltűntem volna örökre… Nem akarok ilyen lenni… Miért? … Egy szörnyeteg vagyok… A kislányszeme elkerekedett, mikor közelébe mentem összeomlottam és olyan szorosan átöleltem, ahogy csak tudtam. - SAJNÁLOM! SAJNÁLOM! SAJNÁLOM! – potyogtak a könnyeim – Bocsáss meg nekem. Bocsáss meg, hogy összetörtem az álmaid. Bocsáss meg nekem. Annyira sajnálom. Csak azt kérhetem, hogy bocsáss meg nekem. Remegtek a kezeim. És nagyon szorosan átöleltem. … Teljesen igaza van. Nem értem el semmit. Úgy haltam meg, hogy magamból nem hagytam hátra semmit sem. Nem lett igaz szerelmem. Nem lett otthonom. Szüleimmel haragban voltam… És gyermekem sem lett, akit át tudtam volna ölelni… Jelenleg én magam köpném szemen magam, hogy milyen egy szörny lettem. De mind amellett pedig gyáva vagyok eltűnni. Aki próbált nekem segíteni azt is megölném. … Nem akarok a kislány önmagammal szembenézni és elmondani. Így csak sírni tudok, és csak azt kérni, hogy bocsásson meg nekem. Bocsásson meg, amiért az lettem ami, és sajnálom, hogy ehhez az élethez foggal körömmel ragaszkodom és ezért erősebb akarok lenni. - Erős leszek. És ígérem, helyrehozom. Olyan leszek, aki büszkén majd a szemedbe tud majd nézni. - Tényleg?... Így görbülj meg? – mutatta az ujjával – Akkor ígérd meg. - Rendben. … Megígérem. … Egy nap. Olyan leszek, akire büszkén nézhetsz vissza. A kislány elmosolyodott, majd a semmiből feltűnt egy másik alak. Hozzá szaladt. - Hallottad? Azt ígérte, hogy olyan lesz, akire büszke lehetek. - Ez igazán csodás. Gondolom, már alig várod. Nagy barnaszemeivel rám nézett. Nem megvetően, vagy lenézően, vagy önimádóan, hanem reménykedve, mint aki tényleg hiszi vagy tudná, hogy képes lennék rá. De vajon tényleg képes leszek? Hisz őt akarom legyőzni és megölni. Az meg visszalépés. - A régi önmagad igazán nagy álmodozó volt. De nem volt sok barátod igaz? Ezért olyan szomorú az egész. Viszont szerintem már most elé tudnál állni és válaszolni a kérdésekre. És akkor a te kérdéseidre is választ kaphatnál… - mintha a szél kitörölne egy hangot - … Eliana. Lassan magamhoz térek. A rövidke idő alatt valójában órák teltek el. De valahogy megkönnyebbültnek érzem magam. Szinte érzem, hogy a kislány megbocsájtott és várja azt aki a szemébe tud majd nézni, és akire büszke lehet. Lehet Arrancar-ként képtelenség lesz, de akkor sem adom fel, mert megígértem neki. |
| | | Ronan J. Phellera Arrancar
Hozzászólások száma : 77 Age : 26 Tartózkodási hely : Sokfelé :o Registration date : 2012. Apr. 06. Hírnév : 9
Karakterinformáció Rang: 97.arrancar, Desmond fracciónja Hovatartozás: Las Noches Lélekenergia: (11000/15000)
| Tárgy: Re: Tibeti túra Szomb. Ápr. 12, 2014 10:59 am | |
| Szóval, a szerzetesek talán azért nem unatkoznak, mert nem tudják, hogy lehet mást is csinálni, mint meditálni. Vagy nem értettem teljesen jól, vagy tényleg ez a lényeg. Ha lehetne jetpackkel repkedni a felhőkarcolók között, és egyszer kipróbálnám, lehet, hogy én is unnám már a gördeszkázást. Talán én ezért nem érzékelem most, hogy mivel szórakoznak egyáltalán itt. Talán megértem valamennyire, mire lelépünk, de hosszú távon halálra unnám itt magam. A feladat után úgy döntök, elmegyek sétálni kicsit, de nem akarok túlzottan eltávolodni a kolostortól, nem látok jetit sem, meg kicsit fáradt is vagyok az ugrálástól, úgyhogy leheveredem a fűbe, és kicsit bámulom a vonuló felhőket. Tényleg békés, nyugodt, annyira, hogy akár aludni is tudnék itt, de valahogy mégsem ez a legfontosabb dolog, ami a felhőkről eszembe jut, inkább az, hogy milyen jó lenne repkedni közöttük. Persze, nem különösebben problémás arrancarként feljutni oda, úgyhogy gondolom, ha egyszer felsétálnék, már az se lenne olyan érdekes. Inkább vissza is megyek a szállásra, mielőtt kint elalszok, és megfázok. Már ha meg tudok fázni egyáltalán, nem próbáltam még ki. A szálláson még megvárom ébren ’liana-nee-t, aki nagyon meglep, mert megkérdez valamit, amit eddig senki nem kérdezett meg. - Igen, emlékszem. A hetvenes-nyolcvanas években éltem Spanyolországban, tíz évesen haltam meg, egy árvaházban laktam. A szüleim meghaltak egy autóbalesetben, és nem igazán sikerült beilleszkedni a többi gyerek közé, úgyhogy sokat voltam egyedül. Nem volt jó embernek lenni.- talán már akkor sem akarnék újra emberként élni, ha mindenki velem jönne egy új emberi életbe, aki fontos nekem. Olyan megnyugtató érzés, hogy harminc év múlva is lehet, hogy minden úgy lesz, mint ahogy most van. Talán addigra én is Espada leszek, vagy esetleg máshová költözünk, vagy ami a legvalószínűbb, bővül a családunk egy új testvérrel, de akármi lesz is, bármikor láthatom a testvéreimet, Desmond-aput, bármikor meglátogathatom Adalát és a fraccijait, beszökhetek ugyanabba az ócska kocsmába Las Nochesen belül, és ha le is cserélődik néhány Espada, néhány vezető közben, ha változnak az arcok, a fontos dolgok maradni fognak. Nem tudom, hogy kívánhatok-e ennél többet. - Te szerettél ember lenni? Van különbség a vérszerinti családod, és a mostani családunk között? Vagy ugyanazt érzed?- számomra mindig ez lesz a valódi család, de szeretném nagyjából elképzelni azt is, hogy milyen lehet, ha valaki már a születésétől családban él. Reggel megint nagyjából kipihenten ébredek, és ezúttal relatíve korán is, úgyhogy csinálok pár fekvőtámaszt meg felülést, mielőtt elmegyek a fürdőhöz. Ezúttal már meg is fürdök gyorsan, mielőtt elmegyek inni egy teát. Furcsa, hogy mennyire nem vagyok itt éhes, hétköznapokon felkajálom a büfét, most meg ez a tea elég hozzá, hogy ne érezzem magam éhesnek. Úgy döntök, hogy a délelőttöt azzal töltöm, hogy kicsit hangolódok a helyre, lehet, hogy nem a hely uncsi, hanem a hozzáállásom a rossz. Ledőlök a fűre, a tenyereim a tarkóm alá teszem, és elkezdem bámulni a felhőket. Néhány perc után kényelmetlennek találom, úgyhogy felülök, viszont, mivel zavar, hogy nem támasztja ki semmi a hátam, visszadőlök. De akkor meg az lesz kényelmetlen, hogy ki van nyújtva a lábam, úgyhogy feljebb húzom a térdeim. Akkor meg a kezeim nincsenek jó helyen, úgyhogy kinyújtom a karjaim. Valahogy kényelmetlen már az is, hogy egy helyben maradjak, és ne csináljak semmit, de eldöntöm, hogy nem mozdulok meg. Ez viszont pár perc után már szinte fizikai fájdalmat okoz. Lehet, hogy csak másra kéne figyelni? Tényleg segít egy kicsit nyugton maradni, ahogy elkezdem végigpörgetni a fejemben a Narnia krónikáit, képkockáról képkockára. Lehet, hogy könnyebb úgy nyugton maradni, hogy nem arra figyelsz, hogy nyugton kellene maradni. Eddig legalábbis soha nem sikerült másodlagos tevékenység nélkül egy helyben maradni hosszabb ideig anélkül, hogy feszengeni kezdtem volna, most pedig majdnem harminc percig sikerült egy helyben feküdni. Ennél tovább nem megy most sem, úgyhogy benyomom a pauset, és elindulok sétálni még egy kört. Tényleg nagyon szép ez a hely, de nem sok mindent lehet itt csinálni azon kívül, hogy nézegeted a tájat. Legalább már nem érzem magam egy kicsit sem fáradtnak, régen voltam ennyire kipihent. Ahogy a teremben kiderül, hogy elindulunk, még kíváncsibb leszek, mint korábban. Vajon miért nem jó a kolostor a következő próbához? Vagy a kincs tényleg térben létezik? Talán a távoli tóban lehet? Vagy csak kell a víz valamihez? Mivel úgysem fogom kitalálni, úgy döntök, hogy inkább mással töltöm az odavezető utat, és megpróbálok beszélgetni valakivel. Desmond-apuval és a két nővéremmel igazság szerint bármikor tudok beszélni, ha akarok, úgyhogy marad ’dala-chan, a lilás hajú lány, a vörös hajú fickó, meg az öregebb fószer. Közülük igazság szerint nem olyan nehéz választani, a lila hajú lány valamiért ijesztőnek tűnik, a két férfivel meg nem igazán lenne közös témám. ’dala-chant ismerem, egész sokszor voltam már a tornyában, ráadásul ő is szereti a legtöbb dolgot, amit én is. Meg amúgy is ritkán lehet Espadákkal beszélgetni, a legtöbb túlzottan fennhordja az orrát, hogy fracciónokra figyeljen. Úgy állítom be a tempóm, hogy közel legyek ’dala-chanhoz. - Nem gondoltam, hogy végül eljössz a kirándulásra. Neked milyen kincs kellene?- én igazából azzal is elégedett vagyok, hogy kirándulhattam egyet egy olyan helyre, amit Desmond-apu szeret. Lehet, hogy egyszer én meg elrángatom Hawaiira, vagy valami partiba, kíváncsi vagyok, hogy hogyan tetszene neki. Nagyon szép ez a vidék, ez a tó, tök jó grillpartit lehetne csinálni mellette, de mégsem a táj köt most le, hanem, hogy végre talán megtudunk valamit arról a kincsről. A szerzetes beszédének eleje valami drámaiság növelést szolgálna, de egyszerűen túl sok filmet láttam ahhoz, hogy ez bejöjjön rajtam. Annyiszor hallottam már, hogy aki nem érzi magát biztosnak valamiben, forduljon vissza. Az élet nem arról szól, hogy visszafordulunk. Nem is tudom, mi lennék ma, ha visszafordultam volna, amikor valami ijesztő, vagy veszélyes kerül az utamba. A legvalószínűbb, hogy egy másik hollow tudattalan része. Vagy amikor először a kezembe vettem a gördeszkát, és a srác flegmán figyelmeztetett, hogy ha nem vagyok biztos benne, akkor ne csináljam, mert kitöröm a nyakam. Ma az egyik kedvenc szórakozásom nélkül kellene élnem, ha akkor megijedek. A tűz hallatán egy kis rossz érzés fog el. Egy kicsit utána néztem a halálomnak a neten, és úgy tűnik, tűzben haltam meg. Én csak arra emlékszem arról a napról, hogy elaludtam egy szekrényben, ahová elbújtam, azután meleg volt, nehezen kaptam levegőt, és amikor felébredtem, már nem voltam életben. Ha lennének emlékeim is, talán nem csak tartanék a tűztől, hanem félnék is tőle, de így azért nincsenek komoly érzelmeim. Nem olyan volt, mintha meghaltam volna akkor, csak átaludtam magam a következő életbe. És ez az élet jobb, itt van családom. Lehet, hogy ez a tűz segít megtenni még egy fontos lépést. Több ötletem is van, hogy mit, sok irányba tehetnék lépéseket, de úgy döntök, hogy jobb, ha meglepetés lesz. Nem igazán gondolkozok a helyválasztáson, leülök a víz közelében, mindössze két méterre a víztükör szélétől, nem olyan messze Desmond-aputól és ’liana-neetől, de nem is olyan közel, hogy zavarjam őket. Nem megy jól a pszicho, szerintem nem vagyok túl jó emberismerő, de abból, hogy tegnap este az emberi életemről kérdezett, azért még én is levágtam, hogy ’liana-neet nyugtalanítja valami, és a legjobb, ha hagyom, hogy Desmond-apu megoldja. A hely, a zene, de legfőképp az, hogy főleg olyanok vesznek körül, akik fontosak nekem, kellemes érzéssel tölt el. Csak ilyenkor szokott tudatosulni bennem, hogy mennyire szerencsés vagyok, ha egy toronnyal arrébb tévedtem volna el, most legjobb esetben is csak egy szolga lennék, nem családtag. A fénygömb elfogyasztásán nem gondolkozok pár pillanatnál többet, nem úgy tűnt, hogy bántani akarnak minket, és amikor megkóstolom, egyszerre érzem úgy, hogy finom, és jól is lakok vele. Csípős kissé, mint valami erős mártás, de mégsem okoz kellemetlenséget, és ahogy lenyelem, sem jelentkezik a szokásos érzés két másodpercre, hogy a gyomrom inkább küldené is vissza a feladónak. Ez most jól esik, annyira, hogy hanyatt is fekszem pár percre. Bármennyire próbálkozom az ébren maradással, egyre álmosabb leszek, és végül feladom. Rövidesen egy cipő orra landol az oldalamban, amire felszisszenek. Oké, elaludtam egy kicsit, de azért nem kellene ilyen durván ébreszteni. Hirtelen nem is tudom, hogy ki lehetett az, talán valamelyik ismeretlen arrancar, kétlem, hogy például Flavia így akarna felébreszteni. Ahogy felülök, viszont azt látom, hogy a többiek eltűntek, és csak egy hozzám hasonló fiú áll mellettem. Annyira hasonlít, hogy gyorsan rájövök, hogy álmodok. Ahogy felállok, és szembe fordulok vele, látom, hogy valóban döbbenetes a hasonlóság közöttünk. Ugyanaz a magasság, ugyanaz az arrancar egyenruha, hasonló frizura, de azért mégsem túlzottan nehéz megkülönböztetni magamtól. A maszkdarab, ami a bal fülemen volt, törött, hiányzik belőle egy darab a hasonmásomon, a bal szeme alatt egy mély, vörös heg fut végig, és az arca bal oldalán található egy égésnyom. A legfurcsább azonban, hogy a szemei olyan sötétek, olyan élettelenek, ami a mosolyával együtt kifejezetten ijesztően hat. „- Hogy tetszel magadnak a nem is olyan távoli jövőben?”- a látomás szája még szélesebb mosolyra húzódik, ahogy jobban szemügyre veszem. Nem igazán tetszek magamnak sebhelyekkel, de nem hiszek benne, hogy tényleg a jövőbeli magamat látom. Ez csak egy álom, de ha beszednék pár sebhelyet, nekem talán még az is jól állna. „- Ki tudja, miért tűrnek meg maguk mellett azok az erős arrancarok egy hozzád hasonló kis mitugrászt, de ha egyszer megunják az ostobaságaid, te is megkapod ezeket a sebhelyeket. Nem mondom el, hogy kitől fogod kapni őket, nem rontom el neked a meglepetést.”- valahogy nekem is mosolyoghatnékom támadt ezek után a szavak után. Annyira ostobaság ez a látomás, annyira hihetetlen, hogy komolyan nem értem, hogy mi értelme ennek. Ez talán valami próbaféle, volt már egyszer részem hasonlóban, de ez most sokkal gyengébbre sikerült. „- Látod? Fel sem fogod, hogy mekkora selejtnek tartanak téged. Tényleg azt hiszed, hogy Desmond azért tart maga mellett, mert a fiának, vagy akárcsak egy barátnak tekint? Biztos megvan a terve veled, de ne gondold, hogy bármit jelentesz neki. Flavianak csak tetszik rajtad valami. Talán a szemed, talán a hajad, talán más testrészed. Ha Desmondnak nem kellenél, talán már le is szedte volna rólad a számára fontos tartozékokat, a maradékot pedig kihajította volna a sivatagba, és elfelejti. Ivela talán azt sem tudja pontosan, ki vagy. Valaki, akibe néha belebotlik a folyosókon. Eliana sem tart téged többre, mint bármelyik másik gyenge arrancart. Gondolj csak bele! Nem vagy erős. Nem vagy okos. Nem vagy kellemes társaság. Miért éreznének irántad bármit olyan lények, akik már nem is képesek rendes érzelmekre?”- hirtelen nem tudtam mit válaszolni. Olyan ostobaság, hogy ’via-nee, Desmond-apu, ’liana-nee vagy ’vela-nee nem szeret engem, hogy nem jelentek számukra semmit, de belegondolva, mégis… olyan igaznak tűnik. A hasonmás felemelte bal kezét, és a vállamra tette. Ez is égett volt, és hiányzott róla a kisujj, és a gyűrűs ujj egy része. „- Emlékszel, hogy pontosan mikor váltottál három mondatnál hosszabb beszélgetést utoljára bárkivel az úgynevezett családodból? Három mondat: pontosan ez az a határ, amit kibírnak veled anélkül, hogy cerot küldenének az arcodba. Ne magad okold! Nem a te hibád. Így születtél, egyszerűen senki nem bír téged elviselni. A szüleid is kiraktak.” - A szüleim meghaltak, autóbalesetben, amikor még kicsi voltam… „- Persze, persze. Akkor keresd meg a sírjukat, vigyél oda virágot… ja, várj, nem tudsz. Még mindig élnek, felneveltek három gyereket, sokkal szebbeket, okosabbakat, mint amilyen te vagy, és most élik a békés öregkorukat. Mi is volt a vezetékneved eredetileg? Hustrebáz? Az a szó mit jelent? Semmit. Van még egy ember a világon, akinek ez a neve? Nincs. Halandzsa vezetéknév, a keresztneveid valami aktuális ünnepről, szentről rád sózták, és nem is bajlódtak veled többet az árvaházban. Ott is gyűlölt mindenki, nem?” - Nem, Márta nővér szeretett engem. „- Ő volt az, aki megölt téged, mert már nem bírt elviselni. Örökre börtönbe zárták érte, és a vallása szerint Pokolra jutott az árvaház felgyújtásáért, de tudod, mi volt az utolsó dolog, amit mondott? Azt mondta a gyóntatópapnak, hogy megérte. És az állítólagos barátaid az iskoládban? Ők is csak…” - Elég! Fogd be!- egy mozdulattal lesöpörtem a csonka kezet a vállamról, és ököllel az arcába vágtam. Pont az égett részt találtam el, a bőre érdes volt, nem olyan, mint az enyém érintése, inkább, mint egy gyík pikkelyes bőre. Nem próbált kitérni, az öklöm teljes erővel betalált, hátrébb lökte, és a szája sarkából kiserkent a vér. A ruhája ujjával letörölte, és néhány másodpercig nézegette, de úgy tűnt, nem érdekli különösebben. A kinyújtott kezem viszont még mindig remegett, és éreztem, hogy gyorsabban veszem a levegőt. „- Szánalmas vagy. Nem kellesz senkinek. Minden csak hazugság körülötted. Válj erősebbé, válj könyörtelenné, válj kitartóvá, mert nemsokára magadra maradsz. Senki nem fog már megvédeni, mindenki lenéz majd, ha szeretnél élni, magad kell megvédened. Bár, minek is akarnál élni? Az illúzióvilágod nélkül, a valóságban nem vár rád más, csak magány.”- szinte ösztönösen mozdultam előre, nem is vettem észre, mikor került a kezembe a zanpakutom. Ő csak mosolygott, nem tett semmit, hogy megvédje magát a pengétől, ami átszalad a felső testén, nagyjából a szív tájékán. A mosolygó szájból vér kezdett csorogni. „- Látod? Könnyű, nem igaz? Pontosan ezt kell majd tenned, amikor összetörik az illúzióvilágod. Legyen rá okuk, hogy tartsanak tőled, hogy hagyjanak békén. Ez a legtöbb, amit remélhetsz. Mert szeretni nincs okuk.” - A szeretethez nem kell ok.- elengedtem a kard markolatát, és elhátráltam a hasonmástól. Csak most vettem észre, hogy könnyek folynak a szemeimből, úgyhogy egy gyors mozdulattal letöröltem őket. Az a szorító érzés, amit a szavak hagytak, viszont megmaradt. Lehet, hogy tényleg nem jelentek semmit a családomnak? Nem. Az nem lehet. - Én képes vagyok szeretni, ők is képesek rá. Te nem az vagy, aki én. Te csak egy fantáziaszülemény vagy. TŰNJ EL! TAKARODJ! DÖGÖLJ MEG!- kicsit könnyebben vettem a levegőt, miután rákiabáltam az illúzióra, de még mindig úgy éreztem, mintha fájna valamim, és nehezen álltam csak meg, hogy ne essek térdre. „- Álmodozz csak! Amíg megteheted…”
Már sötétebb volt, ahogy kinyitottam a szemem, és szembe találtam magam a felhőkkel. A hajam enyhén nedves volt, kellett néhány másodperc hozzá, hogy rájöjjek, megemelkedett a víz szintje. Ahogy az álmomban, itt is könnyes volt az egész arcom, úgyhogy mielőtt felültem, gyorsan bevizeztem a kezem, és az arcomra csöpögtettem néhány cseppet, miközben alig hallhatóan szívtam be a levegőt az orromba, és vettem néhány mély levegőt, hogy elmúljon az érzés, és nehogy megint elkezdjek sírni. Ahogy felültem, és körülnéztem, legszívesebben felugrottam volna, és odaszaladtam volna ’via-neehez vagy ’liana-neehez, és szorosan átöleltem volna őket, sőt, talán még Desmond-apuhoz is, de nem tettem. Bármilyen jól esne az álom után, túl sokan vannak itt a fajtánk más tagjai. Otthon viszont muszáj beszélnem valakivel majd erről. Talán az eloszlatja, amit láttam, de talán a tűz fogja megtenni, ha sikerül rajta átsétálnom. |
| | | Tadeo Dellomeurtre Privaron Espada
Hozzászólások száma : 175 Age : 34 Tartózkodási hely : Las Noches Registration date : 2008. Sep. 14. Hírnév : 19
Karakterinformáció Rang: 106. Privaron Espada Hovatartozás: Las Noches Lélekenergia: (25500/30000)
| Tárgy: Re: Tibeti túra Hétf. Ápr. 21, 2014 8:29 am | |
| Kijelentése értelmében nem vette semmibe alkalmi lábatlankodóját. Választ formált a felé intézett kérdésre, bár kifejezetten nem értette szűkszavúsága, miért hozható összefüggésbe a némaság állapotával. Attól függetlenül valaki nem árasztja el környezetét érdektelen szóáradattal, még nem feltétlen szenved testi fogyatékosságban. Pusztán tapintatosságból is teheti, ezáltal kímélve környezetét az agyat terhelő haszontalan információk feldolgozásától. Az emberi elme eleve állandóan ki van téve a túltöltődés eshetőségének. Némi figyelmességgel legalább a kellemetlen végkimenetel esélye minimálisra csökkenthető. Természetesen kizárólag az adott pillanatban, hiszen a nap hátralévő percében ezer másik stresszt kiváltó impulzus érheti a testet. Továbbá a felbujtó, megkímélheti személyét a felelősségérzettől, köze, sőt jelentős része van a szerencsétlenség bekövetkeztében. Könnyed elővigyázatossággal, több tucat egyéb probléma előzhető meg. Az már az emberi spekulációs képesség mértékétől függ, milyen helyes, gyakrabb esetben helytelen következtetéseket von le a tanúsított viselkedésből. -Köszönöm kérdését! Verbális kommunikációm nem ütközik nehézségekbe, pusztán nem kívánom kegyed megfosztani a pihenés élményétől.- Zárta le a beszélgetést, minden idegszálával felkészülhessen az elkövetkezendő két nap eseményeire, melyek közül az utóbbi, küldetés szempontjából a jelentéktelenség medrében csörgedezett. Korlátlan szabadidő állt a csapat rendelkezésére felfedezze a kolostort és közvetlen környezetét, valamint betekintést nyerjen az ott élő szerzetesek mindennapjaiba. Próbát tehettek a kertészkedés művészetében, illetve állattartás nehézségeit is két kezük által tapasztalhatták meg. Személyét egyik elfoglaltság sem hozta lázba. Félreeső sarkot választott némi olvasáshoz a délutánra kitűzött újabb próbatétel kezdetéig. Az első megmérettetés helyszínére kísérték a kellő órában, ahol nem időzött hosszasan társaságuk. Szabadba vezették a csapatot, amint teljes létszámban tették tiszteletük a teremben. Több kilométeres látótávolságba húzódtak a kolostor épületétől. Egész a hegyekkel szabdalt táj határáig tartott sétájuk, ahol a szerzetesek vezetője ismertette újabb feladatuk, pontosabban a teendőt, mely szükséges magának a megmérettetésnek elkezdéséhez. Körültekintően választott helyszín alapján gondolta a feladat speciális felkészítést igényel, tehát a közölt információ sem okozott számára döbbenetet. Apátiával fogadta az elhangzó szavakat, rituális megtisztuláson vesznek részt. Forró tűzön sétálnak át, hogy ezáltal szabaduljanak meg a földi terhektől. Feltételezi, ösvényt nyitnak előttük, lelkük elindulhasson a Nirvana felé vezető út nyolc lépcsőfokra építkező próbatételén. A szerzetesek jóvoltából megtehetik a kezdő lépést, saját erejükből tisztábbá és tisztábbá válhasson lelkük magja, ha így határoznak. Természetesen maguknak kell meghozni a döntést. Szabad akaratuk tudatában kell választaniuk, elég erősek a rájuk váró próbatételekhez. Tehát, hajlandóak megtagadni a földi örömöket, melyek egy mulandó, hamis világhoz láncolja lelkük és tudatuk, egész valójuk, vagy eleve gyengék a felemelkedéshez, ezáltal visszautasítva a fényre jutás lehetőségét. Be kell látniuk az élet mulandó, örömök pillanatnyiak és a vágyak elhalványulnak, ám a lélek apró része tovább él, arra várva egyszer átléphesse a tisztaság világának kapuját és végleg megpihenhessen. Felvázolt képletben nem találhatott kivetni valót. Jó maga is azért küzdött rálelhessen a békességre, azonban az odáig vezető út számára, éppoly ismeretlen volt, mint maga az emberi élet. Nem emlékezett az arrancar létét megelőző évekre. Sem érzései, sem benyomásai, semmilyen kézzel fogható dokumentuma nem volt életéről. Üresség húzódott lelkében, így nem állíthatta, bátran szembe tudna nézni saját démonaival, hisz azt sem tudhatta, mi várhat rá. Ennek ellenére nem tartott a próbatételtől. Ugyanolyan közöny járta át testét, mint bármely másik küldetése alkalmával. Nem érzett sem félelmet, sem izgatottságot, sem kételyt. Pusztán az átlépendő úttorlaszt látta, melyen továbbjutásához szükséges keresztül haladnia, hogy elvégezhesse a rá bízott feladatot. Leküzdendő akadályt látott benne, semmi egyebet, így a részvételtől sem volt oka tartózkodni. Az előkészületeket néma csendben követte végig. Félre eső helyről szemlélte a hangtálakat megszólaltató espada-t és a köré sereglő érdeklődőket. Nem kívánt részt venni az eseményen. Karba tett karokkal várta ki, míg engedélyezték számára, neki tetsző ponton foglaljon helyet. Tekintettel arra, kellő távolságban tartózkodott a többi résztvevőtől, megfelelőnek találta a fa szomszédságában lévő kicsiny tisztást, ahol eddig is állt. Választott ponton, szabálytalan formában nem nőtt fű, így ott telepedett le. Egyenes háttal helyezte lábait egymásra. Türelmesen várt elérjen hozzá a csapat tagjai elé tartott edény, amiben különleges lélek került terítékre. Eleinte ódzkodott a gondolattól elfogyassza, azonban a szerzetesek kedvességével nem szándékozott visszaélni. Lenyelte a szokatlan anyagot, behunyta szemeit és próbálta kizárni a külvilág neszeit. Minden erejével saját magára koncentrált. Figyelte légzését, szívverését, hogy teljesen elfeledkezhessen a külső ingerekről és kizárólag a benne zajló jelenségekre összpontosítson. Hallotta, ahogy fokozatosan lassul, egyetlen ismétlődő ütemet vesz fel teste, majd engedte elméje mély álomba szenderüljön.
Gyertyafénnyel megvilágított helységben tért magához. Fülsértő csend, félhomály, nyikorgó padló fogadta. Mindent átjárt az élettelen üresség. Nem látott, hallott, tapintott semmit. Egyetlen segítsége a mellette lógó fali gyertyatartó volt. Leemelte, maga elé világított, de így is alig lehetett kivenni a mahagóni színű, enyhén kopottas fapadlót, vagy a faltól plafonig tartó polcsorokat mindkét oldalán. Annyi bizonyos, polcokon vaskos könyvek roskadoztak egymás hegyén hátán. Közelebbről szemügyre véve, ismerős borító címek köszönhettek vissza rá. Arrancar-ként eltöltött napjai szerepeltek az egyes gerinceken. Olyanok voltak akár a naplók, megörökítették életét. Keresztülsétálva a pókhálós, dohszagú, idős szobában egy kovácsoltvas ajtóba ütközött. A kilincs nem mozdult, be volt zárva. Szétnézhetett, ám semmilyen egyéb kijárat nem tárult szeme elé. Kizárólag az ajtó mellé csúsztatott, díszes papírt vehette magához. Benne kézzel írt, személyes üzenet szerepelt. Megszólított ugyan nem tartozott hozzá, ám vélhetően neki címezhették. Átfutva a sorokon azzal az információval gazdagodott, ahhoz beléphessen a zárt terembe, mely tartalmazza emberi élete mesekönyvét, előbb tiszteletét kell tennie az emeleti kis könyvtárban. Kérés értelmében jobb oldalra fordult, hogy szembesülhessen a nyikorgó deszkáktól hangos lépcsővel. Választás híján felsétált az emeletre, ahol további polcsorok várták. Találomra elindult közöttük. Felnézett néhány könyvre, ám nem értette a rajtuk szereplő címeket. Számára ismeretlen nyelven íródtak, tehát elhaladt előttük, míg egy kicsiny asztalhoz ért. Az asztalnál egy férfi könyvet olvasott. Nem látott arcából semmit, hiába világított közvetlen közelében asztali lámpa. Elmosódott alakja, pusztán körvonalait vélte felfedezni. Megjelenésére könnyed kézmozdulattal kérte türelmét. Végigolvasta a kezében tartott könyvet, majd becsukta olvasmányát és asztalra helyezte. Felnézett vendégére, ám hangját távoli, torz visszhangként érzékelte. -Ahhoz bejuthassunk az ajtón, el kell jutnunk jelenlegi életünk céljához!- Nem különösebben értette a mondatot. Nem élt úgy, célja legyen, viszont az elhangzottak alapján, valamilyen végső igazság mozgatta előre. Való igaz, foglalkoztatta emberi élete. Érdekelte, milyen lehetett, hol lakott, kik voltak a rokonai, netán barátai. Különös bizsergés fogta el, ha erre terelődtek gondolatai, azonban sosem vélte úgy, eleve élete próbája lenne, szembe nézzen korábbi, s már befejeződött életével. -Fogadjuk el a célunk! Keressük meg a célunk! Talán, ha meglesz, átnyújthatom a lenti ajtó kulcsát!- Emelte fel gépies mozdulattal a félbe hagyott könyvet. Kinyitotta és folytatta az olvasást, mintha mi sem történt volna. Ideje sem volt tiltakoznia, további kérdéseket feltenni, abban a pillanatban az ismeretlen alak tekintetét a könyvre szegezte a helység szempillantás alatt tűnt el. Erősödő tücsök ciripelés fészkelte be magát agyába. Zavaró neszre lassan felnyitotta szemét. Ismét a szabad ég alatt találta magát. Vaksötétben ücsörgött, ugyanott, ahol vélhetően jó pár órával korábban álomba szenderült. |
| | | Adala Cascada Espada
Hozzászólások száma : 44 Age : 58 Tartózkodási hely : Coming Soon Registration date : 2012. Nov. 30. Hírnév : 12
Karakterinformáció Rang: 7. Espada Hovatartozás: Las Noches Lélekenergia: (13500/15000)
| Tárgy: Re: Tibeti túra Szomb. Ápr. 26, 2014 9:09 am | |
| - Első figyelmeztetés!:
A postban +18-as tartalom található. Igaz, ezt Adalával való fogalmazásom okán kevesen szokták érteni. A „[...]” elválasztó jelek közötti tartalom olvasása mindenkinek saját felelőssége. You have been Warned. ui.: Aki nem érti az Adala fogalmazást, a post alján rövid összefoglalót olvashat a meditációról Spoiler tagben.
A könnyed testmozgást követően visszatérek az eddigi elfoglaltságomhoz – ha már a társam szó nélkül otthagyott. Nem értem ezt a lánykát... Hát nem érzi ezt a békességet amit áraszt magából az egész hely? Felfoghatatlan számomra, hogy hogyan lehet valakiben ennyi harag és stressz, ha egyszer ide fújta a szellő. De inkább nem firtatom, mert még a végén csak rosszabb lesz. Olyan lenne, mintha a szelek felkorbácsolnák a lángokat, úgyhogy inkább elkerülöm a társaságát. Pedig megkérdezném tőle mit érzett a feladat során. Megérdeklődném mitől ennyire feszül, hogy mit tehetnék, hogy nyugodtnak lássam. De inkább elkerülöm a bajt. A többiekkel nagyon nem beszélgetek, bár felbukkanok itt-ott a közelükben, igazából nem éreztetem a jelenlétem. Suhanok, siklok az arrancarok és szerzetesek között, mint a tavaszi szellő a fák között, egyetlen levélként egyensúlyozva, kikerülve mindannyiukat. Megérintem ami kartávolságba esik. A ruhájukat, a falakat, gerendákat. A fák leveleit, s a virágok szirmait. Jól eső érzéssel tölt el, miközben olyan impulzusok érnek, melyekre gondolni sem mertem, hogy megeshetnek velem. Kinyílik a tudatom, mint a cseresznyefa virága. Érzem a bőrömön a ruhám szövetét, a talpam alatt a fű és a járókövek simogatását, és mégis, mintha csupán a tetejükön járnék. Könnyed lépteim alatt szinte meg sem hajlanak a szálak, a fapadló sem reccsen, nem kopog, nem hajlik. Súlytalannak érzem magam, lebegve az egész világ felett. Elsodor a lábam, s azon kapom magam, hogy kivitt a fürdő mellett ki a palotából. Ötletem sincs, hogy merre járhatok, s ettől kissé megrezzen a lelkem, mint a nyárfa levele. Eltévedtem és nem is tudom hogyan sikerült ezt megejtenem. Körbepillantok, hátha felfedezek valami ismerős alakzatot, talán a palota alakját a távolban, egy ismerősnek ható bokrocskát, de nem ragad meg semmi. Csupán a zörgő ágak hangja, a levelek közt átszűrődő fény. Jól eső érzés tölt el, ahogy az arcom melengeti, majd akaratlan mosolyra kanyarodnak az ajkaim. Lám itt vagyok a nagy ismeretlenben, és a legjobban mégsem az elkeseredett keresés köt le, hanem az a pár napsugár, mely az orcám simogatja. Leülök az egyik görbe fácska tövében, gyönge szára szeretően ölel körbe, én pedig kedves cirógatással hálálom meg neki. Feltartom a kezeim, reménykedve egy kis szellőben, mely majd hazafúj, de sokáig nem jön semmi. Itt hagyott szélanyácskám? Elveszett kislánynak érzem magam itt a fűben kuporogva. Egyetlen társam pedig az a csemete, aki csendes őrzőként tekint le rám.
Sokat időzök egyedül, várva, hogy feltámadjon a fuvallat, mely hazavisz, de álmosító az idő, én pedig lassan kezdek unatkozni. Nem tudom magam elfoglalni ebben a helyzetben. Hiába lenne annyi minden amit itt megérinthetek – míg nem jár a nyomomban a levegő süvítése, úgy érzem, mintha letették volna testem levelét a fűbe. Nagy sokára érkezik csak meg az első jel, megzörren a facsemete, meghajlanak ágai. Megjött hát akire vártam. Felderül az arcom, csókot nyomok őrzőm törzsére, majd felkap a fuvallat. De valami más is velem tart. – Szia. – Nyújtja a kezét, egy ismeretlen lány. Ki lehet ő? Nem ismerem, mégis, valahogy bátran engedek a segítségének. A mosolya, akár az enyém de az arca és az egész lénye, annyira más. Amikor felkelek aztán meglelem a tekintetét is. Mélybarna szemei, akárha minden titkok tudója lenne, nyugalmas, türelmes. Megérintem a kezét, s akárha maga a szél érne a bőrömhöz. – Adala, igaz? Jiyu Brisa vagyok. – Mutatkozott be kedvesen, majd megemelte a kalapját. Hófehér ruhája, akár egy hajós kapitányé, a vállán aranyszín rangjelző, bal melle felett csillogó érmek díszlettek sorban, jobb oldalon a neve a ruhájára varrva. Mosolya rám vetült, szél-tépte, rövid barna haját igazgatta. Magasabb volt mint én, így ahogy felnéztem rá, csak bólintottam. – A palotába akarsz jutni? Gyere, segítek. – Nem ellenkeztem, jól esett, hogy megjelent, bár azt nem tudtam mire vélni, amikor a nevem szólított. Nem ismerem, mégis tudja ki vagyok. Érdeklődve tekintek rá, ahogy elindul előttem, a kezemet nem eresztve. Könnyedebben lépkedünk, mint amikor egyedül sétáltam, s valahogy gyorsabbnak tűnik a mozgásunk is. – Ki vagy te? – Kérdeztem elcsukló hangon, mire hosszú mozdulatokkal megfordult, miközben a lendületét sem vesztette el. – Én vagyok a te idegenvezetőd. – A karjaiba kerültem ahogy magához húzott. – Az idegen vezetlek az ismeretlenbe. – Rám kacsintott, s jobbjának mutatóujjával végigsimított az orrom hegyén. Ki ez a különös egyén? Mit akarhat tőlem? A nyugalmamat kiüli belőlem, megrezzen levéllelkem. Markába rohantam a kedves mosoly láttán. – Ne zaklasd fel magad kedves, drága Adala. Nem bántalak. Én ugyan nem, másnak sem nagyon engedem. – Ezzel újra ellép előlem, kedvességével az eddigi békét elűzte előlem. Nagyot nyelek, megindulunk, mint két kisgyerek. Túl sok ez nekem hirtelen, nagy ugrás ez az ismeretlen idegen. Harmóniám elveszik az érintéstől, kezének hidegétől. Nem szabad még érintenem emberi bőrt. Felzaklat a dolog, elfújnak a szelek, egyensúlyt pedig nem lelek. Nem tudom miként érünk vissza, sem pedig azt, hogy mikor. Csak arra kapom fel a fejem, hogy sötétedik, én pedig már a fürdő mellett sétálgatok visszafele. Körbepillantok, de Brisának se híre, se hamva. Ki lehetett ez a furcsa nő? Hogy jutottam vissza a palotába, s miért nem emlékszem sem arra hogy jutottam ki, sem arra, hogyan jöttem vissza. Sokáig forgok még értetlenül, hátha feltűnik az ismeretlen, de végül a szobám magányát keresem fel inkább. A teraszon töltöm az estém felét, hátha ismét megragadhatom azt a nyugalmat, amit ezelőtt. Sokára fekszem le csupán.
Reggel aztán újra kipihenten, üdén térek magamhoz. A tegnapi zaklatottságomnak nyoma vész. Kíváncsian keresem, mintha egy kislány kémlelné a szekrényajtót, nem jött-e ki belőle valami szörny, s mikor ráeszmél, hogy tényleg egedül van, megnyugszik. Korán kezdünk a mai feladathoz. Korábban, mint a tegnapi napunk indult, de én ugyanolyan lankadatlan kíváncsisággal figyeltem magam körül mindent. Mintha mi sem történt volna tegnap, még a szél érintését is ugyanúgy megmosolyogtam, mint azelőtt. Valahol az elmém hátuljában mégis nyugtalanított valami. Ronan kérdése ébresztett a révületemből. Nem szerettem ezt a kölyköt, de most valahogy nem zavart a jelenléte. Csak kedvesen mosolyogtam rá, majd egy kacsintás közepette a szám elé teszem a mutatóujjam. Ezt a kérdést nem válaszolom meg. Nekem nem kell semmilyen kincs, csak az itteni környezet nyugodtsága. Csak ez a pár nap béke ami leköti a tudatom. Ezt azonban nem szeretném neki elárulni. Megtartom magamnak ezeket az érzéseket. Amikor aztán megszólalnak a hangtálak, kíváncsiskodva megyek Desmond mellé. Nagyra nőtt macskaszemekkel figyelve a kezének mozgását kezdem utánozni azt a saját kezemmel. Lenyűgöz amit csinál, a szavai pedig végképp arra késztetnek, hogy megérintsem a hangtálat, és a kezében lévő ütőt. Ahogy az ujjaim odacsusszannak, nyugalommal tölt el az érintése, s az utánzó mozdulatok okán képes vagyok elkerülni azt is, hogy a kezéhez érjek. Azt most nem tudnám elviselni. A tó partján helyezem kényelembe magam, mikor a szerzetesek felkérnek erre. Furcsa módon a tegnap és tegnapelőtt is látott, ismerős arc lép hozzám. Ez nem lehet véletlen. Három egymást követő napon keresztezik egymást az útjaink. Mikor végül elhelyezkedek a homokban, kicsivel távolabb a többiektől, egy hófehér reiishi gömböt kapok a kezeimbe. Csillogó tekintettel lesek rá, hiszen érzem, milyen tiszta, finomítatlan reiatsu áramlik ebből a kis izéből. Annyira finomnak tűnik, hogy már várom, mikor mondják, hogy megehetjük. Majd mikor megtörténik, belekezdünk a meditációba. Behunyom a szemem, s lassan szertefoszlik a nyugalmam.
Elsodor a világtalan világosság. A légzés lassan eláll, elsorvad a gondolat, mely hajtotta az akaratomat. Egyedül érzem magam a sötétben. Félelem motorja az értelem – eloszlatja reményem. Látni vágyom újra a nyugalmat, az érzést melyet a cirógató sötét eloszlat. Nem akarok itt ragadni, rettegek a hidegben, sötét lényemben, fekete véremben a hallhatatlan kéregben. Vegye el inkább testem-lelkem a valóság utolsó órája, de ne rakjon fel újra és újra emlékeim kínpadjára. Minden lassú, tompa kattanás csak egyre mélyebbre ás a világomban, az agyam hátából előre kapaszkodva. Kínzó melegséggel ölel magához az érzés. Vérzés. Húst tapogató, éhes nézés. Szívszorongató selyemszál, messzire a valóság peremén, lihegő ál-én a láthatár szélén.
Marionett, sötétbe édesgető furcsa báb, meglelve a lakomát, keresve rokonát, nyirkos csöpögő vérével oltva szomjúságát. Erejével elnyelve szomorúságát, kezével keresve a vacsorát. Szerető édességét, kedves naivitását, csillanó szemeit. Lüktető ereit. Bőr a bőrön, hús a szájban, vágy a vágyban. Valami kell a sötét, magányos valóságban. Mutasd magad gyönyörű érmem másik oldala, tükrödből előjön majd, a mai vacsora. Emlékeink között lelve újra magunkra. Hiszed még az este fényét? Mikor életed elérte a legvégét? Keserves lassúsággal ropogtak a csontok, fogaid kereszttüzében. Reménytelen szomorúságod tükrében, mikor először érezted másnak vérét, mosva torkod, fürdetve tested, nyújtva az örök élvezeted. Emlékszel még arra kedves? Szép emlék az, el ne ereszd.
Nem akarom újra látni. Felejteni, jobbra vágyni. Üres szavak csupán mindezek, reményeket nem lelek. Még mindig akad olyasmi, mit kínzóan szeretek, mit nem eresztek soha. Juttassatok vissza oda. Oda, mikor nem féltem tőle. Kijavítom minden hibám, szerető karjaiban élve, míg világ a világ.
Csosszan a láb, hullik a kéz, nyakak köré, vállat nyomva, kínzó, évezredes nyugalomra. Emlék gyötri, testét húzza, madzagját biztos kéz már nem fogja. Erejét tompa, csosszanó hang hozza. Fülbemászó, fájdalommal ölelő. Selyemtapintású gyilkos drótként tekerődik nyakába a kar. Vajon mit akar? Menekülni hova tudnál?
Béke kell a lelkembe, de régi múltat nem eresztve, kötődik a tudat. Mutass nekem végre utat. Ne kínozd gyönge testem. Kedvem szegve elkeseredve várom már oly régóta. Mire vársz hát? Mikor jön el az óra? Testem tűzd inkább ezer karóra, csak legyen végre vége a táncnak. Az elmémbe sötét gondolatok másznak. Pillanatnyi képek, íze vérnek, húsnak hangja, a valóságot az mind megtagadja. Vagy tán éppen fordítva? Melyik az üres, keserves napsugár, mely minden reggel átjár? Az éhség gyötri gyomromat, eszem minden éjjel eltölti az iszonyat. Sötét lesz, és néma magány. Fülembe bekúszik az ármány, rémálmaim talaján küzdök magammal s a szelíden cirógató késztetés, mint fojtogató láncok, kedvesen csilingelve tartanak a penge élén. Tükörnek ezen az oldalán. De talán...
Megmozdul a test, hozzásimul a végzetes tett. Emléket idéz ez a magány, olyat, mely rég nem csillogott a világunk talaján. Hát tudod jól, mit keresel. Minek küzdesz a lehetetlennel? Akarod a csillogó, lelkedbe mardosó bársonyos cirógatást. A szerelmet, amit csak az emlékek derengése táplál. Érezd újra a gyönyörtől rothadó megváltó változást. Fessük testünk vörös színbe, pompázatos utolsó képre. Nézz a másra, látomásra, magadtól való hasonmásra. De meg ne rémülj kedveském. Eljött hát az én estém. Keserű lesz, nem tagadom. Szerelmemet fel nem adom. Egyetlen vágyam el ne ereszd, különben magadat végleg üresen leled. Engedj közel tested melegéhez, tanítok neked új szépséget. Gyere hát a kapu elé, rejtsd magad az orrod elé. Reménykedve nézz e szembe. Igaz is, jut eszembe...
Nem hisszük, mit látni vélek, kettesben lebeg egyetlen lélek. Érmének a két oldalán, tudatosság érzés hátán. Tükör nyílik kettőnk között, érintést váltva egymás között. Megmozdul a báb, ujjaim közé fonva minden karmát, s én övébe. Ez lesz hát a béke végre? Kínzón meleg öleléssel, képmás találkozik tükrének lényével. Marionett mozgása, sötét báb gyilkos karmolása. Képmás magánya, kínzó tudatossága. Emlékeink hada, kíséri a kislányt haza.
[...] Összebújik a két alak, zordul szeretve magukat, keresve a lángokat, mely őket éri. Képmás reméli, hogy végre megleli a béke szavát. Marionett átöleli önnönmagát. Nem eresztik egymást, lüktet vérük, ereikben ott folyik saját életük...ételük. Érzik egymás gondolatát, a vágyat a másikban...odaát. Forognak a keskeny peremen, lelépve arról, szinte teljesen, keservesen szerelmes táncuk, akár a madár násztánca. Várva egymás mozdulatára. Elterülnek a semmiben, Képmás messze elmerül az ürességben, Marionett élettel telt, élvezni akarják a közös eledelt. Mozdulnak a rongybabák, selymesen szaglászva egymást, kínzón érdes, fémes vért keresve. Bőr siklik a bőrre, hús a húshoz, olyasmi, mi felvillanyoz. Ízt akarnak, testük keservesen rángatja a végtelen selyemfonál, darabosak mozdulataik, hangjuk eláll. Elkezdődik a lassan kínzó, érdesen simogató haláltánc. Násztánc mi kettejüket rángatja, feszületnek nyoma elvész az ölelésben, fájdalmukat nem érzik, élvezik. Képmás mar simogatón az áhítattal eltelt húsba, nyakra, vöröslő permetre bízva tudata. Marionettként, dróton mozgó, keserűen rémes, édes mozdulattal nyújtja nyelvét. Szomjúságát oltót remél, valami csillogót, olyat mi kell neki, üvege kérgét feltépi, eléri, kortyolja a megváltást, lába mozdul ezt várták. Forognak a nyirkos szerelemben, eszük tehetetlen, menthetetlen elméjük. Legyőzte azt kiszáradt szívük. Ujjat nyújt foglyának az egyik bábu, ajkán tapogatva, érzésekre vágyón. Egymást tépik kedves ölelésben. Ölésben, edzett mindkét test. Természetük lobban lángra, egymás vértől selymesedő fogára várva – árva hang nem jön ki torkukon, nyelvükön a vörös fürdő követhető nyomon. Érzik az ízeket, isszák az erőt. Lakmározva szeretve egymást tépik, marják társuk, minden falattal csak egyre nő a kitartásuk. Csonka értelmük, mint rongybabaként ringó termetük, megállíthatatlanul küzdi magát előre. Puha falatot keresnek, az izzó szenvedélytől elesettek, tehetetlenek. Ez ellen nem védekezhetnek. Marionett nyújtja nyelvét, keresve társán a tőle származó vöröslő testnedvét. Ízét keresi saját valójának, s a másik behódol akaratának. Szájából mint barlangból a medve, az erő átvándorol az ismeretlenbe. [...]
Mély levegővételekkel kelek fel a homokból, ahova ültem. Mostanra azonban fekvő helyzetbe kerültem. Az arcomat könnyek mosták míg odalent voltam. Értetlenül állok a dolgok előtt. Vajon mi fog történni most? Sietve nézek körbe, s reménykedek, hogy mindenki épségben van. Órákon át öntudatlan voltam, aggodalommal tölt el, hogy ez idő alatt bármi történhetett volna. Ugyanakkor elhozza a harmóniát, hogy nem esett senkinek, semmi baja. A szerzetesem keresem a tekintetemmel, de Desmond arcát előbb lelem meg. Kell nekem ez az Espada. Olyan titkok ismerője, amiről én álmodni sem merek. Többet kell vele lennem. Talán ő lesz egyszer a legjobb barátom. - Azoknak, akik túl normálisak, hogy megértsék Adala fogalmazását::
Tehát első körben: A postban szerepel egy NJK pályázat első darabkája, szerintem nem túlzottan kell jeleznem, hogy melyik részlet az. Ha olvastad a postot, akkor tudod, ha nem, akkor nyilván tárgytalan. Másodszor: Adala meditációja. Adala ugye meditációs állapotba lép, a reiishi gömbtől kábult állapotba kerül hosszú órákon át, mely idő alatt megküzd saját magával. A helyszín a nagy feketeség, ahol sem gravitáció, sem konkrét szabályok. Adala ide kerül be saját maga elől is eltitkolt oldalával – a Marionettel. A karakter ezen oldala nem különálló személyiség, nem tudathasadás eredménye, csupán egy olyan aspektusa Adalának, ami bizonyos körülmények között tör csak a felszínre. A félelem, a sötétség, a magány, a sebek és vér látványa hozza elő ezt az oldalát a karakternek, s akkor kerül előtérbe, mikor az Espada végleg elveszti az önkontrollját. Adala perverz kannibalizmus iránti szenvedélyét testesíti meg. Harmadszor: a meditációban kialakuló helyszín. Talán ez a legérthetetlenebb darabja a szituációnak. Egy hatalmas érme lebeg a semmi közepétől négyszáz méterre balra. Ennek az egyik oldalán ül Adala maga, a másik oldalon önmaga Marionett képe. Amint belépnek ebbe a helybe, megindulnak az pénzdarab széle felé, s mikor onnan letekintenek a semmibe meglátják egymást. (A tükör egyik oldala másik oldala ugye.) Negyedszer: a dőlt betűkkel jelzem mikor Adala Marionett aspektusa mozog, cselekszik, de csak a […] jelzés előtt. Ötödször: a két […] elválasztó között szerepel a +18-as tartalom, ahol is az érme peremén egymásnak esik a két Adala. Itt konkrétan rituálisan felfalják egymást, és tobzódnak ennek az élvezetében. Talán enyhe erotikus felhangja is lett a dolognak. Nem volt tervbe véve, de ha tényleg lett, akkor ez van. A meditáció cselekményét fentebb vázoltam, remélem mindenki számára érthető így már, hogy mit is olvasott. ui.: A poston belüli személyváltoztatások (E/1-ből E/3-ba és vissza) direkt, előre megfontolt szándékkal van úgy. Uui.: Tudom, hogy érthetetlen Adalával a fogalmazási módom. Sorry, ez van. Ez nem fog változni. ^.^
|
| | | Flavia nella Sinestesia Espada
Hozzászólások száma : 75 Age : 80 Tartózkodási hely : Szükség szobája Registration date : 2012. Apr. 22. Hírnév : 13
Karakterinformáció Rang: Tres espada Hovatartozás: Las Noches Lélekenergia: (20400/30000)
| Tárgy: Re: Tibeti túra Vas. Ápr. 27, 2014 12:36 am | |
| Flavia Desmond-apuja válaszát meg se várta, elkönyvelte, hogy haza vihet egy kis jakot őrző-védőnek tornyukba. Hely lesz neki bőven, ebben tisztában volt, ezért nem gondolta volna, hogy espadája bármi okból is nemleges választ adhatna. Alaptalan lenne, és ha mégis nemet mondana, ebben Flavia is tisztában volt, s nem hagyja magát felültetni. Flavia nem unatkozott, mindig is ki tudta tölteni a hosszú ráérős órákat, jelenleg körbejárta a helyet, hátha mégis meglel valamit, ami kedvére való, vagy talán idő előtt szerencsés módon rálel a kincsre, amit a szerzetesek rejtegetnek előlük! Flavia kísértetiesen sokat legyeskedet ama szerzetes körül, aki érkezésükkor fogadta, szerette volna minél jobban megismerni, ugyanis valami igencsak megragadta benne, talán a tisztaság, amit árasztott magából. Mindenesetre Flavia így fejezte ki érdeklődését, másoknál is így volt, s csak azért nem Desmond-apuja társaságát gyarapította jelenlétével, mert még egy icipicit neheztelt rá a drága értékeivel történt baleset okán. Illetve a vörös hajú csodát szem elől vesztette, pedig már nagyon vonzotta, hogy befonja a gyönyörűséges hajzuhatagát! Flavia mikor megtalálta a gondolataiban forgó személyt, leszakadt a szerzetesről, nem követte tovább figyelmével minden tettét, cselekedetét, nem halmozta el több kíváncsi kérdéssel, melyek közül szerepelt például: „Nem akarod megsúgni Flaviának kedves, hogy merre van a kincs?[/b]” vagy mint a „[i]Flavia is megütheti a gongot?”. De Flaviát jobban érdekelte lakonikus szobatársa, akit olvasva talált meg. Kíváncsian somfordált mellé és fejét jobbra-balra billegetve kezdte mustrálni a vörös hajú szépséget. Nem zavarta meg ténykedésében, tudta, hogy nem illik, ezért addig nem szólt hozzá, míg el nem vezette tekintetét a kötet sorairól. - Flavia befonhatja a hajadat, kedves? *-* – kérdezte habozás nélkül, csillogó szemekkel, óvatosan megérintve a vörös hajzuhatag egy tincsét, mintha drága kincsből lenne. Flavia számára természetesen az is volt! S nemleges válasz esetén sem tágított mellőle, „az egyszer úgy is megadod magadat” – elvet követve, így most őrá ragadt rá úgy, mint egy pióca. Még ha rászóltak sem tántorított mellőle. - Vörös hajú szép urat, hogy hívják? Flaviát nagyon érdekelné, hogy mi a nevecskéd!! *.* – Kísérelte meg kihalászni belőle, miképpen szólíthatja, hiszen mindörökké vörös hajt tartalmazó helyes megszólításokkal illetni kellemetlen lenne. Bár Flavia, személy szerint kifejezetten élvezi az ilyesfajta becézgetéseket. Flavia az este közeledtével kezdte érezni a fáradtságot, mely el-elnyomta túlbuzgó lelkesedését. Igaz, Flavia rövid időtartamú alvás esetén is könnyedén kipihente magát, sose volt ezzel problémája, még akkor is korán kelt, mikor nem kellene, ő már csak ilyen volt. Sőt, képes akár több napon át virrasztani is. Azonban az éjszakai dallamra, mely a tücsökciripelést, szentjánosbogarak hangjátékát helyettesítette, olyan könnyedén volt képes átkelni az álmok által szőtt világba, mint még soha. Szeretett itt lenni, ahol elméje kreált képekben kalandozhatott, szíve vágya szerint. Flavia mikor másnap felébredt nem igazán tudta behatárolni az időt. Kíváncsian hegyezte fülét, hátha hall valami mozgolódást, vizslatta szobatársát, hogy itt van-e alszik még, vagy esetleg felkelt e már. Picit meglepte, hogy az idő folyását nem tudja úgy meghatározni, mint amennyire általában képes rá. Lassan kecmergett ki az ágyból, nem érezte szükségét kapkodni, még úgy sem, hogy kifejezetten elemében volt. Teljesen fel volt töltődve, annyira, mint még soha! Flavia élt a hely adta lehetőségekkel, vett egy kellemes fürdőt, mely kifejezetten jól esett neki a pihentető alvást követően, s csatlakozott a reggeliző társasághoz. Tegnap este már nem érezte a gyomrát maró éhséget, és reggel se kívánta a sok ételt, kezdte elfogadni a szerény körülményeket és ahhoz alkalmazkodni. - Desmond-apu, képzeld, találkoztam egy békával az álmomban, ami hegedűn játszott és operett dalt énekelt – mesélte lelkesen az espadának, kit a reggeli tea elfogyasztása közben lelt meg. - Desmond-apu is ott volt benne. Desmond-apu, te vezetted a tücsök kórust, kék frakkban, és ha nem tetszett valami, megölted a kar egy tagját ^_^ – folytatta úgy, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb témája a reggeli étkezés mellett. - Flavia szerint olyan voltál, mint a Szívkirálynő a mesében. Bár, Desmond-apu, szerintem tényleg te vagy a Szívkirálynő, hasonlítasz rá! ^-^ Hozzáértően bólogat, ahogy jobban szemügyre veszi és valahogy azt a következtetést vonta le, hogy Desmond-apuja hasonlít a meseregényben szereplő könyörtelen nőszemélyre. Bár talán álmával hozható ez összefüggésbe, mely miatt ezt következtette le. Mindezt követően újból a vörös hajú szépséget környékezte meg, ha esetleg minap nem aratott sikereket próbálkozása hajbefonás ügyében most is megpróbálkozik vele, talán változott az elhatározása. Mindenesetre Flavia, ha sikerrel jár, ha nem, egészen délutánig a csodás hajú társaságában legyeskedik. - Szép hajú, miért szeret olvasni? Flavia is szereti a könyveket! Flaviának van egy egész könyvtára, de még nem olvasott mindent végig – újságolja el. - Most hova megyünk, Szép hajú? Oda, ahol gyülekezünk? Szerinted mit fogunk csinálni? Flavia mesélte már, hogy szerepelt Szép hajú az álmában? Flavia elmesélje? *-* – fecsegett szüntelenül, míg meg nem érkeztek a kiindulópontig. Flavia természetesen nem feledkezett meg azt sem megosztani vele, hogy milyen anyagból készült ruhában hajlandó egyedül aludni, hogy nem szereti a csipkét és a műszálas ruhaneműket, s inkább a pamutot preferálja. A terembe megérkezvén pedig nem habozik tetszését kifejezni szép hajúnak a gonggal kapcsolatban, hogy majd neki is lesz ilyen otthon, mert természetesen nem feledkezik meg gyűjteményét gyarapítani egy ilyen nagyszerű dologgal. *.* Flavia lelkesen fogadta a sétát, egészen addig, amíg útjuk nem arra az ösvényre vezetett, amelyen érkeztek, s amely szélén egy kráter helyezkedett el, pontosan ott, ahol valaha legnagyobb kincseitől vált meg. T_T Egészen eddig kísérelte meg mulattatni szép hajút. Beszélt neki számtalan dologról, a Reneszánsz kor nagy alkotóiról, a Barokk stílusról, a múzeumról, ahova szívesen ellátogat Mesteréhez és otthon, Las Nochesben, a tornyukban lévő dzsakuzziról, melyet feltétlenül ki kell próbálnia új kedveltjének. Flavia ragaszkodott hozzá! Mindazonáltal a látottak elborzasztották, ahogy elképzelte drága értékei milyen csúf véget kellet megélniük. Szája egyszeriben lefelé kunkorodott, villámokat és egyéb hegyes végű dolgokat szórva tekintetével Desmond-apuja hátába, ahogy elöntötte a negatív hangulat. Ezen még egy jak se segít, Flavia a régi kincseit akarja! Flavia szemében a világ elszürkült, s mikor Desmond-apuja megfordult esetleg, hogy lássa, ki kísérletezik szemeivel véget vetni életének, konokul karolt bele szép hajú karjába. Fölényeskedően kihúzva magát, s kiöltve nyelvét az espadára, azt üzenve ezáltal: „Flavia most nem szeret, egy egész csorda jakot kérek~akarok!” Flavia lelke ezt követően megenyhült, bár még mindig neheztelt Desmond-apujára, s rémtettét nem habozik majd a közeljövőben megosztani Ivela-anéjával sem. Végezetül némi figyelmet fordít a hely szépségére is, továbbra is levakarhatatlanul csimpaszkodva új vörös hajú kincsébe. Mikor megérkeztek célállomásukhoz, Flavia csillogó szemekkel gyönyörködött az eléjük táruló tó látványán. A forrás tiszta vizű felszíne csak úgy hívogatta magához, alig-alig tudta elnyomni az ellenállhatatlan késztetést, hogy most rögtön, ruhástul megmártózzon benne. A szerzetes szavaira csak lassacskán reagál, miután sikerül elszakítania figyelmét a tó tükréről, s csak ekkor döbbent rá mennyi mindent nem ért az elmondottakból, amiért lemaradt a feléről. Mindenesetre nem zavartatta magát, Flavia úgy gondolta, biztosan tudja majd követni a dolgokat, bár szánta-bánta, hogy nem figyelt eléggé a számára roppantul érdekes szerzetesre. Flavia már csupán a gondolatra, hogy estig itt lesznek a tó mellett hatalmas jókedvvel öntötte el, szemében a színek kezdtek visszatérni a világba. Flavia figyelmét igazán felkeltette ezt követően Desmond-apuja bemutatója, s bár neheztelt rá, a hangtál roppantul érdekessé vált a szemében. Elengedte vörös hajú társaságát és közelebb somfordált az espadához és az esetleg köré gyűlt csoporthoz, hogy maga is csatlakozzon közéjük és szemügyre vehesse a hangtál működését. Flavia pár perces csodálattal teli elidőzését követően el is határozta, hogy ő igenis felszabadít pár ilyen hangtálat és gyarapítja velük gyűjteményét! *-* Flavia a szerzetesek kérésére elhelyezkedik, s rendkívül különleges helyet választ ki a szent cél érdekében. Egy fa stabilabb ágára esett döntése, amely a tó felett húzódik el. Könnyedén mászott fel a vaskos törzsű növényre, amelynél térdhajlatával „kapaszkodva” csimpaszkodott fejjel-lefelé. Bár az említett növény fenyő volt, ami Tibetre jellemző, régebben mikor sűrűn meditált is ehhez hasonló tűlevelű fák biztosítottak lehetőséget az ilyen műveleteire. Leginkább az tetszett Flaviának, hogy a tó felett csimpaszkodik, és ha picit nyújtózkodik kezével, eléri akár a víz felszínét is, melyet, ha megérint gyűrűs fodrozódásba kezd, mely lassan ér véget. Ha esetleg elleneznék ötletét Flavia nem rest megosztani velük, hogy ő mindig így csinálja. Több vér jut az agyába ezáltal és ő nem holmi ember, hogy ilyesmibe belehaljon, neki így jobban megy a koncentrálás, ez van. ^_^ Flavia is mikor kézbe kap egyet az ínycsiklandozó tiszta energiájú reishi gömbből először nagyot szippantott a levegőbe, kiélvezett minden pillanatot, s mikor megkóstolta teljesen feltöltődött, olyan volt számára, mintha a szerzetesbe mártotta volna bele fogait, kit hasonlóan tiszta energia vesz körül. Flavia oldalát fúrta a kíváncsiság, hogy vajon a szerzetesek honnan szereznek ilyen patyolat tiszta dolgokat, azonban teli hassal nem volt kedve gondolkodni, sem beszélni, sőt kezdett úrrá lenni rajta a fáradság, még utoljára megérintette a víz felszínét, hogy annak fodrozódását nézve lassan lehunyja szemeit és mély álomba szenderedjen. A hirtelen érkezett álom miértjén sem elmélkedve, csak hagyta ellazulni magát, ami a meditációhoz szükséges…
A víz gyűrűi lassú keringőt írnak le. A kép egyre tisztul előttem, a homály foltjai eltűnnek. Ébredezek, egy álomtalan világból. A tükör felszínén egy alakot pillantok meg. Egy alakot, kit évtizedek óta nem láttam. Magában hordozza az eleganciát, a bölcsességet, tiszteltett követel magának, már-már sóvárog azért, hogy csodálják. Én meg is teszem, gyönyörködöm benne, hiszen olyan szép, mint régen volt, semmit sem változott. - Mit keresel, Flavia? – nyitja szóra a száját tükörben látszódó alak. Nem a tükörképem volt, nekem nincs olyanom. Ez a világ olyan, mintha nem is léteznék itt, még a hűséges árnyékom sem követi lépéseimet. Tekintetemet a tükör felszínén lebegő személyre vezetem. Azt hittem én magam leszek az. De nem így volt, bár talán egy bizonyos szinten mégis én vagyok. - Shui-mester? – szólítom meg kérdezőmet. Eleinte homlokomat ráncolom felbukkanásán, azon morfondírozva, hogy vajon mit keres itt? Hogy lehetséges ez? - Te kerestél fel engem, Flavia. Én csak megkérdeztem, hogy miért? – hunyja le szemeit, megválaszolva fel nem tett kérdéseimet. Ő értett ehhez, mint mindig, a gondolatok megértése részéről egy varázslat volt, mágia, amit én nem tudtam megérteni. Óvatosan ereszkedek le a fa ágáról, a tiszta tükrű vízben csobbanva. Arra számítottam, hogy én is meg tudok állni a felszínén, akárcsak egykori mesterem. De én nem vagyok képes rá, miért nem? Nem vagyok hozzá elég elegáns, elég bölcs? Tekintetemet a mester vörös szemeibe fúrom, mintha csak onnan szeretném kiolvasni a megfelelő választ. - Megkérdezem újból: Mit keresel, Flavia? - Flavia… mit keres? – ismételtem el szaggatottan a kérdést. Tekintetemmel semmit mondóan néztem körül, ugyan ott vagyok, ahol elindultam, csupán a többiek nincsenek itt. Az éj titokzatos leple alatt, a tiszta vizű vízben térdelve, a csendes természet ölében. Itt minden szép, minden nyugodt, mégis üres. Hiányzik valami. A válasz ott ül a nyelvemen, mégsem akarom kimondani. Tudom, hogy nincs itt, nincs meg, mégsem akarom elmondani. Mit keresek, mi hiányzik, mire van szükségem? Miért nem azt kérdezi inkább, hogy miért vagyok itt, itt, ahol nincs semmi helyem? Mi okból tűri, hogy itt legyek? Miért nem haragszik rám, miért fogadja el jelenlétemet? - Felelj, Flavia – sürgetett. - Mit keresel? – izgatottan várta feleletemet. A víz tükrét néztem, melyet felváltott számtalan kincs, amit valaha kezemben foghattam, amik otthon vártak, amiket elvesztettem, itt voltak azok is, akikhez kötődöm, Ivela-ane, Desmond-apu, Roncsi-oto, Elcsi… mindenki. Sziluettjük egy pillanatra megjelent, s el is illant szemeim elől. Mégis hiányzott valami mindebből, egyetlen egy dolog. El kellene mondanom? Ha kimondom, az segít? - Önmagamat keresem – feleltem. Én nem létezek, én nem akarok létezni, más akarok lenni, egy felsőbbrendű lény, s a saját részeimet csak másokban találhatom meg. Ez így van rendjén, keresem saját magamat, míg meg nem találom. De vajon elég erős leszek ahhoz, hogy szembesüljek elvesztett részemmel, amikor eljön az ideje? A mesterre nézek, alakja elmosódott, talán mosolygott. - De te is tudod, te nem vagy elég, benned nincs meg, ami kell – tettem hozzá, majd kényszerítettem magamat arra, hogy kinyissam a szememet. Kiszakadjak az álomvilágból, amit nem szeretek. Nem szeretem az ürességet, annak érzését, hogy hiányzik valami, hogy ezt a valamit keresnem kell… Flavia kinyitotta szemeit, lassan mozogva húzta fel magát a fa ágára, s nézett körül, mindenki itt volt, akit hátrahagyott. Az ég sötétebb volt, csillagok ragyogtak felettük. Flavia tekintete elidőzött a természet csodáján. Gondolatban kinyújtotta kezeit, mintha csak le szeretne szedni egyet a tiszta, csillogó ékkövek közül egyet, de túl távoli, túl messzi volt. Már tudja, hogy mit keres, eddig csupán rejtegette… de vajon az is ilyen messze van, mire saját magát is megleli?
- Spoiler:
Remélem, Flavia meditációs állapota nem lett túl kusza. Az oka, hogy Flavia nem „ önmagával” beszélt, mármint önmaga tükörképével az szerintem leszűrhető. Flavia hiányol magából tulajdonságokat, nem érzi magát tökéletesnek, ezért éli ki enyves kezűségét nem csak holmi értékek megtalálásában, hanem bizonyos személyek „ tulajdonságaiban” is, mert bennük keresi azt, ami saját magában nincs meg. Flavia ezért találkozott az emberi életében ismert mesterrel, mert ő volt az első, akit úgy falt fel, mint a hiányzó lénye, de nem töltötte ki benne az ürességet, ahogy azt remélte. Az évek múltával elmondható, hogy Flavia és a mestere egy és ugyanazon személy, ezért őt használtam fel „ önmaga” arcául. Úh, remélem… lehet érteni.. xDNikkának: Bocsiii!! xD Tadeot képtelen voltam nem nyúzni, ne haragudj, hogy Flavia teljesen rácuppant, mint egy pióca, remélem nincs harag érte >o< Csillagozott részek között E/1-ben fogalmaztam, azt hittem így könnyebb lesz megfogalmazni a gondolataimat, de tévedtem xD De végül ez mellett maradtam, még így is jobban tetszett, mint ahogy E/3-ban kinézne. Vera, köszönöm, hogy bevártál a sorban :3 Bocsi, hogy eddig húztam!
|
| | | Ichimaru Gin Globális moderátor
Hozzászólások száma : 156 Age : 30 Tartózkodási hely : .^v^.=.~ Registration date : 2011. Jul. 11. Hírnév : 13
| Tárgy: Re: Tibeti túra Hétf. Aug. 04, 2014 12:31 am | |
| Üdvözletem ^ v ^
A játékot lezárom. A jutalom kiemelkedő teljesítményért, a kerek, szépen megalkotott, hosszú, tartalmas postokért, kreatív megoldásokért mindenkinek 3000 LP és 3500 ryou. Hernando Rivera sajnos az utolsó körből kimaradtál, így a te jutalmad csak 2000 LP és 2500 ryou. További jó játékot! |
| | | Ajánlott tartalom
| Tárgy: Re: Tibeti túra | |
| |
| | | |
1 / 1 oldal | |
| Engedélyek ebben a fórumban: | Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
| |
| |
| |
|