Szokásaimmal ellentétben most éppen Kenpachi ivójában ültem pár nemrégiben megismert fazon társaságában és részegedtünk. Utoljára akkor ittam mikor otthagytam a 11. osztagot. Nem is értem most miért vettem rá magam, hogy iszok egy keveset, ami lassan két üveg sakéval lesz egyenlő. Lehet, hogy a nemrégiben eltűnt osztag társam eltűnése ösztönzött arra, hogy itt az ideje élni az életem mielőtt én is eltűnök. Na, jó ez szép kifogás, de nem hiszem, hogy ez az eredi indok. Inkább az, hogy változtatni akarok egy pöppet az életemen. Valahogy kezdtem unni a szobámban való punnyadást.
Ahogy ültem az egyik asztalnál arra lettem figyelmes, hogy a négy emberből már csak hárman maradtunk és mindenki azt kezdte el találgatni, hogy ki tűnt el és hova, de sajnos az ittas állapotnak köszönhetően nem nagyon tudtuk kitalálni. Volt olyan, aki azt mondta, hogy én tűntem el én erre rácáfoltam azzal, hogy ha én nem lennék itt, akkor nem tudnék lehúzni még egy felest. Ezt a mondatomat egy feles lehúzása követte, hogy bebizonyítsam, hogy fizikailag is itt vagyok nem csak mentálisan. Mondjuk mentálisan nem nagyon voltam itt. Inkább egy rétre hallucináltam magam miközben nagy rózsaszín elefántokat kergettem egy halászhálóval. Miután sikerült elkapnom egy elefántot érdekes mozgolódást éreztem a gyomromban ezért feltápászkodtam az asztaltól.
- Skacok én azt hiszem, hogy felkapom a vadászkabátot és elmegyek rókavadászatra. Ha nem térek vissza, akkor a róka vadászott le engem vagy hazamentem. - mondtam majd nagy kilengésekkel elindultam a mosdó felé. Már fél úton jártam mikor egy orkán erejű kilengés kapott el ezért megpróbáltam valamibe belekapaszkodni. Nagy nehezen sikerült elkapnom valami puhát. Kíváncsi voltam rá, hogy mit sikerült ilyen jó reflexszel elkapnom és talpon maradnom ezért felnéztem és arra lettem figyelmes, hogy egy nő bal mellét markolom. Kicsit meglepett a dolog, el is vörösödtem, vagyis úgy éreztem, hogy elvörösödtem addig a percig, míg a nőnek meg nem érkezett a kétajtós szekrény plusz két polc pasija és úgy, ahogy volt berepített a wcbe a csukott ajtón keresztül. Széles mosollyal az arcomon keltem föl a földről és mentem vissza a férfihez, hogy bocsánatot kérjek, de valahogy nem az jött ki a számon, amit akartam. Ráadásul keményebbnek is éreztem magam annál amilyen vagyok.
- Mi van trampli…. hükk…. csak ennyit bírsz? – amint feltettem a kérdést kaptam egy gyomrost majd egy jól irányzott rúgással ismételten a mosdóban kötöttem ki. Ekkor már nem mertem visszamenni ugyanis éreztem, hogy a reggeli meg akarja nézni a nagyvilágot ezért gyorsan a mosdóhoz rohantam és felé hajoltam. Hipp-hopp, jön vuk effektus után annyira lettem figyelmes, hogy a wc fedele nem volt felhajtva ezért a rókabőr mindenhol elterült. Szerencsére a ruhámra nem jutott ezért gyorsa eltámolyogtam onnan egyenesen a piszoárhoz és elkezdtem pisikélni. Na, jó azt nem lehet annak nevezni, amit csináltam ugyanis obszcén ódákat kezdtem el a falra irkálni reszketeg betűkkel. Többek közt ezt is: ” Ha rövid a f*rkad, közelebb kell állni, nem kell a budiból Balatont csinálni!” Miután befejeztem a mesterművem úgy döntöttem, hogy itt az ideje hazatérnem és kipihennem a mai napot. Abban is biztos voltam, hogy meg fogom érezni az ajtón keresztüli belépőt meg a többit, amit kaptam, de az most nem érdekelt. Amint sikeresen kiverekedtem magam az ivóból arra lettem figyelmes, hogy az út matematikailag megmagyarázhatatlanul görbült. Mit nem mondja iszonyatosan örültem neki. nem volt elég, hogy szédültem és hányingerem volt még az út is görbül csak azért, hogy velem kicsesszen!
Ahogy fújt jobbra-balra a passzát szél láttam egy hajléktalant, aki annyira figyelt, hogy már majdnem kiestek a gülüi. Gonosz mosoly villant az arcomon és odamentem hozzá.
- A holló játsszon a szemeiddel, hogy ennyire nézel. Mit látsz rajtam? Kell, valami rohadná bele a bőrödbe! – ordítottam rá majd vígan fütyörészve tovább kóvályogtam mikor láttam, hogy az illető már azon van, hogy maga alá csinál. ~ Csak éljem túl ezt a napot O.o~ gondoltam miközben úgy döntöttem, hogy belehúzok egy kicsit, hogy minél hamarabb otthon legyek és lefeküdhessek az ágyikómba. A hatás kedvéért nem futottam hanem shupoztam. Meg kell hagyni úgy kóvályogtam, mint a gólyafos a levegőben mikor arra lettem figyelmes, hogy nagyot koppan a fejem egy táblán majd a földön fekszem.
Nagy nehezen felkínlódtam magam a földről és megint shupoba kezdtem. Most már szerencsére sérülés nélkül értem haza és feküdhettem le az ágyamba csicsikálni. Reménykedtem abban, hogy holnap még felkelek.

Arra keltem föl, hogy valaki dübörög az ajtómon és, hogy iszonyatosan hasogat a fejem ráadásul még ki is voltam száradva. Még mielőtt kinyitottam volna az ajtómat eltántorogtam a tükrömig ahol azzal kellett szembesülnöm, hogy nem álmodtam az egészet, hanem megtörtént ugyanis a szemeim enyhén szólva voltak bevérezve. Úgy néztem ki, mint egy idegbeteg, akinek vérben forogtak szemei. Mondanom se kell mennyire örültem ennek, de ez most mellékes. Nem csak a szédülés, fejfájás és kiszáradás volt a bajom, hanem az is, hogy olyan leszarom hangulatom volt ráadásul a közérzetem is rossz volt.
Kinyitottam az ajtót ahol egy 2. osztagos muksika állt és azt az üzenetet adta át, hogy jelenésem van, a 46-ok tanácsa előtt ugyanis nekünk kell véghezvinni az a küldetést, amit a nemrégiben eltűnt osztagtársunk kezdett el. Annyi életkedv volt bennem, mint egy rizsszemben, de azért felöltöztem és zanpakutoummal az oldalamon elindultam, hogy megjelenjek a tanács előtt és végighallgassam a sok hülyeséget. Csak körítenek, nehogy már olyan gyorsan lelépjünk és elkezdjük a küldetésünket. Út közben meg akartam kérdezni a hírnököt, hogy miért ilyen korán kell mennem mikor észrevettem, hogy eltűnt pedig meggyőződésem, hogy az előbb még mellettem állt! Na, mindegy. Úgysincs kedvem társasághoz. Elég lesz nekem a küldi is ha a többieket is értesítették.
Megérkeztem. Szépen beálltam középre és végighallgattam, amit mondtak. Tulajdonképpen nem is oda figyeltem csak annyit tudok az egészről, hogy a mi osztagunk feladata befejezni, ha már mi kezdtük el azt a bizonyos küldetést. Miután valamelyik, nem tudom pontosan, hogy mnelyik tanácstag elég flegmán közölte a feladatunkat –amit mellékesen szerintem mi is tudtunk- elindultunk utunkra. A kapun kilépve kaptunk egy elég érdekes térképet. Nekem csak annyi bajom volt vele, hogy az istenért se tudtam rajta kiigazodni. ~Na, nem baj majd valaki segít!~ gondoltam miközben haladtunk az átjárónk felé. Már reménykedtem abban is, hogy van olyan szerencsék, hogy egyből a kastélyhoz raknak ki, de lelomboztak ugyanis közölték, hogy valami oknál fogva nem lehet közvetlen a kastélynál átjárót nyitni és ez azt jelenti, hogy majd egy kicsit sétálnunk kell. EZ még nem baj, de remélem nem sokat és nem tűző napsütésen, mert akkor én biztos, hogy meghalok. Már így is a halálomon vagyok hála a tegnap estének!
Halál nyugodtan léptem be a Senkai kapun és indultam meg egyenesen előre, hiszen másfelé nem is tudtam volna menni, de azért másnaposan elég nehéz tájékozódni. A társaim egyelőre nem tudtak izgatni. Majd akkor lesz rájuk szükségem, ha harc vagy valami ahhoz hasonló dologra kerül a sor. Addig meg minek beszéljek velük? Csak lefárasztanának. Mondjuk Mitsu taichou az jó fej! Emlékszem mikor megismerkedtem vele milyen jó fej volt. Csak az a két baromarcú hülyegyerek nem kellett volna oda. Már a nevükre nem emlékszem, de azt tudom, hogy már a kinézetüket se bírtam nehogy a jellemüket. Mikor megérkeztem nagyon meglepett a látvány. Egy eléggé sűrű erdő széléhez raktak ki minket. Akár merre néztem csakis fát láttam és ez egy kicsit lelombozott az a tény viszont, hogy iszonyatosan jó idő van feldobott. Az egy dolog, hogy inkább heverésztem volna a tengerparton, de az most mellékes. Feladatom van és azt meg kell csinálnom. A szórakozás addig várhat. Ráadásul másnaposan nem kellemes a tengerben ugrálni.
A többiekkel nem foglalkozva vetettem bele magam a sűrű erdőbe, mert hátrafelé nem lett volna értelmes elindulnom. Az erdőben még jobb idő volt csak az zavart, hogy a fák kitakarták a fényt így nagy sötétségben kellett sétálgatnom. Miközben nyugodtan baktattam előre kíváncsi voltam, hogy itt vannak e kullancsok, és ha igen akkor mennyi az esélye, hogy egy ekkora erdőben és egy ekkora társaságban megtalálnak engem? Mondjuk ez a dolog nem nagyon tudott izgatni, hiszen könnyű szerrel kilehet iktatni a kis semmirekellőket, de azért nem árt ilyen dolgokra is gondolni egy ekkora erdőben. Még három lépést haladtam előre mikor az egyik bokor elkezdett mozogni majd egy nagyra nőtt patkányféleség jelent meg előttem. Nem nagyon tudta a félhomályban megállapítani, hogy miféle fajzat, de valahogy most nem is izgatott ugyanis egy percre rá két nagyobb patkány ugrott elő a bokorból, ami arra ösztönzött, hogy itt az ideje a menekülésnek.
- Futtáááásss~s!- ordítottam majd egy shunpo segítségével próbáltam olyan távolságot kialakítani a szörnyekkel, hogy hozzám se tudjanak érni. Még kb. tíz percig shupoval menekültem mikor úgy döntöttem, hogy hátranézek és megnézem, hogy mi a helyzet a többiekkel. Nem láttam senkit a nagy sötétség miatt ezért visszafordultam és ekkor frontálisan találkoztam egy szép vastag és hosszú faággal. Nagy csattanás jelezte a találkozást és végül egy puffanás azt, hogy földet értem. Azt szerintem nem kell mondanom, hogy olyan kúl szaltót még senki se csinált, mint az előbb, de inkább foglalkozom az elé tárult tájjal és azzal a ténnyel, hogy a többiek és megérkeztem a rohadt patkányok meg nyüszítve menekültek vissza az erdőbe. Ezt a jelenséget én annak állítottam be, hogy biztosan nem szeretik a fényt.
Miután feltápászkodtam és leporoltam a hátsó felem-végigmértem a terepet, hogy a kastélyig hogyan is fogunk eljutni, hiszen az utunkba van egy szakadék, és két hatalmas vízesés. A legjobb az lenne ha átshunpoznánk a szakadék felett vagy az, hogy keresünk valami egérutat, hiszen ez így nem poén, hogy idáig eljöttünk, de innen nem tudunk tovább menni.
- Na és akkor valami terv?

*Diadalittas reggelre ébredni nem is olyan gázos. Főleg egy olyan kéróban, mint a Mizushima rezidencia. Ebben az egészben első szinten csak az a gond, hogy nekem semmi kedvem felkelni, még olyan felindulásból sem, hogy csicskázzak a Hachibantainál. Van nekem fontosabb dolgom is, mint az alvás, füvezés és mi egyéb más. Amiről természetesen maximum a közeli hozzátartozóim tudnak, illetve a sütőben éppen halódó, tentikélő nőcike Ez van, muter nem szereti a betolakodókat, pedig én szívesen játszanék Akanevel is betolakodóst, ha nem lenne ennyire passzív, mint egy vasfogpiszkáló! Fordulok egyet az ágyamon, mert kint valami orbitális perpatvar kezd ominózus erővel tornádóként lecsapni.* - Stikkes arcú rágóhörcsög, a báró úr reggelije a mariskával díszített rántotta egy pohár sakéval...mi ezen a nem megjegyezhető? Urusai, a keddi reggeli listán az áll, hogy a pia az puerto rico-i! *Igen, elég nehéz, hogy a harci hörcsögeimnek a hangja be ne hallatsszék. Szabotálás, miért nem kelek én soha inkább egy csini cicára? Kész röhej, hogy a leghűbb embereim keltenek fel azon vitatkozva, hogy ma éppen mi is legyen a reggelim. Kokeszt nekik, nem tök mindegy? Piát, kaját, úgy is bezabálom. Amúgy meg teljesen mindegy mit hoznak be, hiszen muter úgy is átellenőriz minden egyes zabát, amit nekem adnak. :/ De muhahaha tartok a szekrényben chipset. Még nem jött rá, szóval vígan zabbantom be a már teljes mértékben megunt kaják mellett az isteni szikrát. Nem tudom mi lenne velem nélküle. O.o Azért remélem, hogy az a szmötyi, amiket rám szokott tuszmákolni, azok nem valami női magazin fogyókúrás szarjai, mert akkor shitháború lesz az fix. Felfogadok egy mesterszakácsot had terrorizálják egymást azzal, hogy kinek is a legjobb főztje. Sálálálá...hatalmasat sóhajtok, meg nyújtózkodok közben, pedig csipáimat söprögetem. Tényleg fel kellene kelnem, mert ha ezek odakint szétszedik a pecómat, be fogok pöccenni. Némi hahotázás után ülőhelyzetbe billentem magam, de jó formán a nyálam is kifolyhatna oly' álmos vagyok még mindig.* - Chiigit! fhűűűt! *Mormolom fel az orrom alatt zombi méretű táskákkal a szemeim körül. Legalább, mint aki egy Hollywood-i forgatásról szabadult el, mikor éppen a Holtak Hajnalát forgatták. Öcsém, hogy minden egyes bebaszott kelésnek ilyen retyó nehéznek kell lennie. :/ Na, persze a cigimet se varázsolja olyan Nyerri Konnyer. S még ezek nevezik magukat szolgának, ez már régen rosszul kezdődik. Keo-báró-samának meg kell mozdulnia egy tárgyért, hajaj itt mi lesz. Fel állok és nagyjából ekkor nyitnak be nagy becsillogott szemekkel azon veszekedve, hogy éppen melyikük szolgáljon ki. Sóhajtok egy nagyot.* - Kint várjatok meg...*Tessékelem ki mindkettőt nyomban. Chh..ki mondta, hogy az én szobámba bármelyik földönkívüli beteheti a lábát? Csak szeretnék, a szobám nem közösködő nyilvános terület. De retyó sem, az is fix. Mire összeszedem magam, hála a számba dugott jointnak és az AROMÁNAK azon kezdek el filózni, hogy valamit elfejtettem mára. Pedig tisztán emlékszem, hogy valahova felírtam valamit.. Rá pillantok az asztalomon Eiffel tornyot utánzó papírszakadékra. O.o Ú bassza meg, ezeket elfelejtettem leszállítani a 10. osztaghoz, hogy a tűzkatasztrófa áldozatául essenek. Arról nem is beszélve, hogy a károsultaknak jár a papírjaim utáni adó 1%-a. Egek, ezeket kénytelen leszek lekörmölni vagy picsán pöccint a 46 szem búzacsíra. Tehát mit is nevezünk mi diadalittas reggelnek? Bevedeltem több liter sakét előző nap, de arra már nem futja, hogy felfogadjak egy tollmacskát papírtáncra? -.-" Azt hiszem sűrűbben kéne látogatnom a Kyujuubantai-t. Bizonyára értékelnék a plussz munkát, plussz zsozsettáért. Bár, amennyit keresnek manapság a tisztek, az én borravalónak nevezett összegem szinte az egész éves keresetüket jelenti. Még jó, hogy multimillás vagyok, szar lenne, ha nem jutna elég piára a fűről meg inkább nem is ejtenék szót. Megtaláltam! Csak lekellett döntenem minden papírt, hogy egy joint papírra rá írva megtaláljam a macska kaparást.* - Mi? *Olvasom el a magam hírét. Meg a szottyant vén picsáját!!! Ó, hogy stricimaci esne bele a mézes kupájába. :/ Mi a francért emlékeztetem saját magam arra, hogy ma jelenésem van a tanácsnál, ráadásul félóra múlva. Azt meg még meg sem említem, hogy kikellene hozzá selyem fiáznom magam. Világvége! Azt hiszem, lassan írhatnék végrendeletet is, hogy természetesen saját magamra hagyok mindent és, ha nem élném túl, akkor az egész visszaszáll a síromra. Valami olyasmi érzésem van, hogy akkor jó sokan törekednének arra, hogy túléljem. Na de hagyjuk a további eszmecserét önön magammal, mert neki kellene állni, felöltözni. Szerencsére az én muterom a legjobb a világon, hiszen minden egyes göncöm szinte élire hajtva szunyál a szekrényembe. Höhö, ezek közt nem is nehéz megtalálni az alkalomhoz illő öltözetet. Mivel ez valami hivatalos cucc lesz, így kénytelen vagyok felvenni a csuda jó kimonomat a fekete kuro montsukimmal, ami természetesen királyságomat jelképezi. Ha már pedig lúd, akkor legyen kövér is és felveszem a menő ezüst karkötőmet is, amit direkt magamnak készíttetettem. Igaz ez volna a Mizushima- ház egyen csecsebecséje, de mivel láttam egy családi pixen, hogy faternak minő menő kiegje van csináltattam egy hasonlót, mintha ő is itt lenne köztünk. Ha van valaki, na ő tuti méltányolná a termésemet. Persze a penge napszemüvegemet sem hagyhatom ki egy ilyen bevetésre, de inkább csak a belső zsebemben hagyom, még mielőtt szilánkokra tör a 46 csíra láttán. Mosakodás, fogatmosás, séró belövés s még megfordulok a tükörben egyet. Sehogy se tetszik ez a puccos behatás, de ez van.
Amúgy meg olyan nincs, hogy ezek a harci pöccintések ne kövessenek. Kisebb hadsereg követ el egészen a 46 csíráig, mint holmi gyászfelvonulás. Az is, mivel nem tudom, mit akarhatnak tőlem. Mindenesetre, mikor megérkezek a helyszínre, leadom az utasítást, hogy nyugodtan haza gyalhatnak, mert ez el fog tartani jó ideig. Végig nézem még elslisszolnak és nemesbe vágom magam. Felveszem azt a szokásos sznob benézést a buzi betartással, amitől az "ember" aurája gyökérbe vált. Jó gazdagnak lenni, de főelnöknek kevésbé. Jó ez, csak ne lenne a sok karótnyelt létra tartó. Lassan és méltóságteljesen lépdelek be a tanácsterembe, ahol már várnak jó néhányan.* - Mizushima úr! *Hogy ezek sosem várják meg, még az ember venne két levegőt... Azért próbál a szőr akárki csúnyán nézni rám, de amint kokszosan visszapillantok rá, lead a stílusából. Mondtam én, hogy királyságom van. Persze már látom az arcán, hogy nem tetszik neki, azonban mi az hogy pincsiként pillant rám? Én pitbull vagyok köcsög! Leülök a számomra fenntartott székre s bólintok egyet, hogy bele is kezdhetnek igazán. Valahogy sejthettem volna, hogy egy jó múltkori incidenst akarnak vagy ötödszörre végig rágni. Ennek fejében fel is állok.* - Nézze, én úgy hiszem, hogy ez a napirendi pont már igen csak elavult tényező. A Kichida-házat jogaimmal élve hetekkel ezelőtt felszámoltam. Ugyan okozott bizonyos galibát a vezetőjének hatalmi visszaélései, de ezeket könnyű szerrel el tudtam simítani. Az Akadémién immáron a rend teljes mértékben visszaállt. Sőt, nézze el nekem, de a képzések már javában folynak. Ami meg a vagyont illeti, java részét jótékony célra használtam fel! *Jótékony célra mi? Höhö, most is a laborom fejlesztései zajlanak javában. De ugyan, csak egy kis kegyes hazugság arról, hogy mit is műveltem a pénzből. Szép kis summát halmozott fel a Kichida köcsög, amit én még jobban fel is használtam. Kb. félévi fenntartásomhoz elegendő. Addig is lesz időm a másik kincstáramat is feltölteni jó sok lovettával. Egy kis sugdolózást azért még is megtesz a csíratanács, de aztán megszületik egy aprócska döntés.* - Rendben, akkor a továbbiakban is számítunk a Mizushimák munkájára. *Beközli a szónok nagy fapofával, de ácsi! Megvonták volna tőlem az Akadémiát? Höh a köcsög mindeniket. -.-" Mindegy, ennek annyi tehát nem kell vérebbé változnom. Azonban, mikor felállok, nyílik megint az ajtó és egy szép kis társaság csődül be. Ezzel a társasággal ott kezdődnek a gondok, hogy az osztagom felsőbb tagjai. Mi a fene? Felszámolják a 8. osztagot? Muhahaha kapitány leszek. Gondolataimba már bele is bogarászik a dolog, hogy trónszékre ülhetek, de eme vágyaim akkor sütkéreznek le, amikor a csírák közlik, hogy miről is volna szó. Kutya faszát, hogy nem szabadtéri gyülekezet. -.- Pedig most kéne rágyújtanom helyben. Már megint próbál úgy nézni a szarrágó, ahogyan nem kéne neki, viszont én ezt reflektálom a többiekkel ellentétben. Hatásosságom erejével élve naná, hogy sima barivá vált, amikor tekintete rám téved. Na, király vagyok vagy király vagyok? Persze elmaradhatatlan tény, hogy végig nézek a csürhén. Hú de bepöccentek. Pedig aztán nincs is miért eper alakulatba beállni. :/ Na mindegy, én abba nem szólok bele, hogy ezek mennyire merik elereszteni a szájukat, én inkább most csendben maradok a fekete haorimmal, amely tökéletesen ellentétben áll a taichou haorijával. Höhö, ezen a küldetésen akár sakkozhatnánk is. Aki lassabb, az leverheti az ellenfél egy bábuját. Rittig én nyernék a magam tempójával. Na de, amikor el kell indulni kifelé, akkor megejtek egy kimért biccentést a csíráknak és kint elveszem a térképet. Háhá, lesz mit felgyújtani. S mivel már nem is vagyunk bent így fel is veszem a penge napszemcsit, szabadabbá lazítom a kimonom és haorimat hííírósabba vágom. Naná, hogy itt nem csak a taichoum feszíthet haoriban. Útra fel, bár gőzöm sincs hová, de zabbantani elfelejtettem otthon. :/ Tehát, amint beáll majd a káosz csóringolnom kéne az ellenféltől valami kaját, mert különben ki nem állok a nyominger ellen. :/ Puff na…
Néhány perc, vagy inkább nagyon több perc múlva már meg is érkezünk a vérforrasztó dzsungelbe.* - Hát basszák meg, komolyan! *Szólalok fel a napszemüvegem mögül morogva, miután észre veszem, hogy mindössze két szál cigim és egy jointom maradt. Faszért nem táraztam be magam mielőtt elindultam hazulról. Cseszett kibaszás, főleg, hogy azt sem tudom, hogy meddig fogunk itt dekkolni. Idegességembe pedig fogom a kimonom felső részét és levágom a földre, de azért a haorimat fent hagyom, mint egy fekete hawais-os kalóz. Hüh, ez nem is rossz ötlet, felcsapok joint kapitánynak. Na igen, még nekem jó kis gondolatok támadnak, amik elhessegetik a rossz közérzetem, addig szép kis palánta gyárba kotyagolunk be. Nincs kedvem semmihez, nagyjából ezért is teszem le a seggem az egyik fa törzséhez. Fog a nyamvadáj szaladgálni egy gyökér miatt, mikor nem lesz elég a cigim. Rá s gyújtok, hogy legalább az aroma megmaradjon. Még a végén a zanpakutommal kell üzletelnem, hogy vénázzon, otthon meg kap mérget. >.> Odáig nem akarok süllyedni lehetőleg, tehát ajánlom a csórikámnak, hogy hamar patkány mérgezze ki magát, vagy laposra verem a seggét, amint elém kerül. Mindenesetre a kis csajszi az egyik a sok közül, viszonylag csiccsantós bige. Méricskélem éppen, amikor egyszer csak nagy huss és pöccöm. Mint egy szétszéledő elefánt csorda, mindenki pöccöngél elfele. Na, mivel a sündisznók másfelé mentek, én a fatörzsnél maradtam így bátorkodom felállni és szép lassan beérni a..* - Szeva Chita, láttam az indás kúlságod! *Vetődöm be mellé úgy lazán, meg finoman, meg ugyebár kedvesen, mert fő a figyelmesség vagy mi frász. Amúgy meg teljesen tök mindegy, hiszen nem csajozni jöttem, bár az se volna utolsó, de cigi nélkül még ahhoz sincs kedvem.* - Szerintem többet ne neveljünk bicebócát, azonban…hopsz.. *Igazán nem én tehetek róla, de tényleg! Olyan véletlen volt, hogy a két csajt (Mitsu, Hana) erőteljesen meglököm, hátha szándékukban áll belezuhanni a vizes árkom, bokromba. Mekkora fail lenne már, ha a csajok zuhannának mi meg hárman faszik, átsétálnánk egy hídon. xD Jaj, fortuna könnyintek neked, szóval léccives bazdmeg, ha már cigim nincsen és átmentem csóró mocsári lápba…:/ *

Én… lefagytam. Nem tudtam megmozdulni, gondolkodni, de még pislogni, vagy levegőt venni sem, csak néztem, hogy zuhan a mélybe a kapitányom, és a tiszt tesóm. T-T Szívem szakadt meg, és közben nem tudtam semmit sem tenni, képtelen voltam megakadályozni, hogy megtörténjen. Nem számítottam rá, bár, ha jól sejtem, egyikünk sem, hogy két társunk a mélybe zuhan, és semmiféle segítséget sem nyújthatunk számukra. Én azért, mert képtelen voltam próbálkozni is, nem hittem a szemeimnek, nem hittem el sehogy sem, hogy most láttam utoljára a barátaimat, ha mondhatok ilyet. Ha valaki mégis próbálkozott, annak semmi nyoma nem ütközött ki, pontosabban az én látóterem nem terjedt ki arra is, valahogy mindig ugyanaz a jelenet bontakozott ki a szemeim előtt, és az feldühített.
Haragudtam magamra, hogy ilyen szerencsétlen flótás vagyok, aki nem képes segíteni a barátain, aki azért törte magát évekig, hogy aztán egy szakadék szélén csak nézze, hogyan zuhan két bajtársa is a mélybe. Mégis miért edzettem akkor, és elsősorban, miért tettem magamnak ígéretet, hogy soha, de soha többé nem leszek gyenge, hogy megvédem, akik fontosak számomra. Ezért lettem, aki vagyok, halálisten, mégsem vagyok képes felnőni a feladathoz. Régen meg kellett volna értenem, hogy váratlan események bekövetkezhetnek, de akkor sem szabad elhagynom magam, mégis hagytam, hagytam, hogy Hana-chant és Mitsu taichout örökre elnyelje a sötétség – ez a kép nem hagyott nyugodni, csak ezt láttam, mint egy folytonos és leállíthatatlan videofelvételt.
És miközben hagytam, hogy a méreg eluralkodjon rajtam, gonosz kicsi Én azt kutatta, kin is vezethetném le a felgyülemlett feszültséget, mindazt a fájdalmat és haragot, ami csordultig megterített, és amit még az arcomon csordogáló könnyek segítségével sem adhattam ki. Egy kis részem belül tudta, hogy senkit sem hibáztathatok, hogy mindannyian bűnösök és ártatlanok vagyunk egyszerre, de az a kicsi Michi, aki denevér szárnyakat, vörösen izzó, háromágú kis villácskát, meg két vörös szarvacskát viselt a buksiján, egyáltalán nem akarta elfogadni ezt a verziót, és úgy, de úgy agyontaposta az én cuki chibi énemet, aki angyalka szerkóban, fehér tollas, pihe-puha szárnyakkal feszített, hogy szegényke mint egy szélvédőre felkenődött bogár, úgy festett, még a szárnya is rángott hozzá egy kicsit.
Tehát, miután ez a drámai harc lezajlott fejemben, ami majd szétrobbant, gonosz énem hangos harci kiáltására váratlanul Keo-báró felé fordultam, és nekifutásból a hátára vetettem magam, hogy aztán minden dühömet kiadva csapjam ott, ahol érem, és tépjem azt a nagyon is szőke fejét, meg zokogjak a hajára, mint akinek teljesen elmentek otthonról. Egy pillanatig komolyan elgondolkoztam azon, hogy levetem magam a barátaim után, aztán meg azon, hogy lelököm Keokát, hadd szenvedjen, végül pedig a verekedést találtam a legmegfelelőbbnek, és azért pont Őt szemeltem ki, mert Ő tehetett leginkább arról, hogy az osztagunk két tagja is meghalt. T-T És tudtam, nem szép tőlem, hogy megpróbálom az egészet rákenni Takeora, hisz ő is csak játszott, és nem akart semmi rosszat, de nem akartam, hogy egyedül nekem legyen bűntudatom, akartam, hogy más is érezze olyan rosszul magát, mint én.
Nem volt nehéz döntés, hisz a többiek is látták, hogy Ő taszította a mélybe a két szerencsétlent, de alig telt bele fél percbe, és minden dühöm elpárolgott, pontosabban átfordult valami iszonyatos teherré, ami alatt megroskadtak a vállaim, és még arra is képtelen voltam, hogy tartsam magam, nemhogy ütlegeljem is Keo-báró-samát. Ólmos bűntudat és hatalmas űr a szívemben, olyan érzések, amiket még nem is olyan régen sűrűn tapasztaltam. Most pedig, újra fellángoltak. Lecsúszva Keoról összekuporodtam a földön, és csendesen szipogva sírdogáltam, miközben azon agyaltam, hogyan is kérhetnék bocsánatot, első sorban Keo-kuntól, másodsorban meg mindenkitől a kirohanásomért. Úgy viselkedtem, mint egy éretlen gyerek, ami igaz is rám, csakhogy ilyen esetekben egyáltalán nem lenne szabad, hogy hagyjam megtörténni az ilyesmit. Elvégre egy küldetésen voltam, ahol megesik az ilyesmi, csakhogy nem ilyen formában. Nem azért veszít el az ember barátokat, mert szórakoznak, és véletlen ketten is szakadékba zuhannak, hanem mert harcolnak, egymásért és a világért.
- Na… - hatalmas, rezignált sóhaj. – Na-nagyon sahajnááá-álom! T-T – nyögtem ki nagy nehezen, és újra a térdemre ajtottam a fejem.
Aztán valaki megszólalt, hogy tovább kellene indulnunk, bár lehetséges, hogy igazából senki sem szólt, csak a fejemben hangzott fel Shinjou parancsa, nem tudtam megállapítani, de bárki volt is, igaza lehetett. Küldetésen voltunk, és teljesíteni kellett a feladatot, még ha nem, akkor is. Persze nem volt az olyan könnyű, mert hiába tudja az ember, mit kell csinálni, az még nem jelenti, hogy meg is teszi. Mégis, képtelen lettem volna a szakadék mellett maradni, így is elégszer lepergett a szemem előtt a megrázó jelenet. Összeszedtem magam, pontosabban nem, de azért mégis, egyenesbe tornáztam magam, és megindultam szüntelenül csordogáló könnyimmel egyetemben a hatalmas lyuk mellett, követve a folyó vonalát.
Már nem vádoltam mást, csak magamat, ha egyáltalán vádoltam még valakit, csak az ólmos fájdalmat, azt a kongó ürességet éreztem belül, ami rég a részem volt, csak egyesek betöltötték. Fontos emberek, akik segítettek továbblépni, fejlődni, változni, és megtalálni önmagam. Olyan nők, vagy férfiak, kisgyerekek, és idős emberek, akik mellettem álltak, ha szükségem volt rá, és nem hagyták, hogy maga alá temessen a múltam, az ismeretlen a jövőm, a sok-sok félelmem, és a reménytelenség. Ezek az alakok az életemben mind újat mutattak, és megtanultam, hogyan is kell élni, igazán boldogan, nyitottnak lenni mások felé, és elfogadni mindazt, amit az életemnek nevezhetek.
Tartanom kellett magam, mert ezt tanultam, és erősnek kellett lennem, mert a remény, hogy valahogy, valamilyen csoda folytán talán mégis megmenthető a taichou és a tiszt tesóm, bennem lángolt, ott égett minden mozdulatomban, és csak arra várt, hogy beteljesíthesse önmagát. Én pedig mentem előre vele együtt, és előle menekülve… de ahogy haladtam az egyre csendesebb folyó mentén, valahogy ez a szikra elcsendesedett, mintha megtámadott volna a belenyugvás. Azt viszont nem engedhettem, és mégis, minden annyira nyugodt volt, egyszerűen képtelen voltam nem megnyugodni, legalábbis a felszínen, mert belül, a szívem mélyén ugyanolyan zaklatott maradtam, mit sem változtatott rajta a táj, a környezet.
Azonban mégis csodás volt minden, a folyóban a szokásosnál nagyobb halak úszkáltak, és a virágok is… egyszerűen gyönyörűek voltak. Egy pillanatra elvonta a figyelmem a sok szép tavirózsa, és már azon gondolkodtam, veszek le párat, hogy vigyek haza Nyuci-channak, adjak egyet Tasu fukutaichounak, és később odaadhassam Mitsunak és Hanának is, de megint eltört a mécses. Hisz soha többé nem fogom látni se őket, nemhogy virágot adjak nekik. T-T Gyorsan meglódultam, majdhogynem futáshoz hasonlító tevékenységet végeztem, és addig-addig igyekeztem elmenekülni zaklatott állapotomban, hogy végül a két lábam összetalálkozott egymással meg egy kegyetlen fűcsomóval, és már nem volt menekvés, puff! Kiterültem, és hatalmas lendülettel szántottam át egy nagyon kemény és kavicsos izén a földön. Miután nagy nehezen felültem a sajgó részeimmel egyetemben, az ijedtségtől megszeppenve abbahagytam a sírást, de amint tüzetesen körbevizslattam magam, már újult erővel foghattam bele a zene-bonálásba.
De egyáltalán ki volt az a gonosz, aki kibetonozta előttem az utat, hogy jól megsérüljek rajta?! És amúgy is, minek a természet kellős közepéééé… Ekkor láttam meg az ellenségemmé kinevezett út folytatását egy csinos kis fahíd személyében, ami olyan délcegen ívelt át a lassan cammogó folyó felett, amit még egy középkori lovag is megirigyelt volna. Fejemben szinte azon nyomban le is játszódott a jelenet, ahogy chibi hidacska kenterbe verve a kicsi, de hatalmas hős lovagot elnyeri az aprócska királylány – aki nagyon hasonlított Kupidára, még mini világító futócipője is volt –, szerelmét. És milyen szépek voltak együtt, csak sajnos hirtelen visszatértem a valóságba. Valahogy most, hogy Mitsu taichou és Hana-chan nem lehettek már itt, mindenütt őket láttam, és az ő segítségükre lett volna szükségem.
Inkább gyorsan homlokon csaptam magam, hogy nagyjából egyenesbe hozzam kicsi eszemet, és nyuszikás táskámban turkálva előhalásztam a sebtapasz-vészkészletemet, amit a Gyerekegylet tagjainak tartogattam, és amivel most készültem összefoltozni magam. Szégyelltem, hogy képes vagyok a sebeimre elpazarolni a cukiságoknak tartogatott készletet, de megígértem magamnak, hogy amint hazamegyek – ha hazamegyek –, első – második –, dolgom lesz feltölteni a pakkomat mindenféle színes, állatos, csilli-villi ragtapasszal. Ám amint megszületett ezen elhatározásom, és sikerült kicsomagolnom az egyik tapaszt újabb életveszélyes sérülés beszerzése nélkül, valamiért váratlanul dübörögni kezdett alattam a föld.
El sem tudtam képzelni, mi lehetett ez, bár földrengésnek elég gyenge volt, mégis megijedtem, és segítség után sikoltozva pattantam fel, hogy fittyet hányva hadi sérüléseimre vessem be magam egy közeli bokorba. Ott először bébimód összekuporodva kapaszkodtam magamba, és fájó testrészeim miatt nyüszögtem, aztán – mintha mi sem történt volna –, nyomtam fel magam ülő helyzetbe, és kezdtem összeraggatni magam, mert áú. T-T Igazából nem is tudtam, mi van a többiekkel, mert utoljára az útnál hallottam őket – vagy nem…? –, és a földrengés óta még annyira sem figyeltem, mint előtte, de biztos megvoltam, és ennyi elég is volt nekem. Épp fontos döntést hoztam, szóval nem értem rá velük foglalkozni.
Elővettem a táskámból a legféltettebb ragtapaszom, és egyesen a szívem helye fölé ragasztottam, hogy befoltozzam azt a lyukat, minden elszántságomat a tapasz alá gyömöszölve közben, ahonnan pici szívem mint szolidaritárs vetette magát a barátaim után a mélybe. A dínós tapasz erősen elütött fekete egyenruhámtól, de nem azért ragasztottam oda, hogy jól mutasson, hanem hogy tartsa bennem a lelket, és ezért is szerettem, meg azért is, mert egy számomra nagyon kedvem shinigamié volt. Ezen gondolatok között, meg persze nagy elhatározásomban – miszerint egyben és életben hazaviszem Mitsut és Hanát, kerül, amibe kerül –, lelt örömöm miatt ugrottam talpra, mikor is épp elhaladt előttem egy lovas kocsi. Meghűlt az ereimben a vér, és próbáltam úgy tenni, mintha egy ijedt szobor lennék, így mereven bámultam magam elé. Nagyon reméltem, hogy nem vett észre senki, de azért kocsonyaként remegő térdeimet a bokor mögött rejtegetve szobroztam továbbra is nagyon becsületesen, hulla fehérre váltott arccal.

Már egy ideje bámultam jobbra, balra és próbáltam valami épkézláb ötlettel előállni, de semmi se jutott eszembe. Nem is tudom mit vártam hiszen nem is vagyok valami okos ami azt illeti, de ez most nem lényeg. A kis hülyékből is lehet zseni ha sokat dolgozik rajta. A legjobban az idegesített fel, hogy a saját kapitányunk nem tudta, hogy mi a frászt is kéne csinálnunk, hogy átjussunk a kastélyhoz. Ami még jobban felidegesített az az volt, hogy az a fáradt elméjű Tatkendo vagy ki a fene egy laza mozdulattal a mélybe taszította a kapitányunkat és egy másik lányt is akit nem is ismerek. Mikor észbe kaptam már nem tehettem semmit. A legjobbak is meghalnak egyszer... gondoltam majd megfordultam és egyenesen a szerencsétlen kapitánygyilkos szemébe fúrtam saját lélektükreimet amik haragot és szomorúságot tükröztek.
- Gratulálok tökfilkó.... ezt jól megcsináltad... most őszintén mihez akarsz kezdeni a kapitány nélkül?! - ordítom le szelíden a fejét. Sokkal, de sokkal cifrábbra terveztem a lecseszést, de végül úgy döntöttem, hogy nem taposok bele szegény szerencsétlen lelki világába mert a végén még Mitsu után veti magát. Mondjuk nem is lenne az akkora baj. Nekem személy szerint nem hiányozna.
Miután sikerült nagyjából elterelnem a gondolataimat arról, hogy utánuk lököm azt a balfaszt elkezdem gondolkodni. Igen gondolkodni és képzeljétek el nem fájdult meg tőle a fejem. Valószínűleg ha alkalmazni akartam volna valamiféle kidout, hogy megmentsem a tájcsót nem sikerült volna ugyanis ahogy kiértem ide a shunpomat képtelen voltam használni ami valószínűleg azt is jelentheti, hogy a részecskékkel van valami probléma és ebből kiindulva Senkai kaput se lennénk képesek nyitni a kastély közvetlen közelében. Ez arra ösztönöz engem, hogy itt az ideje tovább indulni. Ám mikor tmegfordultam, hogy a többi még életben lévő társammal is közöljem azt vettem észre, hogy az egyik lány Tatgenyót tép azért amiért tett. Megérdemelte a csávó, de akkor is ez azért túlzás volt. Az elég lett volna neki ha én egy nagyot beverek neki, de mégsem tettem mert lehetséges, hogy ez az egész véletlenül történt... na, mindegy.
- A kapitányért és az újdonsült tisztért nem tehetünk semmit, sajnos, ezért én úgy gondolom, hogy annyit azért megérdemelnek, hogy végrehajtsuk ezt a küldetést, szóval itt az ideje továbbmenni. - mondtam majd sarkon fordultam és elindultam az általam helyesnek vél irányba. Ahogy haladtam előre abban reménykedtem, hogy a kapitányék túléltél az esést és egyenlőre csak kómában fekszenek valahol, de majd a legjobb pillanatban megjelennek és a segítségünkre lesznek. Már egy ideje haladhattam előre mikor arra lettem figyelmes, hogy a nagy erejű folyó lelassul és egyre szebb terület tárul elénk. Meglepett a dolog mert mindenre számítottam csak arra nem, hogy majdhogynem festői környezetbe kerülünk. A vízben úszó halakat nem vizsgáltam meg közelebbről, de szemel láthatóan nagyobbak voltak a megszokottnál és szép tavirózsák díszítették a víz felszínét. Nem álltam meg gyönyörködni és a társaim e érdekeltek egyenlőre. Nekem most van egy küldetésem és, ha kell egyedül viszem végbe akár az életem árán is ezzel tartozom a kapitánynak.
Pár percnyi séta után észrevettem egy szép, fából készített hidat és azt is észrevettem, hogy a híd előtti és utáni út betonozott. Ekkor ismét dühbe gurultam, mert, ha nem vetjük bele magunkat az erdőbe hanem tovább keresgélünk normális út után akkor valószínűleg rátaláltunk volna erre az útra és a kapitányék is életben maradhattak volna. Na, mindegy most már nem tehettünk semmit. Ám nem gondolkozhattam sokáig ugyanis lódobogás zaja üti meg a fülemet. Nem kockáztathattam, hogy meglássanak mert a mai világban ne tudni, hogy kinek van elég lélekenergiája ahhoz, hogy lásson minket ezért úgy döntöttem, hogy egy bokor mögött bújok meg és várom amíg elrobog a lovacska vagy éppenséggel a szekér amit lovak húznak.

*Hű ezt a feszkós beszorult légkört. Mi ez a szar már? Még mindig fogyóban a cigikészletem, és lassan a zabbantani valóval is gondok lesznek. Már kezdem érezni, hogy muter wc röcsögtetős kaja vacsija is jól jönne. Eskü, nem nyúlnék ahhoz a dugi chipshez, ha most hozzám vágna egy tál Keo-báró-sama kedvenc agyon spékelt csirkedményt. De ilyen nincs! itt vagyok egy istenverte redvás fákkal teli zöldövezetben, ahol nincs fű? Mit képzelnek ezek a beduinok? >.> Rasztafarikat kérek ide telepíteni, és rendes kertészetet. Ennél még az ázsiai beszívott lépcsős ültetvény is jó, tele ópiummal. Mahaha, utaznom kéne, és világot felfedezni. Talán azok a vaddisznók is be voltak csiccsentve? Remélem, hogy így van mert, akkor szépen csórintok magamnak egy zsazsát. S minő szeretetemet kinyilatkoztatva dicső dupla "D", mint didiknek szépen repülő, avagy zuhanó verebet csináltam mindkettőből. Csak egyet sajnálok az egyik repülő fehér albínó denevéren, a haorit. #.# Haori, nekem jobb van. Az enyém fekete, és ha utaztam volna a dupla "d"-kel, akkor még ninja tájcsónak is simán csak elmehettem volna. E helyett én fent maradtam, és zsebre vágott kezekkel figyelem be, ahogyan a darkos sötét lámba ellepi őket. Csita eltűnt T_T Pedig szívesen játszottam volna vele veriberimerit, azaz hogyan nyírjuk ki egymást csólingos belöccsintőkkel. De ez lehetetlenség, nincs az a faszaság, leestek. Unottan sóhajtok egyet. Nők, mégis mire használják ezek a kezüket?
Ám a többiek közt van egy pár olyan elme borult, pszichopata öngyilkos hajlamú, sáros defekt, akik úgy teli drámázzák a mellesleg laza helyzetet, hogy személyem ál ninjasága ellen terrortámadást követnek el. Hjaj nekem, csak soha ne menjek férjnek. Esküszöm leütöm ha menstruálni merészel az asszony - vagyis menstruáljon, mert akkor nincsen bébibogyó - , mert az katasztrofális. Öregem, hát ezek nem tanultak lazulj állarc hittanórát? Megforgatom szemeimet, de egy veszett zombi nő támadást zsebelek be.*
- Házsártos búza semmisítődet! Letéplek kenyérnek, ha megtöröd arany rudacskáimat! >.> *Morranok rá a nyüvító viszintesen támadó pincsicsincsiminchire. Még hogy merészeli betépni a hajamat? Inkább tépetne be engemet. >.> Lemerem fogadni nyüvítőnyüszítőjére úgy beállnék, mint izgalomban a cövek. Olajoztatni kéne már, csak nem éppen egy hiszti libával. Na meg tegyük hozzá, hogy Kobu tájcó cirmos cicája. Nyilván nem koktélozom meg ő nagyságát, pláne egy mélytelep kellős közepén szívós anyamarók társaságában. S akkor még nem ejtettem szót az újdonsült Godzillánkról. Képembe való orbákolására elmosolyodom, és lehéjjaztatom magamról a csincsillát. Velem senki se baszakodjon, mert ívből leherélem. De mivel jó kedvemben vagyok, így csak rágyújtok az utolsó előtti szál cigimre, és gondolatban felvillanyoztatom ama ötletet, hogy királyság van. Kapitány nélkül végre lehet pangni, kinek kell vigyázba állás? Csak a nyálzó verő hörcsögöknek kábé, akik okulárét imádnak polírozni és cerkát koptatni. Az utóbbit én is igen kedvelem, csak éppen betegebb fantáziám értelmében. Sóhajtva, és zsebre vágott kezekkel követem a csürhét.*
- Szerezz nekem cigit Minchintó, és akkor béke veled, peace.. *Mutatok neki egy béke jelet, majd szépen hátba veregetem. Vá, szegény hajam, most mehetek majd fodrászhoz. S ha már fodrászhoz kell mennem, akkor tutira ki hidrogéneztetem. Így is feltűnő vagyok már, nem árt ha még jobban felismernek. Dicső Godzillánk meg talpaljon jó sokat. Látásomat egy beszívott folyó vonala kezdi beszippantani. Na ácsi, hol a picsában vagyunk már emberek? Most egy Dzsungel könyvét baszarintottak fel, vagy beszívott a Jumanji? Valamelyik latin amerikai madám kegyesen kezd kicseszni. Kaja, lassuló folyó, és még nagyra nőtt ebihalak is. Na persze! Fogadjunk, ha belelépek ebbe a geciségbe, akkor béka királlyá változom majd! Ó, Csituskám, smacizhatunk is ám, persze csak ha túl éled. Rázom meg fejemet, s lassan már csak azért is kezdem kedvtelenül kedvelni ezt a helyet, mert egyszerűen beszívott ez az egész hely. Ellopták a mariskámat, szar a kertészet, de ez az egész hely maga a marihuana! Na meg aztán jön az erős facepalm, mikor egy fahíd előtt észrevehetővé válik a beton út. Hogy a nővérek biliruhájába már, és még disznót se tudtunk lopni! >.> Vagy is, még megtehetném!
Reményekkel teli tekintettel pillantok vissza az erdőbe, majd kis híján elvérezve viszsa a társulathoz. Éhes vagyok, fogy a cigim, és körbe vagyok véve nőkkel. Valamint Godzillával a hermafroditával, tehát mélységesen jó arányban szenvedek. A funktusunk felé fordulva kacsintgatok, érzem, hogy Tasu-chanchu megakar engem kínálni egy kis cigivel. Azonban mire jelezném a kiváltságos állapotomat, rá nyikorgatva a fahídra, észre veszem a dübörgést. Ennek a dübörgésnek tutira valami gigászi háttere van. Vagy Godzilla kezdi kinyírni, vagy ismét jönnek a vaddisznók. Keo-báró-sama eszének logikája akcióba vált, és szépen lecsücsül a híd korlátjára. Megy a rák tovább, ha jönnek a disznók, akkor mi biza vacsizunk. Az már teljesen mindegy, hogy mivel falusi suttyó vagyok, tudom ,hogy ez ló pata zaja. Mindenesetre megvonogatom szemöldökömet, mikor sokan bokorbilit akarnak játszani. Én nem teszem, elvégre ki tudja, mikor akar egy idegen éppen brunyálni. Ez egy roppant szar ügy, inkább kivárom a bölcs érkezőnket. Addig is cigizek továbbra is, és csodálom a beszívott tájat. Nyomorult Marihuana föld!*

Elhatározásomból végül is annyira futotta, jól magamra ijesztettem. Nem is azért, mert annyira nagy volt a hősies hevületem, hanem, mert jött a nagy dobogás, és én elméletileg nagyon bújtam, amiből végül semmi sem lett. ^^" Jobbat ugyan nem tudtam kitalálni az így alakult veszedelemre, mint nem sokat mocorogni, de hajtott a tettvágy, hogy indítsam a felmentő sereget Mitsu-taichounak és Hana-channak. Végül aztán hiába voltam olyan jó szobor, amilyen nem is, csak ránk talált a kocsibizgere, mert megállt, és nem csak megállt, hanem még követni is kellett. Nem tudtam, kövessem-e, vagy sem, de...
Azt a villásfarkú kisördögöt, hát még itt volt, most meg nincs. Bizony, nálam megint eltört a mécses, de nem tehettem mást, mikor hirtelen a semmiből megint egy emberrel kevesebben lettünk. T-T Bajtársat nem hagyunk hátra! Én így tanultam, és erre megint elvesztettem valakit, hiába volt hibás Keo-báró-sama, hogy Hana-chan és Mitsu taichou lezuhantak, akkor is én osztagostársam volt, és meg akartam keresni, mert féltem, hogy elveszett, és valahol egyedül sír, retteg, várja, hogy érte menjünk, megkeressük. Nagyon szomorú lesz, ha senki sem keresi, de nem mertem utána menni. Féltem, hogy majd én is eltévedek, és aztán külön leszünk elveszettek, és senki sem talál meg, aztán egyedül lehetek egymagam azzal a sok és veszélyes állattal az erdőben, amik vannak.
- Mi-mi…? – néztem hatalmas golyószemekkel Tasu fukutaichoura, mert hirtelen pont nem tudtam, már kinek is ecseteljem reménytelen helyzetem, amiben még benne sem volt. Éppen szólni akartam neki, hogy már előre mentsem meg, mert ha elveszek, akkor nem akarok örökre elveszve lenni, mert hiányozni fog Nyuci-chan, és mindenki, és akkor se a Taichout, se kedves Hanát nem fogom tudni megmenteni, és hatalmas galiba lesz, meg sírás, és jaaaj. T~T
Elgyötört sóhajjal, remegő szájjal és könnyes szemekkel fordultam egyetlen reménységem irányába, hogy ha már ő a hadnagy, hát ő majd tudni fogja, mit is kell tenni, és mivel a lovas kocsi elindult, másképp nem is igen tudtunk ellenni, mint szépen, csendesen utána menni. Én azért, őszintén megvallom, féltem is egy kicsit, meg hát, elég fura volt a hely, és már az sem lepett volna meg, ha a hintóból egyszer csak kihajol Szamár, és akkor én még meg is szerettem volna, mert annyira cukiiiii volt, hogy nagyon. *.* Sőt, mivel én hallottam is, hogy valaki beszélt, így már egészen kezdtem biztos lenni benne, hogy egy cuki beszélő csacsi kuporog odabenn, és csak arra vár, hogy ott legyen már, és kivágódhasson a hintóból. ^o^
Hirtelen már nem is volt olyan fontos, hogy Keo-báró-sama nem volt meg, mert Szamár annyira, hogy nagyon, és szó sem volt rá. Nagyon látni akartam, ahogy kipattan kicsi patás lábaival a kocsiból, és bevigyorog egy csillámlós mosolyt, aztán meg csak puccosan pakolja a popóját jobbra-balra. Én úúúgy elkapnám, és széééjjel szeretném, meg ami jobb is lenne, hogy Mézit is előkerestetném vele, ismertessen meg Süttyővel, mert nekem személyesen is találkoznom kell vele, ha már Nobu-channal megépítettük őt, és hát sajnos el is sirattuk, mert olyan balesetet szenvedett még minden előtt, hogy hatalmas nagyot. ~o~
Végül aztán semmilyen galibába sem keveredtünk, míg én azon ábrándoztam, milyen is lesz megismerni Süttyőt, és utazni a vállán, meg szétnézni a hatalmas, óriási terepen, megnézni a még óriásibb palotát, ami így közelről csak még nagyobb volt, mint amilyennek a szakadék túlsó feléről tűnt, és hát igazából kicsit meg is ijedtem tőle. Annyira, hogy azt figyeltem, nehogy véletlen rám boruljon, és addig-addig néztem rá kitekeredett felsőtesttel, meg össze-vissza jojózó szemekkel a nagy magassága miatt, hogy teljesen, minden lendületemmel együtt, amim csak volt, meg nem is, jól elgázoltam valamit, ami puha volt. Hát menten oda is kuksiztam, hátha sikerült pont Szamárba botlanom, és már emeltem is a kezeimet, hogy majd én megölelgetem a csacsi fejét, mikor is megláttam, hogy pont eltévesztettem a házszámot. O_____o
Hátra is ugrottam, meg majdnem el is estem, de sikerült megtartanom az egyensúlyomat, csak mégis megijedtem a fiútól, bár lehet, nem is annyira fiú volt, hanem már idősebb. Kicsit olyan Kalaposnak is néztem, de csak mert szép nagy kalapja volt, lila színnel, de meg is ijedtem tőle. Egészen olyan volt, mint Lucius a varázslós meséből, ami könyvben is van, csak a filmet is meglestem kicsit, de nem nagyon, mert ijesztő volt. o.O Még sétapálcája is volt a fiúnak, és pont olyan volt, mint a Lucius, már csak az kellett volna, hogy előrántsa a pálcáját, de e helyett, csak pantomimezett egyet. Vagyis hát, nem beszélt velünk és ez is teljesen Luciusos volt, csak a kalap nem illett a képbe, de nem akartam megkérdezni, nehogy varangyos békává varázsoljon. Nem akartam brekegő nyálkaként leélni az életemet, és egyébként is féltem a békáktól. T~T
Mielőtt még utána mehettem volna legnagyobb bűvészmágus Luciusnak, két kis harcost láttam baktatni a messzi délibábos homokhegyoldalon, vagyis, igazából nem voltunk semmiféle sivatagi vakvilágban, csak már én hittem azt, hogy teljesen hallucinálok, mert annyira nem lehetett elhinni, hogy nagy zuhanás-sikítás, és paff után még mindig itt csoszognak, és… ééés… TTTT.TTTT Olyan boldog voltam, teljesen majdnem fejtetőre is álltam, hogy mi is történt, hogy is, de aztán mikor már rájöttem, hogy hát nem csak elájultam, vagy Lucius gonosz kínzó varázslatozott rajtam, akkor aztán úgy megindultam, mint akit puskából lőttek ki, és lendülettel terítettem le Mitsu taichout és Hana-chant, is ha véletlen maradt volna ép csontjuk, azt úgy gyorsan megrongáljam, annyira megörültem nekik. Olyan boldogságos volt, hogy rettentően nagyon is, és nincs is rá szó, hogy mennyire, de annyira le akarom írni, csak sehogy sem tudok kifejezni érthetően, mikor húsz méterrel a föld felett lebegtem, és kicsi angyalkák daloltak hősi himnuszt, bár nem nekem, de nem az volt a lényeg, hanem, hogy megvannak, és mind itt vannak, és dzsííííí! \(o*u*o)/
- De hogy, meg hogy, és… hogy? – kérdezősködtem, hogy megtudjam, mi is történt, meg mit csinálnak itt, mikor éppen indulni akartam a hősmegmentő nyusziakció keretében búvárruhát kunyerálva Varázsló úrtól izééére, hogy nem is tudom, miről is voltam szó. O-o – Én akartam, hogy megmentselek, vagyis menni akartam, de szörnyűűű volt, nagyonnagyon-anygooooon! T.T Taichou-chan is csak zuhant, és utána Hana-chan, vagy fordítva, vagy nagyon nem tudom, mert annyira megijedtem… T~T Bocsánat-bocsánat-bocsánat! – pityeregtem, miközben sűrűn hajlongtam, térden csúsztam, és borzalmasan szörnyülködtem.