A mai is egyike volt azon ritka napoknak, mikor Kagu-chan unszolásának engedve órák után elmentem mérhetetlenül unalmas csoporttársaimmal szocializálódni. Micsoda időpazarlás. Bár általános tapasztalat, hogy a mérnökhallgatók relatíve csekély hányadára lehetne a „megnyerő” és „izgalmas” címkét aggatni, a jelenlegi bagázs különösen visszamaradottnak tűnik. Persze jogos a kérdés: ki más lenne hajlandó együtt lógni a bohócnak öltözött, visszahúzódó fickóval, aki két év óta talán először mutat hajlandóságot arra, hogy szóba elegyedjen évfolyamtársaival? Már sokadszorra merengek el értetlenül azon, hogy a Gisout kifejlesztő családtagok mégis hogyan gondolták, hogy a három-négyszáz évvel korábbi viselethez igazodó shinigami egyenruha meg fogja könnyíteni a beilleszkedést. Talán az időutazással is felérő környezetben elhelyezett teaházunk személyzeteként elvárás velük szemben, hogy kellően archaikusnak tűnő kinézetet öltsenek. Meg mondjuk az emberek többsége a kardviselésre is sokkal kevésbé tekint furán, ha valami „cosplayről” motyogunk – igaz, cserébe holdkórosnak is néznek. Szóval megvannak ennek is az előnyei, de ez nem különösebben vigasztal, ha minden, átlagemberek közt töltött pillanatban totális kívülállónak érzem magam. Meglehet, ez is a célok egyike volt a kidou elkészítésekor – hogy ne feledhessük, kik vagyunk valójában.
Akárhogy is, a délutánom nagy része tanulótársaimmal szembeni negatív gondolataim elhessegetésére tett próbálkozásokkal telt, miközben igyekeztem mosolyogva bólogatni és időnként bekapcsolódni a társalgásukba. Ebben nem sokat segített, hogy amint az egyetemmel kapcsolatos témák elfogytak, igazából a felét se értettem annak, amiről beszéltek. Egyre növekedő iszonyattal hallgattam, ahogy sorra rángatták elő a számomra teljesen ismeretlen neveket, akik számomra teljesen érthetetlen cselekedeteket műveltek. Végül beletörődtem a megváltoztathatatlanba: reménytelen (és értelmetlen) felzárkóznom az emberek kérészéletű idoljainak témakörében. Ezen felbuzdulva már épp elszántam magam, hogy néma szakéfogyasztásba menekülök, mikor a bár ajtaján belépő társaság egyik tagja felől eltéveszthetetlen hollow-bűz csapta meg orromat. E fejlemény természetesen azonnal áthúzta addigi terveimet; vadászat előtt nem célszerű inni. Eleinte picit aggódtam is, hogy a már elfogyasztott alkoholmennyiség esetleg hátráltatni fog harc közben, de az alak szerencsére viszonylag hosszabb tartózkodásra rendezkedett be, úgyhogy szervezetemnek volt ideje feldolgozni, amit addig bevittem. Amiatt nem különösebben aggódtam, hogy prédám idő előtt beazonosítana. Egyrészt eléggé lekötötték asztaltársai és a nők, akiket hiábavalóan próbált befűzni, én meg fölösleges – ám annál feltűnőbb – bámulás helyett lélekenergia-érzékelésemre hagyatkozva igyekeztem szemmel tartani; emellett az álcázásra is ügyelve kardomat berúgtam a székek alá, aminek a Gisou lélekenergia-rejtő hatásával és a shinigami ruhák fölött viselt bazsarózsa-mintás haorimmal azért illene elégnek lennie ahhoz, hogy a felületes szemlélő számára átlagos „animebolond lúzerként” tűnjek fel potenciális fenyegetés helyett. Az autentikus „lúzer-kép” kialakításában ráadásul asztaltársaim is nagy segítségemre voltak, amint épp nyálcsorgó lelkesedéssel vitatták meg „kockaságuk” tárgyát. (Ezeket a bájos kifejezéseket húgom tanította pár éve; azóta se sikerült rájönnöm, egész pontosan mit jelentenek. Nem mintha túl sokat gondolkodtam volna rajta.)
Nagyjából másfél óráig kellett várakoznom, mire az arrancar végre elbúcsúzott asztaltársaságától. Megvártam, míg kilépett az ajtón, majd én is elköszöntem évfolyamtársaimtól, és zanpakutoumat magamhoz véve feltűnés nélkül a nyomába szegődtem. Nem kellett túl hosszú ideig követnem; egy félreeső sikátorban csakhamar megszabadult emberi álcájától.
~ Hamarosan lakmározhatsz ~ suttogom lélekölőmnek. Az árnyékfarkasnak nincs szüksége szavakra, hogy éreztesse izgatottságát. Eloszlatom a gisout, majd a tetőről tetőre ugráló szörnyeteg nyomába eredek. Látható igyekezet nélkül próbálom csökkenteni a kettőnk közti távolságot, és hagyom, hogy lélekenergiám hirdesse közeledésem.

Álcám eloszlatásakor az arrancar mozdulataiban szinte azonnal megjelenik a támadásra számító harcosok feszült várakozása. A reiatsu-érzékelés az erősségei közé tartozhat. Kardot nem visel; valószínűleg pusztakezes harcos, vagy tisztán a speciális képességeire támaszkodik.
- Elárulnád, barátom, hogy mit ártottam én neked? – faggat bosszúsan az alak. Naiv kérdés. A hangjából sütő ingerültség hallatán sötét mosolyra húzódik ajkam.
- Csak nem megzavartalak valamiben? Épp belevetetted volna magad a vadászatba, mikor felbukkantam? Tudom, csak egy kis lefekvés előtti tömegmészárlást akartál, hogy könnyebben tudj elaludni, én meg itt tapintatlanul megjelentem, és mindent elrontottam. Tsk, tsk. Vérzik a szívem érted – ingatom fejemet megjátszott együttérzéssel. Mindeközben lassú léptekkel közeledek ellenfelem felé. Kíváncsi vagyok, hogyan reagál a kettőnk közti távolság csökkenésére. Ha nem mozog el, akkor nagyjából két-három méterre állok meg. Ha távolodik, tartom a nem túl sietős tempót, és igyekszem az erdő felé terelni – francnak se hiányzik egy kidoukkal, cerokkal és még ki tudja, mi egyébbel tarkított légi csata a járókelők feje fölött. Az arrancar válaszreakciója egyidejűleg a harci stílusáról is árulkodik, így ennek megfelelően készülök: ha hagyja, hogy megközelítsem, jó eséllyel a pusztakezes harcot favorizálja, ekkor az első hirtelen mozdulatra kardot rántok, és igyekszem olyan távolságban tartani, ahol fegyverem hossza előnyömre válik; ha elmozog, Cerora vagy hasonló távolsági trükközésre számítva lesem minden mozdulatát, hogy időben el tudjak ugrani. Menet közben természetesen fennhangon mélázok.
- Egyáltalán, mit keres a magadfajta egy bárban? Ismerkedni próbáltál? Szeretsz játszani az áldozataiddal, mielőtt végeznél velük, hm? – kérdezősködök. – Hónod alatt festmény… első pillantásra azt gondolná az ember, hogy főleg műkedvelőkre vadászol, és a beilleszkedés kedvéért igyekszel beszerezni egy-kettőt, hogy legyen valami az otthonod falán. De ez persze ostobaság: ha kicsit is befolyásos emberek közt mozognál, valószínűleg nem csóró egyetemisták által látogatott bárokban forgolódnál, meg persze lényegesen elegánsabban öltözködnél. Szóóóval… kérlek, világosíts fel, milyen embereknél tudsz bevágódni ezzel a műértő-álcával? Naiv festőpalántáknál, akik szeretnének vevőt találni a képeikre? 
~ Ne fosd a szót, hívj elő, és csapjunk oda neki ~ sürget zanpakutoum.
~ Ne rohanj. Tényleg kíváncsi vagyok ~ intem türelemre.
~ Min változtat az, hogy most festőpalántákat vagy újgazdagokat eszik? Minden fecserészéssel töltött pillanattal csak újabb lehetőségeket adsz neki, hogy elsőnek támadjon! ~ tiltakozik a farkas.
~ Ha mód van rá, igyekszem elkerülni, hogy ennyire nyilvános helyen engedjelek szabadon. Légy türelemmel még egy kicsit ~ nyugtatgatom.
~ Észvesztően bizalmatlan vagy ~ méltatlankodik a kardszellem. ~ Tudod, hogy nem ártanék másnak. 
~ Először is: nem tudom, csak feltételezem. Másodszor: ez nem jelenti, hogy minden vágyam minél hamarabb tesztelni ezt a feltételezést. Tudod, mennyi extra munka van a járulékos veszteségekkel ~ magyarázom, majd a festményt szorongató figura felé intek. ~ De most csitt. Kíváncsi vagyok, mit válaszol. 

- Na ide figyelj! – mordul rám az arrancar. - Nem várom el, hogy elhidd, amit most mondani fogok, pedig igaz. Azért van nálam kép, mert festő vagyok, mert én készítettem, és mert már az voltam jóval mielőtt meghaltam volna. Azért járok bárokba, mert rühellem, hogy az vagyok, ami, és mert szeretném kicsit újra embernek érezni magam. Halandókat pedig azóta nem bántottam, mióta Menos lett belőlem több mint száz éve, és nem is tervezem újrakezdeni. Comprende, chico?
Az idegen kifakadása kissé meglep. Természetesen én sem ma jöttem le a falvédőről; tudom, hogy ha valaki a fajtájából ehhez hasonló reakciót produkál, az jóval valószínűbb, hogy el akarja kerülni a bunyót, vagy a meglepetés erejét felhasználva támadni. De lehetséges, hogy léteznek kivételek. Végtére is a/ elég őszintének tűnt a felháborodása, b/ valóban semmi értelme nincs annak, hogy magával hurcoljon egy festményt, ha annak nincs számára eszmei értéke, és ami a legfontosabb, c/ fegyvertelen. Szóval akár még az is meglehet, hogy ő az a bizonyos egy az ezerből. Természetesen ezt igen könnyen tesztelhetjük…
~ Járókelők felrobbantásával? ~ kérdezi közbevágva Kuro-san.
~ Hogy mi? ~ esik le az állam a feltételezés hallatán.
~ Ellősz egy shakkahout egy járókelőre, és ha elé ugrik, lehet, hogy igazat mond ~ von vállat lélekölőm. ~ Vagy csak nagyon elkötelezetten próbál meggyőzni, hogy igazat mond.
~ Eléggé kontraproduktív lenne, ha az emberek védelme érdekében elkezdeném robbantgatni őket, nem gondolod? ~ kérdezem gunyorosan. ~ Arról nem is beszélve, hogy a „képmutatás világbajnoka” címre is esélyes lennék, ha először letömeggyilkosoznék egy potenciálisan ártatlan valakit, majd a bizonyítás folyamata közben én esnék ugyanabba a bűnbe, amivel megvádoltam. Hmm?
~ Ha ennyire biztos vagy az ártatlanságában, akkor igazán egy szavad sem lehet… úgyis meg fogja védeni őket. Meg aztán, ne tegyünk úgy, mintha neked ne lenne elég lehetőséged arra, hogy menet közben eltérítsd a tűzgolyót. De még ha be is következne az elképzelhetetlen, akkor is, mi történik? Meggyilkolsz egy embert, na és? Itt vagy az orra előtt, azonnal végre tudod hajtani rajta a konsout. Ha átkerül Soul Societybe, akkor meg két lehetőség áll előtte: vagy alacsony lélekenergiával rendelkezik, és a jelentéktelenség homályában, de viszonylagos kényelemben fogja leélni az életét, vagy maga is shinigamivá válik, és aktívan tud segédkezni a hollow-k megfékezésében. Ha ügyesen választod ki a célpontodat – mondjuk egy hajléktalant, vagy öngyilkosjelöltet – mindkettő előrelépést fog jelenteni a jelenlegi élethelyzetükhöz képest. ~ érvel az árnyékfarkas.
~ Az ilyen pillanatokban legkevésbé sem kérdőjelezem meg azt a döntésemet, hogy ártatlan járókelők közelében nem vagyok hajlandó kiengedni téged ~ sóhajtok lemondóan. ~ Különben is, még ha igazad is van – bár a „gyilkolj meg egy csövest nyugodtan, úgyse fog senkinek hiányozni, és különben is jobb lesz neki odaát” már önmagában minimum aggályos –, akkor is ott a probléma, hogy vagy megfelelő célpontot keresek, vagy az arrancaron tartom a szememet. A kettő egyszerre nem megy.
~ Ó, gondolkozz már egy kicsit ~ mordul fel frusztráltan zanpakutoum. ~ Ha tévedsz, és ez az alak mégsem olyan ártatlan, szerinted hány embert gyilkolhat még meg, ha most elengeded? Valóban olyan nagy kockázat lenne ezzel a számmal összevetve az, hogy ha nagyon elrontasz mindent, lehet, hogy megölsz egy embert?
~ Az emberölés nem relatív, hanem abszolút morális megítélés alá esik ~ szögezem le.
~  Tehát szerinted nincs különbség az előre megtervezett gyilkosság, az önvédelem, és a gondatlanságból elkövetett emberölés között? A bíróságok többsége más véleményen van. ~ feleli a kardszellem.
~ Nemesként és shinigamiként egyaránt magasabb erkölcsi szinthez kell tartanom magam, mint az emberek többségének. Ha egy orvos „munkája teljesítése közben” megöli egy páciensét a túladagolt gyógyszerrel, szerinted azt hogyan ítélné meg a bíróság? Nyilván nem ugyanúgy, mintha baltával darabolta volna fel, de ettől függetlenül többet nem praktizálhatna, az is biztos. Hasonlóképp, egy ilyen cselekedettel bizonyítanám, hogy érdemtelen és alkalmatlan vagyok az emberek védelmezésére. ~ válaszolom.
~ Ennek az egész eszmecserének semmi értelme. Te is tudod, hogy meg kell ölnöd, függetlenül attól, mennyire ártalmatlan. Természetellenes, elfajzott kreatúra, aminek pusztulnia kell. ~ győzköd Kuro-san.
~ Ha vannak fogalmai a becsületről, bizonyára ő is különbséget tud tenni méltó és méltatlan halál között. Ez már önmagában elegendő különbség ahhoz, hogy érdemes legyen megtudnunk, méltó-e a tisztességes halál adományára. És, ha már itt tartunk, tudom is a módját, hogyan ellenőrizzük a helyiek veszélyeztetése nélkül, hogy igazat mond-e ~ magyarázom, és a fegyvertelen arrancar felé fordítom figyelmemet. A lélekölőmmel folytatott társalgásból kizökkenve arra is rájövök, hogy mialatt elmerültünk a vitában, megérkeztünk az erdő fölé.
- Őszintének tűnsz… de tudod, hogy a fajtátok nem épp a megbízhatóságáról híres. Nem fogadhatom el csak úgy, amit mondasz. Szerencsére rendelkezésünkre áll egy viszonylag egyszerű módja a kérdés rendezésének. Fess, vagy rajzolj nekem valamit, és elhiszem, hogy az igazat mondtad – kérem a másikat szelíden. Természetesen tisztában vagyok vele, hogy a festőtudomány nem feltétlenül jelenti, hogy a többi állítása is igaz, de végső soron ez jelentéktelen is. Szinte biztos, hogy végeznem kell vele, most viszont túl világos van ahhoz, hogy ne legyen túlságosan feltűnő shikaiom speciális támadása, még a város határain kívül is. Ha viszont besötétedik, mire a másik végez a vázlatával, jóval kisebb fenntartásaim lesznek használatával kapcsolatban.

- Íme, Broncha Sortilega! Ha ez nem elég bizonyíték, akkor semmi. – prezentálja zanpakutouját az arrancar. Tehát ezért volt fegyvertelen. Most már szinte biztos, hogy igazat mond. Ettől függetlenül szükségem van arra az időre, amíg leszáll a nap. Persze, ha belekényszerít, hajlandó vagyok vele megküzdeni akkor is, ha ez látványos pirotechnikai bemutatóval jár, de sokkal nyugodtabb lennék, ha erre nem lenne szükség.
- Ne haragudj, de ez önmagában nem bizonyít semmit – közlöm. - Biztos vagyok benne, hogy egy nálam képzettebb shinigami könnyedén meg tudná állapítani, hogy ez a tárgy valóban a te lélekenergiádat hordozza-e, de én még nem vagyok azon a szinten, hogy ilyesmire képes legyek. Számomra ez csupán egy ecset, és bár roppant valószínűnek tűnik, hogy igazat mondasz, hiszen nem látok nálad más fegyvert, meg kell értened, hogy ha ártatlanok élete múlhat azon, hogy megfelelően döntök-e, nem engedhetem meg magamnak a kétely legcsekélyebb szikráját sem. Nyilvánvalóan a lélekölőd felszabadítása egyértelmű bizonyíték lenne, de egyrészt – szerintem érthető módon – az ilyesmi részemről adna némi okot a paranoiára, másrészt az ezzel járó lélekenergia-szintemelkedés könnyen meglehet, hogy esetleg idevonzana egy olyan shinigamit, aki nálam kevésbé érdekelt a helyzet békés rendezésében. Attól tartok, hogy ha valóban meg akarsz győzni, azt legkönnyebben festői képességeid demonstrálásával teheted.
Hangsúlyom inkább aggodalmas és kérlelő, mint számon kérő. Olyasmi, ahogyan egy bürokrata hangozhat, aki őszintén szeretne segíteni a hozzá fordulón, de ehhez meg kellene szegnie az előírásokkal, munkája elvesztését kockáztatva ezzel.
~ Ejha. Ez a kérlelő hang már-már őszintének hangzott ~ füttyent elismerően lélekölőm.
~ Nem igazán akarok megküzdeni vele ~ vallom be.
~ Idefelé jövet mintha valamivel lelkesebb lettél volna ~ fancsalodik el az árnyékfarkas ábrázata.
~ Idefelé jövet arra számítottam, hogy a fickónak valami komolyabb bűne is lesz azon kívül, hogy az, ami ~ grimaszolok gondolatban.
~ A moralitás-teszteden még elbukhat ~ emlékeztet derűsen a társam.
~ A moralitás-teszten én fogok elbukni, ha hajlandó vagyok követni az eszement tanácsodat, és veszélybe sodorni valami szerencsétlent igazából semmiért. Teljesen biztos vagyok benne, hogy igazat mond.
~ Akkor tuti benyeli a támadást az emberke helyett, és annál gyengébb lesz. Nem látom a problémát ~ értetlenkedik a kardszellem.
~ A probléma ott kezdődik, hogy ha igazam van, akkor a fickó esetleg, talán megérdemli, hogy tisztességesen küzdjünk meg vele, nem gondolod? ~ sziszegem felháborodottan.
~ Az ellenfeleid iránt mutatott tisztelet nagyszerű dolog, de valahogyan nyerni se ártana ~ jegyzi meg fölényesen zanpakutoum, majd méltóságteljes hallgatásba burkolódzik. Figyelmemet újból az arrancar felé fordíthatom.

- Rizsa! Légy oly kedves és menj vissza a drágalátos Akadémiátokra a szabadelőadásaiddal, chico. – mordul rám a fickó. Ezek szerint tudja. Reflexszerűen támadóállásba helyezkedek, és a kezem is kardom markolatára ugrik.
~ Valaki mégsem olyan ügyes manipulátor, mint azt szereti hinni magáról hangzik a nem túl segítőkész – vagy akár hasznos – kommentár agyam hátsó szegletéből. Pár pillanattal később azonban kiderül, fölösleges volt a harckészültség.
- ...Mindazonáltal ..ezen ne múljék, festhetek én neked, ha attól jobban érzed magad. Na, mit akarsz, mit fessek? – az ártatlan kérdés hallatán kissé ellazulok; úgy tűnik, hibás következtetésre jutottam. Azonban mielőtt teljesen megnyugodhatnék, egy elvakkantott parancsszóra széles ívben tekergő textilcsíkok kezdenek örvényleni körülöttem. Tehát mégis az első tippem volt helytálló.
Nem vesztegetem az időt, azonnal kardot vonok, és a mellettem már majdnem teljessé váló bal oldali falhoz ugrok, majd erőteljesen megrántom, hogy teljes takarást biztosítson ellenfelem tekintete elől.
- Bakudou 26: Kyokkou. Hadou 50: Rei no kuron – hadarom gyorsan. A kombináció hatására az arrancar fél pillanatra érzékelheti a lélekenergiámat eltűnni, majd lényegesen alacsonyabb szinten visszatérni – remélhetőleg ebből arra a következtetésre jut, hogy valamiféle rejtő képességet használtam, de jobban odafigyelve sikerült rajta átlátnia. A lélekklón megjelenése után egy gyors kardcsapással utat vágok magamnak a gömb falán keresztül, és kicsusszanok a keskeny résen, sorsára hagyva a végtagjaira tekeredő vászoncsíkokkal hősiesen küzdő klónomat.
Alighogy sikerül kiszabadulnom, tekintetem máris vadul keresi az állítólagos festőt, eddig ugyanis nemcsak szemeim, de lélekenergia-érzékelésem elől is eltakarta a vászontömeg. Nem tart sokáig rálelnem, mivel nem nagyon mozgott eredeti pozíciójához képest. Ideje rohamo…

Úgy érzem, elfeledkeztem valami fontosról. Órák megvoltak. Őrjáratnak még nincs itt az ideje. Bevásárlás? Nem, az is megvolt. Oh, várjunk csak… kard.
~ Hmm… kard a kézben… hiányzó emlékek… nem is tudom, hogyan történt utoljára ilyesmi ~ jegyzem meg szúrós pillantást vetve a pengére. A shikaiom hatalma által rám ruházott habzó szájú őrjöngés többnyire nem tesz jót az emlékezőtehetségemnek, szóval a legvalószínűbb, hogy mostani állapotomért is ő felel.
~ Fogalmam sincs, miről beszélsz. Lepecsételt állapotban nem tudok semmit se csinálni, te meg nem úgy nézel ki, mint aki épp haldoklik. Apropó haldoklás, valamit szerintem kéne kezdened szerencsétlennel… ~ hívja fel figyelmemet a méretes fehér csápszerűségekkel viaskodó lélekklónomra zanpakutoum. Kapcsolatunkon keresztül felmérem állapotát. Hát, nem áll valami fényesen: bár lelkesen szabdalja az életére törő szalagokat, a vaksötétben ezzel nem megy sokra. A kardforgató karja még szabad, de a teste nagyobb részét már betekerte az anyag. Ez főleg a nyaktájék miatt kellemetlen. „Shakkahou”, sugallom neki. Pár pillanattal később a gömb egyik oldalán jókora lyuk robban, és az egész struktúra lángra kap. A vászonkígyókat azonban ez nem különösebben hatja meg, továbbra is rendületlenül igyekeznek betekerni jobb sorsra érdemes klónomat. Szemöldökráncolva figyelem az előttem kibontakozó drámát. Ez az… izé… eltéveszthetetlen arrancar lélekenergiát sugároz.
~ Gondolod, hogy létezik olyan resurrección, ami a vászoncsíkká változás lenyűgöző hatalmát ruházza használójára? Ez a legostobább szupererő, amiről valaha hallottam ~ ráncolom homlokomat.
~ Titáni küzdelem ígéretét rejti magában a gondolat, de a helyedben inkább körülnéznék, hogy a környéken van-e hasonló energia-lenyomat ~ tanácsolja a farkas. Megfogadom a javaslatát, és sikerül is elcsípnem egy tempósan távolodó, hajszálra ugyanilyen reiatsu-nyomot. Azonnal a nyomába eredek, sorsára hagyva az immáron lángoló kötelékekkel viaskodó klónomat, aki mögöttem roppant férfias hangokat hallatva szemlélteti, hogy az ember testére tekeredett dolgokat miért is nem annyira célszerű felgyújtani.

- Egész ügyes, chico! - kiált rám támadóm. - Mindazonáltal mégis jobban örülnék, ha békén hagynál, tudod?
Ez a pofátlanság magasiskolája. Orvul megtámad, aztán emléktörléssel igyekszik magának időt nyerni, hogy elmenekülhessen a tett színhelyéről. [Vagy mi. Az emlékeim még nem tértek vissza teljesen (illetve leginkább sehogy), de az ilyen visszataszító, alattomos szörnyetegekből bármilyen gerinctelen trükköt kinézek.] Ezek után van képe arról vartyogni, hogy én hagyjam békén?
- Hogy mi? – bömbölöm utána kiképzőőrmestereket szégyenbe hozó hangon. – Az életemre törsz a fehér csáprengetegeddel, de azért ne okozzak neked olyan kényelmetlenségeket, mint a felelősségre vonás, vagy hasonlók? Nem érzed úgy, hogy ez egy csöppet pofátlan kérés?
Mintha csak direkt hergelni próbálna, az arrancar gúnyosan vigyorogva ereszkedni kezd, hogy a lombok között keressen menedéket.
~ Ne hagyd elmenekülni! ~ kiabál lélekölőm, kissé talán fölöslegesen.
~ Természetesen, ha valaki megtámad és kitörli a támadás kezdetével kapcsolatos emlékeimet, rögtön az első dolog, ami eszembe fog jutni, az, hogy „Milyen jó ötletnek tűnik hagyni, hogy elmeneküljön! Csináljuk azt!” ~ kiabálom vissza, miközben a talpam alá gyűjtött reishiről lefelé rugaszkodok. Sebesen közelítek a lombok felé, erőteljes vágással utat nyitva magamnak. Ezalatt csak egy fél pillanatra veszem le tekintetemet a névtelen orgyilkosjelöltről, de ennyi is elég neki, hogy eltűnjön a fatörzsek között.
~ Kiváló munka, bebizonyítottad, hogy bölcs tanácsaim nélkül is remekül tudsz boldogulni ~ jegyzi meg farkasom maró gúnnyal.
~ Tch ~ eresztek ki egy bosszankodó ciccenést, és megállok egy pillanatra, hogy a reiatsu-nyom alapján megfelelő irányba tájoljam magam. Körülbelül fél másodperc alatt meglelem a helyes irányt. Teljes sebességgel megindulok felé, és most, hogy már tudom, mit keressek, kisvártatva meg is pillantom az ismerős kék zakót a fák közt. Hevesen hadarni kezdek, mielőtt újból szem elől téveszthetném.
- Hullj szét, Rondanini fekete kutyája! Nézz végig magadon és égj; tépd fel saját torkodat! Bakudou 09: Geki! – rivallom. A teljes inkantáció remélhetőleg megfogja annyi ideig, hogy a nyomába érjek. Ha ebben sikerrel járok, melléshunpozva egy gyors vágást intézek a térdhajlata irányába, részint, mert a francért kellett kötekednie, de leginkább azért, hogy a közeljövőben ne nagyon tudjon rohangászni. Ezt követően a torkának szegezem kardom, és feloldom a megkötő kidout, ha még nem szabadult volna ki magától.
- Miért támadtál rám? És hogyan szerzem vissza az emlékeimet? Magyarázatot várok – sziszegem ingerülten.

- Javaslom, kezdjük az elején. – bólogat az arrancar, akit láthatóan feszélyez a torkának nyomott acél. Nagyon helyesen.  - Attól tartok, te támadtál rám, chico, és nem fordítva, bár ez most kevéssé lényeges. Ami az emlékeidet illeti, azok itt vannak vissza, rendelkezz velük.
Szavait követően egy csettintéssel helyreállítja emlékeimet. Jópofa trükk, és tényleg értékelem, hogy ilyen lelkesen kooperál, de nyomát se találom köztük az általa elmondottakra utaló eseményeknek. Épp kommentálni akarnám, amikor folytatja mondókáját.
- Ami pedig ezt a randa vasdarabot itt az arcom előtt, hát örülnék, ha visszatennéd a tokjába vagy mije is van ennek. Még megint megvágsz vele, és a zakómnak is vége. – rövid hatásszünet.  - Vagy nem is, tulajdonképpen nincs is szükség rá… Inkább Claro de luna.
E szavakkal ezüstös energiaív tekeredik kardot tartó csuklóm köré, és erőteljesen hátrarántja azt. Ez kezd csöppet bosszantóvá válni.
- Bakudou 12: Fushibi – bökök szabad kezemmel az állítólagos festő irányába, néhány centivel a háta mögé feszítve ki a kidou-hálót, épp mielőtt a ragyogó fénybéklyó arra is rátekeredne. Nagyszerű, most már mindkét karomat kiiktatta. Megpróbáltatásaimnak azonban ezzel sem szakad vége, mert ekkor hasonló kötelékek jelennek meg a bokáim körül is. Kecsesen felszökkenek, elkerülve első próbálkozásukat, és ha már úgyis itt mellmagasságban vagyok, megkínálom Riverát a szegycsontja tájékán egy rúgással. Ez sok kárt nem fog benne tenni, de ha hozzám hasonlóan inkompetens kézitusázó, remélhetőleg hátratántorodik tőle annyira, hogy alaposan beleragadjon az előkészített meglepimbe.
- Egy pillanat – biccentek bocsánatkérően az arrancar irányába – mintha csak egy alkalmatlan telefonhívás szakítaná félbe társalgásunkat -, ugyanis ekkor a roppant neveletlen lélekenergia-nyaláb újból lábszáram felé orientálja magát. Színpadias sóhajjal arrébb libbenek, Utsusemivel egy utóképet hagyva magam után, abban reménykedve, hogy ha köré tekeredik, elégedetten helyén marad aztán is, hogy amaz már eltűnt. Végül is, ha nem jön be, akkor is nyerek annyi időt, amíg kibogozza magát, és újra útnak indulhat. Ezt követően egy szimpatikus faágat keresek, amire lecsüccsenve felhúzom lábaimat, és megbéklyózott karjaimat előrebújtatom.
- Lásd, milyen jóindulatú vagyok, ezt most elteszem – csúsztatom hüvelyébe a kardomat. Összekötött kézzel a kelleténél kicsivel több ügyeskedést igényel, de ez van. - Visszatérve a „ki támadott meg kit” témájára, én határozottan úgy emlékszem, hogy az egyik pillanatban civilizáltan beszélgettünk,ha jól emlékszem, arról, hogy milyen feltételekkel engedhetem meg a lelkiismeretemnek azt, hogy hagyjalak elmenni – elvégre nézzünk szembe a tényekkel, a fajtársaid nem sokat tettek eddig azért, hogy a békés arrancarok létébe vetett hitemet megalapozzák-, amikor minden átmenet nélkül bezártál egy gömbbe, és megpróbáltál megfojtani. Ez nem volt különösebben jól nevelt dolog részedről, nem gondolod?
Szavaimat játékos kacsintással kísérem. Átmeneti patthelyzet alakult ki; ő képzettebb a lélekenergia használatában, az én támadásom viszont nagyobb felületen érintkezik. Ha jól számolok, nagyjából egy időben fogunk szabadulni, addig viszont úgyse nagyon csinálhatunk az ellenfelünk által szőtt reiatsu-struktúrák gyengeségeinek kipuhatolásán és megbontásán kívül mást; a kényszerűen kialakuló tűzszünetet viszont akár beszélgetéssel is kitölthetjük, hogy ne kelljen unatkozni.
- Őszintén nem tudom, mit csináljak veled – folytatom csevegő hangon. - Egyrészt eddig a fojtogatósdit leszámítva egyszer sem használtál a testi épségemet komolyan veszélyeztető technikát, másrészt ott az ecset is, mint bizonyíték. A másik oldalról nézve viszont… eddig minden támadást te kezdeményeztél, meg aztán, ha képes vagy emlékeket törölni és visszaadni, nem tűnik nagy logikai ugrásnak azt feltételezni, hogy módosítani is tudod őket. Szóval… ahogy én látom, vagy tényleg csak egy pacifista festő vagy, aki hajlamos pánikolni és olyankor hülyeségeket csinálni, vagy egy kiemelkedően intelligens, manipulatív és ezek miatt rendkívül veszélyes szörnyeteg. Győzz meg, hogy az elsőről van szó.
A mondattal szinte egyidejűleg sikerül az energiakötelék beszéd közben beazonosított gyenge pontjait végül áttörni, és ha korábbi előrejelzésem pontos, akkor az arrancar is nagyjából most kecmereghet ki a hálómból. Hagyom az ezüstös reiatsu-foszlányokat szétesni csuklóm körül, és felállok. Őszinte kíváncsisággal várom, mi fog most történni.

// Egyenruha zakóra javítva, viszont a játék kezdetekor neked még nem voltak LN-tagságból bónuszaid, úgyhogy a HK 5, Hierro 1 statok maradjanak, ha kérnem szabad  Ennek megfelelően a csapás negyedét nyeli el az irhád  //

 - A tömör igazság az, hogy untatsz, chico. Valami hihetetlenül. Millió fontosabb dolgom lenne, mint veled szórakozni, már ne is haragudj. Nem tudom, fölfogtad-e, de végig csak azon ügyeskedtem, hogy lerázzalak magamról. Még annak a „fojtogatásnak” is ez volt a célja… Ami, megjegyzem, ha komoly veszélyt jelentett volna az életedre, komolyan aggódni kezdenék, megéred-e a holnapot ezekben a veszedelmes világokban – szól az arrancar félrebiccentett fejjel vizslatva.
~ Apply cold water to the burned area ~ kommentálja lélekölőm.
~ Nem nekem kellene szurkolnod? ~ kérdezem homlokráncolva.
~ Adjátok meg a császárnak, satöbbi satöbbi ~ von vállat a farkas.
- …Benned viszont elég erősen izzik az a bizonyos ifjonti hév, amit annyian megénekeltek már, hogy Hueco Mundóba is utánam gyere. Akkor viszont egészen biztosan meghalsz, gondolom, ezt belátod. Nem, attól tartok, te itt legfeljebb a dicső halált nyerheted, mert onnan vissza már nem fogsz tudni jönni. Comprende, chico? – magyarázza a festő, cigarettát kaparva elő zakója zsebéből.
- Roppant komoran hangzik – jegyzem meg könnyedén, öntudatlanul is kardom markolatát babrálva. – Hát, annyi már biztos, hogy a „manipulatív” jelzőt nem igazán lehet rád aggatni. Na jó, hogy mutassam, mennyire értékelem az őszinteségedet, én is őszinte leszek veled: nem különösebben izgat, hogy ezerszámra nyeled-e a lelkeket, vagy valóban próbálsz uralkodni szörnyeteg természeted felett, ahogyan azt állítod.
Halvány, elmerengő mosoly.
- Nem kétlem, ezt most magadban annak beismeréseként értelmezted, hogy képmutató, fasiszta shinigami vagyok, akinek a fennen hangoztatott nemes eszmék nem jelentenek többet egy kézenfekvő lehetőségnél, hogy a külvilág számára igazolja vérszomját. –Bocsánatkérő gesztussal felemelem kezemet. - Mi sem állhatna távolabb a valóságtól. Kérlek, engedd meg, hogy még egy keveset untassalak.
- Ha egy frissen végzett akadémistát megkérdezel arról, mi is egy shinigami feladata, bizonyára valami ilyesmit hallanál: „az, hogy megvédjük a lelkeket a Hollow-k támadásaitól”. Ez egy kissé szűklátókörű, de érthető válasz. Megkockáztatom: korrekt válasz… ha figyelembe vesszük, hogy egy kezdő shinigaminak általában jóval fontosabb dolgokra – például: túlélés – kell koncentrálnia, ahelyett, hogy metafizikai részleteken rágódna. Azonban a shinigamik feladata ennél nagyobb léptékű. Az elevenek és holtak világának egyensúlyára felügyelünk. – rövid hatásszünetet tartok. - Hány lelket kell egy Hollow-nak felfalnia, mire arrancar lesz belőle? Ezreket? Tízezreket? Hányakat fosztottál meg a lehetőségtől, hogy továbblépjenek? Te magad–az uralkodó személyiség, ha úgy tetszik – lehet, hogy ártatlan vagy. Még az is lehet, hogy „jó” vagy, a szó klasszikus értelmében: igyekszel könyörületet mutatni, morálisan cselekedni, és így tovább… de pusztán azzal, hogy létezel, ezreket szakítasz ki a lelkek természetes körforgásából.
Sajnálkozó fejcsóválással kardom markolatára csúsztatom kezemet.
- Sajnálom, hogy nem az a szörnyeteg vagy, akinek először feltételeztelek. Akkor könnyebb lenne. Viszont akárhogy is nézem, mindaz a jó, amit egyetlen személyként potenciálisan megtehetsz, nem áll egyensúlyban a természetes körforgásból általad kiszakított lelkek tömegével. Csak egy mód van rá, hogy felszabadítsam őket – kivonom katanámat. - Tōboe shiro, Kuro Kyouaku. 
Zanpakutoum feletti pocsék kontrollom miatt az ilyesmi általában nem túl szerencsés húzás, ha józan gondolkodásomat és taktikai képességeimet meg akarom őrizni a harc során, de most úgy érzem, kellően higgadt vagyok ahhoz, hogy elegendő koncentrációval képes legyek uralkodni a téboly fölött. A lélekölőm felszabadításakor gejzírként kirobbanó éjfekete reiatsu-hullám mellett a jól ismert eszelős vérszomj is tiszteletét teszi, de visszaszorítom elmém hátsó zugába, és csak a légzésemre koncentrálok. Ki… be… ki… be… lassan, lépésenként engedem magamba a haragot, egyszerre mindig csak annyit, amennyivel úgy érzem, el tudok boldogulni. Sajnos ez azt jelenti, hogy érdemi küzdelmet jópár másodpercig nem fogok tudni vívni, de megengedhetem magamnak, elvégre nem igazán kell attól tartanom, hogy ellenfelem a sebesült lábával egyhamar kereket oldana.

- Sajnálom, barátom. Én adtam neked egy esélyt, megpróbáltam szép szóval hatni rád, s nem ment. Igazán sajnálom… A kardodtól nem félek, de az ostobaságoddal nem hagyom terhelni a lelkiismeretem. Így, hogy gyorsan véget vessek ennek az idegesítő helyzetnek, ezennel erőszakot alkalmazok… Amennyiben nem haragszol - így az arrancar.
- Győzzön a jobbik – felelem kis főhajtással lélekölőm felszabadítása előtt. Ennyi lovagiasságot megengedhetek magamnak; ha most sikerül is fölém kerekednie, elpusztíthatom máskor, nem kell amiatt aggódnom, hogy hányak halála szárad a lelkiismeretemen, amiért nem törtem a leggyorsabb és –hatékonyabb módszerrel a kivégzésére. Megnyugtató tudat. Meg aztán, ha megmenekül, ki tudja, lehet, hogy a vérző szívével jó hatással lesz a fajtársaira.

- Csak a gyermekek félnek a sötétségtől, nem mondták még neked? - kérdezi a resurrecciónját szabadjára engedő festő.
- Majd fogsz te is – felelem egykedvűen. Túlságosan leköti az energiámat zanpakutoum megzabolázása ahhoz, hogy frappáns visszavágásokon törjem a fejem. Az elém táruló kutyafejű Neo-imitátor kinézeten sincs kedvem élcelődni. Minden lélegzetvétellel egyre többet szabadítok fel lélekölőm energiatartalékaiból, míg végül sikerül teljesen uralmam alá vonnom.
- Akkor talán kezdjük is el, nemde? - javasolja ellenfelem. Kurtán biccentek. Az eszeveszett, tomboló ölésvágy lankadatlanul ostromolja elmém elé állított gátjait. Emberfeletti koncentrációt igényel már az is, hogy egyben tartsam magam, és ne rontsak habozás nélkül, minden óvatosságot és taktikai megfontolást a szélbe hajítva az előttem állónak. Általában a gondolkodást preferálom az azonnali cselekvéssel szemben; mit követtem el, hogy ilyen szerencsétlen képességgel vert meg a sors? A lélekölőnek nem a gazdája jellemvonásait kellene tükröznie valamilyen formában?
Alighogy felötlenek bennem ezek a kérdések, félre is teszem őket. Az önsajnálat értékes mentális erőforrásokat von el, amiket arra is fordíthatnék, hogy a Neokutyafestőt tartsam szemmel, aki egyébként most is aktívan a romlásomra tör.
- Tercer ojo: maldición de la falta de convicción – idézi meg ékes nevű, zölden csillogó technikáját. Nagyon látványos, és sajnos volt annyi esze, hogy maga körül mindent beborítson vele, szóval nem igazán tudnám megkerülni se. Az eddig sikeresen elnyomott vérszomj egyre hangosabban követeli, hogy ne törődjek az esetleges következményekkel, ne gondolkozzak ennyit, ne próbáljam kitalálni, mivel járhat a smaragdszín fénypontok érintése, hanem igyekezzek a leggyorsabb úton az arrancar közelébe kerülni, és apró cafatokra tépni. Hangosan felsóhajtok, és erősen koncentrálva visszaszorítom a tudatomon átsöpörni készülő éjfekete áradatot.

…Miért is tűnt jó ötletnek a lélekölőm előhívása?

- És most… Color! - int színpadiasan ellenfelem, aki - egyre erősödő meggyőződésem szerint – jelenleg korántsem a legjelentősebb az életemre, és főként mentális épségemre törő tényezők közül. Akárhogy is, úgy tűnik, ezt az új technikáját nem tudja egyszerre fenntartani az előző csillogóssal, mert a zöldes fényfelhő eltűnik körülötte. Kérdés persze, hogy ez mit csinálhat, milyen olyan előnyt kínál, ami az előbb gondosan felállított köd beáldozását indokolja, de egyszerűen nincs erőm továbbra is fenntartani azt a koncentrációt, ami ahhoz kell, hogy ezt végig tudjam gondolni. Hagyom, hogy az ösztönök vegyék át az irányítást testem fölött, és az önjelölt művész felé vetem magam.

Nagyjából félúton minden elsötétedik.

Nem látok.

Nem hallok.

Nem érzem a festő reiatsuját. Se szagokat. Se a kard markolatának tapintását, se az ismerős súlyt.

Mi történt?

Azonnal megtorpanok. Eltenném a katanámat, de elég nehéz úgy, hogy fogalmam sincs, merre van a hüvely, merre néz a penge, egyáltalán a kezemben van-e, vagy már elejtettem, amikor erőt vett rajtam ez a furcsa bénaság. Megállok tehát egyhelyben, és egyetlen izmomat se mozdítom.
- Ez a szokásos tréfáid egyike, Kuro Kyouaku? – kérdezem néhány másodperc után nagyon, nagyon nyugodtan. Nem emlékszem olyan alkalomra, amikor a teljes nevét használtam volna beszélgetés közben; ha ő felelős jelenlegi állapotomért, már ebből sejtheti, hogy most nagyon nagy szarban van.