Ogiwara Ryushi
10. Osztag
Hozzászólások száma : 22
Registration date : 2013. Aug. 05.
Hírnév : 0
Karakterinformáció
Rang: -
Hovatartozás: Gotei 13
Lélekenergia:
    (6400/15000)
 |  Tárgy: Ogiwara Ryushi Kedd Aug. 06, 2013 4:52 am | |
| Jelszó: oiaa ui
~ Adatlap
Név: Ogiwara Ryushi
Nem: Férfi
Kaszt: Shinigami
Szül. ideje: 1981
Kor: 30
- Emberként: 21
- Lélekként: 9
~ Előtörténet
Átlagos. Talán ennyivel le is tudhatnám életem jó pár évét, de talán mégsem kéne ennyire elsiklani fölöttük. Tökéletes középosztálybeli családba születtem, más azt mondaná, jól éltünk, de szerintem nem a pénzügyi biztonság határozza ezt meg. Nem merném állítani, hogy túlságosan éltünk volna. Apám pilóta, rengeteget volt távol tőlünk, és mikor otthon volt sem beszéltünk szinte semmit. Az a tipikus apa-fiú kapcsolat talán ezért sem alakult ki köztünk soha. Az ő világa a politika, a fizetésemelés és a focimeccsek körül forgott, míg én élni akartam. Igazán élni. Kitörni a szürkeségből, a fojtogató átlagosságból. Anyámmal jobb volt a kapcsolatom, ő jobban megértett, lakberendező lévén sokkal nyitottabb volt mindenre. Persze ő sem tudta megvalósítani az álmait, tervezhette a gazdagok villáit, kielégítve mindenféle hóbortjukat. Jut eszembe, az kedvencem az a csávó volt, aki a mongolok iránti megszállottsága miatt az egész lakása belsejét egy óriási jurtává akarta alakítani. Anyám nem vállalta el a munkát, de szívesen megnéztem volna, ahogy a plazma tv-ről lógnak a száradó állatbőrök...
Egyszóval lázadtam, szembe menve apám értékrendjével. Először persze mindent betudták a kamaszkornak, a jegyeim romlása, kimaradozás otthonról és a többit mind ennek a számlájára írták. Sőt, mintha le is mondtak volna rólam. Bekerültem mindenféle társaságba, ismertem mindenkit, rengeteg barátom volt. Mármint, akkor azt hittem a barátaim. Ki akartam használni az élet minden egyes pillanatát, nem hagyva megállást magamnak, még csak egy halvány hasonlóságot sem akartam felfedezni köztem és apám közt. Szinte megvetettem már, a szememben egy áruló volt, egy áruló aki elárulta a szabadságot, az igazi életet, feladva mindent a biztonságos, nyugodt szürkeségért. Hajszoltam mindenféle élvezetet, megszállottam vetettem bele magam az összes őrültségbe, hiszen a végére már az életem sem számított semmit. Nemvolt számomra értéke, nem úgy tekintettem rá, mint egy megőrizendő kincsre, inkább valamire amiből mindent ki kell préselni, facsarni ami még benne van. Valahol éreztem, hogy ezt nem fogom sokáig bírni, előbb utóbb a testemnek túl sok lesz ez a megterhelés, de nem érdekelt. Nem is bírta sokáig. 21 évesen, egy gyönyörű holdfényes éjszakán örökre magával ragadott Tokió vibráló kavalkádja...
Nem tudom pontosan, hogy pontosan miféle, de valószínűleg szintetikus drog volt. Azt mondják, hogy a halálod előtti pillanatokban lepereg előtted az életet, mint valami film. Én csak ürességet láttam. Abban a pillanatban tudatosult bennem, hogy mit is tettem. Minden áron ki akartam törni a középszerűségből, olyan dolgokat tenni amiket mások biztosan nem mernének, ettől vártam, hogy végre szabad legyek, végre ne legyek annyira szürke és üres. Tévedtem. Abban a pár másodpercben, mikor a szívem őrülten gyorsult, ahogy éreztem száguldani a vért minden egyes eremben, csak ürességet éreztem. Annyira mássá, annyira szabaddá akartam válni, hogy ugyanoda jutottam. A saját megszállott szabadság utáni vágyam tett rabbá, a saját lázadásom láncolt meg, és az üresség ami elől úgy menekültem, igazából végig bennem volt. Ez a felismerés nagyon megrázott, de ami utána történt az még jobban. Sosem hittem, hogy létezik akármi a halálon túl, sehogy sem képzeltem el a túlvilágot, nem is érdekelt igazán. Viszont ott állni a saját testem mellett, látni a wc-be belépők meglepett tekintetét, majd a kiérkező mentősök beletörődő arckifejezését, teljesen lesokkoltam. Először azt hittem, hogy talán mégsem haltam meg, az egész csak a drog hatása, ez az egész csak hallucináció és valójában csak az agyamban játszódik le. Viszont előbb-utóbb rá kellett jönnöm, hogy mégsem, ez tényleg a vég. Hát ez lenne a halál után? Ebben az állapotban kell tovább léteznem örökké, bolyongva a világban? A kérdéseimre két nap után kaptam választ egy fekete ruhás, katanás alak személyében.
A Rukongaiban töltött idő alatt nagyjából kiismertem magam a Lelkek Világának szokásaiban és működésében, bár az életem elég nehéz volt az ott töltött idő alatt. Az egyik dolog, amit sokáig nem értettem az az éhség volt. Egyszerűen nem tudtam felfogni, hogy miért nem éhes körülöttem senki. Ettek, de soha, egyetlen egyszer sem voltak éhesek. Egy nap, mikor éppen ételt kértem a szomszédos házból (mivel az ottani "családomnál" már sikeresen felfaltam mindent) világosítottak fel, hogy ez a magas lélekenergiámra utal. Így jutottam el az Akadémiára.
Egészen furcsa volt eleinte, hogy a halálom után még edzenem és fejlődnöm kell, de örültem, hiszen így nyertem egy új lehetőséget egy más életre. A kidouk alkalmazásában egyáltalán nem jeleskedtem, viszont egész jól mozgok, nekem volt az egyik leggyorsabb shunpo-m a csoportban, és a kardforgatásban sem voltam túl rossz. Bár a nyers erő nem az én területem, a technikás manőverek annál inkább. Egy jó kis társaság is összekovácsolódott belőlünk, mindig én voltam aki ha kellett feldobta a hangulatot, vagy éppen meghallgattam bárkit, aki ki akarta önteni a szívét. Azóta a bizonyos nap óta elhatároztam, hogy soha többé nem válok olyanná, és mindig segíteni fogok másokon, hogy ők soha ne lehessenek olyan elkeseredettek mint én akkor. Az akadémiai vizsgák előtt azonban rá kellett jöjjek, hogy a másik oldalam is jelen van, és elfogadni azt. A zanpakutom mindig emlékeztet erre.
Már nem az első meditálás során, de sikerült ráhangolódnom, és belépve a belső világomba beszélni vele. A tény először nagyon meglepett, de majdnem teljes sötétség uralkodik a belső világomban, az egyetlen fényforrás egy gyertya a földön, már ha nevezhetjük földnek azt a valamit, amit leginkább megszilárdult, nyers sötétségként tudnék jellemezni. Ösztönösen arra vettem az irányt, óvatos léptekkel közeledve felé folyamatosan körbenézve, de semmit sem láttam, csak a pislákoló lángot. Ahogy viszont közelebb értem, egy először halvány, majd egyre jobban kirajzolódó sziluettet pillantottam meg a fény másik oldalán. Gyereknek tűnt, nem volt magasabb egy átlag 13-14 évestől, de csak kinézetben hasonlított egy gyerekre. Ahogy odaértem leült a gyertya mellé, és én is így tettem éppen mikor megszólított.
- Már vártalak, Ryushi.
- Én is régóta várok a találkozásra, de nem így képzeltem ezt a helyet.
Ráztam beszéd közben a fejem, és újra körbepillantottam.
- Mi olyan meglepő? Ez is te vagy, ez a világ ugyanúgy benned él, velem együtt. Én itt, a sötétben rejtőzöm, de mindig jelen vagyok. Mi egyek vagyunk, belőled születtem és veled is fogok meghalni. Ne félj tőlem, inkább fogadj el, fogadd el magad.
Elgondolkodtatott, hiszen mióta lélekként éltem, teljesen elnyomtam magamban a negatív oldalam, mindig energikus és pozitív próbáltam lenni, és közben tudatosan a háttérbe szorítottam a sötétebb énem, ebből születhetett ő. Egyetlen dolgot kellett mindenképpen megtudnom.
- Kérlek, áruld el a neved.
- Tudod a nevem. Végig ott voltam veled, mindig megpróbáltál legyőzni, elfeledtetni valamivel, de nem tudsz, az életed része vagyok. A nevem Hishuu.
Ez a találkozás újból mély nyomot hagyott bennem, most már tisztában vagyok vele, egyik oldalamat sem szabad elfojtanom, és ha elfogadtam magam, nem létezik olyan ami megállíthatna. Ezzel a lendülettel tettem le a záróvizsgát, és várom a felvételem valamelyik osztagba. Hiszen halálistenként, a hollowokat pusztítva adhatok egy második esélyt a lelkeknek, amilyet én is kaptam, és védelmezhetek másokat, hogy ne vesszen el ez az esélyük. És ezen felül... biztos hatalmas buli lesz ennyi ódivatú ruhában katanával rohangáló alak között, aki ilyet felvesz az már nem lehet normális!
~ Kinézet
Kb 175 cm, szóval elég alacsony, vékony testalkatú, izmos de nincs kidolgozott izomzata, fekete haj, barna szem, van egy Free your soul felirat tetoválva a bal karjára, amit még élőként csináltatott. A ruhákban abszolút a legmodernebb stílust kedveli, a shinigami egyenruha szerinte förtelmes, de simán viseli mert viccesnek tartja, hogy mindenki másnak is ebben kell lennie.
~ Jellem
Eszméletlenül laza, elsőre úgy tűnhet, hogy igazából semmi nem érdekli, akár vele történik akár mással , de ez egyáltalán nem így van. Könnyen barátkozik, teremt kapcsolatukat, és akiket szeret azokért akármit megtenne. Érzékeny, sokszor úgy tűnhet, hogy fel sem vesz dolgokat, de ezt csak azért teszi csinálja, hogy ne okozzon ezzel örömet a másiknak, igazából eléggé megérintik az ilyen dolgok, de ezt csak azoknak mutatná ki akik közel állnak hozzá. Elég őrült, ha valami rizikós dolog előtt áll, biztos, hogy ő veti bele magát elsőként, nagyon kevés dologtól fél, és amiktől tényleg megriad azt is próbálja elrejteni, persze aki kicsit is ismeri az ellen nem ér el vele semmit. Nem túl harcias, szimpla provokálással sosem lehet harcra kényszeríteni, csak ha van valami komoly oka. Nem veti meg az alkoholt, alkalmi kapcsolatokban akármikor benne van, viszont ha komoly szerelemről lenne szó, biztos, hogy fogalma se lenne mihez kezdjen. Általában nyíltan kimondja a véleményét, felvállalva ezzel az ebből származó lehetséges konfliktusokat, de mindig csak segítő szándékkal teszi ezt. Az őszinteséget másoknál is nagyon-nagyra értékeli, van, hogy feltesz egy az illetőnek valamiért kínos kérdést, amire ő tudja a választ, és csak arra kíváncsi, hogy a másik mer-e neki igazat mondani. Iszonyatosan önfejű, csak számára nagyon fontos emberekre hallgat, rájuk se mindig. Valamiért kötelességének érzi, hogy mindenkit feldobjon és kibeszélje vele a problémáit, eléggé pszichológus hajlamai vannak. Ezeket viszont mind felülírja, ha az a bizonyos borongós énje előjön néha. Ilyenkor olyan dolgokat is kimond amiket máskor soha, mivel tudja, hogy csak bántanának és nem lenne segítség, eszméletlen arrogáns tud lenni, és eltaszít magától mindenkit.
~ Zanpakuto
Neve: Hishuu - Bánat
Fajtája: Kidou
Shikai parancsa: Susurinake, Hishuu! - Zokogj, Bánat!
Shikai kinézete: Az egész katana elkezd szó szerint elfolyni, míg a végére csak egy fekete pengéjű tanto marad belőle, az elfolyt fekete, örvénylő folyadék pedig a használó mellett egy gömbbé alakulva lebeg
Támadások:
Itami no namida - A fájdalom könnye
A támadás során a kezében levő tanto pengéje ugyanúgy örvényleni kezd, mint a folyadékgömb, ami ugyanabban a pillanatban szétrobban és a folyadék ami alkotta elkezd a célpont felé száguldani, megpróbálva körbevenni azt. A támadás lényege, hogy a tanto pengéjével innentől ha akármilyen mozdulatot teszünk, az az ellenfelet körülvevő folyadékból fog megszilárdulva kirobbanni, és a támadás után visszaolvad belé, hogy aztán más helyről újból lecsaphasson. Ezzel meglepetésszerűen és gyorsan lehet több irányból támadni az ellenfelet. Hátránya azonban, hogy egy tantoval bár gyorsan lehet támadni, nem lehet akkora sérülést okozni. Ezen felül a folyadékot bár nem lehet karddal semlegesíteni, mivel ha szétvágják utána egyből újra összeáll, jég típusú támadásokkal meg lehet fagyasztani, tűznél pedig egyszerűen elpárolog, az újratermelődése pedig időbe telik. Ezen felül pedig elég nagy mértékben szívja el a reiatsut a folyadék mozgatása.
~ Szeret-nem szeret
Szeret:
dumálni
poénkodni
pörögni
a bátorságot - nagyon tudja tisztelni azt, aki bátor akármiben, aki ki mer állni másokkal szemben, és aki saját magát meri adni, és mer más lenni
Nem bírja:
az önsajnáltatást
ha valaki a háta mögött forral valamit, ahelyett, hogy nyíltan elé állna
a jelentéktelen dolgokon való aggódást/idegeskedést
ha direkt figyelmen kívül hagyják
a szent kisfiúkat/kislányokat - valamiért kötelességének is érzi, hogy előhozza az igazi oldalukat, és nem azt, amit a világ felé mutatnak. Képtelen beletörődni, hogy talán vannak olyanok akiknek igazából ilyen a személyiségük.
~ Felszerelés(ek)
Sima fém karkötő, amit jobb karján visel.
A hozzászólást Ogiwara Ryushi összesen 2 alkalommal szerkesztette, legutóbb Csüt. Aug. 29, 2013 1:31 am-kor. |
|
