*Kellemes borzongás fut végig a gerince mentén, ahogy a legújabb prédájára lesve lapul a betonhoz. Egy régi elhagyatott kolostorig sikerült üldözni a torz humanoid lidércet. Több kisebb sebből csordogált elő fekete vére, ahogy lihegve próbált menedéket keresni a kerengő omladozó oszlopai közt. A játszma a végéhez közeledett, sikerült távolra űznie a városlakóktól, ha most kezdi szétmarcangolni, már semmilyen szabályt nem sérthet meg. Remélte Hernandó elégedett a teljesítményével.
Még utoljára felméri a kerengő által körülhatárolt kis kertet. Az elhanyagolt földet, felverte a gaz, ami itt-ott már a járókövek közé is benőtt. A tetőből már csak néhány korhadt gerenda maradt, így a hold ezüstös fénye szinte minden négyzetcentimétert bevilágított. Keresve sem találhatott volna rosszabb búvóhelyet a lidérc. Fehér maszkja eltéveszthetetlen célpontot jelent.*
~Tény, hogy gyengébb testvéreimet sem az eszükért szeretjük…~
*Minden izmát megfeszíti, ahogy felkészül a végső ugrásra. Eljött az ideje, hogy pontot tegyen a játszadozás végére. Mélyet lélegzik, de még mielőtt előre vethetné magát, majd megáll benne az ütő.*
-Titaaaa – hallatszik mellőle a három-négy éves forma kislány csilingelő hangja. Persze ellenfelének sem kell több, s a lidércekre jellemző csatakiáltás keretében vetődik a hang forrásának irányába. Halotti maszkjának fekete üregéből vörösen csillan fel gyűlölet, s talán a remény, hogy utolsó cselekedetként még ehet valamit. Kalapácsszerű ökle alatt még a levegő is felsikolt, ahogy a kislány felé súlyt.
*Talán a megfelelő neveltetésnek, talán másnak köszönhetően oroszlánunk, de képtelen szenvtelenül végignézni a jelnetet. Egyetlen, kecsesnek nehezen nevezhető, ugrással terem az ököl és a kislány között, hogy kivédhesse az ütést. Bordái ugyan kelletlenül nyögnek fel a csapás nyomán, de azért állva marad a felkavart porfelhőben. S most rajta a sor, hogy gyűlölettől eltelve üvöltsön ellenfele maszkjába. A következő kecses ökölcsapást pedig már tépőfogaival fogadja, és használhatatlan húscafattá morzsolja, egy kisebb véreső keretében. A fájdalomüvöltés talán a faluig is elhallatszik, de nem tart soká, hiszen következőnek a lidérc nyelőcsövét harapja át, hogy elhallgattassa, s a saját diadalüvöltésével tölthesse meg az éjszakát.
Két három mélyebb légvétel után kissé megnyugodva figyel fel a fal mellett szipogó kislányra. Nem igazán tudja, hogy mit kezdjen vele, csak azt tudja, hogy nem bánthatja a fajtáját, így kicsit közelebb húzza hozzá a vacsoráját, és mellé telepedve kezdi el elkölteni. Remélve, hogy a kislány majd megnyugszik a közelében. Ő elvégezte a dolgát, Hernandónak is hamarosan itt kell lennie, ő majd kitalálja, mi legyen az enyhén még szipogó, és a bundájából mostanra zsepit faragó kislánnyal, meg a mellkasából kiálló rövid kis láncdarabbal….*

A nyugodtnak ígérkező vacsorát természet törvényszerűségeinek engedelmeskedve, valaminek biztosan félbe kell szakítania, és ahogy az lenni szokott, most sem tartozom a szabályt erősítő kivételek közé. Épp teljes beleéléssel ropogtatom, a jól megérdemelt konc bordáit, amikor egy erőteljes férfihang zúzza szét a pillanat idilliségét.
-Bakudou 63: Sajou Sabaku – hallatszik valahonnan a hátam mögül. A jelentéséről halvány lila gőzöm sincsen, de egy veszélyesen nagy lélekenergia ígéretét hordozza magában. Reflexből a bundám körül sertepertélő kislány felé fordítom a fejem, s pont ennyi idő kellett a mágia megfoganásához is. A fejem pont addig fordul, hogy látóterembe kerüljön a kislány, mikor az aranysárga színben foszforeszkáló láncok rögzítik a nyakam, s szinte másodpercek alatt az egész testemet is. Persze a kislányra való tekintettel, nem kezdhetek őrült fickándozásba. Könnyedén magam alá temethetném, és az nem lenne a legvidámabb látvány. Ahogy az sem vidít fel túlzottan, hogy egy kellemetlenkedő gyászruhás jelenik meg pillanatokkal később a látóteremben, és egyértelműen az egyre rémültebb kislány felé tart. Előbbi tette a bennem élő vadat, alkohol szaga viszont az orromat ingerli a végletekig.
~Hogy nem szúrtam ki ezt a masszív alkoholszagot korábban?!~
Dühödten morgok a halálistenre, és idegesen próbálok felé kapni karmaimmal, de a láncok nem hagynak néhány milliméternél nagyobb mozgásteret. Persze ennek a viselkedésnek nem sok értelme van. Amennyit tudok a halálistenek, és a lelkek kapcsolatáról, akár még jók is lehetnek a szándékai, még ha nem is a legmegszokottabb, egy katanával hadonászni egy kislány körül. Meggátolni úgy sem tudom. A láncok ugyan felsírnak, ahogy izmaimmal megpróbálom szétfeszíteni őket, de egyelőre eszük ágában sincsen elereszteni.
Az elkeserítő helyzetnek, egy újabb semmiből érkező, de annál ismerősebb hang vet véget.
- Hej, chico, nem szép dolog ám az orvtámadás! – majd a szavakat nyomatékosítva, megjelennek a Claro de luna ezüstös béklyói, hogy távolabb űzzék az orvtámadót, ezzel remélhetőleg a kislány „evilági létét” is meghosszabítva.
~Hehh vannak ám egész kellemes előnyei is a házimacskaságnak is.~
Pillanatokkal később már én is szabad vagyok, és hálásan pattanok fel a földről, hogy szembenézhessek az ellenféllel. Szétvet a vágy, hogy annak a húsát kóstolhassam, aki hátba támadott.
-Az üvöltést… - hallom a halk utasítást, s nekem most sem kell kétszer mondani. Mélyen magamba szívom az éjszaka friss levegőjét, majd az eddigi tehetetlen haragom energiáiból merítve idézem meg az Otokifoku erejét. Reményeim szerint még azelőtt sikerül ráeresztenem a bénító hanghullámokat, hogy leszámolna a béklyókkal, így talán nem figyel eléggé, hogy időben a hátunk mögé shunpózzon.
Ha bekerül a hanghullámok útjába, akkor kissé hátrébb maradok, és és a kislány elé állva védem őt. Hisz akkor nem szívesen kerülnék közé, és Hernando közé a következő percekben. Ha viszont nem sikerül, akkor úgy próbálok helyezkedni, hogy közelharcban könnyedén megvédhessem a felettesem.

Mielőtt még bármit tehettem volna a lélekkel, megjelent a lidércnek a társa, s egy hirtelen támadással próbált meglepni, ami minden bizonnyal eredményes is lett volna, ha előtte jelenlétét nem jelzi erős hanghatással. Így viszont a megjelenő technika elől néhány könnyed villámlépéssel térek ki. A hang irányából lassan megjelent a tulaja is, aki, ahogy előzetesen elmélkedtem a szörny társa volt.
Mivel, hogy ők ugyebár azok, minden bizonnyal már nem kevés vér tapad mocskos kezükhöz! Hisz végül is a rengeteg rossz érzésből, amelyet az ember életében, vagy halála utáni kétségbeesésben szedett össze, s lepte el lelkét, így pedig efféle vérszomjas érzéketlen lényekké váltak, akiket az éhségük irányit.
Ám most nem az a dolgom, hogy végezzek velük, mégis megkönnyebbülnék, ha ez sikerülne. Sosem kedveltem a gyerekeket, ugyanakkor pajzsként használni őket aljasságnak véltem! Éppen ezért szememben még az átlagosnál is sokkal gerinctelenebbé váltak.
A technika amellyel az imént  próbált meglepni azonban önkényesen indult mozgásnak, amely miatt sikerült meglepnie, s elfognia. Néhány pillantásba került észlelnem, hogy fogva vagyok tartva, s nem sokkal került többe kiszabadulnom a technikából. Azon idő alatt, amíg mozgásképtelen voltam, nem ért újabb csapás, ugyanakkor, mire ezt konstatáltam, már érkezett a következő csapás.
A hollow különös technikája, amely a hanghullámokkal terjedt néhány pillanatra meglepett, ugyanakkor miután abbahagyta a zavarkeltést, alig egy másodperccel később már ismét a magam ura lettem.
Ahogy mozogni tudtam, villámlépéssel hátráltam néhány métert, annak érdekében, hogy ne legyek újabb meglepetés áldozata. Miközben pedig levegőt vettem már a következő lépésen gondolkodtam, hisz az általuk diktált iramban nem engedhetem meg, hogy ne használjam ki minden szabad másodpercemet.
Azzal, hogy két ellenféllel küzdök, alaposan megnehezítették a feladatomat, a megosztott figyelem sosem tartozott erősségeim közé. Elsődleges prioritást élvezett, hogy kettéválasszam őket egymástól, annak érdekében, hogy küzdelmem ne legyen olyan reménytelen. Két-három másodperc után ismét visszalendültem a harcunkhoz.
-Hadou 58: Tenran! – Elsőként a hollowt szerettem volna megtámadni, ám mivel az a foglyukhoz húzódott, csak az arrancart tudtam célbba venni. Miközben pedig nem figyeltek rám, az eltűntető mágiámmal próbáltam észrevétlen maradni a számukra, miközben figyeltem a reakciójukat.
 

Spoiler: