Fon Miho
2. Osztag
 
Hozzászólások száma : 73
Age : 65
Tartózkodási hely : Fon birtok, Seireitei
Registration date : 2013. Jun. 14.
Hírnév : 1
Karakterinformáció
Rang: Hachiseki
Hovatartozás: Gotei 13
Lélekenergia:
    (7600/15000)
 |  Tárgy: Fon Miho Szomb. Júl. 06, 2013 7:04 am | |
| Jelszó: o io
Engedély multira: van
Engedély rokoni kapcsolatra: van
Karakter neve: Fon Miho
Születés: 1958. július 2.
Nem: nő
Kaszt: shinigami
A kislány mozdulatlanul, arccal lefelé hevert a fűben. Emberi szemmel nézve, nem lehetett több hét vagy nyolc évesnél, bár a valóságban ennél már majdnem kétszer öregebb volt. Egyszerű, fekete ruha volt rajta, ami a testére simult, kis, fekete cipőket viselt a lábán. Kinyitott ujjai alatt egy boken hevert. Gyorsan szedte a levegőt, minimális mozgást produkálva- ez a mozgás volt az egyetlen életjel, amit adott magáról.
- Miho-chan! Úristen, jól vagy?- a tizenhárom év körüli fiú a földre dobta a fakardját, és sietve a lány felé indult. Viszonylag alacsony volt a korához képest, és feltűnően vékonyabb is. Hosszú, fekete haját kontyba kötve viselte, máskor energikusan égő, barna szemeiből most aggodalom sugárzott a földön fekvő kislányra. Az egyik szemén vékony, vágott sebhely szaladt keresztül, ami szerencsére elkerülte a látószervet. - Ne haragudj, hugi! Nem akartam ilyen erőset rúgni. Szólalj meg, Miho-ch…- ahogy a fiú a hátára fordította a lányt, az arca eltorzult: a kislány térde tökéletes pontossággal érkezett meg az ágyékába, majd mielőtt magához térhetett volna a fájdalom okozta sokkból, egy könyék találta orron. A fiú hanyatt esett, és bár gyorsan visszanyerte az önuralmát, és ülő helyzetbe küzdötte fel magát, elkésett: a boken mindenféle visszafogás nélkül koppant a fején.
Miközben a fiú a fájó tagjait fogta, a lány széles vigyorral fordult a két, a pást széléről figyelőhöz. Egyikük, egy a pórul jártnál pár évvel idősebbnek tűnő fiú még mindig kacagott a látottakon. Az öccse kiköpött mása volt, leszámítva, hogy valamivel magasabb és izmosabb volt, nem volt sebhely az arcán, a haja pedig rövidebb volt, nem volt kontyba kötve. Ő is ugyanazt a ruhát viselte, mint a testvérei. Az apjuk arcán csak egy mosoly ült, a szemeiben büszkeség csillogott.
A fekete hajú férfi valamivel a középkorúság után járt, tagbaszakadt, robosztus külsejét csak még jobban kiemelte a körszakálla és a teljesen sima, kopasszá vált feje. Ő a fekete ruhán kívül shinigami egyenruhát is viselt, az oldalára egy katana volt kötve. Abban is különbözött a gyerekeitől, hogy a bőre valamivel sötétebb volt az övékénél.
- Nahát, Mikio! Meg kéne tanulnod végre, hogy a fő fegyverünk nem a kard, hanem a ravaszság és a figyelem, minden helyzetben gyanakodnod kell! Azt hiszem, most megkaptad a húgodtól a leckét. Szép volt, Miho, de ha legközelebb ilyen csinálsz, engedd el a kardot, így túl feltűnő, ha a bátyád kicsit kevésbé aggódik érted, észrevette volna, hogy csapda. Na, mi jövünk, Masato!- a két ülő helyet cserélt a két korábban harcolóval. Mikio még mindig a sebeit nyalogatta, Miho ellenben tátott szájjal, mosolyogva, csillogó szemekkel figyelte az akrobatikus elemekkel is tarkított, dinamikus küzdelmet.
A lány korához képest rendkívül képzett hakuda használó volt, és könnyedén megállapította, hogy mint mindig, az apja most is dominál a küzdelemben, még így is, hogy visszafogja magát. Azt is észrevette, hogy a bátyja dinamikusan fejlődik az elmúlt időszakban. Ezúttal majdnem egy teljes perc kellett hozzá, hogy a kard kirepüljön a kezéből, és még néhány másodperc, hogy a földre kerüljön, és a fakard a földnek ne szegezze.
- Remek! Még egy vagy két év, és úgy mehetnél az Akadémiára, hogy te taníthatnád a hakuda tanárt- legalábbis, ha az marad, aki most van. Na, rendben, még gyakoroljuk a lefegyverzést, aztán egy kis erőnléti edzés, és mára végeztetek. Mikio, fogd meg azt a bokent…- a férfi elnémult, ahogyan a három gyerek is megállt a mozdulata közben, és mind a négyen mélyen meghajoltak a belépő nő felé.
Az alacsony, fehér haorit viselő nő egy enyhe biccentéssel viszonozta a meghajlást. A két, hajáról lelógó fonott copf végén lévő karikák halkan zörrentek meg, ahogy összeértek. A ház vezetője jóval alacsonyabb volt a gyerekek apjánál, sőt, még Masato is kicsit magasabb volt nála, de ettől függetlenül is tekintélyt parancsoló volt a megjelenése, nem csak azért, mert ő volt a Fon család feje.
- Kenta, ha végeztetek, beszélnünk kell!- a nő szeme a férfin volt, amikor beszélni kezdett, de a tekintete végigszaladt a többi jelenlévőn is, utoljára a kislány rózsaszín szemeivel találkozott, mielőtt a rövid mondat végére visszatért volna a kopasz Fonra, aki egy halk „értettemmel” válaszolt csak, miközben újra meghajolt. Ezután kisétált az edzőteremből, ami hirtelen sokkal kevésbé tűnt fontosnak, hivatalosnak a jelenléte nélkül. A kislányban ekkor fogalmazódott meg először élete célja: olyan akart lenni, mint ő.
***
Miho mosolyogva nézett az apja és az idősebb bátyja felé, miközben a földön heverő Mikio nyakának szegezte a kardját. Az arcán húzódó széles vigyor azonban meglepettségbe fordult, ahogy megfordult körülötte a világ, és a levegőben hármat pördülve ért hanyatt fekve földet. A boken kirepült a kezéből, nem tudta merre, és mielőtt lehetősége lett volna felállni, a bátyja a hasába nyomta a bokent, nem túl erősen, de nem is finomkodva, szimbolizálva, hogy a harcnak vége.
- Masato, gyakorolj kicsit Mikioval, szeretnék beszélgetni a húgoddal- az idő közben fiatal felnőtté érő Masato felállt, és szembeállt kamasznak tűnő testvérével. Miközben a bokenek csattogni kezdtek, apa és lánya kisétáltak, és megálltak az edzőterem ajtaja mellett. - Miho, fogd azt a bokent!- a tizenhárom-tizennégy évesnek tűnő lány engedelmesen felvette a földről a fakardot. Rózsaszín szemeiben kíváncsiság égett, ahogy felnézett az apjára, a szája enyhén nyitva volt. A haját hasonló stílusban hordta, mint a nénikéje, csak copfok nélkül.
- Remek, akkor kezdhetjük!- a férfi nem a bokent húzta elő az övéről, hanem a zanpakutoja került elő a sayából. Miho értetlenül nézett az apjára, de azért felvette a kendo alapállást.
A következő pillanatban a férfi egy könnyed mozdulattal elvágta a bokent, a kard hegye centikre kerülte csak el a lány homlokát. Miho hátratántorodott, és elvesztette az egyensúlyát. Hátra hajtotta a fejét, és a kezein megtámaszkodott, miközben a lábát még hátrébb rakta, guggoló állásba érkezve. A következő pillanatban a földön találta magát, a nyakához feszülő kard pedig nem fából volt. A hideg zanpakuto mozdulatlanul, szilárdan ért a lány bőréhez.
- A harc nem játék, Miho, nem a közönségnek teljesítesz, és nem ér véget, amíg az ellenfél képes bármilyen formában ellenállni. Nem szabad figyelmetlennek lenni akkor sem, ha látszólag már győztél, inkább még jobban biztosítanod kell a győzelmet. Ami még fontosabb, ne mosolyogj, ne örülj, ne is érezz semmit harc közben- nem szabad belekeverned a munkánkba az érzelmi világod! Gyengévé tesz a harcban, és zavarttá válsz a mindennapokban.- a férfi felemelte a pengét, és visszadugta azt a hüvelyébe. Miho már nem mosolygott, ahogy felállt a földről.
***
- Anya, ma még szeretnék edzeni egy órát, és még két hónap van apa születésnapjáig. Nem hagyhatnánk abba itt ma?- az anya egy türelmes mosollyal pillantott a lányára. A kamasz lány szinte kiköpött mása volt a nőnek. Mindkettejüknek ugyanolyan, rózsaszín szeme volt, világos bőre, ébenfekete haja- az idősebb nőébe ugyanakkor már vegyült néhány fehér hajszál is, és tradicionális kontyot hordott. Mindketten ugyanolyan, virágmintás kimonót viseltek.
- Kicsim, az élet nem csak a harcból áll, a mindennapokban is élni kell valahogy. Befejezzük a darabot, és elmehetsz- a nő magához ölelte a nála fél fejjel alacsonyabb lányt, aki talán csak abban különbözött tőle igazán, hogy szinte semmi melle nem volt, ebben valószínűleg apai ágról örökölt. - Különben is, a színészkedés nagyon fontos, ezt még apád is megmondta neked: „tanuld meg…
- …becsapni az ellenséget.” De megtanulni rendesen harcolni akkor is fontosabb. Bizalomból egy van, csontból kétszázhat, többet kell belőle eltörni.
- Kicsim, ne ellenkezz! Meg kell tanulnod ezt a szerepet, hogy szép darabot tudjunk apádnak előadni, élethűen, ahogyan azt kell! Addig innen nem teszed ki a lábad, amíg nem végeztünk!- Miho kitörte magát az ölelésből.
- De én unom ezt, olyan ostobaság ez a darab! Milyen dolog az, hogy azért, mert a férjének másik felesége van, öngyilkos lesz, és odaadja a gyerekét? Szépen el kell törni a ribanc nyakát, a férjet meg addig rugdosni, amíg bocsánatot nem kér.- a nő paprikavörössé vált.
- Így te ne beszélj az én házamban! Nemes vagy, egy nemes hölgy sosem beszél úgy, mint a legutolsó Rukongaiból szabadult bűnözők, mindig tudja az illemet, hogy kit kell tisztelnie. Fon vagy, a Fonok mindig büszkék!- a lány teljes erővel a falba ütött, ami behorpadt, majd a ruhaujjába nyúlt, és egy tantot rántott elő onnan. A nő hátrahőkölt.
- Hát jó, büszkeséget akarsz? Rendben, akkor eljátszom a hülye darabod végét! „Ég veled, drága kisfiam, élj boldogan azzal a másik nővel meg az apáddal. Fordulj meg, és énekelj valami szépet!”- a lány a hasába szúrta a kést. Vérpatak indult el a szájából, majd még több vért köhögött el, és a földre zuhant. Görcsösen rángatózni kezdett. A nő térdre rogyott mellette, ő is remegett a sokktól, a szeméből könnyek kezdtek folyni.
- Miho… kicsim… segítsen valaki! Orvost, hívjatok egy orvost!- a lány felemelte az egyik véres kezét, a nő pedig megfogta azt, miközben zokogni kezdett. Nagyjából fél percig térdelt még ott, miközben a lány keze lassan elernyedt, de továbbra is fogta. Ezután hirtelen elengedte, és felállt.
- Nagyon ügyes voltál ma, kicsim, ha ilyen jó leszel, tényleg elrohan mindenki orvosért- a nő rózsaszín szemeiben büszkeség csillogott, ahogy a lány felállt, és letörölte a szájáról a paradicsomlét.
- Jó, de azért majd kicsit rövidebb ideig húzzuk szerintem, mert ez így nagyon durva lenne, anya. Meg kéne majd végleges szöveg lassan az előadásra, holnap már össze kéne rakni. Most viszont tényleg megyek edzeni, még tartozom Mikionak eggyel- a lány szemében is büszkeség égett, miközben kisétált az anyja szobájából.
¬¬***
Mihot a rosszullét kerülgette, ahogy a páston vívó két alakot figyelte a padon ülve, a többi akadémista között. Egyikük különösen kezdő volt, már az is csoda volt, hogy nem magát ütötte fejbe, ahogy a bokent fogta, lábmunkája pedig nem volt, ide-oda totyogott. A másik valamivel tűrhetőbb volt, magabiztosan támadott, az ütései ereje kifejezetten kiemelkedőnek tűnt, a sebessége sem volt rossz, de ahogy a lány kiszúrta, nem figyelt a nem karddal bevitt fizikai támadásokra, mintha csak valami vívóverseny lenne egy harc.
Mindig élettel teli szeme most korántsem a lelkesedéstől csillogott, egyre kritikusabban, egyre több hibát talált bennük, különösen a vesztesben, akinek végre kifordult a boken a kezéből. Mivel a pad szélén ült, felállt, és átvette a vesztes helyét. Lassan megforgatta a bokent, szándékosan ügyetlenkedve egy kicsit, enyhén súrolva vele a bal vállát.
- Szia! Kérlek, ne üss túl nagyot, még kezdő vagyok- mélyen a fiú szemébe nézett, aki egy pár másodpercig csodálkozva nézett rá, majd barátságosan elmosolyodott, és bólintott. Miho belül nyugtázta, hogy ezúttal is tökéletesen sikerült az alakítása. Ahogy az apjától, aki a Fon ház tagja, megtanult harcolni, az anyjától kapott, régen haszontalannak tartott dolgokat is használni tudta valamire. A külsejével nem volt elégedett, úgyhogy a teljes sikert a színésztudásának tulajdonította.
A lány ügyetlenkedve védte ki az első néhány vágást, a fiú pár gyors, de a végletekig legyengített támadását úgy védte ki, mintha csak szerencséje lenne. A harmadik után még azt is eljátszotta, hogy elvesztette az egyensúlyát, és pár lépést tántorgott hátra, de amikor a fiú utána sétált, és felemelte a kardját, hirtelen felé ugrott, és teljes erővel vágta őt bordán. Az akadémista felkiáltott, közben elejtette a kardot, és értetlenül nézett Mihora néhány másodpercig. Ezután lesétált a küzdőtérről, átadva a helyét a soronkövetkezőnek.
***
- Jó reggelt, Miho-chan! Boldog szülinapot!- Mikio csodálkozva megtorpant, ahogy a kipúposodó takaróra pillantott, miközben a bátyja megállt, és az ajtófélfának támaszkodott. Mindkettejük kezében becsomagolt, színes szalaggal átkötött dobozka állt, míg Mikiojé tekintélyes méretű volt, addig Masatojé elfért a hóna alatt. - Még alszik? Szerinted beteg lehet? Már dél lesz lassan, fel kéne kelteni.
- Hát keltsd fel!- az idősebb fiú az ajtónak támaszkodott, és gyorsan körbejáratta a szemét a húga egyszerű szobáján. Egy asztal, egy szék, egy ágy, egy éjjeliszekrény, pár ruhásszekrény, dekorációnak különböző rajzok, festmények, családi képek, de a sajátjához képest kifejezetten puritánnak találta. Ugyanakkor, érdekesnek találta a legutóbbi látogatása óta, a falakra és a plafonra erősített létrákat, bordásfalakat, segítségükkel kiválóan lehet edzeni. A képzett shinigami figyelmét nem kerülte el a másodlagos funkciójuk sem.
- Ez gyanús… inkább keltsd fel te, jobban kiszúrod a csapdákat- Masato elmosolyodott, ahogy az ágy felé indult, a tucatnyi, takarót a párna halomról pedig nagyjából akkor sikerült félrehajtania, amikor az addig a sarokban függeszkedő Miho megérkezett Mikiora, és a földre teperte.
- Kezdesz öregedni, bátyó? Fényes nappal van, és nem veszel észre, de még csak nem is nézel felfelé.- a lány jókedvűen felállt, és felsegítette a bátyját, aki még mindig meglepett volt az orvtámadás miatt. - Na, tetszik az új szobadekorációm?
- Elég egyértelmű belőle, hogy a plafon irányából fogsz érkezni, de amúgy jó. Gyere, anyáék már várnak!- a három testvér kisétált a konyhába, ahol a két szülő az asztalnál ülve várt. Mint minden évben, Miho kedvenc süteménye gőzölgött az asztalon. A szülők mosolyogva felálltak, és megölelték a lányt.
- Boldog születésnapot, kicsim! Nézd meg az ajándékaid, aztán együnk!- a lány elsőnek egy kicsi, lapos dobozt nyitott ki. Bár nem nyűgözte le túlzottan a sminkkészlet és a könyv, amit talált, mosolyogva felállt, és megpuszilta az anyját. Mint minden évben, tőle most is olyan ajándékot kapott, amilyet minden lány kaphat.
Miho nem lepődött meg különösebben Mikio ajándékán sem, a bátyjától azt kapta, amit kért. A régi lábsúlyzói már elkezdtek tönkremenni, ráadásul, a bátyjától kapott készlet jóval gazdagabb volt. Letette a nehéz dobozt a földre, és megölelte a bátyját.
Masatotól egy olyan tőrt kapott, aminek gombnyomásra háromfelé nyílt a pengéje, így kifejezetten alkalmas eszköznek tűnt egy orvtámadásnál, a pontatlanabb találat is halálos sérülést eredményez, a tőrt kinyitva. Miután kipróbálta, megköszönte az ajándékot a legidősebb bátyjának is.
Az apja ajándéka maradt utoljára: egy egyszerű, lapos doboz. Kíváncsian bontotta ki a csomagolópapírból az ajándékot, amit még egy réteg fólia védett. Egy lila, bőrből készült ruha volt az ajándék. A felsőrész ujjai hosszúak voltak, még egy-egy kis karika is volt a végükön, ahová az egyik ujjat kell bedugni rögzítés céljából, takarta a nyakat, de a háta ki volt vágva. A nadrág rész a bokáig ért, és tartozott hozzá egy szintén lila öv.
- Remélem, hogy tetszik. Nem Omnitsukidou-kapitányi egyenruha, de azért hasonlít rá…- a férfi elakadt, ahogy a lány a nyakába ugrott, és szorosan átölelte.
- Köszi, apu!
***
Miho ásított egyet, és kinyújtózott a különösen puhának tűnő ágyon. Nem érezte magát túl kipihentnek, össze-vissza álmodott mindent, a tagjai pedig izomláz-szerűen sajogtak, köszönhetően az előző napi, a szokottnál intenzívebb edzésnek. Lassan realizálta azt is, hogy meztelen, és nyirkos a haja, tehát valószínű kijött a fürdőből, és beesett az ágyba, és csak álmodta, hogy megtörülközött, felöltözött, és leült meditálni a zanpakutojával.
Oldalra fordult, és a takaróját kereste, de az nem volt a közelében, valószínű lerúgta a földre. Bár nem volt olyan nagyon hideg, azért fázott, úgyhogy magzatpózba helyezkedett, és megpróbált visszaaludni. Fáradt volt, és nem szűrődött át fény a szemhéján, úgyhogy feltételezte, még este van, ugyanakkor fázott, és tudta nagyon jól, hogy nagyon megfázhat, ha nem szárítja meg a haját, és nem keresi meg a takaróját. Pár másodperc múlva hasra feküdt, és miközben a karjaival térdelő helyzetbe küzdötte fel magát, egy hangosat ásított, majd kinyitotta a szemeit. Vaksötét fogadta.
Megdörgölte a szemeit, de az nem segített semmit, továbbra sem látott többet, mint csukott szemmel. Hiába fordult arra, amerre az ablakot sejtette, nem látott ott semmit, pedig néhány őrtűz fénye mindig beszűrődött az ablakán.
A legtöbb osztálytársa pánikba esett volna, de ő más volt, mint a legtöbb harmadéves akadémista. A Fon ház tagjaként mindig arra nevelték, hogy ne veszítse el a fejét, mindig őrizze meg a hidegvérét, a pánik, a harag rossz tanácsadók, ő pedig példás diáknak bizonyult.
Nem volt jó a kidouk terén, de viszonylag könnyen létrehozott egy apró, világító fénygömböt, ami beragyogta a sötétséget. Mivel ezt már látta, gyorsan nyugtázta, hogy nem vakult meg, csak egy nagyon sötét helyen van, ami, jobban megnézve, nem az ágya: minden irányban lilás szövet vette körül, a támaszkodó kezénél pedig kis tócsába gyűlt a víz, néha nagy ritkán egy újabb csepp csatlakozott hozzá.
A lány nem tudta elhinni, hogy bárkinek lenne hozzá megfelelő képzettsége, hogy belopakodjon Soul Society legkiválóbb orgyilkosainak birtokára és magával vigye, anélkül, hogy bárki észrevenné. Az elrablásával kapcsolatban volt még egy teóriája: valamelyik családtagja teszi próbára őt, a család legprofibb tagjai bejuthattak a szobájába, és elkábíthatták valamivel. Talán valami beavatási szertartás lehet.
Magasra emelte a fénygömböt, miközben körülnézett, hogy a kijáratot keresse. Láthatót ugyan nem talált, de az ujjait enyhe szellő borzolta, tehát egy helyen van légmozgás. Rövid ideig figyelt, mire észrevette, egy helyen a szél mozgatja a szövetet, úgyhogy arra indult el. A szabad kezével megfogta a szellő mozgatta, puha lila anyagot, és megpróbálta megemelni, de nem járt sikerrel: a keze nyomán behorpadt egy kicsit ugyan, de maga az anyag megmozdíthatatlannak tűnt. Ellenben úgy tűnt, át tudja préselni magát alatta, úgyhogy vett egy mély levegőt, és miután kioltotta a fénygömböt, elkezdett mászni.
A várakozásával ellentétben nem volt szűk a hely, levegőt is kapott, és alig tíz másodperc után fényt látott meg, tizenöt után pedig újra fel tudott állni. A lány nem értette, hogy ezt hogyan gondolhatta bárki kihívásnak számára, gyakorlatilag annyit kellett tennie csak, hogy nem esett pánikba, és ő még azt is rezzenéstelen arccal tűrte, hogy az arcától centikre hadonásztak egy karddal.
Ahogy odaért a kijárathoz, a falhoz lapult, és gyorsan kilesett. Egyrészt, mert nem gondolta, hogy ennyivel vége a próbának, másrészt pedig nem akart meztelenül kisétálni a fél családja elé, ha esetleg népesebb fogadóbizottság várja.
Nem volt oda a lenge öltözékekért, leszámítva a nénikéje egykori harci egyenruháját, és már negyven éve nem látta senki meztelenül, úgyhogy nem most akarta bepótolni a lemaradását. Különösen, hogy soha nem volt elégedett a külsejével, úgy gondolta, hogy nem örökölte az anyja szépségét.
Elsőre nem látott senkit, a szeme csak némi hunyorgás után szokott hozzá az erős fényhez. Magas, zöld növények mindenütt, amik nagyjából három méteres magasságúra nőhettek, nagyon sűrűn, a földön viszont nem nőtt fű. A növények ismerősnek tűntek Miho számára, de mivel nem érdekelte a kertészet, nem jutott eszébe a nevük. Ami lényeges volt, hogy nem látott senkit, aki várna rá- persze tudta, hogy ez nem jelenti, hogy tényleg nem vár rá senki.
Óvatosan lépett ki a földre, készen rá, hogy a legkisebb gyanús mozdulatra védekező állást vegyen fel. Azonban nem hallott semmit, szél sem fújt, a terep teljesen biztonságosnak tűnt, a lány kellemesnek, otthonosnak is találta ezt a helyet valamiért, de éppen ezért nem engedte le a védelmét. Csak miután percekig csendben hallgatózott, szánta rá magát, hogy egy kicsit csak félgőzzel koncentráljon, amíg az egyik növényből ki nem tépett pár darabot, hogy ruhát kölcsönözzön magának. A két hosszú csík, amit tépett, kétszer is körbeérte a testét, de nagyon hideg volt az érintésük, mintha nyirkosak lennének, és csak a legprivátabb testrészeit tudta velük elfedni.
Miután elkészült az átmeneti ruházata, megpróbált felmászni az egyik növényre, hogy megnézze, merre menjen, de a felénél már érezte, hogy a növény nem bírja el, és elkezdett meghajolni, úgyhogy visszaereszkedett a földre. A reiatsuérzékelésben nem volt elég jó, úgyhogy úgy döntött, elindul valamerre. Mivel érdekelte, hogy pontosan hová volt bezárva, felkapaszkodott a kívülről fehér anyagra, és a felületén indult el.
Kívülről nem volt lila, a színe fehér és vörös keveréke volt. Pár méter megtétele után tiszta vörös anyag következett, utána pedig valami egészen furcsa dolog: két túlméterezett, fekete cipő. Mihonak kellett pár másodperc, mire rájött, hogy mi történt: összement, és ami fogva tartotta, a saját ruhája volt. Hosszú ideje, most rémült meg először igazán, de néhány másodperc múlva, ahogy tanulta, törökülésbe helyezkedett, és egy rövid meditációval rendbe szedte a gondolatait, hogy végiggondolja a helyzetét.
Sosem volt túl magas, de a ruhája méretéből sikerült kiszámolnia, hogy alig lehet magasabb tíz centiméternél, ez pedig nem volt túlzottan ínyére. Abban ugyan nem kételkedett, hogy a 12. osztag tagjai helyre tudják hozni, de hogy hogyan találja meg őket, arról fogalma sem volt. Vagy hogy egyáltalán Soul Societyban van-e még. Talán célszerű lett volna az akadémista egyenruhán maradnia, azt biztosan megtalálják, és akkor ő is meglesz, de nem volt az a típus, aki arra várt volna, hogy más mentse meg a bajból. Meg aztán, lehet egy madár találja meg. Felállt, és elindult arra, amerre az egyenruha szandálja mutatott.
Rövid séta után zeneszót hallott. Ismerős volt neki a dallam, még gyerekkorában mintha halotta volna, de a hangszer nem. Olyan volt, mintha egy macska nyávogását valami lágy, mély hanggal ötvözték volna. A lány gyors léptekkel indult a hang forrása felé, kerülgetve a számára a jelenlegi méretével már komoly akadályt jelentő fűszálakat.
Ahogy kilépett egy fűvel ritkábban borított részre, gyönyörű látvány tárult a szemei elé: egy színes üvegből épített ház, ami megtörte, visszaverte és elnyelte a napfényt, mindezt egyszerre. A ház egyébiránt olyan volt, mint amit a képeken látott, amilyenekben a nyugati emberek laknak: kémény, két emelet, a teteje, pedig mintha nyitott könyv lenne rajta. Idegen volt a lánynak, de nagyon szépnek, otthon-szerűnek tűnt. A ház hatalmas volt, bár Miho tudta, hogy valószínű fel tudná emelni, ha nem ment volna össze. Azért elég nagy volt hozzá, hogy tudja, még úgy is csak két kézzel menne neki.
Az udvaron egy furcsa alak ült, és játszott egy hasonlóan furcsa hangszeren. Olyan volt, mint egy rovar és egy ember keveréke: bár négy karja volt, a homlokából két csáp nőtt ki, potroha volt, és a színe is zöldes-barna, az arca mégis emberihez hasonló, és ruhát is viselt, méghozzá olyat, ami a nyugati embereken szokott lenni. A hangszere akkora volt, mint ő, a földre támasztva tartotta a lábai között a négy karjából kettővel, egy harmadikkal pedig egy botot húzott ide-oda a húrokon. A zene így, közelről még szebb volt.
A rovar nem hagyta abba a játékot, és nem nézett fel, de felemelte a szabad kezét, és jelezte Mihonak, hogy jöjjön közelebb. A lány zavartan engedelmeskedett az utasításnak, és végül csak három méterre merészkedett közel a zenélő ízeltlábúhoz. Az idő, amíg ott állt, és némán hallgatta a zenét, egyszerre tűnt soknak, és kevésnek. Végül aztán a furcsa lény felemelte a vonót, és felnézett a lányra, aki zavartan nézett bele a sárga szemekbe. Miho végül, ahogyan azt illik, felemelte a kezét, és megtapsolta a rovart, aki erre egy barátságos mosollyal válaszolt. Mint kiderült, nem csak az arca, de a fogai is olyanok, mint egy ember fogai.
- Üdvözöllek a házamban, Miho! A zanpakutod vagyok, örülök, hogy végre megtaláltál. A shikait most már gyorsan meg fogod tanulni- de előbb, kérlek mond el nekem, hogy készül az üveg!
***
- …tényleg csak egy villanásra emlékszem, azután egy teljesen idegen helyen ébredtem, egy lánccal a mellkasomon. A város teljesen eltűnt, mintha soha nem is létezett volna, csak romok mindenütt. Nem sokáig voltam ott, egy shinigami lélektemetett, én pedig Rukongai első körzeteinek egyikébe kerültem.
Pár évtizedig ott voltam, találtam ott új barátokat, de kicsit untam magam. Hat éve egy shinigami közelében elájultam, mint kiderült, van lélekenergiám, így idejöttem az Akadémiára tanulni. A többit nagyjából el tudod képzelni. Veled mi a helyzet? Te még nem voltál az Emberek Világában, ugye?- a barna hajú fiú egy pillanatra a mellette ülő lányra emelte a tekintetét, de közben nem szakította meg a koncentrációt, amit a harmadik, sérült társuk gyógyításának szentelt.
A sötétséget csak egy üveggömbben égő vörös gömb tartotta valamennyire távol a három Akadémistától. Mindhárman megviseltnek tűntek, különösen a földön heverő, szőke lány, akinek vércsík folyt ki a szájából. A szeme időnként meg-megrebbent, de egyébként nem volt eszméleténél, túl sok vért vesztett. A hasára helyezett rögtönzött kötés, ami az egyenruhája felsőjéből készült, lassan szintén átázott, a gyógyító kidou hatása ellenére is.
A másik két Akadémista jobb állapotban volt, csak néhány kisebb karcolás volt rajtuk, de elég koszosak voltak, köszönhetően a pár órája rájuk hulló, évek óta ott elhelyezkedő törmeléknek. A másik lány bal oldalán a ruha sötétlett a rászáradt vértől, ahol érintkezett a sérült társával, miközben támogatta. A térdén fekvő zanpakuton szintén volt néhány vérfolt, annak a hollownak a vére, aki rájuk omlasztotta ezt a házat.
A gyakorlati záróvizsgára beszabadult egy viszonylag erős hollow, és bár valószínű sikerült megölni az utolsó néhány támadással, a három akadémista a ledőlő épület romjai alatt rekedt, valahol mélyen a pincében. Azt nem tudták, mióta várták más a segítséget, de a sérült társuk ideje egyre jobban fogyott.
- Nem… én itt születtem, a családom már itt él Seireiteiben évszázadok óta. A Fon család tagja vagyok, ők a Shihounok familiáris nemesi háza.- a lány hátrasöpörte rövid, fekete haját, miközben nekidőlt a háta mögött álló betondarabnak, és felemelte a kardját az arca elé. A rózsaszín szempár, mint mindig, határozottan, furcsán csillogva nézett rá vissza a hideg acélpengéről.
- Te nemes vagy, Miho-san? Mármint… ne is haragudj, de nem így képzelnék el egy nemes hölgyet. Amit másodikban csináltál például… hát az elég durva volt- a fiú őszinte meglepettséggel nézett fel a lányra, aki vidáman mosolygott rá. Úgy tűnt, őt nem viseli meg annyira a helyzet, mint a barna hajú társát.
- Melyikre gondolsz? Arra, amikor elvertem azt a két nagyképű bunkót? Mi nem vagyunk olyanok, mint a többi nemes, a mi családunk tagjait testőrnek és orgyilkosnak képzik, már egészen kicsi koruktól kezdve, régen mi voltunk az Omnitsukidou gerince. Én már négy éves korom óta tanulok harcolni, nagyjából azóta képeztek második osztagosnak, hogy járni tudok. A családomban ez a legfontosabb dolog, meg persze a hűség, bár tény, azért bizonyos viselkedési normákat is elvárnának, de másodlagos. Ha nagyon kell, azért tudok viselkedni.- a lány a földre támasztotta a kardja hegyét, és elkezdte lassan forgatni a zanpakutot, kis lyukat vájva a földbe. - Sosem voltam oda ezekért a hivatalos ebédekért, hajlongások, udvarias mosolyok, jópofizás, meg ezek a hülye jelzők. Ja, igen, a sant hanyagold, légyszi! Allergiás vagyok rá.- egy kisebb kő gurult le a hatalmas törmelékhalmazról, és furcsa, ropogó hang szűrődött át a halmon. A ropogó hang lassú, egyenletes morajlással szűrődött át.
- Itt a mentőcsapat! Hallod, Ten-san! Tarts ki még egy kicsit!- a barnahajú fiú egyik kezével megfogta a sérült lány tenyerét, aki gyengén megszorította azt, de más életjelet nem adott magáról. Miho ellenben mozdulatlan maradt, csak egy pillantást vetett a törmelékhalmazra, a mosolya lassan eltűnt.
- Igazság szerint, nekem nincs túl sok olyan nagy, érdekes esemény az életemben, mint a tiédben volt. Teljes család, két bátyám is van, pénzügyi problémánk nincs, és már viszonylag kiskorom óta tudom, hogy mit akarok: olyan szeretnék lenni, mint a nénikém. Ami a nagy szerelmet illeti, az elkerült, talán az segített volna, ha kicsit kevesebb orrot török be, és kedvesebben viselkedem másokkal. Na, asszem mindent elmondtam magamról. Kudake Gojishin, Haribatta!- a lány kezében lévő zanpakuto pengéje megváltozott, átlátszó lett, majd darabokra törött.
A barnahajú fiú tátott szájjal nézte, ahogy az üvegszilánkok körbetáncolták a lányt, aki felállt a földről, és előhúzott egy tőrt. Nagyjából ezzel egy időben félregurult az utolsó szikla, és egy csontmaszkos fej kukucskált be, majd a hosszúkás, recés fogakkal telerakott fejet követte egy hosszú, fekete test. A hollownak számtalan lába volt, ugyanakkor csak vonszolta magát, több vérző seb is volt a testén a korábbi harcból. Egy pillanatra megtorpant, majd teljes lendülettel nekifutott Mihonak. A fiú a zanpakutojáért nyúlt, abbahagyta a sérült szőke lány gyógyítását,és aktiválta a shikaiját.
A hollow néhány méterre tudta megközelíteni a lányt, amikor megtorpant, és fájdalmasan felüvöltött, miközben dobálta a testét. Több vágás, szúrás jelent meg a maszkján, amiből vér kezdett csordogálni, repedések futottak rajta végig. Mielőtt újra mozdulhatott volna, a shinigami növendék a hátán termett, és a tőrt a tarkójába szúrta. Kattanás hallatszott, amit vérfagyasztó sikoly, és még borzasztóbb hangok kísértek. A hollow maszkja összetört, és egy sikoltás kíséretében elporladt a teste.
A lány a földre érkezett, kezében újra összeállt a zanpakutoja elzárt formája. Az arcán érzelemmentes kifejezés ült, ahogy lerázta a kardról a rászáradt vért, és visszacsúsztatta azt a hátán vízszintesen elhelyezett tokba. Ezután újra az a vidám mosoly jelent meg az arcán, ami három perccel korábban. Annyira gyorsan történt az egész, a fiú csak most fogta fel, és tette vissza a kardját a hüvelybe.
- Nem lenne jó mozgatni Tenumit, úgyhogy te maradj itt vele, Kenshin, én hozok segítséget- Miho egy gyors tánclépéssel fordult meg, és tűnt el shunpoval, azon az úton, amerről a hollow tört be, hogy felfalja őket.
Kinézet:
Miho 156 centiméter magas, súlya 45 kilogramm. Rövid, fekete haja többnyire kócos, amikor éppen foglalkozik vele, a frizurája hasonlít Soifon hajviseletéhez. Rózsaszín szemei vannak, amik energiát árasztanak magukból- ha jókedvű, akkor vidámságot, kíváncsiságot, ha pedig valami komolyabb helyzetbe kerül, akkor ravaszságot. A bőre se nem sötét, se nem világos. A szája feltűnően vékony, de ami igazán feltűnő a megjelenésén, az a jobb szemfoga, ami jóval nagyobb a többinél, takarja az alsó párját is.
Alacsonyabb és vékonyabb az átlagnál, a mellei pedig meglehetősen kicsit, ugyanakkor kicsit izmosabb a korabéli lányoknál. Az ujjai hosszúak. Sminkelésnél és körömfestésnél is a lila színt használja, de minimális mértékben foglalkozik csak ezzel. Amikor épp nincs szolgálatban, vagy nem áll fent a veszélye, hogy ez zavaró lesz, orgona illatú parfümöt használ, de higiéniai szempontból mindig kifogástalan. Ő maga nem túl elégedett a külsejével, leszámítva a szemeit- ugyanakkor, még azzal együtt sem néz ki rosszul, hogy viszonylag fiús a járása.
Kedvenc öltözéke egy kivágott hátú, lila bőrruha, amit szinte mindig felvesz, ha elhagyja a házat. Ezt viseli alsóruhaként a shinigami egyenruhája alatt, ami átalakított, az ujjai csak a könyökéig érnek, a két alkarját már a bőrruha ujja fedi csak, leszámítva a tenyereit. A másik hely, ahol ez a lila ruha kilátszik, a nyaka. A ruha felsőrésze cipzárral nyílik, az alsó két, a jobb oldalán elhelyezkedő gomb kipattintása után nyílik szét, és vehető le. Nem szandált hord, hanem egyszerű, fekete cipőt, amit Soifontól vett át, ahogyan azt is, ahogyan a zanpakutoját hordja, jobb kéz felé néző markolattal, vízszintesen a hátára kötve. Szabadidejében a kényelmes ruházatot preferálja. Akárhol van, akármi van, vagy nincs rajta, mindig nála van a bátyjától kapott, háromfelé nyíló tőr elrejtve.
Jellem:
Miho legkülönösebb tulajdonsága a kettős személyisége: általában mosolygós, jókedvű, vicces, sokat pofozkodó, de azért kedves lány, máskor viszont érzelemmentesnek tűnő, hideg gyilkos. Amikor harcol, háttérbe szorítja minden érzelmét, és csak a hideg koncentráció, céltudatosság marad benne. Amikor ilyen, nem érdekli semmi más, csak a siker, a küldetés, egészen addig, amíg egészen biztos benne, hogy a veszély elhárult. A koncentrációkészsége és a megfigyelőképessége kiemelkedően jó.
Miho érző, szerető lány, különösen a családjához ragaszkodik nagyon, de ez igaz a barátaira is, bár belőlük nincs túl sok. Álma, hogy olyan jó legyen, mint a nénikéje volt fénykorában, és egyszer kapitánnyá szeretne válni az Omnitsukidou élén. A példaképe minden területen Soifon.
Miho viszonylag keveset beszél, a gazdag mimikája és gesztusrendszere miatt viszont nem tűnik csendesnek, különösen akkor nem, amikor éppen pofozkodik valakivel. Az, hogy verbálisan kevesebbet beszél, szerinte amúgy is több jelentőséget ad a szavainak, direkt gyártja az egy-két szavas, ellőhető beszólásait, vagy az idézhető mondatait, ezeket fel is jegyezte egy papírra magának.
Feltűnő tulajdonsága, hogy nagyon fiúsan viselkedik, ránézésre néha akár fiúnak is tűnhetne, gyakran tudat alatt elváltoztatja a hangját. Ennek oka is abban kereshető, hogy nem volt korához illő barátnője, és így az anyja viselkedési szokásai mellett a testvéreiét másolta le. Ez néha rendkívül illetlen helyzeteket eredményez, a családja már tudja, hogy nem szabad beengedni idegen nemesek körébe, ha nem akarnak botrányt, ami annak ellenére is be szokott következni, hogy kiváló színész, és el tudja játszani a jól nevelt úrilányt.
Szeret verseket írogatni, bár nem csinálja túl jól, de a lelkesedésével pótolja a tehetségbéli hiányát. Másik nagy szerelme az üvegfújás, amit a zanpakutojával tudott tökéletesre fejleszteni, szinte naponta készít magának valami új üvegszobrocskát vagy üvegtárgyat, és ha valami ünnep van, a megajándékozandó rokon vagy barát jobb, ha már készít is helyet a polcán, mert 100%, hogy ez lesz az ajándéka. Ezeken kívül még hobbija az olvasgatás is, különösen a fantasy regényeket kedveli, de néhány klasszikust is olvasott (pl. Mark Twain).
Az intelligenciája nagyjából átlagos lehet, bár ő ezzel soha nem foglalkozott. Annyi esze mindenesetre bőven van, hogy az őt érdeklő témákban kamatoztassa, illetve megjegyezzen pár őt érdeklő információt, ami pedig nem érdekli, arról többnyire nem tud az égadta világon semmit. Általában nagyon türelmes és szorgalmas, de ha kényszeríteni akarják valaminek a megtanulására, ami nem érdekli, szinte fizikai fájdalmat okoz neki, hogy megtanulja. Ilyenkor hajlamos eltörni a magához közeli dolgokat.
Ezen az érdeklődésbéli hiányán kívül súlyos gyengepontja, hogy elégedetlen a külsejével, és tapasztalatlan a párkapcsolatok terén, csak könyvekből és mások példáiból, illetve néhány rövid beszélgetésből az anyjával tud csak valamit a témáról. Az orgyilkosok között felnőtt, mindig éber, gyanakvó lány ezen az egy területen naiv és könnyen sebezhető.
Zanpakuto:
Haribatta (Üvegtücsök)
Parancs:
Kudake Gojishin (Törd össze magad!)
Típus: Föld (üveg)
Belső világ:
Egy teljesen átlagos, amerikai kertvárosi ház kertje- csak éppen a használó összemegy benne, akkorára, mint egy kisebb egér. A központi hely az üvegvár, egy üvegből összetákolt, átlátszó palota, ahol a zanpakuto lélek lakik.
Kardlélek:
Egy humanoidtücsök, öltönyben, többnyire hegedűvel a kezében. A bőre barna, a szeme pedig sárga. A hangja mély. A találkozásaik alkalmával tanítani szokta Mihot, de nem harcolni, hanem a különböző gyengepontjai megismerésére és legyőzésére, illetve művészetekre, mint zene, szobrászat, festészet, költészet, színészet. Mióta Miho elérte a shikait, üvegfújást is tanít neki. A lánynak a shikai eléréséhez be kellett magolnia az üveg összes fizikai tulajdonságát, a technikákat pedig felismerésekért önmagával kapcsolatban, illetve fejlődésért egy-egy művészetben kapta meg.
Képességek:
1. Üvegdal (Hariuta) A törött üvegszilánkokból bármit képes összerakni a használó (a zanpakutojából származót gyorsabban), így fegyvereket, pajzsokat, de akár hétköznapi szórakozás céljából is valamit. Minél bonyolultabb az elkészítendő tárgy, annál tovább tart megcsinálni. A zanpakuto pontszámon múlik, hogy mennyire lehet keményre csinálni az üveget, ha alacsonyabb a támadás erejénél, úgy viselkedik, mint a rendes üveg, és összetörik.
2. Üvegszív (Harishinzou) A törött üvegszilánkok közül egy rózsaszínné válik a shinigami kezében, aki feldobja azt, több másik pedig körülötte kezd el örvényleni, olyan sebességgel, hogy könnyedén átvágják a csontot is. Miután elkészült ez a halálos üvegszilánkgolyó, a használó képes akarata szerint mozgatni. Koncentrációt igényel, és ha a rózsaszín üvegszilánk, a szív eltörik, az üvegszilánkok úgy viselkednek, mint a normális fizikai valóságban (ettől még megsebezhetik az ellenfelet vagy a használót, ha az olyan szerencsétlen, hogy a szétrepülő üvegszilánkok útjába kerül). A zanpakuto pontszámán múlik, hogy mennyi időt vesz igénybe egy gömb létrehozása. Közben mozoghat a használó, de ebben az esetben nő az elkészítés ideje.
3. Üvegszobor (Haridouzou) Az üvegszilánkokból egy rózsaszín üvegszív körül tökéletesen élethű üvegmásolat jelenik meg egy, a használó által választott személyről. Ez a másolat képes mozogni, fizikai támadásokat bevinni, és rendkívül nehéz elpusztítani (Zanpakuto+2 pont erejű támadások). Az üvegszív a használó parancsára elkezdhet izzani, és felrobbanhat, üvegszilánkokkal szórva be mindenkit (pár másodpercig tart, az ellenfél is látja, hogy felizzik, veszélyes a használóra is). Komoly hátrány, hogy a másolat törékenyebb azokon a helyeken, amit a használó még nem látott a másolt személyből, ezeken a helyeken repedések vannak, amin keresztül Zanpakuto-2 pont erejű támadás is elég (tehát az általában ruhával takart részek). Ha nem robban fel, az üvegszobor véglegesen a szív eltörésével pusztítható el, a sérülésektől függetlenül mozgásképes marad (persze, egy idő után már nem érdemes mozgásban tartani). (10000 lélekenergia, 7 zanpakutora tett pont)
Szeret:
- Családja minden tagja
- Üvegtárgyak
- Művészetek
- Elismerés
- Verekedés, edzés
- Fejlődés
- Rózsaszín és lila színű ruhák
- Orgona (virág)
- Fegyverek (de csak hatékonysági alapon)
- Különböző típusú ugratások, viccek
Nem szeret:
- Gyávaság
- Ostobaság, logikátlanság
- Szájhősködés/nagyotmondás
- Lustaság
- Saját kinézete
- Túl lenge ruházat
- Komolytalanság bármilyen küldetés, feladat elvégzése alatt
- Szépítkezés
- Előítéletek nemesi származás miatt
- Nemesi összejövetelek, hivatalos találkozók
- Nevek után használt jelzők
Felszerelés:
Háromfelé nyitható tőr, különböző papírok idézetekkel és jegyzetekkel
Próbajáték:
Mivel már sokadik karakter, nem tartok igényt próbajátékra. |
|
