Az élet messze sodorta Las Nochestől. Zarándok útra indult már több mint fél éve és ez alatt az út alatt emlékek zuhataga rohamozta meg. Emlékek a múltból, hogy ki volt, mit szeretett, mi tett. Felettébb érdekesnek találta a jelenlegi tényállást. Úgy érezte mint egy nagyon messzi távoli emléket, ami talán nem is valós. Elméje lassan megbomlott, ahogy egyre többet gondolt shinigami életére, de minden egyes alkalommal rá kellett döbbennie, hogy annak vége és most már ő is hollow. Szíve helyén a lyuk furcsán bizsergett minden alkalommal, amikor a múltba meredt és egy lányra gondolt.
Hosszú útja végül vissza vezette őt Las Nochesbe. Új teste, új igényekkel járt, mint például az a szokatlan éhség, amit csak lelkekkel csillapíthatott. Először megpróbálta elfojtani magában az érzést, de az erősebb és erősebb lett, míg végül az ösztönei győztek. Többször tért vissza az emberek világába csillapítani ezt az éhségét és mindannyiszor elöntötte a félelem, hiszen hiába tudta, hiába mondta magának, hogy állj,  valamilyen furcsa módon élvezte. Élvezte levadászni a prédát, majd szadista hajlamait kiélve rajta elfogyasztani. Mindig csak az esemény végére volt képes vissza szerezni önkontrollját, így ő csak nézőnek érezte magát, amíg valaki a tudatán belül megtette azt a kegyetlen lépést, amire szüksége volt, amit ő nem tudott megtenni. 
Az út a vége fele közeledett. Becslései szerint már alig volt egy órára a hollow város. Szépen lassan sétált előre, hiszen hova sietett volna? Nem gondolta arra, hogy megtámadhatják, vagy bárki megkörnyékezné, hiszen ki ő? Gondolta.
Először csak egy érzés, majd egy gondolat és végül egy egy mondat hagyta el a száját, ami a sajátja volt, de valahogy mégsem.
- Bármikor megtámadhatnak te idióta! Nézz körbe! Egy rohadt nagy sivatag kellős közepén vagy! Ideálisabb célpont nem is lehetnél! Szedd össze magad vagy add át a helyed, mert én élni akarok!
Mondta maga elé, de előtte senki nem volt. Magának mondta saját maga. Mintha a józan esze szólt volna hozzá, hogy felnyissa a szemét, amelyet csukva tart születése óta, mert neki nem tetszik ez a világ.
Düh és izgatottság érzése erősödött benne, és érezte, hogy igaza van. Nem szabad csak úgy elengednie magát. Azért mert nem tetszik neki ez a világ, attól még benne él, és élni igen is szeret! Össze szedte hát magát, és most már sokkal inkább tettre készen sétált tovább.

-Arra lesz! Arra szaladt!- visszhangzott a folyosókon. Majd három árnyék törte meg, az ajtón át beszűrődő, mesterséges napfényt, egy-egy pillanatra. Beleborzongtam a tudatba, hogy mit tennének velem, ha megtalálnának. Los Noches nem a legkellemesebb hely, egy hollow számára. A sok beképzelt arrancar, ott rúg belém ahol csak teheti, s én mit sem tehetek ellene. Itt ők az urak, s én egyszerű szolga vagyok, egyenlőre. A probléma csak az, hogy baromira unatkozom. Szóval mióta itt vagyok, gyakran kerülök bajba, Hernandó nagy örömére. Eleinte a fel alá sétálgató, unottnak tűnő arrancarokat zaklattam, de hamar megtanultam, hogy ez nem kifizetődő szórakozás. Legtöbbször csak az utolsó pillanatban úsztam meg az éles tépőfogakat, amik az én húsomra éheztek. Ezután okosabbnak tartottam elrejtőzni, majd mindenki elől. Edzésnek sem volt utolsó folyton láthatatlanná válni, de nem vagyok nagyképű, a legtöbb esetben sokkal inkább a közeledő érdektelensége, semmint a tehetségem mentett meg az ebéddé válástól. A legérdekesebb a bujdosásban, mégiscsak az volt, hogy szép lassan felderíthettem a labirintus szerű kastélyt. A kíváncsiságom kielégíthetetlennek bizonyult, és lassan kezdtem becserkészni a számomra tiltott szobákat is. A mostani üldöztetést is ennek köszönhetem.
Ugyanis legutóbbi utam alkalmából, egy furcsa dohos szagú szobába jutottam. Könyvszekrények sorakoztak tömött sorokban, s mindegyik polcon papírtekercsek, és könyvek sorakoztak. Őszintén szólva nem igazán emlékeztem ezeknek a rendeltetésére, de szobát nagyon elzárták előlem, a szellőzőn át kellett belopakodjak, szóval biztosan érdekesnek kellett lenniük. Egy gyors ugrással fel is szökkentem az egyik polc tetejére, hogy jobban szemügyre vehessem a helyet. Recsegett, ropogott alattam a fa, de gondoltam azt a pár pillanatot csak kibírja. Hát rosszul gondoltam... Közelebb hajoltam az egyik tekercshez, hogy megszimatoljam, erre megindult alattam a talaj. Irdatlan robaj keretében, kártyavárként dőlt össze a szoba mancsom nyomán, engem pedig beterítettek a romok. A következő amire emlékszem, hogy kintről égtelen kiabálás hallatszik be, én pedig reflexből kivetődöm az ablakon. Épp csak az utolsó pillanatban, hiszen zuhanás közben még hallottam, ahogy kivágódik az ajtó, és annyi káromkodást hallok egy szuszra, mint még soha. Mázlimra alattam pont egy kisebb erkély várt arra, hogy földet érésem színhelye legyen, s percek múlva már egy méterekkel arrébb lévő szobában lapultam. Illetve lapulok most is. Ha most elkapnak, biztosan felkoncolnak. Jó sok szerencse kell ahhoz, hogy Hernandó most is kihúzzon a pácból, de erre csak akkor van esély, ha hozzá jutok el először.
Ekkor pattant ki az isteni szikra a fejemből. Ha sikerülne a falakon kívülre jutnom, biztosan nem gyanakodnának rám. Odakint legfeljebb hozzám hasonló hollowokat alkalmaznak őröknek. Játszi könnyedséggel intézem el őket azóta, mióta elkezdtem megismerni az arrancarok lélekenergiáját. Egy igazi arrancart még messziről sem vernék át, de a legtöbb hollow ellen már működik az álca. Úgy menekülnek az utamból mintha csak tényleg a felettesük lennék.
~Már csak ki kell jussak valahogy!~
Ekkor téved a tekintetem a csillagos éjszakába nyíló ablakra, amivel eddig pont szemben ültem, és arcomon őrült vigyor terül szét, már amennyire egy oroszlánnak van arca, vagy képes vigyorogni. Már éreztem a közeledő lélekenergiákat, akkor se lett volna időm meggondolni az ötletem, ha akartam volna. Teljes sebességgel kizúgtam az ablakon.
~Végül is macska vagyok, elvileg talpra kell érkezzek nem?!~
A talpra érkezéssel nem volt probléma, de a több tíz emelet zuhanás, még a csekély lélekenrgiámmal tompítva is, hatalmas gombafelhőt eredményezett, miután becsapódtam a homokba. Köhögve, és prüszkölve másztam ki a gödörből, mivel majd minden testnyílásomat eltömítette a homok. Nem szerettem ezt a hatalmas sivatagot. Üres volt, teljesen üres, és ezzel folyamatosan a bennem is tátongó kielégíthetetlen ürességre emlékeztetett. Persze sok időm nem volt merengeni, így rögtön futásnak eredetem. Hamar eltelített az öröm, hogy megszabadultam, és Hernandónak bőven marad ideje megtalálni, de előre ittam a medve bőrére. Néhány kiló méter rohanás után, olyan lélekenergiába futottam, hogy a lélegzetem is elakadt. Nehéz megbotlani, a sima homokban, de nekem ebben a helyzetben még ilyen hőstettek is sikerülnek. Úgyhogy fuldokló homokgolyóként gurultam tovább, egyenesen a hatalmas monstrum felé, akitől egyetlen méterre álltam meg a homokban, a hátsómra ülve. Nem túl heroikus ilyen módon megérkezni egy valószínű csata helyszínére, de ha ezt túlélem az sem lesz valami heroikus a kilátásokat tekintve.
~Ez az izé, egy igazi szörnyeteg, remélem hamar rám talál Hernandó!~

[color:3b62=D9D916]Mint kiderült, az oroszlánszelídítés nehezebb, mint képzelte.
Miután a szó legszorosabb értelmében átcipelte az Adjuchast az Üres Világba, azonnal a Sanador Equipas gondjaira bízta, s noha azok el tudtak volna képzelni hivatásukhoz jobban méltó feladatot is, mint egy közönséges lidérc pátyolgatása, nem mertek ellentmondani a Thres Espada fraccionjának. Tulajdonképpen nem volt butaság tőlük… Így aztán Leon rekordidő alatt beforrt bőrű talpára állhatott, s beléphetett Hernando Rivera, az Éjszakai Város arrancarjának szolgálatába.
A neheze nagyjából ezután jött.
A kettejük kapcsolata jó néhány buktatót rejtegetett. A rangsorral nem voltak, gondok, egyáltalán nem. Ezek a problémák leginkább akkor kerültek elő, mikor a mexikói látótávolságon kívül tartózkodott, s általában komoly mennyiségű diplomatikus frázis, Cero és más hasonló elpuffogtatásával járt az elsimításuk. Meg volt róla győződve, hogy mióta ideérkezett, nem jártatta annyit a száját, mint az utóbbi aránylag rövid időszakban, noha a kezdetek az ő számára sem voltak éppen veszélytelenek. De cserébe mikor jelen volt, Leon viselkedett. Többé-kevésbé még a lidérc egykori értelmét is sikerült előásnia, bár gyanította, hogy ehhez Hueco Mundónak több köze van, mint neki. Mint remélte, végül akár egész ütőképes csapatot is alkothatnak majd. Egy jó közelharcos egy jó manipulátorral és távharcossal… Csak a kezdeti fegyelmezési problémákon kellene átlendülniük.
Az olyanokon, mint amilyen a mai.
Az arrancar olyan sebességgel rohan a végtelennek tetsző folyosókon, hogy közönséges szem nem is láthatná, az itteni lakosok azonban többnyire csupán felháborodott mordulásokra méltatják, ahogy hasonló gyorsasággal kitérnek az útjából. Időnként lestoppol, hogy az egyik falra illessze a mutatóujját, egy másodpercre aktiválva az Indice Radart, majd újra nekilendül a kapott irányba. Minél hamarabb el kellene érnie a lidércet: újfent bajba került - nem is kicsibe: ezúttal a Grantz-könyvtár egyik részlegét dúlta fel  -, s mindez tőle távol történt, számos Númerossal energiaérzékelés-távolságon belül. Szóval rohan. Ki akarja húzni az Adjuchast a fekáliából, mielőtt végeznek vele…
Ezek után kifejezetten megkönnyebbül, mikor a jelek kivezetik a városból. Nem valószínű, hogy a nyílt sivatagba követni fogják. Nem mintha félnének a végtelen, fakófehér buckasoroktól, inkább abból a megfontolásból, hogy egy lidérc úgysem mehet arra sokfelé - legfeljebb a Menosok Erdejébe, ahol aztán úgyis végez vele az Erdő Őre. Szóval: nincs értelme az egésznek. Szerintük, persze…
Ő, noha az oroszlánnal egy szinten mozgott, egy centit sem zuhant, inkább az egyszerűség kedvéért a levegőben sonidózva tette meg az utat, ami az érzékei szerint a lidérchez kellett, hogy vezessen. Immár valamivel kevésbé igyekezett, azonban még így is jóval gyorsabban haladt, mint Leon kevéssel előtte.
Több mint egy kilométerről érezte meg az idegen lélekenergiát, jóval azelőtt, hogy látótávolságon belül került volna, s ez nem csupán az érzékei élességéről, de az energia hatalmas mértékéről is regélt. Leoné szinte elveszett mellette. pedig a két lény ott volt egymáshoz közel…
Aggasztóan közel.
~ Ó, ezt már igazán…
Nemsokára a két Adjuchas fölött ácsorog a levegőben tizenöt-húszemeletnyi magasságban, s lefelé bámulva, aggódva lesi Leon lestoppolását. itt probléma lesz… Hacsak nem hozza ki nagyon gyorsan a saját lidércét.
Végül úgy dönt, Bronchához folyamodik.
A vászonréteg a két lidérc között jelenik meg a semmiből, eltakarva őket egymás elől, s aztán nekiáll módszeresen egy fehér kupolába zárni Shukót. Ez inkább csak megzavarás – csak a kellő távolság felvételét hivatott takarni. Rivera ugyanis lejjebb ereszkedik, alig tíz-tizenöt méterre a homok felszínétől, méghozzá nagyjából Leon fölé. Egyik kezében a Zanpakutója, a vásznat továbbra is szünet nélkül idézi, másik kezével az oroszlánnak int egyet-egyet türelmetlenül, hogy menjen távolabb. Közben pedig megidézi a Memoria de Morirt.
Mindez persze édeskevés egy harci helyzethez képest. Csupá egy tisztességes kezdőpozíciót akar elfoglalni, ehhez szolgálhat tűrhető kiindulási alapnak a külvilágtól vizuálisan elzárt, amnéziás Shuko. Ő pedig… Nos, innentől a közelharcot áttestálná a lidércére.

Hirtelen nyert magabiztosságával bátran sétált előre groteszk kezein. Már tervezgette magában, hogy miként tér vissza, hogyan környékezi majd meg újból Vexet, hiszen őt se látta már nagyon régen. Habár jól emlékezett az Espadaval való harcra, harcokra, biztos volt benne hogy nem akarja bántani. Emlékezett arra, amikor még shinigamiként változott lidércé, és vadállat módjára harcolt meg vele és ő miután megunta a pattogást, egyszerűen lecsapta. Ez az erő nagyon vonzotta. Úgy érezte ezzel az erővel társulnia kell.
Gondolat menetéből egy megbotlott hollow szakította ki. Szemével lassan végig mérte a feléje bucskázó lidércet, aki kicsit sem tűnt veszélyesnek. Csupán egy méterre állt meg tőle. Shuko nem jött zavarba, vagy izgalomba, sokkal inkább kíváncsi lett. Ritkán lát ilyen erős lidércet éppen ezért közelebb hajolt fajtársához, hogy jobban szemügyre vegye, s közben csak egy mély morgás szerű hangot hallatott. Lassú óvatos mozdulatai nem igazán keltettek volna rémületet senkiben, ha azt nem ezzel a groteszk testtel teszi, de hát abból kellett dolgozni, amink van.
Éppen közelebb hajolt volna, hogy megszimatolja az újonnan szerzett játszó társát, amikor valami furcsa papír szerű anyag jelent meg a semmiből előtte. Nem jött zavarba, inkább azt kezdte el vizsgálni. Ezt a dolgot a kis lidércnek tulajdonította, hiszen érzékei még közel sem voltak annyira kifinomultak, hogy lélekenergiákat külön válasszon. Az átváltozás is megviselte ilyen téren, de sokkal inkább az viselte meg, hogy mennyire új neki ez az egész.
Ahogy vizsgálta a vászont egyszer csak arra lett figyelmes, hogy ez a vászont bezárja őt egy kupolába és immár tökéletesen sötét van körülötte. Ez nem tetszett neki. Eddig nem érzett félelmet, vagy óvatosságot, de ez arra figyelmeztette érzékeit, hogy valami nincsen rendben. Felmordult kicsit hangosabban és ugró állást vett fel. Megfeszítette minden izmát, hogy kellő képen gyorsan tudjon reagálni és a megmaradt kevés vértartalékát, amit felhalmozott a hónapok során a hátán található bőr rétegbe, most kilövésre készen tartotta, hogy ha nem tud elugrani, azért mégse sebesüljön meg. Védekezésből nagyon jó volt Shuko, de senki sem a védekezést nézte volna ki belőle.
Gyanakvóan morgolódva forgott lassan körbe, és a legkisebb hangforrást kereste, hogy majd azt követve kirohan a bizarr képződményből. Egyelőre viszont csak figyelt, bele ment a játékba.