Jelszó: oaio
Engedélyek: A rokoni kapcsolatra az engedély megvan. A különleges zanpakuto képességre, az engedélyt megadta, és a képességeket ellenőrizte: Szayel Aporro Granz.

~ Előtörténet

Sötétség járta át a világot, ezen a hajnali órán. A holdfényben úszó táj, még javában aludt, s az igazak álmát látva, talán egy szebb jövő tárult a szemeik elé. Egy magas, fekete hajú alak lépett a rizspapír ajtón át, a szobába. Ritka esemény volt, hogy ilyen korán, máris ébren volt, ám mindig céltudatos kisugárzása, megingathatatlanul hajtotta előre. A falnál álló polchoz siklott alakja, majd leemelt onnan egy vastag bambuszkönyvet, és egy ecsetet. A szoba közepén terpeszkedő asztal mellé térdelt, s gyertyát gyújtva kinézett a sötétbe burkolózott tájra. A holdon pihent a tekintete, s mély levegőt véve felnyitotta a könyv fedelét. Ma olyan történetet vés a sorokra, melyet régóta tervez, s mely kedves a szívének. Tintába mártotta az ecsetet, s a sorok fölé emelte az ecsetet. Egy csepp tinta hullott a bambuszra. Pont?


Sötét, nyugodt éjszaka takargatta be a világot, s még a hold bántó fényét is köpenye mögé rejtette. Csupán az eső esett, megállíthatatlanul, elcsendesítve minden mást a világon, minden cseppje úgy kopogott, akárha ezernyi lovas indulna meg messzi földön vívott csatájába, s a patkók dobogása, még a Fon ház birtokáig is eljutna. Ilyenkor mindig hadvezérnek érezte magát, aki a családja élén, szamurájként átvágtázik az ellenségen, s kardja lesújt mindenkire, ki a házát fenyegeti. Édesítő, mámorító érzés volt, a terasz gerendájának dőlve figyelni a világot, ahogy a zápor érkezésével elhalnak hangjai, s nem marad más, csak a dicső, megtisztító zivatar, a fáradhatatlan lovasok, messziről a mennyekből. Habár a valóságban, nem volt se szamuráj, se rettenthetetlen vezető, mégis úgy érezte, ha elég erős, a világ hatalommal jutalmazza törekvését. Kiskora óta nevelték, s talán egy életre megjegyezte, hogy a hatalom, nem ajándék, azt az ember nem csak úgy megkapja, ki kell érdemelni, küzdeni érte, és megtartani, különben elvész, akár egy szem homok, a viharban. Messzire kerül, s olyan helyen lel új gazdára, ahol jobban érzi magát. Szeszélyes szerető csupán a hatalom, mely egyik ágyból kilépve, máris az új társát keresi, ha nem tartja meg a nemes. Pontosan olyan, mint egy ledér fehérnép. Fel kell kutatni, meg kell szerezni, kiélvezni a vele töltött időt, megtartani magunk mellett, s ha rosszul válogattunk, olykor fizetni kell érte. Furcsa gondolat ez, de igencsak találó hasonlat.
Sötét, nyugodt éjszaka takargatta be a világot, bár a Fon ház főágának első-szülötte tudta jól, dorgálás lesz, ha a mesterei, vagy valamelyik csoszogó örege a családnak meglátja, hogy ilyen későn is ébren van, pedig a holnapi, egy fontos nap lesz az életében. Már rég összegyűjtötte az információkat, amire szüksége volt. Régóta képzik már, hogy a Shinouin testőrség feje legyen, ám holnaptól, elkezdődik a valódi tanulás. Eddig csak felkészült, megtanulta mindazt, amit másnaptól élesben, hiba nélkül kell alkalmaznia. Az öregek nem bíznak rá óriási terhet, tehát nem a főághoz kerül, ám a kihívás így is komoly, elvégre a másodág vezéri címének várományosára kell ügyelnie. Shinouin Yuuken. Kedvére való figurának tűnik, eddigi információi alapján, ám mint tudjuk, a látszat olykor megtévesztő lehet. Érdekes, összetett feladatnak ígérkezik, ami az egész életére kihatással lesz. Az amit itt megtanul, amit itt a saját javára fordít, az a ház fejének védelmekor is, fegyver lesz a kezében. Fegyver, ami a vezér kezébe illik. Talán nem lesz hadvezér, s a serege felderítőkből, orvgyilkosokból, fog állni. Nem lesz olyan hangjuk, mint az esőnek, de az erejük, a tudásuk, és a sikerük, ugyanúgy megtisztítja a világot, mint a zápor.
Mókás dolog... akkor is épp így esett, mikor a világra jött.

Fém koppant a fémen, s a dobótűk semmivel össze nem téveszthető, csikorgó hangja tört utat az agyához. Nem tudta mikor aludhatott el, de annyi bizonyos volt, hogy nem vette a fáradtságot, hogy visszamenjen a szobájába. Ahogy volt, fekete kimonóban a gerendának vetve a hátát, úgy szenderedett nyugodt álomra. Talán kissé védtelennek tűnt, de tekintve, hogy a ház, akár egy erőd, bevehetetlennek tetszett a külvilág számára. De nem a mai nap, hiszen eltakart arcú alakok lendültek felé. Hollószín haja, szinte fekete csíkot húzott maga után a levegőben, olyan gyorsan ugrott hátra, a lesújtó naginata elől. A fiú – mert támadója mozgása láthatóan jelezte, hogy nem érett még férfivá a hosszú fegyver forgatója – csupán a levegőt szelte ketté, de tétovázott egy pillanatig, melyet a nemes azonnal ki is használt. Egy gyors lendülettel az ifjú vállába dobta a kunai-t, melyet az imént a ruhája ujjából húzott elő. Míg a dobás célt ért, megpillantotta a sebzett mögül előtűnő két újabb támadót, s beugrott a szobájába, bár sejtette, hogy a plafonon megbúvó orvgyilkos ott les rá. Ideje hát, hogy kellemetlen meglepetéssel köszöntse a hajnali vadászt. Shurikent kapott elő a ruhája ujjából, s röptében behajította a plafon gerendájába kapaszkodó ninja combjába. Ügyelt rá, hogy ne okozzon komoly sebet, hiszen ekkorra már pontosan tudta, hogy kik zavarták meg a reggeli nyugalmát. A lezuhanó test mögül, egy bot került elő, s mint az árnyakból lecsapó kobra, a gyomrába kapott. Megjátszott lendülettel hátra vetődött, akárha az ütés ereje küldte volna padlóra. A négy fiú, győztesnek érezte magát, ahogy megrohamozta a futon-on szenvedő nemest, ám a villanás, s a saya-ból előtörő penge sajátos hangzása, tisztává tette számukra, hogy akkor vesztették el a csatát, mikor a dobótűket eldobták.
- Négy hibát követtetek el. -Szólt komoly, tekintélyparancsoló, nyers hangon. - Az első: kevesen érkeztetek. Négy orvgyilkos, egy Fon nemes ellen, sértésnek számít. A második: túlkomplikáltátok a feladatot. Egyszerűbb lett volna nyilazni, a tetőről. Három: otthonos terepen próbáltatok kihívni. Egy igazi ninja, és egy igazi nemes, kartávolságban, vagy annál közelebb tartja a fegyvereit, még alvás közben is. - Itt felkelt, s a négy fegyveresen látszott, hogy megijedtek. Fiatalok, és tapasztalatlanok voltak még. Valószínűleg ez volt az első éles gyakorlatuk, ellentétben vele. - És négy, és ez a legfontosabb. Elárultátok, hogy kik vagytok, és ki küldött. A mozgásotokból lerí, hogy Isamu mester tanított titeket, s engem próbált megviccelni, ezzel a korai színjátékkal. Gondolom meglátta, hogy hol aludtam el, s úgy döntött kis reggeli tornával örvendezteti meg legjobb tanítványát. - Magyarázta, s a kezében nyugvó katana, most is harcra készen tekergett, ahogy a négy alsóbb ági rokonát figyelte. Azok akár a nyárfalevél, úgy remegtek, s ezt ilyen fiatal suhancoktól – mert azok voltak, ez kétségtelen – alternatív dicséretnek tudta be. - Miért óhajt látni a mester? - Kérdezte, érdeklődve, s visszalökte a kardot a tokjába. A legmagasabb, s szemmel láthatóan a legidősebb fiú – amelyik eltalálta a bottal – leoldotta az arcát fedő maszkot, s meghajolva szólalt meg.
- Kaito-sama! Isamu-sensei, a kertbe kéreti gyakorlóruhában. - Magyarázta, s a győzedelmeskedő nemesnek, mosoly szaladt az arcára. Karddal a kezében, elindult kifele, s ahogy elhúzta a rizspapír ajtókat, ébenfekete szemében ravaszság csillant. Gúnyos kifejezéssel visszafordult, s élvezte, hogy a többiek, félnek tőle. Persze minden okuk megvolt rettegni, a testőrség leendő fejétől, de Fon tobzódott a szorongásban, ami a státuszának szólt.
- Még valami. Attól, hogy az ellenfél fegyvert ránt, és elkezd beszélni, nem jelenti, hogy véget ért a feladatotok. Akkor sem, ha történetesen én vagyok a célpont. Négyen vagytok. - Mosolygott kedvesen, nyájasan, ahogy egy nemestől ez elvárható volt. - A helyetekben, nem mondanám el a mesternek, hogy mindössze tíz másodperc alatt, legyőzött, egy alvó ember. - Vigyorgott, s a többiek értették a jókedvét. Nem kell elmondaniuk a szégyent a tanítójuknak. Megteszi helyettük a rokonuk.

A kert felé haladt, a gyakorlófelszerelésében, mely nem sokban különbözött a fekete ruhások alap viseletétől. Kemény vonású, szakállas, hollószín hajú férfi gyakorlatozott a kertben, s minden ütése, minden mozdulata, akár a felhők közül előtörő hatalmas sárkány. Méltóságteljes, erős, és hatalmas. Nem szólt, csak karba font kézzel az egyik fának támaszkodott, s figyelt. Itta a tudást, még akkor is, ha csak látta a mozgást. Tudta egy nap, szüksége lehet bármire, amit csak megpillant a világban. Ki tudja, talán egy nap, ezek a mozdulatok mentik meg egy Shinouin életét, vagy akár a családja egyik tagját. Sosem lehet tudni, így mindig nyitott szemmel járt a világban. Aztán a mester két rúgás közt megszólalt.
- Illik egy nemesnek elaludni, védtelenül a teraszon? - Mordult Kaito-ra, aki gúnyos félmosollyal az arcán vágott vissza.
- Négy tapasztalatlan Fon kölyköt küldtél ellenem. Megsértettél mester, hogy ilyen egyszerű prédának gondolsz. Tíz másodperc alatt elbambultak. - Már régóta nem félt Isamu-tól, a tisztelete egészen máshonnan fakadt, s ezt mindketten nagyon jól tudták. Egyszerű közjáték volt ez csupán, mellyel egymást üdvözölték rendszerint.
- Tíz másodperc, mi? - Morgott a sensei, majd befejezte a gyakorlatot. - A sírba visznek az óvatlanságukkal. Mivel támadtak rád?
- Négy dobótűvel, egy naginatával, és egy hosszú bottal. - Nagyot mordult, majd egy sort káromkodott is az öreg, mire Kaito mosolyogva szembeállt vele, s küzdőállást vett fel.
- Na de Isamu mester. Hát beszél így egy bölcs, öreg tanító? Azt hiszem, ezért a bájos szófordulatért móresre kell tanítanom. - Persze a férfi felnevetett, s maga is felvette az alapállást.
- Taknyos kölyök vagy még ahhoz, hogy engem legyőzz, fiú. De ha annyira nagyra vagy magaddal, had látom mit tudsz, Kurohyou. - Fekete párducnak nevezte, mint mindig, mikor megküzdöttek. Úgy vélte, a legidősebb Fon fiú, úgy harcol, akár a nagymacska, így találónak látta ezt a nevet, s egy idő után, Kaito is megszerette. Hízelgőnek találta a dolgot, ugyanakkor ismerte a mestert. Tudta, ha így tartja, nagy valószínűséggel igaza van a dologban. Elmosolyodott, s támadásba lendült.

Mikor délután felkeresték az öregek, hogy bejelentsék, a lélektovábbképző akadémiára fog járni, s Shinouin Yuuken testőre lesz, hálásan megköszönte, ám mélyen magában, csupán gúnyosan mosolygott, s azt gondolta, a vének kezdenek kiesni a formájukból. Már a szervezkedéskor tudta, hogy hova küldik, holott titokban, egymás közt beszélték meg, a ház nagyjai. Az anyja, mint mindig, valószínűleg most is tudta, hogy kikémlelte a dolgokat, ezért egy utolsó pihenő estével lepte meg a fiút. Mindig így jutalmazta, ha az elvárásokon felül teljesített, így már kiskorában megtanulta, ha a maximumot nyújtja, az mindig több eredményt hoz. Persze, ahogy az öregek megtanították neki, mindenben a tökéletesedést kereste, éppen ezért, művészetként gondolt, szinte mindenre, amit megtanult. Az intrika a nemesi művészet magasiskolája, míg a kardforgatás, egy másik művészeti ág. Lassan megtanulta, hogy egy nemes értéke, gyakorlatilag a tudása. A hatalom a fegyver a kezében, de maguk az ismeretek, s azok felhasználása mutatja, hogy mennyit is ér. Ha rosszul használja a tudását, vagy ha az hiányos, az ember sosem léphet túl a korlátain.
Ugyan megjegyezte ezeket a szavakat, s gördülékenyen, profin alkalmazott mindent, amit a kezébe adtak, ám sosem érezte át a lényegüket. Mélyen a szívében, még nem tudta felfedni a szavak mögött rejlő jelentést.
- Csatlakozhatok, Kaito-dono? - Lépett be az onsen medencéjébe, Isamu mester, s a fiú, meglepve hallgatta a megszólítást.
- Dono? - Kérdezett vissza, hiszen sosem szólította még így a tanítója. Váratlanul érte, elvégre annak ellenére sem nevezte így még, hogy nem egyszer iszogattak együtt.
- Holnaptól kilépsz a nagy „k” betűs életbe. Én már nem taníthatok neked többet, bár lenne még tudás, melyet átadnék, de azokat csak akkor értenéd igazán, ha megtapasztalod őket. Ezért mostantól úgy tekintek rád, mint a testőrség parancsnokára. - Magyarázta a sensei, mire a Fon biccentett a fejével.
- Megtisztelő, Isamu-dono. Ígérem mint a tanítványa, nem hozok szégyent. - Sokáig ücsörögtek a forró vízben, míg egyszer az ég felé nézve, a fiú megszólalt. - Isamu-sensei. Mondd, mi határozza meg, az ember értékét? - Az idősebb férfi, egy pillanatig elgondolkodott, s a szakállát vakargatva végül komoly választ adott.
- A harcos értéke, az ereje, és a tisztelet, amellyel az ellenfele, és a fegyvere iránt viseltet. A nemesek a hatalomban, míg a bölcsek a tudásban mérik ezt. A férfi értéke azonban... - Kis szünetet tartott, míg a fiú felé fordította a tekintetét, aztán fojtatta. - Abban rejlik, hogy miként bánik a családjával, és – Itt felemelte a hangját, és tapsolt kettőt, mire egy idősebb alak, egy tálcával a kezében belépett, letette a medence mellé az edényt, s a rajta pihenő üveget meg a két poharat, s amilyen gyorsan érkezett, úgy távozott. - hogy mennyire bírja az italt. - Az üveget nyújtotta a mester a tanítványának, s az beleszagolva, elfintorodva öntötte földre a szakét. - Megbolondultál? Ilyen drága nedűt csak így kiönteni. - Morgott, ám a fiú arcára öntelt mosoly szaladt.
- Mester. Az én vendéglátásomat élvezed. Csak nem gondolod, hogy ilyen italt iszunk? - Mondta, s a keze kiemelkedett a vízből. Hangosat csettintett, mire ketten lendültek be kintről, és poharat adtak a kezükbe, majd italt töltöttek nekik. - Amit te hoztál, a legjobb szaké volt, ami kapható. Én elhoztam azt, ami nem kapható. - Vigyorgott, s felemelte a poharat. - Kampai. - Egyszerre húzták le a poharuk tartalmát, majd összemosolyogtak.
- Megleptél. Ám ha azt hiszed, ennyi trükk volt a tarsolyomban, alaposan alábecsülöd Isamu Ryuko-t. Gyertek! - Kiáltott ki a szakállas, s kaján vigyorral az arcán figyelte, a tanítványa reakcióját. Mögötte ugyanis nem egy, vagy két, hanem tucatnyi, gyönyörű lány lépett be, és látta, ahogy Kaito-nak elakad a lélegzete, majd leesik az álla. - Neked hoztam őket. Válogass kedvedre! Legyen emlékezetes az estéd, mielőtt shinigaminak állsz. Lépj ki egy jó emlékkel a való életbe. - Mondta, s felkapta a szakés üveget. - Erre majd én vigyázok! - Jelentette be, miközben ellépett két fekete hajú szépség közt, majd az egyiknek a fenekére paskolt. - Hölgyeim, önökkel szemben, a híres neves Fon Kaito ücsörög. Azt hiszem nem kell bemutatnom senkinek. Tegyék emlékezetessé az estéjét. - Vigyorgott, az öreg, és kilépve, még hallotta ahogy a lányok, kuncogva a vízbe lépnek.



A nap első sugarai bejárták a nyitott ajtajú szobát, s megállapodtak az alkotó alakján, körbefonva azt fényükkel. A természet jelezte számára, hogy ideje eloltani a gyertyákat, s ő értette a célzást. Az eddig fényt adó viaszrudak, most kialudtak, helyüket átvették a napsugarak. Az alkotó előtt betöltött oldalak feküdtek, s úgy érezte, ideje tiszta lapot nyitni. Új fejezet nyílik, a történetben.

A gondolataiba merülve, azon kapta magát, hogy még mindig nem alszik, pedig órákat töltött az álomba merüléssel, ám valahogy a pihenés messzire kerülte. A kényelmetlen, kemény matracon elnyúlva, azon gondolkodott, hogy vajon, mit tehetne még Yuuken-dono biztonságáért. Csak a munkája járt a fejében, és egyelőre, ez fontosabb volt, mint a tanulmányai, vagy akár a a zanpakuto-ja. Bár régóta igyekezett kapcsolatot létesíteni vele, mindenképp a főnemes védelmére kell koncentrálnia. Habár a jizen eddig nem segített neki, hogy az asauchi-ból, a saját lélekölője legyen, érezte, hogy jó úton halad. Csupán ezek a gondaltok tudták elterelni a figyelmét arról, hogy valószínűleg, még mindig nem elég óvatos. Igaz, hogy a Shinouin melletti szobában lakik, s az is, hogy ahol teheti elkíséri, ha csak távolról is, de mindig látótávolságban marad a védett személy. Mégis, úgy érzi, nem elég elővigyázatos. Talán éjszakára az ajtaja elé kellene állítani valakit. De mindegy, éber marad, még ha ez abba is kerül, hogy keveset alszik, ezt bírnia kell a szervezetének. Nem azért készítették fel, kemény edzéssel, gyerekkora óta, hogy ilyen dolgokon elbukjon. Túl kell lendülnie a korlátain, hogy a maximumot nyújthassa magából. Mint a testőrség leendő feje, a legrosszabb helyzetekkel is meg kell birkóznia. Talán elég lesz az az elővigyázatosság, amit megtett. A csapda a főnemes ajtaján, és ablakin, mindenképp feltartják azokat, akik meghívás nélkül akarnak bejutni, ám egy ilyen rangú személy életében, mindig akadnak olyanok, akik meghívóval érkeznek, a megölésére. Na persze a legtöbb ilyet, messziről kiszúrja, s többnyire azelőtt hatástalanítja a fenyegetést, mielőtt az bármit is tehetne.
Kopogás törte át az éjszaka csendjét. Gyanakodva pillantott az ajtóra, s a fegyveréért kapott, majd óvatosa az ajtóhoz osont. Nem hallott kintről semmit, de ez nem jelentette azt, hogy nincs mitől tartania. A kilincs felé nyúlt, s óvatosan utat nyitott az éjféli látogatónak. Furcsa, idegen alak lépett teljes magabiztossággal a szobába, s olyan ruhát viselt, amilyet Kaito, még sosem látott. Tömött vállú, vastag anyagú, barna szövetkabátnak tűnt, bár messze nem volt az, hiszen alig ért tovább a derekánál. A nadrágja ugyanabból a matériából készülhetett, s szinte teljesen egyenesen követte a lábak vonalát. A férfi nyakában, valamiféle, vékony sál lóghatott, bár aligha védett a hideg ellen. Inkább valamiféle kiegészítő darabnak tűnt, az idegen öltözéken. A nemes berántotta a férfit az ajtón, majd kilesett, de odakint, egy ölelkező páron kívül, senkit nem látott, annak ellenére sem, hogy alaposan körbekémlelt. Bezárta az ajtót, és karddal a kezében az idegen felé fordult.
- Ki vagy te? És miért zaklatsz, ilyen kései órán? - Kérdezte komor tekintettel az arcán. Az ismeretlen, azonban nem jött zavarba, kíváncsi tekintettel vizsgálta a pengét, s az állát marokra fogva, szakállsimogatást mímelt, bár az arcán még borosta sem nőtt.
- Szóval ez volt az. Érdekes. - Morogta az orra alatt, mire a háborgatott nemes szorosabbra vette a fogást a markolaton. - Ó ne nézz így rám, Kaito-dono. Messze nem olyan veszélyes most minden, mint amennyire túlreagálod. Úgy tudtam, hogy sokkal, nyugodtabban fogadod, a dolgokat. Ja nem, az nem most van, de lesz, nem is sokára. - Hadarta, s közben meglibbentette a függönyt, ám a nemes legnagyobb döbbenetére, nem mozdult annál tovább, ameddig az idegen hozzáért. Sem előre, sem hátra, megdermedt s megállt a levegőben.
- Miféle illúzió ez? - Lépett közelebb fenyegetően a nemes, s az érzékei, a környezetet, s az idegent pásztázták. Gyanús volt neki minden, de valahogy nem érezte, hogy meg akarnák támadni. Igyekezett meggyőzni magát, hogy baj lesz, ha leengedi a fegyvert, ám valahogy nem érkezett a támadás, amire várt.
- Nem illúzió, de tudod, ahol nincs idő, ott nem történhet változás. Minden mozdulatoddal, minden lépéseddel, az idő párhuzamos terei között lépkedsz, még azzal is, hogy ösztönszerűen lélegzel, holott semmi szükség rá. Úgysem halhatsz meg egy olyan pillanatban, ami mindenkor létező, és sosem létező valós valótlan. De... – Itt összeütötte a tenyerét, s finoman a kard felé nyúlt, mire Kaito a torkához érintette annak hegyét. - Na jó, akkor mondom így. Mert úgy látom, esténként, még nehezen viseled a zaklatást. Furcsa, hogy erről milyen gyorsan le fogsz szokni. - Eltolta a pengét a torkától, s barátságosan a a nemesre pillantott. Mintha, már régóta jóban lennének, mintha egyenesen testvérek lennének. Nem értette az egészet, de hagyta beszélni az ismeretlent. Az eddig vidám, és megingathatatlanul gondtalan arc, most komoly tekintettel nézett, mélyen az éjfekete szemekbe. - Kezdj el szerencsejátékozni! Komolyan mondom, tanulj meg, kockázni, pókerezni, amire csak lehetőséged nyílik, tanuld meg! - A legidősebb Fon fiúnak a lélegzete is elállt. Nem látott hazugságot, az ismeretlen tekintetében, s ez felettébb zavarta. Nem akarják megtámadni. Ez a furcsa idegen, azért jött, hogy elmondja neki...ezt? Nem értette az egészet, ahogy a másik, ellépve mellette, megveregette a vállát, és kifele indult az ajtón. Utána lépett, mire az megfordult, és ismét gondtalanul, vidáman szólt hozzá, mintha csupán az időjárásról beszélgetnének. - Ja és ne legyél ilyen komor. A világ nem a teljesítményből áll. Lazíts, légy nyugodt, szemléld másként a világot. Úgy mint a bölcsek. Ó! És mindig a család az első. Jól jegyezd meg! - Hadarta, s kilépett az ajtón, Fon pedig utána, s döbbenten pillantotta meg, hogy az ölelkező pár, még mindig ugyanott állt. Egy centit sem mozdultak, s úgy tűnt, nem is lélegeznek. Nem értette az egészet, ezért a távozni készülő ismeretlen alak után szólt.
- Hé! Ki vagy te? - A hangja, úgy látszott elérte a fura figurát, aki mosollyal az arcán visszafordult.
- A nevem Historia Crux. Még találkozol velem, Kaito-dono. És ne aggódj! Minden a legnagyobb rendben van. - Ezzel a mondattal tűnt el, akárha sosem létezett volna, egyszerűen eltűnt, s a szerelmesek a folyosón megmozdultak, a függöny pedig a helyére libbent.

Hetek teltek el. Hosszú, nyugtalan napok váltották egymást, s ő nem nyughatott egy pillanatra sem. Ki lehetett ez a furcsa alak? Mi történt aznap este, és miért nem tud a nyomára bukkanni? Talán nem akarta bántani, de lehet, hogy az egész egy átverés. Azonban túl jó lenne ez a csel. Az agya kattogott, s nem értette az összefüggéseket. Az az alak, úgy viselkedett, mintha ismernék egymást, mintha régi barátok lennének. A nevén szólította, bár ezt mástól is megtudhatta, ám a Kaito-dono megszólítást teljesen őszintén mondta, holott kevesen szólítják így. Nem értette az egészet, csak azok a mondatok kísértették, újra és újra. Ki lehet Historia Crux? Furcsa volt, hogy ez a név, milyen egyszerűen megragadt benne, s hogy mennyire közelinek érezte az egészet. Valahogy nem értette, ám egy idő után, a mondatok, amelyekkel az ismeretlen kilépett az ajtón, addig hajszolták az elméjét, hogy néha azon kapta magát, mennyire nyugodt minden. Az eddig nyüzsgő világ, most mintha csak a magasból szemlélte volna, csendessé és átláthatóvá vált. Ő maga is, egy idő után egyre kevesebbet aggódott. Beszélgetni kezdett másokkal, olyanokkal, akikkel addig sosem, s bár azok nem tudták, végig információt szállítottak a nemesnek. Barátságokon keresztül, egyszerű csevegésekből tudott meg sok mindent. Volt, hogy előbb tudott egy támadásról, mint azok, akiket felbéreltek rá, s mindezt csupán azért, mert beszélgetett egy jóízűt az egyik tanárával. Elvégre, ha valaki bejön az akadémiára, annak legtöbbször meghívóval kell érkeznie. Gyakorta azzal töltötte az esti óráit, hogy levelet írt a családjának, érdeklődött a testvérei felől, s a kényszer, hogy a maximumot hozza magából, mintha eltűnt volna. Nem érzett rá késztetést, bár ugyanúgy megtett mindent, ami erejéből futotta. Csupán a nyomás, hogy meg kell tennie, az vált kámforrá. Órákat töltött néha, éber érzékekkel koncentrálva a feladatára, és közben, mégis volt ideje megtekinteni az eget, és a fákat. Mintha lelassult volna az eddig oly sebes világegyetem. Érteni kezdte, hogy a mesterei mire gondolhattak. Mélyen a lelkében érezte a világmindenséget, akárha mindenhol ott lenne.
Néha arra is jutott ereje, hogy gyakorlatozás közben, megfigyelje a mozgását. Egy idő után, felismerte, hogy Isamu mester miért nevezte fekete párducnak. A mozgása, gyors, a csapásai erőteljesek, ugyanakkor mozgékony és rugalmas a stílusa. A tanárai, robbanásszerű fejlődésnek nevezték az egészet, ám valójában, egy hosszú folyamat része volt csupán. Újabb hetek teltek el, és Historia Crux nem bukkant fel , ám úgy tűnik, akaratlanul, tudat alatt, mégis megfogadta a tanácsait, s boldog volt. Az egyetlen dolog, amivel sehogy sem boldogult, a zanpakuto-ja volt. Még mindig nem akart megszólalni, de türelmes volt vele. Szokatlanul megértő volt másokkal, ahogy a lélekölővel is. Nem kapkodott, nem akarta minél hamarabb elérni. Várt, és minden lehetőséget megragadott, hogy kapcsolatba kerüljenek, de nem sürgette. Egy nap aztán, mint addig mindig, az asauchi-val az ölében, leült, hogy elvégezze a jizen-t. Lehunyta a szemeit.
S felnyitotta azokat, egy ismeretlen helyen. Mérhetetlen csend honolt, ebben az égbolt és talaj nélküli világban. Körülötte, egymásba olvadva, elkülönülve, keresztül kasul, narancssárgás, zöldes fellegek lebegtek, melyekről nem tudta eldönteni, hogy felfoghatatlanul messze léteznek-e, vagy épp ellenkezőleg, pont az orra előtt. Azzal sem jutott eredményre, hogy kinyújtotta feléjük a kezét. Nem tudta ahhoz viszonyítani a körülötte lévő világot. Felkelt hát, bár a kard most nem volt vele. A talpa alatt nem érzett talajt, mégis magabiztosan állt. Nem zuhant, vagy lebegett, nem is repült. Csupán megállt ahol volt. Mint a függöny, azon az estén, amikor Historia felkereste. Mit is mondott akkor a férfi? Ahol nincs idő, ott nem történhet változás. Még a lélegzetvétellel is, az idő különböző terei közt ugrál. Nehezen tudta befogadni, de tényleg nem érezte a mozgást. Mintha nem is ő mozdult volna, hanem minden más körülötte. Egy helyben állt. Vagy inkább, egy pillanatban?
- Régóta várlak már, Kaito-dono. - Szólt egy furcsa hang a térből körülötte. Olyan volt, mintha rengetegféle hang, egyszerre mondaná ugyanazt. Nincs köztük késés, nincs különbség semmiben, csupán a hangszín.
- Ki vagy te? Hol vagy? - Kiáltotta fel a nemes, s a hang válaszolt.
- Igaz is, majd elfelejtettem. Barátságosabb formát öltök, hogy egyszerűbb legyen befogadnod. - Egy alak kezdett körvonalazódni a semmiből. Ugyanolyan magas, mint ő, a haja, és a szeme barna, bár a vonásai, meglehetősen idegenek, és Kaito szemének, igencsak durvák is. Ahogy materializálódott előtte a férfi, úgy derült mosolyra az arca, hiszen megismerte a furcsa figurát.
- Historia Crux. - Szólt a megjelenő alakhoz, mire az felkapta a fejét.
- Honnan tudod a nevem? - Kérdezte meglepetten, és se köpni, se nyelni nem tudott.


A napsugarak idővel betöltötték a szobát, bár az alkotó mélyen a művébe merült, csupán fel-felpillantva a bambuszkönyv sorai közül. Letette az ecsetet, s teát kortyolgatott. A jázminból főzött ital, megnyugtatta, lecsendesítette a sorok fogságában ragadt elméjét. Komoly, lényeges fejezethez érkezett, s kellett pár lélegzetvételnyi szünet, mielőtt újra belekezd. Nem sietett, nem kapkodott. Kihasznált minden percet, amit a pihenésre, és a regenerálódásra szánt. Gondolatok ostromolták, s engedett az agresszív kérlelésnek. Megragadta az ecsetét.


Gyönyörű, tavaszi nap melengette a lelkét, bár a virágillattól terhes levegő, hatalmas súlyként nyomta a mellkasát. Nem volt kétsége, hogy a madarak zaja, egy rekviem a mai naphoz. Tudták, nagyon is jól, hogy mi készül, s már előre megénekelték a végzetet. Mosolyogva fogadta az egészet, bár a szorongó, reszkető szolgák között sürögve-forogva, a hatalmas sátor felállítása közben, aligha tehetett volna így, de egy pillanatnyi félmosolyt megengedett magának. Több szempontból is volt oka a vigyorgásra. Egyrészről, a Shinouin háztól kapott kölcsönsátrak, mint kiderült, meglehetősen bosszantották a ház urát, és mindig mókás látvány volt, ahogy az öreg kampós orrú Iyashii zsörtölődik. Sosem tudta komolyan venni, hiszen a szemében, ez az alak sem volt több, egy botor pondrónál. A vén keselyű idegessége olyan, akárha egy bolha pattogna, az elefántok között, várva, hogy valamelyik meghajoljon előtte. Mindig is melengette a szívét, ha olyan feladatra került sor, mint a mai. Valamint, az idő is, olyan megnyugtató, annyira vészterhesen szép, hogy már-már meghatónak tűnik a feladata. Erősre, magasra húzták a sátrakat. Feszítsenek a sírkövek, melyek maguk alá temetik majd azokat, akikért ma eljön a halál. Mindig is szeretett beolvadni a környezetébe, s most sem volt ez másként. Szakadt, pórias ruhában végezte a teendőit, akár a többi szolga, és azok maguk közül valónak gondolták. Az ebéd alatt, négy szerencsétlenül járt férfitől nyerte el a kevéske megtakarításukat, így olykor gyilkos pillantások döfték hátba a többiek részéről. De aki nem tud kockázni, vagy utál veszíteni, annak nem való a szerencsejáték. Főleg nem akkor, ha ő az ellenfél. Fekete haját a szellő fújta, ahogy a feszesre, büszkére ügyeskedett sátorra pillantott. A reccsenő bot hangja, csak lassan jutott a tudatáig, de amint meghallotta, jól tudta, Iyashii-dono közeleg. Kevés alkalmat mulasztott el, hogy megnézze magának, a görbe hátú keselyűt, így most is arra fordult. Tudta mi a teendő, s csupán várta az események maguktól alakuljanak.
Ahogy a számára ismerős férfi felborult, a ház urának lányában, a sokak által gyűlölt alak módfelett veszélyes kedélyváltozáson ment keresztül. Ahogy a penge végigvágott a másik alak nyakán, egy pillanatra ökölbe szorult a keze, bár az arca aggodalmat tükrözött, sokkal inkább úgy érezte, szét kellene tépetnie eme vén férget. Nem szaladt oda, nem igyekezett a fiú segítségére, bár a kötelessége ezt diktálta volna, most sokkal fontosabb feladata volt. A lebukás veszélye nélkül kellett megőriznie az álcáját, amíg a teheti. Csak és kizárólag közvetlen életveszély esetén rúgná fel a parancs által diktált szabályokat. Nem tehette meg, hiszen egy amatőr sem szúrná el ilyesmivel a feladatot, nemhogy ő, aki tapasztalt volt már a szakmájában. Ahogy a veszély elmúlt, akár a szolgák, ő is fellélegzett, s szorongva indult tovább a helyére, bár a lelkében nem jártak efféle érzések. Az egyetlen ami eltöltötte, az a nyugalom, és a céltudatosság. Minek rohanjon a feladattal, ha sokkal művészibb minden az eredeti formájában? Az őrök, vagy a ház népe pedig aligha látna túl a tökéletesen megjátszott szerepén. A fiatal, tettvágytól fűtött parasztfiú arcát magára öltve gyakorlatilag teljesen védett volt minden lelepleződéstől. Színész, kardforgató, stratéga, és még rengeteg más szakma majdnem mesteri művelője volt, bár mindig tanult valami újat. Azonban ahogy eddig se, most sem vall kudarcot. Végzi tovább a feladatát, és hagyja, hogy a másik is intézze amit csak akar, Iyashii lányával. Nincs beleszólása, és nem is akar túlzottan belefolyni. Elég ha tud róla.

A százfős társaságon végigpillantva, kissé rosszalló kifejezés ült Kaito arcára. Persze sokan voltak a Fon házból akik Yuuken-dono százfős külön testőrségébe kerültek, de még így is sok volt a kívülálló, és ez zavarta kissé. De remélte, hogy a nemes megbízik bennük. Azt azonban pontosan tudta, hogyha a nemes felbérelte őket, és hűségesküvel fogadta a testőrségbe valamennyiüket, akkor annak oka volt, és a Shinouin értett ahhoz amit csinált. Ahogy ő is értette a dolgát. Egyszerű feladatnak ígérkezik. Gondoskodtak róla, hogy az őrök, és mindenki más kellőképp sokat igyon, így nekik lényegében csak végezni kell velük. A jelet várta, a többiekkel együtt. A mélyvörös kosodék, és a rejtek tett arról, hogy senki se fedezze fel őket. A jobbjával megérintette a zanpakutoját, és érezte a kellemes bizsergést, ami átjárta az izgalomtól. A Fon nemes úgy tartotta, bárki, akinek egy ilyen feladat előtt, és közben, nem szaladgál a testében az adrenalin, s nem érzi a bizsergést a lelkében, az csak mímeli, hogy harcos. Na persze közülük senki sem, hétköznapi értelemben vett harcos. Mind orvgyilkosok, akik ha kell, nem szépen ölnek, hanem hatékonyan. Semmilyen eszköztől nem riadnak vissza, ha a feladat megköveteli. Egyszer úgy tanították neki, hogy ha kell, hússzor is leszúrja a célpontot, és vérbe borít mindent, de mindenképp megbizonyosodik arról, hogy az áldozata halott. Nincs a szívükben kegyelem, mikor dolgoznak, és ez különbözteti meg őket más harcosoktól. Persze Kaito mint nemes, megtanulta, hogy hogyan kell a karddal művészien, szépen bánni. Hogy miként táncol két igazi harcos, kik kardot rántva megküzdenek, ám ha kellet félretette ezeket a módszereket. Bármit megragadott, hisz a testőrség parancsnokának akármivel el kell tudnia végezni a feladatát. Ha az egy egyszerű teáscsésze, akkor azzal öl.
Aztán meghallotta a madár hangját, és összenéztek Yuukennel. A maszk alatt kissé el is mosolyodott, ahogy a főnemes előbújt a rejtekből, egy néma bólintás mellett. A kezével jelezte a többieknek, hogy még várjanak. Még megvárják a robbanást, aztán megindulnak. Furcsa volt érezni, ahogy a koncentrálás okán, elhalt a világ zaja, és szinte a világ is lassított felvételben kúszott tovább, ahogy a vezérük átrobbantotta a hatalmas kaput, és beljebb indult. Újabb kézjelekkel osztotta el a csapatot, hogy ki merre induljon, miután beléptek, s oda sem kellett néznie, csak a néma parancsokat osztotta, és elindult. A füstből előtörve, megérintette a fegyverét, majd a keze tovább siklott az oldalán tárolt shurikenek felé. Mérnöki pontossággal hajította el őket, s az öt csillag alakú penge, egy-egy kába őr homlokában landolt. Nem szórakozott velük sokat, hanem egy kisebb csapattal, a sátor felé sétált.
A sátor bejáratánál állva megpillantotta Yuuken-t, aki éppen a halálos ítéletet mondta ki, a keselyűnek. Közelről nézhette végig, ahogy a zsémbes bolhát, eltapossa egy hatalmas oroszlán, s a szívét melengette az érzés. Nem mozdult a helyéről, csak az embereit küldte a sátorba, hogy mindenkivel végezzenek, aki kifele igyekszik. Sokuknak ez volt az első ilyen bevetése, így nem árt, ha megtapasztalják, milyen amikor fegyvertelen, menekülő célponttal végeznek. A ninja ugyanis nem ismer kegyelmet, ha a feladatáról van szó, s nem érez szánalmat, vagy könyörületet, amikor védekezésre képtelen emberrel kell végezniük. Csak büszkén nézett végig a testőrségen. Akár egy hadvezér, a lerohant város romjai fölött, éppen úgy állt ő is a csatatéren. A főnemes, ellépett mellette a lánnyal, s úgy érezte, egy erős kezű vezető lépdel kifelé a sátorból. Könyörtelen, hatalomra törő, s mindenekelőtt, bátor. A legtöbb en, az ő rangjában, a lábukat sem tették volna be, a lerombolni kívánt házba, de ez a férfi más volt. Ő belovagolt velük a csatába, és bár a szíve sötét, akár az éjszaka, a képességei okán, egy kitűnő vezető. Ha Kaito a hadvezér, úgy Yuuken egy erős kezű király, s ő szívesen szolgál olyan embert, aki tudja mit akar, és mindent megtesz, hogy elérje. A világ végéig is követné, s ha ellene fordulna, ugyaneddig űzné a Shinouin-t, szemernyi megbánás nélkül. Ahogy végignézett a megnyert csatán, elöntötte a büszkeség. A sátor mellé lépett, s megragadta az egyik fáklyatartót, s a holtak végső nyughelyére lökte. Még látta a földön két ember arcát, akiktől elnyerte a pénzét, és látta a fejétől megfosztott keselyűt, s a szívében nem volt sem megbánás, sem sajnálat. Szánalmat érzett csupán, hogy egy ilyen ember nemesnek merte nevezni magát. A lángok emésztették a testeket, és a szeme, elszántan csillogott.


Újra megpihent a tollforgató kéz. Az oldalak lassan megteltek a keze nyomán, s büszkén pillantott, az eddig betöltött lapokra. Teát kortyolgatott, s kinézett a nyitott ajtón. Az idő, már a délutánba hajlott, ami nem jelentett mást, minthogy lassan végére ér a történetnek. Kortyolt az italából, majd újra kezébe vette íróeszközét. Ideje bambuszba vésni a befejezést. Egy csepp tinta hull a sorok közé. Pont?

Századok teltek el nyomtalan. A fiatal fiúból, lassan férfi érett, s megannyi tapasztalat, megannyi siker után, végre elérte az út végét. Három testvért vesztett, és rengeteg harcostársat, de ő még itt van, és emléküket megőrzi az utókornak. Nevük az emlékébe égett, ahogy Shinouin Tenzen is, örök stigmákat vágva a Fon ház fejének lelkébe. Az ifjú főnemes, Yuuken-dono fia, egy volt azon hibái közül, amelyeket sosem javíthatta már ki. Igaz, a fiú magának kereste a bajt, s Kaito nem volt a közelben, mikor az eset történt, de a testőrség parancsnokaként, övé volt a felelősség. Talán éppen ezért tette azt, amit tett. Száz testőrrel a háta mögött, lóhalálában indult el, hogy kézre kerítse a tetteseket, s megkötözve, a Shinouin birtok tömlöcébe vetette őket, majd Yuuken-dono, és a saját lelke nyugalmáért, végtelen kínoknak vetette alá mindet. Talán sötét volt a lelke, hisz élvezettel nézte végig, amint a bűnösök lassú szenvedések közepette kilehelik a lelküket, s nem érzett megbánást, csupán szánalmat, és haragot. Nem tartotta magát rossz embernek, azonban a véres köszöntő óta tudta, ha a feladata megköveteli, szemrebbenés nélkül megtesz bármit. Ártatlanokat, fegyverteleneket gyilkol, ha szükséges, mégsem gondolta, hogy helytelenül cselekszik. Ugyanazon az állásponton volt, amelyen Yuuken. Aki nem képes megőrizni, és harcolni a hatalmáért, megérdemli, hogy meghaljon a súlya alatt. A nemesek ereje, olyan volt, akár egy ledér szerető. Ha az ember nem tartja meg, csak eltölt vele egy rövid időt, és tovaszáll olyanokhoz, akik képesek maradásra bírni. Eszerint élt, s az elsődleges, mindig is a családja volt. Világéletében azt tartotta szem előtt, hogy mi szolgálja a Fon ház javát, így az bizalommal ajándékozta meg. Tudta azonban, mi a kötelessége, s úgy látta, azzal teszi a legjobbat, ha a Shinouinok-at szolgálják. Miután a Fonok kiváltak az Omnitsukido-ból, elhagyta a Gotei kötelékét, s minden erejét, a testőrség vezetése, és összetartása kötötte le. Éppen ezért, eme vészterhes időkben, a ház vezetését húgára, Soi-Fon-ra bízta, aki erőskezű, szorgalmas, és bátor vezetőnek bizonyult. Kaito tehát a testőrség összetartására, és az új rendhez való alkalmazkodásra fektette a hangsúlyt. Öccse, Seiran volt az egyetlen, akit határozott kérése ellenére is, a második osztaghoz húzott a szíve, s az idősebb testvér, megértette a nézeteit, azonban nem hagyhatta büntetés nélkül a fiút, így örök sebet vágott a testére, mely mindenkor emlékezteti majd a kötelességére. Azonban nem ez volt az egyetlen probléma, legkisebb testvére körül. Még a család előtt is örök homály maradt, hogy miért, s miként változtatta el Kaito, a testvére zanpakutoját, ám annyi bizonyos, hogy szinte visszavonhatatlanul torzzá tette a lélekölőt.
Nem csak ez volt az egyetlen olyan tett, mely még a hát nagy része előtt is titokban maradt. A főág hat gyermekének apja – Ebiso – már régen, Hinata halálakor elhagyta a családot, s menekülése az öregek szemében árulásnak minősült, s mint ilyen halálbüntetés volt a jutalma. Az idősebb Fon-ok mindent elkövettek, hogy a szökött shinigami-t kézre kerítsék, ám valami, az útjukba állt. Bár nem tudtak róla, hiszen csak azt látták, hogy a testőrség továbbra sem találja a férfit, azonban a háttérből, valaki más mozgatta így a szálakat. Kaito, akinek kötelessége lett volna az apja felkutatása, és levadászása, valamiért homályba burkolta a eseményeket. Olyan információ birtokába jutott, melyet senkivel sem óhajtott megosztani. Ebiso ügyét mindig hűvösen, komolysággal a szívében kezelte, ám a lelke mélyén, valami egészen mást tervelt. A szökött shinigami, anyja hitvese, hét gyermeket nemzett. Hatot Hinatának, melyből mára, már csak hárman élnek. A legidősebb fiú, a testőrparancsnok, a ház feje, Soi-fon, és a Féregboly parancsnoka Seiran. Azonban a férfi, míg a nemesek elől rejtőzött, egy másik nővel is összeszűrte a levet. Kagami Kanata volt, aki lánya születése után, elhagyta az apát, s a gyereket.
Ai esetét pedig, Kaito mindig nagy gondossággal, és odafigyeléssel kezelte. Késleltette Ebiso elfogását, azzal a szándékkal, hogy legfiatalabb húga, az Akadémiára járhasson, s azt kijárva halálistenné válhasson. Talán önös érdekek is fűzték a lány útjának egyengetéséhez, talán csupán a testvéri szeretet hajtotta, annyi biztos, hogy sorsok pecsételődtek meg végérvényesen, mikor a testőrség parancsnokának terveit, keresztülhúzta egy nő, aki a szívének igencsak kedves volt, lévén, a testvére felesége volt. A nő, titokban ápolgatta a beteg szökevényt, ám ekkorra Ai, már az Akadémiai éveit taposta, így a Fon nemes nem húzhatta tovább az időt. Rajtaütést szervezett Ebiso elfogására, s a legjobb embereivel elindult, hogy véget vessen ennek a történetnek, ám amikor megérkeztek, váratlan esemény tette tönkre, a jól kivitelezett tervet. Hollow-ok érkeztek Rukongai-ba, és a csata közben a ház is romba dőlt, míg a szökevény, és a nő odabent ragadtak.
Balsors, lengte be a vidéke, s évek munkája veszett kárba ezzel a váratlan eseménnyel. Seiran ha lehetett, az események után még inkább eltávolodott a családtól, s csak a bátyjával maradt közeli kapcsolatban. Kaito terve, kudarcba fulladt, s húga később a Kagami ház fejévé nőtte ki magát.

Mi történt ezután a Fon nemessel? Visszatért a birtokra, s immáron átvette a család vezetését. Soi-fontól átvéve a vezetést, a testőrparancsnok elfoglalt az őt megillető helyet a nemesi ház élén. Talán kapcsolatot keres a húgával, talán a munkájába feledkezett, ám a rossz nyelvek szerint másra készül. A nyers ifjúból, lassan férfivá érett, s a sors fintora, hogy éppen az az ember vált a Shinouin ház fejévé, akin megkezdte a tanulást, mikor beiratkozott a Lélektovábbképző Akadémiára. Úgy beszélik a zanpakuto-ja különleges, s olyan hatalommal bír, melyről lélek, csak álmodni mer. Mindazonáltal, ez a feltevés nem nyert sem megerősítést, sem cáfolatot, hiszen kevesen voltak, akik látták, mikor a Fon ház feje kardot rántott, s még kevesebben akadnak, akik túlélték az eseményt. A véres köszöntő, nyomot hagyott az ifjú nemes lelkén, bár sötét emlékei sosem gyötörték, ahogy a Tenzen halála után megkínzott bűnösök sikolyai sem ébresztettek benne mást, csak szánalmat. Szánta azokat a bolondokat, akik úgy gondolták, a nemesi lét árnyékában meghúzódva, a nap nem perzseli fel őket.

- Kaito-sama. - Fiatal, barna hajú lány térdelt az ajtóban, fejével a padlót érintve tisztelgett az alkotó előtt. A nap, lassan a horizont mögé bújt, s vörös paplannal takarta be magát, s a világot. A férfi összecsukta a bambuszkönyvet, majd ecsetét elrakva, visszahelyezte író eszközeit a polcra, melyről levette őket. Ezután az ajtóhoz lépett, s intett a szolgálónak, hogy felállhat.
- Ha jól emlékszem, azt mondtam, hogy csak életbevágóan fontos eseményekkel zavarjatok. - Komor, határozott mondatai a fiatal lányban megfagyasztották a vért. - Ezt mondtam nektek kora reggel, igaz? - A szolgáló, a sírás határán járt, mikor a nemes elmosolyodott. - Tehát, mivel ezt mondtam, gondolom halaszthatatlan probléma merült fel. Mi volna az? - A törékeny alkatú ifjú alig bírt megszólalni, ám reménykedő mosolya mögül, vékony hangja lassan utat tört magnak az éteren át.
- Egy tiszt keresi nagyuramat. Elmondása szerint az első osztagtól érkezett, és halaszthatatlan a dolog. Ezért is bátorkodtam felkeresni nagyuramat. - Az erős, határozott kéz, a bátortalan kisegér felé indult, aki félelmében majdnem felsikoltott, s behunyta a szemét, ám ami történt, arra nem számított. A Fon ház feje, megsimogatta az arcát, majd mosolyogva a szemeibe nézett.
- Ej! Hát olyan kegyetlennek tűnök, aki a munkáját végző szolgálót kínozná? Nincs mitől félned. Mi a neved?
- Hikari, Kaito-sama.
- Szép neved van, Hikari, és a munkád is jól végzed. Megérdemled, hogy jutalomban részesítselek. Éppen ezért, holnaptól a személyes szolgálóim egyike leszel. Érezd magad megtisztelve, hiszen keveseket választok erre a pozícióra. Holnap megkapod az új ruhád. Most pedig menj! Jelezd a tisztnek, hogy várom a kertben.
- Igenis Kaito-sama. Köszönöm. - Hajolt meg a lány, mélyen a nemes előtt, majd felnézve csupán annyit kérdezett. - Óhajt még valamit, nagyuram?
- Voltaképpen igen. Teáznék, a beszélgetés közben. Mond meg a szolgálóknak, hogy főzzenek nekem zöld teát.
- Igenis. - A lány szinte ugrándozva indult el, s Kaito arcára szelíd mosoly ült.