Engedély nemes karakterre Hirako Shinjitől, családtagra Sayuki Kaguyától megvan.

Jelszó: aui aiue

~ Adatlap

Név: Sayuki Daisuke
Nem: férfi
Kaszt: Shinigami
Szül. ideje: 1746.
Kor: 267 év (lélekként)


~ Előtörténet

(Én minden tőlem telhetőt megtettem, hogy annyira lényegre törő legyen, amennyire csak lehet, de így is túlburjánzott... ráadásul tartok tőle, hogy Kagu-chan szintén monstre sztorija nélkül sok helyen nem is igazán érthető. Bocsi )

A kisfiú inaszakadtából, kétségbeesetten rohant a hosszan kígyózó, ezüstragyogású úton; a Szörnyeteg követte. Az üvöltő szél az arcába csapott, forró könnyeket csalva ki szeméből. Úgy érezte, mintha egy örökkévalóság óta futna ezen a sötétségen átívelő, félelmetesen keskeny fényhídon, ami alatt a semmi bömbölése visszhangzott. Nem állhatott meg; ha így tesz, a rémség bizonyosan utoléri, és felfalja, mint apát.
Nem emlékezett, hogy hívják a Szörnyeteget. Pedig Nagyapa mondta a nevét. De Nagyapa most nem volt sehol: a végtelen ürességben csak ő létezett, a Szörnyeteg, és a kettejüket a mélységtől elválasztó, alig pár lépésnyi széles, fénylő út, mely lassan bomlott ki előtte. A fiúnak fogalma sem volt róla, milyen régóta tart a hajsza. Nem érzett fáradságot, csak rémületet. Nem akarta, hogy a Szörnyeteg utolérje.
- Sz-szel kezdődött a neve – gondolta magában. De nem Szörnyeteg, csak ő nevezte el így fejben. Az igazi neve valahogy máshogy hangzott…
Az ezüstös fénysáv közben folyamatosan szűkült, és mintha lelassult volna a haladása. A kisfiú ennek eleinte örült, mert ez azt jelentette, hogy elérhet a végére. Nem tudta, mi várja ott. Talán Nagyapa, aki – ebben biztos volt – erősebb, mint a Szörnyeteg. Nekiveselkedett hát, és még az eddiginél is jobban rágyorsított. Azonban nem érezte, hogy a távolság érdemben növekedett volna kettejük között. Felmerült benne, hogy esetleg a Szörnyeteg csak játszik vele, kecsegteti a menekülés ígéretével, hogy lecsapjon rá… ez a szó valahogy nagyon erősen rezonált vele kapcsolatban. Érezte, hogy köze van hozzá, talán ez rejti a nevének kulcsát.
- Sssz… Szu…? Sze…? - próbálta a tudatába idézni, hiába.
Az út szélessége közben még tovább csökkent. Nem ért véget, de annyira elvékonyodott, hogy már lehetetlen volt rajta járni; csak egy hívogató, ezüstös szalag maradt, ami méltóságteljes lassúsággal kígyózott tovább a semmibe. A fiúcska kétségbeesetten nézte, miközben érezte, hogy a Szörnyeteg egyre közelít mögötte. Könnyei némán potyogtak a tintafekete mélységbe. Várta, hogy a Szörnyeteg utolérje és megérintse. Tudta, hogy nincs esélye a menekülésre.
- Szupe…? – próbálkozott még egyszer, utoljára, mielőtt megérezte a csontvázkéz érintését a vállán.

Szemei felpattantak. Az ajkára csorgó, sós könnycseppek hűvös társaságát leszámítva egyedül hevert az aprócska, sötét szobában. Reszkető sóhajjal letörölte őket. Az ablakhoz somfordált, és hosszan, sóvárogva nézte az ezüstfényű holdat.
- Szeppuku… - suttogta maga elé halkan.

Bár a visszatérő rémálmok néha még mindig problémát jelentettek neki, a tízéves Daisuke nagyapja rendszeres, kimerítő edzései hatására nemcsak nyugodtabban aludt, hanem testben és reiatsuban is egyre gyarapodott. Körülbelül tíz év rendszeres gyakorlás után jii-sama úgy döntött, unokájába szorult elegendő felelősségérzet, és tudása is kellően megalapozott ahhoz, hogy rászolgáljon egy asauchira. * Ez mérhetetlen büszkeséggel töltötte el a fiút, akinek oldaláról innentől ébren töltött perceiben egy pillanatra se hiányozhatott a penge, de alvás közben is magához közel tartotta, a hüvelyen nyugtatva kezét. Úgy vélte, ezzel távol tarthatja magától az álmaiban újabban hallott, fenyegető morgás forrását. A módszer valamennyire hatásosnak bizonyult, hiszen valóban nem álmodott a lénnyel; de a torokhangú, földrengető, mély robajlás még sokáig elkísérte éjszaka, bármi is volt az aktuális álmainak tárgya.
Dai-kun még közel másfél évtizedig élvezhette privilegizált helyzetét, melyet alaposan ki is használt: aligha telt el olyan hét, amikor ne dörgölte volna valamiképp Kagu-chan orra alá, hogy a kardviselés joga egyértelmű bizonyítéka, mennyivel érettebb és bölcsebb húgánál – amire ő általában azzal vágott vissza, hogy a hencegés sok mindennek nevezhető, de érett és bölcs viselkedésnek semmiképp. A dolgok innen az évek hosszú ismétléseinek lombikjában kikristályosodó, öntudatlanul is már-már szertartásos hűséggel betartott, rejtett koreográfia szerint alakultak: szó szót követett, és a gyerekek pár perc múlva játékosan morgó, egymást csépelő-harapó-nyálazó gombócban a padlón kötöttek ki. E gyönyörűséges szórakozásnak azonban vége szakadt, mikor Murai-sama felövezte testvérét is a neki járó pengével. Nem mintha ezt nagy veszteségként élte volna meg; hisz ez az öreg egy korábbi ígéretének megfelelően azt jelentette, hogy már elkísérhetik Haru-sant a veszélytelenebbnek ígérkező Hollow-vadászataira. Az ezzel járó kalandok csábítása pillanatok alatt elfeledtette vele a kimaradó szekálási lehetőség miatti röpke csalódottságát.

* Fogalma sem volt róla, hogyan és miért lopott az öreg száműzetésbe vonulásuk előtt néhányat ezekből az értékes fegyverekből, de jobbnak látta nem firtatni. Ki tudja, lehet, hogy ez standard protokoll a nemesi házak többségénél [mi több, mindenkinél, aki abban a hatalmi pozícióban van, hogy megengedhesse magának az ilyesmit]. Vagy tudtukon kívül kapcsolatba lépett a benti szövetségesei egyikével, behajtott pár régi szívességet, satöbbi. Ez utóbbi kényelmesebb gondolatnak tűnt, mint paranoid kleptománként elképzelni gyerekkora hősét [még akkor is, ha szociális normának számító paranoid kleptomániáról beszélünk, amit az intrikával és mindennapos hátbaszurkálással telinek lefestett shinigami-léttel kapcsolatban messzemenőkig reális lehetőségnek tartott].

Az ifjú shinigami inaszakadtából, kétségbeesetten rohant a hosszan kígyózó, ezüstragyogású úton; a Szörnyeteg követte.
A hajsza során egyre tisztult az elméje. Hamarosan rájött, hogy nem tudja, hogy került ide, mióta fut, és mi elől. Homályosan felderengett neki, hogy gyerekkorában mintha lettek volna hasonló álmai, melyekben az apjára kényszerített szeppuku félelmetes szörnyetegként üldözte. Magában elmosolyodott; obaa-sama akkor hiába magyarázta neki, hogy ez vele nem történhet meg, sosem hitt neki. Fürge léptekkel szaladt a mögötte rendületlenül közelítő szörny elől, aminek morgása folyamatosan rezegtette talpa alatt a fényhidat, és homlokráncolva törte a fejét, hogy mit jelenthet ez az egész. Valószínűleg álmodik. Erősen koncentrált az ébredésre, próbálta kinyitni szemét (ez meglehetősen furcsa érzéssel járt, hisz az itteni énjének közben nyitva volt már). Ólomsúlyú ellenállásba ütközött, így egyelőre beletörődött a dolgok állásába.
Még mindig menekült, mikor hirtelen villámcsapásként hasított belé az egész helyzet abszurd volta. Otthon fekszik a futonján, mellette a kardja, és arról álmodik, hogy egy olyan szörnyeteg üldözi, amitől már vagy húsz éve nem fél. Lelassított és megállt; érezte, hogy üldözője hasonlóképp tesz mögötte. Behunyta a szemét, és erősen összpontosított rá, hogy alvó énje most valószínűleg hevesen szorongatja a kardját. Mikor kinyitotta, konstatálta, hogy a penge az oldalán lóg. A markolatra tette kezét, elmosolyodott. Úgyis kíváncsi volt, tízéves énje hogyan képzelte el ezt a rémséget. Már fegyverrántás közben fordult is, hogy szembenézhessen vele.
Pár pillanatig zavartan pislogott. Eltartott egy ideig, mire rájött, hogy valószínűleg a világ is vele együtt fordult, hiszen az addig előtte fokozatosan keskenyedő útszakasz továbbra is szenvtelenül pislogott rá titokzatos holdfény-ragyogásával, és az álombeli bizonyossága is azt súgta, hogy ellenfele még mindig a háta mögött gubbaszt. A felfedezés csalódott ciccegést csalt ki belőle.
Felötlött benne, hogy ez esetleg nem közönséges álom; hogy talán zanpakutouja méltónak találta rá, hogy próba elé állítsa végre. Nagyapja már mesélt róla, hogy ez az idő el fog érkezni, és minden tőle telhetőt megtett, hogy felkészítse rá unokáját. Nem mulasztotta el említeni, hogy ezek általában olyan, rendkívüli körülmények közt zajló csaták, melyek során a shinigami kreativitása, alkalmazkodóképessége és rendíthetetlen harci szelleme egyaránt megmérettetik. A gondolat büszkeséggel töltötte el. Kihúzta magát, és hálás mosollyal végigfuttatta tekintetét a pengén. Elszánta magát, hogy mindent belead, hogy bebizonyítsa kardja szellemének: helyesen döntött. Háta mögé nyújtotta tenyerét. Ha nem éri el közelharcban…
- Ó, Nagyúr a hús és csont burka, minden teremtmény, szárnyak suhogása. Te, ki az Ember nevét hordozod, Pokol és Zűrzavar. Tenger hullámzó akadálya indul dél felé – hadarta. A tenyeréből előtörő energiagömb vörös visszfényt vetett arcára. Hiába forgatta fejét, ennél nagyobb mértékben nem tudta látóterébe hozni célpontját. Érezte azonban, hogy a kidou ártalmatlanul repült el ellenfele mellett.
- Hát, ez nem jött be – sóhajtotta fejcsóválva. Szeme elé emelte kardját, abban reménykedve, hogy a pengén visszatükröződik ellenfele képmása, és ez alapján képes lesz a következőt pontosabban célozni. Csalódnia kellett; a saját arcát sem látta benne, nemhogy azt, ami a háta mögött helyezkedett el. Kezdett kifogyni az ötletekből.
- Jól van – méregette a pengét töprengve. Reménykedett benne, hogy a hangos gondolkodás valahogy jó pontként lesz beszámítva nála. Jii-sama sosem említette, hogy a zanpakutouk szellemei tudnak-e olvasni használóik gondolataiban. Gondolatai kimondása akkor is segít azok rendszerezésében, ha a kardlélek szempontjából fölösleges, szóval veszítenivalója nincs. – Tehát egy olyan ellenféllel állok szemben, akinek a szándékait nem ismerem… se a képességeit… se az erőszintjét.
Elég bután érezte magát így a levegőbe beszélve, de bátortalanul folytatta.
- Távolsági harcban nem tudom megtámadni, mert a pontos helyzetét nem ismerem, a környezet pedig lehetetlenné teszi a közelharcot – a hangos gondolkodás valóban segített gondolatai rendszerezésében, mert ekkor felötlött benne, hogy a kettejük közötti távolság csökkentésére még nem gondolt. Tett pár gyors lépést hátrafelé; a lény valószínűleg vele mozgott, mert nem érezte magához közelebb. Rövid habozás után kibökte a következtetését. – Ezek alapján arra gondolok, hogy az elsődleges célod most nem a harci képességek tanítása (vagy próbára tétele)…
De akkor mi? Ha a küzdőszellemét akarta volna próbára tenni, akkor inkább egy legyőzhetetlen ellenfelet tesz az útjába, akivel muszáj harcolnia. Nekiláthatna demonstrálni a kitartását és elkötelezettségét azzal, hogy vaktában lövöldöz kidoukat a háta mögé, de ezzel csak kifárasztaná és sebezhetőbbé tenné magát. Lehet, hogy pont ennek az elkerülése a cél? Türelmet akar neki tanítani a pengéje? Végül is ezt nem nehéz megállapítani… Katanája hegyét a talajnak illesztve, kezét a markolaton tartva seizába helyezkedett. Kis idő múlva a fényhíd veszedelmesen remegni és hullámzani kezdett alatta.
- Ez jelentheti azt is, hogy hibás volt a következtetésem, de lehet a próba következő fázisa is, a kitartásom tesztje – jegyezte meg nyugodt hangon; csak a markolaton elfehéredő ujjpercei és a szokásosnál egy leheletnyivel sápadtabb arca árulkodott róla, hogy az egyre vadabb kilengések, melyek már-már azzal fenyegették, hogy a fényszalag alatt tátongó semmibe zuhan, erősen megijesztették. Amint ezt kimondta, az előtte elnyúló útszakaszon elhaltak a rengések, és csak arra a részre korlátozódtak, amin éppen ült. Ennél több biztatás nem kellett neki, villámgyorsan előrevetette magát a biztonságos zónába. Felegyenesedett, leporolta magát.
- Tehát nem türelem… a félelem leküzdése? Ezért vagyunk pont itt? Láthatod, hogy nem félek! Már bemutattam, hogy kész vagyok megütközni a gyerekkori rémálmokkal és az ismeretlennel egyaránt! – csattant fel, majd valamivel higgadtabban folytatta. - Ha erről szólt volna, már teljesített lenne a próba… kivéve, ha a bizonytalanságtól vagy a kudarctól való félelem is benne van…
Szemöldökét erősen ráncolva meredt kardjára. Úgy érezte, ez a lehetetlen próba a büntetése, amiért annyiszor faggatta nagyapját, mire számítson. Hiába volt; úgy tűnik, a szellem mindenképp olyasmit talál ki, amire nem lehet felkészülni. Legszívesebben rákiabált volna a zanpakutoura, hogy adjon már valami támpontot, de ezzel csak saját alkalmatlanságát ismerte volna be. Tehetetlen dühvel csikorgatta fogait. Hangjában érezhető volt a frusztráció, mikor újra megszólalt.
- Nem hiszem, hogy a félelemmel kapcsolatos lenne a próbád. Gondolom, inkább arra akarsz kilyukadni, hogy vannak helyzetek, amikre nem lehet előre felkészülni, és ilyenkor hagyjam magam sodortatni az árral… improvizáljak – morogta, majd kardját a vállára vetve továbbindult az előtte kanyargó úton. – Legyen, ahogy akarod…
Érezte, hogy a jelenlét kitartóan követi. Az út fokozatosan keskenyedett, de emiatt nem zavartatta magát. Ellentétben azzal, amire álmaiból emlékezett, sehol sem vékonyodott járhatatlanná. A távolban lassan kibontakozott egy aranyfényben ragyogó ajtó képe, melyhez a hátralévő útszakasz egy ereszcsatorna vastagságú szalagként vezetett. Ezen végigegyensúlyozni igazán nem okozhatott problémát, hiszen edzéseik során az ilyen helyzetekre is felkészültek; Daisuke mégis megtorpant. Lassan elvigyorodott. Musashi és Sun Tzu ugyan nem voltak shinigamik, de Murai-sama éppúgy elvárta tanításaik ismeretét, mint a leggyakrabban használt kidouk inkantációinak szövegeiét.
- Ha rálépek erre, egyértelműen előnytelen helyzetbe fogok kerülni – szólalt meg magabiztosan. – Ez vérmérsékletedtől függően jelentheti a próba azonnali elvesztését – hiszen hagytam, hogy egy feltételezhetően ellenséges külső erő hátrányos pozícióba manőverezzen homályosan megfogalmazott előnyök és fenyegetések kombinációjával. Ha valamivel engedékenyebb vagy, akkor megtámadsz, és lehetőséget nyújtasz, hogy a harcban legjobb tudásom szerint ellensúlyozzam, sőt, akár előnyömre is fordítsam a környezeti veszélyeket. Gondolom, azért sem fedted fel eddig az alakodat, hogy megnehezítsd az előre tervezést ebből a szempontból.
Az állandó morgás, amihez a shinigami eddigre igazából már annyira hozzászokott, hogy fel sem tűnt neki, az okfejtés közben előbb elhalkult, majd feszült figyelmet sugárzó csöndnek adta át a helyét.
- Természetesen ennek felismerése önmagában nem juttat sehová – folytatta kis biccentéssel, mintha egy képzeletbeli vitapartner érveinek igazát ismerné el. – Emiatt megtorpanni szintén hiba lenne, hiszen ez semmivel sem visz közelebb a célomhoz. Visszafordulni, általam választott terepen megküzdeni lehetetlenség. Az egyetlen megoldás a félelmet nem ismerő előrehaladás, természetesen megfelelő kidou-kat támogatásként és elterelésként használva, hogy a félelemnélküliség megalapozott legyen.
- Csakhogy! – emelte fel az ujját, jelezve, hogy indoklása kulcspontjához érkezett. – Az egyes célok értékének pontos ismerete kulcsfontosságú. Nem csak azért használtad ezt az álmot, hogy utalj a nyomomban járó jelenlét természetére: a cél mibenlétét is sugalmaztad. Álmaimban mindig úgy képzeltem, hogy az ajtó mögött jii-sama vár, aki képes legyőzni az engem üldöző szörnyeteget. Azon az ajtón bemenni: gyengeség! A magam erejéből kell legyőznöm téged, nem mások segítségére támaszkodva! Ezért volt hiba annyit faggatózni a próbáról!
Az utolsó pár mondatot már szinte kiáltotta, határozott, érces hangon. Pengéjét elszántan maga elé szegezve megfordult. Biztos volt benne, hogy ezek után akadálytalanul mérheti össze erejét a szellemmel.
Csalódnia kellett. Továbbra is a keskeny fényszalag és az aranyló kapu nézett farkasszemet vele.
- Tehát ez sem elég – vonta fel szemöldökét. – Gondolom, bizonyítékot vársz… hogy megmutassam, nincs bennem kétely gondolatmenetem helyességével kapcsolatban. Ám legyen.
Elmosolyodott, hüvelyébe lökte kardját, majd karjait széttárva a fényhíd alatti kavargó semmibe vetette magát. Hangos mordulás érkezett válaszul. Úgy érezte, hogy már majdnem érti. Ha kicsit erőlteti magát, biztos rájön, mi tükröződött benne. Meglepetés? Vidámság? Csalódottság?

Az idő fogalma jelentését vesztette a zuhanás során. Daisuke megpróbálta számolni a másodperceket, de húsz perc környékénél belezavarodott. Ekkorra már eléggé eluralkodott rajta az idegesség. Ez is a próba része? Vagy elrontott valamit? Tétován az ürességbe kiabált kérdéseire visszhang sem felelt. Valószínűbbnek tűnt, hogy azért képtelen hallani zanpakutouja szavait, mert helytelenül döntött, mint az, hogy egy sikeresen teljesített próba után ilyen hosszú ideig magára marad.
- Kérlek – nyüszítette a szenvtelen sötétségbe -, adj még egy esélyt!
Erre sem kapott választ, de rövid gondolkodás után rájött, hogy voltaképp még mindig kardja belső világában van. Ha nem kapott volna második esélyt, már ébren lenne. Ezt felismerve inkább azon kezdett töprengeni, mit ronthatott el.
- Hibásan oldottam meg a problémát? – vetette fel tétován. – Az elkerülhetetlennek tetsző vereséggel szemben góban sem lehet a játéktábla felborításával védekezni. Menekültem harc helyett…
Semmi felelet.
- Ezek szerint nem… hmm… rosszul mértem fel a helyzetet és hibás következtetéseket vontam le? – tippelt újból. A csöndet azonban nem törte meg saját szavain kívül semmi. – És emellett helytelenül kezeltem a konfliktust is?
A kardlélek, ha hallotta is, még mindig hallgatott.
- Túlkombináltam egy egyszerű feladatot, mert az igaz harcoshoz méltó értékek helyett jobban érdekelt az elismerés, amit egy nehéz probléma megoldásával szerezhetnék? – próbálkozott. – Na jó, ez már tényleg belemagyarázás, és különben is igazságtalan… de akkor mi?
Ekkor hallotta meg a hangot.
- Hányszor kiáltsak még, hogy eljusson hozzád, amit mondok? – robajlotta az ismeretlen. Mély morgása valamiféle zabolátlan, ősi fenevad képét idézte fel Dai-kunban.
- Hallak – szakadt ki egy megkönnyebbült sóhaj a fiúból.
- Végre – a hang mintha valamivel kevésbé bosszúsnak érződött volna. – És most szedd össze magad! Halálos veszély fenyeget… és nem csak téged…
- Veszély? – értetlenkedett Daisuke.
- Nem emlékszel? – kérdezett vissza zavartan a szellem. – Nem számít. Most fontosabb, hogy megvédd magad, és azokat, akik számítanak rád. Húzz ki gyorsan, és kiáltsd a nevem: ____________!
- Nem hallottam – vallotta be bátortalanul a shinigami.
- Hogyan?! – hördült fel csalódott-haragosan a zanpakutou.
- Épp azon gondolkoztam, hogy mit ronthattam el – magyarázta Dai-kun. – Akkor hallottalak meg, mikor felismertem, hogy túlbonyolítottam a feladatot… de úgy tűnik, ez nem volt elég…
- Még mindig akadályozza a hallásod a kétség – morogta az ismeretlen. – A dolgok egyszerűbbek, mint gondolod. Találd meg a kételyeid igazi okát, és induljunk végre harcolni…
Ez alapos fejtörésre késztette az ifjú Sayukit.
- Próbát vártam… harcot. – kezdett bele, mikor úgy találta, sikerült meglelnie az okot. - De úgy tűnik, nem a felkészültségemen múlt, hogy itt vagyok. Azért igyekszel most segíteni, mert veszélyben vagyok, és meg akarsz védeni. Én viszont egész idáig azt lestem, hogyan fogsz hátba támadni. Nem csoda, ha nem hallom a hangod… nem érthetlek, ha nem bízom benned.
Igyekezett elengedni magát, minden bizalmát újdonsült társába helyezni.
- Az előttünk álló csatában rád fogok hagyatkozni, történjék bármi is – ígérte. – Szóval… hogy hangzott a név?
Ezúttal meghallotta. Harckész vigyor ült ki arcára; együtt legyőzhetetlenek. Minden rendben volt.

Csupán résnyire nyitotta szemét, de máris villámcsapásként hasított belé a felismerés: semmi sincs rendben. A talán egy óráig is tartó folyamatos zuhanás után a testébe való visszatérés sokkszerű élménynek hatott. Késpengeként hasított szemébe a fény, gyötrelmes kín marcangolta oldalát, és a szilárd talaj érintése oly idegennek tűnt, hogy szédülni kezdett. Fájdalmas nyögés szakadt ki belőle. Valami forró csorgott végig a tarkóján. Lassan tudatosult benne, hogy valószínűleg azért szédül, mert erősen beverte a fejét… hogy is történt?
…hatalmas, méregtől csöpögő kitinpengék marnak az oldalába… a hollow különösebb megerőltetés nélkül arrébb hajítja… émelyítő koppanás, ahogy a feje a falnak csapódik…
Sziszegve kapkodott levegő után. Égett… hús? Szaru? Az orrába csapó bűz újabb emlékfoszlányokat hozott vissza.
…dél felé! HADOU 31: SHAKKAHOU! – vakító robbanás, reszelős fájdalomsikoly… tűzforró, zöldes folyadék fröccsen az arcába… Kagu-chan viszolyogva törölgeti magát, mindenhova jutott a maradványokból…
Remek, a húgát is sikerült belerángatnia. Hogy lehetett ekkora idióta?
- De… Haru-san egyértelműen megtiltotta… azt mondta, maradjunk itt, amíg vissza nem jön - tiltakozik ő.
- Fel fogja falni, Dai-kun! A szüleink is ezt tennék… - néz rá hatalmas szemekkel a lány.
Oh.
Eddigre sikerült a fénytől és fájdalomtól szemébe szökő könnyek nagyját kipislognia, és összegyűjtenie annyi lelkierőt, hogy a minden levegővételnél az oldalába hasító gyötrelem ellenére is megkíséreljen kicsit felemelkedni. Próbálkozásában a sebeiből robbanásszerűen kisugárzó kínhullám akadályozta meg. Az érintetlen jobb oldalára zuhant vissza. Kétségbeesetten küzdött, hogy eszméleténél maradjon. Csengett a füle, szédült, és minden lélegzettel újabb adag irtózatos égettkitin-bűz csapott az orrába. Diszkréten elfordította a fejét, és maga mellé hányt. Rémülten vette észre, hogy a végeredmény erősen vöröses, és a fémes szag alapján ennek oka sem lehet kétséges. Gyorsan be kell fejezniük ezt a küzdelmet, különben…
Egy pillanat. Hol a kardja? Kétségbeesetten tapogatózott maga mellett, miközben ide-oda járatta tekintetét, hogy rátaláljon. A rémület még a fájdalmát is elnyomta addig a pár pillanatig, amíg meg nem látta néhány lépésnyivel arrébb heverni. Fájdalom ide vagy oda, muszáj lesz felkelni…
Reszkető kézzel megragadott egy alkalmasnak tűnő fatörzset. Egyik kézzel abba kapaszkodva, másikkal a földön támaszkodva nagy nehezen féltérdre küzdötte magát. Patakzottak a könnyei, és többször felüvöltött közben, de a törzset átölelve sikerült lassan felegyenesednie. Hangosan zihált. Pár pillanatnyi szünetet kellett tartania, amíg megtörölte szemét és rendezte légzését, majd a kardja felé botorkált, és felvette a földről.
~ Gyorsan! Mondd ki a nevem! ~ sürgette lélekölője.
- Tōboe… - zihálta Daisuke, de félbeszakította egy oldalába szúró kíntőr. Apró vérpatak buggyant ki szája sarkán. A kard iszonyatosan remegett kezében. A hallása kezdett eléggé kitisztulni ahhoz, hogy megállapítsa, hogy a csatazaj már valamivel messzebbről hallatszik. Reménytelen, hogy ebben az állapotában odaérjen. Miért is harcol egyáltalán?
A kislány tágranyílt szemeiből süt a kétségbeesés, ahogy a gigászi hollow fölé magasodik. Áttetsző szárnyak zizegnek. Kitinkarmos lábpár csattog. A zöldes potroh jobbra-balra mozog, egy kutya farkcsóválására emlékeztetve a párost; az asszociációt a hangos szimatolás tovább erősíti.
- Haru is biztos beleegyezett volna – suttogja Kagu-chan. Ő csak bólint.
- Háromra – biccent. – Egy… kettő…
A szörnyeteg ekkor fordult meg.
~ Megint túlkombinálod! Kiáltsd a nevem, ne törődj mással!
~ Egy idegen lány élete nem ér annyit… én mindent megtettem… ~ eresztette le kardját Dai-kun. ~ Különben is, Kagu-chan ügyes… el tud vele bánni egyedül, már legyengítettük…
~ Hallgasd figyelmesebben! Úgy hangzik ez neked, mintha győzelemre állna?
- Most, hogy említed… - nyögte a fiú aggodalmasan, és a húga reiatsuját árasztó mellékutca felé sántikált. Még félútig se jutott, mikor győzedelmes sivítást hallott, és érezte, hogy a lány reiatsuja rohamos zuhanásnak indul. A fájdalomra ügyet sem vetve rohanni kezdett. – KAGU-CHAN!
Zihálva robbant be a sikátorba. Körbepásztázott, Kaguyát keresve. A lány sápadtan, combjára szorított kézzel térdelt a hollow előtt; ujjai közül ijesztően nagy vérpatakok buggyantak elő. Ellenfele se volt sokkal jobb állapotban: Daisuke shakkahouja már korábban lerobbantotta a fél potrohát, és úgy tűnik, a Kagu-channal vívott harcában megszámlálhatatlan egyéb apró seb mellett az egyik lábától és bal oldali karmos mellső végtagja közel harmadától is meg kellett válnia. A képet a kislány tette teljessé, aki épp egy nagyobb zöldes tócsában guggolva hüppögött.
A hollow tétován nyitotta-csukta ép fogólábát, ide-oda járatva tekintetét a két Sayuki közt. Tekintete végül a közelebbi prédán állapodott meg. A lány csak kétségbeesett beletörődéssel figyelte a gyilkos karmok felemelkedését; Dai-kun azonban a látvány hatására egy pillantásra elfeledkezett minden fájdalmáról. Előreszegezte kardját, és hangosan felkiáltott:
- Tōboe shiro, Kuro Kyouaku! – vér, avar, és csillagtalan éjszakák szagát idéző, feketén hömpölygő reiatsu robbant ki a fiúból. Az étvágygerjesztő új aroma sikeresen felkeltette a hollow figyelmét. Elfordult Kagu-chantól, és a korábban legyőzöttnek hitt préda felé pislantott. A shinigami külseje nem sokat változott. Se a pengéről vörösben visszatükröződő fény, se a szemközti falra vetülő, hatalmas farkasárnyék nem jutott el a szörnyeteg tudatáig.
- Hadou 31: Shakkahou – szólalt meg szenvtelenül az ízletes szagú lélek. A hollow már ismerte ezt a technikáját, de ezúttal sem tudta elkerülni; a vöröses energiagolyó a maszkján robbant pusztító lángförgeteggé. Fájdalmasan felkiáltott. Mikor kitisztult a látása, a shinigami már nem volt a helyén. Egy tizedmásodperccel a felismerést követően jéghideg fájdalom hasított a rém hasába. Aztán a szárnyaiba. Aztán a lábába. Elég ideig élt még, hogy megértse: ellenfele tudatosan törekedett a lehető legfájdalmasabb élménnyé tenni pusztulását.

A hollow porrá omlásával a vörös köd lassan eloszlott. Daisuke végtelenül fáradtnak érezte magát. Enyhe undorral hüvelyébe lökte a kardot, és felsegítette húgát.
- Mehetünk – mondta kimerült mosollyal.
- De… a gyerek… - tiltakozott Kaguya. Igaz is. Teljesen elfeledkezett a gyerekről.
- Csináld te – sóhajtotta. Az egész lényét elemésztő, szadista vérszomj előbb tapasztalt élményétől még mindig mocskosnak érezte magát. Még egy konsou erejéig sem akart kardjához érni, ha nem muszáj.

Az emlékezetes önálló kalandjukat követő évszázad jobbára eseménytelenül telt. Az ominózus estét követő pár évtizedben természetesen Haru jobban ügyelt rá, hogy a gyerekek ne kóboroljanak el a felügyelete alatt, de az óvatosság gyorsan okafogyottá vált: Daisuke meglehetősen képzetté vált a kardforgatás és kidou-használat trükkjeiben, bár elhanyagolta Kuro Kyouaku megismerését; ezzel szemben Kaguya, amint pár éven belül megismerte zanpakutouja nevét, szinte minden energiáját arra fordította, hogy jobban kiaknázza annak képességeit, és mélyítse kettejük kapcsolatát, kifejezetten halálos technikákra szert téve ezzel.
Húga sikereit látva Dai-kunban többször is felmerült, hogy több időt kellene jinzenben töltenie; ezek a kirándulások azonban csekély sikerrel jártak: tovább zuhant a sötétségben, és bár eközben néha tudott társalogni lélekölője szellemével, az nem tartotta érdemesnek arra, hogy bármi olyat tanítson neki, aminek gyakorlati hasznát is látja. A Murai-samával, illetve később Haruval és Kagu-channal folytatott edzések során sem tudott érdemi fejlődést elérni: ha kardja hallgatott is a parancsszóra (ami ritkán fordult elő, többnyire akkor, mikor Haru-sannal került párba), erejének csak töredékét volt hajlandó szabadjára engedni.
Eközben az Emberek Világa annál mélyebb változásokat élt át. Az évszázad végére az ősi szamuráj családok – melyekre Daisuke mindig is többé-kevésbé Soul Society nemesi házainak megfelelőiként tekintett – szinte minden kiváltságukat elvesztették. A régi rend felbomlása és a gyors iparosodás a Sayuki-rezidencia környékét sem hagyta érintetlenül. A Karakura Townba tett kiruccanásaik során gyakran teljesen idegennek érezték magukat.
A zanpakutoujával való kapcsolatfelvétel ismételt kudarcai és az élete közel 150 évében megszokott világrend szétesése miatt a Meiji-korszak egésze visszatekintve egyetlen, véget nem érő, esős-füstös-latyakos, nyomasztó délutánnak tűnt számára; elnyújtott, megalázó, kellemetlen élmény, ami még a többiek véleménye szerint is évtizedekig tartó búskomorságba taszította. Az egyetlen fénypont a háború volt; kardja mintha valamivel közlékenyebb lett volna, de a későbbiekben tapasztalt, eksztatikus öröméhez képest ez csak amolyan pillanatnyi fellángolásnak tűnt.

1917.
Éjfél körül járt az idő. A telihold fénye beragyogta Karakura Town utcáit. A rakpartnak csapódó hullámok zaján kívül más nem hallatszott.
~ Lassan ideje lenne visszatérni a teaházba ~ gondolta Daisuke. Ma már három hollow-val végzett, és két lelket küldött át Soul Societybe. Magában elmosolyodott, mikor visszagondolt azokra az időkre, amikor még csak Haruval engedték el őket járőrözni. Bezzeg most… minden családtag egyformán kiveszi a részét a lelkek védelméből. Nem a háború miatt van nagyobb szükség rájuk; a frontok elég messze vannak. Viszont jóval több a lélek, mint száz évvel ezelőtt, és talán zavarodottabbak is, többen ragadnak ideát. Ez is az új világrend hibája, az emberek egyszerűen nem tudják, hol a helyük. Fejetlenség mindenhol…
Mélázásából egy fekete kezeslábasba öltözött alak látványa zökkentette ki. A figura lassan a partra úszott. Gyenge, de félreismerhetetlenül shinigamira utaló reiatsu sugárzott belőle. Dai-kun visszaszorította saját lélekenergiáját, és a háztetőkön ugrálva követni kezdte a fickót. Amaz nem adta jelét, hogy észrevette volna.
- Szép esténk van – köszönt rá végül. Az évtizedek alatt sikerült tökéletesen elsajátítania Kuro-samától azt a jellegzetes hangsúlyt, amellyel zanpakutouja látszólag ártatlan mondatokba is halálos fenyegetések sorát volt képes belevinni.
- Ne tegyük tönkre értelmetlen vagdalkozással – felelte könnyedén az idegen, de hangsúlyának ellentmondott a tény, hogy mindeközben wakizashija markolatára csúsztatta kezét. Daisuke kissé felvonta a szemöldökét a javaslat hallatán.
- Hogy hívnak, és mit keresel itt? – kérdezte végül kimérten.
- Az Onmitsukidou tisztjei nem szokták felfedni a nevüket – kuncogott fel a másik. – Bizalmas információk kiadásáról pedig végképp szó sem lehet.
- Ebben az esetben – huppant le az utcakőre egy kecses szaltóval a Sayuki-ház büszkesége, szabadjára engedve egy keveset reiatsujából –, tartok tőle, hogy nem tekinthetünk el az értelmetlen vagdalkozástól. Ez a terület nem az Onmitsukidou fennhatósága alá tartozik. Távozz.
- Hivatalos panaszt fogok benyújtani a 13. osztagnál. Ez a viselkedés tűrhetetlen. Rejtegetnivalójuk van talán? – kérdezte fagyosan az álarcos shinigami. Dai-kun nem igazán értette, miről beszél.
- Ha nem feltételeznétek, hogy rejtegetünk valamit, nem lennél itt – vetette oda neki. – Megölitek a rokonainkat, száműztök minket Soul Societyből, és most még kémeket is küldtök utánunk? Mit kell tennünk, hogy békében hagyjatok végre?
Kardot rántott, érezve Kuro-sama helyeslését. A háború előnyei közé tartozott, hogy lélekölője mostanában jobb hangulatban volt, készségesebben idomult hozzá; most mégis meglepte, hogy mennyire egyetértenek.
- Fogalmam sincs, mi ez a zagyvaság, amit összehord itt nekem – így az onmitsukidous. – Nem számít. Ha akadályoz a feladatom teljesítésében, viselje következményeit. Oborero, Kawako!
A parancsszó kimondásakor hínárszagú, kékeszöld reiatsu hullámzott elő az ismeretlen irányából. Daisuke önkéntelenül is hátrált egy lépést. Sok haszna nem volt, mert ellenfele máris mellé shunpozott, és vágások sorozatával támadásba lendült. A nemesnek komoly gondot okozott lépést tartania ezzel a villámgyors offenzívával, úgyhogy egy villámtánccal épp elérhető háztetőn keresett menedéket.
- Hadou 31: Shakkahou! – kiáltotta, megzavarodott ellenfele irányába szegezve tenyerét. A robbanás csinos krátert ütött az utca közepén, hatalmas porfelhőt verve fel, és életveszélyes kőszilánkokat lövöldözve mindenfelé.
~ Végre! ~ kommentálta kardja.
~ Mi „végre”? ~ kérdezett vissza Dai-kun.
~ Felismerted a háború realitásait! Gondolkodás nélkül az ellenfeled pusztulására törtél, ahelyett, hogy a járulékos károk miatt aggodalmaskodtál volna! Lehetséges, hogy mégse vagy teljesen reménytelen… ~ Kuro Kyouaku szinte dorombolt. Gazdájának azonban nem volt ideje mélyebben elgondolkoznia szavain, mert ekkor…
- Hadou 01: Shou – hangzott a háta mögül szenvtelenül. Tehetetlenül zuhant előre. A lökés ereje meghökkentő volt: legalább három háztető fölött repült keresztül, mielőtt röppályája lefelé ívelt volna. Rohamos sebességgel közeledett a folyó felé. Igyekezett összeszedni magát, reishit gyűjteni a talpa alá, és harckészen landolni, de a pár tizedmásodperc múlva mellette felbukkanó shinigami életveszélyes döféseinek hárítása mellett erre már nem maradt kapacitása. Hatalmas csobbanással csapódott a vízbe. Az onmitsukidos néhány centivel a felszín fölött lebegve, kifürkészhetetlen tekintettel méregette.
- Komolyan azt gondolja, hogy a zanpakutouja nélkül van esélye ellenem? – kérdezte gőgösen.
- Még mindig sértetlen vagyok – hívta fel a figyelmét a tényre Daisuke, miközben egy shunpot követően ellenfele tarkója felé indított egy vágást. Amaz könnyedén hárította próbálkozását.
- Ezen ne múljon – felelte hűvösen, és olyan fél méterrel a nemes fölé emelkedett. – Hadou 01: Shou!
A kidou ebből a szögből egyenesen a folyó mélyére lökte Dai-kunt, akinek azonban nem volt ideje újból felemelkedni, mert fél pillanattal később irtózatos sistergés közepette elviselhetetlen fájdalom robbant minden porcikájába. Valamilyen csoda folytán sikerült eszméleténél maradnia, és Kuro Kyouakut sem ejtette el, viszont érezte, hogy az izmai nem hajlandóak engedelmeskedni neki. Az áramlat magával ragadta, és a levegője is rohamosan fogyni kezdett.
~ Tsuzuri Raiden. Látod, erre jó ~ okította zanpakutouja. Mondani sem kell, ez jelen pillanatban legkevésbé sem tudta érdekelni gazdáját.
~ Inkább segíts ~ nyögte gondolatban. ~ Nem tudok… mozogni…
~ És nemsokára elkezdesz fuldokolni is ~ közölte vidor hangon Kuro-san. ~ Őszintén meglep, hogy még nem tüdőztél le egy nagyobb adag vizet…
~ Kérlek, könyörgök, tudnál még ennél is hasznavehetetlenebb lenni? ~ imitált rimánkodó hangot Daisuke nem kevés gúnnyal.
~ Tudod, hogy ha szükséged van rám, bármikor szólíthatsz ~ hangzott a felelet. Ez heves szemforgatást váltott ki a száműzött shinigamiból.
~ A „bénulás” melyik része nem volt világos? ~ kérdezte rövid szünet után. A telepatikus üzenetváltás komoly előnye, hogy a gondolat sebességével zajlik, és nem vesz igénybe levegőt, de eddigre már úgy érezte, hogy szét fog robbanni a tüdeje. Szerencsére az izomgörcs lassan kezdett alábbhagyni, bár a kín még mindig pokoli volt. Fájdalmas fintorral megemelte karját, és a folyóágy felé intett.
- Hadou 31: Shakkahou – préselte ki utolsó lélegzetével. A robbanás lökéshulláma pillanatok alatt a felszínre repítette ugyan, de a visszacsapódó forró víz hatására úgy érezte, mintha izzó olajban fürdették volna. Hörögve kapkodott levegő után, és ide-oda forgolódva igyekezett rájönni, hol is van. Nem tartott sokáig rájönnie, hogy a sodrás messzebbre vitte, mint gondolta. Tőle pár méterre a híd magasodott. A felismerés gonosz vigyort csalt ajkára. Visszaszorította reiatsuját, elrejtőzött az egyik pillér mögött, és pár másodpercet szánt arra, hogy összeszedje magát. A ruhája cafatokban lógott, és az alóla kivillanó rákvörös bőrfelületen már kezdtek megjelenni az első hólyagok. Az elméjében azonban lassan egy terv kezdett formálódni.
- Bakudou 12: Fushibi – mormolta egymás után többször, a pillérek közti terek mindegyikébe kifeszítve egy-egy láthatatlan pókhálót. Mire végzett, a homlokáról gyöngyözött a verejték a megerőltetéstől, de néhány rövid szünet beiktatása révén sikerült az egész hidat lefednie. Ezek után mély levegőt vett, átúszott alkotása alatt, és reiatsuját szabadjára engedve ellenfele mögött bukkant ki, hangos csatakiáltással sújtva le rá. Amaz a legkevésbé sem tűnt meglepettnek; kitért, visszatámadott. Csak úgy sütött róla az unalom.
- Ez tovább tartott, mint gondoltam – jegyezte meg fitymálóan. Könnyedén félreütötte Daisuke pengéjét, blokkolta rúgását. – Nézzen magára. Alig él, és még mindig nem szólította a zanpakutouját. Azt ne mondja, hogy a 13. osztagba már olyanokat is beengednek, akik nem ismerik a kardjuk nevét?
Dai-kun kezdte belátni, hogy hiába állította fel a csapdáját hibátlanul, ha képtelen arra szorítani ellenfelét. Ráadásul a kidouk folyamatos fenntartása is sokat kivesz belőle. Nincs más választása…
- Tōboe shiro – ejtette ki a szavakat halkan –, Kuro Kyouaku!
Éjszín reiatsuja gejzírként tört fel belőle. A kidouk fenntartása nemhogy megerőltetőnek nem tűnt… egyenesen triviálisnak tetszett. Az árnyéka mellett shikaiban mindig megjelenő farkasszerű alak ezúttal egészen a folyópartig nyújtózott. Legalább ötszöröse volt a szokásos méretének.
~ Hogyan? ~ kérdezte döbbenten Daisuke.
~ A háború… az egész bolygó lángokban áll. Messze van, és a kapcsolatunk is gyenge… de így is bőséges táplálékot biztosít nekem… ~ mennydörögte a farkasszellem.
~ És hogyhogy most osztozunk? ~ faggatózott tovább gazdája.
~ A céljaink közösek… érzem, hogy nem köti meg kezeid a hamis irgalom…
~ A család védelme a legfontosabb. Ha ez az alak utánunk kémkedett, egyértelműen meg kell halnia. Ez nem jelenti, hogy élvezettel okoznék neki szenvedést ~ tiltakozott Dai-kun.
~ „A zanpakutou a shinigami lelkének abból a részéből születik, mely a legalkalmasabb arra, hogy harcoljon” ~ idézte Murai-sama kedvelt mondását a lélekölő. ~ Nem lehetnek tőled független érzéseim… nézz magadba…
Azonban hiába Kuro-sama minden tiltakozása, az ifjú Sayuki máris érezte, ahogy elönti a tőle máskor oly idegen vérszomj. Szemei feketén izzottak. Gyilkos vigyor terült el arcán. Shunpoval ellenfele mellett termett, villámgyors és faltörő erejű csapásokkal ostromolva annak védelmét. Az onmitsukidous minden vágással egyre közelebb hátrált a híd felé. Szemeiben döbbenet tükröződött, homlokáról patakokban csorgott a verejték. Egy erősebb combrúgást követően kissé megrogyott.
- Ideje növelni a távolságot – zihálta. – Hadou 01: Shou!
- Bakudou 39: Enkosen! – kiáltotta Daisuke, tekintélyes mennyiségű reiatsut áramoltatva az előtte felvillanó pajzsba. Az kitartott, így a fizika törvényeinek megfelelően az erőhatás az álarcos shinigamit repítette el, aki egyenesen a hálók egyikében kötött ki. Tehetetlenül rángatta kötelékeit, egyre növekvő rémülettel figyelve a közeledő száműzöttet. Végül, beletörődve az elkerülhetetlenbe, elengedte magát.
- Tudja –szólalt meg lassan –, elsősorban nem a civil áldozatok elkerülése végett helyeztem át ide a csatánkat.
A nemes egy pillanatra megtorpant, felvonva szemöldökét.
- Suishisha no ude – mormolta a másik. A szavak nyomán hatalmas adag reiatsu áramlott testéből a vízbe. Néhány másodpercig semmi sem történt; aztán az egész folyószakasz megelevenedett. Vasmarokkal szorító kezek ragadták meg Dai-kun lábát, és ellenállhatatlan erővel húzták lefelé. Ahogy süllyedt, egyre többen és többen fértek hozzá, szinte minden porcikáját megragadták, és ellentmondást nem tűrve rángatták magukkal. Kétségbeesetten vagdalkozva igyekezett kiszabadítani magát, de pengéje hatástalanul szelte a hullámokat. Még látta, hogy hasonló, folyóvízből formázott karok százai szaggatják az ellenfelét fogvatartó hálót; aztán végleg a víz alá merült.
~ Kellemetlen ~ jegyezte meg Kuro Kyouaku. Gazdája válaszra sem méltatta. Fulladozva rúgkapált még pár percig, aztán már nem bírta tovább. Önkéntelenül levegő után kapott, de csak víz jutott a tüdejébe. Még mielőtt elvesztette volna eszméletét, úgy érezte, zuhan…

Rövidesen rádöbbent, hogy tényleg zuhan. Úgy tűnik, zanpakutouja az utolsó előtti pillanatban úgy döntött, végre tanít neki valami hasznosat. Jobb későn, mint soha, hát nem?
- Azt ne mondd, hogy a farkasok megtanultak kopoltyút növeszteni – kiabálta a sötétségbe. Halk kuncogás érkezett válaszul. Végtelen távolságban egy homályos, vörös fénypont jelent meg alatta.
- Nagyon titokzatos… - morogta. A pont egyre növekedett. Gombostűfejnyiből pingponglabdányi, aztán narancsnyi, emberfejnyi… végül az egész látóterét betöltötte. Kíváncsian forgatta fejét, hogy merre lehetnek a határai. Nem sokáig nézelődhetett, mert nagyot csobbanva beleérkezett. Méltóságteljes csöndben süllyedt a vörösen fénylő, vasszagú folyadékban. Épp kezdett volna kényelmetlenné válni lélegzete visszafojtásának kényszere, mikor kibukkant a másik oldalon. A háta mögül előszűrődő fényáradatban fürdő, egybefüggő lombkorona terült el alatta, ami továbbra is rohamosan közeledett feléje. Mikor már veszélyes közelségbe ért, kirántotta kardját, és pár erőteljes vágással utat nyitott magának, majd egy alkalmas fatörzsbe döfve lassította ereszkedésének ütemét. Puha huppanással ért földet.
- Valamivel több sikítozásra, kapálózásra, és érezhetően fájdalmasabb landolásra számítottam – hallotta Kuro-san fancsali hangját. Gyorsan körülnézett. Egy apró tisztás közepén állt, melyen túl áthatolhatatlan sötétség kavargott. Az érkezésekor vágott lyukon keresztül rálátott az égbolt közepén pöffeszkedő gigászi, vérszínű holdkorongra. Erről eszébe jutott a belépője ebbe a különös világba. Megszimatolta a ruhája maradványait eláztató folyadékot, ami furcsamód a hajáról mintha nyomtalanul lepergett volna. Egyértelműen vér.
- Komor hely – jegyezte meg könnyedén. – Mondjuk legalább a megvilágítás jobb, mint korábban…
- Apró örömök neked is járnak – felelte lélekölője gunyorosan.
- Mit kell tennem? – érdeklődött Dai-kun.
- Boldogulj – hangzott a válasz. Szívdobbanásnyi idővel később öblösen morgó, farkasforma árnyalak vetette rá magát.
- Bakudo 39: Enkosen! – hárította a fenyegetést, majd egy gyors vágással ellentámadásba lendült. A csapás akadálytalanul siklott keresztül az árnyéktesten. Amaz kavargó füstgomolyaggá esett szét, de ezzel egyidejűleg újraformálódott a jobb válla felett, és újból támadásba lendült. Daisuke kecsesen előrebukfencezve elkerülte a veszedelmes agyarakat, miközben egy viszonylag gyenge shakkahout ellőve ezt a farkast is szétoszlatta. A shinigami igyekezett minél látványosabban, képességei teljes tárházát bemutatva küzdeni. Nagyjából fél óra múlva úgy érezte, kifogyott az új ötletekből, zanpakutouja azonban semmi jelét nem mutatta annak, hogy be akarná szüntetni kíméletlen offenzíváját.
- Attól tartok, ez képességeim határa – tárta szét karjait sajnálkozva a száműzött, ügyelve rá, hogy a mozdulat egyidejűleg lefejezze Kuro Kyouaku újabb, orvul felé közelítő inkarnációját. – Igaz, múltkor sem arra voltál kíváncsi…
- Kiváló felismerés – hangzott a tisztás szélén túli sötétségből. Nehéz volt megállapítani, gúnyolódik-e.
- Akad még néhány hasonló – mosolyodott el hűvösen Dai-kun. – Például, hogy minden támadás előtt teljesen szétoszlik az aktuális farkas, és csak utána jelenik meg a következő. Képtelen vagy egyszerre többet létrehozni.
- Érdekes gondolat… - Kuro-san hangjából érezhető volt, hogy remekül szórakozik.
- Amire most sem cáfoltál rá azzal, hogy hirtelen többet is a nyakamba eresztesz, szóval fogadjuk el igaznak – vágott vissza a shinigami. – Másik fontos felismerés… a zuhanásom lendületét azzal törtem meg, hogy egy fatörzsbe döftem a kardom. Mégis, mikor jobban körülnéztem, már a tisztás közepén álltam. Ráadásul akármennyit is mozogtunk harc közben, valamilyen furcsa módon végig állandóan ott is maradtam.
- Okos – jegyezte meg elismerően a farkas. – Igaz, volt rá fél órád, hogy megtapasztald. Még valami?
- A te lételemed az árnyék, nem a holdfény… logikusnak tűnik tehát, hogy amikkel ezen a tisztáson küzdöttem, nem te vagy… a valódi Kuro Kyouaku valahol az erdő fekete szívében honol. A sötétségben.
- Milyen kár, hogy a tisztás határai veled együtt mozognak, ugyebár – felelte a zanpakutou önelégülten.
- Ez így igaz – ismerte el gazdája kecsesen átszaltózva az épp aktuális támadója fölött, miközben megindított egy lefelé irányuló, gyilkos szúrást. – Most viszont elhagyjuk a tények jól kitaposott ösvényét, és betévedünk a vad találgatás sűrű, sötét erdejébe. Ha nem bánod.
- Roppant találó metafora – morogta Kuro-san.
- Köszönöm – biccentett Daisuke; ezúttal rajta volt az önelégültség sora.
- Legalább annyira olcsó is – ábrándította ki a kardlélek.
- Ha megengeded, folytatnám – utasította rendre a nemes. – Te az erdő legsötétebb mélyében tanyázol, míg én képtelen vagyok elszabadulni a holdfényes tisztásról. Nem én nem merek beljebb hatolni, hanem a fény követ, akárhova is megyek. De miért?
- Valóban… vajon miért? – méláztak az árnyak.
- Úgy hiszem, azért, mert megjelölt, mikor ide beestem – válaszolta meg saját kérdését Dai-kun. – A világod Holdja egy vértó… de ez a vér – legalábbis elméletem szerint – az áldozat vére, a prédáé. Miként a holdfény ellentéte árnyék-természetednek, a ruháimat átáztató zsákmány-vér szaga antitézise ragadozó jellegednek. Még a forrásuk is ugyanaz.
- Logikusnak logikus, de hogyan segít ez az elérésemben? – faggatózott tovább az ordas.
- Oh, bizonyos vagyok benne, hogy az allegória ezzel nem ér véget – somolygott a férfi. – A vér ugyanis csak a ruháimat áztatta át; a hajam és a bőröm érintetlen maradt. „Boldogulj”, szólt az utasításod, mikor ideérkeztem. Azt akarod, hogy ezt a te világod törvényei szerint tegyem. Hagyjam el a fényt, amihez értelmetlen lenne ragaszkodnom, és lépjek az árnyak közé, ahol te vársz. Vessem le a prédaszagú ember-ruhákat, és váljak farkassá magam is. Dióhéjban: hogy fogadjalak el… hiszen egyek vagyunk.
- Hogy tedd meg, amire több mint százötven év alatt sose voltál hajlandó – Kuro Kyouaku hangjából mintha leheletnyi keserűség szűrődött volna ki.
- Nincs más választásom – válaszolta szomorkásan gazdája, és vetkőzni kezdett. – Rajtad múlik a túlélésem. Nem csak most, általában is. Egy shinigami nem engedheti meg magának, hogy ne bízzon a zanpakutoujában…
- Csatlakozz hát – kántálták szertartásosan az árnyak. Nem csak a farkas: minden levél, fatörzs, kavics árnyéka egyszerre szólalt meg. Daisuke szótlanul átlépett a tisztás szélén. Hazatért.

A hirtelen elszabaduló reiatsu-hullám hatására legalább tíz méter magas vízoszlop robbant elő a folyó addig nyugodt felszínéből. A habok közül sejtelmesen kavargó árnyakba burkolódzott alak emelkedett ki méltóságteljes lassúsággal. Obszidiánfényű szemeiben rettenetes végzet ígérete tükröződött.
- KONOSHITAYAMI – mennydörögte rémületes hangon. Áthatolhatatlan sötétség vette körül a küzdő feleket. A csak számára világító, vöröslő holdkorong fényénél tökéletesen látta ellenfele tanácstalan tapogatózását. A háta mögött termett, és egy gyors suhintással elmetszette az Achilles-ínát, miközben tenyéréllel erőteljes ütést mért a torkára. Az onmitsukidous halk hördüléssel összeesett. A száműzött eloszlatta a technikát. Gyilkos döfésre emelte kardját…
- Dai-kun! Mit művelsz? – csattant fel egy hang a folyó másik partjáról. Kagu-chan volt az. Rendezetlen ruhája és kieresztett shikai-a egyértelművé tették, hogy olyan gyorsan jött, ahogy csak tudott, és érkezésekor harcra készült.
A feketén izzó szemek árnyalata lassan kezdett visszatérni természetes kékjébe.
- Megvédem a családot – kiabálta vissza kedélyesen bátyja. A lány átshunpozott a víztömeg felett.
- Magyarázd el nekem, légy szíves, hogy egy idegen shinigami kivégzése hogyan kapcsolódik a család megvédéséhez – szusszantott szkeptikusan.
- Utánunk kémkedett – felelte Daisuke kissé védekező hangsúllyal. Húga kétkedő arccal járatta ide-oda tekintetét a földön heverő, álarcos fickó és a testét burkoló árnytakarótól eltekintve meztelen, felhólyagosodott bőrű férfi között.
- Miből gondolod? – kérdezősködött tovább.
~ Ostoba kérdés ~ morogta fenyegetőn Kuro-san. ~ Mi mást keresne itt egy shinigami, aki ráadásul se a nevét, se a jelenléte okát nem hajlandó megnevezni?
- Erm… mi mást keresne erre? A hollow-kat rendszeresen eltakarítjuk a környékről, szóval valószínűleg nem miattuk jött. Milyen egyéb oka lehetne ezen kívül egy shinigaminak az ittlétre, pláne, ha annyira igyekszik rejtegetni a jelenlétét, mint ez?
- Az is lehet ám, hogy valaki más után kémkedett – vigyorgott Kaguya. – Különben is, ha megölöd, akkor előbb-utóbb küldenek valakit, hogy kivizsgálja, mi történt vele. Hacsak nem akarod módszeresen, egyesével kiirtani Soul Society összes shinigamiját, ez nem tűnik túl okos húzásnak…
- Ebben van valami – ismerte el Dai-kun.
~ Bár a Soul Societyt szolgáló shinigamik módszeres, egyenkénti kiirtása sem hangzik olyan rosszul ~ tette hozzá zanpakutouja. A férfi arca elsötétedett ennek hallatán.
~ Mert? ~ kérdezte. Megütődött csend érkezett válaszul.
~ Te talán nem vágysz bosszúra? ~ faggatta a farkas.
~ Úgy érted, azokon, akik ténylegesen felelősek voltak apám haláláért? Dehogynem.
~ Az egész rendszer korruptsága tette lehetővé, hogy elítélhessék! ~ vágott vissza a kardlélek. ~ Nincsenek ártatlanok ebben a történetben. Aki hallgatott, ugyanannyira bűnös, mint aki meghozta az ítéletet! A nem-cselekvés mellett dönteni is egyfajta állásfoglalás, vagy tévedek netán?
~ Az is lehet, hogy ez a szerencsétlen még meg sem született akkor ~ sugározta Daisuke a fejcsóválás telepatikus megfelelőjét.
~ Az még rosszabb! ~ acsargott Kuro-san. ~ Gondolj bele, ha abban a morális pöcegödörben szocializálódott…
~ Értékelem a nézőpontodat, de ha megbocsátasz, a vitát lezártnak tekintem ~ torkollta le a shinigami. ~ A saját önmeghatározásod alapján a lelkemnek az a része vagy, ami a legalkalmasabb a harcra; az azon kívül eső döntésekben nem feltétlenül mérvadó a véleményed.
~ Vissza a holdfénybe, látom ~ az árnylény szinte köpte a szavakat.
~ Gondolj, amit akarsz ~ sóhajtotta a nemes fáradtan. ~ A keserűség és fájdalom éltet téged. A csatatéren jól jön, de az élet más területein inkább nem tennélek meg az értékrendem központjának.
~ Nagyobbat nem is tévedhetnél ~ morogta a zanpakutou. Vitájukat azonban Kagu-chan hangja vágta ketté.
- Minden rendben, Dai-kun? Elméláztál…
A megszólított gyorsan visszatért a jelenbe. Zavartan észlelte, hogy az eddig előtte heverő ellenfelének nyoma sincs.
- Mi történt? – kérdezte húgát.
- Elengedtem. Nem ellenkeztél – öltött nyelvet amaz.
- Morális felsőbbrendűségem kétségbevonhatatlan bizonyítékát szolgáltatva ezzel – biccentett mosolyogva Daisuke. – Most viszont igyekezzünk haza, mert ruha nélkül megfagyok…

Az évek eseménytelenül peregtek tovább. Az onmitsukidous fickó szabadon engedése ellenére sem küldtek orgyilkosokat a nyakukba. A jelek szerint tényleg valaki más után kémkedett.
A háborúnak is vége szakadt. Kuro-san visszatért magába forduló, morcos korábbi énjéhez. Dai-kun nem erőltette. Tudta, hogy ha komoly veszélybe kerül, feltétel nélkül rábízhatja magát kardjára, életveszély híján pedig a segítsége nélkül is elboldogul. A kölcsönös távolságtartás jellemezte kapcsolatukat.
A két világháború közt ők is bedőltek a nacionalista őrületnek. „Nem lehetett nem hinni benne”, mentegették magukat, mikor a dolgok rosszra fordultak. Megvetendő cselekedetekben nem vettek részt, a korszak említése mégis mély szégyenérzettel tölti el őket most is.
A második világháború alatt Kuro-san hihetetlen erőt adott társa kezébe. Daisuke néma undorral figyelte, ahogy a hívására megjelenő árnyalak háztömbnyi méretekre hízik. Továbbra sem tudta elfogadni, hogy mások balsorsából húzzon hasznot. Túlságosan emlékeztette Murai-sama történeteire, hogy a családjuk bukása után milyen lelkesen osztoztak a megüresedett posztokon Soul Society korrupt hiénái.
Összeszedett egy sebhelyet, és elkezdte megnöveszteni szakállát. Segített Nagaszaki áldozatainak átterelésében; kíváncsian hallgatta húga történetét Soul Societyről. Részt vett az újjáépítésben.
Körülöttük minden változott, de a család állandó maradt. Több mint kétszázötven év után ennyi épp elég volt neki.



~ Kinézet

Magas, szíjas izomzatú, fiatalos férfi. Arca a bal oldalán végighúzódó vékony heg és a kissé pelyhesnek tűnő szakáll ellenére is enyhén feminin hatást kelt, amit a szabadon vállára omló, hullámos sötétkék haja csak tovább erősít. Lágy vonásain gyakori vendég a mosoly, de ha felbosszantják, a sötétkékből pillanatok alatt éjfeketévé sötétedő szemeiből sugárzó, tomboló vérszomj olyan marcona külsőt kölcsönöz neki, amit hosszú évtizedek szakállnövesztésre tett erőtlen kísérleteivel sem tudott soha megközelíteni. Kedveli a szertartásos öltözékeket, és feltehetőleg azok is őt, mert bármilyen körülmények közt kifogástalanul állnak rajta. Nagyrészt a vörös változatos árnyalatait feketével kombináló darabokat tartalmazó ruhatára mindegyik elemén a családi címer büszkén hirdeti, hogy viselője egy Sayuki.


~ Jellem

A család a mindene, habozás nélkül feláldozná életét értük. A kívülállókkal szemben azonban lényegesen távolságtartóbb, gyakran kifejezetten hűvös. Igaz, ebben szerepet játszik az is, hogy a megvetett shinigamikon kívül csak embereket ismer, akik elég törékenyek, és alig pár évtized alatt testi-szellemi hanyatlásnak indulnak. A lelkek védelme emiatt lényegesen kevésbé mozgatja meg, mint húgát, bár becsületbeli ügynek tekinti, hogy legjobb tudása szerint végezze ezt a feladatát.
A Seireitei szolgálatában álló shinigamikat megveti, noha nem sokat tud a szerveződésükről. A nemesi származásúak velük született kiválóságuknál fogva valamivel enyhébb elbírálás alá esnek, kivéve, ha azon házak egyikéhez tartoznak, melyek profitáltak a Sayukik bukásából. Nem különösebben véka alá rejtett vágya, hogy személyes bosszút álljon a felelősökön, és azokon is, akik némaságukkal lehetővé tették az eset megtörténtét.
Lélekölőjével ambivalens viszonyt ápol: bár legalább annyira szeretik egymást szekálni, mint húgával, az árnyfarkas rá is átragadó, kontrollálatlan vérszomja megijeszti. Feltétel nélkül megbízik benne, és elválaszthatatlan közelségük miatt talán még közelebb áll hozzá, mint a családtagjai, de élet-halál helyzeteket leszámítva kissé ellenséges távolságtartás jellemzi viszonyukat.
Ízlése és értékrendje, akárcsak preferált ruházata, kissé anakronisztikusnak hat; ugyanakkor a teaház színes látogatói körével való rendszeres érintkezés miatt ez első pillantásra egyáltalán nem nyilvánvaló. Az évszázadok során változatos művészeti stílusokkal és filozófiai irányzatokkal volt alkalma érintkezni, így látásmódja messze nem nevezhető beszűkültnek, azonban ezek alaposabb megismerésére – főleg lustaságból – nem fordított különösebben sok energiát. Tudja, hogy ha új élményekre vágyik, bármikor kérheti Kagu-chan ajánlását; addig viszont tökéletesen megfelel neki, ami az áhítatos tisztelettel övezett Murai-samának jó.


~ Zanpakuto

Neve: Kuro Kyouaku (Fekete Rém)
Fajtája: árnyék
Shikai parancsa: Tōboe shiro! (Üvölts!)
Shikai kinézete: A kard shikaiban ugyanúgy néz ki, mint lepecsételt formájában, azonban a penge az aktuális fényviszonyoktól függetlenül árnyakba burkolózik, és csak néha csillan meg rajta egy idegen világ vörös holdjának fénye. Emellett a parancsszó kimondásakor Daisuke árnyéka mellett egy jól megtermett farkasé sejlik fel - az árnykép mérete attól függ, mennyire uralkodott el a kétségbeesés gazdáján, és azokon, akiket meg akar védeni.
Támadások:
- Kyouran (kb. "vérszomj"): a kardlélek ragadozószerű gyilkolásvágya átragad használójára is. Ez megnöveli sebességét, állóképességét, erejét; emellett szaglása is élesebbé válik shikai formában. 4 pontonként +1 zanjutsu.
- Konoshitayami (kb. "Az erdőmély sötétje") : A technika alapja, hogy Kuro Kyouaku belső világát ideiglenesen szuperponálja a küzdőterületre. Komoly lélekenergia-különbség esetén az áldozatok még annak igen morcos lakóját is érezhetik közeledni.
Dai-kun és ellenfele mindenkori (értsd: a harctéri mozgásokat követi) távolságának felezőpontjától számítva 10 méter sugarú gömbön belül masszív sötétséget teremt. A konkrét hatás lélekenergia-függő: egyenlőség esetén erősen lecsökkenti a sötétségen belül tartózkodók látótávolságát (2 méterig lehetséges még alakokat észlelni, elég homályosan - arc, ruházat felismerése lehetetlen, a mozgás viszont így is viszonylag feltűnő). Ha a használó lélekenergiája nagyobb, a sötétség áthatolhatatlanabbá válik, mi több, a reiatsu-érzékelés és a hallás is csökkenhet (1000 LE különbségenként 10% csökkenés valamelyik kategóriában, vagy -1 méter látótávolság) - más érzékszervekre azonban semmilyen körülmények közt nem hat. Ha a hatás elszenvedőinek lélekenergiája magasabb, minden 1000 pont után +1 méterre látnak, vagy 1 méteres távolságon belül képessé válnak apróbb részletek felismerésére (színek, arcvonások, ruha részletei stb. - tehát ha valaki 4 méterre szeretne részletesen látni, 6000-rel magasabb lélekenergiára lesz szüksége, amiből 2000 a távolság kiterjesztése és 4000 az élesség). A technika különlegessége, hogy a reiatsu-érzékelést és hallást nem pusztán tompítja, hanem az érintett áldozatok a csökkenéssel arányos erősséggel észlelnek egy idegen entitást maguk körül körözni (reiatsu-érzékelés), illetve veszedelmes morgást hallanak (hallás). Zanpakutou pontonként egy percig tartható fent maximálisan, ha a használó teljes reiatsu-kapacitását erre fordíthatja (azaz nem meríti ki magát kidou-kkal, stb.)
A technikának két viszonylagos gyengesége van: az egyik, hogy a teremtett sötétség éppúgy hatással van Daisukéra is, mint ellenfeleire, kivéve, ha megidézésekor látható a telihold - ez esetben ugyanis annak vörösre színeződő, csak általa látható fénye bevilágítja a csatateret. Ez nem különösebben zavaró, ugyanis a használat során szaglása és reiatsu-érzékelése egyaránt jelentősen felerősödik, így azokkal könnyedén kompenzálja a kiesett érzékszervet. Jóval komolyabb probléma, hogy az áldozatokat semmi sem akadályozza meg benne, hogy megpróbálják a sötétséget valamiképp eloszlatni - tűz, vagy fény alapú zanpakutouk, kidouk probléma nélkül képesek bevilágítani akkora teret, amekkorát természetes sötétségben tudnának, ha használójuk zanpakutou/kidou(/egyéb használt tulajdonság) értéke meghaladja Dai-kunét, de más esetben is élesített látást biztosítanak a használójuk lélekenergiája által meghatározott területen belül. Nem természetfeletti fényforrásokat azonban könnyedén elfojt.

~ Szeret-nem szeret

Szeret:

+ tea
+ gyömbér
+ család
+ fekete-vörös színkombináció
+ hugit nyúzni

Nem szeret:

- Soul Society
- intrika
- nukleáris fegyverek
- Kuro Kyouaku vérszomja
- ha lányosnak titulálják a vonásait


~ Felszerelés(ek)

A családi székhelyen számítógép és kiterjedt ruhatár; zsebben többnyire mobil.