Adala pályázatai ^^

Tárgy: Adala pályázatai ^^ Pént. Márc. 22, 2013 9:50 am

~ Adala Cascada Espada pályázat ~

Engedély: Szayel néni azt mondta, hogy megvan ^.^
Megpályázott hely: A hetes számot ide nékem. Nana akarok lenni ^^

Vajon milyen mélyre merne jutni a nyúl, ki a végtelen őrület üregébe zuhant, s most kijáratot keres?

Lassú, keserves sírással csikordult a fém a kövön. Akárha ezernyi lélek sikoltana fel egyszerre, ahogy a penge sötéten izzó fénye haldokló hullócsillagként röppen fel, s merül vissza az önmagát emésztő örök sötétség, kellemesen ölelő ketrecébe. Rabok voltak csupán az őrületes mocsárban, s cellájuk őrizője – a halálfélelemtől nyirkosan csöpögő falak – nem engedte őket. Félelmetes csoszogással pattant elő ismét a szikra, melyet a lágyan simogató, velőbe szúró sikoly ébresztett öntudatra. Pillanatig tartott csupán, de a hidegen, selymesen kúszó vér illata töltötte be az elméjük minden zugát. A látomásként, komótosan sikló, fényes remény mart a szívükbe, és karmait mélyen a húsba vágva szorongatta a testüket. Az érzés pedig, fájdalmasan cirógató, betegesen fojtogató kígyóként tekergett a torkuk körül. De már nem sokáig...

Minden porcikájában ragyogó tündérként, bájos mosollyal az arcán emelte fel a fejét. Felhúzott térdei előtt keresztbe vetett, hosszú, lágy karjait nyújtóztatta, akár egy elgémberedett macska. A tetőn uralkodó kedves napsütés, gyengéden simogatta bűbájos arcát. Tekintete az égre siklott, s ahogy a pillantásuk összeért, egymásra mosolyogtak a napsugarakkal. Adala titkon, ritka alkalmakkor surrant csak a torony megnyugtatóan magányos tetejére. Rózsaszín haját a szellő fésülte, akár egy szerelmes kisfiú, hőn áhított kedvese fürtjeit. Imádta ahogy az ég magához szorította, s nem eresztette. Gondtalan kislánynak érezte ilyenkor magát, ki az anyja ölelésében szenderedik édes álomra, de tudta jól, hogy csak parány pillanatokig tarthat, ez a kellemesen idilli helyzet. A keze tehát, mint ezelőtt oly sokszor már, a társának nevezett, ezüstszín pengére siklott. A fekete bőrmarkolatra fonódtak az ujjai, s méltóságteljes oroszlánként emelkedett talpra. Szemei Las Noches horizontján siklottak végig, majd megállapodtak a palota látképén. Mindig hevesen mardosó villámként hasított belé a megvetés érzése, valahányszor erre az épületre pillantott. Seth rezidenciája olyan mérhetetlen undort váltott ki belőle, melyet csak az uralkodó látványa volt képes felülmúlni. Hangos sóhajjal eresztette el végül az utálatot, hiszen pontosan tudta, hogy ma - akár tetszik ez neki, akár nem – az arancar-ok ura magához kérette. Nem illene hát megváratni, még ha ennyire gyűlöletes is a lelkének. Mit szólna hozzá Räv – szeretett mentora – ha fracciónja így leégetné. Persze valószínűleg cseppet sem érdekelné a dolog, de nem kockáztat. Tempós léptekkel indult hát a kellemetlen találkozóra. Kedvtelenségéből csupán az a bájos gondolat ébresztette, hogy talán egy pillanatra megpillanthatja Diego-t, aki után már oly régóta sóvárog a szíve. Mosoly húzódott az arcára, és libabőrös lett csupán a gondolattól is, hogy ma a közelébe kerülhet a férfinak akit úgy imád. Szélben szálló tollpiheként szelte keresztül az arancar várost. A fülén elválaszthatatlan barátja, az éltető zenét pumpálta lelkébe. Bájos kislányként mosolygott, s a teste úgy mozgott akár egy csábos démonnak, mikor a trónterem előtt húzódó folyosóra lépett. Tízen lehettek, kik vagy csillogó szemekkel, büszkén várták, a nagyúrhoz való, bebocsájtást, vagy hozzá hasonlóan a hátuk közepére sem kívánták az egész tortúrát.

Mint a lidércnyomás, mely óvatosan, több karommal kapaszkodva telepszik az elme legrejtettebb zugaira, úgy vette be magát a tíz arrancar a szűk járatrendszerbe. Fájdalmas sikolyként tépte az idegeit az a gyilkos félhomály, és a nyirkosan csöpögő sziklafalak, de küzdött, minden erejét latba vetve, hogy ne sikoltson fel. Vér íze cirógatta a nyelvét, és a magány őrületes csendje ölelte a tudatát. Menekülni próbált az emlékei elől, így előre pillantott. Ketten álltak közte, és a csapat Seth által kijelölt vezére közt. A fekete, hosszú hajú férfi, akár egy harcra született démon, úgy menetelt a társaság élén. Damien volt a neve - legalábbis ezt állította – s ahogy az arrancarok ura kijelölte, biztos volt, hogy Seth talpnyalója.
- Félsz? - Hajolt a füléhez, a mögötte sikló barna hajú fickó. Érezte, ahogy a jókora mancs a vállára siklik. - Ne aggódj, itt vagyok mögötted, megvédelek. - Vigasztalta kedvesen a számára idegen figura, de az egészből szinte semmi sem jutott el az agyáig. A rettegés jótékonyan takaró homálya, magas erődként védelmezte a külvilágtól. A sötétség, mely egyre jobban úrrá lett rajta, lassan kínzó kígyóként tekergett keresztül a lelkén. A feladatra próbált koncentrálni, hátha a tudat, hogy most csak egy rakoncátlan hollow-ot jöttek megölni, enyhíthet a kínon. Mintha azonban az egész egyre mélyebbre, és mélyebbre kaparta volna magát. Még a hangját is hallotta a fejében, olyan zugokból, melyek létezéséről sosem tudott. Aztán húsba vágott a fájdalom, és majdnem fel is sikoltott, mikor egy másik nő hangja végre utat talált az elméjébe, kirántva ezzel Adalát a félelem homályából. Előre pillantott, s még éppen látta, amint egy sor, hosszú, karmos mancs derékba töri a vezér mögött haladó lánykát. Egy üreg tátongott a falon, melybe a velőt rázóan sikoltó áldozat fájdalmasan, lassan került egyre beljebb és beljebb. Hárman ugrottak a segítségére, köztük ő is, és minden erejükkel próbálták kiszabadítani. Még éppen elkapta a vérben úszó lidérc karját, s erősen szorította. Nem akarta ereszteni a reménykedően rápillantó nőt, de aztán...
Az egész elméjét betöltő robaj villant fel, majd minden tökéletes csenddé vált. Adala feje nagyot csattant a barlang falán, majd minden elsötétült.

// Hangulatadó //

Tökéletes sötétség honolt körülötte. Sikoltani akart, menekülni, s halára rémült kislányként elszaladni a fény felé. Hiába vergődött, s erőtlenül kaparó karmai is hasztalan próbáltak kiutat ásni maguknak. Minden porcikájában remegő, véráztatta lénye, nem akart engedelmeskedni a tudat parancsainak. A szívét komótosan kúszó, selymesen kínzó érzés kezdte betölteni. Mintha a halálát sürgető gyötrelem, kéjjel átitatott szerelmes éjszakába csalogatná, mielőtt elveszi lelke fényét. Lelkét a kínzóan meleg üresség kezdte, gyönyörrel vetekedő módon elfogyasztani. A bal karját szorongatta valami, mely véres láncként tartotta az ép elme határán. Nem vetette le magáról, csupán kedvesen közelebb húzta, majd a csörrenés tündérként sziporkázó hangjától révületbe esve, visszaengedte. Rongybabaként mozdult reszkető teste, és a magány kínzó üressége segítette talpra. A keze az oldalára csúszott, ahol már várta ezüstösen ragyogó fegyvere. Ismét kezébe vette a táncpartnerét, ki mint mindig, most is kedvesen dörgölőző, velőig hatoló hideget árasztott magából. A fülében gyermetegen ártatlan zene szólt, melynek minden hangja, akár az őrület karmai, úgy martak elhagyatott lelkébe. A lábai, a monoton ritmusra csoszogva vitték egyre beljebb és beljebb. Az elméjét ismerősen lágy, keserűen simogató illat töltötte be. Némán sikoltó látomások törtek rá, melyektől a semmihez sem hasonlítható, mindent elnyelő üresség telepedett a lelkére. Víziók, ahogy egy furcsán ismerős, ám mégis idegen lény, megragadja a társait, s lassú, gyötrelmes mozdulatokkal kezdi feltépni a védekezésre képtelen arrancarok húsát. A lába alatt, szétmarcangolt testek lüktettek, s a gyönyör ismerősen mardosó lángja kínozta félelemtől remegő lényét. Mint a marionett bábu, kinek elvágták a kötelékeit, úgy zuhant térdre. A kezéből kiesett a penge, majd az ujjai finom bőrű nyakra fonódtak. Élvezettel teli sóhajjal emelte magához a férfitestet, majd a vértől selymesedő húsba vájta a fogait. Minden falattal, gyötrőn sikoltó kellemesség töltötte el. Hitte, hogy teste új erőre kap a néma ürességben. Szédületes lakomája vörösre festette az arcát. Minden egyes új fogással látta, egyre közelebb jut valami máshoz. Megérintette az egyik női alakot, majd iszonytatóan örömteli fénysugár küzdötte fel magát a szívéig. A sarkaira ülve várta, ahogy a még élő, de már megcsonkított hollowtestek alól, egy megroppant csillogású alak kaparja ki magát.
- Damien? - Kérdezte csillogó szemekkel, mire újra vér fröccsent az arcára. Talán az egykori vezér teste, melyet akár egy gyerek az ajándék csomagolását, úgy nyitott fel az ismeretlen támadójuk, talán az okozhatta ezt a gyönyörűen húsba vágó érzést. A fekete hajú arrancar a karjaiba omlott. A kezei felfele araszoltak a széles háton, s reménykedett benne, hogy a férfi mámorítóan édes vérét is megízlelheti. Érezte, hogy a halál és élet közt egyensúlyozó lüktető testek alatt a tudat kezdett kihunyni a férfi lényében, s alig bírta visszafogni magát, hogy ne essen neki azonnal Damien testének. A gyilkosan tomboló feszültség, mely eddig éltette a vezér elméjét, most végleg veszni látszott. Adala ösztönösen mozdult, s azonnal falni kezdte a csábítóan kínzó lelket, mely csak fokozta a kéjt. Élvezettel töltötte el, ahogy az erő átjárta a testét, minden egyes felfalt arrancar után.

Éppen négykézláb lakmározott, egy élettel teli holttestből, mikor fehéren csillogó karmok léptek a pokoli őrülettől gyötört lány étkére. Ahogy a szájából lógó húscafatot rágcsálva felnézett, mintha a látomásai elevenedtek volna meg előtte. Nem rettegett tőle, s fel sem ismerte benne azt a lényt, ki nem is oly rég még az agyát betöltő, szemkápráztató rémképek főszereplője volt. Üveges tekintettel nyelte le a falatot, majd a kezei, mint egy elgyötört délibáb, kígyózva kezdték megközelíteni az élő prédát. Ahogy a kezei megérintették a hófehér karmokat, s mámorban úszó tekintettel, reszketve mozgó, rongybaba módjára, araszolt az új táplálék felé, a nemrég maga mögött hagyott kardja, gazdátlan lebegni kezdett előtte. Kiéheztetett kiskutyaként, erőtlen pillantott fel, révülten tekintve, a rosszallóan fejcsóváló alak szemébe. Egy pillanatra sem hagyott fel a szemkontaktussal, csupán a nyelvét nyújtva, lassan hajolt tovább a préda felé. Amilyen tempóban ő haladt, úgy közelített hozzá Orca is, s a szélesen vigyorgó őrületes tekintetből végre megértette. Betegesen fájdalmas csodálattal az arcán hanyatlott le a keze a fölötte álló prédáról.
- Okos kislány. - Szólította meg az ismerős idegen, s kínzóan lágy mozdulattal simított végig a vérmocskos arcon. A kard továbbra is, Adalát célozta, s a révült tekintetű célpont, megremegett ahogy a rémalak megérintette. A hosszú karmokkal díszített ujjak, akár a húsba vágó szellő, úgy siklottak végig a hátán, majd a combján áthaladva, körülfonták a bokáját.
Húzni kezdték, mintha egy gyermek sétált volna, plüssét a padló kövén vonszolva maga után. Hosszasan haladtak így, majd ernyedt testét újra megérintette a sikolyra gerjesztő, selymes tapintású kéz. A derekánál megragadva emelte fel fogva tartója, s a vállára fektette. Bágyadtan vergődött a lidércnyomás tapintása alatt, majd egy kattanást hallott, melyet nyikorgás követett és pengék csörrenése. Ahogy a férfi letette, és újra megsimogatta, azzal a lágyan kínzó kezével sikoltani tudott volna, de egy hang sem jött ki a torkán. Széles mosollyal nézett gyilkos farkasszemet, majd az a lágyan csengő, ismerősen fájdalmas hangszín suttogott mámorítóan a fülébe.
- Most maradj itt édes. Nemsokára érted jövök. Addig légy jó kislány, és várd a halált. - Seth ismerős hangja szólt az agyában, de mit sem fogott fel belőle, csak üveges tekintettel bámult maga elé. Ahogy az alak felkelt előtte, újra sötétbe borult a világ, s csak egy üvöltés hangja rázta meg a lelkét, majd hangos robaj töltötte be a tudatát, és újra csendbe borult minden.

// Hangulatadó //

Suttogva kaparászó hangokat hallott a fejében. Elhaló sóhajként töltötték be a lényét az üres semmi kínzóan édes hangjai. A láncát kezdte nézni, s ahogy felemelt balján fityegett, kínzó bűvöletbe ejtette. Az elméjét kezdték betölteni a szavak.
„... mint ... nagyúr.”

„Nem lehet még egy...”

„Láttad már?”

„Talán...”

„Olyan...”

„Hiszen a hangja is...”

„...ugyanolyan.”
„Badarság!”

„És ha...”

„...Seth...”

„...az nem lehet."

„...hozták létre.”

„..soha”

„Arrancar nem lehet....”

„Még az ereje, és a kisugárzása is...”

Egy szót sem értett az egészből, hiszen az esze egész más világba költözött, hogy helyet biztosítson a lánc látványának. Víziók, és sikoltások törtek rá, ahogy az elméje hátuljában végignézte két társa halálát. A rémkép, széles mosollyal az arcán ragadta meg, áldozata ujját, majd lassan kínozva, mámorító gyönyörrel tépte le a körmét, a helyére pedig, hosszú szeget lebegtetett, majd tudatával vezérelve azt, lassan keresztülfúrta a sebzett tagon. Szögesdróttal kötözte körbe, s vascsizmába kötözte a barna hajú férfit, aki úgy rémlett beszélt már hozzá egyszer. Miután kínruháját rászabta, a karmos ujjak, lassan a kínlódva vergődő arrancar nyakába hatoltak, majd megragadva a koponyáját, őrületes kedvességgel mozdították felfele. A drótok a húsba vágtak, majd fájdalmas üvöltés rázta meg a termet. Nem tudni, hogy a koponya, é a gerinc csatlakozása adta-e meg magát előbb, vagy a hanyag nyúzás következett-e be, annyi azonban bizonyos volt, hogy Adala lassacskán megelégelte a látomásokat, s a sarokban vergődve rázta balján ragadt láncát. Keservesen fénylő villanás kúszott az elméje mélyére. Akárha ezernyi néma sikoly ölelte volna magához, ahogy ismét megpillantotta zanpakuto-ja pengéjét. A láncára pillantott. Az eddig csillog határvonal, mely kedves kínzással tartotta életben, most egy szívdobbanásnyi időre felvillant. Mintha a reménykedőn rápillantó nő karja fityegett volna a csuklóján. Újabb káprázat töltötte be az elméjét, ahogy ismét pengék csörrenését hallotta. Az arrancar nőt látta, ahogy lassan szenvedve eltűnik az alagút mélyén, de a testét nem karok, hanem egy sor drót ráncigálta egyre mélyebbre és mélyebbre. A kar pedig, melyet az előbb látott, ahhoz a a lányhoz tartozott, s mikor az utolsó rántással elnyelte a sötét, a letépett végtag az ő csuklóján ragadt, miközben hátrazuhanva beverte a fejét a sziklafalba.
Ahogy a szellemként sikló rémalak megragadta a lábát, és húzni kezdte, négy arrancar-t pillantott meg, kik parányi, lebegő pengékkel a torkuk előtt rettegtek a sarokban, majd ismét elsötétült a látvány. Csak a lánc csillogott az elméjét betöltő, kínzó reménysugárként. Megragadta hát, és letépte magáról kötelékét. Az pedig hirtelen metamorfózison átesve, lágyan simult a tenyerébe.

Bentről tompa puffanást hallottak, majd kard csörrenése hasított selymesen az elméjükbe. Aztán az ismerős hangok csendültek fel. Hús szakadt, s hatalmas robajjal tört a csont. Fájdalmas kiáltások szakították át az étert, majd újra és újra megismétlődött mindez. Óráknak tűnt, míg a gerincükön végigfutó csendes félelem visításai végre elhaltak. Bár nem is sejtették, hogy vajon önnön tudatuk emelt ekképpen védőfalat maga köré, vagy tényleg abbamaradt-e a lágyan ringató hangzavar. Nyikorgás gyermekien ártatlannak tűnő zaja ébresztette őket hosszú révületükből. Lassú, keserves sírással csikordult a fém a kövön. Akárha ezernyi lélek sikoltana fel egyszerre, ahogy a penge sötéten izzó fénye haldokló hullócsillagként röppen fel, s merül vissza az önmagát emésztő örök sötétség, kellemesen ölelő ketrecébe. Rabok voltak csupán az őrületes mocsárban, s cellájuk őrizője – a halálfélelemtől nyirkosan csöpögő falak – nem engedte őket. Félelmetes csoszogással pattant elő ismét a szikra, melyet a lágyan simogató, velőbe szúró sikoly ébresztett öntudatra. Pillanatig tartott csupán, de a hidegen, selymesen kúszó vér illata töltötte be az elméjük minden zugát. A látomásként, komótosan sikló, fényes remény mart a szívükbe, és karmait mélyen a húsba vágva szorongatta a testüket. Az érzés pedig, fájdalmasan cirógató, betegesen fojtogató kígyóként tekergett a torkuk körül. De már nem sokáig...

Adala, elnyúzott roncsként kúszott elő, a barlang száján, hova Seth küldte, egy elszabadult hollow megölésére. Vérben úszó, őrülettől szorongatott lénye vonakodva, marionettbábuként került az örökkön izzó hold fényébe. Kardját maga mögött húzva, sebzett testtel csoszogott Las Noches felé. Fél napig küzdötte keresztül magát a sivatagon, s lassan új erőre kapott. Csupán lelkét szorongatta továbbra is a stigma, melyet az események vájtak belé. Alig bírta felfogni azt, amit odalent látott, s csak emlékfoszlányok kísértették a történtekről. A máskor tündérként sziporkázó lány csapzott testtel, szaggatott ruhában, véresen állt a nagyúr elé, kit nem csupán meglepett, hanem egyenesen sokkolt a szellemi romhalmazként mozgó Adala látványa. A lényét valamiféle félelem járta át, ahogy megpillantotta, de a lány nem értette miért. Mintha megijesztette volna, hogy valaki visszatért a küldetésről. De vajon miért? Aztán elé állt a nagyúr, s kedvesen ismerős mozdulattal a fejére tette a kezét. Tekintete, akár az elméjét hasító rémalak szemei, úgy pillantottak rá.
- Szép munkát végeztél kedves. Jutalmad pedig nem marad el. Fogadd meg, hogy halott társaid emlékéhez méltóan szolgálod majd Las Nochest, mint új, hetes számú Espadám.

Tárgy: Re: Adala pályázatai ^^ Vas. Márc. 24, 2013 3:07 am

Hangulatos, szép pályázat, gratulálok az új Espadának. ^^