>>Katsuhiko VS Kota<<

Egy teljesen átlagos napnak ígérkezett a mai, csak úgy mint a többiben most is az iskolapadot koptattam, és figyeltem. Ugyanis nagyon utálok tanulni, ezért szimplán megjegyzem a nagy részét amit mondanak. Ám mikor teljesen felesleges dolgokról, vagy olyanról dumál a tanár, amit már tudok elkalandoznak a gondolataim. Az órák végére ennek meg is lett az eredménye. Haza siettem, átöltöztem végre normális ruhákba, s már rohantam is vissza. Nem nagyon izgatott, mikor érek majd haza, vagy hogy üzenetet hagyjak, hisz alig egy valaki várna otthon, bár ő sem fog aggódni értem azt biztosra veszem. Helyette inkább elkezdtem járkálni fel-alá a suliban, és valami jó fotótémát kerestem. Amit nem találtam meg egyelőre. Viszont ami megragadta a figyelmem, az egy üres amolyan klubb szoba lehetett. Megpróbáltam kinyitni, próba-szerencse alapon hátha nyitva van. Ám ahelyett, hogy szép engedelmesen kinyílt volna a kezemben maradt a kilincs. Gyorsan körbepillantottam, s mivel senkit sem láttam benyitottam, az immáron használhatatlan ajtón. Bent egy nagyon alul szerelt edzőterem fogadott, de meg kell hagyni hely az volt bent bőven. Előkaptam hát a fényképezőgépem, s néhány képpel megajándékoztam magam. Még néhányszor körbejártam, majd az ablaknál állapodtam meg. Kinézve egész szép terep tárult elém a már közelgő estében. Az ablakból folytattam az utat, s egy kisebb manőverezés után sikerült feljutnom a tetőre. Igen-igen szép a látvány innen is, de még mindig hiányzik valami, valami... Ekkor kerül a látóterembe egy fekete kimonós lány, állig felfegyverkezve, de mégis ahogy a lenyugvó napban fürdik tökéletes kép. * Klikk. * Fogom magam és tovább ugrok, puffanás sem volt, mivel amennyit csak tudtam elnyeltem becsapódáskor, a maradék pedig már egy kis szökkenéssel, ha felért. Ezúttal egy jó nagyon be egyenesen a sportpályára, ám innen nem jó a szög. Pár hosszúlépést letolva viszonyt már jónak kellene lennie. Már fogom is a fényképezőt, mikor is észreveszem, hogy már nincs ott. Annyira belefeledkezem a keresésébe, hogy véletlenül láthatatlanná is válok. Hát igen, ez van, ha nem tökéletesíti valaki az egyik megtanult technikáját. Aztán nem sokkal később sikerült kiszúrnom. Nincs messze tőlem, úgyhogy úgy döntök mellé shiftelek azzal a gyors mozgásos technikámmal, amit kifejlesztettem. Mellette kocogva köszönök neki.
-Halihó! Hát te mi jót csinálsz? Beszállhatok én is?
Bár fogalmam sem volt, hogy mégis hogy jutott le onnan, vagy mikor, de az biztos, hogy nem lassúzott, ha már ide is ért. Mikor rám néz nem felejtem el megvillantani az ezer wattos mosolyomat, hátha jó pontként fog számítani. Feltéve, ha még nem alkotott rólam egy negatív véleményt néhány ostoba szóbeszéd miatt, aminek amúgy is csak a fele volt igaz. Feltéve, ha egyáltalán idejár, az is lehet, hogy valami szentélyben tanul, és azért van így öltözve.

>>Katsuhiko VS Kota<<

A köszönésemre a válasz valamiféle rövid távú teleport volt. „Wow” Nagyjából ennyi volt a reakcióm verbális része, a többi meg az általános dolgok, nyitva maradt száj, kerek szemek. Aztán egy nyílvesszővel néztem farksasszemet, leesett a tantusz, hogy nem egy bűvész show kellős közepén vagyok. Próbáltam kitérni, és tiltakozóan felemelni a kezemet, minek következtében én ugyan megúsztam, de a fényképezőm már nem. Lehajtottam a fejem, s sóhajtottam egyet. „Már megint.” Sűrgősen valami jobban jövedelmező dolgot kellene találnom, mert egyszerűen alig bírom pótolni az összetört dolgokat. A következő amit látok, hogy a nyílvessző hegyét az ajkai közé veszi.
-Hallottam én már halálos szerelemről, de ez azért kicsit túlzás.
Pislogtam, mint borjú az új kapura. Azonban már megint sikerült rászednie, s elterelni a figyelmemet. Arra kaptam észbe, hogy nem valami ismerős nyelven szólal meg. Azonnal intettem a kezemmel, s megpróbáltam felidézni azt a technikát amit még ismerek. A néma intés. Azonban amint ez megtörtént elhallgatott a madárcsicsergés, s annyira meglepődött a kis madár, hogy rögtön padlót fogott. Értetlenül tátogott, de hamar összeszedte magát, s repült tovább. Azonban ezzel már nem tudtam foglalkozni a hirtelen fejembe nyilalló fájdalom miatt. Annyira viszont magamnál tudok maradni, hogy meginduljak. Nem akarok álló célpontot adni neki, szóval hiába Cupido küldötte, vagy jött ön bíráskodni, de ez nem igazán a bejövős út. Vagy lehet, hogy az én belépőm nem volt jó? Ennyire?! Felgyorsulok, de a lábam elakad, s így exponenciálisan megnő a sebességem, de nem egészen úgy, ahogy én azt terveztem. Ugyan a nyílvesszőt így kikerülöm, de alaposan padlót fogok, s a fejfájást még megkoronázom egy hosszan tartóval is. A fejemet fogva gurultam, aztán igyekeztem felkelni, de csak ülő helyzetig jutottam. Gyors rákjárással tértem ki az első vágása elől, a másik elől éppen el tudtam hajolni, bár egy-két tincset levágott a hajamból. A következő viszont jó szögből érkezik, s így azt egy tapssal kaptam el. Hogy pontosabb legyek a két tenyerem közé zártam a pengét, s elnyeltem a lendületének minden cseppjét. Nem akartam bántani, de most komolyan felbosszantott. Nem elég, hogy a fényképezőm gajra ment, de még a sérómba is belekarmolt. Valamit valamiért alapon vártam néhány pillanatot, hogy a fejfájásaim ellenére pontosan tudjak ütni, ez alatt a kardját hiába próbálta mozdítani, mintha bebetonozták volna. Ekkor megsuhintottam az alkarját a lábfejemmel. Nem a fájdalom okozása volt a cél, hanem, hogy gyengüljön a fogása a kard markolatán. Ekkor másik lábammal alaposan megküldtem a markolat alját, s remélhetőleg sikerült kirúgnom a kezéből a katanát. Ha nem, akkor kezeimet előrecsúsztatom az oldalán tartva, hogy ne tudja mozdítani, s közvetlenül csavarom ki belőle. Csak azt remélem, hogy nem húz elő a kalapból egy nyulat is, akarom mondani, hogy nem áll elő még valami őrültséggel. Ha sikerült elvennem valahogy a kardot, akkor odébb suhanok egy tíz méterrel, s mivel én úgy sem tudnám használni ezt a fegyvert, hát bosszút állok. Leteszem a földre, s közelről megismertetem vele az Ikkotsu ütéstechnikámat. Remélhetőleg semmi rendkívüli nincs vele, s szépen teszi a dolgát és darabokra törik. Nah meg alatta a focipálya is egy szép becsapódás nyomait öröklik. „Hupszie” Mondom így magamnak, hisz a járulékos kárral nem számoltam. Felegyenesedem, s hirtelen elhúzom a számat. Két kézzel megtartom a fejemet, mert rettentően hasogat, bármennyire is szoktam hozzá az efféle balszerencse sorozathoz. Összeszűkült szemekkel figyelem, hogy mire készül, most, hogy lenulláztam a fegyverarzenálját... Remélhetőleg... S ha megint próbálkozik valami kántálással már remélem, hogy nem fognak belerepülni a dolgomba. Már csak azt kellene kitalálni, hogy mit ártottam neki, nem vagyok én az a Casanova típus, hogy csajokat hagyjak ott, ha egy lenne is bőven boldog lennék.