Hernando Rivera
Arrancar
 
Hozzászólások száma : 73
Age : 28
Registration date : 2013. Apr. 07.
Hírnév : 1
Karakterinformáció
Rang: festőművész
Hovatartozás: Las Noches
Lélekenergia:
    (5800/15000)
 |  Tárgy: Hernando Rivera Csüt. Ápr. 11, 2013 7:05 am | |
| Jelszó: eao iea
~ Adatlap
Név: Hernando Rivera
Nem: férfi
Kaszt: Arrancar
Szül. ideje: 1879. II. 11.
- Emberként: 31
- Lélekként: 103
~ Előtörténet
Kutyaközönséges téli nap volt az Isten háta mögötti mexikói városkában, mikor jómódú polgárszülők legidősebb gyermekeként Hernando Rivera először, de nem utoljára felsírt. Apja, Tiago, akinek szalonjában Hernando meglátta a napvilágot, fémárukkal való kereskedéssel szerezte és gyarapította vagyonát, ami mellett nem bizonyult anyagi hátránynak, hogy a kisebb-nagyobb kihagyásokkal állandóan jelenlevő Porfiriato köreiben is aránylag magas rangú közhivatalnoki tisztet látott el. Szó mi szó, mindig akadt elegendő pénz a fiú, illetve később három ifjabb testvére lehető legjobb minőségű neveltetésére. Márpedig ezt nem vettek félvállról a családban, hiszen, gondolta talán mégsem teljesen indokolatlanul a büszke atya, a kereskedelemben való boldogulás éles elmét igényel. Hát még a politikában! Márpedig pontosan ez volt az, amiképpen a tiszteletreméltó Tiago Rivera legidősebb fiának jövőjét elképzelte.
Ezzel csupán Hernando véleménye ellenkezett.
Már kiskorában sem osztotta apja végletekig materialisztikus felfogását, s könnyelmű gyermekként hol a világ szépségeiben merült fülig, hol ősz tanítóira hozott különféle szív- és érrendszeri problémákat szemtelen viselkedésével. Kevéssé bizonyult tehetségesnek a matematikában, természetrajzban és más reáltantárgyakban, nem dicsekedhetett nagy érdemekkel a politikatudományban, ám, a tiszteletreméltó Tiago és az agg mentorok nem kis elképedésére és rosszallására, azon kaphatták, hogy minden keze ügyébe kerülő, alkalmas tárggyal rajzolgat. Mi több, nem is rosszul. Ennél az atyai házban, ahol kizárólag a leggiccsesebb álklasszicista alkotások kaphattak helyet, talán nem is követhetett volna el nagyobb vétket. Mindazonáltal természettől fogva hajthatatlannak és makacsnak bizonyult, tanárai pedig tehetetlenül álltak a rémisztő jelenség előtt. Mikor pedig odáig fajult a dolog, hogy elítélendő dacának kifejezéseként egy fél döglött macskát csempészett a körzeti rendőrparancsnok tiszteletére rendezett vacsora dicsőnek ígérkező főfogásába, a tiszteletreméltó Tiago kénytelen volt kompromisszumosra változtatni álláspontját. Alaposan elnadrágolta hát ifjú hősünket, már csak saját lelkiismerete megnyugtatása végett is, majd, annak legkedvesebb nevelőjét árgus felvigyázóként állítva mellé, a fővárosba küldte az ország legjobb művészeti tanodájába.
Mert egy Riverának csak a legjobbat!
Hernando végre olyan környezetbe került, ahol életében először igazán otthon érezhette magát. A város pezsgése, az újdonsült tanulmányai egyszerre kötötték le és pörgették fel, s az évek úgy szálltak el felette, hogy szinte észre sem vette. Nem is olyan sokára nem szorult többé felügyeletre, s élete lassan, de biztosan sajátosan kétlakivá vált: nem vonhatta ki magát az aranyifjak csillogó világából, ha akarta volna sem - de hát akarta-e azt ő valaha? -, ugyanakkor a festés valami sajátos érzékenységet fejlesztett ki benne a világ többi lénye iránt. Néha napokra eltűnt a nyomornegyedekben, hogy témát keressen, vagy órákig szórakoztatta magát egy zsebkendőnyi liget minden vizuális részletének felderítésével. Igen, néha még sokkolt is: pimaszságában nem átallott társadalmi tabukat megszegni és tudomást venni a nyomorban tengődő alsóbb rétegekről, vagy éppen, ha olyan kedve volt, képei a maga által "posztumusz mesterének" tekintett Francisco Goya Fekete festményeire kezdtek emlékeztetni, nem kevésbé borzalmas alakokkal, ám furcsa fehér beütéssel és hátborzongatóan mindennapi helyszíneken. Tömören összefoglalva, felcseperedett és sikere volt minden értelemben. Nem filozofált sokat, de ha mégis így tett, mindig úgy érezte, nem is élhetne különbül.
Huszonkettő volt csupán, mikor őrá is lecsapott a minden férfit előbb-utóbb eltaláló mennykő. Az illető mennykövet Hernando esetében Gabriela Franco néven ismerték társasági körökben, tizenhét éves volt, és első látásra lecsapott boldogtalan hősünkre, ahogy hasonló sorsra jutott ő maga is ugyanabban a pillanatban. A kiállításának megnyitója, ahol a fent említett pillanat megesett, innentől kezdve megszűnt létezni az ifjú Rivera számára, és sikerült újabbat kirobbantania szokásos botrányai közül azzal, hogy a művész siker esetén bevett közös ünneplése helyett sietve eltűnt a társasági élet kínos pontossággal kimért porondjáról, méghozzá a fiatal Gabrielával kettesben.
Az eljegyzés alig három hónap múlva nem lepett meg egyetlen, magára valamit is adó polgár- avagy művészembert a városban. Az azt követő esküvő mindenki megelégedésére a hagyományos polgári keretek közé tartozott, s még a deresedő hajú, büszke atya, a tiszteletreméltó Tiago is bizonyos elégedettséggel vett részt rajta. No hát, mégis csak az ő fiáról van szó, van annyi esze, hogy gazdag lányt vegyen el, filozofált imígyen vaskos ujjait összefonva gömbölyödő hasán, miközben a hatodik fogásra is igyekezett magában héroszi erőket gyűjteni.
A fiatalokat, az ilyen emberpárokra hajlamos módon, átmenetileg teljesen lekötötte a másik legszebbnek látott lénye, így a polgárság áldásával vonultak vissza egy aránylag félreeső haciendára. Az életük csöndes mederben folyt tovább, s míg Hernando nyugodtan űzhette festői hivatását, Gabrielának csakhamar minden idejét és figyelmét lekötötte újonnan született kisfiuk, Juan nevelése. Mondhatni paradicsomi körülményekben lehetett részük, még a magányra sem kellett gondolniuk, hisz a hacienda sem volt annyira elzárva a világtól, hogy egy-egy családi barátjuk időnként fel ne bukkanjon, vagy éppen Hernando modelljei és régi ismerősei, ha arra került a sor. Néha meglehetősen különös ismerősei is... Ugyanis az ifjú férj küldetéstudata, megbocsájtható módon, nem csökkent egyetlen irányban sem. A művészetnek éppen olyan fanatikusa maradt, mint az alsóbb rétegek helyzetének, így hát mindennapi életét kedélyesen át- meg átszőtték a levelezései a hozzá hasonlóan feltörekvő ifjú dekadensekkel, mint például a bostoni Upton Pickman, a különféle kaotikus nüanszok, mint amikor kéz alatt szerzett magának egy eredeti Goyát, na meg fokozatos belekeveredése - ha csak távolról is - az ellenállási mozgalomba. Mert a védenceinek tekintett szegények helyzete nem javult. És ennek, akárhogy is nézte, csak a Porfiriato lehetett az oka: az a rendszer, ismerte fel szorongva, amelynek tulajdonképpen ő maga is terméke.
Hasonló kaotikus hangulatban volt épp, mikor egy - aránylag tiszteletreméltó - barátja hírrel állt be hozzá.
- A kerületi rendőrparancsnok látni akar - mormogta mintegy bocsánatkérően az illető. Aztán még magyarázólag hozzátette: - A Goya-képről akar beszélni, azért velem üzent. Tudod, hogy az... Szóval nem egészen legálisan birtoklod.
- Ugyan, mit beszélsz! - intette le a ház ura enyhe ingerültséggel. Éppen egy frissen befejezett képének keresett vevőt hasztalan, lassan neki kellett volna állnia a következőnek. Azonkívül egyre nehezebb volt bírni a kis Juannal. Azonkívül... - Majd elmegyek hozzá. Azt a képet pedig hagyd csak békében.
Valóban elment. Ismerte a parancsnokot, ha nem is kedvelte különösebben. Amolyan szükséges rossznak tekintette, hogy a kegyét keresse, végül is, afféle kerületi kiskirályról lévén szó, az öregembernek gyakorlatilag bármire megvolt a felsőbb felhatalmazása. Ez a beszélgetés azonban... nem indult jól, rosszul folytatódott, és aránylag pocsékul végződött.
- ...Tudom én, parancsnok úr. Nagyon szépen fejlődik a kedves unokája. Igazi modern festőzseni lesz, ha így folytatja...
"Udvarias társalgás" vég nélkül, míg nagy sokára rátérhettek a lényegre - pontosabban míg az öregember szóba hozta. A kép, ugye, a kép...
- Tudja, Hernando... Látogatásaim során régóta nézegettem már én azt a Goyát a műtermében. - az öreg megeresztett egy általa ravaszkásnak vizionált mosolyt Rivera irányába. - Akár hiszi, akár nem, én is nagy rajongója vagyok a mesternek... Egyszer igazán megörvendeztethetne egy szegény vén csontot, hogy kölcsönadja neki egy időre. Akár... ehm... huzamosabb időre is. Akkor még azokat az... ehm... kilengéseit is hajlandó lennék elsimítani cserébe, amikbe társadalmunk gyanús elemei olykor belecsalták.
Újra elmosolyodott. Ennek a mosolynak most határozott üzenete volt: "ha viszont nem... bajba kerülsz".
- Természetesen, parancsnok úr, de előbb szívesen restaurálnám kellőképpen önnek.
A válasz hátborzongató természetességgel csúszott ki a száján, noha tudatosan már éppen kezdett volna kétségbeesni. nem tagadhatja meg a kérést, de ha teljesíti, azzal elárulja saját "mesterét" és nem utolsó sorban az elveit. De ez a restaurálás-ötlet jó. Ezzel időt lehet nyerni...
A rendőrparancsnok szemmel láthatóan meghökkent.
- Ehm... Rendben, csinálja, Hernando. Csak csinálja gyorsan, ha egy mód van rá!
Az este a műtermében találta Riverát, amint gondterhelten bámulta a Goya-képet. Fogalma sem volt, mit tegyen. No de van még ideje. Most éppen legújabb munkájának kéne nekifognia... Valami giccses csendélet, megrendelésre, gyertyafénnyel. Mogorván fordult oda a vászonhoz... Aztán egy pillanatig mintha megdermedt volna. Mikor magához tért, visszanézett a festményre, majd újra az üres, fehér vászonra. Éppen ugyanakkora volt a kettő.
Halványan elmosolyodott. Tudta már, mit kell tennie.
A parancsnok és Rivera szemmel láthatólag egyaránt elégedettek voltak. Előbbi, mert birtokába került a Goya-kép, utóbbi, mert birtokában maradt a Goya-kép. A hamisítás veszélyes játék volt a maga módján, a festő azonban, úgy érezte, ismeri eléggé "mesterét", hogy kellő minőségben reprodukálja a műveit. Az eredeti ugyan nem függhetett többé a műteremben...
ÉS valamit mégis elnézhetett. Nem tudott másra gondolni, mikor hónapokkal később a Porfiriato hadseregének egyenruháját viselő fegyveresek jelentek meg nála, hogy nemzetellenes összeesküvés alapos gyanújával letartóztassák.
- Nem, ez valami tévedés lesz, señores. Mint tudja, én egy Rivera...
- Tudom, hogy ki maga, és nem érdekel különösebben. - dörrent rá egy köpcös, akinek érdemrend virított enyhén beesett mellén. - Velünk jön és kész. Ne féljen, nem kell messzire mennie. Csak ide, a szomszédos mezőgazdasági épületbe... Ellenkező esetben...
És megragadta a közelben aggódva álldogáló Gabriela karját. Abból, hogy melyik testtájára bámult az asszonynak, a szándéka teljesen egyértelmű volt. Ugyanakkor vérlázító és felháborító is... De hát itt és most akármit megtehetett.
Nem mintha az egyébként békés Riveránál ettől a körülménytől még nem szakadt volna el a cérna.
- VEGYE LE A KEZÉT A FELESÉGEMRŐL!
Az ökölcsapás az emberke arcába zúdult és ledöntötte a lábáról. A köpcös kis altiszt fektében összegömbölyödött, és valami parancsot visított, mikor a kétségbeesett, őrjöngő festő rúgásra emelt lábát megpillantotta az arca előtt.
Rivera még hallotta a lövéseket és érezte a fájdalmat is, ami robbanásszerűen terjedt szét a mellkasa jobb oldalából az egész testébe. A szájából mélyvörös vérpatak buggyant ki. Szinte nem is értette, mi történt. A pillantásban, amit a feleségére vetett, a meghökkenés,a sajnálat és a hirtelen jött béke furcsa keveréke rejlett.
Aztán összeesett. A bordái megreccsentek, ahogy a kőpadlóra zuhant, de azt már nem érezte.
***
Sötétség.
Béke.
Fájdalom szikrája... Egyre terjed.
Elmosódott színek kavalkádja. Tisztulnak...
A Világ. Nem tartozik többé ide. Mégis itt van.
Láncok. Befonják a tagjait.
Körülötte pusztulás. Halottak.
Düh. Tébolyító düh.
Üvöltés. A saját hangja.
A láncok változnak.
***
A lény lassan botorkált végig a haciendákéhoz hasonló stílusban épült udvarház szobáin. Nem látta senki, nem hallotta senki, s ez így is volt rendjén. Nem értük jött. Nem tudattalan szolgákért, bábokért rothadt elméjű uraik kezében. Nem is észlelhették volna. Nem korlátozta többé anyagi test. Lélek volt csupán, új, rémisztő tulajdonságokkal megáldva-megátkozva, s új formája az éhség kínjában égett. Érezte maga előtt a prédáját... S meg is látta, mikor az utolsó szobába lépett. Az öregember nevetséges, kiszolgáltatott pózban hevert a hatalmas ágyon, hortyogott és nyáladzott zavartalan álmában. A lény megállt fölötte. Ismerős volt ez az arc... És valahogy mégsem az.
A lény egyik bizarr végtagja az öregember torkára ereszkedett. Az felriadt, horkantani próbált, és odakapta a kezét. Erőtlen volt. Megpróbálta lefeszegetni magáról a finom ujjakkal felruházott mancsot, amit nem is láthatott, s közben kétségbeesetten vergődött. Az egész nem tartott két-három percig sem. Az öregember arca fokozatosan elsötétedett. Végül nem vergődött tovább.
A Hollow végre nekiláthatott léte első lakomájának.
***
Megannyi hasonló lélek volt még élő, lélegző testbe zárva, s a Hollow őrájuk érzett csillapíthatatlan éhséget. Ahogy táplálkozott, lélek-teste kezdett végleges formát nyerni, s Rivera apránként visszahódította rég elveszett öntudatát. Beletelt egy időbe, míg felismerte, mennyire különbözik aktuális formája attól, melyben egykor töltötte napjait. Hogy mennyivel erősebb... És mennyire kívülálló. Új formájában szörnyeteg volt, de az szörny máza alatt immár újra Hernando Rivera. Az, aki emlékezett még, milyen volt embernek lenni, az, aki mindig különös érzékenységgel nézte a világot, az, aki megtapasztalta az emberi lélek sötétségét...
Az éhsége furcsa módon küldetéstudattal párosult. Ha csupán ösztöneire hallgat, táplálékot lát az emberekben. Némelyekben így is táplálékot látott, tagadhatatlan... De másokban a védenceit.
***
Több hónapjába tellett, mire az első magafajtával összetalálkozott. A Másik gyanakodva kerülgette. Nem volt könnyű beszédbe elegyednie vele. Nem volt közös témájuk az örökös éhségen kívül. Mikor azonban a Másik ráállt, hogy kicseréljék a tapasztalataikat, kiderült, mennyire gyökeresen különböznek az elgondolásaik. A Másik mindenkiben prédát látott. Ugyanolyan szörnyeteg volt végső soron, mint akikre Rivera vadászott. Gyilkos. A találkozás összecsapásba torkollott, és a Másik újra átélte a halál élményét. Rivera ösztönei azonban változatlanul működtek, és felfalta a halott ellenfelét. Meglepte, mennyivel kielégítőbb volt számára, mint egy ember lelke. Még az a gondolat is felmerült benne, hogy vadászhatna a Másikhoz hasonló teremtményekre is.
Noha nem tudta, attól kezdve a Menosok soraiba tartozott.
***
A fejlődése viharos gyorsaságú volt, ahogyan egyre inkább felfedezte a saját képességeit. Az évek teltek, Rivera vadászott, és mikorra Adjucassá vált, már rendelkezett annyi tudással, hogy ismerje saját és néhány más haláltalan faj tulajdonságait. Megtanulta, kiktől kell óvakodnia, kik vadásznak a fajtájukra, és ő, ha akart, szinte mindig el tudott tűnni a csata elől.
Végül elérkezett az 1914-es év, és a vadászat zavarossá, természetellenesen bőségessé vált. Megkezdődött a világégés, és az alacsonyabb rendű Hollow-k sohasem látott mennyiségben árasztották el a Földet.
Egy holtak lelkeitől hemzsegő csatamezőn találkozott vele, és kivételesen nem tudott kitérni a küzdelem elől. Nem is észlelte a halálistent, mielőtt az bevitte volna az első csapást, s nem tudta, ez hogy történhetett. Végül sikerült megtalálnia a lélekjelenlétét. Adjuchas volt, akár egy shinigami kapitány szintjét is elérhette, mielőtt újra formát vált. A másik pedig nem igazán küzdött... Szellemből. Primitív fegyvert forgatott, a nyers erőre alapozott, bár kétségtelenül rengeteggel rendelkezett vele. Komoly sérüléseket szenvedett, és mindet azért, mert a figyelme alábbhagyott.
És mégis elég erős maradt, hogy a földre küldje a félig elpusztult Riverát.
- Pfff. Többet vártam tőled. - akkor először szólalt meg a csata során. Korábban csak nevetett. A hangja is olyan hideg is metsző volt, amilyen a nevetése. - Azt vártam, hogy jól elszórakoztatsz, szörnyecske.
Az immár újra lezárt fegyverének pengéje a hanyatt fekvő Rivera mellkasának feszült. Győzött. Meg fogja ölni. De előtte még leszögezi, hogy nem mulatott kellőképpen jól.
- Szórakozni...? - a Hollow hangja nehézkes és reszelős volt. A torka is megsérülhetett, de ez is elenyésző volt a többihez képest. Még a kutyakoponyára emlékeztető maszkja is szétzúzódott. A feje jószerével elevenen megnyúzva maradt meg csupán... Nem emlékezett pontosan, de mintha ő maga tépte volna le a szilánkos roncsokat a tébolyító kín és a tomboló csata hatására. - Te csak... szórakozni... akartál?
- Bizony.
A halálisten ledöfött. A penge mélyen Rivera mellkasába merült. ÉS az Adjucas, ahelyett, hogy jólnevelten meghalt volna, feljebb emelkedett fektében és ballja megragadta a shinigami fegyvertartó karját.
- Mi...? Engedj el, te kis...
Nem tudta folytatni, miután a Hollow jobbjának ujjai alulról az állkapcsába mélyedtek. Körülöttük pedig felragyogott a sárga fény. Ilyen színű volt ugyanis Rivera lélekenergiája.
- Szórakozásból... ölsz...
- Engedj el...!
- Nem az em... bereket véded...
- Engedj...!
- Csak ölsz válo... gatás nélkül... te vagy... SZÖRNYETEG!
A halálisten egyre nagyobbra táguló szemekkel, üvöltözve próbált szabadulni, miközben a gyűlő energia lassan éteri ragyogásba vonta mindkettejüket. Hiába, képtelen volt rá: Riverából valami eddig általa is ismeretlen energiatartalék szabadult fel. Csak mormogta, mormogta a magáét.
A végső, váratlanul elüvöltött szó már egy pillanatra esett a Cero kirobbanásával. Az utolsó gondolata az volt, hogy milyen gyönyörű is ez a sárga ragyogás. Milyen lehet ilyen fény mellett festeni...
Aztán, mint évekkel ezelőtt, most is minden a sötétségbe zuhant.
***
Mikor magához tért, hiányérzete volt. Kisebbnek érezte magát... Meztelen volt. Eddig is az volt, de eddig nem zavarta. Most miért...? Valamin váratlanul megakadt a tekintete. Egy fehér nyelű ecset hevert mellette a porban.
Ezúttal jóval kevesebb idejébe tellett, hogy feldolgozza a változást. Törött volt. Arrancar.
***
Hogy a továbbiakban mi történt, arról csak tömören szóljon a fáma: semmi. Csak éppen új formájának, új képességeinek, és egy, óvatlanul az ő áldozatául esett fajtájabeli rabolt Cuerpójának köszönhetően többé-kevésbé visszatérhetett a halandók közé. Leélhetett egy-egy élettöredéket itt-ott, dolgozhatott, nyelveket tanulhatott meg, ismerkedhetett, még festhetett is. Mégis... A lényegen ez sem változtathatott sokat. Védelmező maradt, mert továbbra is úgy tartotta magát számon. Szüksége is volt újonnan nyert erejére. A másodi világégés, a modern éra... Utazott és tette a dolgát, melyből mindig akadt, míg ember s így lidérc létezett a Földön.
Sosem látogatott meg más világokat. Folyamatosan ott élt benne a vágy, a kötelességtudata azonban mindig visszatartotta. Mígnem aztán az Úr 2013. esztendejében...
***
Lelkének s történetének folytatása már valahol máshol íródik.
~ Kinézet
Mintegy száznyolcvanöt centiméteres, festőtől igazán váratlanul erőteljes testalkatú, halványkreol bőrű, látszólag korai harmincas férfi. Néhanapján mondták már jóképűnek is, mindenesetre tény, hogy a maga módján erőteljes és meglepően kifejező vonásokkal rendelkezik. Sötét szemét rendszerint egy fényre sötétedő lencséjű szemüveg barikádjai mögött tartja. Fekete, enyhén borzas hajkoronával rendelkezik, valamint, mivel a régi szokásaival sem volt képes egészen szakítani, gondosan nyírt, rövid fekete szakállal.
Hollowlyuka a mellkasa jobb oldalán található, maszkmaradványa pedig a jobb füle fölött, egy furcsamód torz koponya utolsó maradványának alakjában.
Ha a ruházatára keresnénk kollektív jelzőt, talán a "kopottas" felelne meg a legjobban. Láthatóan szimpatikus nemtörődömséggel karban tartott kék zakót hord egy egyszerű piros póló fölött, általában lazán nyitva hagyva, továbbá itt-ott kopottas fekete farmernadrágot és egyszerű fekete cipőt. Látható fegyvert nem visel, kizárólag a Zanpakutóját a zakója zsebében (ahonnan valamelyest ki is látszik a fehér nyél vége).
~ Jellem
No igen, nem egyszerű lélek, bár ez nem szükségképpen a művészi vénájából következik. Mégis, mindenekelőtt elhivatott képzőművész, aki zavartabb pillanataiban képes egy csata közepén is legyökerezni valami fölvázolásra csábító, megismételhetetlen látvány mellett.
Az alaptermészete meglehetősen derűs, igyekszik élvezni az életet, akár az apró örömök tekintetében, akár a csurranó-csöppenő nagyobbakéban. Emellett tagadhatatlanul lusta is egy kissé, így kissé aggasztóan hajlamos szolidabb módon elbliccelni egy számára értelmetlennek tűnő, kisebb feladatot, hogy mondjuk szundíthasson egyet vagy befejezhessen egy képet - mellesleg: a képeit nem tartja meg, hisz régi beidegződése a poggyász nélkül vándoréletmód, így aztán mindenféle helyeken bukkanhatnak fel a különböző világok műkedvelőinél.
Mindazonáltal meglepően erős tud lenni a kötelességtudata, ha éppen ő is úgy akarja. Azon kevés Arrancarok közé tartozik, akik célja lényegében egyezik a halálistenekével: az emberek védelme. Talán az életében történt események hatására, talán a Hollowként átéltek miatt, de Rivera a lélekkénti létezése nagy részét is a halandók közt töltötte, és az évek során egyfajta lidércvadásszá képezte magát. Meglehetősen fejlett empátiával rendelkezvén át tudja érezni a "védtelenek" szenvedéseit, mely kategóriába aztán az emberiség tekintélyes része - az "ártatlanok", ahogy ő nevezi meg a kategóriát - bekerül azon szeretteivel egyetemben, akik nála gyengébb harci képességekkel rendelkeznek. Hasonló okok miatt ellenzi a fölösleges összecsapásokat, melyeknek végképp semmi értelmét sem látja: ez okozza, hogy sokszor inkább meglép a harc elől, minthogy belevetné magát, még ha saját megítélése szerint akár győzhetne is.
~ Zanpakuto/képesség
Zanpakuto
Név: Broncha Sortilega (Varázsecset)
Kinézet: Hernando Zanpakutója lezárt állapotban tulajdonképpen nem is fegyver alakban materializálja magát. A Broncha Sortilega ugyanis egy fehér nyelű (ugyanolyan az anyagból, mint az Arrancar-maszk), tintafekete és vékony pamacsú, mintegy tizenöt centi hosszú festőecset képében jelenik meg. Ezen állapotában Hernando a zakója egy mély, külön erre a célra fenntartott zsebében tárolja. Következésképpen a Broncha alakjából, közelharcra alkalmatlan, gazdája kizárólag egyéni technikái megidézésére használhatja.
Képességek: A Broncha hagyományos fegyveres harcra teljességgel használhatatlan, képességeit leginkább talán a halálistenek kidoujához lehetne hasonlítani. Dióhéjban: Hernando képes festővásznat idézni vele, amire a Bronchával "festve" életre hívhatja az alkotásait, legyenek azok kezdetleges szolgák, fegyverek, apró-cseprő, hétköznapi tárgyak vagy éppen egyszerű vonalak, melyeket egyszerre materializálva egyfajta rácsketrecbe zárhatja az ellenfelet. Lényegében bármi, amit Hernando ki tud találni.
Ezek a tárgyak (beleértve a vásznat is) természetesen nem léteznek tizenöt-húsz percnél tovább, utána nyomtalanul szétfoszlanak, megidézésük ráadásul méretüktől és távirányíthatóságuktól függően megcsapolhatják Rivera erőtartalékait, addig is viszont szabadon manipulálhatja őket. Ráadásul, tévedés ne essék, nem csupán a saját vásznára képes "festeni", sőt, nem is kell érintenie a Zanpakutójával a felületet, ugyanaz a mozdulatsor mindig működik, ha öt méternél közelebb van hozzá.
Képességeinek jóformán csupán a fantázia (na meg az erőkorlát) szabhat határt, néhány azonban rendhagyó, általános vagy gyakran használt, így mégis érdemes leírni.
Tela (Vászon)
A Broncha legelemibb felhasználása. Gazdája kívánt mennyiségű vékony, fehér festővásznat teremt maga körül (gyakorlatilag korlátlan mennyiségben képes erre, de minél többet teremt, annál hosszabb ideig tart az idézés procedúrája: 20 négyzetméter/mp, átlagosan), melyet telekinézisszerűen képes mozgatni. Ez a vászon aztán felhasználható a később alkalmazott festés alapú támadásokhoz, vagy adott esetben figyelemelterelésre is jó. Védelemre, támadásra azonban nem, miután a teremtett anyag nem igazán ellenálló, bárminemű támadással könnyedén megsemmisíthető.
Resurreción hívószó: Compon! (Alkoss!)
Kinézet: A Resurreción előhívásakor Rivera egy nagy ívű ecsetvonást tesz maga elő a levegőbe Broncha Sortilegával, mire annak pamacsából színjátszó, viszkózus festéknek tűnő lélekenergia szabadul fel és burokként körbeveszi Hernandót. Ez egy idő után lefoszlik, felfedve az átalakulást: Rivera fejének jobb oldalát és füle helyét egy félig emberi, félig kutyakoponyára emlékeztető maszkdarab borítja be, hasonlóan a mellkasával és a két kezével, melyeken viszont úgy néz ki, mintha vászonnal tekerték volna be őket. A ruházata is megváltozik, eltűnik a zakó, a póló, a nadrág, a cipő és a szemüveg, helyükre sötét árnyalatokban játszó, földig érő hosszúkabát, valamint ugyanolyan "színű" bőrnadrág és súlyos csizma kerül. Eltűnik továbbá - természetesen - Broncha ecset alakú megtestesülése is.
Resurreción képességek: Rivera képességei ebben a formában sem módosulnak igazán, továbbra is "festéssel" harcol. Különbséget jelent azonban, hogy ebben a formában javulnak a fizikai adottságai, valamit (noha továbbra is birtokolja a Telát) képessé válik a semmire festeni, lebegő ábrákat hozva létre, melyek a fizikai támadásokkal szemben anyagtalanként viselkednek, csak ceróval, kidouval vagy hasonló módon semmisíthetők meg. Továbbá ebben az állapotában egyszerű ujjmozdulatokkal fest, gyakran bonyolultabb ábrákat hozva létre, mint amikre a fizikai mozdulatok feljogosítanák, ehhez a hatáshoz azonban bizonyos fokú koncentrációra van szüksége.
Rivera rendelkezik néhány festés alapú támadással, melyeket csak Resurreción formában használhat. Ezek:
Retrato (Portré)
Hernando néhány gyors vonással stilizált emberalakot fest, mely, mikor elkészül, teljes életnagyságban lelép a vászonról és gazdája mentális távirányítása alá kerül. Harcra használható, de kizárólag elemi közelharcra. Ha Hernando fegyvert is fest neki, azt fogja forgatni, különben puszta kézzel küzd. Nem különösebben erős, gyors vagy ellenálló és egy idő után magától is eltűnik. A harci használat során általában csak egy vonások nélküli szoborszerűség jelenik meg, ám ha Rivera több időt tölt el a megfestésével, akár kidolgozott alakot is létrehozhat, mely kinézetre valódinak is tűnhet, ám ennek ellenére sem lesz lélekenergiája és nem fog tudni beszélni sem.
A portrék pusztakezes és fegyveres harci értékkel rendelkeznek, ezek megegyeznek Rivera Resurreción értékével. Alapvető harcmodort illetve az Hernando által ismert közelharci támadásokat alkalmazhatják (ha lesznek ilyenek). Emellett egyszerre (Resurreción szint-1)/3+1 -et tud belőlük teremteni, azaz 1-es Resuval egyet, ez után pedig minden 3 pont növelés plusz egy portré szimultán irányítását teszi neki lehetővé.
Color (Festék)
Rivera egy kézmozdulattal az irányítása vonhat egy felületet, anyagtalan "festékréteget" futtatva szét rajta. Ezzel kizárólag a felület és az alatta lévő anyag színét változtathatja, azt viszont tetszése szerint, akár átlátszóvá (közel láthatatlanná) is teheti. Emellett egy ellenfél szemgolyóit átszínezve komoly látási zavarokat is okozhat az illetőnek.
A dolog határait számszerűsítve: az így befolyásolt felület mérete maximum Resurreción érték * 10 négyzetméter lehet, "mélysége" pedig Resurreción szint * 0,5 méter.
~ Szeret-nem szeret
Szeret:
- azt és akkor festeni, amit és amikor szeretne
- ha van ereje megvédeni azokat, akiket meg akar védeni
- enni, inni, cigizni, lustálkodni, alapjában véve jól érezni magát
- gyerekeknek örömet okozni, mert valahogy mind Juanra emlékeztetik
- önöket, Hölgyeim! 
Nem szeret:
- nyomós ok nélkül harcolni
- olyat festeni, amit nem akar vagy olyankor, amikor nincs kedve
- ha a szerettei veszélyben vannak
- az olyanokat, akik válogatás nélkül szörnynek gondolják az Arrancarokat és a Hollowkat
- bárminemű munkát, amit szűkebben körül nem határolt fogalmával "fölösleges robotnak" érez
- az olyanokat, akik védteleneket (különösen nőket és gyerekeket) bántanak bármi okból
~ Felszerelés(ek)
Erős dohányos, így mindig akad nála némi cigaretta és egy meglepően elegáns, régimódi ezüst öngyújtó is. Emellett, miután a festés mellett kitűnően rajzol is, zakója egyik zsebében mindig lapul egy kisebb rajztábla némi papírral és egy ceruzával, hátha valamit föl kéne skiccelnie későbbi kidolgozásra.
A hozzászólást Hernando Rivera összesen 5 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szer. Jan. 22, 2014 5:35 am-kor. |
|
