Egy tágas méretű terem, mely az iskola bejáratánál fogad. Innen tudod megközelíteni a termeket, laborokat. Az üvegajtók az udvarra mutatnak. A bejáratnál a portán lehet érdeklődni információkról, akik - ha jobb napjuk van - készségesen felvilágosítják a kérdezőket. A falakon a volt tanulók és osztályok tablói tekinthetőek meg, valamint egy faliújság is található a legfrissebb, iskolát érintő hírekkel, felhívásokkal, elérhetőségekkel. A büfé is itt található. Itt valósítják meg az iskolai rendezvényeket, ünnepeket, már ha az udvaron nincsen elég jó idő ehhez.

Nem hittem volna, hogy őszinte legyek, egyáltalán sikeres lesz a seitokainál az ötletem. Tudniillik, az egyik régi magániskolámban rendszeresen szerveztünk ilyen ünnepeket, és én mindig nagyon élveztem, kivéve persze azt az esetet, amikor az egyik felügyelő tanár valamiért kikelt magából és végigdorbézolta azt a jó néhány órát este nyolcig... Fene tudja, mi ütött belé. Lehet, talán rájött arra, hogy nem kellett volna nekem rosszabb jegyet adnia a csillagos ötösnél. De azért ijesztő volt.
Szóval, az úgy volt, hogy felkerestem a seitokait Aoi-chan segítségével. Igazán kedves lány, egyszerűen nem tudok nem vidám lenni mellette. Persze itt, Japánban ez nem nagyon szokás, a régi iskolámban viszont különböző kultúrák ünnepeiről is rendszeresen megemlékeztünk. Beöltözni mindenféle állatnak, embernek, tárgynak, vagy bárminek, aminek csak akarsz - ez pedig azt hiszem, igazán mókás dolog, amiben egyszer mindenkinek részt kell vennie az életben!
Tehát elkezdtük a szervezést. Még mecénásokat is kerestünk, vagyis azt jobbnak láttam inkább a seitokaira bízni, az elnökük, az a szemüveges lány, akinek nem emlékszem a nevére, igazán készségesnek és lelkesnek látszott, én pedig bíztam benne, hogy meg tudják oldani. Én első sorban annyit tettem, hogy elmondtam mindent, amit erről a farsangról tudok, és hogy miféle módon lehet jutalmazni a résztvevőket. A legjobb az egészben pedig, hogy a belépők és a tombolák árából az iskolai klubokat is tudjuk támogatni. Igaz, igaz, én még mindig nem tudtam dönteni közülük, hiszen valahogy egyikhez sem értek... Én utálom a meséket, az újságírókat meg a sportot is. Nem hiszem, hogy nekem való ez az egész.
Elérkezik a nagy nap, egy péntek késő délutánra esik a rendezvény időpontja. Hogy segítsek a díszítésekben, én már korábban érkezem, hiszen az aula elég nagy ahhoz, hogy legyen vele munka bőven. A takarítók talán nem fognak örülni nekünk, de majd megvendégeljük őket valamivel, hátha nem lesznek annyira morcosak a sok konfettitől, papírdíszről, és velencei maszkok utánzataitól, amiket felraktunk a falakra, ajtókra. Az ételekről, üdítőkről néhány szülő gondoskodik, minden klubnak egy-egy kirendelt embere van, aki a büfés feladatot látja el. A bevételt végül egyenlően osztjuk szét a megbeszéltek szerint. A megkért szülők kitettek magukért, hiszen rengeteg féle és fajtájú házi, valamint bolti sütemény, valamint üdítőt ajánlottak fel az ünnepi büfé számára. Persze mindezeket eladjuk, nem pedig ingyen osztogatjuk, hiszen valamiből üzletelni is kell, ugyebár.
Az utolsó pillanatokban még besegítek a szendvicsek készítésében - a cukorbetegségem miatt úgyis csak ezt fogom megenni - , aztán már kézhez is kapom a kék és a rózsaszín tombolát, hogy elkezdjem árusítani azt a vendégek között. Hogy feltűnőbb legyen, hogy tombolaügyben többek között engem, valamint Aoi-chant és még egy diákot kell keresni, minden szervező nyakában ott lóg egy biléta, tehát nem lehet minket összetéveszteni. Ugyanilyen bilétája - más színben - van a büféseknek, jegyszedőknek, jelmezversenyre adminisztrálóknak is.
Apropó, a jelmezem... Nagyon sokat gondolkoztam, és tudom, nem illik ám ilyet csinálni akkor, ha a te ötleted volt az egész farsang, én még sem öltöztem be. Pontosabban beöltöztem, és az én jelmezem az, hogy nem öltöztem be. De erről majd később felfedem a titkot, amint a kialakított színpadra kell állnom, hogy elmondjam, minek is öltöztem be tulajdonképpen. Bár kicsit látom a döbbenetet annak a szervezőnek az arcán, akitől elkértem a sorszámom a versenyre, hiszen tényleg nem úgy nézek ki utcai viseletemben, mint aki farsangozni készül. De ez csak azért van, mert nem figyel oda eléggé a részletekre. Tudniillik, az első halál után a többi nem éri el a szívet. Mi ez, ha nem egy tökéletes jelmez?
A tombola kifejezetten jól fogy, amiből én is nagyon sokat veszek, hogy még jobban fogyjon. Még Aoi-channal is cseréltem egy csomót, tehát biztosan nyerni fogok valamit a díjakból. Hiszen tényleg minden van... A fődíj egy több emeletes torta, úgyhogy nagyon remélem, nem én fogom megnyerni, ahogyan a jégkrém utalványt sem, de egy csomó könyvet, játékot, meg tanszereket is lehet nyerni. A leginkább az a cicás plüssállat tetszett, amit az egyik diák tett le becsomagolva az ajándékok közé.
A zenét nagyrészt a ma népszerű ázsiai pop együttesek remixelt slágerei biztosítják, otthon persze sosem hallgatok ilyeneket, nekem túl cukormázas. Némi tánc és egy szendvics befalása után pedig már bele is szól a mikrofonba az egyik szervező, hogy kezdődik a jelmezverseny, és minden nevezett jöjjön a színpad közelébe. Ott pedig egyenként szólítanak minket. Én viszonylag az elején sorra kerülök, utcai öltözékemben pedig mosolytalan, komor arccal felvonulok. A mikrofont közel tartják hozzám, én pedig pár szóban lerendezem saját jelmezem kérdését, amikor megkérdezik tőlem, hogy én minek öltöztem.
- Mániákus gyilkosnak. Azok úgy néznek ki, mint bárki más. - jelentem be, a döbbent, vagy éppen nevető reakciókat pedig elégedetten zsebelem be. Teljesen megérte... Kár, hogy egy szelet csokit adtak nekem fellépésemért ajándékba. Első dolgom azt az utánam következőnek lepasszolni mondván, én nem szeretem, és tegye el, egye meg nyugodtan.

Farsang, érdekes ünnepeik vannak az embereknek. Beöltözni mindenféle lénynek, és versenyeken részt venni, hogy eldöntsék kinek sikerült a legjobban, és így díjakat nyerhet, vagy pár elismerő szót. Érdekes, és egyben ostoba szokás. Hiszen az egész után visszasüllyednek az unalmas hétköznapokba, ellesznek felejtve az érdemeik, amiket a jelmezeikkel értek el. Nincs több jó szó, dicséret, semmi. Szánalmas hagyomány, amivel jelentéktelen életüket próbálják feldobni. Megváltás lesz számukra, amikor végre megszűnik minden élet, nem kell foglalkozniuk semmivel, csak azzal a rövid fájdalommal, ami várni fog rájuk, utána pedig lélekként foglalkozhatnak egymással, az már lényegtelen Earl számára. Ám mai lényeges, hogy azért töprengett ezen az emberi szokáson. Mert részt fog venni egy ilyen kis összejövetelen. Sőt, még felajánlott némi jutalmat is a legjobbaknak. Nem azért, mert olyan rendes, vagy hasonló, csak azért, mert ezzel is tovább alakíthatja a saját magáról kialakult képet. Mindenki szemében egy rendes, adakozó üzletember, aki nem rest részt venni a város eseményein, legyen az nagy, vagy éppen egy ilyen kicsi, iskolai rendezvény. Habár erről is csak az énekes féregtől szerzett tudomást. Rajta tartja a szemét azokon, akiktől remél is valamit. Még a bál, vagy legyen akármi is ez, még a kezdés előtti napokban felkereste az iskolának az igazgatóját, és tett némi felajánlást, ajándékok formájában. Habár sajnos szükséges volt némi beszélgetésre a diákokkal, hogy minek is örülnének leginkább. Így került bele torta, jégkrém utalvány, valami Sony cég termékei, és hozzá játékok, és még néhány apróság. Ennyi megfelelő lesz, és habár megkérte az igazgatót, hogy ne terjessze el, kitől is származnak ezek, némi hírmorzsát elhintett, így talán egy-két nap, és az újságokból szerezhet tudomást a felajánlásáról, és a városban élő férgek is. Így mélyül a hírneve, és még pár ilyen kis felajánlás, és mindenki kedvelni fogja. Akkor pedig nyugodtan teheti azt, amit szeretne. Nem kell attól tartania, hogy a nyakára fognak járni, legalábbis nem minden lépésénél.
S eljött a napja ennek az ostobaságnak. Annyira nem alacsonyodik le, hogy holmi maskarába öltözzön, pedig mondták, hogy hasonlít egy emberi színészre, de akkor se hajlandó ezt megtenni. Inkább csak nézelődik a beöltözött féreg gyerekek közt, és reménykedik benne, hogy nem fog egy sárkánnyal se találkozni, mert akkor talán kénytelen lesz egy éjszaka felvilágosítani a maskarást, és a családját, hogy milyen is egy sárkány. Habár az fájdalmas élmény lenne a számukra, de valamit valamiért. Ám ami most inkább megragadja a figyelmét, és még egy halvány mosolyt is csalt az ajkára, az egy leány féreg, aki mániákus gyilkosnak öltözött.
- Kreatív.- még egy rövid tapsot is sikerült Earlből előcsalnia.

A farsangi buliról az elsők között értesültem, vagyis jobban mondva hozzánk a seitokaihoz jött be a felvetés Ame-chintól, hogy tartsunk ilyet. Természetesen én támogattam az ötletet, hiszen az ilyen eseményeken mindig szokott lenni sok-sok finomság, így nem tudtam nemet mondani. Végül a többség meg is szavazta a dolgot és kitűztük az időpontot egy péntek délutánra.
Amikor már közeledett a bál, Himejin kiosztotta a feladatunkat, hogy kezdjük el hirdetni a farsangi bulit. Ez elsősorban nekem szólt, hiszen a riporter feladata a hirdetés, így egyből neki is álltam összeállítani a plakátot. Ao-chin segítségét is kikértem, hogy segítsen a szín összeállításban, mert az fontos volt, hogy minél színesebb legyen és Ao-chin egy színes egyéniség. Mikor készen volt, több példányban kinyomtattam, majd először a suliban raktam ki egy-kettőt, a maradékot pedig a seitokai többi tagjának adtam, hogy a városban rakják ki, amerre éppen dolguk van, így mindenki tudni fog róla. Magamnál is tartottam néhány plakátok, amit a kombini felé menve ki is tettem néhány villanyoszlopra.
El is érkezett a bál napja, így miután véget ért a suli, egyből visszamentem a kollégiumba, hogy lecseréljem egyenruhámat valami lezserebbre. Nem terveztem, hogy beöltözök jelmezbe, mivel csak púpnak éreztem volna az egészet a hátamon. Elég nekem az, hogy segítek feldíszíteni az aulát, mint a seitokai egyik tagja, nem akarok még több időt és pénzt pazarolni arra, hogy varrjak egy jelmezt vagy kölcsönözzek. Van annak a pénznek jobb helye is ennél.
Éppen beértem a kollégium bejáratán egy szatyornyi finomsággal a kombiniból, amikor a kollégiumot vezető néni előttem termett és beráncigált a szobájába, úgy hogy ellenkezni se tudtam. A következő pillanatban pedig már egy fodros-bodros-masnis ruhában találtam magamat, ami hatalmas volt. Nem tudtam, mire vélni ezt az egészet, ezért hát rákérdeztem. A nő elmondta az egész történetet, hogy mi hogy történt, amiből már közben kitaláltam, hogy nagyon bezsongott a farsang miatt. Ezt a ruhát az unokájának szánta, aki a mai napon érkezett volna hozzá látogatóba és el akarta vinni magával a bálba, de megbetegedett és ágyban kellett maradnia. Ezért a ruhát most rám kényszerítette, mert ő nem veheti fel és így nem megy kárba. Nem nagyon hagyta, hogy beleszóljak én is, ezért ráhagytam az egészet, legalább előbb túl leszek rajta.
Még igazgatta egy kicsit a ruhát, rám adta a hozzá való kesztyűket, majd csillogó póthajat tett a fejemre, meg egy hajpántot és készen is volt. Még az utolsó kiegészítő egy legyező volt és már indultam volna a szobámba, de még jó néhányszor le akart fényképezni, hogy megörökítse ezt a pillanatot. Végre megszabadultam az oroszlán ketrecéből és felmehettem a szobámba, ami nem volt egyszerű dolog, hiszen egy magas sarkú cipőt is a lábamra adott, amit ki nem állhatok. Így is elég idegesítő ez a ruha, nem kell még rontani rajta, ezért a szobámban átcseréltem a cipőt, hiszen amúgy sem látszik a ruha alatt.
Teljes "harci díszben" indultam el a suli felé, ami nem nagyon tetszett, mivel minden szembejövő megbámult, még szerencse, hogy közel van a suli. Amint beértem az aulába, már belekezdtek a díszítésbe, így én is nekiláttam és hála a magasságomnak, a magasabb helyeket is elértem. Az utolsó pillanatokban még besegítettem a szendvicsek elfogyasztásában, amit megérdemlek, hiszen sokat segítettem.
- Ame-chin da. Yahhou. - veszem észre a bál ötletének kitalálóját, hogy az általa készített szendvicseket ettem meg. Jobban teszem, ha még most eszek, hiszen később már fizetni kell értük. Még jó, hogy benne vagyok a szervező brigádban. Ingyen kaja.
Miután egy újabb szendvics után nyúltam, a kezembe nyomtak egy adag lila és piros tombolát, hogy adjam el őket. Biztos nem akarták, hogy megegyem az összes szendvicset, pedig már nem akartam annyit enni, lassan áttértem volna a sütikre. Elkezdtem köröket járni és mutogatni a tombolát, hogy vannak nálam és közben megláttam a nyereményeket. A díjak között volt jégkrém utalvány és a fődíj egy emeletes torta volt, amitől a nyál is kicsorduld a számból és egy ideig el is bambultam, amíg a tortát néztem. Egy vásárló zavart meg a transzban, aki tombolát akart venni. Amint odaadtam neki a tombolát, gyorsan megnéztem mennyi pénz van nálam és megvettem az összes lila tombolát magamtól, ami megmaradt. Eddig csak néhányad adtam el belőle, így nagy az esélye, hogyha lilát húznak ki, én nyerek, még ha rá is ment majdnem az összes pénz, ami nálam volt.
Hamarosan elkezdődött a jelmezverseny ideje, ezért a színpad mögé kellett menni, ahol Ame-chin mögé álltam és kaptam tőle egy csokit, amikor lejött a színpadról. Utána én következtem, ezért kinyitottam a legyezőmet, hogy eltakarjam a számat, miközben a csokit fogyasztom el. Bizonyára mások is erre használjak a legyezőt, ha nem akarják, hogy mások lássák, hogy éppen eszik az illető.
Ahogy mindenki más én is megkaptam a kérdést, hogy minek ötöztem be, ezért készen álltam előadni magamat. Ha már amúgy is rajtam van ez a gönc, csináljam rendesen ezt a fellépést. Szépen végigballagtam a színpadom középre és megálltam a mikrofonos emberke mellett.
- Nem látja, hogy egy nemesi úrhölggyel áll szemben, alantas közember. - válaszolok teljes önteltséggel, majd elemelem az arcom elől a legyezőt és látszik, hogy fenn hordom az orromat és a szememből is sugárzik a lenézés. Egyet-kettőt forogtam a színpadon, hogy mindenki lássa a ruhámat, majd lefáradtam onnan és bezsebeltem a részvételért járó csokit.

A suliban egyértelműen az ebédszünet a kedvencem. Nem csak azért, mert finomat lehet enni – a vaizard lakban néha már túl sok az instant kaja, és hihetetlen mennyiségeket költünk gyorséttermekre is @_@, hanem mert ez a tökéletes időpont, hogy a délutáni óráimra bepótoljak néhány leckét. ^^” Már amikor hagynak vele. Aoi-channal az osztályomban ritkán van erre lehetőségem, aminek mondjuk valahol örülök, hiszen kevés korombeli barátom van, aki meg van, hát az messze van. ^^” Ami meg a leckét illeti, hát az úgy volt, hogy gyakorta megesik, hogy napközben nem jut rá idő. Nem is értem, Shou-chan hogy bírja ezt a strapát. Ott a Daitenshi, a Seitokai, ráadásul úgy tudom, jó tanuló. Azon kevesek egyikébe tartozom, akik az úgynevezett „hazamenők” klubjába tartoznak, ami miatt Aoi rágja is a fülem rendszeresen, de nem tudok erre is plusz időt fordítani ennyi dolog mellett. T.T
Az angollal picit könnyebb dolgom van, mint másoknak, hiszen megtanultam perfektül dekódolni Aoi-chant, így ragadt rám valami. Az ebéd ezért tökéletes arra, hogy az ebédszünet közben megírjam a munkafüzet némely leckéjét. Ha odafigyelek a tanárra, akkor tulajdonképpen minden megragad bennem. Így aztán, miközben nekilátok az ebédnek, kezdem el töltögetni a mai házi anyagát, amíg még friss bennem mindaz, amit előző órán a tannéni mondott. *-* Miközben pedig ezzel, valamint a rizzsel foglalatoskodok, észre se veszem, hogy valakinek szemet szúrtam. Annyira belemerülök a leckébe – amiből csak pici van hátra *.* - , hogy sikerül nem is kicsit megriadnom a közeli hang hallattán.
- Hííííí. – riadtan eszmélek fel, kis híján pedig le is dőlök a padról, azonban sikerül tartanom magam. Ez nagyon ciki volt. A munkafüzetem és a ceruzám a földre esik viszont, bár inkább azok, mint a kajám.
- Hátöhm, nem, mármint, vagyis, igen, szabad ez a hely. ^^ – hadarom el neki, hiszen hirtelen azt sem tudom, hogy hova kapjak. T.T Felveszem a munkafüzetem a földről, magam mögé teszem, a ceruzát pedig besúvasztom a lábamnál lévő táskába.
Fura egyébként ez a fiú. Nem sok nem ázsiait láttam. Egyébként szépek, szépek, csak nagy az orruk. Ez az egyetlen baj velük. Egy picit sikerül elkuncognom magam, amikor látom, hogy mennyit szerencsétlenkedik a pálcikával. Pedig nagyon egyszerű. Nem is értem, hogy tudnak az amerikaiak és az európaiak másképp enni. Ettem már villával, de azzal csak lapátolni lehet. Nem lehet a tálra ragadt rizsszemeket felkanalazni. Pazarlás.
- Várj, megmutatom. ^^ – elkérem a kezét, és a két pálcikát. Kinyitom a tenyerét, az egyik pálcát pedig letámasztom a hüvelykujja mentén. A kezét összezáratom, és közben a mutató és középső ujja közé támasztom a másik pálcikát.
- Csupán ezt az egyet mozgasd. Ezt úgy fogd, mint egy ceruzát. A másik maradjon stabil. Azzal rendben leszel. ^^ – magyarázom el neki, majd megfogom a saját pálcikámat, hogy egyek néhány falatot.
- Ja, és hajolj közelebb a tálhoz. ^^ – a sajátomat még meg is emelem picit, hogy egyek néhány falatot.
- Nem is tudtam, hogy van a suliban cserediák program. *.* Cserediák vagy, ugye? Honnan jöttél? Én Tamachi Rei vagyok, másodikos. ^^ – szerintem nagyon izgi, hogy van itt valaki, aki külföldi. Egyszer én is voltam ám Európában. *-* Igaz, akkor még nagyon pici voltam. Meg igazából a víz alatt voltam végig. Sellőkkel, meg delfinekkel.