Hidetada Nishigami
11. Osztag
 
Hozzászólások száma : 147
Age : 52
Tartózkodási hely : Valamelyik kocsma, esetleg otthon iszom
Registration date : 2013. Jan. 09.
Hírnév : 10
Karakterinformáció
Rang: Alkoholista tiszt
Hovatartozás: Gotei 13
Lélekenergia:
    (13400/15000)
 |  Tárgy: Hidetada Nishigami Hétf. Jan. 21, 2013 6:44 am | |
|
Jelszó: ieaa iiai
~ Adatlap
Név: Hidetada Nishigami
Nem: Férfi
Kaszt: Shinigami
Szül. ideje: január 11
Kor:
- Emberként: 18 év
- Lélekként: 23 év
~ Előtörténet
„A nevem Hidetada Nishigami, anyám Hidetada Akaho. 1972 januárjának elején születtem, már-már a közepe felé haladva. Édesanyám kora hajnalban szült meg. Nem emlékszem rá konkrétan, de tudom, akkor ott anyám olyan boldog volt, mint annak előtte sose! Édesanyám élet vagy házastárs híján egyedül nevelt, azonban annyi szeretetet adott nekem, amennyit egy normális családban élő is megirigyelt volna. Mivel pszichológusként dolgozott így munka közben sem okozott számára gondot, hogy törődni tudjon velem. Bár annyi játékot kaptam, mint legalább négy-öt másik gyerek, engem mégis az töltött el a legtöbb boldogsággal, ha anyummal tudtam játszani. Hétvégenként meglátogattak bennünket a keresztszüleim és a nagyszüleim. Ilyenkor mindenki körülöttem sürgött-forgott. Nagyanyám egy idegesítő vénasszony volt, aki mindig a pofimat nyúzta. Nagyapám egy öreg férfi, aki mindig valamiféle háborúról beszélt, ami akkoriban olyan volt nekem, mint az atomfizika. Nénikém kedves ember volt, emlékszem még rá vele játszottam a legizgalmasabb autóversenyzős játékokat.”
Mikor végér értem rövidke naplómnak, amit anyámtól kaptam nyolcadik szülinapomra, már szólítottak is a vacsorához. Kivételesen a mamám és Katsuko néném együtt főztek, anyukám pedig pihent. Az asztalnál már ott ült Benito papa, sosem szerettem a nagyapámmal beszélni, mert mindig valami olyasmiről tárgyaltunk, amiről nekem még nincs elég fogalmam, mint például a lányok, a háborúk, a politika és még sok minden más, ami távol áll egy átlagos nyolc évestől.
– Foglalj helyet, mindjárt kész az étel! – Nem haboztam teljesíteni az idős ember óhaját, helyet foglaltam a jól megszokott helyemen. Mindig anyukám jobbján ültem, aki pedig az asztalfőn ült, ez így volt, akkor is mikor csak kettesben étkeztünk.
- Mit fogunk ma enni? – Kérdeztem, mire nagyapám elgondolkodott, azonban a választ nem ő adta, hanem a konyhából kilépő Hatsuyo mama.
- Csakis a kedvenceid, csípős-savanyú leves, tengeri vegyes tállal, a desszert pedig meglepetés! –Adta tudtomra, majd elkezdte kipakolni az étkezéshez szükséges tányérokat és evőeszközöket. Mikor hozzám ért egy mosolyt eresztett meg felém, mire én viszonoztam a gesztust, majd hozzátettem.
- Már alig várom!- Azzal kezembe vettem a kanalam, s villámat.
Mikor kedvenc mamám végzett, keresztapám lépett be. Mivel a házban nem lehetett dohányozni így időnként kikerült az udvarra.
- Hogy milyen erősen hull ez a vacak!- – Utalt a hóra Gousuke bácsi. Valamiért sosem szívlelte a csapadék eme formáját, ám be kell, valljam, én igen is szerettem! Egészen addig a napig, de erről később.
Az étkezésre megérkezett anyám is, így mindenki megkóstolhatta a remek ételt, amit sikerült összeütnie szeretteimnek. Bár tudom, hogy nagyapám nem kedveli a levest, amely nekem a kedvencem, most mégis, ebből a jeles alkalomból, még ő is jó ízzel fogyasztotta el. Mikor mindenki végzett a tállal, anyám eltakarta a szememet, hogy csakis az utolsó pillanatban lássam meg a túrótortát, amit mindennél jobban szerettem. Bár minden évben ezt kaptam, mégis úgy tudtam neki örülni, mintha mindig mást, s mást kapnék. A gyertyákat elfújtam, azonban hogy mit kívántam, arra már nem emlékszem. Miután a remekbe szabott süteményt is elfogyasztottuk, az ajándékbontás következett. Viszont, hogy miket kaptam, már azokat sem tudom felsorolni.
„Egy remekül induló este vége katasztrofálissá tette az egész napot. Nagyszüleim a jeges úton megcsúszva karamboloztak, s mind a ketten szörnyet haltak. Másnap reggel anyámmal együtt én is a baleset helyszínére siettem, ahol anyám azonosította a holtakat. Mikor anyám zokogva elment a rendőr urakkal én egyedül maradtam. Tudatosult bennem a kialakult helyzet és szemembe könnyek szöktek. Ekkor egy meleg kéz került a vállamra és mamám hangját hallottam.
„Ne add fel sose, mindig csak előre nézz!” – Majd papám intő szavai is a fülembe szöktek.
„Valamint vigyázz a lányokkal, sose hagyd, hogy kihasználjanak!” Azonnal hátrafordultam, de nem láttam senkit. Nem értettem semmit, főleg nem Benito bácsi szavait.
Néhány hónappal később keresztszüleim hagyták el ezt a világot. Egy rablótámadás során mindkettejükkel végeztek. A brutális gyilkosság elkövetőit, amely során többször hasba szúrták rokonaimat, máig sem sikerült kézre keríteni. A helyszínelésre ismét el kellett látogatnom, aminek hála újabb különös, s gazdátlan szavakat hallottam. „Vigyázz anyádra!” s „Vigyázz a káros szenvedélyekkel!” Bár a gyilkos eszközöket megtalálták azon egyetlen ujjlenyomatot sem találtak. Jómagam pedig ismét magamra maradtam tanácsokkal. Azonban anyámat sokkal jobban megviselte az egymás után bekövetkező halálesetek, mint jómagamat. Így hiába a figyelmeztetés, anyám az év végére elhunyt egy vírusos betegségben.
Szörnyű emlékekkel lettem gazdagabb, ami egy felnőtt embert is összetört volna, nem hogy egy gyermeket. Mivel minden rokonom meghalt, így árvaházba kerültem. Ott szörnyen bántak velem. A hozzám hasonló sorsú gyerekek mind el voltak nyomva az olyan gyerekek által, akik viselkedési zavarok miatt kerültek be. Elvették a játékaink, az ételadagjaink nagy részét is ellopták, néha még meg is vertek minket, ha kedvünk támadt ellenszegülni. Bár voltak sorstársaim, mégsem volt egyetlen barátom sem, mert az elnyomottak nem bíztak egymásban. Senki nem akarta véletlenül sem elveszíteni azt a keveset, ami megmaradt nekik. Hogy mindehhez mit szóltak a nevelők. Az égvilágon semmit, ha látták, hogy verekedés van, akkor elfordultak, ha pedig valaki szólt neki, hogy elloptak tőle valamit, azt mondták neki, hogy ne sajnálja senkitől a dolgait, mert mi itt egy nagycsalád vagyunk, akik megosztják a dolgaikat.
Tízedik születésnapom után néhány héttel, egy másik gyerekkel együtt, örökbe fogadtak. A reménytelen helyzetem azonban így sem változott sok mindent. Nevelőanyám egy szép hölgy volt, szörnyű természettel. Nem szerette a gyerekeket csak a pénz kellett neki, amivel a nevelésünkkel járt. Nem főzött, csakis rossz minőségű gyors ételeket kaptunk, ám abból sem sokat. Csak olyan filmeket nézhettünk, amik nem a hozzánk hasonló korú gyerekeknek való, amivel újabb sebeket szúrt, a már így is megtört lelkünkbe. Természetesen, ha néha kinyitottuk a szánkat a kellemetlen nevelésmód miatt, a büntetés sosem maradt el. A „nőhöz”, azonban sokszor jöttek vendégek, akik igénybe vették a teste által nyújtott szolgáltatásokat. Apánk ritkán járt haza, legfőbb tudomásom szerint valamiféle illegális üzletben volt benn. Továbbá részeges volt és sokkal erőszakosabb, mint Chiyo néni.
A hosszú éveknek köszönhetően mély barátság alakult ki köztem és mostoha öcsém Akashi között. Mind a ketten egyet értettünk abban, hogy csak úgy van esélyünk a jobb létre, ha rengeteg tanulással ösztöndíjat szerzünk és egy neves egyetembe jutunk. Ott a kollégiumban mindenképpen jobban fogjuk érezni magunk, mint ebben a szörnyű környezetben. A sok munkának köszönhetően mind a ketten bejutottunk a neves Tokyoi egyetemre.”
Letettem a tollat és testvéremhez fordultam. Bár ő nem írt efféle személyes krónikákat, mégis izgalmasnak tartotta elolvasni azt. S bár ilyen módon mindent tudott az életemről, arról mégsem beszéltünk semmilyen körülmények között. Tudta, hogy a múlt olyan dolog a számunkra, amit már nem hozhatunk vissza, s így csak fájdalmat szül a felhántolgatása.
Mivel nemsokára kezdődött az új tanév, nekünk másnap be kellett költözni a kollégiumba, ezért minden cuccunk össze volt pakolva. Néhány percig csak ültünk és néztünk ki a fejünkből várva valamit, amitől talán eszünkbe jut, hogy mit kéne csinálni, vagy talán csak úgy magától történik majd valami. Végül csendünket egy a földszintről jövő zaj törte meg.
Sokat mondó pillantást váltottam lelki társammal, aminek hála mind a ketten megegyeztünk, hogy nem nézzük meg mi volt az. Ennek ellenére azonban a következő hangos csörömpölésre mind a ketten felugrottunk. Nem azért mert aggódtunk a lent tartózkodó nevelőink miatt, hanem mert úgy éreztük mi is veszélybe kerülhetünk. Egy fél pillanat sem telt el, amikor úgy hallottuk, hogy egy szék törött el. Egy újabb mélyen szántó tekintetváltás után mind a ketten elindultunk lefele.
Mind a ketten lassan, s végtelenül csendesen indultunk meg. Bár tudtuk, lehetetlen, hogy meghalljanak minket bárkik is legyenek azok, mégsem akartunk zajt csapni. Mikor a csigalépcsőhöz értünk úgy tűnt, hogy elhalkultak az események, azonban, mikor már az első fokon álltunk, betörtek egy ablakot. Néhány másodpercre megtorpantam és hátranéztem, öcsém pedig egy bíztató bólintással küldött tova. Mikor elértük a lépcsősor közepét kiáltások, tányértörések és egyéb kellemetlen zajok vegyesen csengtek a fülünkben.
Mélyet nyeltem és a lépcsősor aljából kinyújtva a nyakamat megpillantottam a kialakult harci helyzetet. Nevelőapám a földön feküdt, véresen, felette három öltönyös, cilinder kalapos ember. A konyha másik felében „anyám” álldogált árván. A székek megmaradt darabjai a földön hevertek, a nő bal vállából ömlött a vér, a belé fúródott ablak szilánk miatt. Az egyébként oly ápolt, s csillogó haja, a dulakodás hatására most rendezetlenné, s piszkossá vált. Jobban megnézve, nem csak ott vérzett, azonban nem tudtam elég együttérzést táplálni vele, ahhoz, hogy sajnálni kezdjem.
- Megmondtuk, hogy ha nem fizeted vissza a pénzünk és az anyagot sem hozod, kinyírunk, te dög! – Szólt félhangosan az egyik támadó és keményen oldalba rúgta a tehetetlen hullát. Ahogy a másikat sem, a férfit sem tudtam sajnálni. Igazából nem is tudtam, mikor lettem ilyen kegyetlen, hisz anyám mindig arra nevelt, hogy segítsek a bajba jutottakon, valamint, hogy minden ember egyforma és megérdemli a szeretet. Azonban a hosszú évek, amiket a kegyetlen valóságban töltöttem rideggé és kissé gonosszá tettek, ami miatt rá kellett jönnöm, hogy bizony vannak, akik nem érdemesek semmiféle jó érzésre!
- A nővel mi legyen? – A támadók egymásra néztek, majd hangosan felnevettek.
– Természetesen az, mint a többi hozzá hasonló asszonyállattal!
–Akkor kezdem én! – Azzal a férfi megindult a nevelőnk felé, miközben elkezdte lehúzni a sliccét. Áldozatuk a kábulatból azonnal magához tért és elkezdett hetet-havat összehordani.
- De én nem csináltam semmit! Én nem is tudtam az egész üzletükről! Ha tudtam volna, akkor már rég elszöktem volna innét! De ne aggódjanak, nem árulom el senkinek magukat, amúgy sem bírtam ezt a bénát! Kérem, ne bántsanak! – Miközben olyan gyorsan beszélt, mint azelőtt sose, szeme is úgy táncolt, bármiféle mentőöv után kutatva, mintha az élete múlna rajta, bár ez rossz hasonlat, hiszen tényleg így volt. Aztán egyszer csak elmosolyodott a fogvatartott, fogalmam sem volt, hogy mi vehette rá, arra, hogy ebben a sarokba szorított helyzetben elkezdjen vigyorogni. Mikor észrevettem, hogy tekintete rám szegeződött, én estem kétségbe, szerettem volna elszaladni, azonban lábam nem mozdult, s az eszem is azt súgta felesleges lenne szaladni. – Vigyék el a gyerekeket, biztos jó pénzt adnak értük a feketepiacon, kérem! Csak engem hagyjanak!
– Miféle gyerekek?
– Ott leskelődnek a lépcső aljánál! – Velem együtt a társam is megdermedt a hallottaktól. Így csak álltunk ott, némán és tehetetlenül. A betörők rögtön mozgásba lendültek, az egyikük ott maradt a mostohánknál, amíg a másik kettő ránk fogták a fegyvereiket.
–Gyertek csak be a konyhába, nem tudjátok, hogy nem illik hallgatózni, mocskok!- Bár kellett egy rövid hatásszünet, mire lábaink kiolvadtak a parancs nyomán, ám végül besétáltunk a kijelölt helységbe.
– Szóval ezek a srácok lennének akikért, olyan sokat adnának? – A nő nem válaszolt, csak serényen bólogatott. Az úr arca pedig eltorzult, és dühödten elkezdett ordítani. - Te komolyan ilyen hülyének nézel minket, te cafat! – Azzal a hajánál fogva felemelte az elárulónkat, majd egy istenes pofont adott neki. Ezután pedig visszafordult felénk és bólintott a társainak, mire egy hangos durranást hallottam a hátam mögül, s egy tized pillanattal sem később, éles szúrást éreztem a hasamban.
Meg szerettem volna fordulni, hogy lássam a támadóim arcát, de a testem újból nem engedelmeskedett. Hirtelen hidegség lett úrrá az egész testemen. A testem elnehezedett, mintha mindenem ólomból lett volna, így fejjel előre buktam. Szólni szerettem volna, hogy segítsenek, de a számból nem jöttek ki a szavak. Néhány pillanatig még láttam, ezért volt időm megcsodálni a konyha padlózatát, ám nem sokáig, hisz a szemem is elnehezült és lehunytam azt. Bár hallottam különböző motyogásokat, ám nem volt erőm ahhoz, hogy fel is fogjam azt. Aztán végül teljesen eluralkodott rajtam a hideg, és egy sötét helyre kerültem.
Nem volt ott semmi és senki, csak én. Ismét egyedül voltam, mint akkor abban a szörnyű otthonban. Bár még mindig jobb, mint akkor ott, vagy ezeknél a szülőknek nem nevezhető idegeneknél! Rövid merengés után aztán rájöttem, hol is vagyok. Meghaltam, a férfiak meglőttek, én pedig elvéreztem és ide kerültem. Arcomon mosoly terült szét és elkezdtem szaladni és egyetlen ember után kutatni. Azt reméltem, hogy akár az édesanyám is itt lehet, de hiába. Teljesen egyedül voltam. A végtelen térben hosszú-hosszú ideig futottam, de magamon kívül semmit nem találtam. Már feladtam a reményt, de még akkor is futottam, a lábam egyszerűen nem akarta abbahagyni, ő még mindig hitt benne. Szemembe könnyek szöktek és megrohamoztak az emlékek. Tehát így végezte anyám is, s nagyszüleim is, akárcsak a keresztszüleim is. Mindegyikük arca a szemem előtt lebegett és egyre jobban sírtam.
Még hosszú-hosszú ideig bolyongtam a végtelen térben, ám egyszer csak mindenféle előzetes nélkül világos lett. A szememet érő hirtelen fény irritálta, így kezeimet gyorsan elé kaptam, majd szép lassan visszaadtam neki a fényt. Mikor körbenéztem, észrevettem, hogy ismét a konyhában vagyok. Mellettem pedig a testvérem állt. Egymásra néztünk, majd mind a ketten megkönnyebbültünk és egymás nyakába borultunk. Egyikünk sem tudta mi folyik itt, ám mindketten egyet értettünk, hogy minél hamarabb tűnjünk el halálunk helyszínéről. Később pedig találkoztunk egy idegennel aki, a többiekkel ellentétben látott bennünket. Azonban bármiféle magyarázat nélkül egy másik helyre küldött minket.
„ A lelkek világában először jó ideig bolyongtunk, egészen addig, amíg találtunk egy templomot, ahol megszántak bennünket. Elláttak étellel, s itallal is, mi több a világ rendjéről is beszéltek nekünk. Meséltek a shinigamikról, akik ennek a világnak védelmezői, s még a világok közti egyensúlyért is felelősek! Meséltek a hollowkról, s az egyszerű lelkekről is. Másnap hogy megháláljuk segítőinknek a jócselekedetüket segítettünk a templom körül. Körülbelül másfél évig segítettek őket, ám akkor eldöntöttük, hogy beiratkozunk az akadémiára. Bár nagy lendülettel ugrottunk fejest a tanulásba, az mégis úgy tűnt, nem olyan egyszerű, mint az elsőre tűnt.
A legjobban a kidou ment, azonban az sem olyan magas szinten, a kardforgatást és a pusztakezes harcot is tudtam teljesíteni, azonban a zanpakutom lelkével nem voltam jóban. Miközben pedig birkóznom kellett a tananyaggal, az osztálytársaim zaklatását is el kellett viselnem az ironikusan csengő nevem miatt. Mielőtt azonban a vizsgát is letettem volna meg kellett ismerkednem a kardom lelkével is, így kénytelenné váltam hosszas órákat meditálni, hogy lelkem legmélyére száműzzem magam.”
Mikor végre teljesen elmélyültem önmagamban egy sötét helyre kerültem. Nem volt olyan sötét, mint halálom utáni órákban olyan volt, mintha éjszaka lenne. Úgy tűnt, hogy itt is egy magam vagyok, azonban egy rövid séta után találtam egy gyermeket. A kölyök a földön foglalt helyet, nekem háttal, kezeivel összekulcsolta a lábait, az arcát nem láttam. Úgy tűnt, mintha egy sarkot keresett volna, tehát el akart bújni a világ elől, önálló száműzetését nem is nagyon akartam megzavarni, így sokáig őrlődtem magamban, hogy megszólítsam-e vagy sem. Végül, hogy haladjak is valamerre megszólítottam.
- Üdv, az én nevem Hidetada Nishigami! – Vártam, de nem érkezett válasz. Sok idő telt el, mire újból szavakat formáltak ajkaim. - Ne haragudj, hogy megzavarom önkéntes száműzetésedet, de beszélhetnék veled?- Ismét hasztalannak bizonyultak szavaim, úgyhogy merész lépésre szántam el magam. Odasétáltam hozzá és kezemet a vállára tettem. Már akkor éreztem valami hideget a kezemben, azonban z intő jellel nem foglalkozva magam felé fordítottam az ifjút. Amit akkor láttam alaposan beleégett a szemem világába. Kiderült, hogy az addig átlagosnak tűnő srácnak nincs arca. Amikor megragadta a kezem alaposan meglepődtem, kicsit talán meg is ugrottam, viszont így már érthetővé vált, hogy miért nem válaszolt. Bár csak magamnak tettem fel a kérdést, hogy miért nincs arca, mégis egy mély hang tört be a fülembe.
– Mert gyenge vagy! – – A hang mintha egyenesen az égből jött volna. Mivel minél hamarabb szerettem volna magam túltenni a tragédián felálltam és az ég felé kiáltottam.
- Ki vagy te?
– Nem kell kiabálnod, te bolond! Koi Tsuki vagyok!
- Te lennél a zanpakutom lelke?- Kérdeztem, immár átlagos hangerővel.
- Ezt nem szokás így megkérdezni, te marha!?- Bár még csak alig néhány másodperce ismertem meg, mégsem tűnt szimpatikusnak a stílusával.
- Akkor mégis miről kellene beszélnünk?
– Mondjuk például, hogy mi a fenét keresel itt?
- Csak szerettem volna megismerkedni veled!
– Remek, most már tudod a nevem, haza is takarodhatsz! – Azzal rögtön magamhoz is tértem, mintha csak egy álomból keltem volna fel. Miután ismét nekiláttam a naplómba írni, meg is jegyeztem, hogy nem pazarlók néhány szónál többet erre a bunkóra.
„Végül társaim után másfél évvel én is kijutottam az iskolából, s fel is vettek a Gotei 13 egyik osztagába. Azonban hiába a kellemes társaság börtönünkből egyszerűen nem tudtunk kitörni, senkivel nem sikerült komoly kapcsolatot kialakítanunk. Akashi egy nap azonban nélkülem ment el egy küldetésre. Bár nem aggódtam érte, mégis egész idő alatt furcsa érzésem volt, s gyanúm be is igazolódott. Másnap osztagom egyik tisztje keresett fel egy levéllel, részvétet nyilvánított, s távozott.”
A levelet gyorsan átfutottam, majd beillesztettem a naplómba, hogy mindig emlékezzek azokra a fontos sorokra.
„ Üdv Nishigami!
Ha ezt olvasod, akkor az azt jelenti, hogy újból meghaltam. Bár remélem, hogy nem lesz szükség erre a búcsúlevélre, azonban semmiképpen nem szeretném, hogy miattam szomorkodj! Tudod, hozzád hasonlóan nekem sem volt sok barátom és ezt végtelenül bánom, mert rengeteg muris dologról maradtam le. Ne érts félre, szerettem veled lenni és remek barát voltál, de tudod, szerintem, ha egy ember nyitottá válik, akkor egy teljesen más, sokkal csodásabb világot ismerhet meg! Ezért szeretnélek megkérni, arra hogy helyettem is szerezz rengeteg barátot, és soha semmilyen körülmények között ne sírj miattam!”
„ Bár csak néhány szó volt, mégis azok akkora lélekerővel töltöttek el, hogy a kezdeti színészkedés helyett már nem esett nehezemre segíteni másokon, s jó pofizni velük. Mi több, szívesen tettem.”
~ Kinézet
Piros szem és enyhén vöröses barna haj. Az átlagosnál egy kicsivel magasabb, körülbelül 180 centiméter magas, az átlagosnál az edzéseknek hála sokkal izmosabb. Általában a shinigami egyenruháját hordja, azonban ha teheti, szívesen visel ingeket, s farmernadrágokat.
~ Jellem
Rendkívül barátságos és kedves, szeret a többi emberen segíteni, azonban, azokat, akik az életére törnek, egészen máshogy kezeli. Nem szeret harcolni, azonban megvan a tehetsége hozzá, sokkal jobban szereti a kardja helyett szavaival elintézni a konfliktusokat. A pánikhelyzetekben mindig társai épségét helyezi előre, legyen szó akár egy ellenszenves halálistenről.
~ Zanpakuto/képesség
~ Zanpakuto
Neve: Koi Tsuki / Sötét Hold
Fajtája: árnyék
Shikai parancsa: Mairo vatasihe Koi Tsuki! /Jöjj hozzám Sötét Hold!
Shikai kinézete: A kard eltűnik, helyette egy fodrozódó gömb jelenik meg a kezemben, átmérője körülbelül 40-50 cm.
Támadások:
Heiki Kei / Fegyver alak
A gömb képes felvenni egy fegyver alakját, ez lehet kard, dárda, vagy akár pajzs is, azonban csak olyan méretben, amely a gömb eredeti méreténél nem nagyobb!
További képességek később!
~ Szeret-nem szeret
Szeret
- Barátkozni
- Zenét hallgatni
- Főzni, sütni
- Rengeteget pihenni
- Mértékkel inni
Nem szeret
- Olvasni
- Zanpakutóját
- Felesleges vérontást
- A hangulatrontó embereket
- A felesleges dolgokat
~ Felszerelés(ek)
Egy napló, amiben a fontosabb eseményeket jegyzi le.
A hozzászólást Hidetada Nishigami összesen 3 alkalommal szerkesztette, legutóbb Csüt. Jan. 24, 2013 7:17 am-kor. |
|
