Minden 17 évvel ezelőtt kezdődött a születésemmel. Anyám nagyon gyengén került a kórházba, engem császármetszéssel hoztak a világra, nem sokkal ez után távozott az anyám e világból. A szokottnál tovább tartottak bent, mert gondok voltak a szívemmel. Apám csak anyám halálhírére jött haza elintézni a dolgokat. Ezt nagyapámtól tudom, hisz akkor épphogy csak megszülettem. Jio, a nagyapám lett a gyámom, miután apám lemondott rólam elintézte a papírokat, és újra ment külföldre dolgozni. Ahogy nőttem a szívemmel egyre kevesebb gondom volt. Sok animét néztem, és nagyon tetszettek a harcos mozdulatok, melyeket meg is próbáltam párszor utánozni, több-kevesebb, inkább kevesebb sikerrel. A balszerencse kiskorom óta üldöz, törések, rándulások elég gyakoriak voltak, annyira, hogy hat éves koromban már régi ismerősként köszöntöttek a kórházban. Egy amolyan Dojoban éltünk, régen nagypapinak sok tanítványa volt, de mióta a környékbeliek azt mondják rá, hogy meggárgyult senki sem jön. Való igaz néha beszélt pár szellemmel, de szerintem ez teljesen normális hisz én is láttam őket, csak mások nem. Jio-bácsi mondta, hogy kerüljem mások előtt a szellemeket, tekintsem őket levegőnek. Nem akarta, hogy engem is kinézzenek. Az egyetlen dolog, amit a banyák nagyon is helyeseltek az a neveltetésem volt, viszonylag hagyományosnak mondható, talán még egy kicsit régimódinak is. A becsület és tisztelet az első helyen szerepel a szótáramban. Nyolc éves koromban a nagyapám beleegyezett, hogy tanítani fog. A kempo mestere volt, s igencsak szigorúan fogott. A suliban nem volt sok barátom, mert furcsának tartottak. Igaz, volt okuk rá, hisz elég furcsán nézek ki születésem óta. Míg jobb szemem tengerkék bal íriszem mélyvörös. Hajam pedig majdnem fejem közepétől jobbra fekete, balra pedig ősz fehér. Tizenkét éves lehettem, mikor megtámadtak hazafelé menet. Pár önkéntes nagymenő volt az a másik osztályból. Én is a nem nagyon kedvelt hazajárós voltam ráadásul "az a furcsa szerzet". Ketten voltak, látásból ismertem őket, az egyikük focizott, a másikuk baseballozott. Egyetlen dolog volt, amivel nem számoltak, az pedig tudásom volt, melyet négy évnyi kempo biztosított. Kicsit el is bíztam magam, hisz tudtam, hogy erősebb vagyok kettejüknél. Mármint, ha a harci erőt nézzük. Így aztán nem csak adtam, hanem kaptam is egy isteneset. Ez után lett elegem a bunyóból, ekkor megfenyegettem őket, hogy a következő az a lába és a keze lesz. Mivel tartottak tőle, hogy valóban tartani fogom a szavamat, inkább egy menő szöveggel elmenekültek „legközelebb nem úszod meg ennyivel”. Mire hazaértem a jobb arcom kicsit megduzzadt, amit hiába próbáltam rejtegetni.
- Verekedtél igaz? - kérdezte Jio-bácsi.
- Megvédtem magam. - Mondtam, bár füllenthettem volna, hogy elestem. Más talán be is vette volna, de nagypapát nem lehet átvágni, erre már rájöttem, és amúgy sem jó hazudni, nem lesz semmi sem jobb tőle. Most aztán jól megcsináltam, kapok a fejemre, mindig mondogatta, hogy ne használjam a tudásomat közönséges verekedésre.
- Értem, legközelebb légy óvatosabb, ne keveredj ostoba harcokba, csak a baj jár vele. Ugye nem törted el semmijüket? - Kérdezte, nem éreztem a hangjában bosszúságot. Mintha már számított volna erre.
- Nem. - Nem tudtam hová tenni a dolgot. Arra számítottam, hogy leszid és eltilt az edzéstől egy ideig, egyszer már megtörtént, nem felejtem el, félelmetes volt akkor a papa.
Már véget ért arra a hétre az iskola, másnap reggel nagyapa a szokottnál korábban ébresztett. Feltápászkodnék, de a futon megcsúszik a lábam alatt és arccal indulok a föld felé. Bal kezemmel állítom meg magam, s ezzel egy időben hirtelen jobb kezemet is visszahúzom. Szerencsémre már kialakult egy ilyen reflexem, s így megúszta a mobilom, amit majdnem halálra tenyereltem, már a sokadik lett volna. Megint jól kezdődik a nap. Gyors kapok magamra pár ruhát, majd elindulunk nagypapival, ám az ajtóig tart ki a balszerencsementességem, belerúgtam kis lábujjammal az ajtó szélébe és bal lábamon ugrálva a botlás miatt hirtelen termek kint, a pont felénk igyekvő hölgy előtt, aki ijedtében megbotlik, s így rajtam landol a frissen forralt víz, amit valószínűleg teához készített. Néhány másodpercnyi kapálódzás után lenyugszom, ez a szokásosnál is rosszabb reggel. Gőzöm sincs, hogy hány száz ember mondta el egyszerre az átkot ami megtalált, de az tuti, hogy értették a dolgukat, bár meglehet, hogy csak isten szemében foglaltam el egy nem tetsző helyet, már ha létezik isten. Csak víz, majd megszárad, ha átöltözök az csak újabb bajforrás. Törődök bele, hogy lehetne rosszabb is, eddig akárhányszor próbálkoztam azzal, hogy „áhh, ennél rosszabb már nem lehet” megcáfolódott a rá következő öt másodpercben. Gyors összeszedtem magam, elnézést kértem a hölgytől. Igen Mirine-t nagyapám fogadta fel, mikor hozzá kerültem, amolyan házvezetőnek, egyedül már sok lett volna neki. Nos igen, Jio bácsival a nappaliba mentünk, ott egy számomra ismeretlen ékszeres doboz várt. Leültünk egymással szembe, a majdnem kész tea és a reggeli elő volt készítve. Először reggeliztünk, ahogy szoktunk. Nagyon érdekelt, hogy mégis mi lehet az a doboz és az miatt kellett e korábban kelni. Miután végeztünk egy kevéske zöld teával koronáztuk meg, s nagyapa kezdte a beszélgetést.
- Azt hiszem itt az ideje, hogy megkapd, szerintem anyád is azt akarta, hogy a tiéd legyen. - Tolja közelebb a dobozkát. - Ez egy szerencsemedál. Nem kifejezetten az a babonás, de anyád úgy tartotta, hogy amíg ez nála van mindig szerencséje lesz. Emlékeztette, hogy az életét ő irányítja és a dolgok rajta múlnak, a szerencse nem a véletlenen múlik, hanem az emberek elhatározottsága, az akarata az, amivel képes előre haladni.
Megilletődve veszem át az ékszert, s mikor alaposan átbámultam minden részletét visszahelyeztem tárolójába. Már szívesen felvettem volna, ám úgy is hamar le kellett volna vennem. Gondolataim a medállal teltek meg, s már zakatolt is az agyam, hogy megfejtsem az imént közölt használati útmutatót. Ám még a folyamat elején kizökkentett és visszarázott a jelenbe a gyakorolni hívó szó. Teli voltam élettel, s már nem is volt eszembe, hogy engem átejtettek, és jóval korábban kezdünk. A dojoban várakoztam, s percekkel később, mikor már nem tudtam, hol késlekedik Jio-bácsi elindultam előkeríteni. Sehol sem találtam, s igencsak a szívbajt hozta rám, mikor megveregette a vállamat. Mellettem állt, s sehogy sem bírtam rájönni, miképp került oda, hisz még sehol sem volt az imént.
-Nagyapa, ezt hogy csináltad? - Kérdeztem, mire ő odamutatott az udvar sarkára. Alaposan néztem, hogy mi van ott, s mikor visszafordultam, hogy márpedig én nem látok ott semmit, már megint nem találtam. Két lépéssel arrébb, viszont újra megviccelt, amit már egy csöppet durcásan viseltem.
-Egy roppant egyszerű technika, melyre gondoltam megtanítalak. A lényege, hogy egy helyben állva észrevétlenségre törekszel. Ezt legelőször meditálással lehet gyakorolni, s lépésről lépésre haladva majd elérkezel erre a szintre, ahol amolyan láthatatlanságot érhetsz el, bár meg kell hagyni, közel sem tökéletes.
Bár eleinte visszakoztam ezzel a józan ésszel ellentmondó „technikának” a megtanulásával, de rövid úton beadtam a derekamat. Jio-bácsi nem véletlen állt neki megtanítani ezt, sőt mi több. Más technikákról is mesélt nekem, és naphosszakat gyakoroltunk. Valamiért sietséget éreztem felőle, sosem vette ilyen komolyan az edzésemet.
Egy év múltán jött el az idő, mikor ismételten egy nevetséges dologgal állt elő. „Nem vagyok átlagos ember, és különleges képességgel rendelkezem.” Ez volt az a pont, ahol „betelt a pohár”. Nagyon nem tudtam elképzelni, hogy mégis mire akar kilyukadni. Jó elismerem voltak furcsa dolgok, de azokat ezer meg egy magyarázattal le lehetett volna tudni. Volt mikor megütöttem a gyakorlóbábút, azonban meg sem moccant, egy másik alkalommal meg alig ütöttem meg, mégis kettétört. Nagyapa azt mondta, hogy egyelőre az alapokat kell lefektetnem, s azután majd segít megtanulni kezelni az erőmet. Bár ekkor még nem is sejtettem, hogy miféle képességről lehet szó. A soron következő technika egy hihetetlenül gyors helyváltoztatás, melyet szemem láttára mutatott be. Nem hiszem, hogy valaha is láttam, még csak a közelébe érő gyorsaságot embertől, főleg nem egy olyan vénembertől, mint ő. Hónapok teltek el, miközben folyamatosan kudarcot vallottam. A többi technikát ennyi idő alatt gyakorlatilag elsajátítottam, kisebb-nagyobb hibákkal.
-Nem jó. Nem koncentrálsz elég erőt a lábad alá. Ezzel fogod ellökni magad, ez a legfontosabb része.
Dorgált meg Jio-bácsi. Hiába próbálkoztam, sosem sikerült egy átlagosnál alig nagyobb szökkenésre. Ezúttal minden erőmet a jobb lábamba koncentráltam, s rá is nehezedtem. Vártam, egy, kettő, majd három másodpercig, s eljött a megfelelő pillanat a kitörésre. Már egy apró lökéshulláma is volt, a vitathatatlan jele a technikának. Ám ami ezután jött felettébb lehangoló volt. Vízszintesbe kerültem a föld fölé, s néhány tucat centiméterrel később arccal vettem le a padlót. Egy kaszkadőr is megirigyelhette volna ezt a bemozdulást. Ezt követően elhatároztuk, hogy először kitanulom a képességem irányítását amennyire csak képes leszek jelenlegi tudásommal.
Alig múltam tizennégy, mikor a tanításom megszakadt. Nagyapa meghalt. A nagy házban egyedül maradtam. Leszámítva a bejárónőt. Azóta folyamatosan hordom anyám volt medálját. Jio-bácsi halála után Apám visszatért a nagy semmiből, és ismét az ő „gyermeke” lettem. Ez azonban nem változtatott túl sokat a helyzeten. Még jobban elhidegültem az emberektől, s belefeledkeztem az edzésembe. Ez nem az egyetlen tevékenység volt, amit keményen űztem, mert egyedül nem volt képes lekötni a teljes figyelmem. Két fő hobbit választottam még magamnak. Az egyik az elektronikus cuccokkal babrálás, a másik a fényképezés. Tizenöt voltam, mikor a sulimba járók fellázadtak ellenem, s össze akartak verni. A legutóbbitól tanulhattak, vagy valamit nagyon el akartak túlozni, ugyanis picivel több, mint egy tucatnyian jöttek. A medál talán tényleg szerencsét hoz, mivel volt két szemtanú, akik bizonyították, hogy önvédelemből tettem amit tettem. Bár a rendőrségen kaptam egy alapos fejmosást, és egy felvilágosítást a túlkapásról, és egyéb velejáróival. Miután már szünet volt, és két év között voltam apám felajánlotta, hogy egy ideig éljek külföldön. Örömmel fogadtam el. Ki akartam mozdulni, elhagyni az a helyet, ahol úgy sem volt túl sok maradásom. Az eltöltött másfél év alatt éltem, Németországban, Angliában, Finnországban, de megfordultam Magyarországon és Amerikában is. A visszatérésem után természetesen nem ugorhattam évet, de szerencsémre vissza se kellett mennem a régi sulimba. Helyette a Karakura High School-ba kerültem. Az üres félévembe, mikor nem tudtam becsatlakozni elmentem munkát keresni, s részidősként egy műszaki boltban dolgozhattam. A beiratkozás után máris terjedni kezdtek rólam a rossz hírek. Miszerint kórházba juttattam az osztályomat, és két évig sitten voltam. Még egy ócska „Geno Killer” becenevet is rám aggattak néhányan. A furcsa öltözködésemet a tanárokkal megbeszéltem, és megegyeztem velük, hogy ünnepélyeken annak megfelelően fogok öltözni, valamint nem fogok szándékosan balhéba keveredni. Talán az emberek nagy része nem hisz egy két éves pletykának, amit amúgy is eltúloznak. Legalábbis ebben reménykedtem. Ennyit a múltról, inkább éljünk a jelennek!

Koránál egy-két évvel idősebbnek néz ki. Úgy 180 magas lehet, Haja középen elválasztva két oldalra, kicsit tüskésen fel van zselézve, oldalt a szeme mellett egy-egy hosszabb tincs lóg le picivel az álla alá. Jobb oldalt színtiszta fehér, míg baloldalt mély fekete színű. Szemei is furcsák, jobb szeme tiszta tengerkék, míg a másik természetellenesen vörös. Kontaktlencsét visel, ami nem dioptriás, és színe megegyezik szeme eredeti színével, azonban nem látszódik rajta keresztül az ereje okozta csillogás és változás. Ezt néha elfelejti betenni. Bal orcáján egy fekete háromszög, túloldalt egy fehér van, bár ezeket nem túl sűrűn szokta felfesteni. A formák kivételével azonban a többi mind veleszületett. Egy fekete-fehér térdnadrágot, és hosszú ujjú felsőt hord, amolyan póló és pulóver keverék. Ez a ruha pont fordítva van színezve, mint a haja. Cipője színe szintúgy a két színt használja fel, s a jobboldali fél fehér, míg a másik a fekete. Még a cipőfűzője is negatívja a cipőjének. Kiegészítőként pedig egy hatalmas élénkvörös sálat hord. A fele a nyaka köré van feltekerve, bár túlságosan lazán, mintsem a sálakat hordani szokták, s a másik fele pedig majdhogynem köpenyként terül bal vállára és hátára. Iskolában hajlandó a felső és nadrág részt az egyenruhára cserélni. Ujjatlan fekete kesztyűit szinte mindig rajta látni.

Néha csak csinál dolgokat, mert úgy gondolja helyesnek, de megmagyarázni már vagy nem hajlandó, vagy nem is tudná. (Értem azt, pl. egy kóbor szerencsétlennek tűnő macskát fog és hazaviszi ápolni, és ha megkérdik, hogy miért, ő csak vállat von.) Rendkívül okos tud lenni, de gyakran vonja meg a vállát egy kérdésre, csak azért, mert nincs kedve válaszolni, vagy épp nem tudná elmagyarázni a válaszát. Ha megerőlteti magát roppant kreatív. Ígéretéhez híven próbál "jó kisfiú" lenni, ami többnyire sikerül is. Ha elbambul, nem figyel, akkor rendkívül ügyetlen tud lenni.
A laza és határozott jellemző passzol hozzá, csak társult egy jó adag egoval és egy csipetnyi őrültséggel. Szereti az extrém dolgokat, s néha már már valóban őrültséggel vetekedő vakmerő dolgokat művel. Maga elé kitűzött céljait hol komolyan veszi, hol csak irányadóként gondol rájuk. Jó néhány közülük abszurdum, vagy épp a lehetetlennel vetekedik ám pont hogy ezeket gondolja a legkomolyabban. Életét nem tervezi előre túlságosan, mivel szeret szabadon élni és helyzettől függően reagálni. Alapvetően a jó fej, a kedves jelző is passzol rá, ám ha felbosszantják félelmetes tud lenni, ezt gyakran lehet párhuzamba állítani a veszélyessel mentalitásának köszönhetően. A tisztességtelent nem igazán lehet rá mondani, legalábbis a komoly helyzetekben. Az már más tészta, hogy ha úgy tartja kedve szinte bármiből viccet csinál. Oda van a kedves, aranyos dolgokért és a cukikért is de ez utóbbit több mint valószínű, hogy senkinek sem vallaná be. Rengeteg életenergiája van, és ebből szándékozik is adni másoknak is. (Azoknak, akiket kedvel.)

A karakter képes a fizikai becsapódások erejét átvezetni magán. Pl egy ütés átvezet magán a földre, vagy épp a saját becsapódását csökkenti, és mondjuk a öklével bocsátja ki az átvitt erőt. de csak kezeivel(felkarjával már nem), lábaival(combjával már nem), és fejével(halántékával nem) képes erre, és nem használható katana, lándzsa, hasonlók ellen. Azaz kb egy ökölnyi felületnek lennie kell. Igen, természetesen, ha két oldalról képes elkapni, akkor megteremtheti a minimális felületet. Most elkezdhetnék számolni sebességgel, tömeggel, lendülettel, mozgási energiákkal, légellenállással, gravitációval, súrlódással... de ettől inkább megkímélem az embereket, és a posztokat. Nem tenne jót senkinek, helyette megpróbálkozom egy tökéletlenebb rendszerrel, ami viszont már csak kb-re behatárolható.
Az ereje a fullbring képességétől függ. A következő szerint:
A felvenni és leadni kívánt erő nincs korlátozva, ezt akkora mértékben teszi, ahogy jónak látja. Azonban az egyszerre elviselhető már igenis függ az erejétől, habár ezt a határt átlépheti, de annak komoly következményei lehetnek. Valamint minél magasabb szinten űzi a képességét annál kisebb felület is elegendő lesz számára. A minimum: Két ujjbegynyi.