Jelszó: aaoi aai
Név: Naganori Asami
Nem: nő
Kaszt: Shinigami
Szül. ideje: 1905 körül
Kor: 108 év
• Emberként: 2 év
• Lélekként: 106



~ Előtörténet

Valamikor az 1900-as években születhettem, magam sem emlékszem rá, mikor. Egy falusi család egyetlen gyermekeként születtem, s apámat szörnyen letaglózta, hogy a várt fiú helyett lánya született. Az anyám hiába könyörgött, férje hajthatatlan volt, s úgy döntött, nincs jogom az ő szeretetére. Apám nem bízta a véletlenre, mikor anyám egy éjszaka elaludt, kicsempészett engem a házból, és a közeli szikláról ledobott a mélybe.
Emberi életemből semmilyen biztos támaszpont nem maradt, csak egy vezetéknév: Naganori. Jó sokáig maradtam azon a helyen, ahol utoljára apám szemeibe néztem két éves kislányként.

Patak csordogált a közelben, a csobogó hangokból megítélve. Hirtelen fázni kezdtem, s kimonóm nem bizonyult túlságosan időjárás-biztosnak, találnom kellett otthont, fedelet a fejem fölé. Tíz teljes éven át egyedül éltem, és kóboroltam az utcákon. Éhségnek ekkor még nyomát se éreztem.

- Hé, te ott lent! – kiáltott rám valaki már az utcákon. Számításaim szerint olyan másfél órás gyalogutat tettem egy szegényebb, de lakott körzetig. Felpillantottam, s két tagbaszakadt alak tornyosult fölém.
- Milyen csinibabát találtunk, nem, Shouta? – vigyorgott az egyik. Társával ellentétben ő alacsonyabb, tömzsibb volt, arcra is pufókabb. A fölém tornyosuló másik magasabb volt, s szája fülig érő vigyort öltött. Barna hajjal rendelkeztek, és szemük színe is egyforma.
- Igazad van, de nézd már, milyen törpe és sovány! – nevetett fel a Vigyorka. A törpe és a sovány megjegyzésre igencsak vörösödni kezdtem, s fennállt egy kiadós bomba-robbanás, utóbbit képletesen értve.
- Kit érdekel? A és vicces is, akarok egy hugit! Én megtartom! – Az, hogy magasról tojtak az én véleményemre, enyhe kifejezésnek minősült. Úgy beszéltek rólam, mint valami hobbiállatról szokás. Mikor a hátára kapott magasabb, hiába püföltem a hátát és kiabáltam rekedtre magam, oda se bagóztak.
- Tegyetek már le! – ordítoztam még akkor is, amikor már odaértünk a hevenyészve összetákolt kunyhójukhoz, majd kissé nyekkenve értem le a szalmával tömött zsák halomra.
- Bocs, Törpilla! – heherésztek bután. Egyáltalán nem vágytam a társaságukra, főleg az nem tetszett, ahogy viselkedtek.
- Nem vagyok Törpilla! Naganori a nevem – fújtattam mérges macska módjára, ezzel az ő jókedvüket csak növeltem.
- Hát akkor üdv itthon, Naganori-chin!
Ettől a naptól fogva velük éltem, s bár nem bizonyultak IQ-zseninek, azt el kellett ismernem, hogy igen is törődtek velem a maguk módján. Együtt jártunk vízért egy közeli forráshoz, együtt fosztottuk meg gyümölcs-termésétől a növényeket, amikor megéheztem, de néha előfordult, hogy Seichi és Shouta elmentek lopni, ha a gyümölcsökből kifogytunk. Kimonómat úgy öröklöttem egy lánytól, aki már kinőtte. Később az Asami nevet kaptam tőlük, mert mindig vidáman kezdődtek a reggelek úgy, hogy velük voltam.
- Te, Asami-chin! – szólalt meg Seichi-kun váratlanul, mire felültem a fűből. Tudtuk, hogy ma jönni fog egy shinigami ellenőrzésre a körzetünkbe, és látni akartam.
- Tessék? – vágtam érdekes fejet, ahogy felé fordultam. Még mindig ugyanolyan kövérek voltak Shoutával, mint amikor sorsunk összefonódott. Az eleinte döcögős viszonyunk testvérivé alakult az elmúlt kilencven év alatt.

- Izé… nem gondolkoztál még azon, hogy miért vagy folyton éhes, és mi miért nem? – vetette fel az igencsak fogós kérdést. Pár percig csak meredten pislogtam rá, mint aki nem hallotta jól, amit mondtak.
- Még nem. Miért kérdezed? – vontam fel a szemöldököm kíváncsian.
- Mert azok a shinigamik is folyton éhesek. Majd kérdezd csak meg azt, aki jön a körzetünkbe! – bizonygatta heves bólogatások közepette. Alig vártuk, hogy végre eljöjjön, s láthassuk testközelből a fekete ruhásokat. A körzet határához közel laktunk, így könnyen találtunk jó megfigyelőhelyet. Nem volt annyira békés a terület, de azért rettegni sem kellett állandóan. Seichi nyakában ültem, és onnan figyeltem a közeledőket. A shinigamink bizony egy nő volt, és villámként hasított belém a felismerés, mikor megpillantottam. Ő is rám nézett, majd elgondolkodó arccal fürkészett tovább.

Gyomrom ekkor a tudtomra adta, hogy talán kéne ennem is mostanra.
- A fene… most nem állhatunk neki kaját lopni… - suttogta halkan Seichi.
- Nocsak! Úgy látom, valaki éhes! – lépett oda hozzánk a hölgy, és rám mosolygott.
- Tessék, vegyél bátran! – Nem is kellett kéretni magam, a gyomrom érdeke jelenleg előrébb állt, mint az udvariasság, de azért evés után megköszöntem.
- Hogy hívnak? – kérdezte.
- Naganori. Naganori Asami – válaszoltam remegve. Féltem, hogy mi fog következni.
- Naganori? Hány éves vagy? Hogy kerültél át ide? – záporoztak rám kérdései, szemüvege mögül reménykedően tekintett rám.
- Nem tudom, csak azt, hogy egy szikláról estem le –vontam vállat.
- Te vagy az? Az a Naganori-kislány, akit átküldtem. Micsoda véletlen. Én végeztem el a lélektemetésed – derült fel.
- A mimet? – pislogtam nagyokat. Ez után részletesen elmagyarázta, hogy az átlagos lelkek csak megszokásból esznek, ők nem éhesek. A lélektemetés pedig az, mikor halála után egy ember lelkét átküldi ide egy shinigami. Arról is beszélt, hogy az éhségérzet feltétele egy olyan iskolába való felvételhez, ahol az olyanokat képezik, mint Matsuda-san. Ahogy ígérte, magához is vett Seichi és Shouta legnagyobb tiltakozására. Én megnyugtattam őket azzal, hogy néhanapján leugrok hozzájuk, ha elengednek.

Az akadémián közepes eredménnyel teljesítettem a felvételi vizsgát, szerencsémre felvettek. Hat év helyett azonban hét kellett, hogy elvégezzem, mert bizonyos tantárgyakból nem álltam épp fényesen, sőt, majdnem megbuktam hakudából. Kidouból és zanjutsuból legalább jeleskedtem. Ráadásul a kardom nevét se hallottam meg egyhamar. Viszont amikor ez megtörtént, úgy éreztem, tőle jobb társat nem is tudhatnék magam mellett. A hat év alatt két jó barátra tettem szert, akiket örömmel mutattam be a testvéreimként szeretett fiúknak: Takahashi Mitsuko és Reina. A lányoknak köszönhettem, hogy megismerhettem a zanpakutóm szellemét, ugyanis utolsó, hetedik évemben történt egy kis aprócska baleset… Ők felelőtlenül nem követték a tanári utasításokat, hogy hova és merre menjünk, én meg nem mertem leszakadni tőlük az emberek világban. Így két valódi lidérccel küzdhettünk meg, aminek nem lett szerencsés a kimenetele. Mitsuko megsérült, Reina a helyszínen meghalt. Pokollepkék igénybevételével segítséget hívtunk, ami nem jött egyhamar.

- Ugye, most már hallod a nevem végre? – szólított egy szomorú, kellemes férfihang. Körbenéztem, s valamiért nem érzékeltem semmit a külvilágból. Szemem kinyitva ismeretlen, sötét helyen találtam magam.
- Hol vagyok? – érdeklődtem, s amikor ki akartam nyújtani a kezem, valami keménybe ütköztem.
- A belső világodban, Asami-chan. Itt volt az ideje, hogy idefigyelj végre! – mosolygott rám egy arc, amint felnéztem. Félhosszú, barna tincsei kócosan hullottak az arcába, bőre olyan fehér volt, minta márvány. Szürke szemei megtörten, de reménykedve csillogtak. Ruhája, ha jól láttam, bőrhatású, vagy bőrből készült anyag, köpenye magas gallérjától egészen vámpíros lett az összhatás. A zipzáras és az ezüst díszes kesztyű-megoldás még inkább vadította megjelenését. Félelmetesnek és egyben lenyűgözőnek találtam.
- Hogyan tovább? Mit tegyek? – reszkettem a félelemtől. Nem tudtam, hogyha visszatérek, akkor mi vár rám? Úgy járok, mint Reina és Mitsuko?
- Úgy döntöttem, készen állsz arra, hogy használj, de csak óvatosan! Semmi hősködés! – ingatta a fejét, majd szorosan magához húzott. Így tett mindig, amikor vigasztalni, nyugtatni akart. Különös kapcsolatba kerültünk hat év alatt, amit nem árulhattam el senkinek. A kiközösítéstől és gúnyolódástól tartva nem, noha hívószaván meglátszott.
- Menjünk, és tegyünk a dolgunkat. A többi magától is menni fog – szorította meg kezem bátorítóan, majd ismét ott találtam magam, a harc kellős közepén. Kardom nevét csak három év után hallottam meg rendesen, abban az enyhén szólva veszélyes szituációban.
- Odorinasai, Yamidori! (Táncolj, Sötétség Madara!) – szinte dalolni tudtam lelkesedésemben, noha csak az erő felét kaptam meg, de még is… több a semminél. Ennek ellenére nem értettem, miért óvatoskodott ennyire zanpakutóm szelleme. A wakizashim alakja megváltozott, jelentősen megnyúlt, normál katana hosszát vette fel. Az egyik lidércet nagy nehezen elintéztem, viszont az érkezett segítség nélkül biztos mi is odavesztünk volna Mitsukóval.

A vizsgát végül is letettem, bár továbbra sem mondható tökéletesnek a fizikumom, ezért folyamatosan edzésben kell tartanom magam. Reina halála után Mitsukóval még szorosabb lett a barátságunk, azonban arról, hogy milyen viszonyt folytattunk lélekölőm szellemével, sosem árultam el neki. Seichivel és Shoutával pedig nem találkoztam többet, hisz ők se kerestek engem. Aztán eljött a nagy nap, a beosztási ceremónia is. Előre rettegtem, hogy egy ilyen típusú karddal, mint Yamidori, hova fogok kerülni. Aztán sor került az én nevemre is:
- Naganori Asami…


~ Kinézet

Körülbelül 160cm magas, kifejezetten nőies alkatú. Hosszú, barna haját, mely egészen dereka aljáig ér, állandóan szabadon hagyja, remélve, hogy lila íriszeiről elterelheti a figyelmet. Általában a hagyományos uniformist viseli, kivételes alkalmakkor, avagy lakásán veszi fel rózsaszín, görbe mintákkal hímzett kimonóját, melynek mellrészét hatalmas fehér masni és fodrok díszítik, ahogy alját is. A kimonó alsó részén virághímzések is találhatók.


~ Jellem

Befelé forduló, de ragaszkodó típus. A szeretteiért tűzbe menne, de legalább is, hogy kevésbé drámai eszközöket említsünk: bármit megtenne azért, hogy nekik jó legyen. Nem szeret titkolózni, azonban féltve őrzött titkát a szíve mélyére rejtette, hogy ne legyen gyanús a külvilág számára, ám a kardja hívószaván ez így is meghallatszik.




~ Zanpakuto/képesség

Neve: Sötétség Madara /Yamidori/
Fajtája: illúzió
Shikai hívó szó: Táncolj, Sötétség madara! /Odorinasai, Yamidori!/
Shikai kinézete: Shikai formában a wakizashi megnyúlik, és egy katana hosszát veszi fel.
Támadásai: „Odorinasai, Yamidori!” (Táncolj, Sötétség Madara!) Különleges kapcsolatukat fejezik ki, mely többegy egyszerű forgató-fegyver viszonynál. Egy támadási formája van, ez pedig az illető hallását zavarja össze olyan hangokkal, amik valójában nincsenek is.

„Muonna Kage” (Hangtalan Árny) Másik képessége már a teljes erőforrást használja, képes reiatsutól függően adott ideig süketté tenni az ellenfelet. Hátránya, hogy elfáradhat a használó, nem alkalmazhatja túl gyakran.

~Szeret:
- zene
- tánc
- egyedül lenni
- a zanpakutóját
- gyerekek

~Nem szeret:
- erőszak
- alkohol
- titkolózni
- szabályokat áthágni, és utána viselni a következményeket
- ha faggatják a kardjával kapcsolatban

~ Felszerelés(ek)
-