Megszokott dolog nálam, hogy pár perccel a vekker megszólalása előtt ébredek fel, de itt csak percekről beszélünk, nem vagy háromnegyed óráról. Márpedig most az órára pillantva konstatálnom kellett, hogy még tengernyi idő áll rendelkezésemre, amit pihenéssel tölthetek. Néhány pillanatnyi fülelés után azonban rájöttem, hogy valamiféle neszezés ébreszthetett fel, és nem magamtól sikeredett mindez. Kipislogtam a szememből a kábaságot, aztán felültem az ágyon és a hajamba túrva bambultam egy kicsit magam elé, mielőtt végül elhatároztam volna magam arra, hogy feltápászkodjak, és megnézzem, mi okozza a zajt az ablakon túl. A függöny széthúzása után kissé hunyorogva kerestem a zaj forrását, kellett hozzá pár másodperc, hogy megszokjam a beszűrődő fényt. A párkányon aztán végül egy fekete madarat pillantottam meg, ahogy csőrével kopog az üvegen, és valami volt is a "szájában", de nem igazán tudtam még félálomban megállapítani, hogy mi volt az. Megpróbáltam elhessegetni némi kopogással, csakhogy a számításommal ellentétben nem tágított. Még az is eszembe jutott, hogy ez a bátor állat valójában engem keres és azért van most az ablakomban, de ezt a képtelen gondolatot gyorsan ki is vertem a fejemből. Persze, majd mindjárt kiderül hogy felvételt nyertem a Roxfortba, nyilván ._.
Látva, hogy nem fog sikerülni a madár elzavarása, végül egy fáradt sóhajjal annyiban hagytam a dolgot és mivel teljesen felébredtem, inkább nekiláttam a napi teendőimnek cirka harminc perccel a megszokott előtt. Katasztrófa Egy előnye volt ennek, hogy sokkal kényelmesebb tempóban készülődhettem, és így jutott időm egy kicsivel bőségesebb és táplálóbb reggelit készíteni Yukinának és magamnak is, nem csak ilyen pirítós rántottával jellegű gyorsan elkészíthető ételt. Miután utolért engem a szokásos napi rutinom, immár a húgomat is felkelthettem, és nem túl sokára már úton is voltunk az iskola felé. Na ekkor pottyant a fejemre a sarkával egy levél, felnézve pedig egy fekete madarat láttam elrepülni. Ugyanaz lett volna, mint amelyik az ablakomnál táncikált? Meglepő módon a boríték nekem volt címezve, kezdett egyre... szürreálisabbnak hatni a dolog ^^" És míg azon töprengtem, hogy olvassam-e el most, vagy esetleg hagyjam amíg a suliba be nem érünk, a levél váratlanul eltűnt a kezemből, és papírzörgés ütötte meg a fülem. Kétségbeesetten pillantottam a testvérem irányába, aki máris azon ügyködött, hogy szétszedje a borítékot o.O"
- Yukina! Az a levél nekem szól, add vissza, kérlek! Én sem olvasok bele a füzeteidbe :/ - próbáltam rászólni, de süket fülekre találtam, mint általában. Miért nem tud nekem úgy szót fogadni, mint apának vagy anyának? T_T Rossz érzésem volt a levél tartalmával kapcsolatban, így egy pillanatig sem haboztam, hogy megkíséreljem visszavenni azt, de a vége persze kudarc lett újra és újra, minden kísérletem után. Rászóltam még néhányszor hasztalanul, és legalább azt megpróbáltam elérni, hogy folyamatosan mozogjon és így ne tudja elolvasni. Hosszú küzdelem volt, de végül csak-csak sikerült megkaparintanom a papírt egy óvatlan pillanatban, és valahogy a táskámba süllyesztenem a lány elől ^^" Igyekeztem nem szemrehányóan nézni Yukinára, de aztán végül egy mély sóhajt és egy gyors fejrázást követően megnyugtattam magam.
A levelet immár az osztályban vettem elő újra, és csak akkor szembesültem vele, hogy milyen szép, díszes levélpapírra írták és milyen szép írással. Megfájdult a szívem azt látva hogy eléggé viseltes állapotba került a civakodásnak köszönhetően :/ A vonásaim viszont gyorsan megváltoztak végre elolvasva a tartalmát is.
- Mi a jó...? o____O"""" - tört ki belőlem a hitetlenkedés halkan. Kiválasztott? Megfigyeltek? Próbát kell kiállnom? Hogy mi van?! A székkel meg kis híján hátraestem, mikor a kezemben lévő papíros szertefoszlott, hát mondhatom gyönyörű reggel ^^" Semmit sem értettem, csak annyit fogtam fel, hogy azt hiszem megint belekeveredtem valami őrültségbe, amibe nem kellett volna, és ami idegileg ki fog készíteni. Még hogy kiválasztott... én... Az órákon emiatt alig tudtam figyelni, annyira feszült voltam amiatt, hogy mi fog történni délben. Jönnek egy fekete autóval és elrabolnak? Igazából ez volt az egyetlen dolog, ami eszembe jutott lehetőségként, deee... bíztam benne, hogy az iskola közepéről nem fog nekik sikerülni, és megúszom ezt a hacacárét valahogy ^^" Délben aztán ahelyett, hogy szokás szerint kimentem volna az udvarra, inkább a teremben maradtam, hogy az ebédemet elfogyasszam, de mire felocsúdtam, már csak Midori-san és én voltam az osztályban O///O" Ám arra már nem volt időm, hogy ezen lamentáljak, ugyanis a nyakamon egy csípést éreztem, és a következő pillanatban azt sem tudtam hol vagyok ^^" Az biztos volt, hogy nem az osztályban, mert annak nem ilyen vakító fehérek a falai és tele van mindenféle térképpel meg faliújsággal, ez meg itt üres volt. Fogalmam sincs, mi történhetett, de jól éreztem magam azon túl, hogy elraboltak ^^"
- Tsu... izé... Mi-Midori-san...? - hüledeztem, megpillantva a lányt nem messze tőlem éledezni. Kezemmel rögtön eltakartam az arcom és a fejemet ráztam, gondolván, hogy ez nem lehet igaz! Egy üres szobában voltam vele együtt, és képtelen voltam levenni a szemem már megint az aranyszőke fürtjeiről! Képtelen voltam összekaparni magam a közelében, és nagyon nehezemre esett, hogy ne halmozzam el bókokkal, de... nem akartam megijeszteni szegényt, és különben is, úgysem merném megtenni, meg csak dadogás lenne belőle. Már annak is örülhetek, hogy egyáltalán szólíthatom a keresztnevén...
- Anou... ugye jól vagy, n-nem esett semmi bajod, ugye? - aggodalmaskodtam kissé ijedten, hiszen én bár jól voltam, de nem biztos hogy a lány is így érezte magát, mint én. Szememet lesütve lesegettem fel rá, de most nem igazán mertem hozzá közelebb menni, mint mondjuk azon a holdkóros edzésen, amit az őrmester-san tartott. Kicsit azt hiszem visszavetett, hogy rájöttem, vagy legalábbis azt hiszem tudom, mit érzek vele kapcsolatban :/
A két macska hangjától szinte kiugrott a szívem a helyéről, annyira váratlanul ért, hogy még van itt valaki rajtunk kívül. Észre sem vettem őket ott az ajtó előtt, annyira... megbabonázott Midori-san jelenléte ^^" A mondandójuk önmagában nem hangzott túl vészesen, de az egésznek a körülményei kifejezetten negatívvá tették a véleményemet erről az egészről. Az pedig különösen zavart, hogy hátba szúrást emlegettek... ugyan miért kéne egymást becsapnunk azért, mert csak egy nyerhet? Még azt sem tudjuk, mi a fődíj? Már ha egyáltalán van olyan, és nem csak valami őrültségre próbálnak rávenni minket hitegetve azzal, hogy busás jutalomban részesülünk...
- Mi ez az egész labirintus? Miért pont minket választottak ki? >.> - szegeztem a macskáknak a kérdést tőlem szokatlanul határozottan és morcosan, majd felpattantam, tenyerembe zártam a nyakamon függő medált és odasétáltam az ajtóhoz. Kicsit bátortalanul pillantottam a kilincsre, de azt nem hagyhattam, hogy Tsukatani-san nyissa ki az ajtót és esetleg szembenézzen valami veszéllyel. Megfogadtam, hogy megóvom őt minden bajtól, és ehhez tartottam magam bármi áron, még ha gyenge és sebezhető is vagyok.
- Midori-san, bármi is legyen ez a "játék", ha nem tudunk innen kijutni, én azon leszek hogy a győzelemhez segítselek és... megvédjelek... - nyilvánítottam ki, mielőtt óvatosan kinyitottam az ajtót. Nem lesz itt szükség semmi hátba szúrásra, engem a hazajutás érdekel, nem a győzelem. Egyébként sem vagyok győztes típus, és leginkább annak örültem volna, ha segíthetek a lánynak és a hasznára válnék.

A küldetés hosszabb ideje áll. Megkérném a küldetés mesélőjét, hogy jelezzen vissza nekem, miszerint folytatni kívánja-e a küldetést.
Ha két héten belül nem kapok választ, a küldetést lezárom.
Ezt az üzenetet minden olyan küldetés megkapja, ahová 2013 óta nem érkezett post. Kivétel: azok a küldetések, ahol tudom, hogy mi a helyzet, vagy a mesélővel külön beszéltem.
Ezt a hozzászólást, amennyiben a küldetést folytatni kívánják, törölni fogom.