A térkép nyomában

Tárgy: A térkép nyomában Hétf. Júl. 16, 2012 5:28 am

Engedély: van ^ .^
Típus: Magánküldetés ^ .^
Felügyeli: Soifon-san ^ .^
Résztvevők: Flavia nella Sinestesia és Ivela nella Sinestesia ^ .^

Az Earl Grey tea hamisítatlan, semmi máshoz nem hasonlító illata belengi a levegőt. Ez az illat keveredik a reggelinek felszolgált apró szendvicsek kellemes aromájával. Igazán üdítő kavalkád a szimat számára. Az arcomat a nap sugarainak gyengéd érintése melengeti, de nem égeti, és ez az ablak kristálytiszta, makulátlan üvegének köszönhető. Veszek egy mély levegőt, hogy teljesen magamba szívjam a tea mennyei illatát, mielőtt ajkaimhoz emelem a csészét, hogy tartalmát elkortyolhassam, szép lassan, nőies eleganciával. Eztán kinyitom a szemeimet, hogy a velem szemben ülő társam arcát fürkészhessem. Kíváncsi vagyok, elnyeri-e tetszését az öt csillagos szálloda kávézója, ahol reggelizni kívántunk. Mindez persze nem több puszta formalitásnál. A látszat, melyet felépíteni szándékozunk, mindennél fontosabb. Szabad kezemmel kicsit eltűröm azt a pár tincset, amit kihagytam a laza kontyból, hogy finoman megérinthessem Cuerpomat, mely fülbevaló alakjában viseltetik rajtam. Most csak egyszerű emberek vagyunk. Vagy legalábbis úgy teszünk.
- Flavia, mi tetszett meg ennyire? ^.^ - teszem fel a kérdést húgocskámnak. Látom a szemén a csillogást, hogy keresi, kutatja, sőt, talán már meg is lelte azt a szépséget, ami megdobogtatja a szívecskéjét. Leteszem a csészém, és megigazgatom a hajamba tűzött, apró kalapot. Eztán ujjaimat lassan végigfuttatom a korábban asztalra helyezett, fénylő réteggel bevont, díszes meghívó peremén. Még a csipkekesztyűn keresztül is érzem az anyag megmunkáltságát, finomságát. Kicsit eltöprengek, valóban lehetséges volna-e, amit mondtak nekünk? Mint annyiszor korábban, megint a kezembe veszem a papírt. Alapos áttanulmányozásra már nem kerítek sort. Ezt korábban már megtettem, nem is egyszer. Most csak a fontosabb részletekre pillantok rá, mint a helyszín, az időpont, és a program vázlata. Az árverezni tervezett tárgyak listáját sikerült memorizálnom, vagyis hát a fontosabbakat. De hogy ennek a Seth nevűnek igaza legyen, és tényleg itt bukkanjon fel egy térkép a Grálhoz, méghozzá egy antik ékszeres dobozba rejtve… Kissé abszurd ötletnek tűnik, azt hiszem. ^.^ Ej-ej, Seth úr attól tartok, képzeleg. Bár azt meg kell hagynom, az ékszeres doboz megszerzésének ötlete igazán csábító. Ráadásul nem minden nap jöhet el az arrancar Párizsba. Nekünk ez most megadatott, és még csak azt sem mondhatnám, hogy túlzottan szorít minket az idő.
Eddig szerencsénk volt, a megfelelő helyre sikerült érkeznünk, és a látszat kedvéért megszálltunk az árverés rendezői által kijelölt hotelek egyikében. Természetesen a legjobb, és legszabadabb mozgást biztosító létesítményben. A pénzzel nincs gond, meg tudjuk oldani. Ahogy a megadott időpontot elnézem, még több, mint egy napunk van az előkészületekre. Csodálatos, ugyanis rengeteg dolgunk van. ^.^
- Mondd csak, Flavia, jártál már ebben a városban? ^.^ - érdeklődöm kishúgomtól, kedvesen mosolyogva rá. Ami engem illet, leginkább csak elméleti ismereteim vannak a francia fővárosról. Éppen ezért gondoltam a mai programra úgy, mint terepfelderítésre. – Mit szólnál, ha reggeli után elmennénk pár érdekes helyre? Olyanokra gondolok, ahol sok mindent találhatnánk ^.^ - azt hiszem, ezzel akkor is felkeltettem az érdeklődését, ha eddig ellenezte az ötletet. Tudom, mennyire szeret megtalálni dolgokat. De egyelőre még viszonylag korán van. Ismét leteszem a meghívót az asztalra, mint oly sokszor, mióta lejöttünk ide. Még egy kicsit elidőzünk itt. Elfogyasztunk egy-két szendvicset, és az italainkat. Ami engem illet, nem sietem el a dolgot. A tea minden cseppjét szeretem kiélvezni. Igazán kellemes érzés, ahogy a langyos ital az én testemet is felmelegíti belülről a hűvös reggeleken, még ha most a nyár kellemes melegében ezt nem is élvezhetem ki. A meleg idő viszont sok más, édes élménynek adhat teret, amiket szeretnék megmutatni, és együtt átélni Flaviával. Ha már velem jöhetett, és annyi ideje mellettem van, szeretném jól érezni magam a társaságában, és neki is megadni a szórakozás lehetőségét.
- Szeretnél még valamit, Flavia? ^.^ - természetesen nem arra utalok, hogy innen elviszünk valamit, hanem, hogy fogyasztana-e még valamit, vagy mehetünk intézni az ügyeinket. A magam részéről befejeztem, így jelzem is, hogy fizetnénk. Eztán ülünk még néhány percet, majd felállok székemből, és megigazgatom öltözetem. A szatén kissé kényes, gyűrődések tekintetében, de szerencsémre nem lett semmi baja az aranysárga színű remekműnek. Le sem tagadhatnám, hogy szeretem a szép ruhákat. – Nos, Flavia, indulhatunk? Sok dolgunk van ma ^.^ - mosolygok rá ismét húgomra, és amint ő is menetkész, elindulok az oldalán, hogy elhagyjuk az épületet. Már az utcára érve nézek fel a napfénybe, mely beragyogja a várost. Fantasztikusan kellemes érzés végre nem a szintetikus sugarakban fürdőzni. A friss, nyári levegőt is érdemes kiélvezni, amennyire csak tudjuk. Nem sűrűn fogunk visszatérni, különösen, ha minden a tervek szerint alakul. Azt hiszem, nem lehet majd ránk panasz, bár ezt az én módszeremmel fogjuk csinálni, nem Seth úréval. ^.^
- Nos, mit gondolsz? Louvre, vagy Versailles? ^.^ - fordulok kedves partnerem felé. Kivételesen nem tűnik nálam magasabbnak, de ez csak a viseletemnek köszönhető. Míg válaszára várok, leintek egy taxit. A szállítóeszköz vezetőjének már a Flavia által választott helyszín nevét mondom meg, hogy egyenest oda menjünk. Mindkét helyen érdemes körülnézni, hátha talál magának valamit, ami tetszik neki. Persze, egyelőre kénytelenek leszünk ott hagyni, de nem látom akadályát, hogy este visszatérjünk megtalálni a kiválasztott szépségeket. Elvégre az efféle kirándulásokat akkor is élvezni kell, ha csupán feladatot teljesítünk. ^.^

Tárgy: Re: A térkép nyomában Hétf. Júl. 16, 2012 7:19 am

*Izgatottan iszogatott az apró, díszes csésze tartalmából, melyet igencsak ínycsiklandozónak talált, persze csak azután tette ezt meg, miután meggyönyörködte az ínyencséget tartalmazó minden egyes részleteiben kidolgozott pohárkát, mely igazán megtetszett neki. Nem akarta megsérteni nővérkéjét, Ivela-anet, hogy nem iszik a frissítőből. Ez az első alkalom, hogy együtt jönnek el az Emberek Világába, hogy teljesítsenek egy rájuk bízott feladatot. Persze a küldetés számára semmi sem volt, helyesbítve ráért, amíg ilyen sok szépséges tárggyal vagy körülvéve. Amint letette óvatosan a csészéjét az asztalra, tekintetével újra és újra körbepásztázta a helyet, mígnem egy igazán értékes darabon meg nem akadt acélszürke pillantása. Egy kerámiaváza, melyben egy rózsákkal és liliomokkal teli csokor díszelgett, legalábbis az emberek minden bizonnyal ennek szánták, pedig maga a tartó szépsége sokkal, de sokkal kiemelkedő volt a belehelyezett dolgoknál. Ezzel inkább elcsúfítják, mintsem feldobták annak hangulatát. Ejj, ejj, ejj, hogy milyen ostobák is ezek az emberek! Egyértelműen a gyűjteményében a helye, ő gondoskodna róla, vigyázna rá és értékelné szépségét, s soha nem jutna eszébe, hogy valaha is oda nem illő növényeket, vagy akár bármi mást belehelyezzen.*
- Azaz üvegváza ott, Ivela-ane. ^_^ - *sokszori próbálkozása ismét kudarcba fulladt, miközben igyekezett nővére mosolyát utánozni, mely olyan nagyon tetszik neki, s ha eltanulná, talán nőnének az esélyei, hogy valaha ő maga is olyan eleganciát sugározzon magából, amit szeretett fogadott testvére. De nem lett szomorú, azt ismételte magában, hogy majd legközelebb biztos sikerül, csak ki kell tartania. Különben is, most az üvegvázára kellett összpontosítania a figyelmét, mely olyannyira megtetszett neki a kávézó berendezései közül, hiszen nem mulaszthatja el, hogy ezt meg ne ossza testvérével.* - Igazi, lemásolhatatlan cseh alkotás! - *áradozott a kiszemelt tárgyról, melyet szíve szerint a gyűjteményébe vinne haza. Azonban ez most lehetetlen. Kicsit csalódottan sóhajtott fel, s tekintet le jobb kezére, ahol csuklóján ott pihent a kis karkötő, mely a Cuerpoját rejti magában. Csak le kellene vennie és már vihetné is garganta útján, azonban nem szerette volna ezzel a cselekedetével megbántani nővérét, ki volt olyan kedves és megmutatta neki, milyen is egy kávézó, hogy mit csinálnak itt az emberek, illetve hogy milyen itt a kiszolgálás.
Amúgy is, túl sokat tettek álcájukért, hiszen teljesen embernek kellett, hogy látszódjanak. Nővéréről ordított még így is a gyönyörű elegancia, hiába rejtette magát emberi öltözék mögé. Bezzeg neki van még mit tanulnia tőle, kissé esetlennek érezte magát nem éppen testvéréhez illő ruhájában. Ő inkább a sportcipőt és zárt topánkákat részesítette előnyben, ruhája pedig lábelijéhez, no meg a meleg időjáráshoz igazodva rövid farmernadrág és ujjatlan felsőből állt. Síltessapkát is húzott volna hozzá, viszont nem talált olyan színt hozzá, ami tetszik is neki.*
- Igen, Ivela-ane! ^_^ Nem egyszer! Sokszor megfordultam itt, tudod… errefelé nagyon sok szép dolgokat lehet találni. Olyan buták az emberek, mert folyton elhagyják a szebbnél – szebb kincseket. :/ - *felelt nővére kérdésére, miközben tekintetével ismét a vázát csodálta, s mélyen magában áhítozott érte. Bár most nem lehetett az övé, azt nem tiltották meg neki, hogy esetleg utána ne térjen vissza ide és ~~kaparinthassa~~… szóval találhasson meg újra dolgokat. ^w^*
- Én… én nagyon örülnék neki, Ivela-ane! *.* - *felcsillanó szemekkel vezeti vissza tekintetét fogadott nővérkéje lilás íriszébe. Azok az igazságról suttogtak, szóval tényleg… tényleg találhatnak itt olyan dolgokat, amit hazavihet? Nem lenne belőle baj? Szóval gyönyörű nővérkéje ezt most megengedte?
Már alig várta, hogy tovább induljanak innen, nagyon tetszett neki a kávézó, s még inkább az üvegváza, bár már nem is annyira fájó számára azt itt hagyni, mint kezdetben lett volna. Ha meg nem osztja vele Ivela-aneja azt az információt, hogy rátalálhatnak máshol is dolgokra. Bár fellebben előtte egy apró remény, hogy talán mégis megtalálhatja azt, amire annyira vágyik itt és most, eme kávézóban…*
- Azt az üvegvázát szeretném! *_* - *izgatottan mutat az említett tárgyra. A kiszolgálók és éppen jelenlévő vendégek összerezzentek ez hallatán, s lopva értetlenkedve pillantanak feléjük. Ezt látva nyomban zavarba esett és egy találó dolgon kezdet nyomban töprengeni, amivel megmenthetné félreértett helyzetüket.* - Majd szeretnék olyat… a születésnapomra. ^w^ - *tette hozzá elpirulva kisebb szünet után. Ejnye, jobban oda kell figyelnie, hiszen most majdnem lebuktatta magukat! S bár most még nem lehetett az övé az a váza, majd egyszer meg fogja találni és akkor senki sem fog ellenkezni azzal kapcsolatban, hogy elvigye gyűjteményébe. Nem fog útjában állni akkor holmi küldetés és gondja sem lesz a sok gondot jelentő emberi testtel!
Szégyenlősen pillantgat nővérkéjére, biztos benne, hogy megharagudott érte ezért a színjátékért, azonban nagy meglepetésére fogadott testvérkéje továbbra is nyugodt maradt és békésen kezeli a szituációt. Egyáltalán nem haragszik rá! *-* Ez igazán nagy öröm számára, így amikor a tovább haladás felől érdeklődik, lelkesen bólint rá, nem szeretne további kalamajkát okozni a szókimondottságával, igyekszik legközelebb rendesen odafigyelni és megválogatni mit mond ki és mit tart meg magának. Ivela-aneja nagyon ügyes e dolog terén, talán ha tanulna tőle, akkor sokkal jobban menne neki? Meg kell próbálnia! Figyelni fog nővérére, kétszeresen figyelni, hogy láthasson trükköket és fortélyokat, amit még elmulasztott eltanulni tőle.
Imádott testvérét immáron eme elhatározással követve gondolkodott el a két választási lehetőségen. Mindkettő nagyon érdekes, a Louvreban már megfordult futólag egyszer – kétszer, amikor Ivela-aneját igyekezett meglepni valami gyönyörűséggel, persze szigorúan csak találta azokat, elszórva a folyosókon. Küldetésük helyszíne meg még amúgy is várathat magára, ott több időt fognak eltölteni úgy is az este folyamán, így nincs oka odasietni. Így hát... irány a nagyszabású párizsi múzeum!*
- A Louvreba menjük, Ivela-ane! Ott találtam sokszor szép dolgokat, biztos neked is nagyon tetszene. Sőt, ebben biztos vagyok! ^w^ - *mosolyogva felelt, s a közlekedési járműbe beszállva az eddigieknél is jobban várta, hogy odaérjenek az említett csodálatos helyre. Szinte tűkön ült, annyira nem bírt magával. Folyton fészkelődött ültében és szeme csillogása elárulta, hogy már a várható csodákon morfondírozott, amivel ott fognak találkozni a Louvreban.
Mindig is tetszett neki a múzeum előtti parkrész, ahol különböző standokban árulták dolgaikat az emberek. Nem egy érdekességet pillantott meg közöttük, de legyűrte a kísértést. Most a Louvreba készültek, minden idők legnagyobb és leghíresebb festménygyűjtőhelyére, sokkal nagyobb szépségek várnak ott rá, mint holmi csecsebecsék.
Az építmény bejáratához érve egy ember reklámozta az idei kiállítást, ösztönözte az arra járókat, hogy tekintsék meg, s alátámasztotta állítását azzal, hogy az érdeklődök, csak nyerhetnek azzal, ha megnézik a Louvre által felhozott remekműveket. Lelkesen pillantott nővérkéjére, nem állt szándékában kihagyni ezt, hiszen csupa – csupa jó dolgok lehetnek ott, ki tudja… talán találnak is ott valamit, ami még testvérének is elnyeri tetszését. Előre sietve, vidáman mutatott a kiállítás irányába, amikor pár lépéssel távolabb visszafordult nővéréhez. Ezzel utalt arra, hogy kövesse, lelkesedése nem engedte megszólalni.
Amikor beért a berendezett nagyobb, díszes helyiségben festmények száz csodáját láthatta maga előtt. Rengeteg remek alkotó munkáját sorakoztatták fel, nagyobbik feléről volt szerencséje hallani is és tudni róluk egy – két dolgot, mivel a nővérkéje bevezette a művészetek csodás világába is mióta megismerték egymást. Nem csoda, hogy azóta rengeteg dolgot tud a különleges, drága holmikról, s szépérzéke is kiemelkedőbb lett, s a hamis bizsut is meg tudja már különböztetni a valós ékszerrel szemben.*
- Olyan csodálatosak… nem, Ivela-ane? ^w^ - *tett egy apró táncos forgást a szalon tágas terében, miközben csillogó szemmel mustrálta a gyönyörű festményeket. Úgy rátalálna az egyikre…
S csak gondolnia kellett rá, egy festmény nyomban felhívta magára figyelmét. Minden festményt megcsodált, ahogy elhaladt mellette, tátott szájjal adva tudtára a külső szemlélőnek, hogy igazán le van nyűgözve, de az… még Ivela-anéját is megfogta, olyan értékes, különleges, szép és becses darabja volt a köré gyűjtött festményekhez képest, egyszerűen ragyogott, hogy őt nézzék az erre járó turisták.*
- Mona Lisa…? - *ismételte Ivela-ane mondandójából kiragadott részletet, amint beszámolt a festmény történetéről, melyet eddig nem volt alkalma ismerni. De nem is baj, jobb később, mint soha! S most már tudja, micsoda nagy kincs ez! Ámulatát határozott mimikájával szakította meg.* - Ivela-ane. Nekem ez kell. Neutral

Vagyis, úgy megtalálnám! Thehehe… ^w^ - *komolysága nem tartott soká, hiszen micsoda mellébeszélést ejtett meg! Méghozzá nővérkéje előtt! Nagy óvatlanság volt ez, igazán nagy. De sebaj, nem érte nővérkéjét meglepetésként a dolog. De, hogy azt kellett hallania, hogy várnia kell, igazán szívszorító volt. Már most magával vinné a gyűjteményébe… még, hogy várni is rá! Nem, ő képtelen rá! De most muszáj lesz megtennie… Ivela-ane kedvéért. A sikerért, hogy visszatérhessenek ide.
Annyira nem akarta elhagyni emiatt a múzeumot, mikor eljött az idő, hogy tovább álljanak… úgy fájt a szíve, hogy egy újabb olyan dolgot kell hátrahagynia, amit annyira szeretne viszont látni a gyűjteményében. Nem is érti, hogy nővérkéje miért nem bólintott rá úgy, hogy most azonnal vigyék el. Mi ötlete lehet? Mi okból nem engedte?
Ezen tűnődve lépdelt ki nővérkéje nyomában a becses épületből, s lassacskán felemelve fejét megpillantott egy fotóst. Úgy szeretné megörökíteni, hogy itt jártak ketten, Ivela-ane és ő, kézben fogható bizonyítékkal alátámasztva a jövő folyamán ezt a nagyszerű eseményt.*
- Ivela-ane… nem lehetne, szóval… nem akarnád? Mondjuk… anou… - *kicsit bátortalanul szólítja meg nővérkéjét. Tudja, hogy küldetésük mennyire is fontos új vezetőjük számára. De biztosan nem haragudna meg se ő, sem pedig szeretett testvérkéje egy apró kitérő miatt. Zavart, összefüggéstelen beszéde során a fotós irányába mutatott. Hevesen dobogó szívvel várta Ivela-aneje döntését, szinte már – már torkában érezte azt, pedig a mellkasában lenne annak a helye.* - Nagyon örülnék annak, ha… megörökíthetnénk ezt a napot. >w< - *préselte ki magából magyarázat képen, hogy pontosan miért is ragaszkodna hozzá. Amennyiben nővérkéje beleegyezik a dologba, lelkes csillogással a szemében, széles mosollyal az arcán indul meg a fotózó ember irányába, hogy ők is beállva a sorba örökíthessék meg ittlétüket a szép szökőkút hátterével. Egy ilyet elfogadna a 2. toronyba... s szerinte a többiek sem ellenkeznének, de most nem ez a lényeg! Gyorsan visszaterelte figyelmét az eseményekre.
Persze megérti, ha nővérkéje nemleges feleletet ad, hiszen a küldetésük az első, de azért reméli, hogy nem utasítja el ezt az apró kérését, ha már megannyi értéket, amit megtalált, a háta mögött kellett hagynia az elmúlt egy órában…

Tárgy: Re: A térkép nyomában Kedd Júl. 17, 2012 10:35 am

Mi tagadás, számítottam Flaviácskám válaszára, már ami a kérdésemet illeti. Ej-ej, sajnos ezt most nem lehet, de hogy zavartnak, és kínosnak tűnő helyzetét oldjam egy kicsit, halk kuncogásba kezdek, csipkekesztyűs kezem a szám elé emelve. Ahogy környezetünket elnézem, mindenki tudomásul veszi, hogy nem kell komolynak gondolni a meghökkentő kijelentést, ami a vázát illeti. Legalábbis egyelőre. Azt hiszem, akár tiltanám, akár nem, magával hozná, ha hazaindulunk. ^^” Meg aztán, az efféle szép tárgyak jelenléte nekem sincs ellenemre, így ellenvetésem sincs igazán.
- Türelem, Flavia, majd „születésnapodra” kapsz egy olyat ^.^ - suttogom húgocskámnak, miközben elhagyjuk a kávézót, és kilépünk az épületből a nyári nap fényére. Testvérem választására csak bólintok, és a közelünkben leparkolt taxi sofőrjének is annyit mondok: - A Louvre-hoz, legyen szíves ^.^ - Ezt követően nincs is más dolgom, mint kényelmesen hátradőlni, és türelmesen várni, amíg a kocsi lassan visszakanyarodik a forgalomba, hogy útjára induljon a város legnagyobb múzeuma felé. Elmondása alapján húgom már többször járt itt, mégis, egy-két apróságot majd megosztok vele. Úgyis mindig szívesen hallgatja az előadásaimat, ezt a szeme csillogásából nem nehéz megállapítani. Én meg szeretek vele beszélgetni a művészetekről. Igazán szerencsés vagyok, hogy ilyen érdeklődő húgocskám lett, az efféle témák ugyanis nagyon sokakat untatnak. ^.^ Oldalra sem kellene néznem, hogy lássam Flavia izgatottságát, hiszen annyira izeg-mozog, hogy azt nehéz volna nem észrevenni. Mégis, elgondolkodva figyelem, ahogy az ablakon bámul kifelé. Ilyenkor igazán kíváncsi volnék, miben törheti a buksiját. Igen figyelemreméltóak tudnak lenni az ötletei, és ha találnia kell valamit, a kreativitása sem ismer határokat, de remélem, ezúttal nem felejti el, hogy a Cuerpo miatt vissza kell fognia magát. ^^”
Végül a jármű megáll, és húgom már ki is pattan a parkos részt megszemlélni, miközben én fizetek a szállításért. Nincs is más dolgom, mint jómagamnak is kiszállni, és testvérem oldalán megcsodálni eme nagyszerű épületkomplexumot, az üvegpaneles piramissal a tér közepén.
- Mondd, Flavia, tudtad, hogy XIV. Lajos előtt a Louvre adott otthont Franciaország királyi családjának? ^.^ - kérdezem elmélázva testvéremet. Úgy sejtem, ezzel olyasmit mondtam neki a hatalmas épületegyüttesről, amit eddig még nem tudott, még ha oly sokszor is… talált itt valami szépet, ahogy azt ő maga mondta. Kíváncsi leszek, ezúttal miféle remekművön akad majd meg a szeme. ^.^ Több szót azonban nem ejtek az épületről, inkább követem Flaviát a bejárat irányába. A kiállítást hirdető ember szavaira kissé megcsóválom a fejem. Ha valamit reklámozni kell, ráadásul ily nagy erőfeszítésekkel, az nem lehet sikeres kiállítás… Mi viszont nem fogjuk elmulasztani, ha már errefelé járunk, noha nem a reklám sikeressége miatt. ^.^ Mikor látom kishúgom lelkesedését, ismét a kezemet szám elé emelve kuncogok. Nem tehetek róla, annyira bájos ez a gyermeki tűz, ami lobog benne. Természetesen értem én, mit szeretne, így kicsit megszaporázom lépteimet, hogy mielőbb az általa vágyott termeket róhassuk. Mennyivel egyszerűbb is lehetne sonidoval… Ám erről a kényelemről most le kell mondanom.
Akárcsak híréből tudtam, a Louvre festménygyűjteménye egyszerűen lenyűgöző. Ámulva nézem a sok-sok gyönyörű és híres alkotást, még ha ezen elkápráztatottság rajtam nem is látszik meg úgy, mint kedves partneremen. Kérdésére csak bólintok. Ismer már annyira, hogy mosolyomon lássa, mennyire elnyerte tetszésemet eme kiállítás. Legalábbis én azt gondolnám, nyilvánvaló, kérdése pedig költői volt. Minden esetre izgatottságát nem kívánom megtörni, így tőlem telhetően igyekszem mellette maradni a múzeum labirintusában, nehogy elhagyatottnak vagy elveszettnek érezze magát. ^.^ Az számomra is csalódás volna. Efelől azonban úgy látom, fölösleges aggódnom. Ismét látom a szemében azt a különös csillogást, mikor talál valami szépet, amit magával vinne, ha lehetséges. Épp, mint a vázát a kávézóban. Kíváncsi volnék, ezúttal mi vonta magára a figyelmét. ^.^ Nem szükséges sokáig kutatnom, hogy szemeimmel megtaláljam azt az aprócskának tűnő remekművet, ami ennyire megtetszett kishúgomnak, így hát kézen fogom, és közelebb lépek társaságában a műremekhez.
- Áh, a Mona Lisa. Van egy kevésbé ismert neve is: La Gioconda. Az alkotóját Leonardo da Vincinek hívták. Ez a kép a leghíresebb alkotásai közé tartozik. ^.^ Képzeld, egyszer ellopták ezt a festményt, még 1911-ben. 1913-ban került elő, mikor a tolvaj megpróbálta eladni. Elég ostoba hiba, nem gondolod? ^.^ - természetesen a kérdést már csak suttogva teszem fel a sok-sok látogató gyűrűje miatt. Igazán népszerű alkotás, és úgy látom, Flavia is gyönyörködve ismételgeti a nevét. Sajnos azonban ez a műremek nem jöhet velünk, legalábbis egyelőre. Ugyan ezt testvéremnek nem említettem, de az árverésen, ahol azt az ékszeres dobozt kell keresnünk, a Mona Lisa egy hiteles másolata is terítékre kerül majd. Remélem, az is így fog tetszeni neki, mert ennek a darabnak – az eredetinek – sajnálatos módon itt kell maradnia. ^.^
- Sejtettem, hogy így lesz. De most induljunk tovább, szoros a program ^.^ - mosolygok rá kedvesen, de ellentmondást nem tűrően Flaviára, és nyomatékosításként elindulok tovább. Két lépés után engedem el kishúgom kezét. Most már minden bizonnyal eszébe véste, hogy követnie kell. A tárlat azonban nem tartogat több olyasmit, ami ennyire elnyerné bármelyikünk tetszését is. Ezt annyira nem bánom. Egy háromszor öt méteres festményt vagy mondjuk egy szarkofágot elég körülményes volna mozgatni, még akár gargantán keresztül is. Jelenleg pedig a garganta szóba sem jöhet, lévén még néhány órát, sőt, csaknem egy teljes napot itt kell töltenünk az emberek világában, és még annyi tennivalónk van… A programnak persze ez a része a szórakozás kategóriába tartozik. A következő már csöppet több odafigyelést kíván majd mindkettőnktől. Ilyen gondolatokkal a fejemben lépek ki a múzeumból a szépen kialakított térre. Húgom bátortalan csipogása töri meg elmélkedésem menetét. Akár egy félős kismadár, pedig még csak azt sem mondhatja el magáról, hogy szárnyas volna. Mosolyogva fordulok hátra.
- Tessék, Flavia? ^.^ - ezzel jelezni kívánom, hogy szavakba öntse kívánságát, még akkor is, ha mozdulatai egyértelművé teszik számomra, mit szeretne. – Igazán bájos gondolat ^.^ - egyezem bele kívánságának teljesítésébe.
Nem sokkal később, ismét egy taxiban üldögélve teszem el táskámba a fényképet, nehogy valami baja essen ittlétünk során. Látom testvéremen, mennyit jelent neki, így inkább én fogok vigyázni rá. Ameddig ő megtalál valamit, lehet, hogy elveszejti ezt a kis fényes papírlapot, és akkor bizony szörnyen csalódott lenne. ^^” A kép elkészültekor megsúgtam neki, hogy majd együtt találunk hozzá egy megfelelő keretet is, kicsit később. A jelenlegi célpontunk későbbi tevékenységünk színhelye: Versailles. Hála művészeti ismereteimnek, tudok egy-két aprócska tényt a kastélyról, azonban itt most tényleg turistásat fogunk játszani.
- Íme, Párizs második leglátogatottabb múzeuma ^.^ - mosolygok rá Flaviára, ahogy elindulok a hatalmas épület felé. – Ha nincs ellenedre, csatlakozunk egy idegenvezető által kalauzolt csoporthoz. Azt hiszem, úgy könnyebb lesz kiismerni a terepet ^.^ - teszem hozzá korábbi szavaimhoz, ahogy végigsétálunk az úton, az épület felé, és belépünk a kapun az U alakú részre. Persze az igazi látványosság maga a kastély, és a hatalmas kert mögötte, még ha ez az eredeti méretnek csak töredéke is. A homlokzaton azonnal felfedezhetőek a barokk jellegzetességei. Ez a korstílus mindig is lenyűgözött a monumentalitásával, és szerintem Flaviának sincs ellenére az effajta épületek látványa. Remélem, nem szeretné megtalálni az egész kastélyt, mert ez már tényleg nem férne bele a gargantába. ^^”
Szerencsénkre egy turistacsoport épp indulni készül az idegenvezetővel, így van kikhez csatlakoznunk. Ennek módfelett örülök, szeretném már felderíteni az esti feladat színterét. Mielőtt elindulhatnánk, kicsit félrehúzom húgomat.
- Most nagyon figyelj a környezetedre, Flavia. Megtalálni később is ráérsz a szép dolgokat, de jó lenne, ha úgy térhetnénk vissza ide, hogy egy kicsit már ismerjük a járást. ^.^ - mosolyom ellenére hangsúlyomból érezheti, hogy ezúttal nem tűrök ellentmondást. Persze, tudom, hogy igen nehéz lesz számára ez a feladat a kastély megannyi festménye, értékes drapériája, és mesés bútorai között, de ezzel most meg kell birkóznia. Tudom én, hogy ügyes lány, és képes lesz rá, emiatt nem aggódom. Még az is előfordulhat, hogy egy-egy elkalandozása alkalmával olyan részleteket fedez majd fel, melyek számomra láthatatlanok. Az ilyen alkalmakkor bizonyosodik be, hogy nem véletlen vettem magamhoz őt. Éppen csak sikerül elmondanom neki az intelmet, és máris indulunk az épület bejárására. Nos, nem könnyítik meg a dolgunkat, túl sok itt a szebbnél-szebb darab. Mégis, én igyekszem eszembe vésni az összes termet és folyosót, ahogy haladunk a királyi szárny felé a főépületből. Az ablakokon kinézve meg-megpillanthatjuk a márványkövekkel kirakott udvart is, mely a kastély díszeként ragyog odalenn.
Hiába a gondos idegenvezetés, és a részletes beszámoló a berendezési tárgyakról, termekről és folyosókról, hiába a királyi pompa tapinthatósága a levegőben, engem mégsem hagy valami nyugodni. Van valami ennek a helynek a kisugárzásában, aminek nem kellene itt lennie, és emiatt figyelmem kénytelen vagyok szüntelenül visszaterelni az idegenvezetőre tulajdon gondolataimból. Nem gondoltam volna, hogy épp nekem fog nehézséget okozni a koncentráció. Oldalra nézek, hátha Flavia is észleli, amit én. Nem hiszem, hogy közönséges turistalátványosságban sétálnánk éppen. Bár igen érdekes tény, hogy a királyi hálószoba selyme egyszer már fel lett újítva, jelenleg ez kevésbé tűnik lényegesnek, mint elsőre gondoltam volna. Van valami ezen a helyen a parfümös gazdagságon kívül a levegőben, ami egyszerűen nem hagy megnyugvást, csak épp nem tudom, micsoda. Igazán kár. ^.^
A királyi lakosztályhoz tartozó szalonok megtekintése után a csoport útnak indul a királyné lakosztálya felé. A túrának ezen része a Háború szalonján, a Tükörgalérián, és a Béke szalonján vezet keresztül. Az első szalonban a dombormű igazán érdekes, azonban engem jobban érdekel a Tükörgaléria, mely az esti árverés színteréül is szolgál majd.
- Most légy résen, Flavia ^.^ - suttogok oda húgomnak az idegenvezető túrája közben. Erre a hosszú, folyosó alakú teremre kell leginkább odafigyelnünk. Már a belépésnél szembetűnik a mérhetetlen pompa, amivel berendezték. Az aranyozottnak tetsző szobrok, a kristálycsillárok mind-mind óriási fényűzésről tanúskodnak. – Ez a terem annak idején a különleges alkalmaknak adott otthont. ^.^ - jegyzem meg halkan, ahogy végighaladunk rajta. Azt hiszem, odahaza is ilyesmi csillárok vannak a második toronyban, bár jóval kevésbé flancosak. Azok… hogy is mondjam? Visszafogottabbak, és csak a hangulat megteremtését szolgálják, hisz olyan szépen verik vissza a fényt. Mindezek ellenére az a különös érzés, a feszültség a levegőben itt, a Tükörgalériában mintha felerősödött volna. Megmagyarázhatatlan, ismeretlen fenyegetés terjeng a levegőben. Minden porcikámban ezt érzem, és ahogy oldalra pillantok, mintha húgomon is ugyanezt látnám. Nem értem ennek az egésznek az okát, hiszen idegen reiatsut nem érzékelek se közel, se távol. Mindegy, biztosan képzelgek. ^^” Aztán, ahogy elhaladunk az egyik tükör mellett, és tekintetem a sziluettünkre vetül, nem egészen azt látom, amit látnom kellene. A tükör nem az emberi testünket mutatja, hanem igaz valónkat. Két arrancar tükröződik vissza az ezüstös-üveges felületről. Egy pillanatra megtorpanok, miközben a csoportunk tovább halad, és farkasszemet nézek az arrancar nővel, aki Las Nochesbe való. Még ha jelenleg embereknek is álcázzuk magunkat, mi ketten, Flaviaval, már sosem leszünk azok. Ezt eszembe véstem, és tisztában voltam vele már a Cuerpo aktiválásakor. Azonban arra, hogy egy tükör képes legyen a valódi énemet visszaverni, nem számítottam.
Húgom kérdése zökkent ki döbbentségemből. Igaza van, a csoport után kell mennünk, hogy ne maradjunk le az eseményekről.
- Ne aggódj, Flavia, semmi komoly ^.^ - próbálom kedves mosolyommal megnyugtatni kishúgomat, ahogy magam is tovább haladok, hogy beérhessük a csoportot. Azt viszont nem tudom megállni, hogy a következő tükörbe is belepillantsak, puszta kísérlet gyanánt. Ám abban a darabban nem látszanak az arrancarok. Csupán két ember, aki lemaradt a turistacsoporttól. Különös véletlen, nem igaz? ^.^

Tárgy: Re: A térkép nyomában Szomb. Júl. 21, 2012 6:45 am

*Nyomban kobakjába vési az újdonsült történelmi adatokat, amit nővérkéje oszt meg vele a Louvre meglátogatása során. Az emlegetett történelmi személyek eddig nem voltak ismeretlenek számára, halott róluk, de még így is voltak olyan dolgok, amiket nem ismert még. Persze ez a hiányosság nyomban pótlódik testvérének köszönhetően, s ő maga büszkén hallgat mindent és jegyzi is meg egyúttal, hiszen milyen érdekes mindez! Amúgy sem minden arrancar dicsekedhet olyan testvérrel, aki ennyire jártas az emberek történelmében és még több dologban is, akár Ivela-aneja.
A tolvajról hallottakra nagy meglepetten néz nővérkéjére, sűrű, döbbent pislogások közepette. Milyen szomorú tett ez egy tolvajtól! Eladni egy ilyen értéket, amint megkaparintotta? Nem is csodálkozik már, hogy ez büntetett cselekmény errefelé. Ő maga is hatóság elé állítaná az illetőt, hiszen az értékeket, ha felszabadítja valaki, azt megfelelő kényelemben kell tartania utána és leginkább vigyáznia rá, nem pedig megszabadulni tőle...*
- Igen az, Ivela-ane. És szomorú is! Miután megtalálta hidegvérrel kiadja a markából? Én nem tenném meg. :/ – *nézi vágyakozóan a festményt, mely nem lehet az övé. Itt kell hagynia ismét egy kincset, mely itt lebeg orra előtt, egy kéznyújtásnyira tőle. Igencsak szívszorító helyzet ez számára. Könnyeivel küszködve tud csak elfordulni a remekműtől, azzal bíztatva magát, hogy úgy is visszatér érte, ha törik, ha szakad! Ugyanis ennyi kincs hátrahagyása után elv, hogy visszajön értük, hogy utána a gyűjteményét gazdagítsák a 2. toronyban, eme csodálatos holmik.
De így sem marad üres zsebbel! Hiszen nővérkéje fejet hajtott kérése előtt, egy emléket készítenek kirándulásukról, helyesbítve kikapcsolódásnak tetetett küldetésükről, hogy örök nyom maradhasson eme napról számukra. Számára ez drágább lesz megannyi kincsnél, talán még azoknál is, melyeket ma látott, s hátra kellett hagynia.
Csillogó szemmel fogta kezében a fotót, melyet a masinát működtető ember nyújtott át nekik, amint készen lett. A fél perccel ezelőtti mozdulatuk tükröződött vissza a fényes felületű papírdarabról. Szíve szerint nyomban vitte is volna gyűjteményébe, hogy a legbiztonságosabb helyre tehesse, ami van a szobácskájában, ahol láthatja éjjel – nappal, de semmi baja nem esne. Azonban ezt a műveletet későbbre kellet halasztania, ugyanis feladatuk van, ahogy azt az imént nővérkéje is szóvá tette. A képet végül Ivela-anejának táskájába került, nem aggódott, tudta, hogy ott biztonságban van. De azért, mélyen belül zavarta, hogy nem a két kezében tarthatta, nézegetve azt további útjuk során.*
- Hogyhogy a Louvre a leglátogatottabb, Ivela-ane? – *dönti oldalra fejét kérdése során, kíváncsi pillantással nézve nővérkéjére. Szerinte a Louvre sokkal szebb és jobb annál, ahova most tartanak, ezért sem lepődik meg ezen az állításon, de ez nem ok arra, hogy ne legyen érdeklődő a témában.* - Ahogy gondolod, Ivela-ane. – *bólint rá a döntésre, mely szerint egy csoporttal együtt fognak haladni a Versaillesben. Bár neki nem esik nehezére egy idegen terepen való kiigazodás, azonban nem kíván felszólalni nővére döntése ellen. Mindemellett sejtelmes mosoly futott végig arcán, s szemei is megvillantak, hiszen ha másokkal együtt haladnak, akkor sok értékes, felszabadításra váró kincs is felfedheti magát előtte. S ő szeretettel várni fogja őket, hogy készségesen megmentve őket, gyűjteményében nyújtson nekik menedéket.
Gondolatai során acélszürke szemeit végigvezeti a csodás épületen. Bár nem nyeri el igazán tetszését, s ez megmutatkozik abban, hogy nem szándékozik hazacipelni gyűjteményébe. Számára eme hely nem számít felszabadítandó értéknek. Ennek ellenére legelteti rajta csillogó pillantását, hátha megakad valami érdekesen a szeme, amely viszont megállná a helyét odahaza a 2. toronyban lévő kincstárában.*
- Jó… :/ – *nyakát behúzva bólint rá Ivela-aneja kérésére, bár húzogatja rá szája sarkát, amiért nem igen tetszik számára a hallottak. Hiszen mi van akkor, hogyha most lel olyan értéket, amit fel kell szabadítani, s nem később? De nem mer nővérkéje ellen szegülni, oka lehet, hogy ezt kérte tőle, s ő maga megpróbál e szerint cselekedni, mert fontos számára testvére szeretete. Így, hogy eme kapcsolat ne kezdjen vészesen romlani még a küldetés előtt is fejet hajt, hogy ne legyen közöttük konfliktus. De nem az új trónon ülő személy miatt, hanem csak is kizárólag Ivela-anéja miatt. Egyszerűen nem tetszik neki, hogy Seth úr őket kérte meg arra, hogy kaparintsák meg az értékes ládikót, amikor ő maga is megtehetné. Hiszen annál nagyobb öröm nincs a világon, mint felszabadítani az értékeket! Ezt persze csak azok tudják, ki valaha egyszer kipróbálták. Így ezt hiába mondaná Seth úrnak, úgysem hallgatna rá. :/
Sokkal nehezebb megtenni számára ezt a kiruccanást úgy, hogy tudja, nem érhet semmihez sem úgy, hogy felszabadítja fogságából, hanem a „mindent a szemnek, semmit a kéznek” – általa gyűlölt közmondás szerint kell cselekednie. Kissé mogorva ábrázata is elárulja, mennyire nincs ínyére a dolog, s meg – megremegő kezén látszik, mennyire igyekszik türtőztetni magát egyes kincsek előtt, amelyre szemei ugyan felcsillannak, de ennél többet nem tesz. Mintha minden egyes pillanatban szívét törnék össze, de nem panaszkodik. Ivela-anéja előtt nem tesz ilyet, hiszen tudja, hogy nővérkéjének ez mennyire is fontos.
Miközben duzzogva halad előre, szemét áhítozva legeltetve az épületkolosszus belsejében fellelhető csodálatosabbnál – csodálatosabb kincseken, nem halasztja el nővérkéje egyedi kérését is teljesíteni. Szemei, fülei nyitva vannak. Memorizál minden folyosót, termet, berendezési tárgyat, hogy mi honnan, mettől – meddig található, s ez mellett oda is figyel a beszámolóra, amit idegenvezetőjük tart a csoport elején. Bár kevésbé tartja olyan érdekesnek a hallottakat, mint amikor azt testvérétől hallja, azért igyekszik arra is koncentrálni, amennyire tőle telik. Hiszen ő sem mindenható, hogy több dolgot egyszerre tudjon megjegyezni, még ha úgy gondolja, hogy képes is rá, s próbálkozik vele, talán sikertelenül.
Megannyi csodás termen vágtak át, de figyelmét az egyre erősödő furcsa, levegőben keringő, megfoghatatlan nyugtalanító dolog egyre inkább elvonja figyelmét a helyiségek memorizálásáról és a beszámoló hallgatásától. Homlokráncolva küzd ellene, hogy ne terelje el lekötött koncentrációját feladatától, de lassacskán csak erősödni érzi ezt a nyomasztó légkört, s már – már azon kapja magát, hogy nem figyel az információkra, s csak értelmetlen halandzsát hall a beszámolóból. De ami sokkal szembetűnőbb volt, hogy az eddigi konkrét helyek figyelése helyett pillantása időnként elkalandozik, konkrét dolgot nem véve szemügyre közben, mintha csak össze – visszabambulna maga elé.*
- I – igen is, Ivela-ane! – *mintha csak villám csapott volna belé, amilyen hirtelen kalandozott el figyelme, olyan váratlanul rázódott vissza a jelenlegi helyzetébe és nővérkéje halk intelme alapján cselekedett is: figyelt; bármily’ megmagyarázhatatlan furcsaság próbálta meghiúsítani ezt közben.
Álmélkodva legeltette a csodás terem berendezésein szemeit, bár a csillárok kissé nagyon is csicsásak, mégis elnézegetett volna egy darabot belőle a hatalmas gyűjteményében. Nem is lepődik meg azon, hogy ritka alkalmaknak adott teret eme szépséges helyiség, ahogy megtudta ezt nővérkéjétől. Másra ő sem használná, hiszen a teremből sugárzó gyönyörűség nem engedné meg, hogy a napi ebédet itt töltsék el a nemesi körök, de nem ám’! Arra ott volt az erre kialakított helyiség.
Gyönyörködését viszont itt is zavarja a levegőben keringő furcsaság, mely mintha itt lenne mellette, meg tudná fogni, de mégsem. Olyan érthetetlen számára az egész! Bizonytalanul lesett körbe többször is, s olykor – olykor háta mögé is vetett egy pillantást. Lépései is zavarossá válnak menetelés közben. Bármilyen is szép ez a terem, annál nagyobb nyomasztóbb hangulatot teremt. Minél előbb ki akart menni innét! Nővérkéje kopogó lépéseit nem hallva torpan meg és fél fordulattal pillant hátra, megszakítva nyomasztó gondolatai pörgését kobakjában.*
- Lemaradunk, ha sokat időzünk itt, Ivela-ane. Ráadásul még gyanússá is válhat a dolog, nem? ^_^” – *szól neki, hogy nem ártana tovább haladniuk. Némileg aggódó csillogás ült ki acélszürke szemeibe, miközben nővérkéje vonakodva, de elindult szavai után.* - Valami gond van, Ivela-ane? – *érdeklődi óvatosan. „Rosszul van? Látott valamit? Mi történhetett Ivela-aneval?” – sorakoztatja magában az alábbi kérdéseket, hiszen nővérkéje sosem volt ilyen, ezért biztos oka lehet megmagyarázhatatlan viselkedésének.
Miközben kíváncsiságát igyekezett kielégíteni valami furcsát látott nővérkéje háta mögött lévő tükörben megmutatkozni. Tükörképe nem a jelenlegi külsejét, hanem arrancar mivoltát idézte vissza. Összeszűkült szemekkel vizslatott a tükör irányába. Lehunyt szemmel, megrázva fejét próbálta napirendre téríteni magát a látottakon, hiszen ez nem volt normális. Mintha csak arra figyelmeztette volna a tükör, hogy ki is ő valójában. De hát ő nem feledkezett meg róla! Tisztában van vele! Meg se fordult a fejében, hogy ismét emberként éljen! De akkor miért? Sőt, hogyan? Amikor ismét odanézett magát látta, akárcsak az előbb, de most úgy, ahogy jelen is van, nem pedig a fehér öltözetű, csontdarabbal ékesített homlokú arrancar tekintett vissza rá. Furcsa számára ez az egész…*
- Nem tetszik nekem ez a hely, Ivela-ane. – *sosem gondolta volna, hogy ilyesmit mond egy olyan helyre, ahol ennyi kincs van felsorakoztatva. Azonban nem bírta nem megállni, hogy ki ne mondja ezt, mikor elhaladt mellette nővérkéje. Kénytelen kelletlen indul utána, de olyan rossz érzése volt a hellyel kapcsolatban, miközben a Tükörgalériából kifelé tartottak.
Az ajtóban cipekedő embereket lehetett látni, ahogy az egyik sarokba sorakoztatják fel, s számozzák meg mellé a különböző értékeket, melyeket behoznak a helyiségbe. Már el is kezdték az árveréshez való előkészületeket. S miközben azokon legeltette szemét, kik éppen ügyködtek az értékek között, a kincsek sokaságában kereste ama tárgyat, amiért idejöttek. Helyette bezzeg csupán a Mona Lisa ékes mása vigyorgott vissza rá. Meghökkenve torpant meg azt látva. Ezzel egy időben aljas terv kezdett el szövődni gondolataiban, mely a megoldást tartalmazta a felől, miképpen találja meg az eredeti Mona Lisát a hamis segítségével. Gondolatait addig – addig fűzte, míg Ivela-aneja is megtorpant, amiért nem követte őt, s ezzel egy időben egy idegen is megszólította őket.*
- Oh, a hölgyek csak nem a Grivois nővérek? ^o^ –*nyájas hang zengte be a Tükörgalériát. Amint az illető felé fordult, ki álnevűkön szólította őket egy harminc év körüli, öltönyös férfi bontakozott ki szemei előtt. Kecskeszakálla viszonylag egyensúlyozta kampós orrát, amiért ösztönösen a szakállát vizslatta az orr furcsa állása helyett. Az úr illedelmes meghajlással lépett Ivela-aneja elé, majd jobbját megfogva csókot nyomott testvére kézfejére.*
- Louis Bastien vagyok, az árverés rendezője, remélem már hallottak rólam. Bár nevem igen csekély az önök régiséggyűjteményükből adódó hírnevükhöz képest, mely bezengi egész Franciaországot! De, hogy személyesen találkozhatok önökkel, az számomra hatalmas megtiszteltetés! ^o^ – *hízelegve igyekezett bizalmukba férkőzni, azonban az idegen közeledése számára inkább volt visszataszító, mintsem barátságos. Azonban amiért nővérkéje nem tett egy megrovó szót, s pillantást sem erre, így ő maga is hallgatott és hagyta, hogy testvérkéje irányítsa a dolgokat, nehogy közbeszólásával elrontson valamit. Ezért megtartotta magának rosszmájú gondolatait.* - Remélem, megtisztelnek a vacsoránál jelenlétükkel saját, privát asztalomnál a kisasszonyok. ^o^ – *fűzi tovább az egyedi mézes-mázos hangján, a dolgokat. Nem tetszik neki, hogy az idegen előre tervezi estéjüket, hiszen az ő feladatuk a ládikóra korlátozódik le, amit tekintetével hiába keres, nem talál sehol! És, hogy ez mennyire idegesíti…*
- Uram, elnézést a zavarásért. – *tétován szólította meg egy némileg alacsony, szintén öltönyt viselő férfi az imént bemutatkozott árverés rendezőt. Személyében semmi érdekest nem talált, azonban a kezében annál inkább. Elkerekedett szemekkel lépett közelebb nővérkéjéhez, hogy megbökve oldalát egy apró biccentéssel jelezze, hogy vegye szemügyre az újonnan megjelent úr kezében tartott ládikót, puha anyagba csomagolva, melynek csupán a teteje kandikált ki a finom kelméből.*
- Ejnye Pons, hát nem látja, hogy éppen társalgok? – *méltatlankodott, amiért éppen egy jól megfogalmazott hízelgő szövegét kellett berekesztenie.*
- Igen uram, de Marie Antoinette ékszerdobozát hova helyezzük, s melyik számot adjuk neki? – *halkan, óvatosan tette fel a kérdést, mintha azon mesterkedne, hogy ne hallja se ő, se Ivela-aneja a szervezkedését. Pedig nagyon is tisztán jutottak el hozzá szavai, szóval halk beszéde semmit sem ért, mindhiába próbálkozása. ˇoˇ *
- Hm… tegyék XIII. Lajos rekonstruált íróasztalára, és… –*zsebéből egy fekete keményborítású, kicsit megviselt füzetet halászott elő. Szabad kezével végig vezette annak sorain, tekintetével keresve benne valamit, végül pár pillanat múlva folytatta is félbehagyott feleletét, amelyet kíváncsian hallgatott.* - A száma pedig… hohó, a 88.! Mennyi nyolcas! Reméljük, nem marad a nyakunkon a végtelenségig. – *kacagva saját, cseppet sem humoros poénján, továbbra is figyelte az illetőt, miközben memorizálta a ládikó adatait, s a másik uraság fejet hajtva tovább állt. Olyan közel volt céljuk, s most el kellett engedniük… némileg csalódott arcot vágott, miközben a távozó férfi után nézett.*
- Értékes darab, nem de? ^o^ – *kérdezte kedvesen, látva a csalódott mimikát. Erre nyomban észbe kapott és figyelmét a jelenlévő úrra vezette, s gyanakodva méregette őt.* - Nos, remélem, akkor elfogadják a meghívást a hölgyek! Találkozunk az este folyamán, sajnos sok dolgom van, mint azt láthatják, de egyszerűen képtelen voltam megállni, hogy ne szólítsam meg a kisasszonyokat. Nem hittem volna, hogy pont itt futok össze a híres Grivois nővérekkel. Mindenesetre elnézést, hogy feltartóztattam önöket. Minden bizonnyal csodás öt perctől fosztottam meg a hölgyeket. Kérjek kísérőt önöknek, aki visszavezeti a kisasszonyokat a csoporthoz? – *amennyiben rábólintanak a segítségre, máris hívatja az említett urat, hogy a csoporthoz vezesse őket, majd egy tisztes meghajlással búcsúzott tőlük Louis Bastien.*
- Furcsa egy alak volt. Nem, Ivela-ane? – *nézett az illető után, majd tekintetét lassan nővérkéjének szemeibe fúrta.* - De most már tudjuk, hogy milyen cím alatt keressük az ezüst ékszeres dobozkát. ^_^ Nem hittem volna, hogy így, elénk hozzák! Olyan kedvesek. ^_^ – *széles mosollyal adta nővérkéje tudtára, hogy mennyire örül az előbbinek, melynek a részese lehetett.*

Tárgy: Re: A térkép nyomában Hétf. Júl. 23, 2012 4:22 am

Különös ez a kastély. Egyre különösebb. Az, hogy Flavia tekintetéből látom, nem csak engem tréfált meg a tükör és a mindent belengő, fenyegető aura, bizony aggodalomra adhat okot. Legalábbis a szavainak ellentmondó lemaradásából ítélve csak erre tudok következtetni. Ám ha nem képzelődünk, és valóban helyesnek bizonyulnak a furcsánál is furcsább képzetek, akkor komoly gondunk van, de legalábbis a stratégiánk módosítást igényel… Gondolatban legyintek egyet. Ez olyasmi, amivel ráérünk később foglalkozni. Az olyan játékokban, mint a sakk, lehet előre tervezni, de sosem tudhatod, mit lépnek ellened. Semmi kedvem idő előtt mattot kapni, csak mert egy elavultnak tetsző tervhez ragaszkodom. Így hát a legjobb megoldás jelenleg, ha fejben több mindenre készülök, és majd ennek megfelelően választom ki a helyzetünkhöz leginkább illő lépést. Egyelőre a csoportot kellene beérnünk.
Flavia megjegyzése nem ér váratlanul. Magam is éppen így látom.
- Ne ítéld el a helyet, pusztán az érzések miatt, amit kivált belőled. De pont ezért ne hagyd, hogy eltereljék a figyelmed, rendben? ^.^ - kérdem tőle sokkal lágyabban, mint a korábbi utasításom. Egyre inkább azt tapasztalom, hogy a feladat, amely elé állítom, az én akaraterőmmel is vetekszik. Éppen ezért, amint felzárkózunk a többiekhez, meg fogom engedni neki, hogy olyasmit keressen, amit… nos, megtalálhat. Erre egyébként a legpompásabb alkalom az előttünk lévő rendezkedés volna, ahol a későbbre szánt holmikat rakodják máris. Még távol vannak tőlünk, de máris sok olyasmit látunk, amik igazán figyelemreméltóak. Vagy legalábbis azok volnának, ha nem konkrét céllal érkeztünk volna ide. Jelenleg azonban sajnálatos módon nem a felhőtlen nézelődés a cél, hanem egy konkrét tárgy keresése. Egy díszes ezüstládikóé, amiben annak idején egy francia királyné ékszereket tartott. Az az egyetlen egy tárgy kell nekünk, semmi több.
Húgom döbbent megtorpanására magam is megállok, és kezemet a szám elé emelve kuncogok. Látom, megtalálta korábbi kedvencének tökéletes másolatát. Szinte a megszólalásig egyforma a két kép, éppen ezért kerülhetett be ez a másolat a többi luxuscikk közé a ma esti programon.
- Nahát, micsoda meglepetés, hogy így felismerjenek minket ^.^ - fordulok megszólítónk felé, majd szemrebbenés nélkül fogadom a kézcsókot ettől az úriembertől. Pontosan úgy viselkedek, mintha ez természetes volna, és szinte mindennapos esemény. Ami azt illeti, nem esik nehezemre a dolog. – Ez csak természetes, hiszen aki engedélyt kap eme kastély használatára helyszínként, annak semmi oka a szerénykedésre. Engedelmével bemutatkoznék, mindkettőnk nevében: jómagam Clair Grivois vagyok, míg húgom a Babette Grivois nevet viseli. ^.^ - minden lelki trauma vagy megrázkódtatás nélkül hazudok, színjátékunknak megfelelően. A valóság elferdítése nem nehéz tudomány, ha az arrancar már jártas benne. Márpedig a mi világunkban ilyesmi létfontosságú lehet. Épp ezért, noha némiképp ez visszatetsző lehet, én büszke vagyok eme mások által rossznak mondott tulajdonságomra.
Bár az úr meghívása csábító, és nincs igazán módunkban visszautasítani, azért ez a túlzott mézes-mázosság már számomra is gyanút keltő viselkedésforma. Ha eddig nem gondolkodtam volna a stratégiánk megváltoztatásán, ennek az úrnak a megjelenése most elindította volna bennem a fontolgatásoknak ezt a hullámát. Még szerencse, hogy egy másik úriember megzavarja bájcsevelyünket, így nekem időt hagyva válaszom megfogalmazására. Ebben a tevékenységemben azonban Flaviácskám zavar meg, amikor finoman oldalba bökve jelzi, figyeljem meg a második úr kezében lévő tárgyát. Áh, hát erről lenne szó. Emiatt én is inkább a beszélgetésükre kezdek koncentrálni. Éppen ezért kezemet a szám elé emelve kuncogok az elcsépelt szóviccen, noha nem azért mert elnyerte volna tetszésemet. Mindössze udvariassági formula, mellyel szolgálhatok vendéglátónknak. Merem remélni, hogy értékeli ezt a szívességet, mert valósághűen, hihetően mímelni a szórakozást nem épp a legkönnyebb feladat, még számomra sem. Bár nekem a szemfényvesztés már-már lételememmé vált, és a gondosan felépített maszkok mögé bújva könnyedén táncolok bármilyen szituációban.
Jómagam is figyelemmel követem a ládikó eltávolodását, noha arcomon inkább csak olyan érdeklődés mutatkozik meg, amit bármely más jelenlévő tárgy nézegetésének esetében. Nem kívánom nyilvánvalóvá tenni, hogy nekünk bizony arra a ládikóra fáj a fogunk, bár ezt azt hiszem, Flavia reakciói és arcmimikája megteszik helyettem is. ^^” Ejnye, ejnye, van még mit tanítanom neki, de előbb-utóbb majd csak belerázódik ebbe is.
- Örömmel fogadjuk el a kedves meghívást, és a kísérőt is szívesen fogadjuk, igazán figyelmes gondolat ^.^ - villantom meg ismételten a legbájosabb mosolyomat, és egy elegáns pukedlivel búcsúzom, noha ezt eredetileg az esti fogadásra tartogattam, de üsse kavics. ^.^ Húgom megjegyzésére egyelőre csak ugyanígy mosolygok, hiszen kísérőnk máris megérkezett, nekünk meg tovább kell haladnunk a királyné szárnya felé. Amint a csoport tagjait megpillantjuk, a kísérő el is köszön tőlünk, mondván, rengeteg dolga van még a Tükörgalériában. Efelől semmi kétségem, de szinte megkönnyebbülést jelent. – Nos, Babette, mi a véleményed? ^.^ - kérdezem az álnevet használva, nehogy a még közelben járó kísérő gyanút fogjon. Közben természetesen szép lassan közeledünk a csoport felé. A fenyegető aura, ami nemrég még annyira fojtogatott, szinte teljesen megszűnt mostanra. Különös, így utólag belegondolva, hogy épp a kipakolás környékén volt a legerősebb, és a legtöményebb az a furcsa kisugárzás. Ez felettébb gyanús. Az új stratégia már kezd megfogalmazódni bennem, de semmiképp sem ez az a hely, ahol legújabb terveimet meg akarnám osztani a húgommal. Annál jobban gyanakszom a környezetemre, márpedig az akciónk részletei csakis kettőnkre tartoznak.
- Ha engem kérdezel, kicsit kellemetlen, hogy ennyire be lettünk táblázva. Sajnos a meghívást nem állt módunkban visszautasítani ^.^ - csóválom a fejem, miközben diszkrét hangerővel társalgok a testvéremmel. Sejtem én, hogy nem tetszett neki a válaszom és hangot kívánna neki adni. – A versailles-i kastély, ahol most vagyunk, jelenleg a francia köztársasági elnöknek áll rendelkezésére. Itt fogadják a fontosabb politikai vendégeket. Az, hogy ez a Louis Bastien megkaparintotta egy estére, azt jelenti, hogy vagy fontos személy, vagy jó kapcsolatai vannak. Bármelyik is, a visszautasítása nem lett volna túl bölcs döntés ^.^ - magyarázom Flaviának a korábbiakat, akár érdekli, akár nem. Jobb, ha ő is tisztában van a helyzetünkkel, így nem lenne hátrányos dolog, ha legalább a fontosabb részleteket meghallotta volna. Ám lehet, a nézelődés jobban leköti. ^^” Mindezek mellett én azért remélem, odafigyel az eredeti célunkra, nevezetesen a terepfelderítésre is.
Az imént úgy tűnt, mintha megszűnne az a különös aura, ám amint közeledünk a királynék hálószobája felé, ez az érzet inkább csak átalakul. A megmagyarázhatatlan fenyegetettség érzete szépen lassan átalakul: egyre erősebben érződik az ellenségesség, mintha valami – vagy valaki – nem akarná, hogy belépjünk oda. A csoport tagjai azonban ezt nem érzékelik, és erre nincs más magyarázatom, mint hogy egyszerű emberek. Amint belépünk a királynék hálójába, azonnal elkapom Flaviám kezét és megszorítom, hogy rám figyeljen. Csak a pillantásommal közlöm vele, ne tegyen semmi olyan mozdulatot, vagy megjegyzést, ami arra utalna, hogy látja a szemközti falhoz láncolt fajtársunkat. Nem kellene ott lennie annak a szerencsétlen párának. A gyenge hollowk számára ott a köztes dimenzió, ha minden igaz… De jelenleg nem tehetünk semmit, és jobb, ha úgy teszünk, mintha nem hallanánk bosszús kiáltásait, amint szép lassan a fal visszaszívja magába. Eltűnik, elnyeli az épület, mintha soha nem is lett volna itt. Akárcsak a dühös kisugárzása. Ez egyre gyanúsabb nekem. Nem véletlen, hogy egyre inkább hajlok a tervem módosított változata felé.
A kastélyon belüli túrán ezt követően nem találkozunk semmi szokatlannal. Az idegenvezetés a márványkövekkel kirakott udvaron ér véget, ahonnan mindenki a hatalmas, szökőkutakkal és szobrokkal díszített kert felé veszi az irányt. A királyné hálója óta nem szóltunk egymáshoz Flaviával, így szép lassan időszerű volna megtörnöm a csendet. Nagyon elgondolkodtunk mindketten. Azt hiszem, a legjobb megoldás jelenleg, ha kézen fogom kishúgomat, és leülünk az egyik távolabbi szökőkút partjára.
- Érdekes egy túra volt, nem gondolod? ^.^ - kérdezem kedves, vidám mosollyal az arcomon, de Flavia bizonyára érzékeli azokat a sötét fellegeket a hangomban, amelyeket senki más nem venne észre… kivéve persze egy másik személyt. – Tudtad, hogy a királyné szárnya 19 királyi származású gyermek születésének, valamint két királyné, és két hercegnő halálának adott színteret? Izgalmas tények, ugye? ^.^ - szinte teljes hirtelenséggel csepegtetem el ezeket az aprócska információkat. Vagyis, inkább érdekességnek nevezném. De ezek nem adnak magyarázatot arra a jelenségre, aminek odafönn voltunk szemtanúi. Mindazok, amiket ma érzékeltünk, már túlmennek a véletlen kategórián. Türelmesen megvárom, ameddig Flavia feldolgozza a történteket. Még túl közel vagyunk a kastélyhoz ahhoz, hogy beavassam a terveimbe. Néhány percnyi üldögélés után azonban felállok.
- Nos? Körbejárjuk a parkot és a Trianon kastélyokat? ^.^ - fordulok ismét húgomhoz kedves mosolyommal. Majd ha elég távol leszünk a főépülettől… vagy nem is, majd kicsit később, ha már az estére készülünk, beavatom az immáron szépen átgondolt és kidolgozott tervbe. Szerintem tetszeni fog neki, de előbb jó volna tenni egy nagy sétát ebben a hatalmas, és igazán szépen rendben tartott parkban. ^.^

Tárgy: Re: A térkép nyomában Csüt. Júl. 26, 2012 6:57 am

*Nővérkéje tanácsa szöget ütött fejében, ott visszhangzott egyre inkább az intelem kobakjában, amikor egyre többször levette tekintetét a kastély pontjai részletes megfigyeléséről, mikor erősödni érezte azt a furcsa, szinte fojtogató, láthatatlan dolgot, mely elvonta feladatáról figyelmét, amely végrehajtásához mindent bele kívánt adni. De ez az aprócska mondat segített rajta, igyekezett nem a szerint az ismeretlen dolog alapján ítélni, bár csak Ivela-aneja kedvéért adott még egy esélyt az épületnek, semmi másért nem változtatna amúgy előbb hangoztatott véleményén a kastéllyal kapcsolatban.
Persze figyelmét nyomban egy idegenre kell vezetnie, kinek beszédétől teljesen libabőrös lett. Nem tetszik neki, talán hangja túlzottan mézes – mázos csengése miatt? Ő maga sem tudja pontosan, csupán abban biztos, hogy nem nyerte el tetszését, s sajnos most a küldetés miatt kénytelen leplezni érzéseit. Igyekszik Ivela-anejáról példát venni, s nem fintorogni vagy letekintő pillantást vetni Bastien úr irányába. Kínjában már csak szeretet nővérkéjét figyeli, s egyre jobban lenyűgözi fogadott testvérkéje, hiszen ily’ szemrebbenés nélkül hazudni és hűen igazodni a szerephez, hogy közben valahol, mélyen belül mégis Ivela-aneja maradjon, egyszerűen hihetetlennek találja.
Döbbenten hallja nővérkéje beleegyezését a meghívásba, amit nyomban ellenzett is volna, ha rendesen koncentrál a párcsevejre. Sajnos figyelmét túlságosa is lekötötte a ládikó távolodása. Olyan közel volt hozzá a cél, s megint hagynia kellett kicsúsznia markából. Ez egy nap már sokadszorra hatalmas traumaként éli át...
A férfi távozásának egyszerre örül is és dühöng is. Az érzelmi kavalkád arcára is jócskán csak kiül. Sötét tekintettel mered utána, fogai fehérjét megmutatva, melyet nem is vesz észre, vagy csak nem szeretné észrevenni az idegen: Louis Bastien? Nem tudja. Megborzongva emeli tekintetét nővérkéjére. Ivela-aneja nyugodt és hűen játssza a szerepét… neki is ezt kellene tennie! Morgolódásával csak elcsúfítja Babette Grivois nevét. Össze kell szednie magát és meg kell mutatnia nővérkéjének, hogy ő is remekül tud színészkedni, hogyha kell. Nyomban igyekszik helyrerázni gondolatait, kérdésével megmutatva nővérkéjének, hogy igenis igyekszik összeszedni magát. A kísérőt, melyet az előbbi idegen bízott rájuk, hogy elvezesse a turistacsoporthoz, kikkel együtt haladtak, csak a beszélgetés miatt lemaradtak tőlük, egészen normálisan fogadta és szerepéhez méltóan viselkedett vele. Nem úgy, mint az előbb Louis Bastien esetében. Mintha távolodva a Tükörgalériától sokkal összeszedettebbé, felszabadultabbá válna, olyan érzése is van mélyen legbelül, hogy egy nehéz terhet emeltek volna le a válláról, ahogy minél inkább eltávolodnak a szalontól.*
- Igazad volt, Clair frére. Tényleg nagyon fantasztikus ez a kastély, csupán lehetőséget kellett adnom neki, hogy szebbik oldalát is láthassam. – *felel nővérkéje kérdésére, igazodva a színjátékhoz. Nem is kérdezte, hogy miért kell az általuk felvett személyiséget alakítaniuk most, mikor nem figyel rájuk senki, ám’ az illető ki kísérőjük volt pár percig még bármit meghallhatott volna felőlük. S biztos benne, hogy igencsak hegyezte a fülét, hogy ilyen neves személyektől hallhasson társalgást, mint a Grivois nővérek.*
- Pedig én megtettem volna. Mi a terved vele, Clair frére? – *kérdezi, ösztönösen halkabbra véve hangját, ahogy szóba került Louis Bastien. Bár most sem tudta leplezni, hogy mennyire unszimpatikus számára az illető, még apró fintort is megejtett hozzá a tudta nélkül. Azért nem kívánta, hogy bárki is a csoportból megneszelje beszélgetésük témáját, így ügyesen taktikázott is ezen, nehogy kiderüljön bármi is párcsevejük során a kíváncsiskodó füleknél. Ám bármennyire is óvatoskodott rá kellett jönnie, hiba volt feltennie ezt a kérdést, már csak Ivela-aneja válaszát hallva, mely nem is függött össze azzal, melybe ő maga vágott bele. A mentségek nem mentik fel az illetőt az alól, hogy számára nem szimpatikus. Bár, hogy kérdése ez által megválaszolatlan maradt, azt megjegyezte. Sejti, hogy nővérkéje tenni kíván vele valamit, csupán nem tudja mit, s ez zavarja, mert ő igenis tudni szeretné, hogy segíthessen, hogy picivel többet tudjon, mint most.
Mindenesetre nem teszi ezt szóvá többet, legalábbis most nem. Igyekezte figyelmét visszaterelni a terepszemléhez, amiről hanyagul elfeledkezett az utóbbi ~negyed órában. Már alig várta, hogy betérjenek a királyné lakosztályára, biztos volt abban, hogy ott sok szép, igényes drága tárgyat is láthat, nem csak túldíszített értékeket. A nők általában finom stílusúak és nem egy értéktárgy gazdagságára törekedtek, hanem inkább kicsi, de szép dolgokat gyűjtögették. Reménykedett abban, hogy ez itt is így volt annakidején. Nem tudja biztosan, de reménykedik benne.
Amikor beléptek abba a helyiségbe, onnan ismét furcsa, megmagyarázhatatlan erőt érzékelt, mely arra ösztökélte óvatosabbik felét, hogy ne lépjen beljebb, ha kedves az élete. Persze meg is hallhatta volna elméjében hangzódó vészcsengőt, ha nem koncentrált volna ennyire a feladatára: a terepszemlére. Mindenesetre az érzésnek fittyet hányt, ezért is lepte meg a szemközti falnál lévő rabul ejtett hollow képe. Már éppen szólásra nyitotta volna ajkait, de a kezén érzett szorításra nyomban elvetette, hallgatott. Tudta, hogy a meleg kéz, mely az övéire fonódik az nővérkéjének kacsói. A szorításból pedig biztos volt abban, hogy nem lenne bölcs dolog hangoztatnia az emberek előtt a látottakat. Ahogy magába szívja gyönge testvérét a fal, ahogy magatehetetlenül vergődik. Egyszerűen szívszorító neki a látottak, s nem azért, mert így látja egy fajtársát, hanem azért, mert felidézte benne a múlt eseményeit, mikor ő maga volt ily’ gyönge és kiszolgáltatott az erősebb erővel szemben. Nem egyszer életét vesztette volna, ha nem oltalmazza volna meg őt nővérkéje, kinek léte mostanra már szent és sérthetetlen számára.
Csomót érzett a torkán, s veríték gyöngyözött homlokán, míg magában nem szívta a lidérc minden egyes porcikáját a fal. Lassan fújja ki az eddig visszatartott levegőt tüdejéből, ahogy véget ér a számára gyötrelmes látvány. Mintha együtt érzett volna a hollowal, kit kísérteties módon magával ragadott a fal mélysége. Közelebb húzódik nővérkéjéhez, belé karolt, s magával húzta, amerre éppen menni kívánt, jól elkerülve az előbbi falat, ahol az a rémisztő dolog történt, ami felhozott benne megannyi keserű emléket. Úgy érezte, hogy most csak testvére társaságában lehet biztonságban. Ő megvédi a rosszakarótól, ha arra kerülne sor… mert megvédi, ugye?
Félelem csillan meg acélszürke íriszében, ahogy nővérkéjére tekint fel, arcát kémleli, mely még az előbb látottak után is higgadtságot sugároz. Annyira irigy, ő is szeretne ilyen jól kezelni eme dolgokat, ő is szeretne olyan lenni, mint Ivela-aneja. De képes lenne eltanulni ezt tőle? Egy próbát mindenesetre megér, nemde?
Egyre nagyobb félelemérzetet kelt benne a levegőben keringő agresszivitást, szinte kézzel tudná fogni a láthatatlan kisugárzást. Igazi megkönnyebbülés volt számára, amikor a gyönyörű márványkirakású udvarra tértek ki, ott nem érezte olyan fojtogatóan a nem látható, hátborzongató, megmagyarázhatatlan dolgot. Bár elméjében még mindig az előbbi rettenetes eseményt látta lezajlani egyre többször és többször, teljesen beleivódott emlékeibe. Szinte bábuként követte nővérkéjét, ahogy ő elvezette egy meglehetősen szép szökőkúthoz, melyet szívesen látna viszont a 2. torony egyik szintjén.
Ivela-aneja kérdésére lassan bólint, igyekszik visszanyerni lélekjelenlétét és megfelelő beszélgető partnerként ülni nővérkéje mellett. Bár mintha szeretett testvére hangjában is mintha ott csengett volna valami, ami csak akkor szokott ott lenni, amikor nagyon aggasztja egy bizonyos dolog. Talán nővérkéjét is megrettentette az előbbi? Milyen bátor! Nem is mutatta ki! Ivela-anetól csak tanulni lehet, ezt mindig megállapítja, mikor huzamosabb időt tölt vele, s általában mindig vele tölti szabadidejét, így rengeteg lehetősége van az okulásra.*
- Hihetetlen! Surprised

– *adott hangot, őszinte meglepettséggel a történelmi információk hallatán. Egészen felélénkítette eme tények, s csodálta, hogy ezt is tudta nővérkéje. De az információfoszlány kicsit elgondolkodtatta.* - Mit gondolsz, Ivela-ane? Talán a halottak összefüggenek az előbbi… szóval az előbbi… hollowal? – *kérdezte, félénken pislogva nézve nővérkéjére. Kémlelve annak arcát szüntelen, miközben feleletre várt. Kicsit félt, hogy talán a nagy rangú hölgyek egyike nézett vissza rájuk lidérc alakjában a falból.*
- Igen, Ivela-ane. – *csillogó szemekkel pattan fel ültéből. Talán az új dolgok látványa elfeledteti vele az imént történt zord eseményeket. Ez lenne számára a legjobb. Várta, hogy nővérkéje is indulás készen legyen, majd ez után neki is vágott az egyik kerti ösvénynek, hogy közben megcsodálhassák a kastély udvarának gyönyörű növényvilágát.*
- Nini, kit látnak szemeim, a Grivois nővérek… – *gúnyos hang zengett fel hátuk mögül. Ösztönösen fordult hátra a hang tulajdonosának irányába, ki úgy tízlépésnyire tőlük, fennhordott orral, kihúzva magát állt, s kémlelte őket, mintha nem lenne biztos abban, hogy megfelelő személyeket szólított volna meg. Ám, amikor látta arcukat is gunyoros mosoly kúszott arcára.* - Igen, szóval nem tévedek. Bár meg is lepődtem volna, hogyha nem jelennek meg egy ilyen neves árverésen. – *jött közelebb hozzájuk, hogy magasságát kihasználva, letekintsen rájuk. Ez cseppet sem nyerte el tetszését, pedig ő is magas volt, de ha nála még magasabb illető kekeckedett, azt igen keservesen tűrte el. Ráadásul halvány elképzelése se volt arról, kivel is állnak most szemben.*
- Már megbocsásson az úr… de, mi a becses neve? ^w^” – *tette fel a kérdést tétován. Reméli, nővérkéjének nincs ellenére a dolog. Bár sejti, hogy testvére sem tudja, hogy ki lehet az idegen, a szőke hajú, langalétára, ki kék szemeivel szinte lyukat tudott nézni a másikba.*
- Chh… ennyi év távlatában igazán megjegyezhette volna nevemet a fiatalabbik Grivois. Gyűlölöm, ha ezzel űznek gúnyt velem, még a vetélytársaim is. Bár elnézem önnek, hiszen csak nemrégiben lépett a nagybetűs életbe. Sylvain Diodore, még mindig és azóta is. Neutral

– *felháborodva dobbantott egyet jobb lábával. Igen szíven ütötte az, hogy nem emlékeztek a nevére. Bár mit tehetnének? Új személyazonosságuk felvétele során nem néztek utána olyannyira az ismerősi körüknek. Bár nem hitte volna, hogy egy ilyen idegesítő ellenlábasba fognak botlani a kerti sétájuk során.*
- Láttam, hogy a hölgyek Louis Bastiennel társalogtak az imént a Tükörgalériában. Remélem nem előleget ajánlottak egy értékes darabért, csalás lenne a többi licitálóval szemben. – *árgus szemekkel figyelt, hol egyikükre – hol másikjukra. Igazán zavarta ez a tekintet, s az is, hogy álnok játékosoknak nevezik őket burkoltan. Miért ne licitálnának tisztességesen, még ha arrancarok is? Felháborító! Különben is, mit szimatolgat utánuk? Nem illendő! Nem szólalt meg, félt, hogy túlságosan is tele lett volna a felháborodás érzetével az emelt hangjával, így hagyta, hogy a mindig és minden helyzetben nyugodt Ivela-ane beszéljen a meglehetősen pökhendi Diodore úrral.* - Tényleg említettem már, hogy igen jó barátom, Louis Bastien? ^_^ – *sanda vigyor bontakozott ki arcán, mintha abban reménykedne, hogy ez felháborítja kedélyeket. Persze meglepő módon erről megfeledkezett beszélni, de így, hogy most megosztotta velük, félő, hogy sokkal kedvesebben kell vele bánni, mint eddig. Bár már Bastien úr sem volt szimpatikus számára, de ez a Diodore csak tetézi nem tetszésének faktorát. Már – már túlszárnyalja Bastien úr irányába táplált nemtetszéseket.*
- Remélem, nem bánják a kisasszonyok, hogyha velük tartok egy kis sétára. – *kérdése inkább kijelentésnek csengett, s szíve szerint „ de nagyon is bánnánk, ha velünk tartana” – válasz csengett fejében, de inkább nővérkéjére hagyta az ügyet. Félt, hogy igencsak megbántaná az urat, s elméjében valami azt sugallta, hogy ez nem lenne túl bölcs dolog.
Legnagyobb bánatára követte őket, pár lépésnyire mögöttük hallat, ami még idegesítőbb volt számára. Igyekezett természetes Babette Grivois módjára viselkedni, de igencsak meggyűlt a színjátékkal a baja, annak tudatában, hogy az idegen a nyomukban lohol. Ami még inkább idegesítette, azaz öltözködésükre tett kommentálás vagy az éppen teológiai hozzászólásai Ivela-anejának történelmi megjegyzéseihez. Mintha azt hinné, hogy okosabb és szebb nővérkéjénél, idegesítő! Nem egyszer szeretett testvérének kellett visszatartania attól, hogy neki rohanjon és egy ügyes mozdulattal földre kényszerítse Diodore urat. Jelenlét már nem sokáig tűrte.*

Tárgy: Re: A térkép nyomában Pént. Júl. 27, 2012 7:35 am

Húgom reakciója nem meglepő számomra ugyan, mégis abban reménykedtem, ennél azért kicsit jobban össze tudja szedni magát, ha kérem. De nem hibáztatom. Az, ami a szemünk elé tárult, számomra is meglehetősen megrázó élmény volt, még ha én könnyedén el is bújhatok a megfigyelés álcája mögé. Ha nem akarunk mi is úgy járni, mint az a szerencsétlen – márpedig ezt bármikor ki merem jelenteni anélkül, hogy hazugságon kapnának -, akkor nem árt, ha odafigyelünk, és nem esünk ki a szerepünkből. Jelenleg ez az egyetlen járható út. Szabad kezemmel megsimogatom Flavia buksiját. Neki még meg kell tanulnia kezelni a nem várt helyzeteket. Biztos vagyok benne, hogy ha egyszer elsajátítja mindazt, amit már a fejébe vett, olyan társ lesz belőle, akit tényleg jobb magam mellett tartani, mert ellenfélként nem kívánnék összefutni vele.
Ez azonban még a távoli jövő zenéje. A jelenben húgom nem látszik többnek egy megszeppent kislánynál, így ideje kirángatnom ebből. Úgy látom, ez a kis taktika, aprócska praktika Flavia „ellen” beválik. Máris mással foglalkozik, legalábbis egy rövid ideig. Csak sejtelmesen mosolygok a kérdésére.
- Ez pontosan az, amit nem tudhatunk. ^.^ Mindazonáltal igencsak érdekes volna, ha ilyen következtetéseket vonhatnánk le. ^.^ - Azt hiszem, megszokhatta már tőlem az ilyesfajta feleleteket, így nem érheti túlzottan nagy meglepetésként. Ahogy az sem, mikor ezek után felállok, ruhámat ismét igazgatva, és egy parki sétát javaslok. Látom rajta, ez már sokkal jobban tetszik neki, és kedvére való volna a séta. Mi tagadás, nekem is kimondottan jól esne, ha körülnézhetnénk itt a szabadban. Természetesen erőltetni nem fogom, ha nem akarja, bár ami azt illeti, nekem még sosem mondott nemet, még akkor sem, ha láttam rajta az ellentétes gondolatokat. Jelenleg nem látom, hogy bármi ellenvetése is volna a túrával kapcsolatban. Némi elégedettséget csal az arcomra az is, amilyen lelkesedéssel húgom beleveti magát a szórakozásba, vagyis esetünkben az egyik kerti sétányra. Néhány lépéssel lemaradva követem. Az ő tempójával nem kívánnám felvenni a versenyt, arról nem is beszélve, hogy számomra a lassú nézelődés és gyönyörködés sokkalta szórakoztatóbb elfoglaltság.
Mikor valaki megszólal a hátunk mögött, hálát adok a szerencsének – méghozzá az övének -, hogy nem valódi mivoltomban vagyok jelen, mert esetleg szélsőségesen találnék reagálni. Egy bosszantó alak, aki lekorlátozza a lehetőségeimet, elég egy napra. Mindazonáltal bájos mosollyal az arcomon fordulok hátra az úriember felé, és nézek fel rá. Azt hiszem, már hozzászoktam, hogy ily sokan tornyosulnak fölém. Ami azt illeti, nekem addig jó, ameddig lenéznek, alábecsülnek, mert addig tudok meglepetést okozni. Ezért nem szeretném, ha bárki teljesen kiismerne azokon kívül, akiknek ez máris sikerült. Így is túl sokan vannak. ^.^
Kimondottan örülök, hogy Flavia mert kezdeményezni a szerepéhez híven. Bár a formalitásokon még lehetne egy keveset csiszolni, de kezdetnek nem rossz. ^.^
- Oh, igazán sajnáljuk ezt a kis malőrt, de azt be kell látnia, felettébb problémás minden vetélytársunk nevét megjegyezni. Így bizonyára azt is elnézi nekünk, hogy nem kívántuk azzal megsérteni a becses önérzetét, hogy teljesen más néven szólítjuk, kedves Diodore úr. ^.^ - veszem át a szót sietve Flaviától, hiszen ez a pökhendiség már olyan magasra csap, amivel kishúgom képtelen lenne felvenni a versenyt. Újabb ránk akaszkodó, pióca módjára viselkedő személy a körutunkon. Hát erre aztán nem számítottam. El szerettem volna mondani kedves partneremnek a későbbiekre vonatkozó szándékaimat, ám ezt most rútul meghiúsították. Azt hiszem, ezért egyszer megfizet ez a galád, ha eljön az ideje. ^.^ Mindazonáltal engem személy szerint meglep, hogy nem buktatott le minket azonnal a Grivois-nővérek kedves ismerőse. Ennyire nem hasonlíthatunk az igaziakra, de ha ez az úriember ilyen vaksi, mi ugyan nem fogjuk kiábrándítani… Még a végén hasznot is húzhatunk belőle. ^.^
- Ugyan-ugyan, miket feltételez, kedves Diodore úr? ^.^ A fair play hívei vagyunk, ha szabad így fogalmaznom, ám jelenleg nem az árverés miatt tartózkodunk itt. Tudja, ha már egy ilyen híres-neves épület lesz a programunk otthona, szerettük volna körbejárni szakértői vezetéssel. Feltételezem, ön sem ismeri úgy az épületet, mint a tenyerét, kedves barátunk. ^.^ - meglehetősen könnyeden és bájosan társalgok ezzel az emberrel, legalábbis külső szemlélőnek ez lehet a benyomása, pedig ha rajtam múlna, én ugyan egy szóra sem méltatnám. Az öltönye még a jelenlegi korhoz viszonyítva is otromba, és látszik rajta, hogy gyakori használatban van. Ezt bárki megmondhatja azokból az apró hibákból, amik a varrásoknál keletkeztek, és a zakó ujja is elég siralmasan van beszegve. Ilyen öltözködés mellett az sem csoda, ha nincs partnere, és ha a riválisai nem emlékeznek rá. Kinek maradna meg emlékezetében egy efféle alak, hacsak nem a botrányos öltözködéséről? Habár még él bennem a remény, hogy az este folyamán valami elegánsabb vagy legalább kevésbé használt viseletben fog megjelenni, és akkor talán javíthat ezen a… nos, igen kedvezőtlen első benyomáson. Mellesleg, én ugyan nem választottam volna ilyen színt. Egyszerűen nem áll jól neki. Összességében: kész tragédia.
- Nahát, ezt nem is tudtam. Milyen szerencsés ön, Diodore úr! ^.^ - őszinte részvétem irányába, amennyiben bosszantani kívánt fellengzős, ostoba kijelentésével. ^.^ Nem igazán tudnak érdekelni a kapcsolatai, így viszont az a helyzet, hogy jelenleg bármennyire is ellenzem a helyzetet, nem szüntethetem meg a színjátékot. Igazán kellemetlen. ^^” Azonban ki tudja? Még lehetséges, hogy hasznot húzhatunk belőle, és jelenleg ez a lényeg, tehát mindenképpen meg kell őriznünk a kedves bájt, amivel eddig rendelkeztünk. Remélem, Flavia gyorsan tanul, mert ez hosszú, és keserves színjátéknak ígérkezik számára. ^^” – Oh, örömmel fogadjuk kíséretét. És ha már itt van, mesélhetne egy keveset a Bastien úrral való kapcsolatáról ^.^ - ha már így adódott, jó lenne megtudni minél többet erről a helyzetről és a vendéglátónkról. Legalább nem kell személyesen kérdezősködnöm, és ez az úriember a jelek szerint igazán szeret olyasmiről fecsegni, amiről azt hiszi, számunkra bosszantó lehet.
Azt az engedményt viszont nem teszem meg neki, hogy mellette közlekedjek. Mint említettem, ahhoz túlzottan is elhanyagolt a kinézete, hogy én vele olyan mértékű közelségben mutatkozzam. Flavia legalább a sportos viseleteket ízlésesen választja ki, ami máris több, mint ami Diodore úrról elmondható. Ennek fényében pedig a mi öltözetünkre tett megjegyzését meghallani sem vagyok hajlandó, inkább húgommal osztok meg egy-két általam ismert történelmi tényt a parkban fellelhető szobrokról illetve szökőkutakról. A kísérőnk kommentárjaihoz nem fűzök hozzá semmit. Természetesen újat nem tud mondani, ezekkel jómagam is tisztában vagyok, ahogyan azzal is, hogy ezek a dolgok mennyire tudják untatni Flaviámat. Nos, azt hiszem nincs mit tenni, ha ennyire le akar nyűgözni minket, próbálkozzon, ahogy jól esik neki. Én nem bánom. ^^” Sikerülni úgysem fog neki, nem tartozik azok közé a személyek közé, akik… hogy is mondjam? Megragadják a figyelmemet. Igen, ez a jó kifejezés. Diodore úr, bármily széleskörűek is az ismeretei, inkább csak untat. Időnként meg is fogom Flavia kezét, nehogy olyasmit tegyen, amivel leleplezne minket, és ilyenkor odahúzom a sétány menti növényvilághoz, megcsodálni a jelenlévő flórát.
A csevegés, amit folytatunk, bármennyire is időnyelő, cseppet sem érdemleges. Az a fajtájú kommunikáció, melyben semmi érdemleges nem hangzik el, legalábbis a mi részünkről. Azért kísérőnk egy-két mondanivalóját megjegyzem és eszembe vésem, a „jó lesz ez még később” felfogásnak engedelmeskedve. A Trianon kastélyok megtekintése után azonban mély sajnálatomat kifejezve búcsúzom el az úriembertől, és testvérem kezét fogva indulok el visszafelé. Van még néhány dolgunk, mint azt korábban említettem. Mégis, az érzés, hogy követnek – ami Diodore úrral folytatott sétánk során állandósult – nem akar megszűnni, pedig az úriember már nincs is a képben. Igencsak különös. ^^”
- Azt hiszem, a továbbiakban is jobb, ha igazodunk az álnevünkhöz ^.^ - hajolok közel húgomhoz, hogy a fülébe suttogjak. Ha bízhatok az ösztöneimben, jobb lesz a Grivois-nővérekként viselkednünk, és véletlenül sem elszólni magunkat, már ami a szállodán kívüli dolgainkat illeti. Hogy ott mi történik, az már csak kettőnkre tartozik. Mielőtt azonban „hazatérhetnénk”, akad még némi elintéznivalónk, ami nélkülözhetetlen az esti programhoz. Így aztán, mikor végre visszaérünk a kastély előtti részre, azonnal az egyik taxi felé vesszük az irányt. Vissza kell érnünk Párizs városába, mert ott vannak csak megfelelő üzletek. Sajnálatos módon nincs a jelen kornak megfelelő alkalmi öltözetem – márpedig a meghívón is rajta van, hogy megjelenés báli ruhában, lévén az árverés utáni fogadást követően bált rendeznek. Eredetileg nem voltam biztos benne, hogy még arra is maradni fogunk, de a jelen helyzetben nem látok sok más lehetőséget. Következésképpen mindenképpen be kell szereznünk a megfelelő megjelenéshez szükséges kellékeket. Remélem, Flavia élvezni fogja, mert most egy kicsit le kell majd cserélnie a sportos öltözetét elegánsra. Persze a stílusát is figyelembe fogjuk venni, erről biztosítom is, már a taxiban ülve úticélunk felé.
- Khm, Babette kedves, visszajönnél mellém egy pillanatra? ^.^ - szólok rá húgomra, mielőtt belépnénk az első üzletbe. Tudom, hogy ez most nem lesz ínyére, de kénytelen lesz elfogadni, vagy szorulunk. – Az üzletekben, ahova most el fogunk látogatni, próbálj nem megtalálni semmit, mert az emberek szerkezetei igen gonoszak. Ha az egyik talált tárggyal megpróbálsz kijönni, azonnal meg fognak vádolni lopással, ami felettébb aljas volna tőlük, ezért jobb lenne elkerülni. Érted, ugye? ^.^ - igyekszem mosolyommal nyomatékosítani az elhangzottakat, de azt csak remélni tudom, hogy használtak. Emellett még mindig megvan az a bosszantó érzésem, hogy követnek. Azt hiszem, jobban oda kellene figyelnem a hátunk mögé. ^^”

Hosszúnak tűnő válogatás és próbálgatás után, azt hiszem, sikerült találni Flaviának is valami szépet ma estére, így a kiegészítők felé vehetjük az irányt. Ez olyasfajta szórakozás, amit mással nem igen tudok kiélvezni, egyszerűen azért, mert nem stílusa másnak, akit tartok annyira, mint húgomat. Márpedig időnként ilyen is kell, akkor is, ha már nem vagyunk sem élők, sem emberek. Arról nem is beszélve, mennyi mindent meg lehet tudni a másikról egy ilyen túra során – és mennyi mindent taníthatok Flaviának. ^.^ Szerintem ő is jól szórakozik, amikor a neki tetsző dolgokat elcsomagoltatjuk, hogy elvigyük magunkkal, persze csak visszafogott mennyiséget, mert azért mégsem kellene túlzásokba esni. ^^”
A szállodánk nincs messze, és még bőven világos van, így amellett döntünk, hogy ezt az utat gyalog tesszük meg, és olyanokról beszélgetünk, amik… nos, mindennaposak errefelé. Nem akarunk gyanút kelteni, és még mindig itt motoszkál bennem az az érzés, ami megfordulásra késztet. Nem látok magunk mögött olyat, aki úgy látszana, követ minket. Pedig szinte biztosra veszem, hogy figyelnek. Ez nem az a fajta érzés, ami akkor leledzik bennem, mikor tudom, Badru ott van a közelben. Nem, az sokkal inkább egyfajta biztonságot ad. A jelenlegi megérzésből csak feszültség gyülemlik fel bennem. Miért van az, hogy ezzel a küldetéssel semmi nem akar stimmelni? ^^”
- Valami baj van, Babette? ^.^ - teszem fel a kérdést lemaradozni látszó testvéremnek. Pedig már itt vagyunk, alig néhány méternyire a célunktól. Azt hiszem, neki is feltűnt, hogy nem vagyunk teljesen egyedül a közlekedésünkben, és ez őt is zavarja. Pillantásommal jelzem neki, uralkodjon magán, legalább a szobánkig. Oda úgysem követhet minket senki, és ott halkan suttogva végre elmondhatom neki, mik a terveim a későbbiekre. Aztán természetesen kicsinosítom kicsit, mert ezt a műveletet nem biztos, hogy rá fogom bízni. ^^”
A szobakulcsunk elkérése után a lift felé vesszük az irányt, mert lépcsőzni természetesen nem fogunk. Mikor a felvonó ajtaja végre becsukódik mögöttünk, megszűnni látszik az érzés, mely azt súgja, követnek. Ezek szerint valóban így lehetett, csak tudnám, miért? ^.^ A gombokat a liftkezelő nyomkodja helyettünk, így nekünk csak arra kell figyelni, hogy amint lehet, kiszálljunk, és elvonuljunk a szobánkba, ahol végre nem figyel vagy követ minket senki, és nem kell ezeket a francia neveket használnunk. Hosszú távon belezavarodik az ember. ^.^

Tárgy: Re: A térkép nyomában Kedd Aug. 07, 2012 7:14 am

*Igen negatívan veszi Diodore úr jelenlétét. S csodálja, hogy Ivela-aneja ilyen remekül tűri az idegesítő féregnek titulált ember kisugárzását. Egyszerűen minden szó hallatán, amit kimond, a hideg rázza. Hatalmas önuralma pedig a végleteket járja, lassacskán képtelen visszafogni testét, s hagyja, hogy önálló utakat járva, ökleinek is bemutassa a rémidegesítő Diodore urat. Azonban nővérkéje jelenléte és nyugtató pillantása, mely azt üzeni neki, hogy ne tegyen semmi meggondolatlant, sikerült lebeszélnie magát a gonosz tettlegességről, s igyekszik legyűrni a modortalan ember minden becsmérlő megszólalását.
Szeme sarkából kémleli Diodore urat, de nem bírja huzamosabb ideig szemmel tartani, egyszerűen a mimikái láttán is annyira felhúzza magát, hogy nem Grivois – nővérekhez méltóvá válik ábrázata. Lehunyva szemét számolt el tízig, hogy ne rontsa el nővérkéjének színjátékát. Ivela-aneja fantasztikus, ahogy hasznot űz az idegesítő alak jelenlétéből és nem paprikázza fel magát rajta. Úgy szeretné megtalálni Ivela-aneja hidegvérűségét, hogy ő is így eltudja tűrni Diodore urat!
Nem is volt meglepő, hogy leemelte tekintetét Diodore úrról, egyszerűen a fölényeskedő ábrázata és önelégült mosolya, mely az arcán ült, ahogy egyre több és több dolgot verhetett nagydobra előttük, eléggé érdekes párosításnak titulálta. S volt is oly’ ostoba, hogy míg magas lovon üget, elárulja, mi is van közte és Louis Bastien között. Nem meglepő, hiszen Diodore úr is csak egy ostoba ember.*
- Louis Bastien személyesen tőlem kért tanácsot az árverés színhelyével kapcsolatban, illetve szívesen fogadott tőlem ötleteket. Tudja idősebbik Grivois, Louis Bastien nem hivatásos, ez az első árverés, amit le kell vezetnie. Barátként szólított, s kért tőlem segítséget eme remek esemény megvalósítására. Hát nem remek? Persze, önök is a kegyeibe kerülhettek volna, ha nem éppen Itáliában nyaraltak volna a kisasszonyok. – *gőgős vigyorával egybekötött meséjéből ugyan kiderült, hogy miképpen tett szert Louis Bastien bizalmára, azonban jobban örült volna, hogyha mindezt nyájas hanglejtés nélkül osztja meg velük. Már alig várta, hogy búcsút intsenek neki. Figyelmét a Trianon kastélyok is nehezen vonták el, miközben unalmas szövegével járt sarkukban. Ivela-anejától szereti csak hallani a történelmi információkat, nővérkéje érdekesen adja elő, ahogy azt kell, de ez a holmi jött – ment alak egyszerűen nem értékeli a múlt eseményeit! Arrogáns

*
- Nincs szüksége magyarázkodásra idősebbik Grivois. Engem is szólít az idő. Mindenesetre köszönöm, hogy rám áldozták ezt a fél órát. Majd az estén találkozunk. – *zsebében turkálva vesz elő egy aranyozott zsebórát, igazi régiség, melyen az időt vette szemügyre, hogy zavar nélkül távozhasson mellőlük. Persze nem lenne mások értékeinek felszabadítói, amennyiben nem vette volna észre eme értékes darabot. Tekintete megcsillan, ahogy a láncról az aranyból készült felületre vándorol a pillantása, amit Diodore úr a markában tart.*
- Igazi szépség, nem de? Abraham Lincoln régi zsebórája volt. Igazi becses darab, ugye? – *vetett egy oldalpillantást rá, büszkélkedve értékével.* - Ha jól emlékszem, ez volt az első, amit elbukott egy árverésen ifjabbik Grivois. – *nyers kacaja után sarkon fordult és egy lezser intéssel búcsúzott tőlük. Szúró pillantással nézett utána, foga fehérjét is megmutatva, miközben utána meredt, mindenféle gyilkos szándékot latolgatva a gondolatai mélyén.*
- Holtan szeretném látni őt, Clair frére. ^_^ – *bökte ki magából, kisebb hallgatás után pár szóba leírva véleményét Diodore úrról, ki egészen idáig boldogította őket idegesítő jelenlétével. Bólintással jelezve, hogy álcájukhoz igyekszik továbbra is igazodni, amennyire jelenleg tőle lehetséges.
Kicsit megkönnyebbült, hogy tovább állnak a kastélytól, bár fáj szíve itt hagynia a csodálatos szökőkutat, mely díszíti az igazán szépre kidolgozott udvart, de megígérte magának, hogy majd ha végeztek a feladatukkal visszatér érte és elviszi a 2. toronyba, hogy ott díszítse a teret elegáns megjelenésével.
De hamar el tudta terelni erről elméjét, hiszen visszafelé tartottak Párizsba, ahol egy délutáni bevásárlás várt rájuk. Bár igen tanácstalan volt a divat terén, főleg az elegáns öltözék volt a gyengéje, de tudta, hogy Ivela-aneja mellet nem lesz gondja. Nővérkéjének külön érzéke van a szép ruhákhoz, így szívesen rábízza magát. Csupán a téren tanácstalan, hogy vajon miképpen fogja tűrni a szoknyát? Hamar meg fogja szokni? Nem igen hordott még lenge öltözéket.
Kiszállva a taxiból, rögtön az üzletsor elé sietett, ahol megálltak, hogy a kirakatokban gyönyörködhessen, s ha egy értékes darabot lát, azt felszabadítsa. Röpke elszabadultságát azonban nővérkéje rekesztette be. Kérdőn pillantott rá, majd lépett mellé érdeklődve, hogy mit szeretne megosztani vele.*
- Az emberek ostobák, mégis milyen csúnyán vélekednek az értékeket félrehelyező személyekről! >o> – felháborodva dobbant egyet jobb lábával, amint végighallgatta Ivela-ane intelmét a megtalálási szokásáról, amit ismét hanyagolnia kell. Rendben, legyen most az egyszer és utoljára még visszafogja magát, de kezd nagyon, de nagyon paprikás lenni arra, hogy rabszolgasorsban kell látnia a különböző kincseket, mik a gyűjteményében felszabadulást kaphatnának. Neutral

Karba tett kézzel, kissé morcosan járta végig Ivela-ane oldalán eleinte a különböző ruhaüzleteket, s a legidegesítőbb számára az volt, mintha mindvégig követné őket valaki. Nem elég, hogy le kell nyelnie az iménti vádat, de még ez is megfűszerezi rosszkedvét. Végül a sokadik ruhaboltban igyekezett feloldódni végre és rendesen körülnézni a felhozatal közül. De eleinte csak a kosztümök és öltönyök fogták meg, amik nem éppen hölgyekhez méltó megjelenés egy bálon, ahogy azt nővérkéje is hangoztatta. Végül Ivela-anera hagyta a dolgot, hogy ő válasszon megfelelő, megjelenéshez illő ruhadarabot neki.*
- Rendben, Clair frére. Akkor mond, mi lenne a megfelelő? – *pillant rá megadóan, s kérdőn várja, mit ajánl neki Ivela-aneja. S nem is kell sokat várnia, nővérkéje hipp – hopp eltűnt a sorok között és vissza is tért egy sárga ruhával a kezében. Ahogy meglátta, tekintetével már távolról csodálta a remek darabot, mellyel nővérkéje közeledett felé.*
- Felpróbálhatom, Clair frére? *.* – *nézett Ivela-anejára habozva, majd amint helyeslő feleletet kapott elviharzott a ruhával a kezében egy öltözőkabinhoz, ahol magára ölthette a ruhadarabot. Bár nem tartozik kedvencei közé a szoknya, eme darabot szíves örömest magára ölti majd a bálon is. Kilépve az öltözőfülkéből mutatta meg nővérkéjének, hogy áll rajta, majd utána a tükörben nézegette magát, míg Ivela-aneja elment magának is ruhát keresni az eseményre.
Miközben a tükörben nézegette magát ismét felelevenedett benne az a hasonló érzés, hogy követi őt valami, vagy valaki. Helyesbítve ezúttal inkább olyan volt ez az érzése, mintha valaki mögötte állna és figyelné. Megborzongott, már a puszta gondolattól libabőrős lett, inkább visszavonult a kabinba, hogy visszaöltözhessen a ruhájába, s meg tudják vásárolni – bár jobb szeretné megtalálni – a báli ruhát.*

- Mondd csak, Clair frére. Szerinted is illeni fog az ametiszt köves nyaklánc, ezüstláncon az öltözékhez? ^_^ - *fonja át kezeit Ivela-aneja karján, miközben az úton haladnak vissza a szállásukhoz, ahol beharangozták magukat, mint Grivois – nővérek. Igyekezett természetesen viselkedni és legyűrni ama zavaró tényezőt, hogy követik őket.
Elengedve nővérkéje kezét, néha – néha megtorpant, s háta – hátranézett, hogy leellenőrizze gyanakvó pillantással a már elhagyott útszakaszt, de csupán a közeledő vagy a távolodó járókelőket látta, szinte már egybeolvadni az útszakaszon, melyet hátrahagytak nővérkéjével. S háromlépésenként megismételte eme mozzanatot, amikor hirtelen csak Ivela-aneja érdeklődött cselekedete felől. Kissé zavartan pillantott nővérkéjére, nincs oka eltitkolni előle a megérzéseit, de vajon mit szólna erre? Az is lehet, hogy csak képzelődik…*
- Öhm… nem, nincs semmi, Clair frére. ^_^” – *rázta meg a fejét, hogy megfeledkezzen az érzésről és koncentrálni tudjon az előttük álló feladatra. Ha már Ivela-ane is észreveszi, hogy furcsán viselkedik, akkor más kívülálló számára is elég gyanús lehet, hogy az ifjabbik Grivois testvér nem a megszokott módon üzemel. Sikeresen visszatérítve magát a színjátékba követte nővérkéjét, immáron ismét mellette haladva, megfelelően alakítva Babette Grivoist az álmodozásokkal és kíváncsisággal az esti bál kapcsán.
Amint végre megérkeznek a szállodai szobájukba megkönnyebbülten sóhajt fel. Nem csak a színjátszásukat rekesztik most be estik, de még az a zavaró érzés is megszűnik, mely azt sejtette, hogy követi őket valami… vagy valaki.*
- Ivela-ane~ igazi megkönnyebbülés saját valónkat használni, s nem titkolózni, ugye? ^_^ - *nyújtózkodik, majd veti magát a franciaágyra. Fejében ott keringtek a délelőtti események. A kastélyban megismert Louis Bastienről, a fal fogságába esett lidércről, Diodore úrról, meg a furcsa követő érzésről, mely a terepszemle során végig kísérte őket.*
- Ivela-ane… olyan furcsa volt ez a délelőtt, nem? – *fogta kezébe az ágyon lévő egyik díszpárnát, hogy magához ölelve azt, lehunyt szemekkel merenghessen tovább a délelőttön.* - Te is érezted ugye, Ivela-ane? Meg a lidérc esete is a kastélyban… hihetetlen mindez egy helyen a térkép feltételezett helyén. Lehet, hogy Seth gyanúja igaz? – *tette szóvá gondolatait kisebb hallgatás után, s várt, hogy nővérkéje is hozzáfűzne eszmefuttatásához a gondolatait. Ivela-aneján már látszott órákkal ezelőtt is a tekintetén, hogy tervez valamit, s nem lenne meglepődve, hogyha már egy kész tervvel állna elő nővérkéje, hiszen Ivela-aneja elméje csodálatos, mindig előre gondol. Nem csoda, hogy ennyire csodálja őt.*

Tárgy: Re: A térkép nyomában Csüt. Okt. 04, 2012 7:09 am

Ami azt illeti, nagyon is átérzem Flavia igencsak tömören és szókimondóan megfogalmazott véleményét ezzel a Diodore úrral kapcsolatban. Mindazonáltal kénytelen leszek visszafogni őt ettől a kellemetlen… késztetéstől. Még megfeküdné szegény kishúgom gyomrát egy efféle alak, ilyesmivel pedig inkább nem játszadoznék. Annál jobb terveim vannak az úriemberrel, bár kétlem, hogy túlzottan boldog lenne szerencsétlen kis ostoba, ha tisztában lenne vele. De így jár az, aki túl sokat fecseg, és túl sokat árul el magáról anélkül, hogy közben gondolkodna. ^.^ Nem véletlen, hogy nem hagyom a környezetem túlnyomó részének, hogy kiismerjen, és amit mutatok magamból a világ felé nem több egy kedvelt maszknál. Egy díszes, szépen kidolgozott és alaposan megmunkált maszknál, amit a legapróbb részletekig finomított a megalkotója. Ennyi bőven elég ahhoz, hogy valaki érvényesülni tudjon egy olyan világban, ahol az önzés minden mást felülír. És mely másik világ lenne erre alkalmasabb a miénknél? ^.^
Az emberek inkább kapzsik, mint önzők: mindenből minél többet akarnak, és közben néha el is vesznek a temérdek nyereség vagy éppen álom között. Fölösleges, értelmetlen időpazarlás. Mennyivel okosabban is kihasználhatnák a nekik jutott időt, de nem teszik. Minő balga naivság. Bármelyik pillanatuk lehetne az utolsó. Az üzletben, ahol nézelődünk, annyi potenciális áldozat lenne. Ha pusztán kedvtelésből nekiállnánk pusztítani őket, vajon észrevennék egyáltalán? Persze, ez csak elmélet. Természetesen eszem ágában sincs ilyesmit tenni. Annyit nem ér egyik sem, és az nem lenne méltó két úrihölgyhöz. ^.^ Meg különben is, most jobban lekötnek a nőiesebb elfoglaltságok, mint például megtalálni a tökéletes alkalmi öltözéket Flaviának. ^.^ Igazából nem valami bonyolult feladat, már ránézésből meg lehet állapítani, mely darabok állnának jól húgomnak, de attól még ki kell élvezni az alkalmat, mikor elveszhetek a csodás kelmék és szabások varázslatos világában. Odahaza kevesen vevők az effajta szórakozásra. Tulajdonképpen nem is értem, miben rejlik ennek az oka, szerintem a nőiességhez hozzá tartozik, de persze nem kell mindenkinek egyetérteni velem ebben. ^^” Hm, ha jól belegondolok, még jobb is, hogy ez a szórakozás megmarad nekem és Flaviának közös elfoglaltságnak, így nem ununk bele a dologba. ^.^
A ruhák és kiegészítők megvétele után már nem is marad más dolgunk egyelőre, mint visszatérni a szállásunkra, és ott lepakolni. Persze a rejtve maradni szándékozó követőnket kizárva. Lehet, hogy lelkes rajongó, de attól még felettébb bosszantó tudna lenni, ha esetleg a magánszféránkba is be kívánna hatolni. Nem szeretem a hívatlan vendégeket. ^.^ Meg különben is, ez a kis lakosztály a hotelben kizárólag arra való, hogy visszavonulhassunk ide terveket szövögetni. Vagyis, a terv már megvan, csak húgom még nem tudja. De jobb később elmondani neki, mint soha, nemde bár? ^.^ Természetesen még ezzel is ráérek, mindenek előtt a vásárolt holmikat pakolom le az egyik kényelmesnek tűnő ülőalkalmatosságra – bármennyire is kellemes látvány, van ennél megfelelőbb is a pihenésre itt.
– Szerintem az ametiszt tökéletesen megfelel. ^.^ – Flavia arckifejezésén kénytelen vagyok kezemet ajkaim elé emelve halkan felkuncogni. - Talán nem efelől érdeklődtél néhány perce, kedves? ^.^ – mosolygok rá, a megszokott bájmosolyomnál talán egy pár fokkal kedvesebben és odamegyek a franciaágyhoz. Ruhámra kényesen ügyelve foglalok helyet rajta és szemlélem a díszes párnák egyikét ölelő lányt. Az eddigi akadályokat máris sikeresen vette: képes volt mindezt magában tartani idáig, és a bosszantó alakokkal is kimondottan kedvesen bánt. Mindeközben pedig a megfigyelésről sem feledkezett meg. Biztos vagyok benne, ha most megkérdezném, pontosan fel tudna idézni minden apró részletet a délelőtt fontosabb eseményeiből. Helyes, nagyon helyes. ^.^ Így legalább biztos lehetek abban, hogy nem túl körmönfont, sőt, már-már prózai egyszerűséggel bíró tervem indokait meg fogja érteni. És különben is, így megmutathatom neki, milyen a bosszú édes íze, mellyel semmi más nem ér fel, különösen, ha olyankor csapsz le áldozatodra, mikor az nem is számít rá. No meg természetesen úgy, ahogy azt a legkevésbé sem várnák. ^.^
– Igazán kifizetődő volt a terepszemle, nem igaz? ^.^ – kérdezem, kissé megtámaszkodva magam mellett, ahogy testvéremmel beszélgetek. Sejtem, hogy annyira nincs elragadtatva a puszta gondolattól sem, hogy kifizetődőnek tartom, de azért vagyunk itt, hogy fesztelenül beszélgethessünk. - Legalább, ha mást nem is, azt tudjuk, hogy valami meg fogja nehezíteni a dolgunk. Szerencse, hogy kiderült. ^.^ Sokkal nehezebb dolgunk lenne, ha helyből dobnának minket a mély vízbe, nemde bár? – aprót kacsintok, és felállok az ágyról. Nyújtózom egyet, és szép lassan elindulok a lakosztályban. Sétám közben ujjaimat végigfuttatom a remekmívű bútorok peremén. Hagyni akarok egy kevés időt Flaviának, hogy emésztgesse mindazt, amit az imént mondtam. Talán már kezd derengeni neki, módosítás fog beállni korábbi terveinkben. Okos lány, biztos vagyok benne, hogy hamar rájön miféle dolgok járnak most a fejemben. Vagy legalábbis megsejt belőlük néhányat.
Utam során a szobában lévő tükör elé érek. Elmerengve tekintek az ezüstözött üveglapba, nézem, miféle képet ver vissza rólam. Pontosan olyat, amilyennek az álcámat megalkottam: kifinomult, elegáns, és ami a legfontosabb: emberi. Nyoma sincs az arrancarnak, aki a valódi lényem, és akit a Tükörgalériában egyetlen berendezési tárgy mégis képes volt felfedni, minden óvintézkedésem ellenére. És mindezek után a falban eltűnő lidérc… mintha tulajdon börtöne rántotta volna vissza, mert gazdája nem akarta, hogy lássuk. Igencsak különös véletlenek, nem igaz? ^.^ Gondolataimba mélyedve emelem államhoz egyik kezem. Lehetséges volna, hogy sokkal több minden motoszkál itt a háttérben, mint azt elsőre hittem még a kastélyban? Akárhogy is, húgomnak sem kerülte el a figyelmét, hogy mindez a célpontunk feltételezett helyén történik. Azt hiszem, a szokottnál is több óvatosságra lesz szükség részünkről. Az én tervem csak az aukció végéig terjed ki, és a távozás körülményeire. Hogy a rendezvény során, a fogadáson miként cselekszünk, arról eddig nem gondolkodtam. Pedig ott kell csak igazán ügyesen játszanunk a lapjainkkal.
– Mondd csak, Flavia kedves… mit szólnál, ha megbosszulnánk Diodore úr mai… nos, ragaszkodását? ^.^ – fordulok vissza testvérem felé. Attól tartok, az imént annyira sikerült elkalandoznom, hogy meg is feledkeztem róla. Minő kellemetlen. - Mivel folyamatosan követnek minket, és nem igazán bízom a helyszínben, a ládikóra nem fogunk licitálni. Majd később megtaláljuk, nem igaz? ^.^ – biztos vagyok benne, hogy ez a tényállás már jobban fog tetszeni a húgomnak, mint a korábbiak. Nagyon sok mindent kellett ma otthagynia, de azért remélem, szoborparkot és botanikus kertet nem kíván legközelebb hazaszállítani. ^^” - De ez nem akadályoz meg minket abban, hogy a Grivois-nővérek kedves ellenfelét rávegyük néhány nagyobb üzletre. Érted mire célzom, ugye? ^.^ – remélem, nem kell különösebben magyaráznom, hogy kívánok keresztbe tenni ama közönséges emberi lénynek, ki volt oly botor, hogy végigfecsegjen jó néhány percet. - Majd együtt kiválasztjuk ott azokat az ízléstelen darabokat, amiket magunknak úgysem vennénk meg. ^.^ – teszem még hozzá, mosolyomban egy cseppnyi gonoszsággal. Flavia van már olyan régen mellettem, hogy időnként fel merjek villantani előtte egy-egy aprócska szeletet önmagamból. Ez igencsak felszabadító érzés tud lenni ennyi színjáték közepette. Legalább azt tudom, nem fogom elfelejteni, ki is bújik meg a jelmez, az ócska szerep mögött. Igen, határozottan mámorító. De hát éppen ezért vonultunk most vissza ide. Már mindketten beleuntunk a ránk szabott kényszerszerepekbe. Talán valóban előkelő származású hölgyeket alakítunk, ám tőlünk mégis idegen az emberi életvitel, hogy nem léphetünk a magunk módján, amikor csak akarunk. Mi tagadás, ebbe a napba még én is belefáradtam, és a java még csak most jön. Ám a bosszú puszta gondolata is erőt ad a játszma folytatásához. A lehetséges jutalomról nem is beszélve. És bár kétségtelen – erről magam is meggyőződhettem nem rég -, hogy feladatunk nem veszélymentes, és temérdek meglepetést tartogat még számunkra, épp eme tények adják az egész feladat különlegességét. ^.^
Furcsa zajra leszek figyelmes, így intek húgomnak, maradjon csöndben. Tudom, hogy épp mondani kívánt volna valamit, azonban ezt a lehetőséget most nem adhatom meg neki. Nem szeretném, ha a hívatlan vendég, akinek feltehetően a korábbi, követő érzést is köszönhettük, kihallgatna minket. Az súlyosan károsíthatná a későbbiekre vonatkozó terveimet, ugyebár. ^.^ Leveszem a cipőimet, és mezítláb, teljes nesztelenségben osonok ki a szobából, ahol eddig tartózkodtunk a lakosztály előterébe. Kissé a falhoz simulok, hisz nem lenne kimondottan előnyös számomra, ha egy betörni vágyó ostoba idejekorán felfedezné jelenlétemet. ^.^ Legnagyobb meglepetésemre azonban a zaj megszűnik, szinte távozni látszik kiváltója. A folyosóról beszűrődő kopogó hangok minden valószínűséggel eme tényállást támasztanák alá. Hm, mily érdekes, különös események zajlanak ma köröttünk, nem igaz? ^.^
Sóhajtok egyet és intek húgomnak, várjon meg a szobában. Én eztán kilépek az ajtó előtti térbe és igyekszem tőlem telhetően alaposan szemügyre venni, mi változhatott meg vajon az iménti események hatására. Ám nem veszek észre semmit, csupán egy pergamenszín borítékon akad meg ibolyaszín pillantásom. Ezt a tárgyat emelem fel a padlóról, igen nagy óvatossággal. Feltételezem, az ajtó alatt csúsztatták be az imént. A zárat azért még ellenőrzöm, majd zajtalanul visszamegyek a főhadiszállás funkciójával ellátott szobába, hogy a boríték tartalmát már ott nézzem meg. Leülök hát az egyik kényelmes fotelba, mialatt kényesen ügyelve mind a papírra, mind a kezem épségére, szép lassan bontogatni kezdem az ismeretlen eredetű objektumot. Kissé elcsodálkozom, mikor meglátom a tartalmát. Hát, nem kimondottan ilyesmire számítottam. ^^”
– Úgy tűnik, több rajongónk van, mint gondoltuk. Különösen neked, Flavia kedves ^.^ – nyújtom át apró kuncogás után a borítékban lelt képeket testvéremnek, melyek mind őt ábrázolják a mai nap folyamán. Ha más nem, egy újabb információra fény derült ebből: valami oknál fogva egész nap követnek bennünket. Ám egy előnye mégiscsak van: némelyik húgomról készült kép igazán művészi. ^.^

Tárgy: Re: A térkép nyomában Szomb. Nov. 03, 2012 10:47 pm

Meglepetten nyitotta fel szemeit, ahogy hangos gondolataira való kommentálás helyet az ékszerválasztásra kapott feleletet. Kérdőn pillantott nővérére, némileg tanácstalanul az iménti cselekedetére, kicsit felemelve buksiját fordulva felé. Kacagásából pedig rájött, hogy most igen… belesétált fogadott nővérkéje aljas kis trükkjébe, melyre egy nagy sóhajtással reagált, megadva magát a gondolatnak és dőlt vissza a kényelmes franciaágyra.
- Mohhh… ez most nem volt vicces, Ivela-ane. – motyogta orra alatt, sértődött felfújt pocokfejet vágva pár pillanatig, míg apró haragja nem kezdett enyhülni. Nővére költői kérdésére elgondolkodott, legalábbis merte azt feltételezni, hogy csak elméleti úton vetette fel az előbbit. Neki ugyanis cseppet sem volt kifizetődő a túrájuk, több roppantul idegesítő és unszimpatikus emberi lény zargatta őket, ráadásul furcsa dolgok is történtek az árverés színterén, no meg egy értékes tárgyat sem szabadíthatott fel! Ez halmozottan nem túl pozitív, legalábbis nem tudja békés szemléletből felfogni mindezt, amit eddig átéltek. Ráadásul ott volt az a furcsa, követő érzés is, ami nem hagyja nyugodni… nem szereti, ha követik, ő követhet bárkit, de ez fordítva nem hajlandó elfogadni!
- Hmm? – tekint rá kérdőn nővérkéjére szeme sarkából, ahogy hallhatta elméletét, s csak most jött rá, hogy mennyire is igaza van! Valóban… mindezek, amiket át kellet élniük a délelőtt folyamán, arról tanúskodik, hogy nem lesz könnyű dolguk, még akkor sem, ha egyszerű emberekkel néznek szembe. Véleménye egy csapásra változott meg a délelőttel kapcsolatban, ha erre nem hívja most fel nővérkéje a figyelmét, lehet nem is veszi számításba, ami igazán nagy hiba lett volna tőle.
Szemeivel végigköveti nővérkéje minden mozdulatát, azon merengve, vajon mit szövögethet ő gondolataiban? Mi lehet az a terv, amit említett neki? Lehet, hogy már pár információfoszlánnyal valójában gazdagabb lett a délelőtt során, csak még nem jött rá, hogy mik is azok? Az egész olyan, mint egy óriási puzzle, amit ki kell rakni csak előtte meg kell találni hozzá a részdarabokat. Nehéznek tűnik, pedig biztosan egyszerű, csak gondolkodni kell rajta, hiszen ő milyen ügyes a dolgok megtalálásában. Így is tett, ahogy nővérkéje előbbi szavai újra és újra visszhangot nyert tudatában, s némileg kapizsgálni kezdett valamit… azt már tudják, hogy nem lesz egyszerű a térkép megszerzése, lehet valójában mindazok, akikkel találkoztak, ők maguk is azt akarják, amiért ők maguk jöttek? Számításba vehető, de akkor a vérontás minden bizonnyal elkerülhetetlen lesz, azonban a furcsa érzés, ami egész hazafelé tartó újuk során átjárta, egyszerűen nem képes sehol sem elhelyezni. Megmagyarázhatatlan számára annak eredete, beszélni is szeretne erről nővérkéjének, de hogyan tehetné ezt szóvá, amikor az úton érdeklődött erről vakot – süketet játszva tekintett el az érzés fölött, mégis nagyobb nyomott hagyott benne, mint azt gondolta volna.
- Megbosszulni Diodore urat? – ismétli meg Ivela-aneja kérdésében az őt megragadó részletett. Arcára sunyi mosoly kúszik, ahogy elképzelte, hogy a sokat fecsegő, roppantul idegesítő alakot, ki ráadásul minősíthetetlen viselkedésével még alávaló megjegyzéseket is tett feléjük az este folyamán, duplán visszaadhatnák mindazt a kellemetlenséget, amit nekik okozott. A bosszú pedig édes, egy igazán jó játék…
- Az emberek szánalmas trükkjei nem lesz számunkra akadály a megtalálásban, Ivela-ane? – dönti oldalra kobakját, nővérkéjére érdeklődő tekintettel nézve, miközben ülő helyzetbe tornássza magát. Eszébe véste azokat az alattomos szerkezeteket, amiket a nemes lelkű értéktárgy felszabadító ellen helyeztek ki az ostoba létformák. Úgy gondolják, hogy ez akadály egy arrancar számára, pedig valójában nem az. De azért ringatni kell őket abban a hittben, hogy valójában ér is valamit azon eszközeik, melyeket erre fejlesztettek ki, hiszen akkor annál jobban fáj az igazság, mikor szembenéznek vele! S le is fog hullani a lepel, amikor eljön a megfelelő idő. Találónak véli az ötletet, amellyel nővérkéje előállt, ráadásul pontosan neki való a feladat, már úgy várja, hogy lássa annak az ostoba Diodorenak a képét!
Arcára sunyi mosoly bontakozik ki, mellé pedig szemében a lelkesedés minden jele megtalálható. Már izgatottan várja a ma esti partit, amelyre gondosan felkészültek Ivela-anejával. Vagyis nem egészen gondosan, hiszen még nem volt alkalma tisztázni nővérkéjével azt a bizonyos követő érzést, mely úgy zavarta őt hazafelé tartó útjuk során! Már éppen szóra nyitotta volna a száját, mikor Ivela-ane kézemelésével jelzett, hogy jobb lenne, ha perpillanat most még egyelőre hallgatna. Kérdőn vonta fel egyik szemöldökét és fürkészte nővérkéje cselekedetét. Vajon mi történhetett? Figyelmét nem kötötte le ez a kérdés, bármennyire is érdekelte, igyekezett ügyelni gondolataira és a történésekre hárítani elméjét, még ha a szobába is kellett maradnia. Ha kezdetét veszi valami olyan dolog, ami megakadályozná a küldetésük sikerét, akkor időben lépni kíván Ivela-aneja oldalán.
- Mi történt, Ivela-ane? – kérdezi homlokráncolva nővérkéjére pillantva, arra várva, hogy megossza vele mit vélt hallani az imént. Apró pillantást is vet mindeközben a borítékra, melyet nővérkéje kezében láthatott. - Mi az, Ivela-ane? – billentette oldalra fejét kíváncsian szemezve az ismeretlen tárgyra, melyet nővérkéje tartott magánál.
- Nekem? – meglepetten vette át a felé nyújtott boríték tartalmát, s nézte meg őket, hogy lássa mi lehetett bennük olyan szórakoztató, illetve megtudja, mit is jelentsenek nővérkéje iménti szavai. Arcára a döbbenet és a sértettség egyvelege keveredett, nem tudta eldönteni, mégis pontosan hogyan is kellene reagálni ilyen kompromittáló képekre. Egyet azonban biztosan tudott, meg akarja találni a kép készítőjét és számon kérni erről az egészről. De legalább megmagyarázódott számára az a kellemetlen követő érzés, mely végigkísérte őket.
- Mégis, mit jelentsen ez, Ivela-ane? Az emberek a kelleténél is ostobábbak! Olyan dühös vagyok most, fej nélkül akarom látni az elkövetőt! – elsötétült tekingetettel meredt pár pillanatig a fotók tartalmára, mígnem nem tudva magában tartani a zavaros érzést, szavakban tört ki a szívére nehezedő érzelem kavalkád. S mennyire is igazat mondott! Szíve szerint vérét ontaná az illetőnek, de még az is csekély büntetés lenne a számára… magába kellene olvasztania az idegent, hogy tudja kivel is packázott, ha örökre eltörölné a föld színéről... inkább részesítené egy olyan harcban, amit sosem nyerhetne meg, óh igen! Ez lenne az igazi ítélet számára! Túl könyörületes lenne, ha nem szenvedve fosztaná meg létezésétől.
- Inkább ne is figyelj rám, Ivela-ane. – lépett az ágyhoz helyezett szatyorban pihenő elegáns ruhadarabokhoz, miközben a kezében tartott fotókat ledobta a kényelmes franciaágyra úgy, hogy a hátlapjuk legyen felül. Bár legszívesebben apró cafatokba tépte volna mérgében, de nem akarta, hogy elvakítsák kiszámíthatatlan érzések, hiszen azzal veszélyeztethetné a küldetésük sikerét! S ki tudja ki lehetett a címzett, talán pontosan ezt akarja elérni, tanult már egy – két dolgot nővérkéjétől, köztük ezt is, így igyekszik nem rést hagyni káoszba fordult érzelmein, amit mások esetleg kihasználhatnak.
- Olyan furcsa, hogy egymás után történik mindez, mintha valaki, vagy valami nem akarná, hogy megszerezzük a ládikát… – osztja meg nővérkéjével a meglátását, közben előhalássza sárga jelmezét a szatyorból. Gyönyörködve vezeti végig rajta tekintetét, nem igazán visel odahaza efféle szép kelméket, szóval most szeretné kiélvezni ezt a lehetőséget, még ha sokkal inkább szereti a zártabb, kicsit mondhatni fiúsabb ruhákat, de ezt a megjelenést nem engedheti meg egy ilyen alkalmon. Nővérkéje sem éppen díjazná…
- Mond csak Ivela-ane, fölvehetem? ^w^ – tartja maga elé a szoknyát, miközben felé fordul, vidám mosollyal arcán. Igyekszik az iménti fotós eseményt eltemetni magában és az ezzel kapcsolatos haragját majd mind arra az illetőre összpontosítani, aki küldte, amint eljön az ideje. Amúgy is hamarosan útra kellhetnek az árverés színterére, s ha eddig követte, valószínűleg utána is fogja, azonban nem árt időben elkezdeniük a készülődést. Ahhoz, hogy ismét visszarázódjon Babette Grivois szerepébe, időben el kell kezdenie annak szokásaival cselekedni, hogy kevésbé tegyen olyasmit, mely arra az emberi lányra nem illik. Pedig most tökéletesebben kell játszania szerepét, mint eddig, hiszen valaki megfigyeli őket.
- Segítesz ezt felvenni, Ivela-ane? ^w ^ – az elegáns öltözéket magára öltve nővérkéjéhez lépett az ametiszt lánccal a kezében, melyet önállóan nem volt képes nyakába aggatni. Most már neki is lesz szép nyaklánca, bár még mindig nem olyan gyönyörűséges, mint egy félhold medalion. Amint mindketten elkészültek már indulhattak is az árverés színterére, hogy időben megérkezzenek, ahogy azt két úri hölgynek is illik. Ahogy kiléptek szállásukról, amely fedezékül szolgált számukra és ismét eredeti énjük szerint tehették azt, amit tehettek, ismét Clair és Babette Grivois voltak. Az emberek tömegközlekedési eszközét egy taxi felkérésével indulhattak útra a kastélyba. Ő maga mindvégig kissé feszülten ugyan, de igyekezett tökéletesen Babetteként cselekedni, akárcsak délelőtt. Tekintetével többször is körbefürkészett minden helyet, amin keresztülmentek, hátha ismét fellobban, azaz idegesítő követő érzés, s észreveheti ki is áll e mögött. Talán csak egy olyan ostoba ember, mely minden hírességet körüllegyeskedik, hogy minél több dolgot kiderítsen róluk és megírhassa különböző újságokba. Nem lepődne meg ezen sem, de a helyzeten mit sem változtatna. El fogja intézni, amiért ilyen aljasságot tett és így megalázta őt! ^_^
A Versailles-i kastélyhoz érve az épület lampionokkal volt megvilágítva, klasszikus zene halk hangját hallhatták már a járműből is szólni, gazdag nép emberei sürgölődtek – forgolódtak az épület előtti parkosított részen, s nem csak ők voltak az egyetlen most érkezők, rengetegen jöttek, s még jönni is fognak egy ilyen nagy eseményre.
A személygépkocsiból kiszállva, csodálva vezette végig tekintetét a kastély esteledő látképén tekintet, így a szökőkút is sokkal csodásabban tündökölt, mint a délelőtt folyamán. Most már biztosan a 2. toronyban kívánja látni ezt a remekművet, itt az emberek úgy is elhanyagolják és rabságban tartják, majd ő felszabadítja, amint elérkezik az idő!
- Olyan gyönyörű nem, Clair frére? ^_^ – igyekszik a jelmezünkhöz mérten viselkedni, miközben belekarolva nővére karjába, lassú sétával közelítik meg a kastély bejáratát. A nappali feltérképezése során immáron úgy ismeri, mint a tenyerét. Minden apró zugot… és azt is tudja, hogy a Tükörgaléria mely pontján, mely számmal megáldva helyezkedik el a ládika, amelyért Seth elküldte őket ide, s éjfélre már minden bizonnyal az ő markukban lesz.
- Oh, szép estét, Grivois nővérek! – alig pár pillanattal ezelőtt tértek be az épület területére, s vehette szemügyre a jelenlévőket, mikor ismerős hang tulajdonosa szólította meg őket. De ez nem keltett benne semmiféle ellenszenvet, mivel nem a kellemetlenkedő Diodore úrhoz volt csatolható a beszéd, hanem a Tükörgalériában megismert Louis Bastienről, ki most is tárt karokkal közelít feléjük. - A pontosság megtestesítői, pompás! Kérem, kövessenek! Az árverés húsz perc múlva veszi csak kezdetét, de remélem, addig megisznak velem valamit a kisasszonyok. Persze, ha más tervük van a hölgyeknek, azt is megértem. Smile

– neveti el magát jó kedélyűen.
Mosolyogva figyelte az illető minden mozzanatát, milyen megszállottak is ezek az emberek… mit meg nem tesznek némi vagyonért, játsszák az angyali természettel megáldott, jó modorú úri embert, pedig valójában velejéig romlott mind. Akárcsak az összes többi vendég, kik békésen beszélgetnek egy – egy pohár bor vagy pezsgő iszogatása közben a hamarosan elkezdődő eseményről, mögöttük mégis ott lappang a számító hátsószándék a vagyon megszerzéséért. S belegondolva, hogy Ivela-anejával jellemezükkel most ők sem különbek náluk kissé elszégyeníti, de legalább ők tudják, hogy mi is az igazság, s ez a helyzeti előny felvidítja őt, eléggé ahhoz, hogy ne rontsa el a színjátékot.

Tárgy: Re: A térkép nyomában Vas. Márc. 31, 2013 11:21 am

Talán első pillantásra cseppet modortalannak tűnhet, hogy megfeledkezek válaszolni húgom kérdésére, a boríték tartalma mégis jobban érdekel ennél. Hiszen jómagam sem tudom, pontosan mi történt, ez pedig felettébb bosszantó már önmagában véve is. Éppen ezért ameddig nem tudom a választ, nem is áll szándékomban megadni feleletem eme kényes kérdésekre. ^.^ Mi tagadás, a pergamenszín boríték tartalma meglep, de feltételezem, nem csak engem. S mivel igencsak érdekelne Flavia reakciója a látottakra, át is adom neki a képeket, melyeket az imént találtam. Jól sejtettem, határozottan szórakoztat, amit látok kishúgomon. Nem szép tőlem, de néha vele is jó eljátszadozni egy kicsit. ^.^
– Ugyan, kedves, nem kell így megilletődni. Némelyik egész jól sikerült. ^.^ – persze ez neki nem biztos, hogy olyan megnyugtató, de az illető akkor is szerzett néhány kellemes pillanatot. A temérdek bosszantó mellé. Ez persze, ha lehetőségünk adódik rá, úgysem marad megtorlatlanul, de ezt kedves kishúgom is tudhatja már, hisz ismer. ^.^ - Gondold végig, Flavia, ha az illető ott lesz az esti rendezvényen, és nem zaklat feltűnően, még előnyünk is származhat a dologból. ^.^ Ha így adódna, és találkozol vele, inkább használd információszerzésre a képességeidet, kedves. Ugye megérted, miért kérlek erre? ^.^ – a feladatunk szempontjából kell néznem az eseményekre, és ha bekövetkezne az emlegetett helyzet, bizony úgy járnánk a legjobban, ha minél több információ kerülne a birtokunkba. Elvégre a tudás is egyfajta hatalom, nem igaz? ^.^ Mindazonáltal sajnálatos módon nem mi leszünk hazai terepen, bármennyire is próbáltunk felkészülni.
Kicsit meglep, hogy Flavia ennyire gyorsan képes visszafogni magát, de ez némi büszkeséggel is eltölt. Gyorsan tanul, ha akar, így nincs kétségem afelől, hogy tökéletesen – vagy megközelítőleg tökéletesen – fogja majd eljátszani a rá osztott szerepet. ^.^ Elvégre nem akarna csalódást okozni nekem, nincs igazam? ^.^ Szörnyen zavaró lenne, ha holmi hirtelen felindulások miatt buknánk el feladatunkat, amikor pedig ennyire fontos küldetésünk van. Nos, az elénk gördített akadályok alapján már feltételezhetjük, hogy valóban a térképet találjuk majd meg itt, s nem csupán vaklármáról van szó. Hiszen, ha nem lenne itt semmi, miért történne ennyi furcsaság ezen a helyen? ^.^
– Mire számítottál, kedvesem? Ha tényleg a Grálhoz vezető térképről van szó, csak úgy oda fogják adni nekünk a két szép szemünkért? Ugyan. Ennyire a legközönségesebb emberek sem ostobák. De személy szerint nem gondolnám, hogy emberek állnak a háttérben ^.^ – válaszolok egész hosszan, szórakozottságom jeleként. Várható volt, hogy megnehezítik majd a dolgunkat, nem tudom, Flavia mi másra gondolhatott. ^^” De az, hogy mindezt húgom is észrevette, azt jelenti, hogy kénytelen leszek legalább két tartaléktervvel készülni. Mit ne mondjak, nem egyszerűsítik meg a dolgomat. ^^” Annyi baj legyen, majd megfontoltabban és körültekintőbben játsszuk ki a lapjainkat, mint ahogy először kigondoltuk. Ennyivel engem még nem lehet zavarba hozni, bármennyire is kellemetlen lehet ez másoknak. ^.^
Húgom kérdésére csak bólintok, és az ablakhoz lépek, hátha az emberi világ fénye segít egy kicsit rendezni zavaros gondolataimat, vagy megvilágítja, mivel is állunk szemben. Nevetséges kis gondolat, nem igaz? ^.^ Bármennyit töprengjek is a megoldáson, nem segít. Kénytelenek leszünk holmi intuíciókra és ösztönökre hagyatkozni, hogy kipótoljuk előzetes stratégiánk vakfoltjait. Nem éppen kedvemre való játékmódszer. Mindazonáltal balgaság volna foggal-körömmel ragaszkodni valamihez, ami eleve bukásra van ítélve… Flavia hangjára megfordulok. Nem egészen értettem a kérdését, de azt hiszem, tudom, mit is szeretne. ^^” – Hát persze, kedves ^.^ – veszem át húgomtól a nyakéket, hogy feladhassam rá. Lassan valóban ideje lenne elkészülnöm még nekem is. Mégsem mutatkozhatok holmi városnézős hacukában egy külön alkalmi öltözéket kívánó árverésen. ^.^
Amint minden kiegészítő a helyére kerül, már indulhatunk is vissza az est, és persze küldetésünk fő színterére. Azonban szembe kell néznünk egy igencsak bosszantó ténnyel: amint elhagyjuk a főhadiszállásnak kinevezett lakosztályt, ismét hatalmába kerít az a különös érzés, mintha valaki figyelne. Ezzel nem is lenne akkora problémám, ha legalább érzékelném az illető lélekenergiáját, ám erről sajnálatos módon szó sincs. Igazán kellemetlen. ^^” Ám jelenleg mindez nem túl intenzív, inkább a megfigyelés tudata az, ami bosszantó. Akár egy tompa fejfájás, amivel nem lehet mit kezdeni, mert a fájdalom maga még nem tudatosul, de az összpontosítást már károsítja. Ám mivel ez ellen jelen pillanatban nem tehetünk semmit, megpróbálok tudomást sem venni róla. ^.^
Szerencsére nem kell túl sok időt eltölteni a halandók közlekedésre használatos eszközében. Kissé lassú a mi sonidonkhoz képest, de hát erről ők nem tehetnek. Olyan kis bájosan ostobák. ^.^ De legalább vendéglátónk ízlésére nem panaszkodhatok a helyszín, időpont, díszítés és zene kiválasztását illetően. Habár ezt a délelőtti öltözetére már nem tudom elmondani, ámbár reménykedem benne, ezúttal valami sokkal alkalmasabban jelenik meg. Igazán kellemetlenül érezném magam, ha egy ízléstelenül öltözött személy mellett lennék kénytelen megjelenni, vagy akár csak a közelében mutatkozni. ^.^ Persze mindehhez be kellene jutnunk az épületbe, ami Flaviám lelkesedésével legfeljebb annyiban lesz nehéz, hogy a sebességünket megfelelően válasszuk meg. S ha már ily különleges alkalomra vagyunk hivatalosak, megengedhetem neki azt is, hogy belém karoljon, nemde? ^.^
– Valóban szép, Babette kedves ^.^ – válaszolok húgomnak bájos mosollyal az arcomon, ahogy szép lassan közeledünk a bejárat felé. Meglehetős örömömre szolgál, hogy nem tesz semmiféle hirtelen vagy meggondolatlan mozdulatot, s eddig igen tehetségesen játszotta el szerepét. Eddig. Reményeim szerint ez az est további részeiben is így marad, máskülönben nagyon csalódott lennék. ^.^ - Önnek is szép estét, Bastien úr ^.^ – üdvözlöm bájos mosolyommal vendéglátónkat, bár azt hiszem, ehhez szükségem van színészi képességeimre. Az öltözéke jól van megválasztva, de ez a kölni… borzasztóan erős az illata, ráadásul nem is éppen mai divat. ^^” Micsoda aljas megcsúfolása az összhatásnak! Nagy kár érte, de kénytelenek leszünk elviselni. Minden esetre ez az apróság egy pillanatra képes elterelni a figyelmem a délelőtt tapasztaltakról, amikor belépünk az épületbe. Ostoba egy figyelmetlenség, sőt, amatőr hiba. ^^” - Milyen figyelmes! Hogy is utasíthatnánk vissza? ^.^ – komolyan, gondolkodom, hogyan lehetne elutasítani a meghívását, de sajnálatos módon jelen pillanatban nála van az összes adu. ^^” Nincs hát más választásunk, mint a feltűnően szagos úriemberrel tartani, hogy elfogyasszunk vele egy italt.
Amint a fogadás helyszínéül kijelölt terem küszöbét átlépjük, hirtelen minden egyes idegszálam és ösztönöm tiltakozni kezd. Számomra merőben idegen érzés lesz úrrá rajtam: menekülnék. Nem tudom hová. Bármerre, csak innen el. Feltételezem, Flavia is így érez, ám mindez csupán egy pillanatig tart, s már meg is szűnik. Ám akkor is kényszerítenem kell magam, hogy nyugodt maradjak, és pillantásommal figyelmeztetem testvérem, ő se tegyen másként. Eme néhány rövid másodpercben akkora önuralomra van szükségem az álca fenntartásához, hogy a következő pillanatban már arra eszmélek, vendéglátónk egy pohár pezsgőt nyújt felém.
– Igazán kedves, köszönöm ^.^ – fogadom el gondolkodás nélkül az italt, és kivételesen nem figyelek arra sem, Flavia kezébe mi kerül. Kimérten koccintok Bastien úrral, és ameddig minket szórakoztat nem kiemelkedő társaságával, kellemesen elcsacsogok vele bármilyen nemű csacskaságról, amit csak szóba hoz. Ahogy Diodore úr érkezése és csatlakozása után is. ^^” A további felesleges bájolgástól csupán az aukció kezdete ment meg. Némi megkönnyebbüléssel sétálok át a megfelelő terembe, Flavia társaságában. Talán az ital hatása, de teljesen megfeledkeztem a korábbi nyugtalanító érzésről. Mi több, már-már gyanúsan nyugodtnak tűnik minden. Mintha teljesen normális, és hétköznapi lenne, noha tisztában vagyok vele, ez lehetetlen. Már csak a délelőtti események miatt is. Hm, igencsak kellemetlen. ^.^ Ám nincs idő ilyen apróságokkal foglalkozni, hiszen épp itt a kínálkozó alkalom, hogy megmutassam kedves Flaviámnak, milyen is a megfelelően kiválasztott bosszú. Elvégre a terv ezen pontjától nincs okunk eltérni. ^.^
Miután helyet foglalunk a nekünk szánt ülőalkalmatosságokon, már kezdetét is veszi a műsor, és behozzák az első értéktárgyat. - Most figyelj, Babette. Mi az, amit magadnak soha nem akarnál megtalálni ezek közül? ^.^ – ezzel a kérdéssel próbálom jelezni testvéremnek a tervünk kezdetét. Itt az ideje megleckéztetni a drága időnk elrablóját, hogy olyasmire licitáljon, amit mi persze nem akarnánk. Persze ehhez először be kell ugratni egy valóban jó vételbe. Az emberek annyira kiszámíthatóak. ^.^ Cseppet sem meglepő, hogy az ostoba halandó fejest ugrik a kis tréfánkba. És Flavia segítségével csak még mulatságosabb. Éppen ezért igencsak nehéz megállni kacagás nélkül, de mindez csupán önfegyelem kérdése, amit kedves kishúgomnak sem árt szem előtt tartania, ha kifogástalanul óhajt ma szerepelni. ^.^ Reményeim szerint könnyedén fogja venni az elé gördített akadályokat.
A díszes ékszerdoboznál kénytelen vagyok elkapni testvérem kezét. Bármennyire is szeretnénk, még nem lehet a miénk, és a legkisebb rezdülésünkkel sem szabad elárulnunk, hogy igenis, ezért jöttünk el ide. Amennyiben valóban szemmel tartanak bennünket – amit jelenleg egyáltalán nem érzékelek -, akkor az igencsak súlyos hiba lenne, mely veszélyeztethetné küldetésünk sikerét. Ha az alattomosság és álszentség a siker záloga, hát élvezettel fogok élni mindkettővel. ^.^ Bár tagadhatatlanul kellemetlen érzés, hogy a ládikó elkél, és mi még csak meg sem próbáltuk megszerezni, emiatt pedig további órákat vagyunk kénytelenek itt tölteni, mégis el kell viselnünk. Ebben csak a Diodore úr bosszantására kitalált játék nyújt némi szórakozást. Túl sok itt az ízléstelenül kiválasztott öltözet, frizura és kiegészítő. ^^”
Váratlanul Flavia különös izgatottságára leszek figyelmes. Egészen addig nem értem, ameddig meg nem pillantom az éppen kalapács alatt lévő tárgyat. Hát persze, hogy az a tökéletes Mona Lisa másolat. ^^” – Mondd csak, szeretnéd? ^.^ – teszem fel a kérdést testvéremnek. Végülis, ezt megengedhetjük magunknak – végül úgyis fizetés nélkül készülünk távozni, de ha nem sikerülne, ennyi még belefér. És reményeim szerint annak a bosszantó Diodore úrnak kiürült már az erszénye eléggé ahhoz, hogy ne állhasson az utunkba. Hiszen ez az aukció utolsó darabja, és valamiért nagyon kell az én kedves húgomnak. Hát legyen meg ennyi öröme. ^.^
A fő esemény ezzel véget is ér, s mi visszatérünk a korábbi fogadóterembe. Az eddigi nyugalomban szinte teljesen meg is feledkeztem arról a különös veszélyérzetről, ami ebben a kastélyban jelentkezik, s most, hogy ismét belépünk ebbe a „bálteremnek” is kinevezett helyiségbe, szinte hullámként csap át felettünk. Nyugtalanító, hogy eddig vajon miért nem, s miért jelentkezik ebben a teremben különlegesen nagy koncentrációban? Erre jó volna mihamarabb rájönni, mert egyre inkább menekülni vágynék innen, hiába a pompás, cicomás máz. Hisz ki tudná nálam jobban, mily veszedelmeket rejthet a látszólagos kedvesség? ^.^ S mindebben a legbosszantóbb, hogy nincs alkalom húgommal megbeszélnem a tapasztalataimat, vagy megérdeklődni az ő véleményét az ügyben. Ezt a kis bosszantást csak tetézi a megjelenő, ifjú lovag, ki meghajol Flavia előtt, s kezét nyújtja neki.
– Mondja csak, Grivois kisasszony, megtisztelne egy tánccal? – mézes-mázos modora a korábban megismert úriemberekét idézi. Mindemellett pedig abból a bizalmas pillantásból ítélve, mit a már említett kettőssel vált, kétlem, hogy húgomnak módjában állna visszautasítani. Ezt mind pillantásommal, mind egy gyengéd lökéssel igyekszem tudomására hozni. Akármennyire kellemetlen is ez számára, most nem tehet mást. Hűnek kell maradnia a figurához. ^.^

Tárgy: Re: A térkép nyomában Szer. Szept. 04, 2013 8:49 am

Flavia kissé megütközve fogadja nővére tanácsát miszerint bárki is áll a fotók hátterében, azt ki kell használnia a kellemetlenség ellenére is, amit most okozott neki. A feltételezése, miszerint némelyik kép valóban jó, csak arca pipacsszínt vett fel. Karba font kézzel fordult oldalra, hogy nővérkéje ne vegye észre hirtelen jött zavarának jeleit.
- Könnyen beszélsz Ivela-ane, ez nem veled történt meg… – utal morcosan a képekre. Persze a kifejezés, hogy „vele történt” sem éppen pontos, hiszen tulajdonképpen Babette Grivois van zaklatva a fotók által, s nem ő. Ugyebár az mellékes közrejátszó tényező, hogy kölcsönvette a lány testét a küldetésük erejéig.
- Igen, értettem, Ivela-ane – Flavia lehunyt szemekkel bólint, majd mély levegőt vesz, hogy zavarát teljesen elkergesse más vizekre. Örült, hogy a készülődés lekötötte a gondolatait.
- Szerintem az emberek eléggé ostobák, ezért is aranyosak, no meg ínycsiklandozó ízűk is van ^p^ – nyalja meg szája szélét, reagálva a nővére térképpel való kapcsolatos válaszára, melyben az egyszerű emberek kerültek szóba. Flavia nem egyszer sajnálta őket, amiért a legtöbben képtelenek látni a „természetfeletti” dolgokat, csak hogy az ő szavukkal fogalmazza meg az arrancarok népét. A gondolatra széles mosoly bontakozott ki arcán, kezdett tényleg megfeledkezni a fotókról, már – már teljesen eltemette a gondolataiban a képeket.
Flavia Ivela-aneja által felrögzített nyakláncban mosolyogva gyönyörködött pár másodpercig, ujjával megérintve az ametisztből készült függőt rajta. Egyszerűen képtelen betelni vele, így ha végeztek az itteni teendőivel, természetesen a gyűjteményét fogja gazdagítani eme drága ékszer.
- Min merengsz ennyire, Ivela-ane? – kérdezi kisvártatva, hiszen feltűnt neki az előbb, hogy nővérkéje icipicit lassabban reagált a megszólítására. Nagyon remélte, hogy nem a lókötő Badrun járt imádott nővérkéje gondolatai, mert nem létezik, hogy a két lábon járó drága tárgyak fogva tartója többet jelentsen Ivela-anejának nála.
Flavia arcán némi aggódás bontakozott ki, ahogy nővérkéjére pillantott kérdése során. Persze nem lepődött volna meg, hogy a helyzet, amibe belekerültek, az terheli imádott nővérkéje vállait, hiszen ő is ugyan úgy aggódik a végkimenetel miatt. Bár borús gondolatait tudja, hogyan kell enyhíteni, hiszen ez is csak egy játék! Egy színdarab, amelyet a szereplők viselkedése szerint kell alakítaniuk egy rendkívüli csattanóval meghintve a végét. S addig nincs semmi dolguk, mint játszani, alakítgatni a bonyodalmat, és mivel imádott nővérkéjének sokat jelent a feladatuk sikeressége, így még arra is hajlandó, hogy a zaklatóval – ha netalántán felfedi magát az ünnepségen – is kedvesen viselkedjen. Persze ez nem jelenti azt, hogy az első adandó alkalommal nem fogja megbüntetni a tettéért. ^_^
Flavia kissé zaklatott volt a kastély felé vezető úton. Ismét érezte a zavaró érzést, mintha valaki figyelné őket, lesné minden lépésüket. Idegesítette. Ha ő tesz ilyesmit az más, így rendkívül pedzegette ez a valami, avagy valaki a türelmének vékonyka fonalait. Mély levegőt vett és inkább a hely szépségére igyekezett koncentrálni, hiszen nem mindennapi színtér az, ahol most eltöltenek pár órát nővérkéjével. S a szökőkút még mindig nagyon csábítja a gondolatait… ^_^
Flavia nővérkéjéhez hasonlóan illendően üdvözölte Bastien urat, bármennyire is tartja kotnyeleskedőnek valójában. A szerephez hűnek kell maradnia, bár ahogy próbált látszólag koncentrálni a férfi beszédére, figyelme rendszeresen elkallódott, nem érdekelte. S azon kapta magát, hogy sokkal inkább a furcsa, őket megkörnyékező figyelő érzésre terelődnek gondolatai. Lopva nézett körül nem egyszer, hátha megpillantja, ki vagy mi az, melynek figyelmét így kiérdemelték nővérkéjével. De a népes ünnepélyes társaság nem egy tagja illette lenyűgözött pillantással őket, lévén perpillanat a híres Griovis testvéreket alakítják színházi színészeket túlszárnyaló előadásukkal. ^_^”
Flavia teljes egészében nővérkéjére bízta magát, s megütközve fogadta, hogy a rendkívül kellemetlen úr meghívását elfogadta. Pillantását imádott testvérére szegezte, arcát fürkészve, hátha testbeszéddel megmagyarázza az indokot, miért határozott így. Persze rögtön igyekezett jó arcot vágni az egészhez, még ha belül rendkívül zavarta is ez az egész.
Flavia a terembe lépve, ahova Bastien úr vezette őket, kirázta a hideg. Idegesen nézett körül, a veszély forrását keresve és erős késztetést érzett arra, hogy 180°-os fordulatot téve megfutamodjon, messzire, egyenesen Hueco Mondoba Desmond-apuja óvó, védelmező társaságába.
Azonban ezen gondolatai nyomban elillantak nővérkéje szigorú pillantására, melyre Flavia, amilyen hamar csak tudta, összeszedte magát. Mély szusszanással erőltetett magára nyugalmat, s igyekezett ezt az érzést eltemetni magába, a haragja és a türelmetlensége mellé, mely a követő érzésből származott, ami egész nap végigkísérte őket. Valakik tényleg szövetkeznek ellenük, igazat kell adnia nővérkéjének eme pár órával ezelőtt tett megállapítására. Flaviának ez nagyon nem tetszett, s nehezére esett borús gondolatai mellett mosolyogva átvennie Bastien úr által nyújtotta pezsgőspoharat, miközben kezében már egy aranyevőkanál kélt szabadságra és kapott új helyet zsebe mély pontján, nem tudván ellenállni a csábításnak.
- Clair frére a jelenlegi óra kissé aggasztó az árverésnek, nem gondolod? – miközben nem egy asztalt megjárt, kincsek után járkálva, miután a rendkívül rossz ízesítésű italt elfogyasztotta nővérkéje és az utálatos Bastien úr társaságában, s sikeresen kisebb szabadkozásokkal eloldalazott mellőlük. De az árverés kezdetét nem hagyhatta figyelmen kívül és mindhiába hívogatta a nagy drágának tűnő váza a sarokban, mely kegyetlen fogva tartói keze alatt ott árválkodik, egyedül. Sajnos be kellett látnia, már nem férne el a zsebében, pedig igazán húzott érte a „szíve”, vagyis helyesbítve enyves keze. De nem felejthette el miért is jöttek nővérkéjével. Flavia csak remélni tudta, hogy Ivela-aneja érti a burkolt utalást az felé, hogy az előbbi kellemetlen érzések mellett, most minden nyugodt, túlságosan is. S ez cseppet sem nyerte el tetszését.
- Hm… talán azt a hamis arannyal befedett fogas ^_^ Vagy azt a rozoga ülőalkalmatosság, vagy talán a gyémántból készült ékszerszett, szép, szép, de tucat tárgy, minden második szakboltban beszerezheted, attól még ha ehhez társítottak egy nevet, nem lesz szebb tőle ^_^ – hosszan legeltette a szemét a minél szebb és jobb kellékeken, melyek árverés céljából voltak felsorakoztatva, mire döntésre jutott nővérkéje kérdésével kapcsolatban, hiszen ez igen komolyan érintette. Gyűjteménye valójában végelláthatatlan, hely van benne bőven mindennek, de ez a két tárgy, még ha könyörögne, sem bővíthetné kincsei társaságát. Egy kétszáz éves fotel, melyhez híres nevek fűződtek valahogy nem izgatta a fantáziáját, illetve az ékszerszett, melyet egy neves hercegnőnek tulajdonítottak sem keltette fel érdeklődését, mint ahogy a fogas sem, melyről úgy állították aranyból van, de csak rá kellett nézni, hamis volt, egy másolat. Azonban az a festmény, lehetet átverés, mégis vonzotta a tekintetét! - Az a másolat, Clair frére… mondd, nem lehetne, hogy esetleg, hogy talán… – próbálja rávezetni nővérkéjét, hogy mennyire áhítozik érte. Ha megszerezné a másolatot, könnyedén kiválthatná azt az eredetire, majd az eredeti fényesíthetné a gyűjteményének tárházát. Flavia boldogan eljátszott a gondolattal, míg az árverés lassanként, de haladt előre.
Flavia ezután átadta nővérkéjének a terepet, jót szórakozva az árverésen, némi tanulói vággyal figyelve imádott Ivela-aneja tetteit, hiszen tőle megannyi mindent tanult már, s most az árveréseken való magatartást is elsajátítja, de csak akkor, ha rendesen figyel természetesen. Rendkívül ügyelnie kellett magára és arckifejezésére, nehogy elárulja Diodore úrnak, hogy mennyire szánalmas afelől, hogy ily’ egyszerűen sikerült a mély tóba ugrasztaniuk. Inkább minden egyes árnövelésénél igyekezett méltatlankodó jeleket tanúsítani, hogy hű legyen szerepéhez. ^_^
- De, nagyon szeretném, Clair frére! *-* – ragyogó szemekkel bólint nővérének, bár gonosz tervét ezzel kapcsolatban nem osztja még meg, majd ha eljön az idő, akkor természetesen elárulja Ivela-anejának a gondolataiban felépített akciót. Flavia repesett az örömtől, megkaphatja a tökéletes Mona Lisa másolatot!
Flavia megkönnyebbülten nyújtózkodott, hiszen a kép az övüké lett az árverés végén, ráadásul Diodore urat sikerült jól megtréfálniuk, s ahogy ez eszébe ötlött olyan kacaghatnéka támadt, de visszafogta magát. Főleg, hogy most értek a leglényegesebb feladatkörbe: a láda megtalálásba, a szakterülete! Flavia már rendkívül várta, hogy megcsillogtathassa nővérkéjének eme tudását ezen nap során, főleg, hogy pontosan tudta kinek a markát ütötte a ládika.
Flavia jókedve azonban rögtön elillant, ahogy visszatértek az előbbi terembe és a kellemetlen érzések kezdtek tetőzni nála ismét, melyet igyekezett a legjobb színészi tudása szerint eltemetni magában. Homlokráncolva pislogott nővére irányába, már szóra szerette volna nyitni a száját, mikor útját elállta egy fess fiatalember. Eleinte tanácstalanul pislogott annak hajladozására, azt latolgatta magában, hogy netalántán fáj-e a dereka? Bár kételkedett ebben, hiszen igen fiatalnak látszott az illető számára, legalábbis a szemében. De erre a pár pillanatra legalább sikerült feledtetnie a furcsa negatív érzéseket. Flavia azonban tétovázott bármilyen válasszal is előállni a felkérésre, nem számított rá, s bizonytalan volt, azon merengett: Babette Griovis mit tenne egy ilyen pillanatban? A fiatalember szép volt, kedves volt, de nem az ízlése, semmi sem fogta meg benne az udvariasságon kívül, de azt mindenki elő tudja adni ugyebár. ^-^”
- Hát… én… – zavartan pislogva keresett más pontot a teremben, amit illethetne a tekintetével, de rendszerint azon a szép vázán, s a fiatalemberen ragadt meg, hiába próbálta kerülni annak mézes-mázos arckifejezését. Végül csak egy lökést érzett háta mögül, mely során a felé tartott kézben talált fogózkodót. Flavia meglepetten lesett háta mögé, ahol mosolygó nővérkéje állt, tekintette egyöntetűen sugallta a „Na de… Ivela-ane TT-TT” – siránkozó szavakat. Közben pedig igyekezett elfogadni, hogy nincs más választása.
- Igen, szívesen önnel tartok ^-^ – igyekszik a lehető leggyorsabban és megfelelőbben visszarázódni szerepébe. ~ Nem akarok T-T Ivela-aneee! T^T ~
Flavia arca némileg paradicsom vörös színt vett fel, nincs hozzászokva ilyen szituációkhoz, s most sem igazán tudta mit kellene tennie, főleg emellett a vállára ránehezedő zavaró tényezők mellett.
- Az úr ismer engem, de én nem ismerem őt, s nem szeretnék tudatlan lenni, mint a tündérmesék szereplői, így elárulná a nevét, ha szépen kérem? ^_^ – igyekezett jó arcot vágni kérdéséhez, miután apró szusszanással azon volt, hogy beletörődjön helyzetébe, emellett természetesen viselkedni. Már amennyire tisztában van azzal, hogy a szereplő, kinek testébe belebújt így reagálna egy efféle helyzetben…