NTV Karakura stúdió

Tárgy: NTV Karakura stúdió Csüt. Nov. 22, 2012 10:23 am

Topic neve: NTV Karakura stúdió

Helyszín: Karakura belváros

Leírása:
Nippon Television Network Corporation, Karakura, Tokyo, Japan (日本テレビ放送網株式会社 Nihon Terebi Hōsōmō Kabushiki-gaisha)
Alapítási dátum: 1952 Október 28
Alapító: Matsutaro Shoriki, jelenlegi vezérigazgató Noritada Hosokawa
Nagyobb részvényesek:
-Yomiuri Shimbun Holdings: 27%
-CBNY-ORBIS Funds: 9.2%
-Teikyo University: 3.6%
-NTT DoCoMo, Inc.: 3.0%

Szerződött munkatásak:
- Daemon Nagai (2005 óta)
- Kitai Panji (2012 óta)
- Hwang Sun Hi (2012 óta)
/A tv stúdióhoz tartozni szándékozás kérelmét Daemon Nagai felé legyetek szívesek intézni./

Fél évszázados múltra visszatekintő TV csatorna, mely alapítása óta folyamatosan bővülő műsorkínálattal és egyre szélesebb körben elérhetően sugározza adását. Az első kereskedelmi csatornaként indult el Japánban, igaz mára már számos versenytársa van a piacon. Az 1970’s évektől kezdődően már a világ számos pontján, például Londonban és New Yorkban is büszkélkedhet kirendeltséggel. Japánban található stúdiói közül a Karakura városrészben található az egyik legnagyobb, ahol a csatorna saját műsorainak nagy része készül. Rengeteg állandó díszlettel berendezett kisebb stúdió, és jónéhány folyamatosan változó berendezéssel rendelkező nagyobb helyiség együttese az épületkomplexum, melynek központi eleme egy impozáns felhőkarcoló képében foglalja magába a vezetőség irodáit. 2009 Február 29. óta ez a csatorna főhadiszállásaként üzemel.

Főépület:

Állandó műsorok például:
- ZIP! (reggeli hírek)
- News Every (esti hírek)
- Bananaポップ!! (Banana Poppu!!),
- D☆NL (Dance☆NightLife ),
- Gossips about Celebs

Doramák például:
- You’re beautiful
- Rooftop prince
- Time between dog and wolf
- A palota hercege

Képekben:

A főépületben található még egy méretes étkezde és kávézó, ahol a megfáradt színészek és dolgozók pihenhetnek két forgatás között, vagy épp megbeszélhetik a további teendőket egy csésze kávé mellett.
Kantin:

Tárgy: Re: NTV Karakura stúdió Csüt. Nov. 22, 2012 10:27 am

Sajátos bemutatkozás （_ _，）/

Lendületesen kapkodta össze asztalán heverő leveleit, melyet a délelőtt folyamán gyűjtött össze lelkes rajongóitól. Rózsaszín ködfelhőbe veszve érzett késztetést arra, hogy lehuppanjon a székre, és azonnal belekezdjen azok olvasgatásába. Még mai napig nem hiszi el, ilyen kedves emberek figyelik munkásságát. Ha csak ebbe belegondol, szívéhez tapasztva apró tenyereit pirul bele. Jól emlékszik, milyen volt az első alkalom, mikor minden előjel nélkül szólították nevén az utcán, egy közös fotó reményében. Ezért élvezte mindazt, amit csinált. Érvényesülhetett a műsorvezetés kiismerhetetlen, sejtelmes, mégis fantasztikus világában. Rengeteg különleges emberrel találkozhat, zsong körülötte az élet. Fogalma sincsen, mit kezdene egy hétköznapi szituációval. Persze Ő is az emberek közé tartozik, mégsem sikerül neki összeraknia saját megjelenését, mondjuk egy piacon zöldséget áruló munkáséval. Panji és a kemény fizikai munka valahogy nem passzol. Ő így tökéletesen ki tudott teljesülni. Széles mosolyával arcán rendezgette a papírokat egy stócba, majd igyekezett úgy kezeibe pakolni, hogy azok ne akarjanak a létező leglehetetlenebb módon kiugrándozni. Nem volt egyszerű feladata. Rendesen meggyűlt velük a baja, hiszen ha jobban összeszorította azokat, majd nem figyelt, harmonikaként mozogtak. Erről az egyszerű dologról még kiskorában olvasott mágusok jutottak eszébe. A fekete cilinderes férfik folyton a kártyalapokkal játszották el ezt. Ujjai közé szorította azokat és egy jól irányzott mozdulattal szanaszét röppentek a lapok. Azonban Panji nem készült varázslónak, sem pedig szemfényvesztőnek. Egyszerűen a leveleket zsebébe, a maradékot meg tenyere közé akarta gyömöszölni. Büszkén húzta ki magát, közben pedig szabadon maradt kezével a pink tigrismintás, kötött pulóverében turkált. Munkája végeztével, rutinszerűen nyúlt tapogatós telefonja után, hogy azon hallgathasson zenét. A zene olyan dolog a számára, amit ha megvonnának tőle, garantáltan a padlóra kerülne. Könyvet tudna róla írni, mennyire felszabadultnak érzi magát, miközben a két fülében ordít valami eszméletlen zenebona. Éppen ezért nem hanyagolva bevett szokását ügyesen belealkotta füleibe a két fülhallgatót, aztán már indította is egyik új kedvencét. Imádja az ilyen dallamokat. Talán értelmes mondatokba nem tudná megfogalmazni, de mikor ilyen szenvedős, nagyon szerelmes zenéket hallgatott, kicsit megnyugodott. Lelkes nem kalapált olyan hevesen, már tényleg kéne maga mellé valaki. Egy olyan személy, akit teljes szívéből szerethet, elhalmozhatna minden csupa jóval és széppel. Azt érezte nincsen minden veszve, hiszen mellette még olyan sokan járnak azonos cipőben. Ha le akarná egyszerűsíteni a dolgokat, örült annak, más is érzi ezt a szerencsétlen, szeretetéhes helyzetet. De jelen pillanatban eszébe sem jutott az, depressziózzon. Sokkal jobban lekötötte, beüljön a kantinba és egy finom sütemény mellett nekilásson az olvasgatásnak. Az egyetlen dolog, amit nem szeret az NTV székházában, az a szédítő magasság, ahova minden nap fel kell jutnia. A lefelé út meg még macerásabb. A liftben mindig elkapja a szorongás, és az enyhe hányinger, így félúton mindig megáll, és az út maradandó részét lépcsőzéssel teszi meg. Szerencsére Panji pozitívan áll hozzá a dolgokhoz. Pont ezért mondogatja eltökélten magának, fitt marad, a lépcsőzés igenis egészséges. Ráadásul zene mellett még gyorsabban leér az alsó szintre, mintha csak némaságába burkolózva battyogna, azon tanakodva, vajon mikor bukik hasra. Nem lenne túl sok kedve legurulni a legfelső szintről. Ki tudja, mikor állna meg. Megúszta, egyszer se törjön csontja, ezek után sem akar hasonló élménnyel gazdagodni.
Kilépve a liftből már csak a lépcsőzés várt rá. Elütve az időt táncikálni kezdett. Szuper kedve volt. Bárkivel összetalálkozott, széles mosollyal integetett és köszönt. Ha arra gondolt, hamarosan telitömi magát egy habos, édes, mézes süteménnyel, tökéletes lesz napjának befejezte. Semmi más nem várt rá, hazamenjen, pihenjen és este elvigye imádott kölyökkutyáját a parkba sétálni. Bőszen tervezgette, meg ujjain számolgatta, mikorra ér haza, ha előtte habzsolt egyet, na meg fanleveleket olvas. Annyira el volt varázsolva észre sem vette valaki közeledik felé. Ráadásul igen gyorsan. És még gyorsabban. Ugyanolyan bohókás léptekkel szökdécselt, arra viszont nem számított, mikor végre felpillant, már késő. Érezhetően nekikoccant válla a szembejövő karjával, a levelek pedig mintha csak erre a malőrre vártak volna, bombaszerű robbanással repkedtek szanaszét a folyosón. A meglepettségtől bután pislogott, aztán időt sem hagyva, feldolgozza, mit folyik körülötte, feljajdult, kitépte füléből a fülhallgatót, és leguggolt a földre. Amilyen gyorsan csak tudta fel is kapkodta a szétszóródott papírokat, azzal már nem is foglalkozott, milyen sorrendben, csak megint kezébe tudhassa azokat. Már maga sem tudja mi módon terelődött pillantása szerencsétlen áldozata felé, de annyira elmélázott, már csak arra emlékszik, intenzíven a másik szemeibe mered. Jéggé dermedten vette fel a pillanatnyi pozícióját, még halványan száját is eltátotta. Nem tartott túl sokáig, pont annyi ideig, amennyi elég ahhoz, teljesen zavarba jöjjön, ha nem lett volna eléggé összekuszálódva, az áldozat felismerése teljesen letaglózta. Még azt is elfelejtette, azt tervezte, hogy illendően meghajol vagy százszor és bűnét sajnálóan bocsánatokkal fogja megszórni azt a valakit. Csak hogy nem szimpla valakiről volt szó. Történetesen Daemon Nagai karját merészelte megütni. Nem volt szándékos, de úgy érezte orbitális hibát követett el. Elakadt levegője, és miután visszatért az élők világába, még jobban kikerekedtek szemei, mintha csak szellemet látott volna. Olyan gyorsasággal pattant fel, és fordított hátat, esélye sem volt a színésznek bármit is hozzáfűzzön a történtekhez. Ninjaként szelelt el, mintha sosem járt volna azon a folyosón. Két pislogás alatt már a másik szárnynál tartott, közben pedig próbált értelmesen gondolkodni. ~Mégis, mi üthetett belém? Hogy tehettem ilyet? D-Daemon… meg én… itt… puff…! Csak ezt ne! Ekkora ballépést, most aztán benne vagyok a bajban. Annyira nem akartam! Miért pont most, miért pont itt, és miért pont Ő? Sürgősen, gyorsan, futni, futni! Igen, igen már ott is van a kantin! Szedd a lábad, Pan-chan! ｡ﾟ(ﾟ´Д｀ﾟ)ﾟ｡~ Loholt egyenest az ajtó irányába. Már nem érdekelte a zene, az lebegett előtte, minél gyorsabban odaérjen a pulthoz. Focistákat megszégyenítő cselességgel szlalomozott az emberek között. Most tényleg odafigyelt, senkit ne akarjon fellökni. Pedig még eszeveszettebb tempóban közlekedett, mint mikor meglökte Daemon-t. a pulthoz közel már tépte ki nadrágjából a békás pénztárcáját. Hevesen vette a levegőt, olyan hirtelen akarta kikérni a rendelését, óriási kuszaságot beszélt. Teljes zavarban futott neki újra a mondatnak, aztán már nem is számolgatva az aprókat, csak egy marékkal odahajított és már ott sem volt. Lelke szakadtából vágtázott, kétségek között gyötrődve. ~Csak megtaláljam, még nem járhat messze… itt kell lennie. Ugye még itt lesz?~ Jobbra-balra nézelődve sprintelt vissza azon az útvonalon, ahol az előbbi incidens történt. Végül a távolból egy hasonló alkatú, és ruházatú embert pillantott meg, így lefékezve vett egy jobb kanyart. Vérszemet kapva üldözte, nem hagyhatta meglógjon. Persze ügyelt arra, egy korty se lötyögjön ki a kávékülönlegességből, amit ő csak ritkán vesz meg, mert rémesen drágának találja. De most a helyet megkövetelte. Nem is érdekelte, mennyibe kerül, csak kikérte, rányomta a tetőt, és futott, ahogy csak tudott. Erősen leverte a víz, de már a közelében járt. Kitérve mellette, a semmiből az elismert színész elé ugrott. Nem mert a szemébe nézni, csak lehajolt, olyan mélyen amennyire gerince engedte, a kávét pedig feje fölé emelve tartotta egyenest Daemon arcába. Panji szíve úgy dobogott, lemerte volna fogadni, pár másodperc múlva kiugrik a helyéről. Alig bírta visszatartani, ne úgy lihegjen, mint egy kivert kutya.
- Sajnálom!
Kiáltott fel végül, miközben a férfi cipőjét koslatta. Másfelé nem nagyon mert volna nézni. Annyira röstellte a dolgot, hogy nem látott semmilyen kiutat szorult helyzetéből. A nagy csendre azonban lassan feltámadt kíváncsi-énje és óvatosan felemelte fejét. Csak egy pillanatra nézett rá a hírességre, valószínűleg a leggyogyósabb arckifejezésével, de rögvest összeszorította szemeit és újból lehajtotta fejét.

Tárgy: Re: NTV Karakura stúdió Szomb. Nov. 24, 2012 2:41 am

Sajátos bemutatkozás ＼(；￣Д￣）

Mennyivel egyszerűbb volt az élete addig, amíg csak pózolnia kellett a kamera előtt, vagy netán prózában előadnia magát. Tökéletesen meg is volt elégedve vele. De elkövette azt a ballépést, hogy igent mondott az első rövidke dal betéttel rendelkező reklámjára. Nah itt aztán vérszemet kapott menedzsere, és ezután sorra bólogatott igennel, Daemon legnagyobb örömére a hasonló kaliberű ajánlatokra. Mondván, hogy ezekből sokkal több a bevétel, mert a fülbemászó dallamokat az emberek könnyebben megjegyzik. Lehet benne valami, de ő attól még nem díjazta, hogy egyre többet kellett dalolásznia meg táncikálnia egy-egy reklámfilm kedvéért, sőt még énektanárhoz is besorozták. De ez még mindig nem jelentette a dolgok végét. Erről tanúskodik a már lassan egy éves szerződése a Popcorp nevű zenei céggel. Észre sem vette, és már legalább annyi pénz keres az énekléssel is, mint a színészettel, ugyanis manapság egyre több dorama követeli meg mindkét oldalának megvillantását. Jó, ezt még valahogy feldolgozta… de az már kezdett tényleg hab lenni a tortán, hogy mostmár mindenféle hangszereken is meg akarják tanítani játszani. Attól, hogy jóképű még nem fog tudni szerelmes nótákat pengetni a tábortűznél, ha a kezébe nyomnak egy gitárt. A következő reklámfilmhez ugyanis megint szükség volt erre a kellékre. A forgatás csak kora délután kezdődött, de egész délelőtt azon vergődött az irodájában, hogy memorizálni tudja azt a pár akkordot, amit produkálnia kellene. Már azt hitte, hogy begörcsölnek az ujjai, mire elfogadható minőségben adta vissza. A maximalizmus azért természetesen most sem hagyta nyugodni a képernyőn való megjelenéssel kapcsolatban. Bármit sóztak rá, bármennyire nem volt kedve hozzá, akkor is ott motoszkált benne a bizonyítási vágy, hogy azt a lehető legjobban adja vissza. Igazából ez volt a legfőbb mozgatórugója annak, hogy még mindig nem hagyta ott ezt a pályát. Mivel ehhez értett a legjobban, ebben keresett kihívásokat, hogy képes-e saját magának megfelelni egy-egy új szerepben. Aztán ha elégedett magával ezt is felírhassa arra a terjedelmes listára, ami a különböző arcait sorakoztatja fel. Ezzel természetesen megalapozva a „kellemes” hangulatát jelent meg a megadott stúdióban, szokásához híven, némi késéssel, hogy elkezdhessék az újabb nevetségesen nyálas pocky reklám forgatását. Egyedül annak örült, hogy ez nem lesz túl hosszú, így valószínűleg egykét óra múlva már szabadul is innen, és mehet ebédelni, amire a retkes gitár miatt nem volt ideje. És még a forgatás alatt sem hervadhatott le az arcáról a bájmosoly, mert valaki fenomenális ötletének hála, ebből még making of filmet is csinálnak, szóval abban a 3 órában konstans a háta mögött loholt egy kamera.
Azt hitte, már sosem szabadul meg tőle, mire végre az utolsó csapóval nem jelezték, hogy az ő feladata véget ért, a többi már a szerkesztők és vágók dolga. Nagyot fújtatva hajolt meg a stáb előtt, és több se kell viharzott ki a folyosóra, hogy megdörzsölgethesse a folyamatos vigyorgástól teljesen beállt arcát. Zsebéből előkotorva az eddig lenémított telefonját állította vissza rajta a hangerőt, és elégedett mosollyal konstatálta az időközben beérkező üzenetét. Lassan már nem telik el olyan nap, hogy ne kapna valami hozzá híven roppant nagy hírértékkel bíró helyzetjelentést Nekoritól. Nem mintha olyan bőszen válaszolna mindegyikre, de attól még hiányérzete van, ha netán sokáig nem hall felőle. Ez is olyan dolog, hogy könnyű hozzászokni, Daemon pedig tipikusan az az ember, aki hamar természetesnek és magától értetődőnek vesz valamit, amivel elkezdik halmozni. Fejcsóválással nyugtázva a se füle-se farka üzenetet mosolygott tovább magának, mikor valami a vállának ütközött, aminek következtében szépen ki is ejtette a kezéből a telefont.
- Nézz már az orrod elé! –morrant fel ingerülten, miközben egy villámgyors mozdulattal felkapta a még mindig az üzenet menüben megnyitott iphone-t. Semmi szüksége, hogy valaki random kispiclizze mikről társalog. Miután szépen a zsebébe süllyesztette nézett csak le a vele összeütközésbe keveredett személyre. Ha nem csalnak emlékei ez a szöszi nikkelbolha az, aki nemrégiben kapott néhány saját műsort a csatornán. Nem tudja mennyire nézhetett rá ijesztően, de az kezében az összelapátolt papírjaival olyan dermedten nézett fel rá, mintha szellemet látna. Egy igazi értetlenséget tükröző „dafuq?” fejjel nézett vissza rá. Hát még mikor a következő pillanatban a törpe felocsúdva hirtelen faszentségéből szélvészként viharzott el a szeme elől.
- Azért egy bocsánat lenne a minimum! –horkant fel utána kiáltva, de figyelemre se méltatták megnyilvánulását. Morogva magának pár sort dugta zsebre a kezeit, és sétált tovább az étkezde felé, hogy végre bepótolhassa a kimaradt ebédet. Ám még mielőtt odaért volna, a szőke ciklon ismét előtte termett, egy pohár kávét dugva az orra alá. Sandán pislantva rá húzta ki egyik kezét a zsebéből, és vette el tőle az engesztelő ajándékot.
- Elfogadva… -emelte a szájához, hogy lecsekkolja mit hoztak neki. Elégedetten győződhetett meg arról, hogy a minőséggel legalább nem spóroltak. Máris nyert egy plusz pontot nála a padlócirkáló. Az viszont felettébb kezdte feszélyezni, hogy olyan alázatosan pitizik előtte, mintha a legutolsó asszisztense lenne.
- Az istenért, ne hunyászkodj már meg ennyire. Műsorvezető vagy vagy mi… -fakadt ki belőle egy sóhaj kíséretében –Legyen már egy kicsit több tartásod. –magyarázott neki még mindig félig zsebredugott kézzel újdonsült kávéját kortyolgatva. Ha helyesen dereng neki a reggel határidőnaplójára vetett futó pillantásból, nemsokára hivatalos lesz az egyik talkshowjába.
- Szeretem ha a szemembe néznek, miközben beszélnek hozzám. –emelte fel finoman az állát –Mellesleg kapóra jött, hogy összefutottunk, Kanji –vakarta meg a fejét egy pillanatra a kiejtett néven- Nemsokára jelenésem lesz az egyik műsorodban, és szeretnék leszögezni pár dolgot a majd felmerülő kérdésekkel kapcsolatban… -csapta a hóna alá a srácot, és indult el kényelmes léptekben az étkező felé, hogy ott szépen leülhessenek.

Tárgy: Re: NTV Karakura stúdió Szomb. Dec. 01, 2012 1:57 pm

Sajátos bemutatkozás （_ _，）/

Sziklarögök szakadtak le Panji szívéről, mikor Daemon elvette kezeiből a poharat. A halk, szürcsölő hangra egyre jobban kezdett megnyugodni. Érzelmei kavalkádjából hirtelen felemelkedett valami furcsa, megmagyarázhatatlan boldogság, amit nagyon régen érzett. Elfogadták bocsánatát! Ráadásul nem is akárki, hanem maga Daemon Nagai, Karakura Town egyik leghíresebb idolja! Nem is kellett több Panji kicsiny szívének, úgy lebegjen újra a mázos ködfelhőben, mint egy giccses, reneszánsz képről szabadult angyalka. Annyira el volt foglalva azzal, hogy ki ne törjön belőle boldogsága, fel sem fogta megszidják viselkedése miatt. Abszolút figyelmen kívül hagyta. Legalább lehajtott fején nem látják meg, fülig ér szája. Örömködése azonban nem tarthatott túl sokáig, ugyanis az említett égbemagasztalt férfi felbiccentette fejét, így premier plánba belenézett annak szemeibe. Másodpercek töredéke alatt kerekedtek Panji szemei a kétszeresükre, mosolya pedig azon nyomban arcára fagyott. Totálisan ledermedt a férfi előtt. Sokkhatásban még pislogni is elfelejtett, szemeit meg nem tudta Daemon-ról levenni. Ezek után a környezet ingerei megszűntek létezni. Az a pár perc, míg egymásra néztek többnek hatott, szinte órákká nőtték ki magukat. Lelassult az idő, és csigalassúságban araszolt tovább. Emlékszik azért, miket mondtak neki, de nem tudta feldolgozni. Munkáról, meg kapósságról lehetett szó, de a töredékek értelmetlenül hányódtak egy kupacba. Panji azt hitte, nem lehet fokozni felzaklatott hangulatát, mikor Daemon újabb váratlan mozdulattal csapta oldalára és megindult a kantin irányába. Közben pedig bőszen beszélt Panji-hoz, aki annyira túltelt az eufórikus állapottól, nem biztos, hogy meg tudta volna mondani, melyik univerzumban van.
Néhány remegő lépés után, lassan visszatért az élők sorába, de homlokáig vörösödő arca ugyan úgy fűtötte, mint eddig. Agya nehezen tudta befogadni a történteket. Még hogy egy olyan sztár, mint Daemon Nagai, csak úgy magához karolja és minden szemrebbenés nélkül társalogjon vele, mintha évek óta ismernék egymást, egy hangyányit kiborította. Gőze sem volt arról, mit mondhatna, vagy egyáltalán érdemes-e megmukkannia. Jól ismerte már magát ahhoz, hogy tudja, ha zavarban van, akkor képtelen az értelmes kommunikációra. Dadog, másról karattyol vagy értelmetlenül pakolja egymás után a szavakat. A leg hajmeresztőbb feltételezések is számba jöhettek. Mindig tudott okozni az emberek számára valami kellemetlen váratlant. Miért is lenne a mostani eset másképp? Útjuk során lassan felolvadt eddigi fagyos érzéséből. Előrelépését talán az okozta, végül kikötöttek a kantin előtt. Eszébe jutott, hogy mennyire éhesen indult el, miközben zsebeibe gyömöszölte a fanleveleket. Legalább az étel gondolata elterelte figyelmét arról az aprócska tényszerűségről, Daemon Nagai mellett sétál… nagyon, nagyon szorosan sétál mellette. Nem, egyszerűen nem akarta megint végigvenni, hogyan sétálnak, mit csinálnak, miről beszélnek, különben újból zavart állapotba kerülne. Lemerte fogadni, az idol már találkozásukkor azt szűrte le, két lábon járó szerencsétlenség. Panji megint azt érezte, csak nehezíti mások dolgát, ezért minél előbb cselekednie kellett. Addig nem is mert megszólalni, míg egy pillanatra meg nem álltak a kantin ajtaja előtt. Addigra összegyűjtött annyi lélekerőt, hogy valamilyen kommunikációra képes legyen. Szája lassan szóra formálódtak, és gyámoltalanul kilehelte a levegőt.
- P-P-Panji… vagyok. – zsünyörgött orra alatt. Fogalma sincs, meghallották-e vagy sem, de már annak örült, végre meg mert szólalni. A kantinban nem tartózkodott túl sok ember, ezért nem is érezte magát túlságosan feszélyeztetve. Szó sincs arról, Daemon miatt lenne, inkább maga miatt gondolta ezt. Hogy is lehetséges az, egy magafajtával mutatkozzon egy ilyen nagyra becsült híresség? Még most sem tudja teljesen elfogadni, ilyen közvetlenül viszonyultak hozzá. Ez a dolog óriási volt Panji szemében, így hihetetlenül boldog volt. Természetes, zavarban volt mellette. Nem történik meg minden emberrel, hogy lazán cseverésszen vele egy sztár! Annak ellenére, Panji mindennapjaiban megszokott a celebek közelsége, Daemon valahogy más volt közöttük. Másokkal megcsinálja az interjút, kezet fognak, és ennyi. Viszont Daemon nem a kamerák előtt fogadta el a bocsánatáért esedező pohár kávét. Ez pedig a pici, szőke fiúnak többet ért minden eddig leforgatott, mosolygós, megjátszott kedvességnél. Annyira már ismerte az embereket, megítélje, kik azok, akik jók, és kik azok, akik csak az elismerésért játsszák meg magukat. Panji pedig szentül meg lett győzve arról Daemon nem a rossz kategóriába sorolható. Talán túlzottan is elmélázott ezen, már észre sem vette végre elengedték. Egy köhintésre kapta fel fejét. Ekkor látta maga előtt a pultot, ami mögött mindenféle finomság volt behűtve. Zavarodott helyzetében megrázta a fejét, és kínosan elmosolyodott. A pult mögött ácsorgó kiszolgáló furcsálló tekintettel vonta fel szemöldökét, mire Panji elnézéséért meghajolt. Már csak annyi dolga volt, eldöntse, mit egyen. Túl sok ínycsiklandozó falat lapult meg az üveg mögött, ami nem kevés fejtörést okozott neki. Békás pénztárcájának pocakja már nem dagadt annyira, mint a kávé megvétele előtt, de nem bánta meg, így döntött.
Végül kiválasztott két barackos tortaszeletet, meg egy turmixot, és tálcával kezében azt figyelte, hol foglal helyet az idol. Miután megtalálta –ami nem mellékesen nem volt nehéz feladat, a kantin ürességét nézve-, szedte a lábait, és vele szemben helyet foglalt. Még mindig nagyon zavarban volt, Daemon társaságában van. Az már csak hab volt a tortán, együtt étkezhetnek! Kínos volt bevallania magának, de elvetemült fanatikusként érezte magát, mikor a közelébe kerülhetett. Valamit azért már konyított a férfi munkásságáról, így volt miért csodálnia Őt. Azt már nem is hangsúlyozza, teljesen lekenyerezte azzal, milyen pozitívan csalódott benne, a folyosón elszenvedettek után. Miután elhelyezkedett a széken, Panji maga elé húzta a tálcán lévő turmixot. Félénken biccentett a férfi felé, jó étvágyat kívánva, aztán belekezdett a gyümölcsös ital szürcsölgetésébe. Kötelezően szívószállal iszik mindent, ezért most sem maradhatott el a rózsaszín műanyag szál. Az innivaló annyira rostos, és krémes volt, hogy meglepetten látta, megáll a közepében a szívószál úgy, hogy ne dőljön el. Mindig talált magának valamit, amivel lekötötte a figyelmét. Néha túlzásokba is esik, ezért sokszor hiszik figyelmetlennek, pedig mindent hall, amit neki címeznek. Az már más dolog, elfelejt rá reagálni. Miközben szívogatta a finom italt, közben érdeklődő gyerekként pislogott körbe a helyiségben. Végignézte azt a padlótól kezdődően a mennyezetig, mikor végül újból Deamon-on kötött ki tekintete. Ekkor kezdett pingpong labdaként cikázni szeme az említett híresség és Panji tálcáján lévő egyik tortaszelet között. Nagyon buzdította magát, hogy lassan előre nyúljon keze, és Daemon elé tolja a tányért. Megvárta, míg végez a fogással, és lassan, óvatos mozdulattal leemelte a tálcájáról, és az asztalon végigcsúsztatta, egyenest a férfiig. Szégyenlősségét nem tudta rendesen leplezni, ezért nem akart ránézni. – Khm… neked hoztam. – rágcsálta a szívószálat kurta megjegyzése közben, aztán mintha mi sem történt volna, ugyanolyan élvezettel szürcsölgette a turmixot, aminek már egyre hangosabbá vált szipókázása. Panji azonban az utolsó cseppig ki akarta szívni az innivalót, ezért nem zavartatva magát döntötte meg az asztalon, és kísánkodva szlopált. Eszébe sem jutott sokáig, talán zavarhatja Daemon-t a feltűnő, és zajos akciója. Miután eljutott tudatáig, hirtelen ledermedt, egy másodpercre rápillantott a férfira, majd lesütve szemeit, kiköpte a szívószálat, és vigyázva visszatette a poharat a tálcára. Vöröslő arcát jobb ötlet híján szalvéta mögé rejtette, és halkan megköszörülte torkát.

Tárgy: Re: NTV Karakura stúdió Hétf. Dec. 24, 2012 1:23 pm

Én ezzel a kis interjúval szeretnék Nektek kedveskedni, karácsony alkalmából. Nem értek túl sokat hozzá, de igyekeztem. A 3, számomra legkedvesebb karimat faggatták ki, remélem tetszeni fog! santa

Dee-chan pedig talán nem veszi le a fejem, amiért ide tettem be a postot... (>3>)"

Gossips about Celebs - Xmas exclusive!

MC: Szeretettel köszöntök Minden kedves TV nézőt, ez itt a ’Gossips About Celebs’ exkluzív, karácsonyi show-ja! Az én nevem Imada Akari. A mai napon három, különleges vendég foglal helyet a Gossip-székeken. Íme, a srácok:

MC: Üdvözöllek Titeket! Kérlek, mutatkozzatok be a nézőknek!

- Üdv, Seoung Yong Sook.
- Sziasztok, Riichi Sato vagyok. Nagyon örvendek!
- He-lóó~, Kitai Panji vagyok, és rettentően izgulok!

MC: Ó, igen, Téged már ismerhetnek a nézők. Milyen érzés a székben ülni?
Panji: Szokatlan, de teli vagyok kíváncsisággal. Igazából alig bírok magammal! *nevet*
MC: *nevet* Nem kell aggódni, máris kapjátok az első kérdést: Hogy érzitek magatokat? Készültök a karácsonyra?
Rii: Minden a legnagyobb rendben. Bár azt hozzá kell tegyem, az ünnepek mindig rohanással telnek. Ajándékvásárolás, rokonok meglátogatása, meg ilyesmi.
MC: Ezek szerint az ünnepekkor van csak lehetőséged a családodat meglátogatni?
Rii: Nem, viszont ilyenkor szoktunk mindnyájan összeülni.
MC: Hogyan zajlik a Sato-család karácsonya?
Rii: Átlagosan. Szenteste összehívjuk a rokonságot, és együtt töltjük a napot. Szeretek hazalátogatni. Eszünk, iszunk, jól érezzük magunkat.
MC: Biztosan jól esik ilyenkor a nyugalom.
Rii: Igen. A hétköznapjaimon versenyt futok az idővel. Interjúk, fanmeet-ek és fotózások váltják egymást. A stúdiómunkákat meg meg sem említeném!
MC: Jelenleg dolgoztok új projekten?
Rii: Folyamatosan! Mindig van, ami inspiráljon minket. Vannak napok, mikor késő estig bent görnyedünk a cégnél. Teljes erőbedobással dolgozunk.
MC: A rajongók nagy örömére! Ez az év is rengeteg jóval szolgált. Ha visszatekintünk 2012-re, mi volt az év legboldogabb pillanata?
Rii: Nos, a rengeteg lemezeladásnál is fontosabb volt a számomra, kibékülhettem valakivel, aki nagyon sokat jelent nekem. Ebben az évben többször kerültem padlóra, éppen ezért reménykedtem benne, a sok rossz után végre történik valami jó is. Ez pedig többet ért mindennél. Tőle kaptam a legszebb ajándékot az idén.
MC: Mennyire kedves. Ezek szerint rendeződtek dolgaid?
Rii: Minden a legnagyobb rendben. Visszanyertem a lelkesedésemet. *mosolyog*
MC: Fiúk, Titeket is kérdezlek. Melyek voltak az év legszebb emlékei számotokra?
Panji: Az év elején bekerültem az NTV-hez. Rengeteg dolgot kipróbáltam előtte, volt, ami jobban ment, volt, amiben elbuktam. De nem adtam fel! Sokat köszönhetek pártfogómnak, az egykori rádiós munkatársamnak, akinek unszolására döntöttem úgy, bepróbálkozom a média különböző ágainál.
MC: Úgy érzed sikerült teljesen kiismerni magadat a cégnél?
Panji: Igen! Nagyon rendes emberekkel dolgozhatok együtt, barátokra tettem szert, és rengeteg fanlevelet kapok, amiért nagy köszi Nektek! *szívecskét mutat kezével a kamerának*
MC: És mit tervezel a következő évben?
Panji: Természetesen folytatom a meglévő műsoraimat. Minél több interjút szeretnék készíteni különleges emberekkel. A blogomat pedig frissíteni fogom!
MC: Kérdezni akartam, sokan azt hiszik, befejezed a portálod szerkesztését, de ezek szerint csak kósza pletyka…
Panji: Eszem ágában sincs abbahagyni! Rettentően sajnálom, hogy az utóbbi időben csak nyúlfarknyi postokkal frissítettem az oldalt. Ígérem, jövőre jobban igyekezni fogok!
MC: Az ígéreteket említve, van-e valami, amin szeretnél jövőre változtatni?
Panji: A műsoraimra duplán fogok készülni. Minden háttér információt be akarok gyűjteni az adott témáról. Törekszem arra, rendes munka kerüljön ki a kezeim közül. Na meg aztán jobban meg akarom ismerni a barátaimat.
MC: A munkád sok idődet elveszi? Milyen hatással van a magánéletedre?
Panji: Azt hiszem ügyesen rendezgetem a dolgaimat. A határidőnaplóm, és a rengeteg jegyzet csodákra képes! *nevet*
MC: Mindenki rendesen el van látva feladatokkal. A hírek szerint, Te is lázasan készülsz a jövő évre.
Yong Sook: Így van. Májusban dobják piacra a ’Just Dance’ legújabb részét. A koreográfiáért Én felelek.
MC: Ez óriási feladat! Hogyan birkózol meg vele?
Yong Sook: Keveset alszom, rengeteget gyakorlok. Januárban kezdődnek majd meg a felvételek.
MC: Hogyan fog ez zajlani?
Yong Sook: Csomó kamera, és egy zöld háttér, ami előtt táncolnom kell. A többit pedig megoldják számítógépen. Többet viszont nem mondhatok, mert búcsút kéne intenem a fejemtől…
MC: Tehát az ünnepek nálad kiesnek? Fűtött, mézeskalács illatú otthonod helyett próbatermekben próbálsz?
Yong Sook: Sosem tartottam a karácsonyt, ezért ezek a napok teljesen olyanok, mint a hétköznapjaim.
MC: Táncos projekteden kívül van más terved?
Yong Sook: Ajánlatot kaptam még a tél elején. Jövő tavasszal veszi kezdetét egy új sorozat forgatása, ahol szerepet kapnék.
MC: Gondolom izgatott vagy. Milyen karaktert formáznál meg?
Yong Sook: Aggályaim vannak ez iránt. Sosem szerepeltem semmilyen filmben. Ennél igaz csak 3 részben tűnnék fel, de tartok tőle.
MC: Nyelvi nehézségeid miatt? Még mindig ódzkodsz a gyorstalpalótól?
Yong Sook: Nincs szükségem arra, padba üljek. Csak az első pár hónap volt nehéz. Ahhoz képest sokat fejlődtem.
MC: Ez tart vissza a szerepléstől?
Yong Sook: A sorozatban igazából nem lenne sok szövegem. Mellékszereplőként vennék részt.
MC: Szerintem sokan örülnének, sorozatban is viszontláthatnának. A menedzsered hogyan vélekedik az ajánlatról?
Yong Sook: Ő tolta az orrom alá. Azt akarja, több dologban próbáljam ki magamat. Néha már túlzásokba esik… *sóhajt*
MC: Jól tudom, hogy menedzsered fiatalabb nálad? Milyen a viszonyotok?
Yong Sook: Ha szépen akarok fogalmazni, akkor azt mondanám, hogy viharos. Egyikünk sem viseli el, ha nem egyezik a véleményünk. Igazi huzavona, ami köztünk zajlik. Ennek ellenére, Ő az egyetlen, aki a legjobban ismer. Ráadásul vele tudok az anyanyelvemen beszélni, ami hiányzik a leginkább. Szörnyű természete ellenére, bírom benne, egy csípős leves és egy pohár soju társasága mellett levedli a kiállhatatlan boszorka szerepet.
MC: Ha lehetőségetek nyílna rá, egy dolgot helyrehozzatok a 2012-es évből, mi lenne az?
Panji: Először arra gondoltam, hogy figyelmesebben közlekedtem volna az NTV folyosóján, de akkor talán sosem ismerném közelebbről Dee-cha… azaz Daemon Nagai-t. Pont ezért nem változtatnék semmin. Hihetetlenül rendes srác, és vele a legjobb ebédelni! Én úgy gondolom, minden okkal történik. Az embert a környezete formálja, és ez visszahat. Kell az, hogy természetesen cselekedjünk életünk során.
Yong Sook: Sosem töprengtem ilyeneken. Ezzel az évvel semmi kifogásom nem volt.
Rii: Amiket szeretnék, nem tudnám befolyásolni. Az idő mindenre gyógyír. Ha pedig bízunk a holnapban, minden jobbá fordul. Csak meg kell tanulni szembenézni a múlt hibáival. Nem könnyű, de mindenkinek sikerülhet.
MC: Mit terveztek a műsor után?
Yong Sook: Próbáról jöttem, úgyhogy nagy valószínűséggel összeszedem a menedzseremet, kajálunk valahol, aztán hazamászok. Hulla vagyok!
Rii: Összeszedem Bao-t, és felhívom Umi-t, mikor érne rá közös karácsonyi bevásárlásra. Még szenteste előtt mindenképpen meg akarom hívni magamhoz. Aztán megzargatom Sky-t is. Nehogy kimaradjon a jóból! *mosolyog*
Panji: Megírogatom az üdvözlőlapokat. Be kell vásároljak csomagolópapírból, mert azt szerencsésen elfelejtettem venni ünnepek előtt. Fel kell keresnem a barátaimat, és megajándékozom őket.
MC: Mit üzennétek a nézőknek?
Rii: Ünnepek lecsengése után nagy fába vágom a fejszét. Februárra különleges show-val készülünk. Remélem izgatottan várjátok, részletek később. Maradjatok a FaTal erroR!-ral!
Yong Sook: A rajongóimnak karácsonyi ajándékként szolgál egy jövő évi kalendárium, rengeteg fotóval. Az üzletekben és az interneten pedig már kapható az új Dance Practises DVD.
Panji: Imádom olvasni a kedves leveleiteket, ezért tartsátok meg jövőre is jó szokásotokat! Cserébe töltök fel sok-sok fotót a blogba!
MC: Köszönöm, hogy itt voltatok, és köszönjük a nézőknek, hogy velünk tartottak.

~Kellemes Ünnepeket és Boldog Új Évet Kívánunk!~

Tárgy: Re: NTV Karakura stúdió Szer. Jan. 16, 2013 3:02 am

Sajátos bemutatkozás ＼(；￣Д￣）

Mondhatni nem igazán erre számított, amilyen viselkedéssel szembesült a kis padlócirkálótól. Ha jól rémlik neki amiket itt-ott elcsípett folyosói kijelzőkön látott, akkor legalább be nem kéne állni a kis lepénylesőjének, ehelyett úgy hallgat mint akinek összeragasztották a száját. Igen, szokása a folyosókon barangolni, ha épp menedzserével játszanak bújócskát a tv stúdió épületén belül. Ezt a játékot még mindig nem unta meg, főleg ha az múlik rajta, hogy elodázhasson egy számára cseppet sem kívánatos megjelenést. Elég bájosan rákacsintania egy-egy hölgyikére, hogy az máris rossz irányba navigálja a közben utána koslató aktakukacot. Legtöbbször ilyen alkalmakkor nyer betekintést mindenféle műsor forgatási díszletei közé. Őt nem szokták kiküldeni sehonnan, sőt még lelkesen magyarázni is kezdik neki, hogy hol épp mi folyik. Ez már kevésbé érdekli, de amíg nem azt csinálja, amit kéne neki, még ez is vonzóbb alternatíva. Különben sem árt tisztában lennie a dolgokkal, hogy egyáltalán mi folyik a stúdiónál, ha hosszútávú tervei között szerepel némi befektetést tenni a vezetőségbe. Egy jó ideje már erre spórol, de Gunjin* jobba ért hozzá hányadán áll a pénzügyeivel. Egyelőre viszont lekötötte, hogy szöszke törpe olyan kussban lépkedett mellette, hogy már őt idegesítette ez a nagy karótnyeltség. Pedig most nem is vette annyira ijesztőre a figurát, mint szokta. Út közben azért belenézett az egyik folyosói tükörbe, de csak arról győződhetett meg, hogy szokás szerint kifogástalan a megjelenése. Hajába túrva nyugtázta ezt a megállapítást, majd vállat vonva lépkedett tovább az étkező felé. Mielőtt belépett volna a helyiségbe, hirtelen megtört a jég a csendkirályt játszó töpszli részéről.
- He? –pislantott le értetlenül, de aztán rájött, hogy ez valószínűleg a neve, amit az imént rosszul ejtett ki. –Ja, akkor az… -legyintett egyet jelezve, hogy néha ő is tévedhet. Megpillantva az első kukát az étkezőben, egy elegáns mozdulattal gyűrte össze az időközben kiürült kávéspoharat és hajította ki. Eztán pedig nem habozva vette célba a kiszolgálópultot, és vásárolt be némi élelmet, amivel kihúzza addig, míg haza nem ér vacsorázni. Megpakolt tálcájával levágódott a kedvenc, nyugalmas sarkába, hogy ott várja meg az út közben valahol lemaradt számára továbbra is érdekes becenevű műsorvezetőt. Pan-ji… az első, ami eszébe jut róla egy dédelgetett kicsi cipó, vagy nagy becsben tartott serpenyő. Nem kifejezetten értette tehát ezt a névválasztást, de ez nem az ő dolga. Rövid ideig türelmetlenül dobolt ujjaival a tálcáján, aztán amint lehuppantak mellé, ’itdakimasu’-t kibökve látott neki az ebédjének. Pár pillanattal később viszont értetlenül pislogva sandított fel az elé tolt süteményszelet gazdájára. Fogalma sincs mivel érdemelte ki, tekintve hogy az előbbi malőrt már lerendezettnek tekintette a kávéval. Ha ezzel próbálják lekenyerezni az interjúhoz az viszont nem fog menni. Gyengéje a kaja, de azért nem ennyire. Gyanúsan sandítva hümmenetett egyet egy bólintás kíséretében, miközben a turmixát szürcsölgető asztaltársa arcát vizslatta. A kínos csend elkerüléséről egyedül csak a szívószál küzdelme a lassan kiürülő pohárral gondoskodott. Daemon pedig türelmesen várta, hogy végre ránézzenek, de mikor végre megkapta a figyelmet, olyan hirtelen fosztották is meg tőle. Lemondóan fújtatva dőlt hátra a székben miközben a homlokát dörzsölgette, mert így fix, hogy nem fog egyről a kettőre jutni a sráccal, ha egy szót sem mernek szólni hozzá.
- Szóval… miről szeretnél majd faggatni? -próbált indítványozni egy témát. –Zenei, filmes vagy melóval kapcsolatos kérdésre rizsázok, de a magánéletem tabu. A hobbijaimon kívül semmiről nem vagyok hajlandó beszélni. –fektette le a legalapabb ultimátumokat a vele készítendő bármilyen interjúkkal kapcsolatban. Sandított rá továbbra is széke háttámlájának dőlve, miközben ujjait tovább járatta az asztallapon.
- Az ég szerelmére… nem eszek embert. –böködte meg szöszi törpe homlokát, mert egyre jobban frusztrálta ez a feszült légkör. Na jó, ezt sokan megcáfolnák, de ahhoz tényleg fel kell bosszantani, hogy művésznevéhez hűen onikat megszégyenítő aurát árasszon. Lassan mintha arra emlékeztetné ez a helyzet, amikor egy kávézóban együtt kellett töltenie egy órát az egyik fanjával, akit mittudjaő milyen nyereményjátékon sorsoltak ki. Kamerák kereszttüzében, jófiús imidzsét villogtatva kellett bájolognia. Fogalma sincs kinek jutott eszébe ez az ötlet, de az biztos, hogy ezután megint megugrott pár fővel a hivatalos fanclubjának a regisztrált taglétszáma, hiszen közülük került ki a szerencsés nyertes. Most legalább a kamerákat megúszta, de Panji majdnem ugyanolyan kukán ücsörgött vele szemben, mint az akkori rajongója. Talán nem erre számított tőle? A kellemesnek ítélt diskurzust majd megkapja az interjúban. Tudja, hogy mindenki azt akarja látni. Kivéve talán egy embert, de ő minden tekintetben kivétel, így nem mérvadó felhozni bármilyen összehasonlításban. Cicafiúból már simán írhatna egy „kivétel ez az és amaz alól” használati utasítást. Így belegondolva elég vaskos könyvecske lenne már. Sörényét vakargatva agyalt ezen a hirtelen jött felfedezésén, míg arra várt, hogy szóbaálljanak vele.

*Gunjin = katona, szolgálattevő tiszt (menedzserének, Park Gun Woo-nak középső nevéből alkotva szabadon xD)

Tárgy: Re: NTV Karakura stúdió Csüt. Feb. 07, 2013 12:26 pm

Sajátos bemutatkozás （_ _，）/

Szívószállal való bíbelődése után pár pillanatra ránézett Daemon-ra. Zavart helyzetében reflexszerűen kapta oldalra tekintetét, mikor viszonozták a kontaktust. Ennek megteremtése azonban csődbe fulladt, ugyanis Panji sokkal jobban elbabrált a gyűrött szalvétával, mint azon járassa agyát, milyen kérdésekkel szeretnék megcélozni következő adásában az idolt. Csak arra nézett föl, mikor egyre türelmetlenebbé váló férfi, célirányosan a homloka felé közelít, majd érezhetően, de nem fájdalmasan megpöccintette. Ez bőven elég volt ahhoz, hogy kis szőkeség eszéhez térjen és visszameneteljen a valós talajokra. Lekötötte, hogy megeméssze azt, elfogadták a süteményt, amitől nagyon lelkessé vált. Felszínre törekvő fanatizmusát mindenképp el kellett titkolnia. Elég megszégyenítő lenne Daemon-nak, ha rángatózva az örömtől csüngene rá a nyakára egy ilyen kis levakarhatatlan vakarcs. Mindenképp gyorsan ki kellett találnia valamit, amivel kivághatja magát. Szinte jól hallható volt, ahogy kobakjában kattognak a nagy fogaskerekek. Magyarázatát megkezdve először felkapta a tálcáról kiürült poharát, és mint a reklámokban szokták, szabad kezével végigmutatott rajta, egy erőltetett mosoly kíséretében.
- Csak éhes voltam! Most, hogy már tele a bendőm, hozzá is láthatunk. – rebegtette meg szempilláit, mikor hirtelen eszébe jutott, rossz szerepet játszik. Még véletlenül sem volt rajta női felső, vagy cuki, fodros szoknya, tehát maga sem értette, mit próbál előadni. Tragikomédiává csapott szereplésének megkoronázásaképpen legyintett zavarodott kacagás mellett. Fájdalmasabb kicsapongását háttérbe szorítva munkálkodott azon összekapja magát, és minden létező módon rákoncentráljon Daemon szavaira. Hasonló témákat akart felvezetni a férfi számára, ezért egyetértően bólogatott. Pusztán el kellett kezdeni a beszélgetést, máris átjárta az a jól eső borzongás, mint mikor belekezd a műsor felkonferálásába.
- Meg sem fordult a fejemben, hogy olyan témákat feszegessek, ami már a magánszférába tartozik. Lényegében munkásságodról, terveidről, tévés szerepléseidről fogok kérdezgetni. Természetesen összeállítok egy kérdéssort, és felkereslek vele még a műsor előtt. De persze nem utolsó pillanatban! A felvétel 25.-ére várható, itt ni, feketén-fehéren! – kotorászott retiküljében. A sok lomtól nem jutott egyről a kettőre, így nem zavartatva magát kezdett belőle kipakolászni. Előkerültek a fanlevelek is, a sok lim-lom közül. Az asztalon széles választékban lehetett volna érdekességeket turkálni. Aki azt merészeli állítani, egy női táskánál nincs rosszabb, még nem látta Panji-ét. Volt minden csetresz, amit el lehetett képzelni: fésű, hajcsavaró, véletlenül belepottyant pink gumikacsa, körömlakk, csillámpor, ajakrúzs, bőrápoló krém és még egy zacskó éjszakai maszk is előkerült. Nagy kotorászása végeztével, naná, hogy a táska legalján bújt meg a keresett notesz. Földöntúli boldogsággal lóbálta meg maga előtt, és már mondta is volna a magáét, mikor azt vette észre, beszélgetőpartnere valamit nagyon nézett az asztalon. Le nem lohadó mosollyal tett Panji is hasonlóan, mint Daemon, de nem értett semmit. A kupac tetején csak a kinyithatós tükre volt, semmi extra. Érdeklődve pillantott fel újra a férfira, majd megint lenézett. Még ezt eljátszotta egy párszor, mikor végül leesett neki minden. Arca másodpercek töredéke alatt fehéredett le, vetekedett ábrázata a Sikolyéval. Hosszú időbe kellett beletelnie ahhoz, hogy idegpályái közvetítsék számára az információt: a tükrön Daemon arca köszönt vissza, valami nagyon csábos mosollyal. A felismeréstől annyira beparázott, hogy felsikítva markolta fel a kis műanyag vackot és úgy belehajította a táskájába, hogy csoda, nem szakadt széjjel az anyag.
- FÉLREÉRTÉS! Ezt ajándékba kaptam, mikor sminket vásároltam az egyik je… lánynak! Igen, tényleg! Nagyon jó barátom, és megkért rá, hogyha már ott lakom a közelben, szaladjak le neki, ezt meg így hozzámha… vagyis kapta… tehát, látod, itt, itt van a naptárban, délután 5-kor kezdődik a felvétel, lényegében a főtéma a Kígyó éve lesz.
Magyarázott észveszejtő sebességgel, miközben egyre közelebb húzódott Daemon-hoz, és szorgalmasan cikázott a lapok között. Minden fölösleges jegyzet között és egymással háborúzgató tengerimalac firkákon áthidalva böködte a megfelelő időpontot, és próbálta minél jobban elterelni előbbi kínos helyzetről az említett figyelmét. Nem volt könnyű dolga, az biztos, viszont semmi esetre nem akarta azt, még meg is jegyezzék, miféle tükrökkel közlekedik. Bőven sok volt, eddig fel sem tűnt neki, minden hajigazításnál Daemon képébe bámul. A tudattól pedig elolvadt, akár az aszfalton hagyott jégkrém. Le akart folyni a csatornában, hogy soha többet ne kelljen az idollal farkasszemet néznie. Stresszhelyzetben úgy pörgött a nyelve, hogyha még kérték volna, akkor sem tudna leállni. Csak lökte a sódert a műsorról, a vendégekről, és a megfelelő viselkedésről.
Azt meg aztán pláne nem szívesen ecsetelgetné pont Daemon-nak milyen furcsa hobbija van. Nem minden fiatal srác dicsekedhet azzal, crossdressing-el. gondolati síkon már le is zajlott maga előtt a jelenet, mikor ezt beadja neki; Daemon arcán eltűnnének az érzelmek, békésen felállna a székéről, és nyugodt lelkiismerettel otthagyná a fenébe. Na, ezt mindenképp ki kellett kerülnie! Gyatra előadását már lassan díjjal kellett volna büntetni. Több szót nem is akart fecsérelni a dologra, ezért jobbnak látta, ha összeszedi kiteregetett motyóját. Már nem bízott semmit sem a véletlenre. Az kéne még szegény fejének, újabb Daemon-os kiegészítő csapja őt képen. Sírva menekülne ki a világból egy hasonló incidens miatt.
- Ha még van két perced, akár át is küldhetem emailen a kérdéssort…
Motyorgott orra alatt, mintha csak magát akarná meggyőzni arról, ez lenne most a legjobb megoldás. Teljesen transzba esett és robotos mozdulatokkal a zsebében kezdett matatni mobiltelefonja után. A kis csicsás darab megmarkolása után rutinosan piszkálgatni kezdte az érintőképernyőt. Átpakolászva a kérdéssort már csak annyit kellett kiderítenie, milyen címre küldje a mailt. A megfelelő betűk bepötyögése után végül siker koronázta kockulását. Széken táncikálva tudatta asztalpartnerével a mailt sikeresen elküldte. Természetesen vevő volt a kompromisszumokra, ez csak egy alap séma volt. Bármivel kiegészíthette, vagy akár kihúzhatta azokat, amik nem tetszettek neki.

Tárgy: Re: NTV Karakura stúdió Szomb. Feb. 09, 2013 8:23 am

Sajátos bemutatkozás ＼(；￣Д￣）

Kicsi szőke pékáru nagyon jól elszórakozott magának azzal a szívószállal, de Daemon idegei és türelme kevésbé mulattak ilyen jól. Már kezdte visszaszámolni ujjai koppanását az asztallapon, hogy mikor jön el az a pillanat, mikor fogja magát, és feláll a székéről. Mielőtt azonban a kitűzött nullához érhetett volna, a vele szemben ülő, mint aki jól végezte dolgát mosolygott rá a poharát mutogatva. Csak tudná, hogy mi köze a pohárnak az éhséghez… Bár ebből a kis emberből ki is nézi, hogy egy turmixtól jóllakik. Ha már témába került, ő maga is nekilátott a süteményének, mert sejtette, hogy egy darabig még mindig nem fog érdemi irányba terelődni a beszélgetés. Nagy meglepetésére viszont nem sokkal később a kis műsorvezető elkezdte felvázolni az adás tervezetét. Ráadásul olyan dolgokat is megtudhatott, amik tényleg fontosak. Például, hogy pontosan mikor is lesz ez a bizonyos adás. Valószínűleg a dátum már rég benne van a noteszében is, de azt természetesen nem sűrűn lapozgatja… menedzsere legnagyobb bánatára. Általában csak szökő évente egyszer veszi kézbe, hogy átfussa nincs-e valami olyan program, amit azonnali hatállyal lemondat aktakukaccal. Aki ezt a hanyagságát orvul ki is használja arra, hogy néhanapján becsempésszen az ütemtervbe egy-egy fanmeeting-et vagy hasonló közönségtalálkozós megjelenést.
- Küldjed nyugodtan a menedzseremnek is, neki is kell tudnia az ilyesmikről. –tette hozzá. Nem tudja mit akartak még mutatni neki, de a szőke cipó olyan heves kotorászásba kezdett, hogy egy kicsit odébb is kellett húznia a tálcáját, hogyha nem akarta, hogy mindenféle kacat kerüljön a süteményébe. Vajon hány kilót nyomhat az a táska, ha ennyi minden van benne? Egy pár pillanatig elmélkedett magának egy sort azon, hogy mégis minek kellhet ennyi cuccot magával hordania egy embernek… ráadásul egy legjobb meggyőződései szerint férfinek. És még azt hitte, hogy cicafiú retiküljei kirívónak számítanak. Sóhajtással elkönyvelve, hogy egy darabig még mindig nem szabadul dörzsölte meg a homlokát, és halászta elő zsebéből a munkahelyi telefonját, ami már percek óta rezgett benne. Nem lepődött meg, amikor vagy három nem fogadott hívást látott rajta aktakukactól. Vele most még kevésbé volt kedve beszélni, így félretette maga mellé az asztalra a kütyüt, és újabb ujjdobolással várta, hogy a kissrác végre meglelje a keresett kincset a sok, meglehetősen érdekes lomja között. Akármennyire nem lett volna kíváncsi rá, annyira az orra előtt volt minden, hogy elkerülhetetlenül átfutotta tekintetével az arzenált, míg figyelme meg nem akadt egy műanyag kistükrön. A másik ezt észrevéve azonnal heves mentegetőzésbe kezdett, Daemon pedig csak elégedetten elvigyorodott.
- Csak nem szégyelled, hogy a fanom vagy? -kulcsolta össze a karját maga előtt és dőlt hátra a székben. Nem számított rá, hogy a saját arcképével díszített merchandise-t lát viszont egy fiú retiküljében, mindenesetre felettébb mulattatta a felfedezés. Általában a gyengébbik nem a célközönsége ezeknek a vackoknak, amikre rányomtatják, valószínűleg érthető okokból. A másik tábort inkább a karóra és ruhamárka népszerűsítéssel célozza meg. De mielőtt megint tovább virulhatott volna magában ezen, egy valami szöget ütött a fejében az elhangzottak közül.
- Kígyó éve tematika? Ugye nem kell beöltöznöm… -fakadt ki kiábrándultan sóhajtva. Inkább simogat helyette hüllőt, vagy megtanul párszaszóul, csak ne kelljen megint idióta jelmezbe bújnia. Ja amúgy mellesleg igen, ismeri a Harry Pottert. Már jó rég óta követi figyelemmel az angol irodalmat. De ez most mellékes, a lényeg, hogy mihamarabb a kezébe kapja az imént emlegetett részletes műsortervet, mert abban minden ehhez hasonló előkészület fel van tüntetve. Eltekintve persze azoktól, amiket meglepésnek szánnak az adás folyamán. Ezek mindig nagyon szokta szeretni… Panji viszont továbbra is el volt foglalva azzal, hogy zavarban legyen az előbbi malőrje miatt, így Daemon újra kénytelen volt kezébe venni telefonját, hogy megnézze, mennyi ideje szerencsétlenkednek már vele szemben.
- Érdemi dolgokra mindig tudok időt szakítani. –pörgette meg az ujjai között az iphone-t, miközben lediktálta az emailcímet. Csak ekkor tévedt tekintete a másik kezében lévő szőrös szörnyetegre.
- Úristen, egy hörcsögbe tömted a telefonod? –rökönyödött meg egy pillanatra. Úgy festett az egész, mintha egy szerencsétlen elhullott állat szájába tuszkolta volna azt a ketyerét. Sok ízléstelenül divatos dologhoz volt már szerencséje modellként, de ez most úgy hirtelenjében überelte jónéhányukat. Még a saját telefonja is megállt a kezében mozdulat közben, míg rezgése nem jelezte, hogy üzenetet kapott. Pár kattintással konstatálta, hogy rendben megérkezett a tervezet, de majd később elolvassa. Tartogatni kell valamit az unalmas délutáni mítingre is. Újból leejtve maga mellé a készüléket húzta megint maga elé a tányért, hogy befejezhesse a süteménye maradékát. Erre a vizuális sokkra ennie kell. Mikor pedig befejezte és a szalvétával megtörölgette a száját, egy elegáns mozdulattal feltápászkodott a székéből.
- Akkor ha nincs más fontos mondanivalód, viszlát legkésőbb 25-én. –intett a továbbra is a táskájával babráló szőke törpének. –Kösz a kaját! –tette hozzá, mielőtt elsétált volna. Amint kisétált a kantinból előszedte zsebéből fehér iphone-ját, mert időközben azon is kapott üzenetet. Mondani sem kell, hogy ez már sokkal inkább megmosolyogtatta, mint menedzsere nem fogadott hívásai. Egy jót szórakozva a cicafiútól érkező sms-en pötyögött be neki némi választ, miközben úgy döntött tesz egy kitérőt a kedvenc kávézójába. Mostanában hanyagolta a kedvenc latte macchiatóját, és most szakít rá időt. Leliftezve a mélygarázsba kereste elő Jaguarja kulcsait, és pattant be, hogy megtegye a legalább egy órás kitérőt. Azzal nem is igazán foglalkozva, hogy hol kellene lennie helyette.
Miután megszerezte kedvenc koffeines különlegességét, újból a székház felé vette az irányt, hogy sziesztázzon egyet az irodájában. Ahogy azonban benyitott az ajtón, váratlan látvánnyal találta szemben magát…

Tárgy: Re: NTV Karakura stúdió Kedd Feb. 12, 2013 11:16 am

Sajátos bemutatkozás （_ _，）/

Gúnyos kérdésére azonnal elállt a szava, és nem tudta, merre süllyedjen szégyenében. Sarokba szorították! Nem tudta, miképp feleljen. Lényegében Daemon nem állt messze a meghatározástól, de Panji nem lett volna arra képes, ilyen könnyedséggel kijelentse, bálványozva követi munkásságát. Ráadásul füllenteni sem tudott. Amióta találkozott az idollal, egyre jobban kezdte belelovalni magát abba a kis apróságba, egyre többet akar róla megtudni. Eddig nem követte túl intenzíven nyomon karrierjét, csak szimplán ismerte, hiszen ez a dolga. Mindenkit ismernie kellett, kutakodnia egy keveset, hogy megfelelő háttér információval puttonyában tudjon vendégeket meghívni kis műsorába. Maga sem érti, de Daemon olyan kisugárzással bírt, amely egyre jobban magához vonzotta tekintetét. A kellemetlen megjegyzését sem élte meg olyan tragikusan, mint általában szokta. Más személlyel szemben, Panji vörösödő, felduzzadt arccal morrantana minden tücsköt-bogarat vele vitába szálló felé, de szőke Herceg esetében teljesen ellentétesen viselkedett. Óriási zavarában csak levegő után tudott kapkodni. Totális megsemmisülése kibontakozását megkoronázva maga előtt hadonászva próbálta kivágni magát, hasztalanul:
- Abszolút nem tetszik ez a gúnyos vigyor! Hátehöújaj, mondom, hogy így volt, hogy na…! – körözött mutatóujjával és puffogott érthetetlenül, s felsülése végeztével kínjában még a maradék lomot is belesöpörte táskájába. Legalább addig sem kellett szembesülnie Daemon káoszkeltő mosolyával. Frufruja alatt hevesen törölgette a verejtékcseppeket, miközben bőszen terelte a témát az említett műsorral kapcsolatban. Beleélve magát a magyarázásba csak akkor fékezett be, mikor felmerült azt a sokat sejtető megjegyzés, amire hirtelen nem is tudott hogyan reagálni. Aprócska kobakjában szinte villámcsapásként jelent meg a kígyómaskarába bugyolált, pórul járt híresség. Ettől a képtől, ha még akarta volna sem tudott szabadulni. Lelkéből kiszakadó röhögést nem tudta tovább magában tartani, és minél jobban ellenkezett, annál jobban folytak könnyei. Tálcát fejelgetve igyekezte magát helyre tenni, de nagyon nehezére esett. Derékba törni jókedvét, csak az újabb szörnyülködő feljajdulás tudta. Teljesen sokkot kapott, hogyan nem volt képes Daemon megkülönböztetni egy hörcsögöt egy leopárdtól. Viszont egyre több olyan pillantást kapott, amik után erősen elgondolkodott, mégis milyen üzletbe bonyolódott. Valódi traumaként élte meg, mi van, ha tényleg élő állat prémjébe húzta drága telefonját? Ezt sose heverné ki. A rengeteg ijesztő gondolattól kezdett lesápadni, és legszívesebben öklében kősziklává gyurmázott szalvétával asztaltársa felé vágta volna, amiért ilyeneket mondott. Egészen toleránssá változott Szőke mamlasz mellett, amitől még mindig nem tudott napirendre térni. Különös érzelmeket váltott ki belőle, amiket eddig nem sokszor tapasztalt. Talán korai lenne kijelenteni, de Panji-t teljesen magával rántotta Daemon temperamentuma, és stílusa. De lehet csak szimplán túlkomplikálta a dolgokat…
Miután az idol bekapta az utolsó morzsácskát is, jól végezve dolgát felállt eddigi helyéről és szépen faképnél hagyta Pöttömöt. Egy percre sem érezte magát letörve, nem hajlandóak többet foglalkozni vele. Jobban elvette az eszét az a kószán elejtett „kösz”, mint bármi más. Felhőcskék között ugrándozva teljes súlytalanságban élvezkedett még egy percig, mikor véletlenül ráterelődött figyelme karórájára. A kis szilikon-csodán olyan idő csapta képen, ami arra késztette, rohamléptekben vegye az irányt hazafelé. Nem akart lekésni kedvenc sorozatáról. Ezért fogta magát, meg a motyóját és jókedvűen szökdécselt leadni a tálcát.
Folyosón dudorászva kapta fel fejét arra, valami különös, ismeretlen mozgolódás, és zümmögés árad táskájából. Meglepődve emelte föl azt, és óvatosan füléhez nyomta. Az bizony rendesen rezgett, és nem akarta abbahagyni. A forrást kutatva ásott az ügy mélyére, mikor kezébe akadt egy mobiltelefon. Mosolygós képére gyorsan ráfagyott minden jellegű pozitív reakció. Szíve vagy két dobbanást kihagyott a sokktól. Visszapörgetve az eseményeket rájött, véletlenül belesöpörte saját vackai közé Daemon telefonját. Ettől a brutális bűntettől teljesen átjárta a félelem. Felsikítva a folyosó közepén rögvest odatapasztotta tenyerét szája elé, még mielőtt valaki rájönne erre a bűncselekményre. Nem tudhatta meg senki, újabb galibába keverte saját magát. Kétségbeesetten nyüszítve rótta a folyosókat, a szőke celeb irodáját keresve. Minden névtáblát alaposan megolvasva száguldozott, mint a nikkelbolha egyik helyről a másikra. Hosszas kutatása után sikerrel zárta rakétaként repesztő ámokfutását. Kulcslyukon kukucskálva próbálta felderíteni a terepet. Mozgásnak apró nyomát sem tapasztalva óvatosan ráhelyezte aprócska mancsát a kilincsre, ami egy kattanás után kinyílt előtte. Nagyokat pislákolva dugta be először nóziját a helyiségbe, és kántálta magának, túl könnyen ment bejutása. Kommandóst játszva osont végig a szobán. Megilletődve járt-kelt, egyenest az íróasztalig. Annak fiókját óvatosan kihúzta, és sebészeket megszégyenítő ügyességgel belecsúsztatta a mobilt. Fülig érő vigyora meg is jelent arcán, elismerésképp, mennyire tehetségesen kijavította bakiját. Hasonlóképp osont végig, ugyan azon az útvonalon, mint amin bejött. Már csak a Rózsaszín Párduc zenéje hiányzott a háttérből. A szoba közepénél tartott, mikor hirtelen hegyezni kezdte fülét egy az ajtó irányából érkező zajra. Szemei műhold nagyságúra tágultak a döbbenettől. Gyorsan mentőötletre volt szüksége. Csakhogy nem állított fel B tervet! Riadt őzikeként toporzékolt a szőnyeg kellős közepén, saját tengelye körül. Először próbált a szőnyeg alá befeküdni, de mielőtt még megkísérelte volna, rá kellett jönnie, szempillantás alatt rájönnének, ott lapul. Hasonlóképp volt az íróasztallal is. Végül tekintete a legközelebbi függöny felé terelődött. Focisták technikás játékával vetődött csukafejessel mögé, majd maga előtt gyorsan rendbe vágta, ne lobogjon az tovább. Vigyázzba vágta magát, és vett egy óriási levegőt. Összeszorított szemekkel hallgatta végig, ahogy magabiztos léptekkel járják körbe a helyiséget. Terve tökéletesen működött. Azzal az eggyel nem számolt, rózsaszín, neonhatású edzőcipője szinte beragyogta az egész irodát…

Tárgy: Re: NTV Karakura stúdió Szer. Ápr. 03, 2013 2:14 am

Melós tortúra

Említették a mai napon valami újoncot kapok. Magyarázták nyakra főre honnan jött és kicsoda. Nevét nem jegyeztem meg. Eddig azt hittem a kínai bajos, de hallva azt a kilométeres Riru chiko miko valamicsoda nevet. AISH! Teljesen kiakadtam! Próbáltam felírni, később tenyérről puskázzak. Hát, nem jött be. Mire két betűt felvéstem kaptam egy dossziét tanulmányozzam. Azt hittem menten felrobbanok. Földhöz vágtam úgy, ahogy volt. Miért? Az egész JAPÁN nyelven íródott! WAE~H?! Nem tűnt fel nekik nem tudok kanji-t olvasni?! Imádom, amikor azt hiszik mindent óramű pontossággal tudok. Most szólok! Nem! Kicsit sem olvasni japán! Meg se akarom tanulni. Örülök valamennyire beszélem ezt az átkozott nyelvet. Majd felvilágosít a Ichi pinchi lány miről van szó, ha megérkezik. Már, ha lány. Ezekben a megszólítási bigyókban nem bízom. Azután a múltkor Sakura névvel két méteres hústorony pacák állt elém, inkább felkészülök a legrosszabbra. Egyedül abba ásom el minden reményem buzgómócsing lesz és rögtön rázendít félórán keresztül ecsetelni élete történetét. Akkor töviről hegyire mindent megtudod, amit kell. Kapóra jönne! Addig meg haladok a napi renddel. Munka, csak tornyosodik az orrom előtt. Késni nem szeretek. Ebben stimmelt a pontosság! Valamit legalább eltaláltak öltönyös vénségek. Már csak azt kellett kitalálnom, mivel indulok.
Idegesen csaptam fel határidő naplómat, mert az elém készített titkárnői jegyzet is, egyértelmű JAPÁN nyelven virított asztalomon. Ötvenszer megmondtam neki, ezzel hagyjon békességben, de láthatóan nem jutott el a csavarókkal bongyorított haja alá. Néha tényleg azt hiszem retardáltakkal vagyok körülvéve, vagy szimplán élvezik bosszanthatnak. Az kizárt nem értik, mit hadoválok, hacsak náluk nem valami agyi problematika mindenre mosolyogva hajladoznak, miközben lövésük sincs a tartalomról. Ebben látok némi igazságot, viszont most félretolom a helybeli lakosság elemzését. Ráleltem a mai dátumra és tessék! Késésben vagyok! AISH! Folyton ez van. Loholhatok a szomszédos tv toronyba, mert naná most fogok agyvérzést kapni. Első próba az összetákolt tánctéren. Borulni fog az egész eddigi koreográfia, mert a díszletezők állandóan kicsesznek velem. Kezet fogunk mekkora lesz a tér, úgy állítom össze a programot, aztán meglepi! Méterekkel szélesebb vagy kisebb a hely. Pepecselhetek fél napon keresztül a lépések átszabásával, színpad körbe ragasztgatásával, térbeli formációk átalakításával, ahelyett a kész verziót verném még jobban a srácok koponyájába. Tömény szerencsétlenkedés. Remek lesz. Már most felmondanék, de amit muszáj, azt muszáj.
Morgok néhányat a pompás jövőmre, felkapom a cuccaimat és irány a szomszédba. Öles léptekkel végigszáguldok a Popcorp épületén. Kivágtázom a napfényes utcára. Vakító fényességtől azt hiszem bevakulok. Cifrán csavarva a véleményem arcom elé kapom táskámat. Némi árnyékot generálva szökdécselek keresztül a sok sávos úttesten. Futkározás közben, azért leordítom két figyelmetlen sofőr fejét. Örvendenék, ha nem csapnának el, mert elmélyülten trécselnek mobiljukon. Ezért sittre vághatnák őket. Törvénybe van foglalva nem kormányozhatnak fülükre ragadt telefonokkal. Feljelenteni nincs időm a szemét fejüket, azért még a motorháztetőt jó alaposan megcsapkodom. Legyen rajta pár horpadás búcsúajándék gyanánt, mielőtt lélekszakadva berongyolok az isten háta mögötti stúdióba. Odabent már óriási sürgés forgás van. Operatőrök, világítók, sminkesek, díszletesek, isten tudja kihez tartozó emberkék futkorásznak fel-alá. Engem nem köt le a bámészkodás, erőszakosan utat robbantok a színpadhoz. Látva a szomorú sorsomat legalább két számmal összement az eredeti felálláshoz képest, hajamat tépve vágom hátba a rendezőt. Csípőre tett kezekkel kérem ki magamnak, még is hogy gondolta mindezt. Nyámnyila legény rögvest kihátrál mérges kiabálásom elől. Rákeni a vezetőségre pórul jártam. Legyintek is a fejére, ha már ennyire beszari. Nekikezdek munkámnak. Odasétálok lázasan melegítő táncosaimhoz. Tapsolással hívom fel figyelmüket. Kifaggatom a brigádot próbáltak már gyakorolni és ha igen, melyik részek voltak nagyon gázak. Tetemes méretű listát kaptam, amitől idegesen tűrtem fel felsőm ujját. Sokáig fogunk gürizni. Nem húzhattam tovább a drága időt. Hátra fordultam és szabad emberkét kerestem a közelünkben.
-Te!-Böktem rá találomra egy színes hajú lánykára. Úgy látszódott semmi dolga, csak ráérősen bámészkodik.-Ott-ott! Rád mutat! Hozz szalag…ez a színes ragasztó tapasz és olló! Siet-siet! Haladjunk!-
Förmedtem rá az anyátlanul pislogó leánykára csipkedje magát. Pörögni kellett, vagy nem készülünk el az adás kezdéséig. Annyira nem lehetett béna, ebben a forgatagban ne találja meg a dobozokba készített szigetelő szalagokat. Mindig csomót szoktak kipakolni, mert próbánál folyamatosan át kell jelölni kinek és hova kell állnia a színpadon. Nekünk is el fog kelleni, mert a táncosaim valószínűleg azt sem érzik ebben a térben mennyivel nyújthatják meg lépéseiket. Ezt kiküszöbölhetem a ragasztásokkal. Már csak azt kellett kitalálnom, hova kerüljenek. Össze kellett dolgoznom a srácokkal, láthassam, honnan kell távot elvennem, vagy épp ellenkezőleg. Kértem álljanak fel a kezdéshez. Én pedig fogtam a csinos hátsómat, beálltam velük szemben és a terem közepéig sétáltam. Mellkasomon összefont karokkal türelmetlenkedtem, mikor kerül elő színes hajú lányka. Ahogy felbukkant erélyesen rákiabáltam, menjen a színpadra.
-Tudod mit csinál vele?-Néztem rá az elveszett báránykára.-Letesz talaj, ahova mutatom. Várni beáll többiek, aztán én jelez, ha arrébb tenni.-
Tapsoltam a táncosaimnak kezdhetik, majd szorgosan ordítoztam színeskének pakolássza le mindenki lába elé a csíkokat. Erősen imádkoztam, ne bénázzon sokat és ne méterekkel arrébb gányolja össze a parkettát, hanem közvetlen a cipőjük orra előtt. Összesen tíz formációban kellett lerakni őket, úgyhogy igyekeztem minél sebesebben pörgetni a váltásokat. Ragasztós, majd belejön a ritmusba. Végzett, pedig jöhet nekem segíteni. Elkél egy szak avatatlan szem, jó helyre kerültek a tapaszok.
-Jönni ide! Nézni és szól, ha elcsúsz valamerre.-
Állítottam magam mellé, árgus szemeket meresszen a koreográfiára. Lehet profi vagyok, ettől még előfordulhat apróbb hiba felett átsiklom. Kapóra jöhet pártatlan emberke szeme. Bíztam benne mer szólni, ha valamit talál. Frászt kapok a félelmükben lapító beosztottaktól…

Tárgy: Re: NTV Karakura stúdió Pént. Szept. 27, 2013 11:05 am

Pap és varázsló találkozása – Büntetés lvl9000

Hetes önképzést követően elérkezett a várva várt nap. Izgatottan veretett be az NTV épületébe. Körülötte röpködő színes csillagokat az sem halványíthatta el, totálisan egyedül kellett boldogulnia a számára labirintusként elkönyvelt épületben. Sokkal nagyobb volt lelkesedése, hiszen erre készült hét teljes napja! Azután Nacchan közölte vele az akkor lelombozó hírt, idétlen számítógépes játékot fog népszerűsíteni, órákig karba tett kezekkel duzzogott irodájában. Persze, kíváncsisága nagyobb volt, mint mérge. Fél nappal később már az internet világában elveszve kutatott, mégis mihez adta nevét. Átfutva néhány ismertetőt, pedig elkezdte érdekelni a dolog. Mindez a domino effektus addig vezetett, rászánta szétszórt buksiját, teljes játék analfabétaként, felregisztráljon az online játék hivatalos oldalára. Furdalta oldalát, milyen ez a pap kaszt élesben, bár ezen a ponton sem boldogult acélosan, de hát, mire nem jó, ha az ember meglehetősen közeli ismerőse az alvilágok koronázott high-tech királya, aki némi kétségbe esett pislogás után kisegítette szorult helyzetéből, sőt segítőkész bébicsőszként terelgette sokáig készített karakterét a fejlődés rögös útján. Egyedül valószínűleg nem jutott volna messzire, hiszen elkészült gyermeke, gazdájához mérten pocsékul tájékozódott és igen gyakran kötött ki szakadékok fenekén, vagy vonzotta magára az összes környéken lófráló ellenséget. Ettől függetlenül hűségesen kitartott. Önmagához képest sokat görnyedt a gép előtt, méghozzá önszántából és lelkesen, minél feljebb tornázhassa magát a szintek között. Az sem szeghette kedvét, sokat terülhetett ki gépe felett lelkileg megsemmisülten, újra halálba kergették porontyát. Kitartott, főként, mert hajtotta a méreg, utolérhesse alvilági erők megsegítette társát, aki negyedannyi játékra fordított idővel fényévekre volt tőle.
Elveszve a kockulás rejtelmeiben egész megkedvelte választott kasztját, ami még szép, minden tekintetben egyezett a fotózásra kiadott szerepével. Nem gondolta örömmel fogja teljesíteni a kényszerű feladatot, valamilyen addig ismeretlen játék résztvevőjének ruháját öltse magára promóciós céllal, de a feltérképezéssel töltött ideje elérte, ezer fokon pörögve masírozzon a helyszínre. Alig tudott nyugton maradni a recepciónál, ahol be kellett várnia alkalmi kísérőjét. Sejtette menedzsere intézte el, valaki elé jöjjön és ne adja elő szokásos műsorát. Nem lett volna kifizetődő, megint azzal indítani, annyira eltéved a folyosókon, órákig tart megfelelő helyre irányítani. Hálás lehetett a figyelmességért, meg egész kedvesnek látszódott alkalmi stylist-ja, aki földöntúli lelkesedéssel magyarázta, mennyire örül elvállalta a szerepet és mennyire jól fog kinézni. Hosszasan áradozott róla, melyik a kedvenc kasztja, miért, na meg mióta játszik. Ez a hihetetlen felfokozott állapot gyorsan átragadt rá is és perceken belül már mély filozofálgatást tartottak a játékról. Úgy belemerültek a beszélgetésbe, észre sem vette mikor érkezett az öltözőbe, csak arra tért észhez, kísérője kezét összecsapva, felcsillanó szemekkel közli, mindjárt hozzálátnak a sminkeléshez, de előtte ideje lenne magára ölteni csodás jelmezét. Ez volt az a pont, ahol becsatlakozott a sziporkázó boldogságba, míg elő nem került a ruhás zsákból a nem épp várva várt ruhája. Száját eltátva meredt a szépnek szép, csak nem kifejezetten neki készült anyagra, majd a kétezer wattos vigyorral álldogáló segéderőre. Abban reménykedett most következik az a pont, ahol közlik vele, kandi kamera, összecserélték a címkéket, vagy ilyesmi, de a játékért rajongó srác nem tágított, csak állt öltöztetésre készen.
Körülbelül ekkor következett be az a pillanat, amikor kétségbe esetten nézelődött valamilyen megmentő erő után, akit Nacchan-nak hívtak. Keresett személy, viszont sehol sem volt, nála viszont bekövetkezett a kínos dermedtséggel társuló kölyökmacska tekintgetés, hátha valaki felvilágosítja, mi zajlik körülötte. Erről szó sem lehetett, így kénytelen kelletlen sűrű mentegetőzésekkel kért néhány pillanat szünetet, miközben őrült menekülési kényszerrel vetődött telefonjáért magyarázatot kérjen menedzserétől. Öltözőhöz közeli, félreesőnek hitt sarokban lapítva tárcsázott. Ki is csengett a masina, ám óramű pontossággal megáldott öltönyös célpontja, csak a sokadig próbálkozást követően kocogtatta meg vállát. Váratlan sokktól nőies sikollyal kenődött fel a falra. Halálra váltan hadonászott telefonjával, mert hosszú másodpercekig nem tudta eldönteni, szimplán rémüldözzön, esetleg sikongasson és mutogasson háborgása jeleként, netán hagyja a rémüldözést, kizárólag dühösen hordja le menedzserét, mire vette rá megint.
Színes egyvelegből keletkezett az a mozzanat, elfojtott nyösszenéssel bökött szemüveges terroristájára. Mindezt néma tátogással fűszerezte meg, hiszen a totális sokktól épkézláb mondat nem jutott eszébe és persze, hogy átmeneti üzemzavarát arra használták ki, könnyedén hárítsák feltörni készülő hisztijét. Könnyed szemüveg igazítással közölték, ma sem fog győzedelmeskedni, ami úgy elvette kedvét, lehorgasztott fejjel zuhant össze. Apróra kuporodott guggolással siratta sorsát, ám, mielőtt beletörődött, könnyes szemekkel még feltette egyetlen kérdését: „miért?”.
Ekkor zajlott le az a kőkemény indok, utolsó pillanatban csípték el az ajánlatot, nem maradt más karakter, viszont a fizetség nagyobb, mintha két reklám filmet forgatna le. Több kérdése nem lehetett. Mindent vitt a pénz rész, hiszen továbbra is azért hajtott, végre egálba kerülhessen kiadás és bevétel tekintetében. Még mindig többet nyomott latba a kereset, mint a mivel, ezért muszáj volt teljesítenie, ráadásul beleegyeztek. Kínos lett volna, ha most táncol vissza az ajánlattól, úgyhogy, harcos pocok énjét elővéve, biztatta lelkét, újra képes legyen női ruhát ölteni. Nem épp pozitív részlet nem fog rá újdonság erejével hatni, de legalább vigasztalhatta, igényes és szép ruhát kapott. Színére sem panaszkodhatott nagyon lányos meg azok a kék rózsák közel álltak a szívéhez. Inkább az fájt kicsiny szívének, már megint akaratán kívül bújtatják szoknyába. Minderről mélységesen hallgatott, mert nem akarta letörni lelkes csapata boldogságát, akik fülig érő vigyorral fogadták az öltözőben. Hatalmas sóhajjal erőltetett magára némi kedvet és araszolt közelebb jelmezéhez. Nem hitte volna, ennyi ideig bíbelődnek az öltözködéssel. Azt valahogy sejtette, kicsikét át kell alakítani a ruhát, így legalább egy óra azzal telt össze-vissza bökdösték tűvel, miközben öten varrtak körülötte. Úgy érezte sose lesznek készen, mert mindig találtak valami apró igazgatni valót és még ott se tartottak paróka, vagy smink.
Mire tükör elé ültették annyira lefáradt a sok ácsorgásban és rögtönzött testnevelés órában, képes lett volna helyben elaludni. Ebben akadályozta szoknyája rövidsége. Idegesítette a számára igencsak sokat mutató példány, amit szünet nélkül igazgatott ölében. A sok morgolódás, lekötötte annyira, ne szenderedjen el és ne foglalkozzon azzal, épp merre tart átalakulása. Olyan eredményes lekötötte saját magát minden mással, szinte csak a végeredménnyel szembesült. Akkor nézett farkasszemet magával, amikor kalapját próbálták felilleszteni szőke tincseire. Mit ne mondjon, majd nem hátraesett székével együtt, amikor belepillantott a tükörbe. Karfába markolva meresztgette szemeit a látványra. Nem tudta sírjon, nevessen, vagy elismerje a gárda munkáját, mert nem igazán ismert magára. Egyszerre volt ijesztő meg lenyűgöző az eredmény és végül, ahogy lenni szokott, csak egy teljes átéléssel eleresztett „hűű~h!” csúszott ki száján. Tovább amúgy sem tanulmányozhatta külsejét, mert beveretett egy statiszta, hogy indulnia kéne a helyszínre. Erre nem tehetett mást, csak fájdalmas sóhajjal feltápászkodott. Valaki kezébe nyomta fegyverét, amit újabb ámulással tanulmányozott. Remekül lefoglalta a vizsgálódás, hogy lényegében elfelejtkezett arra összpontosítani, milyen formában járjon. Sajnálatos módon a magassarkú sem tartozott az ismeretlen kategóriába. Egész otthonosan lófrált benne és a kapott példányt egyáltalán nem érezte kényelmetlennek. Annál inkább a teremben sorakozó modellek szempárjait. Fogalma sincs mit tett ellenük, de nem néztek rá valami barátságosan. Jobbnak látta, ha megmarad a terem csücskében Nacchan bombabiztos társaságában.

Tárgy: Re: NTV Karakura stúdió Pént. Okt. 04, 2013 4:23 am

Pap és varázsló találkozása – maskarás campaign level9000

Az irodájában ücsörögve lapozgatta a múlt héten befejezett doramájának nézettségi adatait tartalmazó papírokat. Még nem került ugyan adásba az összes rész, csak a forgatást fejezték be, de amennyi információt ki tudott hámozni a grafikonokból és táblázatokból, az kielégítőnek mutatkozik a mostani konkurens televíziós mezőnyt nézve. Nem kenyere az efféle adatelemzés, azt inkább meghagyja a bátyjának, de valamilyen szinten azért mégis csak lépést kell tartania ezekkel a dolgokkal, ha nem akar kukán ülni egy-egy vezetőségi ülésen. Ugyanis ha minden a tervek szerint halad, az év végén hivatalosan is elfoglalja a helyét a tévécsatorna részvényesei között. De ne szaladjunk egyelőre ennyire előre, addig még rengeteg elintéznivaló van. Többek között a ma rá váró újabb átalakulás. A történelmi témájú sorozatának befejeztével hamarosan visszanyerheti a megszokott szőke hajszínét. De azzal szemben viszont fenntartásai vannak, amit a következő reklámfilmjéről felvázoltak neki. Egy Koreából származó, idehaza manapság elhíresülő számítógépes játék legújabb verziójának népszerűsítéséhez kéretek fel jó néhány hírességet, hogy adják arcukat az abban kijátszható karakterekhez. Azután, hogy rábólintott a felkérésre, nem sokkal később meg is kapta a digitális grafikusoktól a képére formált karakter tervezetét. Annyira nem ismeri ezt a játékot, így csak annyit tudott elsőre kihámozni a dologból, hogy valamiféle varázsló szerepét szabták rá. Az igényes grafikát nézegetve egyre jobban felkeltette az érdeklődését a játék, így egyik este elhatározta, hogy ki is próbálja. Már csak azért is, mert a projektben szintén részt vevő Cicafiú olyan lelkesen áradozott neki róla, hogy roppantul idegesíteni kezdte, hogy egy kukkot sem ért abból, amiket mond neki. Mint a házifeladatának nekieső gyerek, szépen meg is alkotta a varázsló karakterét, és igyekezett rájönni a játék nyitjára. Nem is azzal volt a baj, hogy nem értette mit kellett volna csinálnia, de egyszerűen nem boldogult a karakterével. Valahogy nem lelte meg azt az összhangot, amit fekete maccs produkált a papjával. Így mikor a nagy nehezen tizenötödik szintre elvergődött karakterét újfent, már ötödjére ölte meg ugyanaz a nála alacsonyabb szintű szörnyeteg, besokallt, és új karakter tervezésébe fogott. Nem érdekelte, hogy így még jobban lemarad a másik mögött, amúgy sem akart versengeni vele. Ebből a felindulásából pedig egy tekintélyesen marcona kisugárzást árasztó gladiátor hölgy született. Már szinte az első szintektől kezdve sokkal jobban boldogult Aurorával, mint a szerencsétlen varázslóval. A lemezvért és a kétkezes lándzsa a neki való fegyver, nem a selyemszoknya és ósdi könyv. Olyan rengeted időt azonban nem tudott fordítani a játékra, meg igazából nem is akart… csak néha, ha esténként volt egykét fölös órája, akkor terelgette egy kicsit karakterét, akivel ehhez képest is egész gyorsan fejlődött. Ezzel pedig fel is piszkálta Ciculi őpocokságát, hogy miféle csalást eszközöl. Kikéri magának a feltételezést! Egy gladiátornak nincs szüksége kiskapukra, ő a főbejáraton tör be. bár sejti, hogy igazából a karakter neme és megjelenése böki fekete macska csőrét. Így eltöltött néhány nap után pedig el is érkezett a forgatás és fotózás napja. Daemon szeretett volna Nekorival együtt érkezni, de jóval előbb berendelték a rá váró fodrászat miatt. Annak örült, hogy megint szőke lesz, annak viszont már kevésbé, hogy tartós hajhosszabbítással toldják meg, hogy hű legyen a látványterv váll alá érő hajához. Azt mondták ez sokkal mutatósabb megoldás, és miért ne használná az eredeti haját, ha már majdnem stimmel az elképzeléshez. Morgott magában egy sort, de némi mérlegelés után csak megbékélt vele, hogy jobb lesz, mint naphosszat parókában tespedni.
A forgatás előtt nem sokkal, mikor már épp indulni készült volna, szinte úgy rontott be az irodájába az aktuálisan a felkutatására küldött szerencsétlen flótás. Amikor pedig meglátta az asztal mögül meglehetősen gyilkos tekintettel rá meredő Daemont, szinte úgy fagyott le az ajtóban, mintha szellemet látott volna. Valószínűleg egyáltalán nem számított rá, hogy ilyen könnyen megtalálja a színészt, és nem veszíti el az állását a dühöngő menedzserek és szervezők kereszttüzében. Heves bocsánatkérésekkel és hajlongásokkal emlékeztette a leendő megjelenésére, amit Daemon csak egy ingerült morranással és intéssel konstatált. Kényelmesen átcaplatott a már rá váró fodrászhoz, és ülte végig az örökkévalóságnak tűnően hosszú műveletet. Az amúgy is hosszadalmas szőkítésen kívül még, hogy tényleg tartós legyen, apró tincsenként rögzítették a hajához az odatoldanivalót. Már ott tartott, hogy a második latte-ját hozatja magának a székbe, mikor végre közölték vele, hogy készen van, már csak egy kis alapozás, és mehet az öltözőbe. Felettébb örült ennek a hírnek, és hamarosan tagjait nyújtóztatva sandított a vele szemben lévő tükörbe, hogy újdonsült frizurájával barátkozzon. Sosem volt ilyen hosszú haja, így elég furcsa volt így elsőre, de szokás szerint, egy rövid idő után most is megállapodott annál a ténynél, hogy ugyanúgy mint az eddigiek, ez is tökéletesen áll neki. Az egójával szerencsére továbbra sem volt semmi probléma. Az öltözőbe pedig a vállfára akasztott jelmeze és Cicafiú hűlt helye várta. Mire ideért, őt már ki is tessékelték a stúdióba, így nem tudott szót váltani vele. Nyűgösen sóhajtva a dolgon esett neki a vetkőzés könnyed művészetének, hogy aztán ráigazíthassák az utolsó részleteket a jelmezén. Egészen más érzés volt, mint a doramákban viselt úgymond jelmezei, hiszen azok általában csak stílusukban tértek el attól, amiket ő szokott hordani, de rendes hétköznapi ruhák voltak. Mostanában csak ritkán van olyan fotózása, amin ehhez hasonlóan valóságtól elrugaszkodott ruhákat kap. A legjobban viszont az döbbentette meg, hogy szinte megszólalásig hasonlított ahhoz a grafikai látványtervhez, amit korábban a kezébe adtak. Nem kevés meló lehetett vele. Miután pedig rábólintottak az összképre, őt is a stúdió felé irányították. Erre azonban semmi szükség nem volt, hiszen ennyi év után már csukott szemmel is eltájékozódik ebben az épületben. A nekik kiosztott stúdióba lépve pedig egyből fekete maccsot kereste a tekintetével, mikor pedig megtalálta, egy pillanatra azt hitte, hogy cserben hagyták az érzékei. Az egyik sarokban magát meghúzó szőke loknis csodatündér egyértelműen, és kétséget kizáróan Nekori volt. Látta már nőnek öltöztetve, de ebben az esetben olyan aprólékos odafigyeléssel vették kezelésbe, hogy simán kenterbe verte a teremben felsorakozó többi színésznőt. Az egyikük, akivel régebb óta dolgozik együtt a cégnél nem is bírta ki, hogy ne súgja oda neki elég nyilvánvaló féltékenységgel a hangjában, hogy ismeri-e azt a nő, és vajon mit keres közöttük. Daemon ismeretségük ellenére sem tolerálta túlzottan ezt a bizalmas hangnemet, így szokásos, szarkasztikusan kioktató hangnemben tette helyre.
- Egy ilyen bombázóra ki ne emlékezne. Főleg ha ilyen sokoldalú is. –bólogatott elismerően cicafiú felé, aztán meg közönyös pillantással jelezte a nőnek, hogy nem óhajtja folytatni a beszélgetést. Ehelyett inkább a közben őt észrevevő fekete maccs felé sétált, halovány mosolyt varázsolva az arcára.
- Már megint mit vétettél csillagharcos? –paskolta meg sóhajtva a vállát. Ismerve a menedzserét, akire nem átallott egy szúrós pillantást vetni, sejtette, hogy valami büntetés következtében kell ellenkező nemű szerepet alakítania. Eközben persze nem átallott jól lestírölni, ha már ilyen közelről is lehetősége van rá. –Közvélemény szerint te vagy a terem legjobb nője. Ennyi féltékeny libát. –ciccentett egyet a fejével hátra biccentve. Na jó, be kell vallja, szórakoztatta, hogy azok a nők egy náluk sokkal szebb karaktert alakító férfire irigykednek, anélkül, hogy feltűnne nekik, hogy valójában nem is közülük való. Bár lehet csak neki ilyen egyértelmű, hogy ezer közül is, akár nőnek maszkírozva is felismeri Nekorit. Nem tudta, hogy pontosan mikor fogják elkezdeni a forgatást, de reménykedett benne, hogy minél hamarabb túl lesznek rajta. Nem mintha nem lett volna szemet gyönyörködtető látvány az előtte feszengő szöszi tündérke, de még mindig jobban szereti Cicafiú eredeti csomagolását.

Tárgy: Re: NTV Karakura stúdió Kedd Okt. 08, 2013 3:10 am

Pap és varázsló találkozása – Büntetés lvl9000

Esélytelen lett volna tagadnia, kényelmetlenül érezte magát bőrében. Nem lett volna elég jelmezét, na meg újabb átalakulását feldolgozni, ott volt mindezek tetejében környezete. Messzire sem kellett néznie, rögtön masszív tömbbé formálódott modellekkel találkozott tekintete, akik legkevésbé sem barátságosan meredtek rá. Rosszul esett neki ez a fürkésző, méregető vizsgálódás, mert rendben sokat teszik ki kritikának külsejét, de azok szakemberek és többségüket évek óta ismeri! Megint más, sőt egyenesen frusztráló, ha hivatásos kifutó sztárok állítják kereszttűzbe. Nem volt szüksége felvilágosításra, egyértelműen kifejezték nem tetszésüket vele szemben és valahogy az a kikerülhetetlen benyomása támadt már most kiközösítették. Megértette, mert minek tipeg be férfiként női ruhában, csak ezzel nem könnyítették meg dolgát, minél pozitívabban próbálja átvészelni a fotózást. Legszívesebben köddé vált volna és az állandó mutogatástól, folyamatosan az a benyomása támadt, valami nem stimmel rajta. Elcsúszott a szoknyája, olyasmi látszik, aminek nem kéne, nagyon csúnyán áll, vagy feltűnően férfi. Elképzelése sem akadt, mi lehetett a gond, de azt egyértelműen észlelte, vele akadtak súlyos problémák. Gyakran pillantott oldalra Nacchan-ra kérlelő szemekkel, hátha megosztja vele bölcsességét és rávilágít hibájára, viszont menedzsere teljes némaságba burkolózva lapozgatott tablet-jén. Nem ismerné, rávágná, szándékosan tűnt el feje búbjáig, ne kelljen vele foglalkoznia, de sejtette soron következő hivatalos ügyüket intézi.
Felsóhajtott a keserű igazságon, most sem lesz beszélgető partnere, míg elkezdődik a kínzás fokozása. Be kell mennie az ellenséges területre, hiszen nem csak portré képek fognak születni, hanem lesz jó néhány csoportos beállás is. Előre hideg rázta a fagyos hangulattól, hát, még attól, ha elszúr valamit és az a sok ijesztő modell majd rajta fogja jogosan köszörülni a nyelvét. Nem szeretett volna több okot adni az utálatuknak, de ismerte magát és előre tudta, sokszor kell miatta felvételt ismételni.
Keserű valóságtól egyre népesebb felhőtömb gyülekezett feje fölött. Jócskán kezdett alattuk elveszni, mire halovány reménysugárként megkapta a nap addigi legpozitívabb jelét, egy imádni való mosolyt sörényes vadászától. Reflexből fancsali változattal reagált rá, mert kapásból az jutott eszébe, legszívesebben végigmutatna jelmezén és lelkileg megsemmisülten közölné „már megint”, de igyekezett tartani szeleburdiságát, hiszen nyilvános tumultus csücskében ácsorgott. Mellékesen, Nacchan szemüvege is ítéletre készen villant, ha netán túlzásokba esne az udvarlással. Igazán nem akart panaszkodni, mégis, hirtelenjében vallatáson érezte magát. Szemben az esküdtszék, mellette az őt vádoló ügyvéd, fotós a bíró és a sok ügyészi izébizé meg a körülöttük rohangászó staff. Erősen mocorgott benne a késztetés, kirohanjon, mert ezt nem hajlandó tovább csinálni. Kizárólag szöszke sátánfi érkezése, na meg hihetetlen megnyerő külseje akadályozhatta tervében. Meglehetősen sikeresen, hiszen, alig pillantott rá, rögtön rajzfilmekből ismert klisével kapott volna szívéhez, minél látványosabban ájulhasson el. Ha már női tragika szerepkörébe kényszerítette az öltönyös sors, legalább hű lenne hozzá. Körülményekre tekintettel, azonban lemondott erről a látványos előadásról.
-Ismerlek…-Sóhajtott fel fájdalmasan, mielőtt teljes ámulatba esve látott hozzá közelebbről is szemügyre venni varázsló társát. Lelkesen vizsgálta keresztül kasul ruháját, amit mintha csak rá öntöttek volna. Nem nehéz feladat, hiszen remek alakja van alvilági korona várományosnak, ettől még nagyon izgatta fantáziáját, mivel érték el a játékbeli hatást az anyagon, vagy tényleg jól látja és újfent szöszi bűvész macskája hajkoronája nem csak színét nyerte vissza, de még hosszban is gyarapodott. Érdeklődve piszkálta a tincset, azonban beelőzték érdeklődő kérdését. Megjegyzéstől hatalmas szemekkel pislogott pokoli ninja vadászra.
-MICSODÁJA?!-Csúszott ki száján a félhangos értetlenkedés. Észlelve bakiját, kicsikét hangosabb háborog, mint kellene, gyorsan betapasztotta száját. Oldalra sandított a kritikus tömegre, vajon mennyit észleltek kiáltozásából, de a helyzet mondhatni változatlan volt. Ugyanolyan kémkedő formációban, sőt még nagyobb intenzitással eregették felé a szigonyokat. Nem akart butaságokat képzelegni, de teljesen úgy látta, mintha égnek merednének a hajaik és a hátában több tucat tőr landolt volna.
-Most tényleg ez a bajuk?-Suttogott lehető legkisebb hangerővel ördögi fondorlatnak.-Nem is vagyok nő…-Fújtatott megsemmisülten.-Ettől még furák és ijesztőek!-
Rázta ki a hideg az újabb hátát támadó érzettől. Lassan nem tudta eldönteni, tényleg átkozzák és kezd hatni, vagy teljes mértékig beképzeli. Abban viszont annál biztosabb lehetett, mellette pöffeszkedő alvilági bundás vadásza szempillantás alatt eléri, rángatózó szemöldökkel fonja össze mellkasa előtt karjait. Egyetlen kijelentéstől úgy felment benne a pumpa, gondolkodás nélkül morgott vissza. Igazi vérig sértett macskaként dünnyögött orra alatt.
-Szoktam? Mi az, hogy szoktam? Hol a múlt idő?!-
Nem lepődött meg, rögtön próbált tudtára adni, szelektíven működik füle, de kivételesen, ha igaz, sem törődött bele. Teljes és meglehetősen jogos sértődöttsége csúcsaként bökte mellkason alvilági sármos ragadozót.
-Befejezetlen múlt volt!-Fújta fel pofiját bevált receptként, főleg azok után erre még rádobtak egy hatalmas lapáttal. Robbanás közeli állapotban horkant fel.-Francia, mi?! Gondolom mennyire készségesen segítenél a kutatásaimban és szakmai előrehaladásomban…-
Kezdte érezni, újabb pitiszkát kap, jobb esetben botját töri ketté fején, rosszabb esetben megharapja és utána mehet Tibetbe vezekelni. Szigorú menedzsere azt a látványos bakit már garantáltan nem nézné el neki. Gyorsan próbált is keresni valami elfoglaltságot, amivel szörnyű kezdésig elszöszmötöl. Ekkor találta szembe magát cipőjével. Díszként feltűzött rózsája elcsúszott. Aprócska esztétikai hibára rögtön sasként csapott le. Botját elegánsan varázslója mancsába nyomta és vállán megtámaszkodva látott hozzá az operációhoz. Eleinte nem mert túlzottan lehajolni, inkább lábát emelgette. Nagyon rövidnek érezte azt a szoknyát, csak úgy előre dőljön benne. Azonban ezt az ádáz póz harcot kénytelen volt feladni. Sehogy sem fért hozzá, úgyhogy megadó sóhajjal felmondott. Túlesett a kellemetlen hajlongáson és göndör tincsei arrébb paterolásán.
-Na, végre! Szétszúrta a lábfejem.-Elégedett fújtatással simította el jelmeze sarkait, mert ténylegesen boldogság járta át. Alig tudott járni, attól a picike valamitől, ami elfordult benne. Így sokkal könnyebben ment a mozgás.-Köszönöm!-Vette el botját széles mosollyal.-Még mindig nagyon jól nézel ki, te gonosz mágus oroszlán! És ez a királyi sörény is tetszetős!-Pöckölte meg a jelmez szőrös gallérját, nehogy véletlenül beleakadjon vasvillás ninja vadász hajába. Nem szerette volna megtépni szeretete jeleként. Arra sokkal jobb ötletei támadtak volna, de ebbe nem maradt ideje belemélyedni, mert háta mögül felvisított a fényképész jelen lévő hölgyek legyenek szívesek színe elé járulni. Hirtelen nem reagált a szónoklatra, de némi pokoli segítséggel rájött, mennie kéne. Buzdító ököl felvillantással gyűjtötte össze minden bátorságát és lépdelt az ellenséges erők centrumába. Szerelés után tényleg könnyebben közlekedett, így legalább ezzel a résszel nem akadtak problémái. Annál több a köré csoportosuló modellekkel. Fél perc leforgása alatt annyi kérdést tettek fel neki, ha akarta volna, se tud rájuk válaszolni. Szünet nélkül kérdezték tőle kicsoda, honnan jött, mi a titka és persze a szívet melengető figyelmeztetések, ne legyen magától nagyra. Kedvencei a „ne éld bele magad, holnap a hajad színére se fog emlékezni” és a „Varázs, csak egy estig tart ki” megjegyzések lettek, bár abba jobbnak látta bele se gondolni, hányan beszéltek hozzá tapasztalatból. Lefoglalta mindenkit próbáljon elhárítani maga elé tartott karjával és erősen terelje a figyelmet hisztisen követelőző fotósukra.
Hamar célt ért, mert rövidesen elkezdték a solo beállításokat. Említették, valaki még hiányzik, ezért innen kezdik a napot. Viszonylag gyorsan rákerült a sor, aminek egyrészt örült, hiszen hamar túlesett rajta, másrészt nem, mivel a csoportos képek tolása miatt, ott kellett ücsörögnie a hiányzó tag érkezéséig. Addig nem tudott mást csinálni, mint ücsörögni Nacchan és Wow san társaságában. Néha tett egy-egy kósza kísérletet feltérképezhesse, milyen lehet ördögi leszármazott menedzserének nőideálja, majd lekötötte magát azzal, csendesen szenvedjen sörényeske része alatt. Látvány bőven elérte vérébe-nyálába fagyottan haldokoljon a széken. Nem hazudik, gyakran kellett Nacchan megköszörülje torkát, ne fordítsa fejét a számára legjobb szög megtekintése érdekében, vagy csukja be száját, esetleg pár pillanat erejéig igyon, és ne csak átszellemülten bámuljon. Egyértelműen nem a teremben volt meleg, de végig turbinaként legyezte arcát az időközben kapott legyezőjével. Azt sem tudta hova legyen kínjában. Állapotán az sem segített végeztek a felvételekkel.
-Most…úgy, de úgy letépném rólad ezt….a….ezt!-
Dünnyögte halkan feje, vagyis vérmérséklete visszafogása közben. Szíve szerint hagyta volna a munka további részét a csudába és elrángatja alvilági trónvárományost, de azért újabb büntetést kapna Nacchan-tól. Ismerve menedzsere kreativitását, nem szeretné ezt a szörnyűséget, ezért gigantikus sóhajtásokkal uralkodott magán. Minden idegszálával magyarázta rossz irányba kalandozó gondolatainak maradjanak nyugton, míg olyasmi nem történt, amitől azt hitte menten keresztet húz elő. Addig rendben volt, megérkezett a jelmez alapján hiányzó szereplő, na, de a reakció, amit szomszédságából kapott. Abban a hitben volt, nem hozhatja rá a frászt sátánfi, amikor ideges, viszont a bemutatott előadás nem kicsit ijesztette meg. Arról szó sincs, leállt volna a szíve, inkább megszólalt benne valamilyen csengő, itt nagy a baj. Ötlete sem volt, mi lehet, mert arra se akadt ideje pislogjon egyet, ördögi bűvész macskának nyomát se látta. Rémülten nézett Wow san-ra, ugyan mi üthetett belé, azonban a menedzser arckifejezése, végletekig fokozta nyugtalanságát. Néhány percig besózott kukacként toporgott, mit kezdjen magával, aztán győzött az idegesség. Hátraveretett az épp idegösszeomlást kapott férfihez és próbált belőle két értelmes szót kipiszkálni. Ezzel nem jutott sokra, viszont a dolgot se hagyhatta ennyiben. Nagyon rosszat sejtett, mert életében nem látta így szavannák harcosát. Szörnyen aggódott és az sem érdekelte, megeszi Nacchan uzsonnára.
Fogta magát, Wow san kezébe paterolta botját és az öltözőhöz loholt. Kezébe kapta táskáját és előkotorta telefonját. Tett még pár kört a helységben, mert tudta, amikor pokolban áll a buli, akkor vele se hajlandóak túlzottan társalogni, de jobban aggódott annál, hogy féket tegyen magára. Azzal is megelégedett, ha hallja a hangját, vagy sikerül kiszednie, merre van. Az számított, biztonságban legyen, mielőtt történne vele valami. Egyáltalán nem érdekelte, milyen formában adja a tudtára, csak ne legyen baja. Ennek tudatában tárcsázott és vágtázott keresztül a székház épületén. Legkevésbé sem hozta zavarba, még mindig jelmezében futkorászik a garázs felé. Az nyugtatta csak meg kicsörgött a telefon is bele is morrantak. Nem húzta az időt sértődéssel, vagy számon kéréssel, egyetlen dologra kérdezett rá.
-Merre vagy?-Választ követően három kirajzolódó pont társaságában gondolta végig az információkat, mire leesett neki a megfejtés.-Megyek!-Nyomta ki a hívást nagyban azzal szöszölve, bejusson kocsijába.

Tárgy: Re: NTV Karakura stúdió Szer. Okt. 09, 2013 3:49 am

Pap és varázsló találkozása – maskarás campaign level9000

Nem irigyelte fekete maccsot… de be kell vallja, furcsa, hogy bizonyos értelemben elsájnolja előle a rivaldafényt. De tényleg, bombázó bája akkora feltűnést keltett, hogy még az ő képességének hatásáról is elterelte a figyelmet egy kicsit. Meg tudná szokni ezt a pillanatnyi nyugalmat. Nem azzal van problémája, figyeljenek rá nyugodtan, de amikor ennyi emberrel tartózkodik egy légtérben, akkor azok igazából felé táplált utálatát vagy rajongását szubjektíven befolyásolja a feromonja. A képmutatás netovábbját elérve a szemében, még ha nem is tudnak róla. Valószínűleg ez a legnagyobb problémája az emberi kapcsolataival. Még szerencse, hogy itt áll vele szemben az aki ez alól szinte teljes fokú, de mindenesetre teljes jogú kivételt élvez. Karba tett kézzel fejét rázva ciccegett a naiv hozzáállásán.
- Ne mondd, hogy nem esett le, hogy nekik nem esett le… -nézett kétkedve. Egyértelműen lerí egy ember arcáról a féltékenység, nincs az az isten, hogy Cicafiú nem vette észre. Túl jól hozta a szerepét, mert az elveszett kismacska pislogások ebben a jelmezben borzasztó ütősen adták magukat. De kajak, még Észak korea is letenné a fegyvert, ha ilyen szemekkel pislogna arra a Kim-re. A kijelentésével viszont valamilyen szinten egyet tudott érteni. Hümmögve bólogatott is párat, de azt természetesen nem tudta megállni, hogy hozzá ne fűzzön valamit, amivel megint meglegyintgette Ciculi mércéjét.
- Mégis mit gondolsz, miért csak egy éjszakára szoktam elvinni őket? –várta a megerősítést, de ehelyett csak a kötözködő mérges pockot kapta. Na jó, akkor lepődött volna meg, ha nem ilyen reakció érkezik felőle. Elkönyvelte magában, hogy a világ rendje még teljesen helyén van attól függetlenül is, hogy fekete macskáját kántáló tündékének öltöztették.
- Mióta lettél ekkora nyelvész? –vette fel a kötözködés fonalának végét. –Vagyis ha belegondolok… hm… -simogatta meg elmerengve az állát miközben félresandított. Maccs pedig saját maga alá adta a lovat és fújta fel egyre jobban a csinos pofiját. Daemont ez természetesen felettébb szórakoztatta, és cseppet sem törődött azzal, hogy milyen susmorgások folynak a háta mögött. Még akkor sem, mikor rezzenéstelen arccal tűrte, hogy kinevezzék alkalmi támasztéknak a cipőigazítás műveletében. Majd hülye lesz nem végignézni, ahogy centikre tőle hajolgat egy passzos ruhácskában. Nagyon szívesen segített volna neki megszabadulni tőle, de azt nem nézte volna jó szemmel a menedzsment, ha esetleg igyekezetében tönkreteszi a munkájukat. Pedig biztos benne, hogy Nekori is örült volna neki, ha valaki kihámozza ebből a passzentos hacukából.
- Egyelőre idegesít a hajam, és csiklandoz a gallér… de örülök, hogy így is jól mutat. –konstatálva felhörrenve, hogy ezek szerint még azokban a göncökben sem kell szégyenkeznie magára, amikben kényelmetlenül érzi magát.
Rövidke idillüknek viszont hamar véget is vetett a fotózásra hívó felszólítás. Nem kifejezetten érdekelte, hogy ki nincs még itt, aki miatt csak az egyéni sorozatokat tudják ellőni, Daemon szokás szerint csak magával foglalkozott. Nem kíván többet itt lenni, mint amennyi feltétlenül szükséges, aztán a többit meg intézzék el nélküle. Sose volt az ő reszortja órákig hajladozni mindenki felé távozás előtt. Ciculinál viszont kicsit rá kellett segíteni, hogy ne eressze el a füle mellett a felhívást. Finoman oldalba könyökölve bökött a fejével a fotós körül összegyűlt hölgykoszorú felé és suttogott el egy „túlélést” a válla fölött. Ő addig szépen kényelembe helyezte magát, és a közben rendelt újabb latte-ját kortyolgatva tartotta szemmel házi tündérkéjét. Nem akarta vele oltani, de a többiekre nézve volt nevetséges, hogy nem együknél alakította jobban a karakterét. De kész csoda, hogy nem szedték cafatokra, mikor bemerészkedett közéjük. El se tudta képzelni, hogy milyen megjegyzéseket és kérdéseket intézhettek felé. Nem egyszer látta már ezt, hogy rögtön megkörnyékezi pár magát potenciális barátnőjelöltnek, vagy sértett exnek képzelő nő azt akivel épp együtt látták. Szerencsétlen Cicafiú meg meg se mer mukkanni… majd valamivel kárpótolja érte. Például megtanítja koreaiul, hogy legközelebb adja elő magát külföldi vendégművésznek. Bár titkon reménykedett abban, hogy nem sűrűn lesz ehhez hasonló helyzet. Már őt is kezdte bántani, hogy folyton ilyenekkel szégyenítik fekete maccs amúgy sem épületes férfiúi büszkeségét. A végén már attól kell tartania, hogy egy nap azzal állít haza, hogy ő innentől kezdve a barátnője akar lenni, mondjon búcsút Uminak és üdvözölje Mimi-chant. Kész rémálom lenne! Gyorsan el is hessegette ezeket a gondolatait, és kezdett lelkiekben felkészülni arra, hogy ő lesz a soron következő modell. Régről ismerte már a fotós, és viszont, így mindketten nagyon jól tudták, hogy mit akar a másik. Szinte szavak nélkül zajlott le az ő turnusa, maximum egy-egy extrább kérésnek kellett hangot adni már csak abból adódóan, hogy az ő képein rengeteget kell utódolgozni a mágia megjelenítése miatt. Kíváncsi volt rá, hogy hogy fognak kinézni a kész fotók. Része végeztél pedig már nem volt más dolga, míg megvárni míg a fenn maradó néhány kollégájukkal és végeznek, aztán még összeállnak pár közös képre, mert talán addigra már befut a késő, aki miatt ezt a végére kellett halasztani. Daemon gondolatban már halovány utalásokat tett arra, hogy inkább a melegebb éghajlatok felé kellene vennie az irányt, hogy rabolja az idejét. Az egyik félreeső számítógép elé behuppanva elkezdte visszanézegetni a róla és persze cicafiúról készült képeket, hogy múlassa az idejét és persze ne kószáljon tőle túl messzire az érintett. Amíg mellette van, legalább a többi nő nem zaklatja. Pár perccel később azonban olyan hirtelen fagyott le, amilyet talán két szökőévente látnak tőle. Remélte, hogy rosszul hall, mikor egy fájóan ismerős hang ütötte meg a fülét a bejárat felől. De sajnos nem sokkal később meg is pillantotta a sebtében még mindig a smikesek pamacsa mögül bájosan vigyorgó nőt. Úgy érezte a bordái olyan szorosan ölelik a mellkasát, hogy menten megfullad. Reflexszerű mozdulattal, gyűlölet szinte látható auráját árasztva magából állt fel a székből, vetett egy hátborzongató pillantást menedzserére és sétált ki a helyiségből szó nélkül elhaladva a nő mellett. Nem méltatta köszönésre sem, átnézett rajta, mintha egy olyan szellem lenne, akit nem lát. Hirtelen szörnyű rosszul érezte magát, és az egyetlen dolog, ami a szeme előtt lebegett, nem törődve azzal, hogy még mindig a jelmezében van, hogy minél előbb otthon legyen. Évek teltek már el azóta, de még mindig hihetetlenül felkavarják ezek a találkozások. Egy pillanat alatt képesek felszínre törni benne azok az érzések, amiktől azóta próbál megszabadulni. Nem hiába véste kőtáblába menedzserének, hogy soha, semmilyen körülmények között ne vállaljon el vele közös projektet. Nem tudja miféle homokszem került most a gépezetbe, de nagyon nem örült neki. Üveges tekintettel meredve az útra vezetett haza rutinból, és pakolt be a kocsibejáróra. A bejárati ajtón belépve a csizma lehúzás közben egy kicsit a falnak döntve a fejét próbálta összeszedni magát, de nagyon jól tudta, hogy itt most kicsit komolyabb eszközökre lesz szükség. Esetlenül kivetkőzött a jelmezéből, lehajítva azt az egyik kanapéra, és magára kapva az első keze ügyébe kerülő felsőt állt meg a nappali üveges szekrénye előtt, ahol a minimális házi alkoholkészletét őrzi. Nem tart itthon sokat, mert általában idehaza nem iszik, csak különleges alkalmakkor, most viszont nem tudja mihez kezdene, ha nem tudna kivenni belőle egy üveg vörösbort, amivel aztán letáborozott a kanapéra. Épp a dugóval szenvedett, mikor megcsörrent a telefonja. Nekori volt az… ki más lett volna, aktakukac nagyon jól tudja, hogy ilyenkor mi történik. Nem volt olyan lelkiállapotban hogy hosszasan trécseljen, így a felé érkező kérdésre csak egy odavakkantott „szerinted?”-re futotta, mielőtt kinyomta volna. Inkább letette a telefont, minthogy Cicafiún vezesse le amit most érez. Hirtelen el sem jutott az agyáig, hogy a másik ezek után éppen ide tart és valószínűleg rövidesen meg fog érkezni. Rezignáltan kortyolgatta az üvegből a vörösbort, és próbált némi örömöt lelni benne. Utálta ezt az érzést… emiatt nem elég, hogy szörnyen volt, még ideges is lett, hogy ennyire képesek taccsra vágni a hangulatát. Hiába zárta le magában ezerszer, akárhányszor a szeme elé kerül az a nő, ott tart, mintha el se kezdte volna. Nem is érzékelte, milyen mértékben telik körülötte az idő, így egyszer csak arra eszmélt, hogy sebbel-lobbal beeső aion tündére áll vele szemben a nappaliban és bőszen magyaráz.
- Az ég szerelmére, vetkőzz már ki ebből! –morrant rá a kelleténél ingerültebben. A többit inkább a borosüvegbe fojtotta, mielőtt még több indokolatlanul bántó dolgot vágna a fejéhez úgy, hogy át sem gondolja igazán miről beszél. Lehet az lett volna a legjobb, ha most nem jön ide, hanem békén hagyja, míg lenyugszik és nem bántja meg akaratán kívül.
- Lehet jobb lenne, ha most hazamennél. –jegyezte meg, de mire felpillantott, már nyomát sem látta a lakásban eltűnő fekete macskának, aki megfogadva poroszos utasítását rövidesen ismét önmagát alakítva került elő a fürdőszoba irányából. Így már mindjárt jobban festett, és kevésbé mászott Daemon hevesen oszcilláló idegszálaira. És ha mindez nem lett volna elég, a következő pillanatban már az érdeklődés jeleként felé tartott borospohárral a kezében landolt mellette a kanapén. Szótlanul oldalra pillantott, de nem vitte rá a lélek, hogy rászóljon, vagy elüldözze maga mellől, míg leküzdi ezt a vissza-visszatérő kórságot. Viszont ahelyett, hogy töltött volna neki, meghúzta az üveget, és finoman közelebb húzva magához, átkarolta. Nem tudta mit kellene mondania, mit akar egyáltalán mondani, így csak csendesen meredt maga elé a gondolataival hadakozva.
- Benned nem akarok kételkedni, remélem nem fogsz visszaélni vele. –bökte ki a jelenleg elméjét ostromló kételyt. –Azt hiszem ideje lenne valamit elmesélnem, de elég megalázó érzés beszélnem róla. –öblögette tovább a borral kiszáradt száját. Igazából a nagy katyvaszból két legmeghatározóbb érzés a megalázottság, és a tehetetlen düh volt.

Tárgy: Re: NTV Karakura stúdió Szer. Okt. 09, 2013 10:55 am

Pap és a varázsló találkozása – Büntetés lvl9000

Mindent sebtében szétdobált a kocsi ülésén, mert az nem jutott eszébe jelmezben futkorászik, nem, hogy vigyázzon drága és féltve őrzött kincsére. Kapkodott, figyelmetlen volt, mondhatni kész csoda, már akkor nem okozott balesetet kigurult a mélygarázsból. Hálás lehetett az esti gyér forgalomnak, meg annak az el nem hanyagolható ténynek, egyetlen rendőr sem csípte fülön minek száguldozik az utakon női ruhában. Ötlete se lett volna, mivel magyarázza ki magát, de nagy lett volna az esély, inkább kifizet mindenféle légből kapott bírságot, csak hamar szabadulhasson. Senki és semmi nem érdekelte, csak a szent cél lebegett szemei előtt, minél előbb begurulni az ismerős kapun. Igaz, ettől sem nyugodott meg lelke, sőt még inkább torkában érezte szívét. Enyhén szólva felfokozott állapotban rontott be az ajtón, tőle szokatlan amazon hozzáállással. Ezernyi változat futott át agyán, mit csinálhatott pokoli trón várományosa, vagy épp, milyen rémisztő állapotokban találja. Negyedét nem hihette komolyan, de annyira bestresszelt, olyan betörő vehemenciával vetődött be, mintha kommandósként készülne megakadályozni egy tömegmészárlást. Persze a lendületnek azon nyomban hűlt helye lett, ahogy szembe került a nappaliban iszogató célponttal. Rögtön gigantikus kő gördült le szívéről, amit arcába lógó tincsei arrébb fújkálásával iparkodott levezetni. Megkönnyebbült sóhajjal csoszogott közelebb a láthatóan nem élete legszebb pillanatát ünneplő sörényes macskához.
Kissé feszülten érezte magát, mert hirtelenjében nem tudott mit kezdeni a kialakult baljós hangulattal. Szokásához híven már nyelve hegyén tolongtak a szavak, mit és merre mondana, főként azzal indítva, frászt hozta rá, de a látvány meggyőzte róla, most nem kellene locsogással piszkálni a parazsat. Eddigi ismeretségük alatt, bőven volt alkalma, főleg eleinte megtanulni, állandó szövegelésével nem a feszültséget oldotta, hanem robbanásig fokozta. A kezdeti időszak megtanította rá, hogy semmit sem ér ezzel az idétlen csacsogással. Ahhoz feliratokra sem volt szükség, magától tudja, nem hétköznapi nyűgösségről van szó. Kivételesen csőlátásba kényszerítette szeleburdiságát és kizárólag a másikra fókuszált. Lakatot tett lepcses szájára, viszont ezzel a lépéssel oda lett az általános recept, mégis hogyan közeledjen a másikhoz. Sose volt könnyű feladat, sőt általában csúfos kudarcot vallott, mert mindig rossz oldalról közelítette meg az előtte magasodó akadályt. Valahogy még nem jött rá a bombabiztos módszerre, amivel megcsákányozhatta a toronyban elzárkózó alvilági herceget. Ennyi idő után, pedig még mindig nem büszkélkedhetett bevált módszerrel. Rosszul érezte magát, nem tud segíteni, vagy legalább hasznos társként vállat tartani. Ebben a pillanatban sem állíthatta, biztos benne, mit kéne tenni. Állt egyetlen helyben, mint valami kelletlen bolha, aki épp azon gondolkozik, megtámadja áldozatát, vagy sem. Szerencsére megkönnyítették dolgát egy ingerültebb morgással. Pont időben érkezett, mert legalább eszébe jutott, vissza kéne térni a földre és tényleg nem ártott megszabadulni a drága holmitól, mielőtt még azt is törlesztheti Nacchan-nak. Hálás lehetett a figyelmeztetésért és cseppet sem sértődött meg a hangnemtől.
Gyors homlokcsapással veretett be a hálószobába, extra sprinttel dobáljon össze váltás ruhát és minél fájdalom mentesebben szabaduljon meg a sminktől. Műszempillával, míg él nem fog megbarátkozni, ahogy az eltávolításával sem. Szörnyen rossz, ahogy szanaszét nyúzza a szemhéjadat, miközben megtámad a szemfesték és elsírod minden bánatod. Rémes az egész műtét. Tényleg szabadságként éled át, miután az utolsó alapozó foltoknak is búcsút intesz. Most sem működött máshogy. Mennyei boldogság járta körbe, miután eredeti formájában pislogott vissza tükörképe. Soha életében nem örült ennyire arcának, de nem is húzta a drága időt vizsgálódással. Összetakarította a mini kupit, aztán erőt gyűjtött ninja oroszlán becserkészéséhez. Először csak kislattyogott az ajtóig és onnan pislogott rá, mihez kezdjen. Aztán hirtelen ötlettől vezérelten battyogott a konyhába egy pohárért. Ha már italoznak a környezetében, csatlakozik. Nem regélt kiselőadásokat az alkoholról és arról, nem kéne ezzel levezetni a bánatot, csak jelképesen odatartotta az üveghez, hátha engedik beszállni a privát elfoglaltságba. Haloványan elhúzta száját, miután kegyetlenül kikosarazták, de beletörődött sorsába. Lepakolta a poharat és hátradőlt a kanapén. Helyben tartózkodott, ha szeretnének vele bármilyen formában kommunikálni. Erre hamarosan sor került, mert közelebb húzták. Már ennek az apróságnak úgy őrült, mintha elvitte volna valamelyik nyereményjátékon a fődíjat. Nagy szusszanással könyvelte el a gesztust és befészkelte magát alvilági bűvész ragadozó vállára. Továbbra sem nyikkant meg, csak kicsike hümmentéssel vette tudomásul a hallottakat. Valamiért úgy érezte, nem most kellene felhördülni és kampány beszédet tartani, rajta aztán semmi sem fog múlni, innen vontatóval sem szállítják el. Nagyon erősen rákoncentrált a hallgatásra, na meg arra pusztán hallgatóságként legyen jelen. Persze a figyelme lankadatlanságát iparkodott azzal kifejezni, még közelebb próbált araszolni és matricaként felkenődni szöszke bundásra.[/color][/color]

Tárgy: Re: NTV Karakura stúdió Csüt. Okt. 10, 2013 7:49 am

Pap és varázsló találkozása – maskarás campaign level9000

Azt várta, hogy az alkoholtól majd kótyagosan tompán kezdi érzékelni az eseményeket, de gondolatai nem akartak halványulni. Ott zakatolt a fejében minden képsor, fejéhez vágott mondat, amivel darabokra törték az amúgy sem túl stabil lábakon állapodott világát. Szerette volna végre kiadni magából, de még Cicafiú felé is nehezen formálódtak a szavak. Pedig meg kell ragadnia az alkalmat, magától biztos, hogy soha a büdös életben nem hozza fel a témát. De még így sem tudta hol kezdjen bele, hogyan fűzze a történetet. Hallgatósága viszont teljes mértékben partner volt hosszas hallgatásához is, így volt ideje összeszedni a gondolatait.
- Az a nő… akit ott láttál életem egyik legmeghatározóbb élménye… jó és rossz értelemben is. –dörzsölte meg a halántékát. Igazából legtömörebben összefoglalva ez a lényeg… de most kivételesen nem szerette volna ennyivel lerendezni a dolgot. Ha már elkezdte, akkor ki is bontja ezt a csomót.
- Még odahaza ismertem meg, aztán nem sokkal azután hogy Tokyo-ba kerültem, ő is felköltözött velem. Fülig szerelmes voltam belé, pedig már akkor sem igazán bíztam az emberekben. Túl tökéletes volt, nem kellett több egykét évnél, hogy azt fontolgassam, hogy elveszem feleségül. –húzott egy újabbat az üvegből, hogy erőt gyűjtsön a történet nehezebb részéhez. –De olyan szerelmes voltam, hogy nem vettem észre, hogy nem is olyan őszinte velem, amilyennek hittem. Mikor kiderült, hogy a bátyám elköltözik Amerikába, megváltoztak a dolgok. Kezdett eltávolodni tőlem, én pedig fokozatosan kezdtem elveszíteni a rózsaszín ködöt a szemem elől. Tudod mi lett az egész vége? Annyira nevetséges és megalázó. –rázta meg a fejét és döntötte bele a felemelt tenyerébe egy pillanatra.
- Egy veszekedésünk alkalmával végre a fejemhez vágta, hogy tulajdonképpen a bátyám helyett járt velem. És én ezt három évig nem vettem észre! Mondanom sem kell, hogy ezek után még ő dobott ki engem. Azt hiszem ez volt az első és egyetlen precedens erre. –eresztett meg egy ironikus vigyort. Sosem fog tudni megszabadulni attól a démonától, ami emiatt időről időre képen röhögi, hogy hogy lehetett ekkora országos balek. Biztos sok embernek volt már része ehhez hasonló szakításban, de Daemonnál ez sokkal mélyebb alapokat rengetett meg. Még azt a kicsike hitét is elvesztette abban, hogy valaha valaki képes lesz őszinte érzelmeket táplálni iránta. Miért kell ilyen elátkozott mutánsnak lennie? Megint különös érzés kerítette hatalmába. Nem mondaná, hogy megkönnyebbült volna, hiszen ugyanúgy szorongatja a bizalmatlanság érzése, sőt úgy érzi most már mindent el akar mondani, ami a szívét nyomja.
- Befolyásolatlan érzelmek! Ez olyan nagy kérés? Néha még abban is kételkedem, hogy a saját szüleim nem csak a képességem miatt szeretnek-e egyáltalán… röhejes… direkt provokálom az embereket, mert a gyűlöletük legalább szívből jön. –fagyott le egy pillanatra, mert azt érezte, hogy homályosodik a tekintete. Idejét se tudja mikor sírt utoljára, de most nagyon közel áll ahhoz, hogy a szeme sarkában gyülekező könnye megkezdje vándorútját az arcán. Mintha eddig nem érezte volna magát eléggé megalázva. Felsője ujjával arcához kapva parancsolt megálljt még csírájában a dolognak. Újabbat húzott volna a borból, az üveg azonban üresen fénylett a kezében. Szinte gondolkodás nélkül tette le az asztalra, és egy pillanatra megfeledkezve alkalmi vállfoglalójáról állt fel a kanapéról, és indult meg az italos szekrény felé az ott pihenő whiskeys üvegért. Kinyitotta az ajtaját, mielőtt azonban kiemelte volna az üveget megtorpant és nagyot fújtatva pillantott hátra a csúnyán ott hagyott fekete maccsra.
- Ne tegyem magam még szánalmasabbá, igaz? –eresztette el az üveg nyakát, és csukta vissza a szekrényt. Megsemmisülten huppant vissza a kanapéra és támasztotta meg a fejét két könyökével térdén pihentetett tenyerébe. Igyekezett összeszedni magát, de szörnyen nehéz volt kábán zúgó fejét ráncba szedni. Hirtelenjében nem is nagyon tudta feldolgozni milyen kérdéseket szegeznek neki, így megadóan sóhajtva adta fel a próbálkozást, és dörzsölgette a halántékát. Sikerült a lehető legsebezhetőbb oldalát Nekori előtt prezentálnia, nem olyan könnyű ezek után visszazökkeni a megszokott kerékvágásba. Érzelmi hullámoktól megviselten pillantott fel rá, és szavak nélkül igyekezett a tudtára adni, hogy a szíve mélyén még mindig retteg attól, hogy hasonló helyzetbe juthat.

Tárgy: Re: NTV Karakura stúdió Csüt. Okt. 10, 2013 10:11 am

Pap és varázsló találkozása – Büntetés lvl9000

Elkántált több ezer imát, legalább ez a módszer ne hasson idegölőn sörényes vadmacskára. Tényleg nem lenne több ötlete és borzalmasan érezné magát, ha nem lenne képes sehogy sem segíteni neki, amikor láthatóan arra van a legnagyobb szüksége, valaki megtámassza oldalról. Azzal cseppet sem foglalkozott mennyi ideig kell egyetlen helyben ücsörögnie, vagy lassan, ám annál biztosabban elzsibbad mindene. Összes létező érzékszervét lekötötte szöszke koronás bandita fürkészésére. Dumbóként hegyezte fülét, minden levegővételére, szívdobbanására, legkisebb moccanására ugrásra készen ücsörgött. Egyáltalán nem izgatta, milyen kényelmetlen pózban van, kizárólag az, ha nagyon nem is, icike picikét jobban érezze magát alvilági trón várományosa. Semmi más nem foglalkoztatta, csak az, akármilyen kis mértékben, éreztesse: ott van, segít, vele van, nincs egyedül. Tapasztalatból tudta, mennyire jól esett neki, amikor hívatlanul beállított hozzá valamelyik barátja, egyik bandatag, vagy testvére. Meg sem mukkantak, átölelték és rögtön jobban lett, mert ennél szebben sosem lehetne kifejezni, számíthat rájuk, mindig vele lesznek a bajban. Kimondhatatlanul örült volna, ha lelke eldugott csücskében ugyanezt észleli pokoli eltűnő művész. Szükségtelen tudja, vagy kiplakátolja vele az egész várost. Megelégedett volna annyival, haloványan enyhít a küszködésén, ami ránézés nélkül is sejti, milyen irdatlan mélységekből gyökerezik. Nem lát az emberek lelkébe, de, amikor valamelyik erős jellem ilyen lelki állapotba kerül, ott szóba se jöhetnek az ő életében tragédiát okozó apróságok. Mérget vehetett rá, hatalmas a gubanc és olyan dolog, ami egy saját magához hasonló nyikhaj hisztigépet garantáltan őrületbe, ha nem sírba kergetett volna.
Nem a legjobb alkalom ódákat zengeni, mégis becsülte őket, mekkora irdatlan küzdőszellem van bennük. Nem törnek össze, nem állnak meg, mennek tovább. Akármennyire fáj nekik, akármilyen súlyosan sérülnek, képesek tovább lendülni. Nem toporognak egy helyben, nem sajnáltatják magukat, igenis elindulnak előre. Szörnyen irigyelte ezt a sziklaszilárd tartást. Talán, emiatt hatott rá még rémisztőbben, őket is képes valami kibillenteni, ebből a helyzetből. Létezik valami, ami náluk is erősebb. Pár perccel hamarabb kérdezik, nem lett volna képes megadni a választ, most viszont, mindennél világosabban értette. Érzelmek. Az a valami nem más, mint az ember szíve. Annyira szomorú, elkeserítő és mellkasát szorongató igazságtalanság, senki sem menekülhet a csalódásoktól. Senkinek sincs bombabiztos receptje, miként lehetne kivédeni egy-egy szerelmi bánatot és akármennyire tisztában van vele alvilági ninja ragadozó, ugyanolyan ember, mint szeleburdi kókusza, ezerszer jobban fájt neki a története, mint átélni bármelyik zátonyra futott kapcsolatát. Neki sem a képességével, sem testvérét meghódítani vágyó baráttal nem akadt dolga. Kételkedni mindig kételkedett, többnyire magában, de azoknak sose volt ennyire kézzel fogható oka. Végtelenül elkeserítette az egyik legcsodálatosabb ember, akit ismer, óriási, tátongó, begyógyulatlan sebekkel éli nap mint nap az életét, mindezt úgy, sikeres a munkájában, megajándékozza a legszebb mosollyal a világon és együtt főzőcskézik vele a konyhában. Ha létezik tisztelet, akkor az összeset gondolkodás nélkül odaadja sátánfinak, mert ennél nagyobb tartás nincs az egész univerzumban.
Mindezt az érzelmi töltetet annyira szívesen elmondta volna, mert egyszerre érzett szívet marcangoló fájdalmat és tombolt benne a hála és boldogság, azért, ott ülhet mellette, egyáltalán ismerheti. Abban a percben úgy érezte, akármi fog történni fél perc múlva, másnap, egy év múlva, hihetetlenül örül, mindezt hallhatta, itt lehetett, mellette ülhetett. Rengeteg minden kavargott benne, azt sem tudta, mit kezdjen magával, csak arra eszmélt szép csendesen pityereg, maga sem érti miért. Együttérzésből, vagy boldogságból, esetleg a kettő kaotikus keverékéből. Fogalma sem volt, csak némán itatta az egereket és mindebben az őrületes kavarodásban elveszetten pislogott az újabb üveg után masírozó pokoli küldeményre. Kivételesen meg sem fordult fejében, megkérje, ne igyon többet. Teljesen összekuszálódott és két szót nem tudott egymás mellé pakolni, nem, hogy arra kérje, tegye le az üveget. Akkor rázta csak határozottan buksiját, amikor szánalmasnak titulálta magát. Erre még begyógyszerezetten kábaként is határozott nemmel válaszolna. Nincs az a természeti katasztrófa, ami elhitetné vele az ellenkezőjét!
Minderről kizárólag a másikat kellett meggyőznie, ugyanis alvilági vasvilla hajcsár, egyre lentebb és lentebb süllyedt az önvádaskodásban. Térdére támaszkodva meredt maga elé és biztosra vette ezer és egy témán, vádponton hámozza át magát. Ilyenkor semmi más nem robotol a gondolatok között, csak a „miért” és a rá adott válasz lehetőségek, amik kilencven kilenc egész kilenc-kilenc-kilenc százalékában önmagad vagy a hibás. Ismerte ezt az állapotot és cseppet sem szerette volna, ha hozzá hasonlóan teljesen eltűnik pokoli leszármazott a feneketlen tengerben. Emlékszik, mennyit ordítozott a sötétben azért, valaki jöjjön már és rángassa ki a mocsárból. Saját erőből sehova se jutott, nem kért segítséget, de mindig reménykedett, valaki megjelenik előtte. Tudja apró hősi jellem sem veszett el benne, mégis itt van és azért, hogy segítsen és azért, hogy leemelgessen ebből a teherből valamicskét és azért, hogy ragtapaszokat tegyen ezekre a sebekre. Az nem érdekli mit ér el vele. Annyit akar, könnyebb legyen szöszke sörényes hercegnek.
Ha ehhez az kell, ordibáljon, tegye meg. Azt szeretné, ha kiadná, levezetné a benne felgyűlt érzelmi töltetet. Lehet nem kéne beszélnie, de egyszerűen nem bírja tovább. Innen már csak az önvádaskodás bújna elő, vagy az a sületlenség, lejáratja magát előtte és elmenne. Sose bocsátaná meg magának, ha azt hinné, ördögi fondorlat szánalmasnak tartja, lenézi, elítéli, bármilyen formában rossz véleménnyel van róla. Pont az ellenkezője történt. Életében sosem történt vele olyasmi, valaki még nagyobbat nőjön a szemében, amikor legsebezhetőbb oldalát mutatja meg neki, vagy egyszerűen az érzéseiről beszél. Hálás, boldog, szomorú és még ezernyi hangulat váltakozott benne. Óriási ajándékot kapott, amivel esze ágában sem lett volna visszaélni. Nem tudta, mindezt mivel fejezhetné ki, csak szerette volna a legmakacsabb szavannai ragadozó tudtára is adni, legkisebb mértékben sem változott a róla kialakult kép. Pontosabban változott, mert még jobban szerette, ezzel az oldalával együtt és legszívesebben most azonnal visszamenne, hogy szálanként kitéphesse annak a könnyűvérű nőszemélynek a hajkoronáját, azonban értette, neki most ezen a szent helyen kel lennie, sehol máshol! Már csak, arra nem talált elég finom és érzékeny lélekre gyilkos módot, hogyan próbálkozzon közeledni ördög elkóborolt ügyvédjéhez.
Végül, két szipogás között, ráhagyta magát az ösztöneire. Lemászott a kanapéról, befékezett sátánfival szemben és tenyere közé fogta az arcát. Megpróbálta maga felé emelni, láthassa, nem a levegőbe zagyvál. Szemtől szembe iparkodott beszélni, mert sosem tudott hazudni és remélte elég, ha rásandít, hogy meggyőződhessen, komolyan gondolja minden egyes szavát.
-Egyáltalán nem vagy szánalmas! Az a nőőőőőőcske…na ő az!-
Fújta fel egy pillanatra arcát gyilkos szándékkal. Sosem érzett még késztetést arra, bárkit bántson, de az érintett személy garantáltan nem ússza meg sértetlenül, ha a közelébe sodorja az alvilági gondviselés. Persze erről nem akart beszámolót tartani, sem arról, látatlanul mennyire sikerült megutáltatnia magát. Inkább fejét határozottan megrázva kergette el mérgét, eredeti célnál maradhasson.
-Te vagy a legnagyszerűbb ember, akivel életemben találkoztam. Annyira erős és határozott vagy, minden helyzetben. Felnézek rád! Ezen nem változtat semmit, megmutattad van szíved és ugyanúgy megbánthatnak! Nem háborút nyerni nehéz, hanem kimutatni az érzéseid! Igenis az igazán bátor, aki képes megmutatni a gyengének hitt oldalát! Most olyasmit mondtál el és mutattál nekem, ami borzasztóan felkavart, mert egyszerre vagyok tőle boldog és szomorú. Teljesen megkutyulódtam…-
Ezen a ponton hatalmasat nyelt, ugyanis kezdett rádöbbenni vészesen elkavarodott a fonalkától, már, ha egyáltalán volt bármilyen nyom, amin elindult. Lassan nem tudta már miről beszél, csak mondani akarta. Kibeszélni az összes érzését, hátha akad közöttük valamicske morzsa, ami kifejezheti, ténylegesen mire gondolt.
-Örülök, hogy ennyire bízol bennem, de rosszul is érzem magam, mert nem tudom, hogyan segíthetnék, mit mondathatnék, mivel nyugtathatnálak meg. Tudom, milyen szerelem miatt szenvedni, de még sem ugyanaz, mert nem vagyunk egyformák, nem élünk meg mindent ugyanúgy és az sem mindegy miért szenvedünk…-
Sóhajtott hatalmasat, ne terelődjön még messzebbi vizekre, mert a végén rájuk hajnalodik, addig fog mindenféle közhelyes sületlenségről beszélni.
-Az a lényeg, még jobban felnézek rád és még jobban szeretlek, mert közel engedtél magadhoz. Fogalmam sincs, mivel könnyíthetnék a terheden, de itt vagyok melletted. Meghallgatlak, hozok neked dugóhúzót, bármit, csak tudd, hogy ez nekem nem fáradtság és nem vesztett fényéből a szavannai koronád. Ugyanaz vagy a szememben, mint tíz perccel, vagy két héttel ezelőtt. Innen, pedig nincs az a világvégét megakadályozó indok kirobbantsanak, hacsak te nem kérsz rá!-
Sóhajtott gigantikusat, ahogy hirtelenjében elfogyott a szóáradat. Biztosan lett volna még ötször ennyi, amit elmondott volna, de azt sem akarhatta a folytonos üres locsogásával lelki válságból, jogos idegességbe kergesse szöszke alvilági küldöttet. Közel járt hozzá bocsánatot kérjen az előadásra nyúlt szövegelésért, de eszébe jutott, mennyit kapott már érte, ha sokat ismételgette ezt a szót. Inkább megtartotta magának és csendes kétségbe eséssel pislogott orra elé, vajon ezzel a hosszúra nyúlt véleményezéssel, ugyan mit érhetett el.

Tárgy: Re: NTV Karakura stúdió Pént. Okt. 11, 2013 1:44 am

Pap és varázsló találkozása – maskarás campaign level9000

Ebben a kivételes esetben most neki is egyértelműen az arcára voltak írva az érzelmei. Nem volt ki elől titkolnia őket, egyedül az újfent felszakadt sebű egója sugallta neki a mielőbbi függönyözést. De most nem akarta… jól esett egy kicsit letenni a terhet a válláról, és nyílt lapokat fordítani a másik elé. Azt viszont nem tudta mivel sikerült elérnie, hogy fekete maccs elpityeredjen. Az eseményekkel eddig sem túlzottan képben levő, de mostmár még inkább fonalat vesztett fejjel pislogott rá, és követte tekintetével a helyváltoztató manőverét. Rövidesen premierplánból bámulhatott a hatalmas szürkéskék szemekbe, amikből mindig annyi mindent ki tudott olvasni. Most viszont nem is volt szükség erre, mert a gazdája tőle szokatlan komolysággal hangot is adott a gondolatainak. Daemon eléggé meg is lepődött ezen, mert nem szokta meg Cicafiútól, hogy ilyen határozott és összeszedett legyen. Szépen végigvárta mire az aktuális gondolata végére ér, és csak ezután adott hangot a saját reakciójának.
- Sokkal nehezebb eldöntenem, hogy kiben bízhatok. Erre van az ösztönös előrosta, ami egyre keményebb és keményebb lett. –vázolta fel az ok-okozati összefüggést. Arra viszont egyre kíváncsibb lett milyen kép élhet Nekori fejében róla, ha még ez a kirohanása sem változtatott rajta. De igazából minden kérdése ellenére örült ennek. Háborgó lelkét percről percre jobban csitította minden elhangzó mondat. Még ha fekete maccs szokásához híven most is túlkombinálta a dolgot. Nincs olyan ember, akinek ne lehetne befolyásolni az érzelmeit… az más kérdés, hogy tűnhetsz olyannak, ha elég erősen próbálkozol, és nincs olyan ember, aki végletekig tudja feszegetni a határaidat. Daemon egész eddig ügyesen elkerülte az ilyen találkozásokat, de ez a valaki sikeresen vette az összes eddig elé állított akadályát. Az egója pedig szép lassan kezd engedni a nyomásnak… igazából nem egy irigylésre méltó ember. Önző, mert mindig is szüksége lett volna valakire, akivel megoszthatja a gondjait, de alig hagyott esélyt bármelyik próbálkozónak. Sőt, szándékosan olyan embereket választott, akikhez a fizikai vonzalmon kívül semmilyen megmagyarázhatatlan érdeklődés nem fűzte. Ha akadt is ilyen valaki, azt meg ösztönösen elkerülte, mert félt attól, hogy mi lesz ha tényleg közel kerül hozzá és megint átverik.
- A múltamon sehogy sem tudsz változtatni, ezzel nekem kell elszámolnom. -rázta meg a fejét finoman. -De jövőmön esetleg… csak csináld amit eddig, és megpróbálom elhinni, hogy nem az összes emberi kapcsolatom egy átkozott hazugság.- ragadta meg az arcán pihenő kezet. Nagy szavak, amiket alap esetben bárkitől csak üres fecsegésnek venne, mert látja milyen könnyen változnak az érzelmek. De most kivételesen nem akart erre gondolni. Ismeri magát, hogy milyen nehéz lesz erről végérvényesen meggyőzni, de teljes vállszélességgel szurkolt fekete maccsnak, hogy sikerüljön. Ennek jeleként közelebb hajolt hozzá, és kihasználva pillanatnyi megtorpanását, mielőtt újabb beszédbe kezdett volna, önzően magáénak követelte a pillanatot, és finoman megcsókolta. Alkujuk megpecsételésének tekintette, így alaposan vitelezte ki a dolgot. Zakatoló feje is kezdett lecsitulni. Mintha ez a fekete macska lenne a gyógyír minden bajára. Efféle orvosság ellen azt hiszi nincs is kifogása. Belemerülve a természetesen nem visszautasított időtöltésbe, hirtelen arra eszmélt, hogy a saját szája sarkára harap rá, és partnere eltűnt a szeme elől. Kizökkenve pislogott körbe, és próbálta összerakni, hogy mit keres az asztal mellett fetrengve a földön. Ezen a képen akaratlanul is elmosolyogta magát, mert megint igazolást nyert benne, hogy a világ rendje a helyén. Akármilyen komoly dolgokról vagy mindegy milyen nevetséges apróságról beszélgettek, Cicafiúnak mindig van egy-egy olyan megmozdulása, amivel bemutatja, hogy még mindig ugyanaz az esetlen srác.
Nem volt ideje sokáig derülni ezen a malőrön, mert hirtelen lendületből ragadták karon, és cipelték ki a terasz felé. Nem tiltakozott, mert úgy érezte, határozottan jót fog tenni neki a friss levegő. Gondolatai kezdtek ugyan lecsillapodni, de az alkohol még nem párolgott ki a fejéből. Ennek hatására őszintébben buktak ki belőle az őt foglalkoztató kérdések.
- Mondd csak… milyennek látsz engem, amin még ez a ma este se változtatott? –húzta ki az egyik kerti széket az asztaltól. Tényleg egyre kíváncsibb volt rá, és most már nem fogja hagyni, hogy kitáncoljanak a faggatás elől. Sikerült kicsit lefagyasztania vele Cicafiú rendszerét, de szerencsére… vagy ez már annyira nem is biztos, nem maradt válasz nélkül. Hát az biztos, hogy nem sok embernek van ilyen élénk fantáziája egy jellem lefestéséhez.
- Ha már ennyire a hasonlatoknál tartunk, én meg egy überszociális kis fekete macskának látlak, akiről nem tudod elképzelni, hogy egyedül hagyd a nagyvilágban…és ezt most félre ne értsd annak, hogy életképtelen… azt már nem mondanám újra… -szégyellte el egy pillantra magát, mert eszébe jutott, hogy annak idején így aposztrofálta. –Azt hiszem ezekért még nem kértem bocsánatot… de sosem késő bepótolni. Köszönöm, hogy itt vagy és bocsánat, hogy így megnehezítettem, hogy ideérj. –dörzsölte meg a tarkóját hirtelen támadt halovány zavarában.

Tárgy: Re: NTV Karakura stúdió Pént. Okt. 11, 2013 6:44 am

Pap és varázsló találkozása – Büntetés lvl9000

Néhány másodpercre elmélázott, vajon mit szeretne még mondani, esetleg milyen következménye lehet hadoválásának. Messzire nem kavarodott az elméletek gyártásában, mivel alvilági sörényes ragadozó rövidesen megajándékozta reakciójával. Megértette felfogását és biztosra vette emberek többsége pontosan ugyanezt tette volna helyében. Azok után túlesel egy hatalmas csalódáson, sokkal nehezebb nyitni mások felé és sokszor megesik, elzárkózni könnyebb. Nem akarod még egyszer ugyanazt a borzalmat átélni, tehát kiteszed a behajtani tilos táblát. Tökéletesen értette az egészet, talán jobban is, mint szerette volna, hiszen neki is akadt szép számmal lelkét terrorizáló kis kobold. Persze saját esete sokkal szánalmasabb. Ha azt nézi, sosem volt annyira erős vaskaput tegyen az emberek orra elé. Neki szüksége volt mások segítségére túlessen válságain. Egyedül semmire sem jutott. Azaz érzése, hiába evickélt keresztül mindenféle érzelmi kavalkádon nem talált arra megoldást, hogyan győzedelmeskedhetne felettük. Túl gyenge hasonló küzdelmet vívni. Emiatt tartotta sokra ördögi leszármazottat. Tudta mit tesz, azt is egyik félnek sem jó, mégis lépett, mert akkor így gondolta helyesnek. Képes volt cselekedni, amit szörnyen irigyel. Neki sosem sikerült, hiába látta a hibákat, hiába tudta, mit kéne tennie, valahogy nem talált kezdőlökést, csak ücsörgött vagy félreeső sarokban sírt.
Az egész körvonalazódó leíráson nagyon sóhajtott. Nem róla volt szó és igyekezett nem arra kilyukadni, mennyire nincs kibékülve saját életével. Saját története már nagyon régen eldőlt, ahogy az is nem most szeretne erről gondolkozni. Arra próbált koncentrálni milyen jelzéseket kap vissza. Mondhatni, szárnyalhatott a boldogságtól, mert legmerészebb álmaiban sem fordult elő az a lehetőség, ennyire nyugodt marad mellette ördögi üst kutyuló és ha nehezen is, de beszélt magáról. Nem sejtette, mivel érdemelte ki ezt a hangulatot, de szörnyen örült neki, mert azt jelentette, kicsikét talán sikerült békésebbé varázsolni a benne háborgó özönvizet. Arról még úgy se nyilatkozhatott valóban ez a jó végkimentel, vagy jobb lett volna, ha ordítozik egyet. Nem dédelgetetett hiú ábrándokat, minden csettintésre megoldódott ezzel a beszélgetéssel. Valamitől régóta nem szabadultál meg az bizony sokáig fog kísérteni. Nem maradt más kártya kezében, csak a reménykedés, hogy lassan, szép fokozatosan sikerül befoltozni ezt a sebet.
-Tudom.- Fújtatott hatalmasat beleegyezése jeleként. Tisztában volt vele, ahogy azzal is, felesleges nagy szavakat hajigálni, kitart mellette. Ott lesz, ha szükséges, addig csendesen meghúzódik a háttérben. Makacsabb és büszkébb annál, ezerszer végighallgassa, valaki szívesen segítségére siet.-Igyekezni fogok…-
Mosolyodott el szíve minden szeretetével, nehogy gyerekes harcos beállással rontsa el a hangulatot és tegye tönkre ezt a különleges pillanatot. Erre, mondjuk nem kellett sokáig várni. Valahogy üldözi a balszerencse és a helyett, elejétől a legeslegutolsó pillanatig kiélvezhette volna az egyezség gyanánt kapott csókot, szépen hátra vágódott. Elképzelése sincs minek kezdett ülő helyzetbe fészkelődni, de az biztos, hogy meglepetten tapasztalta cseppet sem a dohányzó asztal szélén landolt, hanem a szőnyegen. Ügyesen elnézte a távolságot és sokkal lentebb kötött ki, mint tervezte. Ezen a bakin természetesen értetlenül pislogott, mielőtt feje csóválásával vigyorodott el kínjában. Hihetetlen még akkor sem sikerül teljesen felnőttnek lennie, amikor legjobban szeretné. Többszörösen kényelmetlenül érezte magát bőrében, belerondít az amúgy is pengeélen táncikáló beszélgetés légkörébe, úgyhogy iparkodott minél gyorsabban átsuhanni felette. Villámtempóval kutakodott megoldás után, amit sebtében meg is talált a terasz formájában. Felfedezést követően azonnal karon ragadta szöszke bundás vadállatot és kivontatta a friss levegőre.
Jól eső borzongással fogadta a hőmérséklet változását. Nagy a valószínűsége rövid időn belül melegebb ruhát lesz kénytelen keresni, egyelőre, viszont remekül ellézengett rögtönzött szerelésében. Lehuppant pokoli trónharcossal szemben és kényelembe helyezte magát. Kicsi gombócként felhúzta lábait a székre, bár előtte lerúgdosta papucsát, ne lépje túl a neveletlenség felső határát. Térdén támaszkodva meresztett nagy szemeket a felé érkező kérdésre. Nem ötlött fel benne a lehetőség, pont varázsló szavannai uralkodó fog beszélgetés folytatást kezdeményezni. Semmi kifogása nem volt a lehetőség ellen, csak picit meglepte, ahogy a tartalom is. Hirtelen nem talált rá megfelelő választ. Pontosabban egy lehetőség eszébe jutott, amin haloványan elmosolyodott. Kapásból morcos chibi oroszlán jutott eszébe, ahogy kedvenc helyén sziesztázik és mindenkire rámorog, aki zavarni merészeli. Persze, mindezt nem vághatta sátánfi képébe, bár a lényeg tulajdonképpen benne volt, de igyekezett bővebben kifejteni álláspontát. Mindezt a nagy koncentrációt jelezte azzal, hogy sűrű grimaszolásokkal mélázott el, merről vágjon neki a feladatnak.
-Felszínesen nézem, akkor eleinte úgy gondoltam rád, mint az ördög küldöttére! Rengetegszer a véletlen kevert egymás közelébe, amit te karmának, én az ördög tréfájának hittem. Aztán egyre többet találkoztunk és rájöttem, semmi közöd a Pokolhoz. Makacs, céltudatos, egyenes, eszméletlen szilárdan az elveid szerint élő oroszlán, mármint ember vagy, aki kegyelem nélkül elmondja véleményét. Ezt kedveltem meg először benned. Tetszett, hogy akkor is kimondod, ha az rosszul esik a másiknak és nem szépíted a dolgot. Lehet buldózerrel gázoltál keresztül a lelkemen, de biztos lehettem benne, tényleg így gondolod. Örültem az őszinteségednek.-
Piszkálta az előtte heverő falevelet, ahogy végig barangolt az elmúlt időszak eseményeim és nagy találkozásaikon. Valóban nem indultak valami zökkenőmentesen. Őszintén szólva, borzalmasan vette kezdetét kapcsolatuk. Akkoriban egészen biztos eszébe se jutott volna eljátszani a gondolattal, ebből bármi kialakulhatna.
-Eleinte őrületbe kergettél. Azt hittem felrobbannok melletted. Folyton plafont verdeste a vérnyomásom. Érdekeltél, mert erősen próbáltál távol tartani és tetszett az a pár apró, őszinte reakció, amit mutattál. Ösztönzött rá, meg akarjalak ismerni. Közben a sok piszkálástól, olyan ideges voltam, huh, nem is tudom…sose jártam még hasonló cipőben.-
Pillantott fel szegény levél jobbra-balra taszigálásáról. Újra elvesztette a piros szalagot, merre tartott a mesélésben, egyáltalán mire kívánt kilyukadni ezzel a történettel. Elfelejtette mit tűzött ki eredeti célként, de nagy erőkkel evezett visszafelé. Haloványan már derengett feje felett a kicsike lámpa, mit szeretne mondani.
-Igazából hálás vagyok, ilyen zötyögősen indultunk. Sok mindenre megtanítottál az első hónapokban. Csúnyán hangzik, de ma örültem neki, annyiszor voltál rám, más miatt ideges. Akadt viszonyítási alapom, mik voltak azok, amikkel tovább bosszantottalak. Aztán, sosem csak a levegőbe morogtál, mindig közölted mi zavar abban, amit épp csinálok. Hasznos volt és próbáltam belőle tanulni, előrébb juthassunk. Szerintem remekül haladunk.- Emelte büszkén égnek orrát, ahogy mellkasa előtt összefont karokkal felnevetett.-Tényleg így érzem és nem csak a saját részemről. Te is eszméletlen sokat változtál, ebből a szempontból. Egyre több bugyutaságomat viseled el. Nem érzem azt a kezdeti fusztráltságot, amikor meg akarsz felelni és rágörcsölsz a dolgokra és csak gondolkozol és gondolkozol ez vagy az, mit jelenthetett. Önmagamat hozom és ez neked is köszönhető, mert egyértelműen érzem, legyek az, aki vagyok. Ilyesmit nagyon régen tapasztaltam utoljára, de hihetetlen jó és örülök neki, meg neked is.-
Fészkelődött néhányszor, mielőtt feltámadó szeretet rohamában elkezdett futkározni, vagy sírva ordítozni az egész Föld nevű bolygó lakosságát imdája, úgy, ahogy van. Minden fékező erejével képzeletbeli súlyokat tett bokájára, véletlen se reppenhessen el székéről. Az kellett volna, akkor lemaradt volna alvilági terror macska újabb felszólalásáról. Akarta volna sem bírja megállni, ne nevessen fel a hasonlaton. Furán csengett fülében ez a magyarázat, annak ellenére nap, mint nap hallotta macskának nevezik. Találkozásuk óta barátkozott a jelzővel és lényegében teljesen hozzászokott. Pontosabban elfogadta és már úgy kezelte, mint egy harmadik keresztnevet, akármelyik éppen elhintett változatában.
-Bocsánat! Nem azért nevetek!-Tette fel védekezően kezét, véletlenül se értsék félre semmiből feltámadó jó kedvét.-Fura hallani. Hmm, azt hiszem, zavarban vagyok. Nem sokszor szembesülök vele, valaki elmeséli, mit gondol rólam és nem Ricchan-nak, Nacchan-nak, Tipi-nek, vagy Rii-nek hívják.-
Vakarta meg kínosan tarkóját. Sikerült ténylegesen rádöbbennie, idejét sem tudja, mikor írták körbe jellemét, vagy külsejét. Nem is tudta mit kezdhetne vele, úgyhogy próbált a mondat második részére koncentrálni. Asztal lapjára könyökölve dőlt előrébb, felvehesse a félúton elhagyott gondolatfoszlányt. Abban a pillanatban, felsejlett benne a történet, kínosan húzta el száját, mert tisztán emlékszik a jelenetre, még sem haragszik miatta. Legkisebb mértékben sem hibáztatta azért a kifakadásért, ahogy a jellemzést sem érezte túlzónak. Valóban életképtelen a szó összes létező változatát figyelembe véve.
-Ne beszélj butaságokat! Egyáltalán nem haragszom. Neked köszönhetem még élek! Én tartozom köszönettel megmentettél!-
Mások nélkül réges régen elmegyógyintézetben fetrengene, vagy még rosszabb dolog történik vele. Nem keveredik valaki mindig útjába, akibe csimpaszkodva lökdösheti magát a következő nap felé, garantáltan beadta volna a kulcsot. Igazából, kicsikét fél attól, kihasználja alvilági bűvész ragadozót. Saját érzelmi kuszaságával sem volt tisztában, mert szentül meg volt róla győződve szerelmes, de mi van, csak ezt hiszi, mert abban bízik, majd sátánfi lesz, aki egyenesbe hozza zátonyra futott életét. Nem tudja, mi történne, mi fog történni, ha normalizálódni kezd lelki állapota. Milyen ember lesz, hogyan fog viselkedni, mit fog tenni és mit fog mondani. Rettegett a változástól, de azzal is, nem maradhat fent a hullámvasúton.

Tárgy: Re: NTV Karakura stúdió Vas. Okt. 13, 2013 9:08 pm

Pap és varázsló találkozása – maskarás campaign level9000

Figyelmesen hallgatta Cicafiú részletesen kifejtett véleményét róla. Emlékszik még rá, mikor elég sűrűn emelgette a karmikus gondviselést egy-egy találkozásuk alkalmával. Utólag már tudja, hogy ebben sokszor nem glóriás, vasvillás, sokkal inkább öltönyös közbeavatkozás játszott nagy szerepet. Azt pedig csodálkozva könyvelte el, hogy mi volt Nekori számára a legimponálóbb tulajdonsága. Na ezt még tényleg nem hallotta senkitől. Általában olyanokat hall vissza, hogy „marha jól néz ki, de a modorát el kell viselni” és hasonlók. Az összes megjegyzésnek igazából az a lényege, hogy a viselkedése egy eltűrendő velejárója a karizmatikus megjelenésének. Többek között már csak önmagában is elég volt ahhoz, hogy valakinek ajtót mutasson a várfalai elől.
- Azt gondoltam, hogy fordítva működsz, de hogy ennyire? –csóválta meg a fejét. Saját elmondása alapján pedig még inkább azt kellett feltételeznie, hogy jó adag mazochizmus is elveszett fekete macskában, ha ennyire kiakasztotta, de ennek ellenére mégis a környékén sertepertélt. Nem volt nehéz észrevenni, hogy az idegei a plafonon táncikáltak, emlékszik azokra az ideges kifakadásokra, amilyeneket viszont már jó ideje nem látott tőle. Tényleg lehet valami abban, hogy szépen lassan megtanulnak egymás mellett élni. Daemon igazából észre sem vette, hogy ő maga is változott volna. Azt meg aztán végképp nem gondolta volna, hogy Nekori építő kritikának fogja fel azt a sok dolgot amit a fejéhez vágott. Megszokta már, hogy az emberek ne is figyelnek arra, amit mondd, csak eleresztik a fülük mellett, begubózva abba, hogy őket most mennyire megbántották. Emiatt pedig egyáltalán nem is fogta vissza magát, hiszen ha úgysem figyelnek rá igazán, akkor már tökéletesen mindegy, hogy az igazat mondja-e vagy csak valami egyszerű bántó dolgot a fejükhöz. Legalábbis aki így fogja fel… nem célja a népnevelés, egyszerűen csak nem bírja megállni, hogy ne adjon hangot a véleményének. Arról meg nem tehet, hogy sokan roppant rosszul tűrik a kritikát. Pláne, ha tényleg csak objektív, személyeskedéstől mentes hangnemben fogalmazza meg. Néha ezért jut el arra a szintre, hogy inkább csendben marad, mert az épp aktuális személy még azt az energiabefektetést sem éri meg, hogy kinyissa a száját miatta.
- Most, hogy így mondod, tényleg kevesebbet tépjük egymás idegeit. –hümmögött bólogatva a konklúzión. Az a tény viszont kicsikét megrémítette, hogy Cicafiú úgy volt képes számára felfedezhető változást előidézni nála, hogy ezt ő közben észre sem vette. –Ha őszinte akarok lenni nem én magam változtam, hanem a hozzáállásom, amit megérdemelsz. –próbálta körülírni a dolgot. Nehéz volt megfogalmaznia, de valahogy úgy festhetett a dolog, hogy az értékrendjét és világfelfogását mindig szilárdan tartja a szeme előtt, és emellett mégis azért látja minden ember másnak, mert máshogy viszonyul hozzájuk. Szóval saját magát még mindig ugyannak az embernek érezte, azzal a különbséggel, hogy időközben talált egy olyan embert, akivel megoszthat olyan dolgokat is, amiket eddig magában tartott.
Kicsit furcsa, de valahogy mégis kellemes érzés azt hallani, hogy valaki hálás azért, ahogy viselkedett és viselkedik vele. Sosem látta munkának, de most mégis olyan, mintha megkapnád a jutalmat a fáradozásaidért abban, hogy őszintén rádmosolyognak.
- Hamar, ki is tettem volna a szűrödet, ha színészkedsz nekem, ne aggódj! –morrant fel enyhe felháborodással a hangjában. Ezt úgyis nagyon hamar kiszúrta volna, ha nem őszinték vele szemben. De ez szerencsére nem így történt… sajnálná, ha most nem ülnének itt egymással szemben.
A bocsánatkérésére érkező reakciót már majdnem a szívére vette, mire azért végre felvilágosították róla, hogy nem azt találják mulatságosnak, hanem a hasonlatot. Egy „szerencséd” pillantást vetve Cicafiúra dörzsölte meg az orrát, mert egy kicsikét kezdett fázni idekint.
- De viccet félre téve tényleg, szinte már a legelejétől egyértelmű volt, hogy teljesen máshogy viselkedsz velem, mint azt megszoktam. Igazából már a legelején… ki lenne olyan hülye, hogy a saját energiáját pazarolva fuvarozzon haza a saját lakásába egy full idegen részeg embert, aki hálája jeléül még a lakását is feldúlja miután kijózanodott. –adta elő kicsit majdnemhogy megrovó hangnemben –Fogadok hogy nem ez volt az első eset… -sóhajtott abba belegondolva, hogy mennyi szerencsétlenen eshetett meg már a szíve. A következő megjegyzés pedig egyáltalán nem nyugtatta meg. Egy pillanatra fel is kapta a fejét és magyarázatot követelő fejjel pillantott Cicafiúra.
- Ezt kifejtenéd bővebben? Csak azt ne mondd, hogy valami piszkos ügyletekbe keveredtél. –vonta össze a szemöldökét, bár ő maga se gondolta ezt komolyan. Valószínűleg csak képletesen érette, de azért nem árt tisztázni a dolgot. Ha belegondol, igazából ő se tud olyan nagyon sok mindent fekete maccsról azelőttről, hogy megismerkedtek. A családjával, részben sajnos már volt alkalma megismerkedni, és néhány elejtett anekdotával a közelmúltban, de ez messze nem fedheti le vagy huszonöt év eseményeit.
- Vagy talán rossz emberben bíztál meg? –vetette fel finoman puhatolózva a gondolatát. Az már ennyiből is nyilvánvaló számára, hogy Nekori olyan ember, aki nem bírja ki egyedül, szóval fix, hogy az idő nagy részében volt mellette valaki. Simán el tudja képzelni, hogy őt is kihasználták. Őszintén szólva nem is nehéz becsapni azt a fene nagy jó szívét. Jobban meg kéne válogatnia, hogy kivel kezd ki… -Egy éve tényleg elég leharcoltan festettél, ha nem haragszol meg… eleinte ezért nem is volt lelkifurdalásom, mert szokásos kiégett kis sztárocskának tűntél. Csak a viselkedésed cáfolt rá erre, ami nem hagyott nyugodni. Örülök, hogy az utóbbi az igazi, és előbbi volt az átmeneti. –lökte továbbra is a sódert, pedig határozottan érezte józanodni magát.[/color]

Tárgy: Re: NTV Karakura stúdió Hétf. Okt. 14, 2013 2:38 am

Pap és varázsló találkozása – Büntetés lvl9000

Hirtelen zökkent ki gondolatmenetéből, aminek következtében majd nem lezakózott székéről. Olyan gyorsan próbált reagálni az elhangzott mondatra, majd nem a lendülettel együtt kötött ki a terasz csempéjén. Ösztönösen csattant fel a hontalanításra. Át sem gondolta mit magyaráz. Egyszerűen ráakadt egy fonalra, amit kivételesen elejétől a végéig megosztott alvilági bűvész vadásszal. Arra nem fogadott volna, mennyire sikerült követhetőre az előadás, mert egyetlen szuszra darálta el mondandóját.
-Nana! Azért néha kipakoltál a küszöbre!-Bökte égnek orrát sértődötten.-Lehet, Lessie is egy jel volt?-Tátotta el száját döbbenten.-Ő az a plüss, aki az ágyamon van és akit kerestem, amikor beléd botlottam és onnan jutott eszembe, hogy ő is elcsatangolt, de árkon bokron keresztül hazajutott, mint én, mert végül is már beköltöztem, vagyis nem szó szerint, csak, hogy itt vagyok!-
Hadonászott kézzel-lábbal, majd összegubancolódott a nagy műveletben. Újfent messzi vizekre szárnyalt az asszociáció mezején. Picit elszégyellte magát ennyire komolytalan terültre sodródott az eredeti témától. Kínosan vakarta feje búbját, miután tudatosult benne bakija. Remélte nem fogja teljesen szétzilálni a beszélgetést elkanyarodásával. Szerencsére, vagy inkább megszokásból nem vették komolyan kitérőjét. Abban a pillanatban hálás lehetett, ismerik annyira, percről percre változik hangulata és nem szándékosan rombolja a felnőtt társalgás menetét. Egyszerűen ilyen mértékben gyerekes. Nem figyelmetlen, vagy neveletlen, csak gyakran csapong különböző gondolatok között és egyszerűen muszáj kimondania, mert úgy érzi, valahogy kapcsolódik a beszélgetéshez. Ezért is meresztett nagy szemeket pokoli különítményre, miért tartotta furának, amikor részegen gondoskodott róla. Még sem hagyhatta ott a bár, vagy az utca közepén. Nem voltak teljesen idegenek és ki tudja mi baja eshetett volna. Az más kérdés, hány éjszakát vészelt már át előtte, sosem lehet tudni, mikor akarják fegyveres banditák kirabolni. Mindkettőjük biztonsága azt diktálta, helyezze fedél alá, míg jobban nem lesz.
-Nem tudom, mi az a fordítva működés, de csak nem hagyhattalak odakint! Bármi bajod eshetett volna! És…és….hideg volt!-
Emelte fel hangját felháborodása jeleként. Még mutatóujját is bőszen előre szegezte igazolhassa tettét. Lényegében nem szorult magyarázatra, de úgy érezte, muszáj kimentenie magát, amikor semmi értelme. Ismertségük elején kiderült, pontosabban közölték vele fantasztikus mutterságban szenved. Nem tudja ez mennyire jó vagy rossz tulajdonság, de kénytelen belátni, hogy akad benne igazság. Ettől függetlenül eszébe se jutna változtatni rajta. Akkor se tenne máshogy, ha visszaküldenék az időben és előre tudná, mi lesz egy-egy tette következménye.
-Nem, de még se sétálhattam el! Mi van, ha tényleg bajba kerülsz és nincs, akit felhívhass, nem jut eszed senki, vagy annyira készen vagy, segítséget sem tudsz kérni? Nem bocsátom meg magamnak, ha kiderül elcsapott egy kocsi, kiraboltak, vagy….vagy elvittek Brazíliába sztriptíztáncosnak…-
Fonta össze mellkasa előtt karjait aggodalmasan. Kitartott álláspontja mellett és a jövőben sem fog máshogy tenni, bár nem valószínű sok embert kéne fuvaroznia ördög vezérigazgatóján kívül. Manapság nem jár el szórakozni. Közeli ismerősei, Rii-t és Ricchan-t kivéve nem arról híresek bárokban töltik az estéket. Bandavezérük, valószínűleg nem kérné a segítségét, csak, ha valami eszméletlen komoly ügyről lenne szó és testvére csak szökő évente mutatja be bulizási szokásait. Lényegében nem volt kin gyakorolni ezt a szenvedélyét és sunyi módon reménykedett benne, sátán édes gyermekét sem kell túl sokszor összeszedni. Az ellen semmi kifogása eljár lazítani, csak, ne csináljon belőle kétnapos rendszert.
-Az még mindig változatlan, bármikor elmegyek érted! Nyugodtabb vagyok, ha tudom otthon vagy. Meg…annak is örülök, egyre kevesebbet iszol. Egyáltalán nem sajnálom tőled a bulizást és menj is! Kell a kikapcsolódás! Azzal sincs gond, néhány pohárkával legurítasz, csak azt nem szeretem látni, amikor kiütöd magad. Vigyázz jobban az egészségedre! Még jó ideig szeretnélek bosszantani!-
Dünnyögött az orra alatt csendesen. Érzékeny témát érintett, mert erről nem sokszor tárgyaltak, de akkor sem sült el valami fényesen. Nem nevelő célzattal szövegelt, csak tényleg örült volna, ha nem teszi tönkre magát. Fiatal volt még az alkoholizmushoz és nem szerette volna, ha a munkája vagy a sportolás kárára megy. Persze, itt visszavághatnának neki, hogy eddig is tudta hol a határ, de azt a fránya vörös festést, annyira könnyű átlépni. Saját fejével többször teljesítette és tudja mennyire nehéz kikecmeregni belőle, még, ha olyan erős jellemről is van szó, mint ördögi fondorlat. Annyi alkalommal bukfencezett gödörbe, lassan lexikont írhatna, hányféle módon lehet beleesni. Sajnos a kimászás művészetében sokkal kevésbé sikeres. Általában mások kedvéért kapaszkodott fel. Sosem jutott eszébe saját magáért, önerőből cselekedni. Ezért sem haragszik az életképtelen jelző miatt. Mindig környezete tartotta életben. Nélkülük vége lenne a dalnak. Megszűnne az ok, amiért levegőt vesz. Ezzel, máris ott tartott, örökös problémájába futott. Azon kaphatott észbe, önző módon elmélkedik saját problémáiról.
Utálta, képes minden helyzetben kilyukadni arra, mennyi megválaszolatlan kérdés, kétkedés tolong lelkében. Ezen az estén sem róla volt szó. Semmilyen formában nem érintették nyeszlett lelki világát és tessék, néhány mondattal később már látványosan sajnáltatta magát. Rendben nem mondja ki hangosan és nem fárasztja vele épp a múltjával küszködő sátánfit, mégsem azon jár az agya, mivel vidíthatná fel, mivel éreztethetné vele, beszéljen még többet magáról. Pontosan az ellenkezőjét teszi! Hátraarcot vág be, aztán nyűglődik az sarokban. Ezt kívülről látná, egész biztosan nyaklevest keverne le magának. Annyi embert fárasztott eddig az örökös nyavalygásával, tényleg szégyelli magát, újabb merényletre készült. Egyáltalán nem arról lenne szó, nem szeretné elmondani ördögi művész leszármazottnak mennyi minden fordul meg buksijában. Egyszerűen nem ez a megfelelő pillanat más problémáival is terhelje. Senkinek sem esik jól, amikor lelkileg taccson van, még azt kénytelen hallani a másik rákontráz ezer meg egy butasággal. Tudta, közölnék vele, mikor érkezik el a pont, tegyen lakatot szájára, de nem szeretett volna visszaélni a helyzettel, töviről hegyire mindent kipakol, ami épp megfogalmazódik fejében. Ezért temetkezett síri csendbe, mert azt kezdte érezni, innentől fogva túl sok összefüggéstelen bolondságot hordana össze, amivel feleslegesen bosszantaná hallgatóságát.
Bökkenő abban keletkezett, későn eszmélt rá, jobban kellett volna ügyelni nyelvére. Mire sikerült elnémulnia, már elhintette meggondolatlan kijelentését. Szemfüles szavannai ragadozó, királyi vehemenciával vetődött az elhintett szóra. Azt sem tudta mit mondhatna erre, csak mérges fújtatással terült ki az asztalon. Haragudott magára, mert ügyesen kivitelezte ráterelődjön a szó, amikor pont erre nem akart kilyukadni. Viszont azt sem tehette, eltereli a szót, vagy elvicceli a választ. Azzal a húzással garantáltan eléri, megharagudjanak rá. Persze jogos lenne, mert nem lenne őszinte, csak ezt elmesélni annyira bonyolult, hosszú és nem biztos benne, erre lenne szüksége alvilági ninja vadász megtépázott lelkének. Persze felpillantva a másikra, tudta, innen nincs menekvés. Akármennyire nem tudta merről kezdjen neki a mesélésnek, kénytelen lesz belecsapni. Elkönyvelve sorsát tápászkodott fel a székről. Mancsával időt kérve veretett be a konyhába. Felrakott egy nagy adag vizet a forralóba és kutatott egy tetszőleges teafiltert. Míg a masina dolgozott, rágcsálni valót készített, aztán termoszba tuszkolta a vizet, végül extraként vállára varázsolt a nappaliban összehajtogatott pokrócot. Minden pincér tudásába kapaszkodva egyensúlyozott vissza a teraszra, letehesse a tálcát és kedvenc helyére befészkelhesse magát. Útközben próbálta összelapátolni gondolatait, ne, csak össze-vissza hadováljon.
-Ilyesmiről szó sincs, de hosszú mese lesz. Lehet menekülni fogsz utána.- Sóhajtott nagyot tarkóját dörzsölve, merről essen neki ennek az ezerfelé ágazó történetnek.-Érintőlegesen volt már róla szó, meg láttad is, van egy furcsaságom. Olyasmit látok, amit nem kéne és tudom…szóval, befolyásolni tudom az időt. Fogalmam sincs miért, de előre látok dolgokat és tudok rajtuk változtatni. Ilyen apróságon, amik pár perc múlva lesznek. Ne gondolj nagy dolgokra! Nem tudok mások agyába sem piszkálni! Nem is működik állandóan, csak a gyógyítás, mert az is van. Valahogy a sorshoz kötődik, de nem értem teljesen. Legszívesebben szabadulni szerettem volna tőle, mert csak bajt hozott rám és nem megfejteni. Lehet, tényleg csak bolond vagyok és képzelem az egészet.-
Szusszant gigantikusat az ezer meg egyszer hallott kijelentésen. Annyit volt szerencséje hallani, ténylegesen nem tudta, miben hihet és nem csodálja gyakran elbizonytalanodik mi a valóság és tényleg ott van, vagy fantáziálja az összes történést. Sokszor megesik arra a megoldásra jut, még mindig a kórházi ágyában fekszik és szépet álmodik.
-Úgy nőttem fel, szinte mindenki furán nézett rám. Sokan utáltak, vagy féltek tőlem. Nem barátkoztak velem és a családom is teljesen szétesett. Anyára és Ricchan-ra mindig számíthattam. Aztán Ricchan Amerikába ment tanulni, anya beteg lett és apával még jobban elmérgesedett a kapcsolatom. Miután kiskoromban kiderült a furcsaságom, egyszerűen elfordult tőlem, aztán megtudta még csak nem is a lányokért rajongom. Lényegében kitagadott. Közben senki sem maradt mellettem, akivel beszélhettem és anyát is elvesztettem. Túl sok volt egyszerre. Összeomlottam. A rohamommal már találkoztál.-
Babrálta szünet gyanánt a jó néhánnyal centivel meghosszabbodott szöszke sörényt. Próbált minél lényegre törőbben haladni, ne üljenek éveken keresztül a hidegben. Nem érezte úgy, ki kéne térnie minden apró részletre. Elmesélhette később is, vagy ha rákérdeznek. Ennyi információval is bőven sok lesz megküzdeni. Az egész élete annyira szerteágazó szálból épült fel és olyan mértékben kapcsolódtak egymáshoz, komoly fejtörést jelentett kiválasztani a megfelelő darabokat.
-Fulladásos pánikroham, ami csak úgy kitör belőlem, ha túlságosan felzaklatom magam. Már kezeltek vele, de azt hiszem, sosem szabadulok tőle. Először tizenhét évesen, másodjára két éve nyáron jártam pszichiátriára. Tönkre tettem a szervezetem és muszáj volt lépnem. Tipi, mármint Sky vett rá, keressek fel egy orvost, miután kórházba juttattam magam. Említettem a betegségem nem tudok enni. Igazából nem akartam. Bemagyaráztam magamnak, hogy azaz oka mindennek, nem nézek ki elég jól. Mániákusan meg akartam felelni valakinek. Nem láttam be, nincs esélyem nála. Addig erőltettem, teljesen szétcsúsztam. Folyton eljártam szórakozni, mindenféle ismeretlen modellel lefeküdtem és menekültem az igazság elől, nem kellek a kiszemeltemnek. Ebből lett az anorexia és depresszió. Amikor találkoztunk próbáltam kievickélni az egészből, de nem tudtam miért kéne. Nem láttam az értelmét és az nem volt elég erős indok, Sky halálra aggódja miattam magát.-
Újabb átmeneti szünettel fészkelődött arrébb sátánfi ölében kicsikét szembe fordulhasson vele. Ez a rész vonatkozott az egész hosszú történetből a leginkább rá. Szerette volna szemtől szembe megosztani vele. Addig is maradt kicsike ideje erőt gyűjteni. Nem esett nehezére kimondani az igazságot, csak úgy akarta kifejezni, ahogy ténylegesen érzi. Azt már megszokhatták tőle, úgy sem fogja kibírni pityergés nélkül. Szinte bele se kezdett a mondatba már teljesen könnyes volt szeme.
-Azért mondtam megmentettél, mert ha aznap este nem találkozunk, fogalmam sincs mi lenne velem. Neked köszönhetem, itt vagyok. Akkor, fotózáson, szülinapomon elterelted a figyelmem és arra ösztönöztél, próbáljalak megismerni. Lekötötted a gondolataimat és elérted, megint akarjak enni! Egyáltalán azt, hogy még érdemes élnem és van itt az orrom előtt egy hihetetlen értékes ember, akihez szeretnék közel kerülni. Az más kérdés, hogy mindezeken felül a fejem búbjától a lábujjamig beléd szerettem…-
Helyzet kettősségén önkéntelenül mosolyodott el. Akármennyire idétlenül hangzik, tényleg ez volt igazság és még órákig képes lett volna ragozni, mennyire boldog a puszta ténytől ismerheti. Egyelőre, viszont két szót nem tudott kibökni, csak nagy erőkkel törölgette szemeit, két szipogás közepette.

Tárgy: Re: NTV Karakura stúdió Hétf. Okt. 21, 2013 9:25 am

Pap és varázsló találkozása – maskarás campaign level9000

A kapott válaszok egyértelműen igazolták az azóta megismert mutteri jellemét. Nem bírta nézni, ha valakit szenvedni lát maga körül, és késztetést érzett arra, hogy segítsen rajta. Ez viszont egy nagyon veszélyes tulajdonság. Valamilyen szinten irigylendő, de nagyon könnyen a visszájára fordulhat, ha valaki ezt kihasználja. Túl könnyen megeshet azokon is a szíve, akiken nem kéne, és visszaélnek a bizalmával. Még baja is eshet! Furcsán szorongatja a szívét, hogy aggódik valakiért, de most hogy érzi, olyan mintha eddig hiányzott volna ez az életéből felelősséget érezni egy másik ember biztonságáért és épségéért. Általában nem nagyon mozgatta meg, ha valaki egyedül indul útnak hazafelé a stúdióból, vagy buliból, netán részegen. Úgy volt vele, hogy nekik kellett volna gondoskodni arról, hogy ne essen bajuk, ha ilyen helyzetbe keverednek. Hívjanak el magukkal valakit, vagy kéressenek egy taxit, nem az ő dolga… De ha arra gondol, hogy netán Cicafiú kódorog este az utcán, máris nem tudott nyugodtan megülni a hátsóján. Túlságosan ismerte ahhoz, hogy nyugodt legyen afelől, hogy nem csalogat magára valami galibát, akaratlanul is. De azért nem kell túlzásokba esni ezzel sem. Az italozási szokásainak terítékre kerülésén egy enyhén sértődött horkanást hallatva dobolt egyet az asztalon, de részben azért elgondolkodta a dolgon. Szó, mi szó észre sem igazán vette, hogy kevesebbszer ébred másnaposan, mint az eddigi nagyátlag. De nem is érzi szükségét, néhány maihoz hasonló kivételtől eltekintve, hogy a pohár fenekén keresse a delíriumot.
- A felszólítás kölcsönös Nekori, az egészséget tekintve. –simogatta meg a kobakját. Mielőtt még félreértés lenne az italra vonatkozóan. Ciculit általában csak akkor látta inni, mikor ő tukmálta bele, azért meg nem vonható felelősségre. Meg igazából nem is erre gondolt, hanem a hiányos étkezéseire. Az előbbi kérdéseire viszont feltűnően elzárkózó hallgatás látszott érkezni válaszként. Furcsállta, hiszen ami a szívén, az a száján, ha az érzéseiről beszél, csak úgy dől belőle a szöveg, most pedig csendesen mélázik vele szemben. Fenti tulajdonságát még mindig irigyelte tőle. Neki annyira nehéz szavakba önteni az érzéseit, mert túl precízen és részletekbemenően hitelesen akarja kifejezni őket. Hogy a hallottak alapján fekete maccs, vagy bárki más pontosan fel tudja maga előtt vázolni, mi zajlik benne. Ez viszont szinte lehetetlen vállalkozás, mégsem akarta beismerni magának, hogy hiába próbálkozik. Ezért nem is szokott inkább ezzel próbálkozni. Nekori azonban csak beszél és beszél, néha tényleg mindenféle zagyvaságról, mégis az egészből, a szavak mögött teljesen világossá válik, hogy mit szeretne a tudtára adni. A hirtelen időkérést nem tudta mire vélni, csak pislogott egy párat, miközben a konyhában eltűnő fekete maccs nyomát követte szemmel. Nem tudta mire készüljön, ha ilyen három napi hideg élelmes stílusban térek vissza hozzá, mikor egy történetre kíváncsi. Egy professzionális tálalást követően az utolsó elemként magát az ölébe fészkelő Cicafiú megint szokatlanul komolyan kezdett bele a mondókájába. Sejtette, hogy nem lesz egyszerű sztori, ha már így kezd neki is, de amit kapott, az minden elképzeléseit drasztikus mértékben múlta felül.
- Ha őrült vagy, akkor mindketten azok vagyunk, mert én is látok olyan dolgokat, amiket szerintem nem kellene. –gondolt itt a néha az égen elsuhanó sötét árnyakra, és szellemszerű lényekre. –Biztosan zsák a foltját. –jegyezte meg halkan, mert nem akart azért ebből viccet csinálni. Az tuti, hogy nem normális dolog, amiket érzékelnek, de határozottan megnyugtatta a tény, hogy nincs egyedül az efféle észlelésekkel. Megint meglapogatta Cicafiú feje búbját, és egy kicsit igyekezett magával szembe fordítani, hogy lássa is az arcát, miközben hozzá beszél. Ez azért egy olyan téma, amit azért szeretne szemtől szemben megtárgyalni, és nem a felsőjén keresztülszűrődő motyogásból kivenni a lényeget. Pedig ebből aztán volt mit… hatalmasra kerekedett szemekkel hallgatta az elé tárt történetet. Egyszerűen nem akarta elhinni, hogy az a törékeny és végletekig jóindulatú fekete macska az ölében ennyi pofont kapott már az élettől. Ezek után minimum egy megkeseredett alkoholistának képzelte volna, aki a rehabon meséli ezt a csoportfoglalkozás többi résztvevőjének. Ehelyett él, dolgozik, és még bízik az emberekben… Hihetetlenül nagyot nőtt a szemében, és hirtelenjében saját problémáit félretéve el is szégyellte magát, hogy soha meg se fordult a fejében, hogy ennyi minden lehet az elárvult tekintet mögött. Ennyit arról, hogy mennyire jó emberismerő, beismerheti, hogy csúfos kudarcot vallott.
- Emlékszem, alaposan megrémítettél, és azt sem tudtam, hogy ennyire súlyos. –húzta összébb magukon a pokrócot. A mesélnivalónak pedig itt még nem volt vége. Ezen utóbbiakból néhány szösszenetet már ő is érzékelt, de nem gondolta volna, hogy ennyire a szakadék szélén táncolt már fekete maccs. Persze, hiszen nem ismerte régebben, ezért nem tudta, hogy egyáltalán nem ilyen könnyűvérű „nőcskének” kellene lennie. Nem tudja ki lehet az az ember, aki miatt idáig hajszolta magát, de nem most fog rákérdezni. Pedig lenne pár keresetlen szava hozzá… áh, ezt ő sem gondolja komolyan. Azért az elég elrugaszkodott ötlet, hogy odaállít valaki elé, hogy „ne haragudj, de gebedj meg, mert tönkretetted a társam életét… amúgy meg azért köszi is, mert különben nem találkoztam volna vele” Hamar elvetendő ötlet. Már csak azért is, mert ha most félbeszakította volna Nekorit, akkor lemarad a minden kétséget kizáróan egyik legszebb dologról, amit neki valaha mondtak. Ha kívülről hallja, valószínűleg azt hitte volna, hogy egy ilyen vallomás felelősségként szakad az illető nyakába, és kötelességként tekint a továbbiakra. Ő azonban semmi ilyesmit nem érzett. Büszkeséget érzett, és hálás volt a sorsnak, hogy az útjába sodorta ezt az eltévelyedett fekete macskát.
- Sose gondoltam volna, hogy egyszer valakinek a Raison d’etre-je leszek. Azt meg pláne nem, hogy ez nem kötelességekkel jár, hanem boldoggá tesz. Vállalom a feladatot, mert az azt jelenti, hogy mellettem leszel. –mosolyodott el ő is, miközben tovább simogatta Nekori kobakját.
- Akkor azt hiszem még épp idejében sodort egymás útjába a karma… ne mondd, hogy te egyáltalán nem hiszel benne. – nyomott egy puszit a homlokára. Kicsit sok volt neki ez a történet így hirtelen, és nem tudta mit reagáljon rá, vagy egyáltalán mit lehet egy ilyenre, de roppantul hálás volt Cicafiúnak, amiért ezt megosztotta vele. Kicsit úgy érezte, mintha szép lassan minden ajtót kinyitnának egymás előtt, és ezentúl talán szabadabb lesz a bejárás, ha valamire kíváncsiak egymással kapcsolatban. Szépen beölelte Ciculit, és hagyta, hogy kicsit megnyugodjon. Addig ő is próbálta elrendezgetni magában ezt a sok hirtelen jött információt, és a saját gondolatait is helyre tenni, mikor aztán eszébe jutott valami.
- Apropó! A múltkor érdekes dolgot találtam az egyik könyvemben. –szólalt fel lelkesen, és kezdte finoman lepakolászni az ölmacsekot, és ráburkolni a pokrócot. Nem hagyta magára sokáig, csak míg besurrant a nappaliba, és leemelte a polcról a múltkoriban lapozgatott egyik színháztörténeti könyvét. A terasz felé visszamenet lapozgatni is kezdte, hogy aztán Cicafiú ölébe tehesse a megfelelő oldalon kinyitott könyvet. Ott pedig egy rövidke leírás szerepelt a kabuki történet egy híresebb színészpárosáról, némi korabeli illusztrációval színesítve.
- Ismerős igaz? Bevallom kíváncsi voltam, hogy mire jutottak. –jegyezte meg érdeklődve. –Bár a portréfestő elég trehány munkát végzett… -húzta el kritikusan a száját. Remélte ezzel az érdekességgel kicsit sikerül tovább nyugtatnia mindkettejük felbolygatott lelkivilágát.

Tárgy: Re: NTV Karakura stúdió Szer. Okt. 23, 2013 4:14 am

Pap és varázsló találkozása – Büntetés lvl9000

Általános recept értelmében teljesen felkavarta lelke virágos kertjét a beszélgetés. Hirtelenjében azaz érzése támadt, mintha rotációs kapával száguldottak volna végig mellkasán. Megszabadult rengeteg kellemetlenkedő csomótól és gaztól, viszont ott volt az érem sötét oldala is. Rémes volt újra átélni ezt a sok történetet. Lehet, említés szintjén kerültek elő, de az összes témához tartozó beszélgetés, tett, ütés, érzés, emlékkép felelevenedett benne és együttesen, ezerszeres erővel rontott neki. Múlt árnyai kegyelem nélkül, apró cafatokra akarták szaggatni. Kibírhatatlan erővel feszített, hasogatott, lüktetett, szúrt mellkasa. Azt hitte, abban a pillanatban megszakad. Kis gömböcként felrepedezik hasa és kibuggyan belőle összes negatív érzése. Ötlete sincs, ez mennyire helyes reakció, de Ricchan mindig azzal biztatta, amíg fáj, addig jó, mert addig ember vagy és addig tudod, hogy ezek számodra fontos dolgok, amikért érdemes szomorkodnod. Tényleg azok voltak, még, ha ugyanúgy elkeserítették. Évek teltével sem csökkent az erő, amivel hatottak rá. Az a szörnyű benyomása, ezektől a sebektől sosem fog igazán megszabadulni, élete végéig el fogják kísérni. Erre gondol, mindig veszít a küzdeni akarásából. Harcolni valami ellen, amikor tudod, nem nyerhetsz, arra ösztönöz, feladd.
Valamiért egész élete erről az örökös kétkedésről szólt. Kardot ragadni, miközben tisztán látod, nem gyűrheted le ellenfeled. Újra és újra nekirugaszkodni, miközben napról napra fogy az elszántságod. Szörnyen félt, történik valami és küzdelem helyett a megadást választja. Rettegett a lehetőségtől nem lesz az sem elég, mellette van valaki, akit kimondhatatlan mértékben szeret. Szégyellte magát, ekkora orosz rulettbe sodorta, amikor saját maga sem áll stabil lábakon. Lényegében úgy keverte bele a játszmába sejtése se volt róla, mibe keveredett. Való igaz, megkönnyebbült, mindezt elmondhatta, túlesett a nehezén és akármilyen reakciót kap, végre alvilági bűvész bundás tudtára adta. Régóta foglalkoztatta a kérdés, mikor, főleg mennyi részletbe kéne beavatnia. Sosem tudhatja előre, mikor tör rá újabb roham, mikor kerül az orra elé orvosi papír, esetleg kénytelen tőle segítséget kérni, valamelyik hivatalos bigyusz elintézéséhez. Úgy viselkedett, mint egy körözött bűnöző, aki igyekezett eltüntetni az árulkodó jeleket. Mindig fiókba suvasztotta a leleteket. Mániákusan ügyelt rá, semmi se legyen szem előtt, aminek nem kéne, közben napnál világosabban látta, nyakán az idő, kinyissa száját és tapintatosan felvázolja, nincs vele minden rendben. Rá lehetne sütni fejére, becsapta és megjátszotta magát, hiszen semmit se mutatott, szólt ezekről a dolgokról, pedig úgy illett volna, minél hamarabb tisztázza és ördögi eltűnő művésznek ott a választás lehetősége, akarja vagy sem ezt a problémát.
-Ne mondj ilyet!-Szorult össze mellkasa történetére érkező választól. Ennél gyönyörűbb szavakat senki sem mondott még neki. Egyszerre érzett földöntúli boldogságot és levegőjét kipréselő nyomást. Rémes bűntudat uralkodott el rajta.-Legalább két dolgot réges régen tisztáznom kellett volna. Rám lehetne sütni átvertelek. Megérdemelted volna, sokkal hamarabb elmondjam neked az egészségügyi bajom, csak nem mertem. Nem tudtam, hogy az lenne a rosszabb, ha az elején közölném és a végén azt hinnéd, ezzel zsarolni akarlak, vagy, ha hallgatok, és utólag csalódsz bennem, ennyire nem bíztam benned, meg teljesen más vagyok, mint, aminek eladom magam. Ne haragudj!-
Temetkezett bele tenyerébe, kicsikét összeszedhesse magát. Érezte a késztetést elbújjon a világ, elsősorban pokoli ninja vadász elől, de azt még sem tehette meg, bemásszon az asztal takarásába, miközben hozzá beszélnek. Látszat ellenére hatalmas dumbó fülekkel hallgatózott, mit mondanak neki. Elhangzó kijelentésre feje csóválásával válaszolt. Hatalmas sóhajjal mosolyodott el, ahogy felsandított keze takarásából.
-Én nem karmának…ördögi közbe avatkozásnak neveztem. Mindig felvisítottam: „AZ ÖRDÖG!”, utána kerestem hol van és mit akarhat tőlem.-
Szipogott a komolytalan megjegyzésén, ami jelen távlatából még viccesebbnek tűnt. Akkor szentül meg volt róla győződve, ez valami természetfeletti és egyértelműen gonosz lénynek a ténykedése. Most inkább a legszorgalmasabb és legnagyszerűbb őrangyala ügyeskedésének tudná elképzelni. Akármi legyen, élete végéig hálás lesz, mert talált valakit, aki megérti, végighallgatja, és ha nehezen is, de elfogadja olyan bugyutának, amilyen. Kárpótolta minden eddigi rosszért és a kapott ölelés szempillantás alatt csendesítette el viharos lelkét. Kedve sem lézengett elhúzódni, csak gigantikus szusszanás kíséretében élvezte a védelmet és biztonságot, amit más helyen nem kapott meg. Néma csendbe burkolózva hallgatta sörényes falka vezér szívverését, szuszogását, vagy a felvetett témát, amire érdeklődve pislogott rá, pontosabban utána. Sejtette ebből valami különleges dolog fog kerekedni, ezért izgatott értetlenséggel csomagolta be magát a pokrócba.
Ölében landoló oldalhoz sűrű hunyorgással hajolt közelebb és közelebb, mielőtt arcához emelve fordult fény felé, többet láthasson a szövegből. Hatalmas koncentrálással bűvölte, mire szöget ütött buksijában az igazság, miről lehet ténylegesen szó. Hatalmas izzókörte villant fel kobakja mellett, ahogy ráismert a két szereplőre. Elképedve bökött rá a portéra és tátotta el száját totálisan meglepődve.
-Hiko és Daiki?-Kérdezett rá a biztonság kedvéért jó nagy adag hitetlenkedéssel.-VHOA! Színészek lettek? Huuuu~h!-Mélyedt el a kép feltérképezésében csillogó szemekkel. Neki aztán nem számított a minőség, bárhol felismerte volna őket. Újabb ámulatát kifejező hanggal meredt előbb a könyvre, majd a mellette ácsorgó sátánfira. Ekkor jutott eszébe, miről akart neki mesélni valamelyik este, mielőtt szépen elfelejtette az egészet. Azonban újra az isteni szikrához jutva, teljesen bezsongva mutogatott a könyvre, hogy jelezhesse, neki is van érdekes története a témához kapcsolódóan.
-Nem fogod elhinni…na jó! Én se bírtam megállni, ne nézzek utána a dolognak, mert ismerős volt Hiko vezetékneve. Felcsörgettem néhány rokont és Natsu chan az egyik unokatesóm mesélte, hogy anya részéről tényleg Nakamura-k vagyunk. Öhm…Nakamura Shigetoki…igen, ő lesz az! Tőle származtatjuk a családfát, de kiderült, hogy volt neki egy naplója, bizonyos Hiko-tól, akiről senki se tud semmit. Ez most nem tudom mit jelent és neki kicsodája meg micsodája volt Hiko, de annyira érdekes! Szívesen utána járnék! Annyira jó lenne, picike közöm lenne hozzá, mármint nem felvágásból, csak, olyan tündéri ember volt és büszkeséggel töltene el, ha a rokonomnak nevezhetném, meg mi ez, hogy nem tudok róla semmit?-
Fújta fel arcát morcosan, némi szemrehányó gesztussal ősei felé sandított az égen keresztül. Persze, mindezt gyorsan megbánta és magában bocsánatot kért tőlük, amiért ilyesmivel háborgatja őket. Illetlen húzás volt, amit még idejében belátott, azzal egyetemben, hogy milyen ügyesen terelték el figyelmét. Észlelve a könnyed húzást, hatalmas sóhajjal nyomott puszit alvilági trón várományos éppen elérhető vállára. Ekkor kénytelen volt megint szipogni egyet, nehogy elcsöppenjen orra. Ez az őrületes hangulatrombolás annyira kiakasztotta megránduló szemöldökkel pattant fel. Idáig bírta a zavaró tényezőt, ami kegyelem nélkül belemászott a kellemes hangulatába.
-És most hozok egy zsepit, mert ez a szörcsögés megőrjít!-
Sűrű motyogással veretett vissza a nappaliba, minél hamarabb kezébe ragadhasson, legalább két zacskó orrpucolót.

Tárgy: Re: NTV Karakura stúdió Pént. Nov. 01, 2013 1:36 am

Pap és varázsló találkozása – maskarás campaign level9000

A hozzá érkező bűntudatos kommentárra csak hitetlenül pislogott, mert nem igazán értette miért mondanak neki ilyet. Először azt hitte rosszul reagálta le a helyzetet, de ennek épp az ellenkezőjét ecsetelték. Cicafiú már megint nem volt tisztában azzal, hogy kihez beszél, de betudta annak, hogy elég zaklatott állapotban van.
- Most gondold át légy szíves, hogy ezt kinek mondod. –sóhajtott türelmesen. Nem is akart többet mondani, hiszen ha eljut hozzá, amit mondott, valószínűleg rájön, hogy rossz hallgatóságnak ecseteli, hogy milyen nehéz megbízni az emberekben, és hányan tudják, hogy ki vagy valójában a magad által választott álca mögött. Olyannyira rossz embernek, hogy Daemon, mielőtt találkoztak volna, már majdnem kezdte is elfelejteni milyen az ha önmagadat adod. A családjával nagy bánatára egyre ritkábban sikerül találkoznia, még ha ezt próbálja a lehető leghosszabbra is nyújtani, mégis többségben maradnak a nagyvárosi hétköznapok, ahol azt várják el tőle, hogy Daemonként viselkedjen. De saját magának köszönheti, hogy annyira rajta ragadt az imidzse, hogy teljesen természetesnek veszik, hogy így viselkedik.
- Oh, azt fel se vettem, rengetegen emelgetik a poklot szülőhazámként. –vette komolytalanabbra a megjegyzést. Nem emiatt választotta a művésznevét, de határozottan állíthatja, hogy az idők során elérte, hogy illjen hozzá ez a név.
Nem gondolta volna, hogy ekkora lelkesedéssel fogadják véletlen észrevételét. Ciculi máris teljesen hangulatot váltva nézegette a bejegyzést, és a két színész portréját. Ezeket a hirtelen hangulatváltozásokat még mindig kicsit nehéz megszoknia, de valljuk be, ez a jobbik eset, mint amikor random magába fordulva gubbaszt egy sarokban. Aztán meg alig tudja kiszedni belőle, hogy mi miatt tört el a mécses. Nem bánja, hogy ilyen könnyen ki lehet rángatni belőle.
- Azok hát, szerinted Hiko kibírta volna, hogy egész nap otthon üljön, mint egy jó feleség, míg Daiki a színházban és teaházakban brillírozik? –csóválta meg a fejét, a számára egyértelmű következtetésen. Valószínűleg Hiko sem nézhette jó szemmel Daiki méretes rajongótáborát. Na meg a fekete macska féle nyughatatlan természet… ami úgy néz ki régebbi családi vonás, mint gondolta volna. Ugyanis Cicafiú érdekes részleteket osztott meg vele a családfájával kapcsoltban.
- Na ezek után azt hiszem meglátogatok egy szentélyt, hogy szót váltsak az istenekkel, mert az én édesanyámat pedig Fujikage Atsukonak hívják… -kerekedtek el a szemei a felfedezésen. Annak még nem járt utána lehet-e közük a színész famíliához, de elég ritka név ez ahhoz, hogy csak véletlen legyen. Na meg az ilyen családokba nagyon nehéz csak úgy beházasodni. Szóval úgy sejtette, ha kicsit utánanéz találhat valami kapcsolatot. Furcsa, hogy eddig még sosem foglalkoztatta a családfája, csak a közeli rokonait tartotta szem előtt.
- Felőlem tarthatunk egy családfakutatást, de nehogy aztán csalódnod kelljen. –vetítette elő szokásához híven tárgyilagosan a lehetséges kudarcot is. Azt már Nekorinak kell eldöntenie, hogy szeretne feltételezett rokonságban maradni, vagy netán lerombolják az álmait azzal, hogy valójában nincs közük egymáshoz. Fekete maccs hirtelen felpattanása egy kicsit kizökkentette a gondolatmenetéből, és most ő pislogott a hűlt helyére. De még idejében kapcsolva küldte utána a javaslatát.
- Ne is gyere vissza, én is fázom. –szedte fel az asztalról az ott felfedezett, és még érintetlen szendvicset, amibe ezt a vétket bepótolandó harapott bele, és sétált vissza a nappaliba.
Az este többi részét a szokásos békés mederben eltöltve Daemon egyszer csak arra lett figyelmes, hogy megint vagy tíz nem fogadott hívás virít a telefonján, természetesen ki mástól, mint a menedzserétől. A hamarosan érkező újabb hívást fogadva, már reflexszerűen távolabb tartva a fülétől a készüléket szólt bele, és hallgathatta az aktuális fejmosást arra vonatkozólag, hogy holnapra egy karcolás nélkül hozza vissza a jelmezt az irodába, vagy a háromszorosát fizetteti ki vele, és még vagy ötször fel kell vennie a kedvéért megrendezett fanmeetingekre. Morogva húzta a száját az ultimátumokra, hiszen mi a fenének lenne szüksége erre a kosztümre, úgyis visszaadta volna, mert nincs kedve a szekrényében tárolni. A másik épp esedékes sipítozás témája pedig a hamarost esedékes jótékonysági divatbemutatón való részvétele volt. Daemonnak eléggé nem fűlött a foga ahhoz, hogy megint jelmezt húzzon, de a dolog apropója azért elgondolkodtatta. A Media center egy olyan kezdeményezésének gyűjtenek támogatókat, ami tehetséges fiatal gyerekeket karol fel, akik nem engedhetnék meg maguknak, hogy zenei vagy színművészeti szakképzést kapjanak. Ebben látott annyi létjogosultságot, hogy a nevét adja hozzá, önszántából is, szóval felesleges volt miatta ennyit cseszegetni.
- Ha egyszer azt mondom, hogy vállalom, akkor mit sopánkodsz ennyit? –korhollta meg nyűgösen a bizalmatlan menedzserét. –A részleteket majd holnap megbeszéljük, fáradt vagyok. –nyomta ki könyörtelenül félbeszakítva aktakukacot. Sóhajtva tette vissza a telefont a dohányzóasztalra, és morgolódott továbbra is magának azon, hogy utálja, mikor ennyit csesztetik valamivel.

Tárgy: Re: NTV Karakura stúdió Hétf. Nov. 04, 2013 12:26 am

Jótékonyság néha fáj – Bünti lvl9000

Felsője kitartó bámulásával dünnyögött a megjegyzésre sűrű bólogatással egyetemben. Abban teljes mértékig igaza volt sátánfinak, csak akkor még nem tudta, pontosan kivel áll szemben. Percről percre változott ördögi leszármazottról a benne kialakult kép. Annyira hirtelen változott a hangulata képtelen volt igazán rájönni mit szabad tenni. Gyakran azt sem tudta, mit gondol, vagy érez igazából. Teljesen ellentmondtak egymásnak a mondatai, vagy cselekedetei. Sokáig kiszámíthatatlannak hitte és csak nagyon lassan változott ez az állapot. Megeshet, hamarabb túljutnak rajta, ha kicsit erőszakosabban világít rá a neki problematikás viselkedésre, de sokkal jobban tartott attól, kiteszik a hisztis szűrét, mint csípőre tett kezekkel követelőzzön. Felesleges tagadni, saját félénkségének köszönhette, meg sem mert nyikkanni, de akkor mindenben kételkedett. Nem mentség a kukaságra, viszont ez az igazság. Annyira elbizonytalanodott, egyszerűen azt sem lett volna képes megmondani száz százalékos határozottsággal hétfő, vagy kedd van a telefonja szerint. Teljes kuszaság uralkodott, az amúgy is zűrzavaros buksijában.
-Akkor még nem tudtam. Bonyolultabb volt ráérezni a hangulatodra, mint végigszenvedni a középiskolás matek házimon!-
Motyogott az orra alatt tetőződő bűntudattal, még is lehetett volna máshogy, ha kicsikét határozottabb. Ki nem állhatta, utólag mindig sokkal okosabb. Egyszerűen elkerülhetné mindezt, ha jobban igénybe venné a kókuszát, hiszen mostanában képes jövőbe kukucskálni is. Ehhez, viszont nincs pofája. Hazugság, átverés és csalás lenne kattantságával előnyt szerezni. Nem vinné rá a lélek, meg akkor el sem mondhatná, igen, megküzdött, végigszenvedett, átvészelt időszakokat saját erejéből, mert csak felcsapná a holnap noteszét és kényelmesen eldöntené a látottak alapján, mi a legjobb szó, abban a helyzetben. Hamis lenne az egész viselkedése, mert nem azt tenné, amit abban a pillanatban érez, hanem előre megírt forgatókönyv szerint hadarná a válaszokat. Biztos vele van a baj, de igenis szüksége van arra, csalódjon, bántsák, padlóra kerüljön, vagy valamiből ügyesen jöjjön ki és földöntúli boldogságban ússzon. Meglehet önkéntes mazochista, még is számára attól élet az élet, hogy ezeket mind megéli, mert buta, mert ember, mert tökéletlen, mert engedi az érzései irányítsák az esze helyett. Sokat ügyeskedne rajta, biztosan képes lenne változtatni, azonban nem akar. Sok szomorkodás és sírás ellenére élvezi, ennyire széles skálát képes bejárni az érzelmek szintjén. Nem bánja ennyiszer került már padlóra. Ha valamit sajnálna az az, hogy sosem sikerült igazán kikecmeregnie a gödörből.
Ebből az érzelmi útvesztőből a vidámparki kalandozásuk rángatta ki. Kép hirtelenjében elhessegette összes borús gondolatát, amik helyébe végtelen kíváncsisága lépett. Azóta foglalkoztatta Daiki és Hiko sorsa, mióta visszapottyantak a jelenbe és hetekig gubbasztott otthon azért imádkozva, eltűnjenek arcáról a gigantikus karmolás nyomok. Szerencsére alig maradt látható jelük, bár szentül meg van róla győződve, bizonyos szögben látszanak. Viszont most nem róla volt szó, hanem a sztárpárosról, akiket csillogó szemekkel nézett. Rögtön megfogalmazódott fejében ezt a képet innen ki fogja operálni és képkeretbe teszi! Valahova ki fogja őket tenni, csak még azt kell kitalálnia merre. Haditerv eszelése közepette, megütötte fülét ördögi fondorlat válasza.
-Feleség?-Pislogott nagy szemekkel, mivel előbb mondta ki, mint gondolt bele, valószínűleg nem szó szerint értették a jelzőt.-Hmm…végül is egészen addig, mindig sürgött forgott gésaként, biztos nem bírta cérnával, otthon kötögessen. Aztán meg ki tudja, hány táncoslábú szép hölgyet szedett volna össze Daiki, ha nem néz a körmére! Megértem nem hagyta egyedül…-
Bólogatott serényen csípőre tett mancsokkal, hogy ő sem tett volna másképp. Igaz, ami igaz, Hiko talpraesettebb volt nála ezen a területen, szóval, azaz érzése, úgy tartotta szemmel a színészek gyöngyét észre sem vette. Mennyire jó lenne, tanulhatna tőle néhány trükköt. Meg van róla győződve, még mindig hasznos tanácsokat kapna tőle.
-Háhá!- Szegezte előre mutatóujját, mielőtt eltátott szájjal dermedt le. Eltelt az adatokat feldolgozó néhány másodperc, mire ténylegesen eljutott hozzá, mit mondott neki pokoli trón várományosa.-Na neee! A karmád nem lehet ennyire rafinált! De-de-de, ha ők együtt…akkor mi, hogy…-
Vakarta elmélyülten fejét, némi hadonászással, hátha sikerül összetennie a kirakós részleteit, ugyan, milyen formációban került szét a családfa, ha ők ketten együtt voltak. Aztán rájött, nem feltétlen tőlük kell származzanak, de ettől függetlenül még inkább érdekelte, mi történt a színész párossal és milyen kapcsolatban állnak velük. Körülbelül ezen pörgött agyban, mialatt zsepi előhorgászással küszködött. Néhány trombitálást követően, pedig kezével felháborodottan legyintgetett a nappaliba érkező sörényes eltűnő művésznek. Cseppet sem szegte felfedező kedvét a kudarc lehetősége.
-Nem érdekel! Sokkal jobban foglalkoztat, mint, hogy tartsak a csalódástól! Benne vagyok! Mikor kezdjük?-
Csillantak fel szemei, ahogy boldogan pattogott néhányan lelkesedése tetőfokán. Előre ugrándozott fantáziája mezején mi lesz, akkor, vagy emekkor, de garantáltan történik valami jó, miközben ezer meg egy felvetéssel fárasztotta ördögi vasvilla zsonglőrt. Persze egy idő után kifogyott a szuszból, pontosabban jobbnak látta, ha végre elcsendesedik és amúgy is kezdett lemerülni a végtelnnek hitt eleme. Néhány ásítást, na meg nyújtózást követően belátta, ideje lenne sátrat bontani. Csendesen elaraszolt fürdeni, míg szöszke bundás elintézett egy telefont. Szoba sarkából tisztán hallott üvöltözésre, csak fejét csóválva sóhajtott. Nem lepődött meg Wow san újfent kitért hitéből. Szörnyen sajnálta, ilyen fiatalon tönkre vágja az idegeit. Viszont, ha már menedzser, biztosabbnak látta rákukkantson saját telefonjára. Legnagyobb megkönnyebbülésére Nacchan nem próbálta elérni, bár, ha ő utol akarja érni, akkor elintézi, hogy mindez teljesüljön. Eddig nagy volt a hallgatás, ami valamiért nyugtalanította. Határozottan rossz előérzete támadt.
Kellemetlen érzés futott végig a gerincén, ami egész reggelig elkísérte. Nem sejtette mire vélhetné, míg be nem tette lábát a cég ajtaján. Irodája előtt fogadta menedzsere és egy mellette rémülten toporgó NTV-s aszisztens. Nagyon meg volt szeppenve, ezért barátságos mosollyal nyújtotta felé gondosan összehajtogatott jelmezét. Bocsánatot kért a viselkedéséért, majd Nacchan szemüvegének villanása jelezte, most aztán kapni fog. Nem értette, mi rosszat tett, vagyis egészen biztos az elviharzásáért fogják számon kérni, ezért már előre mélységes bűntudatot érezve szegte le fejét. Szigorú menedzsere, azonban hosszas fejmosás helyett, egyszerűen közölte, ezzel később foglalkoznak, mást kell megtárgyalniuk. Teljesen fonalat vesztetten botorkált utána irodájába, ahonnan meglehetősen vegyes érzésekkel távozott. Leírhatatlan boldogsággal töltötte el, felkérték, részt vegyen egy jótékonysági esten, ahol fiatal tehetségeket támogatnak. Lelkesen bólintott rá az ajánlatra és még magasabbra szárnyalt, miután közölték vele, részt vállalhatna a szerencsések zsűrizésében is. Nem esne nehezére, sőt megtisztelnék, ha segíthetne elindítani őket a zenei pályán, tehát ebbe is beleegyezett. Illetve Nacchan legnagyobb bánatára kicsúszott száján, mi lenne, elvállalná a győztes együttes produceri teendőit. Szervezőknek nagyon, menedzserének kevésbé tetszett ötlete. Feszülten igazított egyet szemüvegén, de mivel nem szólt közbe, elkezdett egyezkedni a tv-s csapattal. Jogi dolgokhoz még mindig nem értett túlzottan, ezért a pontosabb részletek kidolgozását átpasszolta Nacchan-nak.
Remek hírtől széles mosoly költözött arcára és könyökig elveszett fantáziájában, milyen izgalmas lesz, annyi tehetséggel találkozni. Nem valószínű letörölhették volna arcáról a lelkesedést, azonban menedzserének egyetlen aprócska részlet közlésével sikerült elérnie, mély letargiába zuhanjon. Kezdeti lelkesedése szempillantás alatt vált köddé és tűnt el irodája rejtekében, míg úgy nem döntött, hazamegy. Szépen bemasírozott Neo mellé a nappaliba, elővette kedvenc pokrócát, orra hegyéig bebugyolálta magát, aztán eldőlve nyöszörgött, mennyire kegyetlen az énekes szakma. Ekkor esett le számára, hogy minden bizonnyal ez lehetett az előző este érzett nyugtalanító valamicsoda. Már ez elegendő volt, ne legyen kedve kimoccanni, hát még a késő délután kapott hívás. Ricchan beletrafált a legjobb pillanatba, mikor radírozza ki végérvényesen hangulat morzsáit.
Beszélgetés elejétől kezdve gyanakodott valami hatalmas gubanc van a háttérben. Tesója meglehetősen komolyan trécselt vele. Elmaradtak a szokásos spanyol poénkodások, csapattal szervezett előadások és a háttérből sem szűrődött be a jól ismert tömeg nyüzsgése. Nagy volt a hallgatás, aminek okára hamarosan rávilágították. Imádott tesója rövid időn belül költözni fog, még messzebb és még messzebb. Azt sem tudta mit kezdjen ezzel az információval, csak nagyokat hümmentett a magyarázkodásra. Minden egyes részét értette. Felfogta megszűnik a klub, szélnek eresztettek mindenkit és a semmiből kellett választania, hova megy. Bele sem szólhatott a döntésébe, csak annyira váratlanul és rossz időben találta meg vele Ricchan, hogy nem tudott mást csinálni, mint ráokézni, aztán kinyomni a hívást. Egyszerűen nem ment semmi értelmeset kinyögnie a hírre. Visszagubózott kicsike fedezékébe és bambán nézett ki fejéből.