*Mitől váltál ilyenné? Mitől lehettél ennyire elkeseredett? Tán az érzelmeidet elhallgattad, mégis hogyan történhetett mindaz, hogy mások ezt nem vették észre? Hiszen szenvedtél! Megannyi barátod volt, de te nem engedted magadhoz közel őket? Nem ismerték érzelmeid, de te ismerted az övéit. Halálod után pedig sosem lehettél igazán ember, egészen eddig a pillanatig. Ugyanis én visszaadtam az őszinte érzelmeid, melyeket mindezidáig a sötét függöny alatt rejtegettél. Sírásod noha jól meglepett, de vége van már ennek is. Most már nyugodtan aludhatsz ama gondolattal, hogy többé nem kell mindenki előtt titkokban élned. Társam leszel, cserébe pedig megóvlak majd mindentől. Kapitányod lettem, ó én hadnagyom!
E gondolatokkal lépek ki a dojoból, minek után a segítségemmel tanúja lehettem Mei bankaiának megszerzésében. Sosem hittem, hogy Kagami taichout ilyen erős hadnagyok vették körbe; s végül kiderült, hogy nem is bírt el ezzel az álapottal. Na persze! Hogyan is bírhatott el vele, mikor a hírekből kifolyólag a tiszta érzelmek kifejezésében vajmi keveset tudott. Bizonyára észre sem vette, hogy baj van az egyik hadnagyával. Azonban elhárítottam a problémát, s mostanra már lezártnak titulálhatjuk ezt. Megállok az edzőterem előtt, s rágyújtok a hajnali cigarettámra. Néhányat szippantok bele, majd szépen meghallom a Juunibantai fülsüketítő szirénáját.* ~ Szerencsétlenek, nesztek ébresztőóra. ~ *Gondolok bele mennyi szidalmazást kaphat most az osztag. De ettől eltérve a főkapitány hangjára kicsit rácsodálkozom. Rendkívüli gyűlés a nagy teremben? Mi történhetett, amiért az öreg így kikelt magából? Eléggé nem tudom megérteni a dolgot, de minek után Mei is kijön hozzám; valamint befut a másik (még éppen kómás) hadnagy, bólintok nekik. Felstartolok a barakkok tetejére, és kihirdetek valamit.*
- Na jó, kora reggeli shunpo torna. Aki előbb ér az első osztagba, az átaludhatja az egész napot! (xD) *Vigyorogva integetek a két hadnagynak, hogy most ezt nem akarom benézni. Szóval nekem kell megnyernem ezt, így képes vagyok aljas dolgokra is céljaim elérésében. Háh, még hogy aláírogassam ma is a papírokat? Ki van csukva! Természetesen Shizuka, mint az atomgolyó beindul;de rögvest deaktiválom a hajtóerejét egy tompa ütéssel a wakizashimat illetően. Egy kis csúszás, intgatag talaj, és így érek be másodpercekkel előbb a célba. Fogkrém reklámba illő vigyorral az arcomon fordulok a két csajszi felé.* - Sajnálom Mei-chan, ma megint elmaradnak az aláírások! *Höhö, végre aludhatok a kedvem szerint; ha már úgyis felébresztették egész Soul Societyt. Bár a lassan betömörülő népség láttán kicsit lefagy arcomról a mosoly, mivel tudatosul bennem a dolog, hogy itt valami komoly gond lehet. Visszapillantok a hadnagyokra, majd megigazítom a fekete haorit a fehér fölött, úgy, hogy egyszerűen felcserélem a sorrendet. Valahogy kilógnék a sorból; és Akane mellett állva sajnos ez nem tanácsos. Még a végén kalózbajba csapna át az egész gyűlés. Végül besétálok a helyemre kicsit komolyabban, mint arra számítani lehetne. Körbe nézek a jelenlévőeken, s meglepődök, amint a Daitenshi vezérét is megpillanthatom. Hová fejlődik ez a világ.. Mármint nekem nem igazán van vele bajom, csak kisebb frusztráció lép fel bennem azt illetően, hogy a 46-ok tanácsa mennyire megváltozott. Félő, hogy lassan már attól kell majd félnünk, hogy Akadémistákat látunk egy kapitányi gyűlés alatt. Na jó, hülye összehasonlítás..de nem értem miért előrébb valóak, mint mondjuk egy közvetlen hadnagy. Hamarosan pedig szemléltetik velünk végre a problémát, amitől végre minden kérdésem elszáll a Daitenshi jelenlétét illetően. Na igen, a Nyata-i ügy eléggé különleges volt, valahogy egy fajta komorság uralkodik el rajtam, hogy újra találkoznom kell ezzel az üggyel.*
- Reméljük nem lesz szükség önökre. *Behunyt szemmel mosolyodom el, amikor a főkapitány végre kijelöli azt a két kapitányt, akik megkísérlik elpusztítani majd a veszély forrását. Szavaimmal nem fejezem ki, hogy kikre is gondolok..de talán egyértelmű, hogy a Daitenshit célzom be ezzel. Mosoly az arcomon, s az oldalamon „élesedő“ kard pedig egy olyan üzenet, amelyet csak is Miyoko érthet meg. Ezzel fejezem ki azt, hogy örömmel megyek csatába, akár a halálommal fizetve ezért. Feléled bennem egy pillanatra a Juuichibantaira jellemző harci ösztön, minek hevével hagyom el a termet az engedély megadását követően. Ahogy hallottam, elég jó társakat kaptam ehhez a küldetéshez. Minő szerencse, hogy mindegyikük remek ismerős, és barát. Habár Naominak nem örülök akkor sem. Én komolyan féltem őt, de hát ezt osztotta ki az öreg. Megállok Anao mellett, amikor a kapitány személyesen szól négyünkhöz.*
- Egyértelmű, hogy titok marad. *Felelem félvállról, aztán végig pillantok a többieken; amint kicsit eltávolodik a főkapitány.* - Na jó essünk túl rajta. Melyikőtök lesz a hadnagyom erre a küldetésre? *Hencegek a gondolattal, hogy egyszeri alkalommal végre egy ismerős fog nekem aszisztálni. Mi menő lenne már Kotomi vagy Naomi kapitányának lenn! Valahogy egy lehervaszthatatlan mosoly kerül arcomra egy darabon. Nem tudok fájdalomként tekinteni most a halálra, hiába a körömvirágok kapitánya vagyok már. Ezúttal nem tenne jót, ha feszültségemet kinyílvánítanám. *
- Jaj igaz is, mondasz valamit. Naomi, nincs kedved ideiglenesen részt venni a taktikában, hogy felveszed a kapitányi haorimat? *Juttat eszembe valamit Kotomi. S már rögvest más ötletem is támad, amivel lehet trollkodni.* - Leszek a hadnagyod. *Pöccintem még hozzá, aztán leveszem a fehér köpenyt, hogy átadjam Naominak. Nem lesz gáz, úgyis ellepi a köpeny; de legalább mindenki elhiszi, hogy ő a Sanbantai kapitánya. (x“D)*
- Csak éppen annyit tudok Anao, mint ti. Na jó, el tudnám mondani, hogy kik tűntek el pontosan akkor..de felesleges volna. Igazából itt annak lesz szerintem lényege, hogy miféle hely lehet az. Nem hinném, hogy egy aranyvárosról lenne szó. Könnyebben tudnám elhinni, a pokolféle dolgokat. *Na igen, ők is tudják, hogy azért a mi kultúránkban is létezik pokol; csak éppen másképp fest, mint amire bárki gondolna. De nem hinném, hogy átjönnének; elvileg nem is jöhetnek át. Lefestem karomról Kotomit, amikor megemlíti Miyokot. Mélyen sóhajtok egyet.*
- Kotomi, nekem eszem ágában sincs ott hagyni Miyokot. Nekem ugyanannyit jelent az a lány, mint eddig is..talán többet is. Bárki is lesz az utódom, felkészülhet arra, hogy meg fogom szorongatni. Vera rám bízta Miyokot, hogy úgy vigyázzak rá, mint az apja..én pedig ebből nem engedek, akárki akármit mond! *Oly’ elszántság fénye kerül szemeimbe, mivel talán még nem találkozhatott még Kotomi. Habár ők nem tudtak erről az ígéretről, de ez lényegtelen. Igaz, hogy nem vagyok már Miyoko hadnagya, de nem hinném, hogy ettől még el kellene hagynom. Most már legalább másképpen tekinthetek rá. Lehet nekem egy olyan kislány, mint a nem létező, meg nem született kisgyermekem. Noha, nekem nem sok közöm van a Matetsaku családhoz, ettől függetlenül még félthetem Miyoko gyermekkorát. *
- Na gyerünk, essünk végre ezen túl! *Előzöm meg a többieket, és átkelek azon a bazi nagy senkaimonon. Ehh, ezzel még nem fognak megrémíteni; hiszen még oda sem értünk. Minek félni előre? Az életem csak peregjen le akkor, amikor meghalok..felesleges ez a felhajtásos ijesztgetés.*

Felfénylett előttetek az átjáró, melyet a Juunibantai felügyel, egészen megérkezésetekig. De még mielőtt bármerre is mennétek, már az érkezésetek a Dangaiba sem annyira szerencsés. Ugyanis, amint betértek a hosszú folyosóra, melynek falát a kotutsu képzi, máris szembesülhettek a hihetetlen változással. Úgy néz ki, hogy a Seireiteiben érződő katasztrófa nem csupán a dimenziókra hatott. A Dangai sem éppen úgy működik, mint ahogy annak működnie kellene. Furcsa lehet számotokra, hogy nem érzitek a Kouryuu közeledtét. S rossz előérzet támadhat bennetek, ha látjátok, hogy a falakat befedő anyag egyáltalán nem áramlik. Levegőt vesztek, de levegő nem áramlik a tüdőtökbe. Sőt, mintha semmi sem változna, pedig ti haladtok előre. A Dangaiban megállt az idő, ez pedig ha sokáig így marad, elég nagy galibát fog okozni Soul Society és az Emberek Világa számára. Ti is kezditek érezni a helyzet súlyosságát, ezért lépteiteket valószínűleg felgyorsítjátok a gyors megérkezés értelmében.
Midőn lábatok talajt ér, és a világító kapu által okozott pillanatnyi vaksággal megküzdötök, máris hihetetlen táj rajzolódik ki előttetek. A pusztulás völgyébe érkeztetek, ahol a táj mintha csak egy teljesen másvilágon lenne. A földből tüskeszerű kősziklák pillanthatóak meg; az egek hihetetlen sötétségbe és tüzes káoszba fordultak, a természetes növényzet pedig mostanra már kiszáradt, elhalt. Mégis mi történhetett itt egészen pontosan? Néhány villám csap bele a hegy lábánál megpillantható folyóba, bizonyára ezzel is megritkítva a természetes élőlények számát. A köd zavarta látásotok lassacskán kitisztul, s szemben találhatjátok magatokat néhány kilométerre egy ominózus méretű heggyel. A szent hegy, melynek gyomrában a föld alatt ott nyugszik most is Nyata. Ámbár Nyata most egyáltalán nem nyugodt, és nem is alszik. Az alvó város immáron felébredt, s a kezdeti csendességet lassacskán lesznek olyanok, akik megzavarják. A hátborzongató sziklák mögül morgásokra figyelhettek fel. Lassú léptekkel közeledő lényekre, akik a hangokból ítélve falkát alkotnak. Noha, bizonyára jobb volna elrejtőzni előlük, hogy kerüljétek a kezdeti bajokat, de valamelyikőtök sikeresen így is leleplez benneteket egy arrébb guruló kődarabka nyomán.

Állati ordítás kíséretében jelenik meg előttetek néhány ismeretlen entitás. Első megállapításra kutyaszerű lények, viszont sokkal nagyobbak és félelmetesebbek. Testük csaknem kétszáz kilót nyomhat, s farkuk éles késalakban végződnek. A „korona“ mely fejük végződései, tán még számotokra is ismeretes lehet. Sárkány és kutya, de hogy hogyan lehetséges ez; az már túltesz rajtatok. Eleve különös, hogy az Emberek Világában ilyen lények előfordulhatnak. Tényleg olyan, mintha egy másik dimenzióban lennétek, ez egyáltalán nem normális. Ám várakozásotok szerencsésen felbőszíti a vadakat, akik sebes mozgásukkal kezdenek sprintelve rátok támadni. Éles fehér foguk kivillan, némi nyállal keverve; amit feltételezhetően az éhínség tébolyít.
Mindannyitokra csupán kettő jut, amire ha nem figyeltek, könnyedén szétzilálhatja a csapatot. Viszont szerencsétek van, - mihez viszonyítva - hiszen ők csak egy alacsonyrendű éhes kutyák. A kardotok vágásai, vagy az ütések könnyen hathatnak rájuk. De felfigyelhetek valami olyasmire, ami aztán tényleg bonyodalmakat hozhat. Tőletek nem messze, hihetetlen magas lélekenergiák jelenlétére figyelhettek fel. Még pedig Espada szintű arrancarokéra, akik küzdelmetek alatt gondtalanul kikerülve a falkát, egyenesen a hegy felé vették útjukat. El kell bizony döntenetek, hogy mi a fontosabb. Kiütni végre ezeket a dögöket, vagy megelőzni az arrancarokat még mielőtt nagyobb bajt okozna Nyata az Emberek Világának? Nagy a nyomás, pedig még csak most érkeztetek meg.

Talán csak a reggeli időpont miatt, de nem volt valami élénk a társaság. Pedig jóval elevenebbnek ismertem meg Takeot és Nao-chant is, és bár a férfi azért hű volt önmagához, mégis hibádzott nekem valami. Hol a pajkos visszavágás? Mondjuk az is igaz, hogy küldetésre készülődtünk, ráadásul elég veszélyesre, és a bohóckodásra talán nem volt idő. Esetleg ők éreznek valami olyan nyomást, amit én nem? Hmm... Megvontam a vállamat, ha nem oldódik a hangulat, hát nem oldódik. Kétlem, hogy a senkaimon túloldalán sok alkalmunk lesz idétlenkedni azok alapján, amit megtudtunk most, szóval annyi baj legyen. Le is szálltam gyorsan Takeoról, hogy a hadicselt meg tudják valósítani a másik hadnaggyal, de akaratlanul is elfogott a kuncogás, ahogy a lány beleveszett a méretes haoriba. Mondjuk így jobban belegondolva, ahogy odafigyeltek egymásra én úgy vettem észre, hogy nem teljesen semlegesek egymás felé... talán ennek tudható be Keo visszafogott viselkedése velem szemben?
- Nao-chan, mit szólsz kettejükhöz? - böktem oldalba a kapitányt, halkan sutyorogva neki, hogy a másik páros ne hallhassa. Kíváncsi voltam, hogy csak én látom-e így, habár a 10. osztagosról éppenséggel nem tudtam elképzelni, hogy olyan komolyan foglalkozna egyáltalán ilyesmivel. Aztán persze ki tudja? Tulajdonképpen azt hiszem egyiküket sem ismerem annyira, hogy ne lehessenek előttem olyan énjeik, amikről nem tudok, ahogy én se vagyok folyton az a közvetlen, szertelen lány.
- Gomen-gomen' rosszul fogalmaztam ^^" - mentegetőztem a halántékomra ütve Takeo-kun válaszát hallva, azt hiszem sikerült egy kissé beletaposnom a lelkébe. Kicsit megilletődtem ettől az eltökélt pillantástól, de aztán elmosolyodtam. Igazi oroszlánként védi a kislányt, a taichou jó "pótapát" talált neki. Van egy csomó bogara a férfinak, amikkel nem vagyok kibékülve, de mégis úgy érzem, hogy kötődöm hozzá. A megbízható oldalát már ismerem!
- Shirami~n, olyan csendes vagy Minden rendben? - sétáltam a lány mellé, miután már az összekötő folyosón haladtunk. Kicsit zavart a szótlansága, és nem tudtam hová tenni, hogy ő akkor most ilyen, vagy csak kómás, vagy valami más az oka? Egyébként is furcsa volt most a Dangai, ez a síri csend és a mozdulatlanság nyugtalanító volt. Csak nem tudtam volna megmondani, mi is az, ami nem stimmel. Ennek ellenére gyorsítottam a lépteimen, ahogy a többiek is, és nemsokára meg is láttuk a fényt az alagút végén
Ahová betoppantunk, viszont, egy igencsak zord és barátságtalan helynek tűnt. Ez a kietlen, kopár vidék sajnálkozó grimaszt csalt az arcomra, már amennyit a köd miatt látni lehetett belőle. Kitartottam a kezemet, hogy nem esik-e az eső, de nem cseppent rá semmi sem, hiába hallottam égzengést.
- Az lenne az? - mutattam a ködben megbúvó fölénk magasodó árnyékra Keo felé pillantva, de aztán leesett, hogy még talán ő sem járt itt, szóval hiába kérdezem. Meg amúgy sincs itt más hegy, hacsak nem takarja el a fa az erdőt, és itt most nem a kiszáradt fára gondoltam, ami mellett éppen elhaladtunk. A kövek mögül azonban ekkor morgást hallottam meg, és kicsit le is lassítottam, hogy fülelhessek. Nem sokáig maradtak rejtve a lények, akikkel összeakadtunk, külsejük egészen bizarr és idegen volt. Ilyen állattal sem találkoztam még, ráadásul jó nagy dögök voltak. Homlokomat ráncolva szemeztem velük, és ami azt illeti, szándékaikat nem sokáig tartogatták homályban.
- Azt hiszem nem kell visszafognom magam, ugye? - szólt egy céltalan kérdés a vakvilágba, és látván, hogy a falka élén járó kreatúra Shirami~nt fogja először elérni, elrugaszkodtam a talajról. Csinos kis krátert okozott az előreszökkenésem, de viszonylag komolyan vettem a dolgot, hogy időben oda tudjak ugrani, és térdemmel bezúztam a lény koponyáját, ami nyüszítve reppent odébb néhány méterrel, és mozdulatlanul terült el. Mihelyst talajt fogtam azonban, megéreztem valamit, és még az én gyenge reiatsu-érzékelésem is elég volt ahhoz, hogy felfogjam az arrancarok jelenlétét nem messze tőlünk. Nem volt valami bizalomgerjesztő a tudat, hogy azok a bunkó hollow-származékok is megjelentek a színen.
- Ha szórtok rájuk pár lekötő kidout, elintézem ezeket. Ti menjetek tovább, majd utolérlek! - pillantottam hátra a vállam felett, aztán felszökkentem egy újabb dög harapása elől, és egy Akkusu Kickkel sújtottam le a gerincére, a következőt pedig egy Soukotsuval kínáltam meg, miközben egy kiáltást hallattam. Súlyos darabok voltak, kénytelen voltam bevetni a nehéztüzérséget, de úgy éreztem, elbírok velük, ha megkapom a segítséget és a bakudoukkal késleltetik egy kicsit őket, hogy ne mind egyszerre vesse rám magát. Rég volt alkalmam ilyesmire, jó érzéssel töltött el, hogy hasznos tudok lenni a csapatnak, és ezért is vagyok itt: hogy segítsem őket.

*Bravúros ötleteimnek silány változatában rejlő ötletnek tűnik ama dolog, hogy rangjainkat felcserélve induljunk útnak. Nos, valójában ezt senki nem fogja elhinni, aki éppen jó kis reiatsu kezelő, de sebaj. Bizonyára nem értik, hogy mi a pontos oka ennek a taktikai cserének. Teljesen egyszerű, amit jelenleg csupán jó magam feltételezek. Ők hadnagyok, mi ketten Anaoval pedig kapitányok vagyunk. Az emberek világában pedig természetes, hogy sokkal nagyobb a kapitányokat korlátozó pecsét, mint a hadnagyoké. Ergo, a pecsétünk által nagyjából tényleg gyengébbek vagyunk lélekenergia szempontjából az ideiglenes hadnagyainknál. A gyengéket gyorsan ki, aztán törődni az erősebbekkel. De van akkor, ha néha a gyenge jelenti az erőset; és nem fordítva? Természetesen sosem feltételezném, hogy az Ichibantai és Nibantai hadnagyai gyengék lennének; csupán sajátos, eltitkolt védelmet állítottam fel.Furcsa nekem, hogy erre egyáltalán nem gondoltak, mikor megcserélték valóban ezeket a holmikat. Ám bizonyára, ha oldalra sandítanék, az első osztag valódi hadnagyában felsejlik majd valami. Annyira nem lehet reménytelen? Már egy párszor elmondtam neki egy régebbi küldetésünkkor, hogy a főkapitány hadnagyának lenni nem piskóta. Sosem lennék a főkapitány hadnagya!
Azzal nagyjából aláírnám a fűtilalmi időt, ami nekem egyenlő lenne egy instant halállal. Kész, vége..soha nem leszek többé hadnagy, remélem! @.@ Ej, ha már itt tartunk; gyorsan intézkedni kell itt, mert tervem van a 3. osztaggal. Miért is ne? Valami titkos pincében, speciális lámpásokkal biztosan megélne egy kisebb fűültetvény. Ez után kell majd érdeklődnöm Yorikonál, hogy hogyan is mennek ezek a dolgok. Valamiképpen biztosan megoldható egy titkos cucc a kapitányi iroda alatt a föld alatt. Erős sóhajtás lesz rajtam úrrá, majd oldalra pillantok. Látva Naomi arcán az enyhe pírt, az már nekem örök győzelem. Höhö, sima ügy volt, s remélhetőleg sokáig is fog tartani. De sajnos a haorim pöppet túl nagy rá; nem tehetek róla, elkap a nevetés.*
- Mától lepedő bajnok leszel. *Szándékosan adtam ennek a mondatnak két értelmet. Valahogy megérzésem szerint egy kicsit zavarba fog jönni a le-pe-dő-baj-nok fogalmának gondolatától is. Ekképpen pedig tovább puhíthatom a vasat. Nem mintha szükségem volna rá, csak jól esik egy kicsit felhergelni, még mielőtt jönnének a nehéz pillanatok. Elég gáz lenne halál stílusban végigvinni egy roppantul de nem félelmes küldetést. Valahogyan nem tudok megijedni Nyatatól; még akkor sem, ha tudom, hogy régebben is elég kemény helyzet volt. Egy újabb Quincy háború viszont előszedné belőlem a valódi komoly habitust. Nem azért, mert gyűlölöm a quincyket; hanem egyszerűen abban a háborúban én is ott voltam. Barátok, bajtársak hullottak el; legalább ekkora veszteséget szeretnék okozni egy shinigami nemzet gyűlöletre felesküdött quincynek. E mély gondolatokkal lépek be a Dangaiba, hogy végre átmehessünk a valóéletbe, és teljesítsük feladatunkat is. Már az első pillantás látványa is eléggé fűként definiálható jelenség. Oldalra fordulok.*
- Na jó, kinek van hipnotizáló zanpakutoja? És ki a tököm rejtegeti előlem ez a bazi erős jointot?! >.> *Olyan nincs, hogy Kotutsu sehol sincsen, de még a Kouryuu is úgy beállt mint a nem tudom hogy nevezzem micsoda. Ilyen nincs, baszki sikerült beszívnom! Wft? O.o Beszívtam! Basszátok meg beszívtam! Kész, most vagyok káó; és fordulhatok vissza az ültetvényemhez. Ezt a manővert még meg is kísérelném, ha valaki nem szarakodna egy sima hadnagyi szalaggal. Tán feltételezhetem, hogy Anao is beszívott? Zsír! Oda megyek, és megragadom a szalagot. Mivel én tipikusan a fejemre kötöttem, így neki is úgy csinálom meg.* - Iker ninják! *Adok alá némi magyarázatot, majdan tovább állok, hogy ismét Mimibe karoljak. Ideje végre átkelni ezen a nagyon beszívott helyen. Még néhány lépés, s még teszek egy pillantást a helyre. Álmaim helye! T^T Elbúcsúzom tőle, majd tekintetem elé egy teljesen más világ helyeződik. Eléggé tróger helynek tűnik, mintha csak minden kihalt volna itt.*
- Hát ez szomorú! Miért állítanak be mindig mindent olyan szörnyűnek? Könnyebb dolgunk lesz, legalább nincs se fa, se fű, se semmi, ami akadályozna. *Na persze, gondolnám én! Úgysem maradunk ellenség nélkül, már csak idő kérdése az egész. Mehetünk akármerre is, a soron következő morgások úgyis elértek volna. Felsandítok a szörnyekre, és elkap egy kis nevetés. Fogalmam sincs miért nevetek igazából, talán leginkább Kotomi megszólalásán. Ha ő belead mindent, akkor én már csak leülök és megvárom az eredményt. Legyen ez az ő harca! Ezt az egyet tudom talán tiszteletben tartani jelenleg, hogyha ő akar ezekkel a nagyra nőtt baszásokkal végezni, ám tegye! Kicsit gonoszul shunpozok arébb, aztán testemet kitámasztom az egyik sziklával. Elgondolkodom mondjuk azon, hogy a távolban levő arrancar szerzeteknek tűnő egyedek éppen séggel mit akarnak itt? Remélem, hogy nem ugyanazt, amit mi; mert akkor lehet lesz egy-két kis baj. Csak ilyen alapvető dolgok, mint például az, hogy velük is meg kell küzdenünk. Mindenhez van kedvem, csak arrancarokhoz nem. Szóval talán jobb volna csak simán megelőzni őket, majd utólag bemutatni, hogy ennyi volt. De az élet nem ily’ egyszerű; ahogyan az sem, hogy Kotomi tisztán segítséget kér.*
- Te mondtad, hogy elintézed; miért segítsünk? Neked ez semmiség. *Apró kis megjegyzést pöccintek oda, majdan elindulok egy irányban. Nem nagyon tartok attól, hogy nem volna egy valaki sem, aki velem tartana. A hátulról hallható hangok közül ketten is remekül elbírnak azokkal a pokolkutyákkal. Picit hasonlítanak a zanpakuto szellememre, de csupán egy kicsit. A távolba tekintek, egy kihalt világra. Sem kéken viruló égbolt, sem zöldellő aljzat, sem pedig az élet parányi szikrájára mutató természeti adottság. Mi lelte a Szent hegy lábát? Nyata ennyi borzalommal lenne tele? A keserűséget szinte a véremben érzem, pedig én mindig keserű vérrel létezem. Apró sugallatok, a szél hangja is szomorú ódákat mond. A világ pusztul; s ama nehéz feladat ránk hárult, hogy változtassunk ezen a helyzeten. Elszorul bennem a gondolat hangja, ahogyan az elvolt hangokat keresvén társaim csatahangját is érzékelem. Visszatekintek rájuk, s kihúzom kardom a tokjából. cserben sosem fogom őket hagyni, ebben az egyben biztos vagyok*