Jelszó: uiai ia
Név: Tsukiyami Shina
Nem: nő
Kaszt: shinigami
Születési ideje: 1985. 04.01.
Kor: 27
~ emberként: 20
~ lélekként: 7
Előtörténet:
Szapora léptekkel haladok az egyik sötétebb utcán, szándékosan az árnyékba húzódom, hogy ne keltsek feltűnést. Ez nálam megszokás, hisz tudom, hogy minden léptemet figyelik és állandóan követnek. Elérek az egyik kereszteződéshez a sarokhoz tapadva óvatosan kikémlelek, hogy lássam nincs e mitől tartanom. Az utcán senkit se látok, így tovább indulok, amikor hallok egy ajtót nagy csattanással kicsapódni. Mit csináljak, a végén még elkapnak? Mit csináljak? Harsognak a gondolatok a fejemben. Pánikozva kezdek el futni tovább az utcán, amikor meglátom az ideális búvóhelyet, egy utcán álló kukát. Felkapom a fedelét és bele ugrok a tárolóedénybe, majd a fedelét magam felet tartva lezárom. Lélegzet visszafojtva várom, hogy állandó követőim elhaladjanak mellettem. De bárhogy fülelek, ezúttal sem hallok semmilyen zajt. Bár ez mindig is így volt.
Még annak idején gyerekként is, hiába bújtam meg bármi mögött, sosem hallottam a lépteiket. Csak láttam őket, ahogy mindenütt ott voltak. Akkor még nem tudtam, hogy lelkeket látok, meg voltam győződve arról kísértetek kergetnek. Persze honnan tudhattam volna, hogy lelkek, hisz bárkinek mondtam ott van valaki, ők nem láttak semmit és csak kinevettek. Egy idő után már inkább nem is beszéltem róluk, csak bujkáltam előlük. Nem gondoltam, hogy ezzel csak azt érem el, én legyek mindenki tréfáinak tárgya. Elkezdtek azzal szórakozni, hogy folyton ijesztgetnek engem, nem volt elég, hogy a lelkek elől bujdostam, még ők is kergettek. A legrosszabb mégis az egyetemen volt, ott már nem fogták magukat vissza, hiszen már mind felnőttek voltunk.
Na de nekem más dolgom is van, tovább kell mennem, emlékeztetem magamat. Óvatosan felnyitom a szemét tároló fedelét, és kilesek. Sehol senki, persze sose látni őket, de úgyis tudom, hogy követnek. Kimászok, és tessék-lássék módon vissza fedem a kukát. Leporolom magam, majd mennék is tovább, amikor érdekes feketés színű folyadékot veszek észre az egyik edény mellett a földön. Na, hát ez vajon mi lehet? Hajolok hozzá közelebb csodálkozva. Mindig is nagyon kíváncsi voltam, és meg akartam vizsgálni minden érdekes dolgot, ami a szemem elé került. Olyan kicsit nyúlós, olajos anyag, a szaga is olyan, mint az olajnak, vajon tényleg olaj is, vagy csak valami, ami el akarja hitetni magáról, hogy olaj közben meg valami egészen más? Vizsgálgatom elmélyülten a furcsa tócsát. Ám elmélkedésemből fémes csörömpölő hang riaszt fel, egyenesen a hátam mögül. Már megint itt vannak, menekülnöm kell, el kell bújnom!
Pattanok fel és rohanok tovább pár utcával, minél messzebb a zaj forrásától. Három háztömbbel arrébb újabb hulladékgyűjtök mellé érve megismétlem az előző trükkömet és elrejtőzőm az egyikben, majd csendesen lapitok, ez nálam már afféle rutin. A szemetes edényekben való megbúvás az egyetemen lett az életem szerves része, ott sosem kerestek, és így megúszhattam pár újabb otromba tréfát. Igen, szinte a napjaim szerves része volt, elmenni az egyetemig, ott elbújni a szemetesben, amíg be nem csöngetnek, bemenni a délelőtti előadásokra, ebédszünetben ismét elbújni a hulladék gyűjtőben, bemenni a délutáni konzultációkra, majd az oktatás végén elrejtőzni ismét a kukába, amíg a többiek haza nem mennek. Igen, mindig hatásos megoldás volt, mígnem Halloween előtt le nem buktam, hogy hol bujkálok. A nap végén rám zárták a szemét tároló fedelét, majd fogtak és elgörgettek az egyetem mögött lévő meredek lejtő tetejére, és legurítottak onnan. Hosszú émelyítő szánkázás volt, csörömpölve, zötyögve, míg végül a lejtő végén lévő ház fala meg nem állított, jókora csattanással. Csak a távoli nevetést hallottam, meg a bevert fejem zúgását. Akkor döntöttem el, hogy bosszút állok ezért. Bosszúmra az elkövetkező Halloween esti buli pedig tökéletes alakalom volt.
Na, de elég a mélázásból tovább kell menned! Rázom fel magam az emlékekből. Megint alaposságból először kikukkantok az edényből, majd óvatosan kimászom. Alaposan körül nézek, hogy senki sincsen e itt rajtam kívül. Folytatom utamat az utcákon, továbbra is az árnyékba húzódva haladok. Már legalább az út felét megtettem a célom felé - állapítom meg. Amikor nem sokkal előttem az egyik ház ablakában mozgást fedezek fel. Vajon mi lehet az? Kíváncsiságom nem hagy nyugodni, így közelebb megyek az ablakhoz, egy fekete lepke verdes ott. Vajon mit akarhat az ablaktól? Már épp benéznék az ablakon, amikor az hirtelen kitárul. Ijedtemben ugrok egyet hátra, majd amilyen gyorsan csak tudok, rohanok tovább előre és az első szembejövő szemetesben el is tűnök. Fú, ez meleg volt, sóhajtok fel.
Hát igen, csaknem olyan meleg, mint azon a Halloweeni bulin. Az egyetem melletti parkban rejtőztem el, fekete ruhában, egy kifaragott sütőtőkkel a fejemen. Jó ijesztőre faragtam, hogy adjak nekik egy kis ízelítőt abból, amit én nap, mint nap átélek. Egészen a buli végéig ott lapultam, és vártam mikor indulnak meg kis csoportokban hazafelé, amikor jöttek, akkor rájuk ijesztettem. Volt, akiket megragadtam és berántottam a bokorba, hogy aztán sikoltozva elfussanak. Másokat megdobáltam vízzel töltött léggömbökkel. Na meg voltak, akiket követtem, csendben az árnyékba húzódva, és néha megszólaltam.
–Látlak téged! El foglak kapni!- és amikor már elégé féltek, akkor előugrottam és megkergettem őket. Egészen addig jól ment, amíg a bokorban lapulva furcsa zajt nem hallottam a hátam mögül. Megfordultam és életem legijesztőbb dolgával néztem farkasszemet, akkor még nem tudtam, de egy hollow volt az. Az utolsó dolog, amit láttam az volt, hogy felém nyúl, de egy feketébe öltözőt alak oldalról nekiront egy karddal. De többet már nem tudtam rájuk figyelni, mert az éles fájdalom a mellkasomba túlságosan lefoglalt. Hát tulajdonképpen ez volt az utolsó dolog, amit életemben láttam és éreztem, mert a rémület miatt, amit az a hollow okozott, megállt a szívem. Hát igen, az orvos mindig is mondta, hogy a stressz nem tesz jót, és lám végül igaza is lett. Életem legjobb éjszakáján, amikor végre elfeledkeztem a félelmeimről, és kiélhettem magamat, meghaltam. Kissé ironikus, de a világ már csak ilyen.
Nos, meddig akarok még itt a múlton mélázgatni? Teszem fel magamnak a kérdést, majd a rám oly jellemző óvatossággal előjövök. Sietős léptekkel haladok tovább az utcákon, egy újabb kereszteződés sarkán megállok és alaposan körülkémlelek.
Ez a város még mindig olyan, mint amilyen először volt, amikor itt felébredtem. Csak járkáltam a városban, nem tudtam igazán mit keresek itt. Persze később befogadott egy család, bár a furcsa szokásaim idegesítették őket, mégis megtűrtek. Már jó egy hónapja itt voltam, amikor észrevettem bármenyit eszek, mégis éhes vagyok. Először nem szóltam senkinek, aztán végül fél év után csak elkotyogtam, akkor küldtek el a Lélektovábbképző Akadémiára.
Mélázásomból a szél süvítése térít magamhoz, már megint csak egy helyben állok ahelyett, hogy haladnék. Megszaporázom lépteimet és próbálok most már oda is érni ahova tartok. Minden simán megy, amíg valaki rám nem kiált.
– Hé, te ott, várj! – Na meg még mit nem, felkapom a nyúlcipőm és berohanok a házak mögé, egyenesen bele a szemetes edénybe. Hallom, ahogy az illető elhalad mellettem. Még jó, hogy az akadémián ilyen sokat fejlődtem.
Bár az akadémián nem nagyon tudtak velem mit kezdeni, mondjuk sok érdekes dolgot tanítottak nekem. Habár se a pusztakezes, sem a fegyveres harc nem volt az erősségem, hisz hogyan tudnék a harcra koncentrálni, ha tudom valaki folyton követ? De a kidouk azok nagyon is tetszetek, főleg azok, amikkel pajzsot tudtam vonni magam köré. A kedvencem azonban a shunpo volt, hisz így még gyorsabban el tudtam érni a védelmet adó szemetes edényeket. Amit mondjuk nem is bántam, elvégre az akadémista társaim nem voltak épp barátságosak. Szerettem ott lenni, ha a rendszeres rémálmaimat nem számítjuk. Minden este egy sötét erdőben jártam, és amikor kikeveredtem a rengetegből, egy sütőtökföldön találtam magam, ahol egy sütőtökfejű madárijesztő kiáltozott nekem. Nem volt túl kellemes, már jó formán aludni sem nagyon mertem.
Ez mindaddig így volt, míg az egyik akadémista társamnak nem támadt az a jó ötlete, hogy megijeszt engem. Éppen a terembe akartam belépni, amikor elém ugrott egy hollow maszkra hasonlító álarccal a fején. Én meg csak egyszerűen elájultam. De ahelyett, hogy öntudatlanul lebegtem volna a semmiben, megint az erdőben voltam pár lépésre a sütőtökföldtől. Pár percig tartott, amíg megint megláttam a sütőtökfejű madárijesztőt, morcos fejjel bámult rám.
– Mondd, nem unod, hogy mindenki belőled űz gúnyt?- kérdezte mély síron túli hangon. Megmukkanni sem tudtam. Már hogy ne unnám, morogtam magamba, miközben csak azt figyeltem, mit fog csinálni. Látszólag dühítette, hogy nem válaszoltam neki, mert igen csak haragos fejjel állt fel és indult meg felém. Én meg inkább elkezdtem futni, mielőtt még oda érne, ennek az lett a vége, hogy üldözőbe vett, ott futkostam azon a sütőtökmezőn, mint valami idióta. Csak haragudni tudtam magamra, hogy ilyen bután viselkedem, végül úgy döntöttem inkább bemegyek az erdőbe, oda csak nem jön utánam. De ahogy befutottam a fák közé, pár perc múlva kicsit arrább bukkantam fel, ismét a sütőtökök között. Ahogy ott álltam döbbenten, egyszer csak arra figyeltem fel, hogy a sütőtökfejű madárijesztő hangosan röhög rajtam. Akkor ott annyira dühös lettem, hogy az ijedségemet elfelejtve megindultam felé, sziszegve kérdeztem meg tőle.
–Mégis mit képzelsz ki vagy te? - erre abbahagyta a röhögést.
– Valóban az érdekel, hogy ki vagyok?- vicsorgott le rám közvetlen közelről. –És ha megmondom, akkor mit fogsz csinálni? - erre csak még dühösebb lettem, kedvem lett volna azzal a nagy fejével focizni.
–Jól betöröm azt a sütőtök képedet!- kiabáltam vissza neki.
– Azzal meg mire mennél, még csak nem is miattam ájultál el. – röhögött le rám ismét. Na, erre csak hápogni tudtam, most erre mégis mit mondjak, azt hogy igazad van? De attól én nem fogom magam jobban érezni.
–Csak ébredjek fel, hogy szétrúgjam a seggét annak is. – szaladt ki végül a számon, és nagyot rúgtam az egyik lábam mellett lévő tökbe, a madárijesztő fejéről eltűnt a vigyor és egy kísérteties mosolynak adta át a helyét.
– Jakkurantan. –mondta nekem, először csak döbbenten néztem rá.
–Ez a neved?- kérdeztem tőle bizonytalanul, mire ő csak elkezdet hátrálni. – Jakkurantan? Így hívnak?- ismételtem meg mielőtt még, minden eltűnt volna előlem.
A következő percben már megint az akadémián voltam, a többiek még hangosan nevetek és a merénylőm pedig nekem háttal állva parádézott. Megint elöntött a méreg, mire felpattantam a földről és erőteljes lökéssel hanyatt löktem és a kezembe lévő tárgy markolatával fejbe csaptam. Akkor néztem csak meg mi van nálam, amikor mindenki hirtelen csendbe maradt. Egy wakizasi volt az, percekig csak bámultam rá. Elvégre nem volt nálam fegyver mielőtt elájultam volna. Majd, mint fejbevágás úgy tudatosult bennem, hogy a zanpakutomat fogom.
Hát igen emlékezetes nap volt, sóhajtok fel miközben ismét kipillantok a szemetesből. Miután látom, hogy senki sincs itt, kimászok, és csendesen továbbindulok, azóta már befejeztem az akadémiát. Tulajdonképpen, most azért kell az utcán lennem, hogy eljussak oda, ahol megtudhatom, melyik osztagba osztottak be. Na és tényleg vajon melyikbe? Nézek fel kérdőn az épületre, ahova be kell mennem.
Kinézet:
Szeme narancspiros, Haja hosszú derékig érő, általában két copfba kötve hordja, színe narancssárga, de a hajszálak vége zöld. Hajában elmaradhatatlan kellék a kicsi fekete cilinder, amin egy rózsa van. Arca kerekded, mosolygós. Alacsony termetű, arányos testalkatú. Öltözék gyanánt shinigami egyenruhát visel.
Jellem:
Nagyon ijedős, amin az üldözési mániája nem igen segít. Fura szokásai miatt nem éppen könnyen barátkozik. Rettenetesen kíváncsi, és sosem nyugszik addig, amíg nem elégítette ki a kíváncsiságát. Kivéve, ha megijed közben valamitől. Ha a szerinte biztonságos szemetes edényben tartózkodik kifejezetten nyugodt és kedves is tud lenni. Viszont ha valaki kineveti, akkor igen hamar dühbe gurul. És a dühe addig nem csillapodik, amíg rá nem tud ijeszteni arra, aki kigúnyolta. Engedelmes, jól irányítható személy, ha van mellette valaki, aki figyeljen rá.
Zanpakuto:
Név: Jakkurantan (Jack o’Lantern)
Parancsszó: Obiyakase (Rémiszd meg)
Technika név:
- Torikku oa Toriatsu (Csokit vagy csalunk!)
Felkínálja a választást az ellenfélnek, amennyiben az a könnyebbik utat választja, akkor egy sütőtök fej lenyeli. A belsejében teljes sötétségbe kerül, majd ott rémisztő világító arcok bukkannak fel és tűnnek el véletlenszerűen, miközben folyamat nevetnek. Ennek célja az ellenfél összezavarása. Amennyiben a nehezebb utat választja, akkor is lenyeli egy sütőtök fej, és miután bekebelezte meggyullad és fogságába tartja. Mindkét esetben a fogság időtartalma a zanpakuto használat képzettségétől függ az alábbi módon felbontva:
1 zanpakuto pont - 1 perc;
2 zanpakuto pont - 2 perc [...]."
Kinézete: Egy hagyományos wakizasi, hüvelye fekete színű, a markolatán fekete és narancsszínű szövet van.
Szeret – nem szeret:
Szeret: - Sütőtököt
- Kukákat
- Éjszaka
- Édességet
- Titkokat megfejteni
Nem szeret: - Azokat, akik Követik
- ha nincs hova elbújni
- ha kinevetik
- az ijesztő, zajos dolgokat
- a madarakat
A helyesírásod nem tökéletes, de a hibák nem olyan vészesek, hogy vissza kéne dobnom miattuk az írásodat, szóval ELFOGADOM az előtörténeted. Majd egy, a karaktered külsejéhez passzoló avatart még illessz be a profilodon.