Név: Katsumi Sakei
Kor: 20
Szint: 1
Kaszt: Quincy
Felszerelés: Quincy íj, Hollow baitok, Gintouk, Sanrei kesztyű

Kinézet: Katsumi egy arányosan „összerakott” nő, legalábbis nagy valószínűség szerint mindenki ezt mondaná róla (vagy valami hasonlót), ha az utcán közvélemény kutatást tartanánk. Alkata is illik ebbe a képbe, hiszen a nőiesen izmos alakra, és kellően kerekded formákra nem valószínű, hogy bárki mást mondana. Persze nem ő az álomnő, valószínűleg szépségversenyeket sem nyerne meg, de a maga természetességében igenis szép. Na de nem csak a test a lényeg, az arc, a vonások, a szemek ugyanis beszédesebbek, nézzük hát ezeket. Világos, de nem betegesen sápadt arcát kékesfekete, hullámos, a derekáig érő hajkorona öleli körül, amit általában összegumizva, vagy éppen valamiféle szalaggal összekötve hord. A már említett arc finoman megrajzolt vonalak összessége, bár a porcelánbabák arcától még nagyon távol áll, csakúgy, amint az erősen karakteres arcoktól. Szemei mandulavágásúak, és sötét színűek, mint két feneketlen kút, melybe hosszú szempillák csalogatják be a gyanútlan bámészkodót. Szája szépen ívelt, és szép nagy is, mintha csak a beszélőke alkalmazkodott volna hordozója jelleméhez, pontosabban jellemének egyik feléhez. Vagy negyedéhez? O.o

Jellem: Ez az, amiről Katsumival kapcsolatban nehéz általánosságban beszélni, ugyanis olyan, mint az időjárás. Az egyik pillanatban gyermekien bájos, de a következőben lehetséges, hogy ő maga a tűzokádó házisárkányok egyik példánya. Az egyik percben még utál valakit, a következőben pedig lehet, hogy a nyakába ugrik. Tehát viselkedése egy cseppet sem be- és kiszámítható. Most sok ellentétes magatartást fel lehetne sorolni, de szerintem felesleges.

Történet:
Egy ideig meglehetősen egyszerű életem volt, amit régebben sokszor vissza is sírtam. Otthon éltem apával, anyával és a bátyámmal (na meg Kirával, a világ legaranyosabb cicájával). A szüleim engem és Tadaot másképp neveltek, mert szinte már születésünk pillanatában céljaik voltak velünk. Apám ugyanis, mivel az ő szava volt a szent, eldöntötte, hogy Tadao akár törik, akár szakad, átveszi majd a cég irányítását, én pedig, mivel lány vagyok, jó és hűséges főállású feleség leszek. Nem nagyon volt egyikünknek sem beleszólása a dologba. Apám eléggé… Konzervatív volt, és sajnos önfejű, így már az én férjemet is kiválasztotta 4 éves koromban. Még most is szörnyű visszagondolni rá! Bár akkoriban még nem igazán ellenkeztem. Csöndes voltam, jó kislány, aki mindig szót fogadott, bármit is mondtak neki. Több hangszeren játszottam, énekelgettem, és így tovább. Minden olyan átlagos volt, egészen addig, amíg fel nem lobbant bennem a lázadó vér, amíg elő nem tört életképesebb énem, és apám ötletére, miszerint ne menjek tovább tanulni, inkább maradjak anya mellett és tanuljak tőle, határozottan nemet mondtam. Mindig éreztem, hogy bennem nem csak annyi van, amennyit apám lát bennem, hanem sokkal több, valamiért éreztem, hogy rám nem az a sors vár, hogy férjhez menjek, gyerekeim legyenek, és így tovább. Nem, nem, és nem! Persze önállósodásomat, új utakon járkálásomat apám nem nézte jó szemmel, de szerencsére szerette anyámat, aki annyira hatással tudott lenni rá, hogy nem tagadott ki, csupán csak szellemnek nézett. Pontosabban levegőnek. De jobb is volt nekem így, kimondottan élveztem a helyzetet, anyám engedékenységének hála ugyanis majdnem mindig azt csinálhattam, amit én akartam. Így történt az is, hogy 15 évesen nő létemre (amin apa is botránkozott, ahogy anyám mesélte, mert nekem természetesen mutatta a fapofát) elkezdtem harcművészeti oktatásra járni. Vagyis… Akarom mondani íjászati oktatásra járni (nem hangzik ez így idiótán?), valamiféle belső késztetés hatására. Be kell valljam (nagyképűség, és miegyebek nélkül, ugyanis az oktatómnak is ez volt a véleménye) igazi őstehetségnek bizonyultam ezen a téren. Könnyen, gyorsan tanultam, mintha csak íjjal a kezemben születtem volna!

…Nem sokkal, pontosan egy évvel az íjászkodásom megkezdése után azonban váratlan fordulatot vett az életem, és bebizonyosodott régi érzésem, miszerint több van bennem, mint azt bárki más gondolná. Még ma is emlékszem arra az éjszakára…

-Nem Yasuko! Mondtam, hogy nem történt semmi! Mi lenne, ha nem engem zaklatnál, hanem inkább megkérdeznéd Hirotól? Ő a barátod, nem én, ne velem kiabálj! Amúgy is rohadtul fáj a fejem, mindjárt szétrobban, nincs erőm a nyávogásodat hallgatni!... Mondtam, hogy ne tőlem kérdezd... Honnan tudjam?...Szia.- hagyja el egy mély, megkönnyebbült sóhaj az utcán lépkedő Katsumit, aki elveszi fülétől a mobilját, hogy aztán elsüllyessze fekete táskája mélyére. Csak most tűnik fel neki, hogy mennyire kihaltnak hat az egész környék. Minden csöndes, már-már ijesztően néma. Pedig biztosan jó helyen jár, mert azért annyira figyelt, na de hova tűntek az emberek az utcáról? Hol van az a zsibongás, amit még az imént hallott? Csak saját léptei zaját hallja, ahogy cipője talpa ritmusosan koppan az utcaköveken. Hirtelen megáll egy gyengén pislogó lámpa alatt, és a vele merőleges utcába bámul mereven. A fejfájása is mintha hirtelen a semmibe szállt volna, s helyét egy másfajta, de talán sokkal kellemetlenebb érzés veszi át. Nincs egyedül, valaki figyeli őt, mint egy vadász, s sajnos ebben a felállásban ő, Katsumi a vad, amit pillanatokon belül elejt a lesben álló vadász.
Az események ezt követően felgyorsulnak, de csupán csak pár pillanatig tartanak. A Katsumit eddig gyötrő fejfájás hirtelen visszatér, de többszörösére erősödve, s ezzel egyidejűleg a szemlélt utca irányából szörnyű, nem evilági üvöltés tör felszínre. Ezt követően az egyik sötét zugban megmoccan valami, nagy, sőt, hatalmas, és kicsit sem tétovázva indul meg Katsu irányába. A lány pedig csak ledermedve áll, kínzó fejfájással, és szinte fel sem fogja a helyzetet, nem érti a dolgot, valósággal kikapcsolt a közeledő, csuklyás valami láttán. Az első reakciója ez, a következő pillanat töredékében azonban hirtelen, mintegy varázsütésre, magához tér, testét, mintha rengeteg adrenalin szurit kapott volna, hihetetlen energia járja át, lábujjaitól egészen a feje búbjáig. Jóleső borzongás ez, mely mintha a kezébe kezdene összpontosulni. Azonban a folyamatot megtöri valami, vagyis valaki.
-Őrült vagy?!- Hangzik fel egy ismeretlen férfihang, de mire Katsumi odakapná fejét, hogy megnézze, mi történik, addigra már csak egy méretes vállat lát csupán, és érzi, hogy valósággal elsodorja egy méretes test. Majd képszakadás…

…Akkor találkoztam először Masaoval, és persze azon az éjszakán kezdődött a valós életem, akkortól éltem úgy, ahogy egy Quincynek kell. Szerintem. Gondolom mindenki sejti, hogy Masao lett a tanárom (eleinte, aztán más is, amíg le nem lépett az a dög 1 éve. -.-). Persze csak azért volt oly kegyes, hogy foglalkozott velem, mert becsapódása előtt megpillantotta az én drágaságomat a kezemben (akit én neki hála, akkor nem láthattam. =( ), ami egyértelművé tette számára, hogy (az ő szavaival élve) egy „eltékozolt életűvel” van dolga. Pfff…16 voltam. Még semmiről nem késtem le. Na de a lényeg, hogy bár otthon éltem, egyre többet töltöttem Masaoval, aki rengeteg dolgot tanított nekem, és rávezetett, hogy a szüleim nem a szüleim. Valószínűleg. Hiszen akkor én is csak egy ember lennék. De hogy mi történhetett, arra soha nem jöttünk rá, de talán nem is baj! 18 voltam, amikor úgy döntöttem, hogy az életemet a Hollowoknak és Masaonak szentelem. Elszöktem otthonról, és az óta igazából nem is tudom, mi van a szüleimmel, és Tadaoval, de jobb ez így. Nekem már új családom lett. VOLNA! Ha az a mocsok disznó el nem tűnt volna egy éve úgy, hogy azt sem mondta, hogy… hogy szia. Vagy valami. Nos, nekem ennyi a történetem, a tanítás éveit azért nem mondtam el részletesen, mert úgy vagyok vele, hogy ahhoz senkinek semmi köze. =P

Ennyi voltam, viszlát, legközelebb!
Katsumi

Szerintem semmi gond sincs vele.
ELFOGADOM

Szint: 1.
Lélekenergia: 4000
Pénz: 4000 Ryou