Karakurában alapultak, s Karakurában is lelték halálukat az inkvizítorok által. Bár a Japán kultúrában ezek a dolgok egészen másképp zajlottak, mégis a Rendet a Nyugati hatalmak kerítették kézre, hogy felszámolják ama tevékenységet, mely káros volt mind az emberekre; mind pedig olyan személyekre, kiknek megvolt hatalma a terv elérésére. Hisz a Rend nem csupán a közemberek közül válogatott, bőszen szervezte a különlegeseket is; legyen az bármely faj szülötte. S mikor végre összeállt az asztal, elkezdték kinyilatkoztatni sajátos társadalmi moráljukat. Gyermekek haltak bele eme forradalomba, míg azt egy máig ismeretlen szerv le nem verte. Azóta a Rend berendezkedett egy egyszerű Shinto templomnak minősülő építménybe, majdan nyugalomra tért. Erőt gyűjt évtizedek óta, hogy újra kicsapja ugyanazokat a borzadalmakat, mik akkoriban voltak. Ehhez viszont szükség van két ellentétes áldozatra, akik talán mostanában fognak felbukkanni.
Akárhogyan is érkezhettek meg Karakurába, mind a ketten egy ugyanazon út felé indultok meg. Egy elhagyatott gyártelep felé veszitek utatok, amerre ama különlegesség ér, hogy egy árva lelket sem éreztek. Még a másik lélekenergiája is oly’ fedettnek látszik, hogy képtelenség a felfedezés. Valakik bizonyára közre játszanak ebben a folyamatban, mit ti még nem igazán tudhattok. Percek kérdése az egész, s egyazon híd ugyanazon oldalán találhatjátok magatokat. Csak ekkor fedezhetitek fel, hogy érzéketeket valami ismeretlen lélekenergia korlátozza le. Nem látjátok egymást, mégis egymás mellett haladtok. Csupán idő kérdése, míg a híd lassú repedésére felfigyeltek, s igyekeztek azon túloldalára térni. Miféle lélekenergia kisugárzás lehet ez, amely ide csalt titeket ezen éjszakán? A Hold sápadt fényét az áthatolhatatlan sötétség lepi el. A gyártelep csendes, olykor nyikorgó és vaksötét; fénygyújtás nélkül aligha látható itt bármi is.

*Lassú lefolyású, csendes folyamatnak vélem ama jelenséget, amikor a horizont alá bukik az a végtelenül hatalmas világosság, amely szemet kínzó hatású, amint annak közepébe akarnánk nézni. Mégis gyönyörű, és kínzó is egyben. Egy olyan napszaki jelenség, amit senkisem tud megállni, hogy legalább egyetlen pillantást vessen rá. Mulandó, mint bármi más, ami e világon megtalálható. Habár, mi halálistenek viszonylag halhatatlannak számítunk, az időnk mégsem végtelen. A világ fejlődésével párhuzamosan ellenségeink is egyre nagyobb hatalomra tesznek szert; avagy a régiek tűnnek fel még hatalmasabban. Ettől vagyunk mi igazán gyarlók, hogy a változás szele ugyan minket is felkap, a halál tusája sosem jósolható meg előre. Bármikor elérkezhet, de csak akkor, és abban a pillanatban fogjuk fel, hogy életünk mily értékes is volt. Társainkra, családunkra, egyéb szeretteinkre gondolunk; végső soron pedig kardot rántunk igazunkért. Nemes, kimagasló pillanatok ezek, amikor a szív nem rejtőzik a kemény álca alá, melyet a halálisten akadémia sulykolt belénk. Valamennyire tisztában vagyok azzal, hogy én még nem akarom ezt a pillanatot megélni. Hányszor voltam már halálközel? Nagyon sokszor! Mégis mindig volt valami azon pillanatokban, ami meggátolta a lefolyást. Megtanultam némiképp értékelni az életem, csupán vannak benne olyan dolgok, amiket képtelen vagyok pótolni. Yukezora gondolok, míg a szobámban ülök az ágyamon egy szokványos jinzen pózban, ölemben a lélekölőkardommal.
Leginkább olyasmi gondolatok járnak a fejemben, hogy miért próbál rajtam egy olyan shinigami segíteni, aki jobban megtört, mint én magam vagyok. Noha, nem kellene ennek különösebb figyelmet szentelnem, mégis kiverhetetlen a fejemből azok a mondatok, amiket hozzám intézett. Tamachi Yukezo, rejtélyes vagy. Rejtélyes, s pontosan ezért a tulajdonságodért tudtam felfigyelni rád. Emiatt vagyok képes órák hosszat azon tűnődni, hogyha még választottam volna is a tárgyak közül, vajon melyiket választottam volna. Akármelyik került volna a kezembe, az mindig az egyik kárára menne. Hogyan lehetséges ezt a hármat egyszintűbe hozni? Talán akkor, de csakis akkor, ha olyan a választottad, aki valamennyire hasonló utakat jár, mint tenmagad. Mindegy az, hogy milyen mértékben, a lényeg talán a megértésen alapszik. Tudnia kell mik azok a dolgok, mellyel rendelkezel, s kezelni is tudnia kell. Behunyom szemem, s sóhajtok egyet. Képtelenség, hogy nekem most ilyen dolgokon járjon a fejem. Nem tudok a saját boldogságomra gondolni, amikor még mindig megannyi teendőm van ebben az életben. Az új pozíció, amit betöltök a Goteiben, számos új feladattal lát el. Eddig sikereket értem el; de mindennap arra kell készülnöm, hogy valamikor valós háborúban találhatjuk magunkat. Eme háborúban pedig majd döntenem kell, hogy kinek az oldalán is állok majd; valamint, hogy frontvonalba megyek, vagy sem. Természetem része, hogy a Goteit tartom szemelőt, de nem szabad felednem, hogy valahol mélyen ott bujkálnak bennem olyan ösztönök, amikért a Daitenshi él. Döntenem kell az életemről, csak még nem vagyok képes meghozni ezt a döntést.
~ Bármiképpen is döntesz, én támogatlak shinigamim. Úgy érzem, hogy megbízhatunk egymásban; csak ne térj le az útról. ~ *Szólal meg fejemben egyetlen zanpakutom, ezzel kicsit kitisztítva a fejemet. Csak ekkor veszem észre, hogy az ablakomon az Ichibantai hírvivő alakja osont be, s jelenleg az ágyam előtt vár arra, hogy szólhasson. Ők aztán értenek a lopakodáshoz, ebben az egyben biztos vagyok. Komolyan pillantok le az alakra, majd szóra intem, hogy nyugodtan beszélhet.*
- Kagami Ai, parancsot hoztam. Karakurában a Juunibantai egy veszélyes lélekenergiát lokalizált, amely a város egy területét teljesen lefedi, megzavarva ezzel a városban járőröző shinigamik szolgálatát. Fujimoto Masayoshi, Kawashima Ichika, valamint Shiroichi Anao taichouk mind jóváírták, hogy önt jelölik ki a kapitány szintű küldetés megoldására. Kérem, vegye el ezt az adóvevőt, amellyel kommunikálhat a 12. osztaggal. *Már éppen készülne elmenni, amikor hirtelen az ablakban mégis megáll az alak.* - Továbbá Shiroichi taichou üzeni, hogy szigorúan vigyáznia kell magára! *Ezt követően az alak egyszerűen kámforrá lesz, én pedig egyedüli „magányomban“ egy kínos mosollyal illetem egyik barátom utószavait. Anao, te sohasem változol! Mindig hagysz valamit magad mögött, amire emlékezhetek. S bármennyire is kicsiny gesztusok ezek, mégis oly’ mértékig elérik a szívemet, hogy feledni nem tudom. Lassan felemelkedek az ágyról, majd míg shinigami uniformisomat öltöm magamra, azon gondolkodom, hogy a jelentés kissé üres. Egyáltalán nem írták elő, hogy honnan kelljek át az Emberek Világába. De minek után három kapitány is hozzá járult ehhez, így munka tapasztalatból tudom, hogy ez egy nagyon fontos feladat. S mivel a Kagami- ház rendelkezik saját senkai kapuval, így az átkeléssel nem lehet probléma. Felveszem az ágyról a vevőt, s a fülemre teszem, hogy szükség esetén szót emeljek az osztag felé. Mindenbizonnyal az erő bevetési engedély okán kaptam ezt a vevőt. Habár valóban kényes ügy ez, akkor is érvényesek rám ugyanazon szabályok az erőlepecsételést illetően. Senki sem felejt, így reményeim szerint a ház senkai kapujánál várnak azok, akik gyorsan felhelyezik ezt rám. Gyors ütemben öltözöm át, majd elindulok a senkai kapuhoz, ahol rövidesen szembesülnöm kell igazammal. El tudnám rejtni a lélekenergiám egy bizonyos szinten, ha szükséges volna; de hát a szabályok nem mindig támogatják azt, amit mi szeretnénk. Alig néhány perc alatt végre sikerül ez a folyamat, s megnyílik előttem az ominózus méretű kapu, amely Kagami- ház címerét hordozza. Amint materializálódik a pokollepke, máris belépek a kapun, s megindulok Karakura irányába, hogy utána járjak ennek a dolognak.
Ha nagyon akarnám, megérteném, hogy miért egy ex- kapitányt küldenek a küldetésre; de most nem ezen jár a fejem. Inkább azon, hogy váratlanul ért ez a szintű bizalom. Mára már csak egy Nanaseki vagyok ott, ahol kapitány is lehetnék. De nem kell ily’ célokra törekednem, mikor nem nagyon lennék képes másik osztag élén állni, mint a Sanbantai. A dangai maga üres, és csendes; ha nagyon koncentrálni akarnék, messziről biztosan hallható volna a Koutotsu hangja. De míg üresnek látszik a dangai, addig gyorsan átérek rajta, hogy a kapu egy elhalt helyre vezethessen. Csendesnek vélem a várost, valamiképpen túlságosan csendesnek. Az első dolgom, hogy megpróbálom bemérni a városban rejtő shinigamikat, de ez a próbálkozásom valamiért kudarcba fullad. Mégis miért? Kicsit összehúzom szememet, s újra koncentrálni kezdek, mialatt elindulok egy feltételezett gyártelep irányába. Észre vehető, ahogyan közeledek a telep felé, úgy sötétedik a hely, s úgy tűnik fel nekem egy újabb lélekenergia. Erőteljes, mégis pislákoló. Tán egy kis szerencsével pontosan azaz a reiatsu, amely okozza ezt a fajta lefedést. Shunpoval gyorsítva utam, haladok a híd irányába, ahol egészen meglepődöm. Az egyik suhanásomnál akad egy fajta érzésem, mintha valaki mellett elhaladtam volna. De hiába nézek vissza, sem hang, sem pedig reiatsut nem érzek, és alakot sem látok. Gyanakodni kezdek, ezért egy Rakurai Tamat idézet a kezembe, hogy egyrészt világítást nyerjek; másrészről, ha hirtelen támadás érne, az ellenségbe irányítsam. Letekintek a talpam alá, amint ingatagnak érzem a hidat, amelyen vagyok. Látva a repedéseket, gyorsan átérek a másik oldalra, ahol megtorpanok.
Sötétség, és ilyen sűrű? Ez biztosan nem természetes! De nem érzékelek semmiféle jelet arra, hogy itt lenne bármi is. Az adóvevőhöz érintem másik kezem egy enyhe reiatsut sugározva közben.* - Kérném a 12. osztag irányítóját, itt Kagami Ai a Kidoushuu osztag 7. tisztje. *Nem lépek tovább, míg nem kapok megerősítést a feladatomról.*

Minden kezdet és vég fontos, de nem annyira számítanak, mint az út, amin elérnek odáig. A kapuban kell elszámolni mindenkinek a tetteivel, azzal, ahogyan élt, amiket elkövetett, és ez az élet egyik legnehezebb vizsgája. Könnyedén borulhat a mérleg a rossz irányba, hogy a lelküket feleméssze a kárhozat lángja, és a végtelenségig szenvedjenek. S akárhogyan is nézi Karasu, ez vár minden fajtására. Már csak a természetükből is, ahogyan régebben éltek, mikor még vadak voltak, és ártatlan lelkeket fogyasztottak, ezzel törekedve az erősebb létformáért. De volt haszna? Hiszen ha létezik valami bíróság, ami majd haláluk után fog ítélkezni, akkor mindegy hogyan éltek tovább az arrancarok, örökre bemocskolódott a lelkük, és vár rájuk a tüzes katlan, ahol elevenen sütik meg őket. Vagy talán személyre szabják majd a kínjaikat. Akkor pedig Karasu előtt fogják kiönteni az alkoholt, bezúzni a játékokat, és végtelenségig begerjeszteni, majd úgy hagyni. Nem a legjobb kilátások, és ennek az elkerülésére csak egy lehetőség van, elég erőre szert tenni, hogy ne tudják megölni. A megbocsátás keresése nem nagyon jöhet szóba, ahhoz már túl sok rosszat tett az élete során. Marad az erő útja, és ha úgy nézi, azzal elég jól halad. Kevesen vannak már, akik erősebbek nála. Habár egy ideje nagyon különösen érzi magát. A testével nincs minden rendben, valahogy túl szűknek érzi, mintha ki akarna szakadni a belsejéből valami. Talán pont a véget érzi, hogy eljött a leszámolás ideje. A megtisztulásé, vagy a szenvedésé.
- És mi a francért kellett nekem végighallgatni azt a rohadt dumát a suliban? Most folyton ezen jár az agyam, halál, Pokol, meg a tököm tudja mi.- morgott magában. Azóta gondolkozik ezeken, a dolgokon, amióta a ”munkájából” kifolyólag kapcsolatba került egy ilyen prédikátorral, vagy mivel. Az emberi ”munkája” és nem pedig az arrancarság miatt. Mivel unalmában jelentkezett Karakurában egy középsuliba, hogy ott a gondnok, mindenes szerepét betöltse, és egyik nap, egy előadást tartott egy pap. Olyan meggyőzően, hogy még Karasuval is sikerült elhitetnie azt, amit mondott. Azóta az arrancart foglalkoztatja ez a téma. Pedig nagyon azon van, hogy kitörölje ezt a fejéből. Iszik, cigizik, meg mindent elkövet, hogy ezek az emlékek törlődjenek, de csak nem sikerült még elérnie. Lehet némi Thea is, kellene hozzá, hogy a kis istennője segítse ki ebből a gödörből. Ám mielőtt nekilátna annak, hogy megkeresse a kis arrancart, kopogtattak az ajtaján.
- Tényleg beszerzek egy csengőt, vagy valamit. Jólvanmár, nem kell betörni azt a kurva ajtót, megyek!!- kapkodja a lábait, egyiket a másik után. A végén még egy új ajtó kell, annyira dübögnek rajta. Szerencse, hogy éppen nem áztatta magát Karasu, mert akkor aztán az Ítéletnapig is verhetnék, még nem játssza ki magát a kádban, addig nem mászik elő. Márpedig Márió vs Cápa, az komoly játék, nem lehet csak úgy befejezni. Na, de kinyitja az ajtót, és egy követ áll előtte.
- Na, mondjad, mi kéne már? Mi olyan fontos, hogy majdnem kirobbantasz innen?- végignézett a követen. Átlagos arrancar, fehér egyenruha, zanpaktou az oldalán, maszkja pedig a homlokán.
- Seth-sama feladatott adott neked, Négyes. Egy érdekes lélekenergiát érzékeltünk Karakurából, ami a város egy részét egészében lefed, elnyomva a lélekerőt. Azt akarja, hogy vizsgáld ki, és ellenőrizd le, hogy hasznos lehet a számunkra, vagy sem.- persze megint csak nem várták meg, hogy Karasu elmondja a véleményét, vagy akár tiltakozzon. A követ, ahogy jött, már ment is, csak éppen nem verte szét a többi ajtót.
- Szerencsepuszi nincs!?- vigyorogva az egyre távolodó arrancar után kiáltott, majd megvonta a bal vállát, bezárta az ajtót, és neki kezdett a felkészülésnek. Orgo, cigi, gyújtó, más nem is nagyon kell. Shuko meg el lesz magának. Csak nehogy kimászkáljon, vagy váratlan vendég érkezzen. S már ott állt a garganta bejáratánál. Nem habozott, nem volt sör, hogy ezt tegye, átlépet rajta, és elindult a cél felé.
~ Hogy mindig ez van. Valami gócpont lehet ez a Karakura, mert vonzza a fura figurákat. Oké, Aizennél még megértettem. Valami szart akart ott megcsinálni, de hogy manapság mindenki ott tanyázik. Még Fred is, Rinya is, gondolom. Lassan azt a várost valami semleges területté kéne nyilvánítani. Mindenki nyugiban mászkálhatna arra, vagy piálna. Ha már így is teli van az átlagtól eltérő lényekkel. Már csak az Idegenek hiányoznak, vagy már találkoztam is velük. Csak éppen kaptam azt a fényt a szembe, és cseszhetem az emlékeket… Na, ha legközelebb látok egyet, ellopom tőle, és akkor azt a papos ízét kiszedem a fejemből.- már is derűsebben látta a továbbiakat, de azt a helyet, ahova megérkezett, na azt már nem annyira.
Sötétség, és baljóslatú csend telepedett a környékre. Egy tücsök se ciripelt, vagy huhogott egy bagoly. Túlságosan is csendes volt a környék. Általában ilyenkor jön elő a hokimaszkos gyilkos, vagy éppen a pengés kesztyűs gyerekgyilkos. Reméli Karasu, hogy ha ez így is lesz, akkor egymásnak fognak esni, és nem pedig az ártatlan kis arrancarnak.
- Na, elég a hülyéskedésből. Munka van. De merre keressem? Ha én egy ilyen ízé lennék, aki le tudja fedni egy egész városnak a részét, merre bujkálnék? Gondolom a környéken lehet. Ha elmenne, akkor tolódna ez az egész lefedés. Normális házra nem is gondolok, nem szokásuk, valami gyár, vagy telep, esetleg gyártelep lehet a megfelelő hely. Próba cseresznye, induljunk el valamerre.- ám természetesen elsőnek rágyújtott, hogy könnyebben tudjon gondolkozni, és találomra elindul egy irányba, ami talán még szerencsés választás is lesz, és hogy ne csigalépések legyenek, sonidozva halad. Egészen egy hídig, ahol valami megmagyarázhatatlan érzés lesz úrrá Karasunk, ami még megállásra is készteti. Miután megállt, a válla felett töprengő arccal hátranéz. Valami itt nagyon fura, és van egy érzése, hogy még furcsább lesz, ahogy egyre jobban belegabalyodik ebbe az egészbe.
- Megmernék esküdni arra, hogy valaki volt itt. Te vagy az, Isten?- érdeklődve néz az ég felé, de választ nem kapott.- Egy fenéket, képzelődök csak. Meg ha Ő lenne az, nem hiszem, hogy folyamatosan venné le a fényerőt, ahogy haladok. Valami más lesz az. Lehet, már lentről jöttek, hogy benyújtsák a számlát, de azt a papot megkeresem, és seggbe rúgom.- jobbnak látja, hogy ha nem álldogál tovább, inkább folytatja a menést. Azon a roskatag hídon, ami nem túl sok jóval kecsegtet. Olyan, mint ami le akar szakadni, és még azok a repedések se jelentenek sok jót. Jobbnak látja, ha minél előbb leér erről a hídról. Nehogy igaza legyen, és egy horror filmbe kerüljön, ahol a híd alól fog előmászni egy troll, és feltegye a kérdését, amire ha nem jól felel Karasu, akkor levesbe végezze. S ha sikerül épségben, trolltalanul átérnie, nekidől az első fának, ami a közelében van, és lassan beleszív a cigijébe, majd ráérősen kifújja a füstöt.
- Szopós egy nap lesz, nagyon szopós.- messzire pöcköli a csikket, utána pedig leellenőrzi a zsebeit, megvan minden, amit magával hozott? Cigi, gyújtó, és Orgo, majd amit ezekről meggyőződött, akkor dönt a tovább indulásról. Bár a legtöbb porcikája azon a véleményen van, hogy forduljon meg, és tűnjön innen a bús picsába, és hazudjon valamit Sethnek, vagy küldje ide Rózsit. Ő biztosan szereti az ilyen dolgokat, Karasunak meg hagyja meg a darálós munkát, az agymunkát inkább hanyagolná. Még ha nem is olyan hülye, mint sokan gondolják, már jól tudja játszani a szerepét. A harcolást, ne most akarják átképezni gondolkozóvá, vagy akármi mássá. Könyvekkel nem mindig lehet harcot nyerni, kivéve, ha sok van belőle, nehezek, és ráborul, és agyonnyomja, na akkor, akkor már lehet velük ölni. Bár… ha többet használná az eszét, akkor lehet nem kapna be annyi sérülést a harcai közben, habár, akkor meg annyira nem lenne élvezetes a másik aprítása.
- Már megint mennyi hülyeség van a fejemben. Inkább megyek tovább, minél hamarabb letudom, annál hamarabb mehetek haza sörözni, és játszani.- ellöki magát a fától, kezeit zsebre dugja, és lassan elindul, bele a sötétbe, ami valahogy nem olyan bizalomgerjesztő, sőt, inkább kiveri tőle a frász.

A fájdalom útján jár az, ki a sötétségben rejtőzve bűneit bűnbe fordítja. Sebesen csorgó könnyek áztatta talajon állva a világ stabilitása nyeli el a kárhozaton sétálót. Szemei új fényre gyúlnak, s addig hitt hite enyészetté válva a mocsok karjai alá merül. Mert a rend erre neveli gyermekeit; tökéletes gyilkosokká válnak mindazok, kik hűen szolgálják királynőjüket. Hatalommal ruházza fel őket, minduntalanul. Az idő pora viszont lerágta csontjait, s lelke messzi távlatokba került. De nini, az alattvalói felfigyelek valami csodás dologra. Ó igen, a kettejük harcára...hajdanán! Vérrel ázott keserű igazság; mámorban úszó eufória, a sötétség egyik s másik oldala. Vesszen lelkük, vesszen a királynőért! Áldozzuk fel őket az oltáron, hogy testükből az új létforma megszülethessen. Király a királyok között; egy tiszta vérű sarj!
S ekkor a sötétség borította tompa érzékelésben egy valamiben megvilágosultok. Hátra pillantotok, de sem híd, sem pedig Karakura nem vállik láthatóvá. Elzártak benneteket a valóság sivár talajától, a rend pedig üdvözölni fog benneteket. Ama gyenge fény, amelyet látásotok értelmében gyújtotok, pontosan elegendő ahhoz, hogy a házak falaira kúszó vérpatakok gyűlését a talajon érzékeljétek. Város lett vala a gyártelepből? De szemeitek még így sem szokott hozzá a környezethez; nem vettétek még észre egymás itt levőségét. A házak lelakottak, kihaltak; a környezetet valójában pedig vérköd lepi el. De egyre magasodnak ezek a házak, s a sáros talaj egyszerűen egy macskaköves, széles úttá lesz. De ne higgyétek, hogy ennyi volna az egész! Mert a házakról lekúszó vérpatakok figyelik lépteiteket. Kialszanak a fények, a vérköd alól kibukik egy narancssárga napkorona; a holtak Holdja. A patakok szépen összefutnak, s egyre kimagasodó alakukból gyönyörű, ruhátlan emberek materializálódnak. Elég csak egyetlen szemébe nézni, s az önbecsülés szilánkokra hullik. Ocsmány vagyok, fáj a létezésem, utálom magam!
- Gyertek, legyetek a miénk! Szeretnétek oly’ szépek lenni, mint mi magunk? - Egyik kezüket nyújtják irányotokba, s a gyenge fény, amely megtölti a teret; kicsit segít a látásviszonyok javításában. Feltűnhet nektek a többesszám, és hogy két ellenkező irányba nyújtják kezüket. Mintha csak nem volnátok egyedül; nem vettétek észre a másikat. Nem tudtok ellenállni nekik, s már - már belekarolnátok az emberekbe, amikor egymásnak ütközve, valamiképpen szemtől szembe találjátok magatokat. Szemetek fénye feldereng, újra érzékelhetitek a másikat. Az a kapocs pedig, ami köztetek van..felváltja ezt a sötét vágyálmot. De a vérből született gyermekek még mindig felétek nyúlnak. Keserű igazság, de egymás nélkül ezek bizonyára már végeztek volna veletek.
*Az vagyok, akinek születtem. A nyomoz koptatta talajon jöttem erre a világra, majd elhagytam azt. Felülkerekedve saját gyengeségemen küzdöttem fel magam, hogy megtanulhassak járni. Mert a járás az egyetlen dolog, amit senki nem felejthet el; aki életben akar maradni. Ekképpen senki nem élheti túl, s nem lehet kezében kard oly’ sebesen, hogy bárkivel végezni tudjon. Megtanultam járni, így a magam döntéseit is képes vagyok meghozni. Mégis engedelmeskedem a rendszernek, mert erre esküdtem fel célom elérésében. Most mégis miért? Miért érzem magam annyira egyedül ebben a sötét környezetben? Már- már azt hittem, hogy képes vagyok legyőzni a saját félelmeimet; ezek most mégis valahol az árnyékomban követnek engem. Mindig is rettegtem a gondolattól, hogy soha nem leszek képes rá, s az idő majd elfelejt egy nap. De ez nem történhet meg; nem történhet meg, míg kezemben a fény. Fény, amivel képes vagyok világítani ebben a sötétségben. Nem adhatom fel a küzdelmem csak azért, hogy bebizonyítsam magamnak gyengeségem. Másképpen is képes vagyok felfogni, hogy az egyedüllét annyira nem is olyan jó, mint amennyire annak tűnik elsőre. Tekintetemet a némileg megvilágított helyre vezetem. Nos, önmagában a látványa is visszataszító. Ez nem azaz a gyártelep, ahová én igyekeztem. Hátra pillantok vállam felett, s láthatom, amint az eddigi út lezárult. Tudatosul bennem, hogy hiába is várnám az adóvevő válaszát, az nem fog megérkezni. Innentől kezdve magam vagyok, egyedül a sötétben. Az egyetlen dolog, amit megtehetek, hogy vesztem el fejemet, és haladok tovább. Utána kell járnom, hogy mi ez a dolog, ami a lelkemig képes hatolni.* ~ Talán egy démon?~ Sosem találkoztam még démonnal, így nem tudhatom. Milyen ember emberi gondolat is volt ez az imént. Mióta fertőzi a gondolataimat ilyen ostobaság? Olyan, olyan mintha csak félnék. Nem ! Nem félek, csak egy kicsit össze kell szednem magam. Anao megmondta, hogy nem ölhet meg senki; szóval egyszerű dolgom lesz. Nekem kell megölnöm az illetőt, még mielőtt ő végezne velem. Sóhajtok egyet, s majdnem lehunynám szemem, amikor az oldalamon levő katanat pillantom meg. Egy lila markolatú díszkard, amit akkor kaptam, amikor a zanpakutom még egy törött nodachi volt. Mára már mondjuk a zanpakutom alakja is megváltozott; ettől függetlenül nem felejthetem el, hogy ez a kard volt akkoriban az egyetlen reményem. Egy kapocs, hogy képes lehetek tovább harcolni.
Tovább haladok, hogy ne merüljek el annyira önön gondolataimban. Egyébként is káros volna, mert akkor nem tudnám megőrizni éberségemet. Tudatában kell lennem megérzéseimnek, hogy az ellenség területére lépve árgus szemekkel figyelnek. Habár nem fog rögtön támadást indítani, de lassú folyamatként még megkínozhat, amennyiben nem figyelek. Ez volna a logikus lépés, a házakat figyelve. Mindegyik olyannyira lelakott, lejárt; Rukongai egy rosszabb környékére emlékeztet. Akkoriban csupán gyerek voltam még, de nagy hatással volt rám a szegénység nyomora. Nem voltam mindig az arisztokrata ház egy törvényen kívüli sarja; egy egyszerű shinigami voltam. Csak sajnálni tudom, hogy mostanra már elfeledtem azokat, hiszen minden társam meghalt már, akikkel egy környéken élhettem. Eltüntek az életemből, én pedig egy teljesen más életre vágytam; amit végül meg is szereztem. Ez a környék pedig, olyannyira kihalt. Olyan, mintha egy komolyabb csatán ment volna keresztül; nem tudom hol lehetek éppen. Ha ez nem Karakura, akkor viszont nem biztos, hogy vissza kell fognom magam. De minek után nem vagyok tulajdonában még ennek az információnak, addig jobb lesz, ha informálódom.
Nem is időzöm tovább, tovább haladok. Lassacskán viszont e „világ“ is megváltozik; a környező vérköd fölött előbukik egy sosem látott világ. Egy narancssárga izzású Hold? Ez annyira, más! Kénytelen vagyok megtorpanni a látványra, hogy megfigyeljem..s ezzel talán egy kicsit tudatosul is bennem, hogy valami komolyan nincs rendben Karakurával. Nekem pedig ezt a dolgot meg kell állítanom valamiképpen. Csak egy pillanatra, gondoltam én...de nem vettem észre, amit észre kellett volna. A házakat sújtó vérpatakok összegyűltek, s emberi alakban materializáltak. Csak a lábukra kell pillantanom ahhoz, hogy kihúzott átlagos kanatánam megfeszítsem magam előtt. Már- már szóra emelném ajkaimat, amikor tekintetem találkozik az egyikükével. Egy világ borul le lelki szemeim előtt. A fény veszik ki lélektükreimből, s a remény halványodik el minden küzdelmemre. Gyűlölöm önmagam! Ki is vagyok én valójában? Egy gyerek, akit a szülei ide- oda dobtak, de senkinek sem kellettem! Csak nyűg voltam mindenki nyaká. Most persze, ilyen háttérrel bárkinek kellenék; de a fájdalmat nem felejthetem. Húgom taszított szolgasorba, hogy megfelelhessen továbbra is másoknak és ezzel önmagának. Bárcsak olyan lehetnék! Bár lenne családom, aki megért és legalább annyira nemesi, mint Ritsué! Szomorúvá leszek, s testem önmagától indul el a mutatók irányába. Feltűnik a többesszám; de ki törődne ezzel, amikor nekem már úgyis mindegy? Inkább ők öljenek, mintsem az a betolakodó, aki Ritsura pályázna! De a testem elkövet egy hibát, és a láthatatlan láthatóságába fordulva; szemeim megvilágosodnak. Rég nem látott ellenség tompa homálya tesi lehetővé számomra azt, hogy kardom elinduljon; de az megáll félúton.*
- Nem érdekel, hogy miért vagy itt...de ha az utamba állsz megöllek! *Most sem hagyhatom figyelmen kívül az arrancar és köztem levő ellentéteket. Sosem tudtam, és nem is fogom elfogadni létezését. Tudom, hogy csak azért van, hogy az egyensúlyt fenntarthassa;de ennél nem lehet több. Egy üres senki, aki csak is az én kardom által lelheti halálát! De nem most, most jobb dolgom is van annál, hogy egy arrancarral játszadozzak. Ki kell derítenem, hogy mi is folyik itt; de lehetésges, hogy ez egyedül nem fog menni.* - Nekem van a legkevesebb kedvem ehhez, de úgy néz ki, hogy gyenge vagy ahhoz, hogy egyedül menj! *Arrogáns szavaim találhatják el, aztán szembe fordulok az emberekkel anélkül, hogy a szemükbe néznék. Rossz érzés uralkodik el rajtam, az iméntiek nyoma még mindig bennem van. Miféle dolog képes ilyen gondolatokat kiváltani valakiből? Ez a hely bűnös, amit meg kell tisztítani.*

Unalom, unalom tengere, belefulladhat akárki. Minden egyes karcsapással ebben a tengerben, egyre távolabb jutnak benne, és mégis haladnak. Nem tehetnek mást, kötelességük az úszás, de még egy társ sincs a közelben, aki csónak lehetne, és segítene átjutni ezen a tengeren. Így járt Karasu is. Egyedül kell haladnia, minden egyes méterrel mélyebbre kerül a sötétségben, unalomban. A cigi se segít ezen, pár percig elönti a boldogság érzése, ám ahogy a füst kiszalad a tüdejéből, úgy hagyja el a testét ez az érzés is, hogy ismét lerántsák a csápok az unalom mélységébe. Nem tehet ellene semmit, szívesebben térne vissza az élvezet tavához, de mostanra a tenger lett a számára kiróva. Ezzel kell élnie, és csak azt teheti a mielőbbi átúszásért, hogy keresztül megy rajta, elvégzi azt, amiért ideküldték, és végre hazamehet, hogy ismét a semmittevés, édes gyönyörű, élvezetes tavában pecázzon. Kifogja a sör aranyhalát, a PS3 fekete angolnáját, hogy eme két csodás dologból, pompás vacsorát szolgáljon fel magának. Már a gondolattól is megremegnek az ujjai, felveszik a sörösüveg, és a kartartó pózt. Talán hazudhatna, hazudhatná, hogy keresztülúszta a tengert, kiszabadult a polip csápjaiból, és nem találta meg azt, amiért küldték. De lebukhatna, és belefojtanák a tengerbe. Jobb, ha csak néha nyel le valamennyit belőle, mintsem egész életében elmerüljön benne.
- Akkor keresünk némi élvezett ebben a tengerben. Mielőtt az agyam rááll az ilyen szar gondolatokra.- hát használja az úszógumit, és rágyújt. Majd hátratekint a válla felett, és nem tetszik az, amit lát.
Oda minden, oda a híd, oda a város. Karasu arcáról is oda a jókedv, helyette; Na neeee már, faszom. Kifejezés ült ki az arcára. Valahogy mélyen, nagyon mélyen, lent a lelkében sejtette, hogy nem lesz olyan egyszerű ez az egész. Semmi lineáris felépítés a pályán. Nem menni előre, néha levágni az ellenfeleket, és megkapni az XP-t értük. Itt bonyolódnak a dolgok. A visszaútra nem léphet, belevész az egész a sötétbe, egy út van, az előre. Akkor is, ha valami kísértetváros kezd kibontakozni a gyár helyet. S ha ez nem lenne elég, a falfesték eltűntetésének egy igen érdekes módját látja Karasu. Nem is tudja, hogy min lepődjön meg inkább? Azon, ahogy a vér elkezd gyűlni, vagy attól a… hát fogalma sincs mi jelent meg már megint, valami ködös ízé, de nem szimpatikus a számára, nagyon nem. Külön-külön lehet elviselhetőbb lenne, de így közösen, közösen már nagyon nem vicces.
- Bakker, tiszta olyan ez a környék, mint valami szegénynegyed, vagy mintha vége lenne a Világnak, és most valami vándor vagyok.- mondta, ahogy lassan lépdelt a házak közt, és végre már nem a sár cuppogását hallotta, hanem ahogy a macskakövekhez verődik a csizmája talpa. Meg is áll egy pillanatra, és elkezdi a kövekbe dörzsölni a lábbelije talpát, megszabadulva a rátapadt sártól, és mikor ismét felnéz, újra a sötétség öleli körbe. Az égen pedig narancs nap jelent, meg, és mégis, továbbra is sötét. Valami nagyon nincs rendben.
- Kár, hogy nem vörös. Akkor bevághatnám, hogy vért ontottam az éjjel.- lemondóan megvonja a vállait, és az elhamvadó cigi véget pedig elpöcköli, bele a vérbe. S ismét lépne.
Ám valami történik, ahol eddig vér volt, ott már emberek vannak… pucér emberek. A férfiakra nem is figyel, inkább a nőket nézi meg. Nem manapság látott ilyen farokra valókat, még Theat is überelhetik. Nem is nagyon nézett a szemükbe, csak a szemeit legeltette a domborulatokon, de úgy dönt, hogy ideje megnézni, hogy milyen arc társul ezekhez a testekhez. Kell zacskó a fejre, vagy se? S azért annyi esze van, hogy Orgot már a kezében tartja. Ismeri a szirén meséket, és nem akar úgy járni, habár víz nincs a közelben. De ha a város is eltűnt, hamar megnyílhat a talaj, hogy végleg elnyelje. De most a többi rész következik.
~ Na, eddig jó nyak, szép arc, és a szemek…- talán hiba volt a szemébe nézni. Ismét előtörnek belőle azok az érzések, amik már egyszer megkörnyékezték, amikor Luit intézte el. Tudja, hogy gyenge, tehetetlen féreg, akinek nem szabadna élnie. Minden egyes nap, amit eltölt, az fájdalommal teli a számára. Hasztalan akármit is tesz, nem képes létezni, bárcsak elveszne végleg, elpusztulna, és nem kellene az élet terhét cipelnie. Hiszen oka sincs az életre, nincs senkije, akit szerethet, nincs senki, aki szeretné. Mindenki szánalommal tekint rá, és meg is van rá az okuk. Hiszen ocsmány, ronda az arca, és förtelmes a teste. Ha Istennek volt terve, akkor Karasu biztosan a B terv lett.
~ Oké, megyek. De azért az kapjátok be, hogy hatökörnek gondoltok.- emeli a karját, ám valami nem várt dolog történt.
Nincs már helye az önsajnálatnak, fájdalomnak, marcangolásnak. Helyét a harag vette át, mi eleven lángként ég a lelkében. Ismét látja azt a kurvát, akit mindennél jobban utál, és most itt van, egy vágásnyira, és ismét fenyegeti Karasut, akinek az arcára kiült a megvetés, és undor.
- Hesszöjé csak ide!- felemeli szabad karját, és egy középső ujjat mutat a ribancnak.- Most félni kéne? Eddig se tudtál megölni, megrémíteni, nem most fog ez megtörténni.- valahogy már el is felejtette ezeket a vérembereket, akik még mindig pár lépésre állhatnak tőle. Jobban foglalkoztatja az, hogy végezzen ezzel a shinigamival. Aki lehet már nem normális, mert olyat sugall a szavaival, hogy koperálni akar Karasuval. Kiből kitör a megvető nevetés, és lenéző mosolyra húzódik az ajka.
- Tudod ki bizonygatja, hogy erősebb valakinél? Az, aki gyengébb a másiknál.- ha van némi esze ennek a lotyónak(amiben erősen kételkedik Karasu), akkor rájöhet arra, hogy mire is utalt Karasu.- Akkor ha gyengébb vagyok, hajrá, tiéd a vérbanda.- vigyorogva előveszi a cigijét, rágyújt, majd hátrább lép. Ha annyira nagyra van magával ez a shinigami, akkor csak hajrá. Rendezze le ezeket a valakiket, ebben nem fogja akadályozni Karasu, de ha arra számít, hogy közös munka lesz… Akkor vagy becseszte a fejét valahova, vagy durván megjött neki, és az agyára ment. De az biztos, hogy valami nagyon durva dolognak kell történnie, hogy Karasu közreműködjön a szajhával. Így is képes lenne arra, hogy ezt a kísértetvárost elpusztítsa, egyetlen egy támadással. Csak akkor lehet kapna egy lecseszést, vagy ki tudja? S ha nem sikerülne, akkor túl kimerült lenne a további harcokhoz, így ezt a lehetőséget inkább elveti, amolyan végső kártyának megteszi, de most inkább vigyorogva cigizik, és nézi, hogy mit is akar alkotni a kurva.