Wang Shui Long
3. Osztag
 
Hozzászólások száma : 28
Age : 37
Tartózkodási hely : 3. osztag területén
Registration date : 2012. Nov. 11.
Hírnév : 2
Karakterinformáció
Rang: 3. osztag tisztje
Hovatartozás: Gotei 13
Lélekenergia:
    (8500/15000)
 |  Tárgy: Wang Shui Long Hétf. Nov. 12, 2012 6:07 am | |
| Engedélyek: megvannak
Jelszó: a ui o
Név: Wang Shui Long
Nem: férfi
Faj: shinigami
Születési idő: 1902.10.14.
Kor: 110
~ emberként: 25
~ lélekként: 85
Külső: Származásához képest magas, 177 cm. Testalkata öltözéke miatt igen nyúlánknak tűnik, pedig valójában van rajta egy kevés izom, csupán nem mutogatja, mely régebbi neveltetésére vezethető vissza. Rövid, mélyzöld és fekete közötti árnyalat körül mozgó haja mellé sötétkék színű szem párosul, melyet igencsak ritkán látni, amiért általában szinte olyan hatást kelt mintha csukva lenne a szeme. Arcán mindig széles mosoly látható, más mimika nem igen üti fel fejét rajta, ez alapján érzelmeit szemöldöke mozgásából lehet kiismerni, de az sem mindig ad róla pontos leírást. Szolgálat közben az öltözéke a hagyományos egyenruhától nem tér el, szabadidejében azonban előszeretettel viseli származásából adódó ruhákat. Sokakkal ellentétben ő balkezes.
Jellem: Igen nyugodt természetnek örvendhet, de még eme tulajdonsága ellenére is olykor – olykor megesik vele, hogy vonzódik a veszély iránt. Bár nem erénye a gyilkosság, kötelességtudatból mégis elvégzi eme feltételt, mely a halálisten egyenruha követelménye. Másoknak tán kellemetlen szokása a filozófia iránt való érdeklődése, mely gyakran felüti a fejét nem csak gondolkodásában, hanem a mindennapi életben: a beszédében. Ráadásul minderre képes akár életveszély kellős közepén is!
Szófordulatain meglátszik emberi életében való neveltetésének nyomai, s bár gyakorta hangoztatja az etikett helyességeit, amennyiben hibát lel egy rosszul véghezvitt cselekedetben. Mégis képes ilyesfajta segédkezése mellett cinikusan is nyilatkozni mások irányába, még ha csak burkoltan teszi is. Szokása becsatlakozni olyan beszélgetésekbe vagy eseménybe, amennyiben van rá lehetősége, amelyről azt sem tudja, hogy kiről vagy miről van szó. Ilyenkor általában ártatlan arccal érdeklődik a dolog felől, miután végigmondták számára a dolgot, hiszen miért is vágna bele más szavába, miközben beszél? Azt nem illik!
Kellemetlen emberként eltöltött évei során vált megrögzülté széles mosolya, melyet le se lehet mosni arcáról. Múltjában történtek okán úgy határozott, hogy ezzel mutatja úgymond „erősebbnek” magát a külvilágban. Végül annyira rögzült számára, hogy azóta szinte más mimika nem igen felfedezhető arcvonásain, hacsak szemöldöke mozgását nem vesszük néhai érzelmei megnyilvánulásnak.
ZANPAKUTO:
Neve: Zhōu (Univerzum)
Típus: víz
Külseje: Ebben az állapotában egy hagyományos katana külsejével rendelkezik. Markolata sötétkék színű, végéből pedig egy pár árnyalattal halványabb kék színnel rendelkező szőrszerű anyag lóg le, mely egy selyemfonállal van rögzítve a végére. Keresztvasa aranyból van, melynek felületén félkörminták vannak belegravírozva, mintha hullámok lennének. Tokja fekete színű, markolathoz közelebbi részén pedig egy aranyozott selyemszalag van rátekerve.
Szelleme: Egy fiatal, fehérbőrű, hosszú sötét hajú hölgy. Öltözéke elegáns, tengerkék színű, kellemes anyagból van, melyen aranyozott sárkányminta húzódik, melyet jellegzetesen válláról lecsúsztatva viseli. Haját aranyhajtűk segítségével felfogva hordja, melyeknek jellegzetes dekorációi a pillangók, de gyakran van még ékesítve különböző virágzó vízinövényekkel is frizurája.
Belső Világa: Egy hatalmas, aranykeretű, pillangó és virágmintás tükör, melynek felszíne fodrozódik, s belsejében az univerzum egy darabját láttatja a szemlélődővel. A tükrön kívüli világ zord sötétség, semmit sem látni a feketeségen kívül azon túlra. Vagyis belső világát, csupán eme díszes tükör képzi, melynek közepén szokott általában heverészni zanpakuto lelke, ölében egy kínai vonós hangszerrel (erhu).
SHIKAI:
Parancsa: Eien ni yumekara samero wo, Zhōu! (Soha ne ébredj álmodból, Univerzum!)
Külseje: A parancsszót akkor szükséges kimondani, mikor még a zanpakuto a kardtokban pihen, ugyanis a megszólítást követően a saya ráolvad a pengére, így megváltoztatva annak külsejét, mely mintha csak a belső világában lévő tükör lenne, ugyanis az univerzum egy darabja látható a kardpengén keresztül is, körülötte pedig vízből egy kínai sárkány tekergőzik. Ez a markolatán végbemenő változások szüleménye, ugyanis a sötétkék anyagon aranyból tekeredik tovább a sárkány teste, mely már nem a penge körül mozog. Ábrázolása a kék szőrszerű anyaggal végződik, mivel ismert, hogy a kínai sárkányok farkának vége is hasonló az ismert európai nagytestű fantázialényekével szemben. A markolat körül mindemellett, szintén vízből pillangók repkednek, melyek szárnyai aranyozott szegélyűek a fénytörés hatására, ugyan pár darab csupán, de ez az egyik képességével köthető össze.
- Víztükör hulláma ~ Mizukagami no nami: Az utasítást követően, illetve a katana pengéjével megadott útiránynak megfelelően, a markolat körül repkedő aranyszárnyú pillangók kíséretében indul meg ama irányba a fegyver körül tekergő vízsárkány. Amennyiben sikerül bekebeleznie az ellenfelet (zanpakutora tett pontok ekkor időként számítanak, percek formájában, így az erre a képzettségre rakott pontok alapján lévő idő alatt kell megtörténnie a dolognak; addig a sárkány üldözheti is az ellenfelet, többször is lecsaphat rá, sőt még Long is beleszólhat az irányváltoztatásba, csupán az időkorláton belül kell megtörténnie). A sárkány kíséreteként követő pillangók egy aranykeretes, virág- és lepkemintájú tükröt állítanak össze a vízi lénynek, amelynek felszíne fodrozódik és a pengén is látható univerzum egy darabkáját rejti magába. Ebbe az úgymond „térbe” kényszeríti bele a sárkány a szenvedő felett. Ezen a helyen, bár az ellen nem érzékeli, fuldokol ugyanis a hely vízből áll, tudata mégis akképpen fogja fel, hogy egy olyan térbe került, ahol semmiféle érzéke (hallás, szaglás, látás, tapintás) nem működik, mely némi szorongató érzést vonz magával, s mielőtt megszűnne a technika, csak akkor kezd számára világossá válni helyzete – tudatosan is fuldokolni kezd, ahogy az valójában történik is. A technika megszűnése után a sárkány és a pillangók visszatérnek eredeti helyükre. A technika három körönként alkalmazható.
A technika hatása a zanpakutora költött pontoktól függ:
1 zanapkuto pont: fél perc
2 zanpakuto pont: 1 perc
3 zanpakuto pont: 1 és fél perc […].
- Vízcseppek fénye ~ Tenten no hikari: Eme technikájánál a vízi lény maga bomlik sárkánypikkely szerű vízcseppekké, melyek felületei, akárcsak a pillangók szárnyai a fény hatására aranyozottnak tűnnek. A kard mozgatásával képes irányítani ezeket a pikkelyeket, melyek roppantul élesek, mivel valójában egy – egy törött szilánkot rejt mindegyik magában. A sikeres támadást végrehajtott pikkelyek visszatérnek a használóhoz, ez nem befolyásolja fogyásukat, azonban ha az ellenfél valamilyen úton – módon számuk csökkentésébe kezd egy technikával, akkor az elvesztett apró „fegyverek” újraformálásukra nem képes még egyszer.
A pikkelyek száma a zanpakutora tett pontoktól függ, minél magasabb a képzettsége, annál többet tud megidézni:
1 zanpakuto pont: 10 pikkely;
2 zanpakuto pont: 20 pikkely;
3 zanpakuto pont: 30 pikkely […].
Szeret - nem szeret:
+ az erhu hangja;
+ olvasás;
+ víz melletti helyek;
+ természet;
+ unokahúga; tanítványa.
× fölösleges küzdelmek;
× édesapja emléke;
× érzéketlenség;
× modortalanság;
× nagymennyiségű vér látványa.
ELŐTÖRTÉNET:Egyszer azt álmodta Zhou, hogy ő egy pillangó, és semmit sem tud Zhouról. Amikor azonban felébred, ráeszmélt, hogy ő Zhou. S most tényleg nem lehet tudni: Zhou álmodta-e, hogy pillangó, vagy a pillangó álmodja most, hogy ő Zhou?Eme szavakra ébredtem, aprókat pislogva, hogy szemeim kitisztuljanak, s nagymamám arcára vezethessem tekintetemet, ki mindig gondos odafigyeléssel és szeretettel foglalkozott velem. Mellette sosem vágytam édesapám vagy édesanyám társaságára. Tisztán emlékszem minden egyes vonására; szoros kontyba tűzött, ékszerekkel ékesített sötét szín hajzuhatagára, fehér bőrére, tiszteletet parancsoló arcára, békét sugárzó tekintetére, finom kamélia illatára. Mind – mind beleivódott elmémbe. Ő volt az, ki hagyta, hogy kicsit magam lehessek, nem úgy, mint szüleim.
Hangos lépéseket hallottam a tó feletti hídról, mely a kerti épülethez vezetett, ahol nagymamámmal békésen elüldögélhettünk élvezve a természet adta gyönyöröket, aki közelített nem más volt, mint édesapám, minden jónak elrontója. Apám, külső szemlélő számára viselkedése gonosz és kegyetlen volt, nem visszakozott attól, hogy rosszat tegyen másokkal. Elvett és pusztított, s az ismeretes yin – yang egyensúly, melyben a jó nem volt meg a rossz nélkül, s a rossz sem a jó hiányában… nem, ez cseppet sem volt megtalálható benne, sohasem volt kedves, nem szeretett senkit és semmit, csakis a család hírneve foglalkoztatta. Mindent megtett azért, hogy a legnagyobb dicsben virágozzon saját neve, még saját tulajdon ikertestvérét, s édesanyját is megtagadta csupáncsak ezért. Sosem tett olyat, amiért valaha is mintaapaként tekintettem volna föl rá. Merev tartása, szigorú arcvonása… inkább félelmet keltett bennem, mintsem tiszteletet. S mai napig bánt, hogy szinte ugyanúgy néztem ki külsőleg, mint ő, s eme hasonlat csak engem bántott a családban.
Nem, nem akartam olyan lenni, mint ő, egy apró ilyen vágyam sem volt, mindent, amit tett mélyen beleivódott elmémbe. A mai napig fel tudom idézni azt a haragot, melyet iránta éreztem, akkor mikor láttam, hogy milyen hűvösséggel érintette nagymamám örök időkig szóló alvása, túlvilágra utazása. A hűvös felhőszakadással jómagam együtt sírtam az esővel, de az ő arcán egy apró jelet sem láttam, mely elérzékenyülésről tanúskodna. Mi értelme ily’ erősnek látszani, ha ezzel elveszítheted szeretteid?
Az apránként csepp, csepp, csepegő víz a kis pohárba pedig az idő folyamán csak telítődött. Hűvös téli nap volt ez, kiabálással vegyült egy apró csecsemő, síró hangja. Jómagam a könyveket bújtam akkor, melyeket tanítóim adtak fel okolásomul, de miképpen is gyarapíthattam volna tudásomat ekkora hangzavarban? Tétován húztam félre szobám ajtaját, s szántam el magamat arra, hogy megközelítsem a hang forrását. A sötét folyosó kihaltnak tűnt, egy szolgáló sem jött arra, mégis törekedtem arra, hogy minél halkabban tegyem meg a távot szobámtól a hangzavarig. A hangok egyre erősödtek, ahogy szüleim hálókörletéhez érkeztem. Kérdőn pillantottam ki a folyosókanyarban, mely édesanyám és édesapám hálója felé vezetett, gondosan ügyelve arra, hogy a fal takarásában maradjak, mielőtt felfedeznének, s emelt hangon közölnék velem, hogy nincs itt semmi keresnivalóm, mint oly’ gyakran megtették már heves vitájuk folyamán. Az álig felfegyverzett testőrök agresszív lépéseit meghökkenve néztem végig, ahogy édesapám hűvös arca kíséretében egy árva szót sem szól, nem akadályozza meg őket abban, hogy kitépjék édesanyám kezéből a puha anyagba tekert zokogó gyermeket, saját kistestvéremet, húgomat. Távozásukat meglapulva figyeltem a folyosó sarkából visszahúzódva, amikor elmentek előttem, nehogy felfedezzék ittlétemet.
A folyosón visszhangozódó léptek, s gyermeksírás elhalkulása után léptem ki csak rejtekhelyemből, hogy netán zokogó (?) édesanyámat megközelítsem. Ilyen állapotban őt még sosem láttam, hosszú fekete haja rendezetlenül bomlott le, kék, aranyszegélyes öltözéke is helytelenül volt összekötve rajta, mintha csak sietve kapkodta volna magára az úri hölgy kelmét. Fehér arca ki volt pirosodva, szemeit könnyek csúfították. Soha, de sohasem láttam ezelőtt ilyen komoly érzelmeket kimutatni édesanyámtól. Tétován letöröltem könnyeit arcáról, oldalra billentett fejjel nézve rá, próbáltam értelmezni az előbbi eseményeket, hogy miért is vihették el kistestvéremet, miért hagyta elvenni édesapám húgomat anyámtól? Édesanyám szorosan font ezt követően magához, mióta az eszemet tudom nem tett ilyet, csupán nagymamám nyilvánította ki ilyesképpen szeretetét, mikor még élt. Tudatomban lejátszódott az előbbi események hada, édesapám fennkölt, úri módi távozása a katonák nyomán, kik kistestvéremet vitték el… kezdtem megérteni mi ez az egész. Mi értelme, oh, mondd, ily’ kegyetlennek lenni, s elveszíteni annak szívét ki talán szeretett is?
Alig pár hónap telt el, amikor a családi vacsoránál nyomasztó táviratot kaptunk, mely édesapám anyjának, vagyis sosem látott nagymamának elmúlásának híréről tájékoztatott bennünket. Komor arcomon tekintetem érdeklődve csillant meg, miközben apámra pillantottam. Utolsó lehetősége lett volna, s megbocsájtottam volna eddig elkövetett tetteiért, amennyiben apró szomorú érzelmet tanúsít a hír hallatán. Azonban válasza a szokott módon rideg volt és tömör. Halott édesanyja temetésén meg sem kívánt jelenni, ezt a hűvös felelletett alig tudtam felfogni, s mégannyira is nehezebb volt feldolgozni. Miféle ördögi szándék vezérli erre a döntésre? Mit tett édesanyja, amiért kiérdemelte volna ezt? Mindenki megérdemli, hogy megtiszteljék hosszú utazásának elindításán, főleg a rokonai, a saját édes gyermeke. Némán, lehunyt szemmel tűrtem szüleim újabb veszekedésének kibontakozását, melynek végeredménye utazásunk volt Hongkongba. A környezett változás és ama rokonok megismerése, kit még soha életemben nem láttam kíváncsiságra buzdított, azonban nem feledtem az okot, amiért elindultunk; mégis csak egy nagymamám lelke indult el hosszú utazására. Megérkezésünkkor a fogadtatás cseppet sem volt szívélyes. Mint megtudtam édesapám a testvérével – kit csupán hallásból ismertem akkoriban – nem éppen ápoltak pozitív kapcsolatot egymással. Öltözékük is nyugatiasabb volt a miénkkel ellentétben, házuk is az angolok stílusa szerint volt megépítve. Édesapám akkor gyűlöletre buzdított, hogy eme családi ággal soha ne törődjek életem folyamán. Midőn balga gondolat volt ez tőle, főleg egy szomorú pillanat előtt. A búcsúztatás a családi sírhelyen történt, ahol minden rokon megjelent, bár jómagam senkit sem ismertem, még látásból sem. A cseresznyefa virágillata telítette be a helyet, a fehér virágszirmok hóként hullottak alá az eseménykor, mintha együtt kívánnának érezni a megjelenőkkel, s tiszteletet kívánnának tenni a túlvilágra utazóval. Tekintetem eközben leginkább a könnyező arcú fiatal lányon akadt meg, ki szüleivel tette üdvözletét érkezésünkkor, de édesapámon is megakadt pillantásom még most sem volt szomorú, nem hullajtott könnyeket, s ez cseppet sem tetszett. Mi értelme ily’ szomorú pillanatkor is konokul, könny nélkül a fájdalmunkról hallgatni?
Sokkal bölcsebb némán tűrni, mintsem feleslegesen beszélni, kérdéseket feltenni arról, mit amúgy sem érthetünk meg. De egy életedben fontos személyről, miért is nem lehetséges a megértése? Egy gyermek sosem tudhatja meg édesapja gondolatait? S ha ez a gyermek nem kíván ezután megtudni róla többé semmit? Elfogadható ez a szülő – gyermek kapcsolat vagy elvetendő? Vajon a mai világban már máshogy vélekednek erről, mint egykoron? A szidást követően, melyet emelt hangon kaptam meg édesapámtól, mint úgy általában a fiatal lány megismeréséig vezetett, s egymás között tett ígéretünkre. A lány az unokahúgom volt, s hasonló vihar dúlt lelkében, akárcsak az enyémben. Erősebbé akartunk válni mindketten, gyermekfejjel ennek megvalósítását ígérettel támasztottuk alá, de jól tettük ezt? A virágzó cseresznyefa alatt kötött eskü örökre szólt… míg az emberek elbúcsúznak, s tán sohasem térnek vissza eme világba.
Édesanyám lebetegedése három hosszú évig tartott, mire az élet vasmarka elengedte lelkét, hogy békében indulhasson el ő maga is utazásán. Szomorú, hogy ennyit kellett szenvednie, mégsem sírtam, a búcsúztatása pontosan olyan volt, mint szerető nagymamámé, mégsem hullajtottam könnyeket. Kezdek olyan érzéketlen lenni, mint saját apám, kinek irányába szívből lüktető gyűlöletet táplálok, s ezt mégsem bánom? Mert tudom, hogy ígéretemet betartom, s erősebbé válok, mint egykoron voltam? De hagyjam elveszni való önmagamat? Megéri ilyen áron is kemény szívvel, hűvösséggel nézni a világot?
A kérdés elgondolkodtató, de mégsem fordítottam felé különösebb gondot, unokahúgom, kivel életemben eddig csupán egyszer találkoztam mégis jobban ismertem őt, mint bárki mást életemben. Most újból lehetőséget adott a sors, hogy láthassuk egymást. Ahogy ránézek, egy most nyíló tavaszi cseresznyevirágot látok benne kifejlődni, melyet beszennyez a kegyetlen szülői szigorlat. Szívét, akárcsak én, megkeményítette, betartotta ő is esküjét, amit tettünk annak idején ama tavaszi napon, a virágzó cseresznyefa tövében… s mindketten tudtuk milyen érzés, ha valaki olyasvalakivel kötik össze életed további részét, akit sose láttál, sosem ismertél, s mindeközben a háború baljós árnya telepedett a házak fölé. Ígéretünk egymásnak az őszi, tarka leveleket hullajtó fa alatt megvalósulhat? Ismét találkozhatunk e még sorsunk fordulata után? Taníttatások mondják, hogy minden lehetséges, csupán akarni kell, mi akarjuk, vajon így is lesz?
A baljós fellegek, melyek fölöttünk sűrűsödtek elhozták ítéletüket; fekete könnyed röptű pillangó telepedett vértől koszos ujjaimra. A pillangó beszélt hozzám, egy jobb helyről, életről. De vajon létezik ennél jobb élet? Létezik a túlvilág, melyről oly’ sokat beszélnek? Valóba létezik ama utazás a lelkek számára, míg új testet, új hordozót nem találnak lelküknek? A pillangó második esélyt ajánl a létezésre: talán ez jobb lesz, mint amit most hátrahagyni készülök? Megváltozhatok-e ezzel, kijavíthatom hibáimat, betarthatom esküimet, amit itt nem tudtam megtenni? De a pillangó csak nézett, s hallgatott… vajon biztatni kívánt ezzel, vagy ő maga sem tudta, mire számíthatok? Most búcsúznom kell örökre, avagy köszöntenem egy új Világot, ahová lelkem készül elhagyni eme vérrel áztatott földet?
Madárhangra és kellemes tavaszi virágillatra ébredtem egy fa tövében, ahogy felnyitottam szemeimet. Apró testű állatok mozogtak a bozótban, könnyedén szárnyaló lepkék, énekesmadarak repkedtek fáról – fára. Minden olyan szép, olyan gyönyörű volt, mintha csak egy álom lett volna, de mit jelent voltaképpen álmodni? Megéri e lehunyni szemünket és rengeteg gyilkossággal, vérrel, negatív érzésekkel szembenéznünk? Vagy tulajdonképpen eme túlontúl békés hely a hamis világ, ahova elvágyik szomorú szívem, s a zord valóság csupán harcból és kegyetlenségből áll?
Az erdő ösvényén, mely mellett magam pihentem, idegent láttam felbukkanni, öltözéke pórias volt, de tartása, s viselkedése cseppet sem alacsony származásról tanúskodott. Arcán kecskeszakáll, haja sötét néhol már őszes kora okán. Hogy melyikünk is lepődött meg jobban, elképzelni sem tudom, csupán annyi volt bizonyos, míg ő rengeteget tudott eme tán álombéli helyről, jómagam azt sem tudtam megmondani ki vagyok, honnét származok. Csupán nevemre emlékeztem, s ez sem szolgált sok információval ezen a helyen. Mint megtudtam az idősödő úrról a következő lakott település felé igyekezett, ahova az erdei ösvény is vezet, s neve Iijima, ki egy főnemesi családban szolgál nagy odaadással, legalábbis elmondása szerint. S évek múltán sokat köszönhettem Iijima-dononak, s hálámat, ha akarnám, sem tudnám a mai napig visszafizetni. Felkarolt, mikor tudatlanul bolyongtam egy ismeretlen világban, mely talán egy álom volt, mely napról – napra új fordulatokat hozott magával, s talán valóság, ahol éjjelente teljesen más életet éltem egy szomorú, halállal teli világban; ez a kettős élet szokatlan volt, mely a nappal és éjszaka váltakozása hozott el. Iijima-dono családja azonban egy szóval sem kérdezte, miért riadok hajnaltáj rémülten verejtékezve álmomból, nem faggattak ködbe burkolózó múltamról, éveket élhettem békésen társaságukban, s sorsomat olyannyira szívükön viselték… De vajon megérdemlek jómagam ilyesfajta odafigyelést, amit valószínűleg sohasem lesz alkalmam törleszteni?
Iijima-dono mégis egy nap állásajánlattal tért haza a szerény lakba, ahol egy nevesebb család a harmadik körzetben, név szerint Miyauchi-k, tanítót kerestek két fiatal gyermek számára. Itt megtisztelő bókot ejtettek el javamra, pengeéles tudásomat, s nemeshez illő hozzáállásomat firtatva. Bár jómagam kételkedtem afelől, hogy tanítói szerepben megállnám a helyem a kérést visszautasítani nem tudtam, mikor is a család vezetője maga személyesen keresett fel, s kért meg, hogy járuljak hozzá utódai oktatásához cserébe gazdag honoráriumért, melyet szerencsére sikerült lejjebb alkudnom, félek nagylelkűsége elködösítette ítélőképességét és túlontúl nagyra becsülte tudásomat. Ugyan kérdésére, hogy miképpen lehetek tisztában az etikett fortélyaival, a művészet rejtelmeivel, a kardforgatás trükkjeivel… minderre képtelen voltam felelni, de büszkén állíthattam, hogy magát Soul Societynak nevezett világról attól az embertől tudok, ki szárnyai alá vett és tetőt adott fejem fölé, vagyis Iijima-donotól volt szerencsém mindent megtudni. Bár mint tanítom, csak ajtót nyitott nekem, hogy lehetőségem adasson megismernem e világot, s okulnom belőle. Így jómagam sem tehetek mást, mint feltárok a fiatal hallgatóság előtt egy új, ismeretlen helyet, amelynek kutatására és értelmezésére vagy elszánják magukat, avagy önön kárukra eltekintenek felőle. Vajon eme tanítványok mely ösvényt fogják választani jövőjük alakításához; tettem netán csalódást, vagy tán’ örömöt fog hozni magával?
A család kellemes környezetet biztosított számomra, s már a halállal teli világról egyre inkább hittem, hogy álom, mintsem ez, melyben új életet ismerhettem meg nap, mint nap. De az sem szem elől tévesztendő, hogy netán csak én akartam ezt hinni, s menekülni kívántam attól a világtól, mely szenvedést és kínt hordozott magában. De mely ember nem menekült volna el előle? Csupán a mögötte megbúvó kincset nem fedeztem fel, Iijima-dono tanácsa azonban szokatlan volt, mikor oly’ sok év után megosztottam vele eme kísérteties látomásokat, melyekből reggelente feszülten ébredtem. Soul Society különleges helyéről beszélt, s a Lélektovábbképző Akadémiáról, melyet a különleges álmok megfejtéséhez való megoldásnak, egy kulcsnak vélte a megfejtéséhez. Tanácsa bölcs volt, s elgondolkodtató, de egy katonai szervezet, ami hatalmas elvárásokat igényelt az odamerészkedő lelkektől, egyáltalán nem hittem volna, hogy egy olyan tanult személy, mint jómagam, ki inkább a művészetekben és könyvekben leli nagy örömét és abban, hogy a fiatalkorúakat okítja, megállná ott a helyét. De, hogy maga Miyauchi-sama is örömét lelte volna abban, ha legalább megpróbálnám a felvételi vizsgát elvégezni. Nos, az igazán nagy meglepettséget okozott, s eme első lépést, ha nem tettem volna meg kérésére, elképzelhető, hogy most is csak egy egyszerű rukongai tanító lennék. Mint oly’ bölcsen mondták egykoron, ami jön, el kell fogadni, ami megy, el kell engedni.
A felvétel sikeres elvégzése csupán a kezdetett jelentette egy olyan ösvényen, mely érdekes titkok feltárását hozta magával, mint például különös álmom megfejtése, melyet egy magát Zhōunak nevező ifjú hölgy mesélt el. Bőre fehér volt, haja sötét szín, s hosszú, melyben különböző arany ékszerek tündököltek, öltözéke bár elegáns volt megfelelő viselésére nem fordított különösebb figyelmet. Kezében egy erhu hangszer pihent, s szórakozottan pengette azt, miközben kellemes hangon eltársalgott velem. A rejtélyes kisasszony sokat tudott egy fiatal pillangóról, ki egy álomban élt, s nem akart felébredni, de mikor az álom elhagyta szemét, nem tudta eldönteni, hogy azaz álom volt a valóság, melyben most él, s éppen álmodik, vagy ez a valóság, s eddig álmodott? A két dolog javában különbözik egymástól. Nos, Zhōu, te mit gondolsz erről? Érdemes új tapasztalatokat gyűjtenünk egy ismeretlen világról, szokásról?
xXx
A szél által meglendített szélcsengő hangjára néztem fel, számban pihenő aranysárkány fejjel végződő pipát elemelve számtól. Fejemet támasztó kezemet megszabadítva eddigi terhétől dűltem hátra a székben, melyben eddig pihentem. Jócskán elszállt az idő felettem, míg a kérelmet írtam az 1. osztag vezetőségének áthelyeztetésemmel kapcsolatban. Elgondolkodva lapozva végig a dokumentumokat, melyet hozzácsatoltam a levélhez, ezek tartalmazták vizsgaeredményeimet az akadémián, s a hivatalos engedélyt arról, hogy évekig csak feltételesen szolgáltam eme osztagban az ifjú Bot-chan tanítása okán, melyet a Miyauchi családnál kellett még pár évig végeznem. S örömmel láttam el ezt a kötelességet, de édesapjának is be kellett látnia, hogy a fiatal kisasszony már nem gyermek, s nagyobb szabad teret igényel. Illetve nem kizárólagos, hogy még Iijima-dononak is igaza van abban valamelyest, hogy talán saját életemmel is foglalkoznom kellene egy keveset. De ez nem túl önző gesztus, csak a saját javamat nézni? Vagy ennyi azért megengedett még jómagamnak is? “Mikor a szépet megismerik,
felbukkan a rút is;
mikor a jót megismerik,
felbukkan a rossz is.
Lét és nemlét szüli egymást,
nehéz és könnyű megalkotja egymást.
Ezért a bölcs
sürgés nélkül működik,
szó nélkül tanít,
nézi az áramlást és hagyja, nem erőlködik,
alkot, de művét nem birtokolja,
cselekszik, de nem ragaszkodik,
beteljesült művét nem félti,
s mert magának nem őrzi:
el nem veszíti.”
(írta: Lao-ce) |
|
