Pillanatról pillanatra úgy tűnt, mintha az idő egyre lassabban telt volna. Mindössze pár perc volt a munkaidőmből hátra, de úgy éreztem, hogy soha sem ér véget, pedig csak ennyi választott el attól, hogy a megérdemelt szabadnapomat elkezdhessem.
Kivételesen terveim voltak erre a bizonyos napra. Kikapcsolódásom színhelyéül az Alpokat választottam. Így a tél közeledtével egyszerűen vonzottak a hólepte csúcsok és a kihívások is, amiket nyújtani tudtak a számomra. Arról nem is beszélve, hogy megtanulhatok hódeszkázni. Igaz, ennyire nem szokta lelkesedni egy kihívásért, de ez most annyira felcsigázott, hogy a vérem csak úgy pezseg, mintha egy sütőben ülnék.
Már csak pár másodperc volt hátra, mikor nekiláttam összeszedni az asztalomon hányódó iratokat. két felé rendeztem őket. z egyik egy darabig még az asztalomat fogja díszíteni, míg a másik stóc papírt magamhoz vettem, hogy útközbe be tudjam adni őket a hadnagynak, hisz most már az ő hatáskörébe tartoznak.
Nem kis utánajárásba került, de sikerült engedélyt szereznem arra, hogy a szabadnapomat az emberek világában tölthessem.
- Azt hittem, hogy sohasem jön el ez a pillanat. - mondtam csak úgy magamnak, miközben az egyik sziklakiszögellés* tetején állva egyik kezemmel beletúrtam a fekete hajamba, mialatt másikkal hódeszkámat fogva néztem a lélegzetelállító panorámát. Végül a fejemre húztam a sapkát, feltettem a síszemüveget és felcsatoltam magam a hódeszkára. Nincs is érdekesebb dolog a hosszú tél alatt annál, mint hogy hódeszkázással veszélyeztetheti az ember fia a testi épségét az adrenalinbomba érdekében.
- Juhú! - indultam el a friss hóval bevont hegyoldalon. Velem egyszerre indult el az az ember is akivel itt ismerkedtem meg. Habár közös nyelv nem volt amit beszélhettünk. Valami fura nyelven beszélt és olyanokat mondott, hogy nájsz és, hogy gúd. Tisztára kínai volt nekem. Viszont amit kellett azt kézzel-lábbal elmutogattuk egymásnak, meg feltételezem, hogy katonaember vagy legalább volt, mert a kézjeleket ismerte. Ez már egy jó közös kiindulási pont volt. Ugyanakkor ő volt az, aki gyorstalpalót tartott nekem hódeszkázásból.
Az embereket és más természetes objektumot kerülgettem és ahol lehetett valami jó kis trükköt hajtottam végre, csak úgy az élvezet fokozásának kedvéért.
Végül eljött az a pillanat, hogy megtapasztaljam az esés viszontagságait. Természetesen, lévén első esésem volt a gyorstalpaló után eléggé impozánsra sikerült. Valami kis nyavalya futott át előttem. Valami motkány lehetett, mert nagyobb volt egy mókusnál, de úgy nézett ki, mint egy mókus. Azt hiszem. :/
A lényeg, hogy hatalmasat zúgtam és kis idő múlva egy élő hógolyóvá változtam. Nem mondom, ennek is megvolt a maga naiv bája, hisz olyan volt, mintha egy hatalmas gumilabdában lettem volna, bár az első tíz kör kissé fájdalmas volt, de azontúl már élveztem és örültem annak, hogy reggelire még nem ettem semmit.
A hosszú utazás után egy kicsit kómásan nyitottam ki a szememet és éreztem, hogy valami nyomja a mellkasomat. Az első dolog amit észrevettem az az volt, hogy feltehetőleg lezuhantam egy barlangba, a másik pedig az, hogy nem vagyok egyedül. Egy gyönyörű szép lány feküdt rajtam. Egy pár pillanatig elnézegettem, míg az agyam nem kapcsolt, hogy esetleg szólni kéne, hogy szálljon le rólam, mert egyrészt nem ismerem, így ez a bensőséges kapcsolatra utaló póz eléggé kompromitálóan hat, másrészről nem maradhatunk itt egész nap, ugyebár.
- Ömm.. elnézést kisasszony... - értem hozzá finoman a vállához, hogy ha esetleg kiütődött volna akkor ezzel magához térítsem valamennyire. Legalább egy annyira, hogy ha más nem, akkor szembenézzen velem és megvizsgálhassam, hogy van-e normális agyműködése, vagy sem. Azt viszont reméltem, hogy más emberkék nem jöttek a hógolyómmal együtt velünk, mert már egy ember ártatlan belekeverése is sok, nem hogy ha még többen lennének...

Álmomban sem gondoltam volna, hogy egyszer csak itt találom magam egy síparadicsomnak nevezett hely kellős közepén, ráadásul póttestben, méghozzá a juunibantai tisztjeinek kedvéért. Egek, mibe csöppentem már megint? ^^” Az egész azzal kezdődött, hogy ifjabbik Yoshida-san, aki jelenleg a kapitányi pozíciót tölti be, a mi osztagunkhoz ugrándozott be. Igazság szerint a harmadik tisztet kereste, de mivel csak én voltam ott, nekem adta elől abbéli kívánságát, hogy valaki jöjjön el ide, Európába, hogy neki elvégezzen egy-két megfigyelést. Igazság szerint, eleinte azt hittem, az ifjonc kapitány tréfálkozik, de efelől csalódnom kellett. Mi több, a juunibantai korábbi hadnagya, idősebbik Yoshida-san megkért egy-két felszerelés tesztelésére. Ez volt az a pont, ahol végképp kezdtem elveszíteni a fonalat, és megfogalmazódott bennem a gyanú, miszerint a fiatal kapitány eleve ezért jött a hadnagyi irodába, ahelyett, hogy Kaminari-sant kereste volna. ^^” Valamiért kétlem, hogy a 12. osztag kapitánya komolyan gondolta volna a haviszörny-vadászatot, és azt, hogy egy másik osztag hadnagyát küldje élővilág-megfigyelésre. Mindezek ellenére nem ellenkezhettem már, és ráadásként szembe kellett néznem ama kellemetlen ténnyel, hogy póttestben kell mindezt véghezvinnem. Gyűlölöm azt a vackot. ^^” Ennek ellenére teljesítettem a kérésüket, bár fogalmam sincs, Yuko-san mit szeretne tesztelni, és mire jó az a virág alakú, zöld bross, amit egyebek közt rám aggatott, de majd bizonyára elválik idővel. Reményeim szerint nem szükséges túlzottan sokáig itt maradnom.
Ennek ellenére, azt hiszem, az emberi öltözékkel kapcsolatban nem panaszkodhatom. El kell ismernem, egész kényelmesen és csinosan sikerült összeválogatni a különböző ruhadarabokat, de ezt nem a juunibantai taichou számlájára kell írnom, hanem Yuko-san közreműködésének köszönhetem. Nadrágot persze továbbra sem vagyok hajlandó hordani, még ebben az alapjában véve is kényelmetlen póttestben sem, úgyhogy most is kimondottan… nos, lányos megjelenéssel büszkélkedhetem, bár az időjárási viszonyok ezt nem igazán teszik indokolttá. Sóhajtva veszem tudomásul, hogy a két Yoshida-san jóvoltából jelenleg az otthonomtól igen távol kell ügyködnöm, ráadásul azt sem igazán tudom, mint, mert efelől pontos tájékoztatást egyikük sem adott. ^^” Nem szeretnék panaszkodni sem nekik, sem másnak, de kicsit több szervezőkészséget várnék el attól az osztagtól… vagy kicsit több bizalmat egy másik osztag hadnagya felé. ._.
Kicsit lejjebb húzom a kötött sapkát, hogy funkcióját jobban betölthesse, vagyis a fülemet melegíthesse egy kicsit. Nem gondoltam volna, hogy lesz még olyan, mikor ennyire hűvös tájon járkálhatok. Szép lassan ismételten körbepillantok a környéken. Így, sokadszor megszemlélve talán nem is olyan kilátástalan és kellemetlen a helyzetem, mint azt nem is olyan régen gondoltam. Legalábbis a remény haloványan pislákoló sugara lassacskán feléled bennem eme üggyel kapcsolatban. A távolban több felnőtt és gyermek játszik az örök hó birodalmában, noha még nem kezdődött el a síszezon… azt hiszem. Nem igazán követem nyomon, hogyan telik az idő errefelé. Sosem érdekelt igazán. Ahogy tekintetem két fiatalra vetül, akik egy hóember építésével vannak elfoglalva, nekem is eszembe jut, mit akartam kipróbálni valamikor régen. Így hát hanyatt vetem magam a mély hóban, és hozzálátok a hevenyészett hóangyal megformálásához, még akkor is, ha tudom, később meg fogom bánni, hogy a hó által benedvesítettem öltözetemet. A művelet végeztével felpattanok és sietve leporolom magam, majd elindulok, hogy kicsit eltávolodjak a fogadótól, és kapcsolatba lépjek Yuko-sannal. Ideje lenne már elkezdeni a kísérleteit, nem igaz?
Ekkor azonban váratlan fordulat következik be – és úgy vélem, a fordulat szó itt nyugodtan alkalmazható szó szerinti értelmében is. Ugyanis egy hatalmas hógolyónak látszó valamit vélek felfedezni, mely a lejtőn lefelé gurulva közeleg. A megdöbbenéstől elkövetem azt az igencsak amatőr hibát, hogy nem ugrom félre, mivel nagy naivitásomban azt feltételezem, csupán a szemem káprázik. Hát ez úton is be kell ismernem: tévedtem. ^^” A guruló förgeteg nagyon is valóságos, mi több, magával ragadó élményt nyújt – ismét csak szó szerint. Felettébb szédítő egy kaland, nem igaz? Cseppet zúg is a fejem a röpke utazás után, így szemeimet összeszorítva próbálom összeszedni magam, valami puha dolgon fekve. A leggyanúsabb az egészben, hogy a hóval ellentétben nem tűnik fagyosnak. ._. Azt hiszem, ennyiből már sejthetném is, hogy valami nincs teljesen rendben a szituációval. Mit teljesen? Sehogy sem akar ez stimmelni. Egyik kezem épp zúgó kobakomhoz emelem, mikor másik vállamhoz hozzáér… valaki. O_O” Na ez már kezd egy kicsikét több lenni a soknál, és hiába ez az iszonyatos szédülés, olyan gyorsan emelkedem ülő helyzetbe és hátrálok el a hang tulajdonosától kissé rákjárásra emlékeztető mozgásformában, amennyire csak tudok. Még szerencse, hogy arcomon nem sok jelenik meg a döbbenetből, csupán az enyhe pír jelzi mérhetetlen zavaromat, ahogy végiggondolom, pontosan hol is kellett lennem nem oly rég. Egek, mibe keveredtem már megint? Remélem, Yuko-san kihúz a problémás szituációból, ha arra kerül a sor. ^^” Bár, ahogy egyelőre elhallgattam, annyi pozitívum csak akad a helyzetben, hogy azonos nyelvet beszélek a – feltételezhetően – korábban hógolyó foglya volt személlyel.
Végre sikerül megnyugtatnom magam annyira, hogy körülnézzek ezen az új helyszínen. Az az érzésem, nem éppen nyitott téren vagyunk, és ebben a tapogatózásom során sziklafalba ütköző kezem is megerősít. Még mindig forog egy kicsit velem a világ, de ettől függetlenül a fal támasztékát kihasználva megpróbálok talpra állni.
– Elnézést az iméntiért. Nem volt szándékos… – szólalok meg ügyködésem közepette. Hát igen, azt hiszem, valahogy túl kellene élni az előbbit, és ki kéne jutni innen, mert valahogy a kiutat jelen pillanatban nem látom. Igencsak bosszantó, főleg ha eszembe jut, ebben az átkozott póttestben kell megoldanom a dolgot. ^^” Viszont ahogy így jobban végigmérem társaságom, kísérteties a hasonlósága az ichibantai sansekijével. O.o Lehetséges volna, hogy akaratlanul éppen azzal a tiszttel futottam itt össze? Az volna aztán a különös véletlen, nem igaz? Mély levegőt veszek. - Bocsánat, talán különös kérdés, de véletlenül nem Amatsu Shin a becses neve? – azt hiszem, ennyire kínos helyzetbe még életemben nem kerültem. És ez csak egyre rosszabb lesz minden shinigamiként eltöltött évvel… bizonyára öregszem. ._.

Őszintén szólva, valahol bennem valami, örült volna, ha a lány huzamosabb ideig pihent volna rajtam. Nem mintha nagyon odalennék azért, hogy a végtagjaim elzsibbadjanak, pláne egy ilyen helyen, de azt hiszem, hogy vannak dolgok amiért fel tudtam volna áldozni mindezt.
- Semmi baj. nekem kéne elnézést kérnem, hisz feltehetőleg énmiattam kerültél ide. - ültem fel és csupán csak akkor vettem észre, hogy közös nyelvet beszélek ezzel a szép lánnyal. Közben még időben kapcsoltam, hogy attól hogy szabad napom van, az udvariasságom nem kell még szabadságon legyen, így odasiettem és kezemet nyújtva felajánlottam, hogy segítsem a lábra állási kísérletét.
- Ömm... igen. Honnan ismersz? - lepődtem meg azon, hogy a nevemet felhozta. Az hogy ismer így név szerint két dolgot engedélyez meg az elmémnek, hogy leszűrön egyből. Vagy körülbelül 150 éves a lány és emberi életemből ismer, vagy shinigami. Azt hiszem, hogy az utóbbi lehet a helyes válasz, már csak azt kéne kideríteni, hogy honnan ismer, hisz nem vagyok híres és remélhetőleg egy hírhedt alak sem. nem emlékszem, hogy bármi olyasmit tettem volna ami miatt rossz hírnevem születhetett volna.
- Talán el kéne indulnunk egy kijáratot keresni. - vetettem fel az ötletet, miután felsegítettem a lányt immáron teljesen és elkezdtem a hógolyómaradványokban keresgélni. Szerencsére az általam keresett két kis hócsákányt sikerült megtalálnom és egy kis megnyugtató pörgetést követve visszahelyeztem őket az övemre. nem lett volna tanácsos elveszíteni, hisz jelenleg semmi sem az enyém ami rajtam van, vagyis úgy értem, hogy a hócuccokból nem, így a csákányok sem.
- Jut eszembe, tegeződhetünk is, mármint akarom mondani, hogy tegezhetsz is, hisz nem vagyok olyan pozícióban, hogy magáznod kelljen és különben is, szabadnapon vagyok. - szóltam a lányhoz, miután mellé sétálva felajánlottam neki a kezemet, hogy belekarolhasson ha gondolja és elkezdhessük a kijárat keresési expedíciót.
- Neked is szabadnapod van, hogy itt vagy? Ha igen, akkor bocsi, hogy elrontottam a napod azzal, hogy egy hozzám hasonló idiótával kell barlang expedícióznod. - érdeklődtem és valltam valamelyest színt, hisz idiótának valóban idióta voltam. Biztos, hogy megőrülnék, ha még egy hölgynek miattam kellene megsérülnie. Azt nem hiszem, hogy el tudnám viselni úgy, ahogy azt egy normális személynek elkellene.
- Várj. - fékezek le miután egy tiszta jégterembe érünk, hisz biztos ami biztos jobb ha én megyek előre. Ha korábban elfogadta a felajánlásomat, akkor finoman a kezére téve a kezem szabadítom ki a karomat, hanem csupán szóban figyelmeztetem. ezt követően pedig elindulok a sima felületen. Szerencsére a megérzésem nem tévedett és sikeresen felfedeztünk egy óriási földalatti fedett jégpályát. Egy-két kör megtétele után visszatérek a társaságomhoz és mindkét kezemet felé nyújtom.
- Gyere, próbáld meg. Segítek. - mosolygok rá, miközben a közös korcsolyázás lehetőségét ajánlom fel neki. Ha már ilyen mostoha helyre kerültünk, legalább egy kis élvezetet vigyünk a dologba. Meg különben is, minél több időt töltök el a lánnyal, annál szebb emlékként marad meg mindez a fejemben.
- Remélem tényleg nem haragszol azért, hogy ilyen helyzetbe sodortalak, de biztos, hogy van ebben a helyben is megannyi élvezhető lehetőség és remélhetőleg miután jól kiszórakoztuk magunkat itt, akkor megtalálva a kijáratot távozunk. - szólaltam meg megint, ha elfogadta az újabb felajánlásomat, akkor épp korcsolyázás közben, természetesen úgy, hogy a figyelmem nyolcvanöt százalékát arra koncentrálva, hogy ügyeljek, hogy véletlenül se eshessen el, még akkor sem, ha cserében én kell elessek. Ha esetleg nem fogadná el, akkor a közelébe leülve hozom fel a dolgot. Természetesen azért egyik lehetőség mellett sem hagyom ki azt, hogy a szépségében gyönyörködjem. Most sajnálom, hogy nincs nálam a napszemüvegem, mert így ki fog égni a szemem a lány miatt. ._.

A hűvös sziklafalnak simulva lassan kezd helyreállni a légzésem a korábbi heves megdöbbenés után. Mi tagadás, kisebb sokként ért, hogy nem csak engem ragadott el az a nem mindennapi szerkezet, vagy különös lavina… nem is tudom, minek kellene neveznem. A lényeg, hogy érdekes élmény volt. Olyasfajta, amit lehetőségeim szerint azért nem ismételnék meg, ha módom van rá. ^^” Ettől függetlenül elfogadom a segítséget a felállásban, és finoman megrázom a fejem, jelezve, semmi baj. Amúgy sem hinném, hogy valóban az ő hibája volna. Ilyesmi bármelyikünkkel előfordulhat. Ugye? Mindegy, nem számít, a baleseteket a magam részéről igyekszem a véletlennek betudni, minden esetre felettébb érdekes a tény, hogy éppen itt és éppen most kell a juunibantai sansekijének tesztelnem, ráadásul fogalmam sincs, micsodát… erről majd mindenképpen el kell beszélgetnem Yuko-sannal odahaza. ^^”
– Azt hiszem, volt már szerencsénk egymáshoz odahaza, futólag. Jelentés-ügyek, tudja… – próbálom halvány mosolyommal leplezni zavaromat, több-kevesebb sikerrel. Sejtelmem sincs, hogy lehetne helyzetem a jelenleginél is kínosabb, már ha egyáltalán lehetne valami által az. Egyáltalán: nem csak a szemem és a véletlen csalt meg, és ez a fiú valóban az, akinek én gondolom? Eh, ha nem, akkor csak még kellemetlenebb az ügy, mint azt hinném… de annak is megvan a maga előnye: úgysem fog érteni semmit abból, amit mondok. Ha pedig valóban az ichibantai egy tagjához van szerencsém, akkor elég lesz ittlétem okát megjelölni, és szerintem nem lesz komolyabb probléma azzal, amire utalok. Már ha egyáltalán ilyesmi szóba kerül majd kettőnk között.
Kijelentésére bólintok. Jómagam is gondoltam már rá, hogy meg kellene keresni a kijáratot, vagy legalább egyet, ha van itt ilyesmi. Nem áll szándékomban itt maradni, és ahogy elnézem, jelenleg a Yuko-san által rám aggatott, kiegészítőnek álcázott adóvevő készülék is zárlatos, vagy épp átmenetileg üzemképtelen. Nem igazán értek az ilyesfajta ketyerékhez, de nagyon remélem, előbb-utóbb azért használható állapotba kerül. Arra az eshetőségre, ha minden kötél szakadna és minden más lehetőség kiesne, talán ő majd képes lesz tenni valamit. Én legalábbis ebben bízom. Közben némiképp oldalra billentett buksival figyelem, amint Amatsu-san előkeres valamit a hóból, majd kis bemutatót tartva a helyére rakja a tárgyakat. Én ez idő alatt egy szót sem szólok, csupán figyelek.
– Rendben. És kérlek, bocsáss meg, azt hiszem, elmulasztottam bemutatkozni. Mei vagyok – mosolyodom el egy cseppet ismét, miközben elfogadom felém nyújtott karját, hogy oldalán indulhassak a kiút keresésére. Végülis, ha egyikünk elcsúszik, esik a másik is. Teljesen logikus lépés. Ám így akkor is stabilabbnak érzem a lában alatt a talajt, hiába tudom, biztonságérzetem mennyire hamis. Kérdésére azonban mindössze homlokomra csapok szabad kezemmel és annyit fűzök hozzá: - Juunibantai felkérés… – sóhajtok, és tartok egy kis szünetet, mielőtt folytatnám. - Én nem bánom. Így egyszerűbb, mint azt sem tudni, mihez kellettem a két Yoshida-sannak – legyintek végül, Amatsu-san… akarom mondani, Shin-san oldalán lépkedve a barlangban, felváltva nézve a lábam elé, valamint társamra. Voltaképpen rosszabbul is elsülhetett volna ez az egész. Bár Yuko-sant ismerve, még bármi lehet ebből az egészből. Egyre kevésbé hiszem ugyanis, hogy ittlétem és találkozásunk a puszta véletlen műve volna. Inkább pontosan kidolgozott számítás, csak a célját nem ismerem. De persze mindez csupán gyanú, semmi bizonyítékom nincs a feltételezésem valóságtartalmát illetően. Talán tanácsosabb lenne befejeznem elmélkedésem, mivel ha Shin-san most nem állít meg, minden további nélkül haladtam volna előre. Így azonban kisebb csodálkozással kapom fel a fejem és tekintek kicsit előrébb, majd oldalra billentett fejjel a fiú felé, miközben elengedem a karját. Nem egészen értem, mit akar csinálni, és csúszkálásait a jégen szintén enyhe döbbenettel figyelem. Mennyivel egyszerűbb volna néha a gondolatolvasás.
Mikor visszaér és felém nyújtja kezeit, csak kérdőn nézek rá. Ezt most tényleg komolyan gondolta? Nem ismerek semmilyen téli sportot. ^^” Nyelek egyet, s végül mégis elfogadom a kezét, bár kissé bizonytalanul és tétován. Félve lépek fél lábbal a jégre, majd másik lábamat is a csúszós felületre helyezem. Eddig semmi gond, mégis tartok egy picit ettől az egésztől. Nem is ok nélkül, a következő lépésnél sikeresen neki is csúszom szegény sorstársamnak. Ilyen az én formám. ^^”
– Elnézést, nem vagyok valami nagy korcsolyázó… – mint a mellékelt ábra mutatja, kimondottan enyhén fejeztem ki magam a képességeimet illetően. Ilyen előzmények mellett pedig már gondolatban sem merek reménykedni a további csetlések-botlások mellőzésében. Csak egy mély légvétel után merek tisztességes távolságba hátrálni a fiútól. Jelenleg ő jelenti az egyetlen biztos talajt, és így elég nehéz nem ragaszkodni a közelségéhez a kelleténél jobban. De még mindig jobb annál, mintha egy barlangi tó lenne. Erre a gondolatra azt hiszem, ösztönösnek is nevezhetően húzódom közelebb Shin-sanhoz. Egyszerűen csak azon kapom magam, hogy ismét a tisztes távolságon belül tartózkodom, és ez egyáltalán nem jellemző rám. Mindennek tetejében itt bénázom mellette, és egyetlen rossz mozdulattal bármikor el is ránthatom. Még soha nem voltam ennyire zavarban saját magaviseletem miatt. Nem tehetek róla, nem szeretnék sem elcsúszni, sem elesni, magamat összetörni meg végképp nem. Így hát akár tudatos, akár nem, csaknem úgy kapaszkodom ebbe a fiúba, mintha mentőöv lenne, melyet a fuldoklónak, jelen esetben nekem dobtak. Különös érzés ennyire kiszolgáltatottnak lenni. Mert az vagyok, miközben ennyire támaszkodom valakire, akit csupán látásból ismerek. Némiképp talán tartok is ettől. Talán pont ez az oka annak, hogy ismét megcsúszok, épp mikor Shin-san megszólal, csupán ezúttal nagyobb lendülettel tántorodok neki, mint a korábbi esetben – ha nem figyelt eléggé, ettől könnyű szerrel elborulhatunk mindketten.
– Ne haragudj, már Shizuka-chan is említette, hogy az egyensúlyérzékemen csiszolni kellene… – szabadkozom azonnal, amint észreveszem magam, mindegy, milyen helyzetben vagyunk éppen. Bár azzal, hogy ennyire kiadtam magam, saját magam hozom zavarba. Nem való nekem ez a bezártság. ^^” - Nem sodortál semmibe, ami miatt sajnálkoznod kellene, Shin-san – válaszolok az eredeti kérdésre, halvány mosollyal arcomon. Tényleg nem érzem szükségesnek szabadkozását, így jelenleg ezt csak bátorításnak tudom szánni. Ezek után azt hiszem, ideje volna tovább haladni. Így hát igyekszem az átellenes oldalra irányítani csúszkálásunkat – ha korábban sikeresen elestünk, akkor persze felállás után. Csak ekkor veszem észre, mennyire kapaszkodtam a fiúba. Pont akkor, mikor elengedem a kezét, mivel lábam ismét szilárd talajt ért. Azonnal le is sütöm szemeimet, és a hajammal kezdek babrálni. Rég viselkedtem ennyire esetlenül. Ezt rangomból adódóan meg sem engedhetném magamnak, s mégis, most egy ilyen mindentől elzárt helyen, messze az otthonomtól pont olyan törékeny és gyenge vagyok, mint bármelyik halandó.
Efféle gondolatokkal fejemben indulok tovább csendesen, s azon ritka alkalmak egyikét tapasztalom, midőn a hallgatás csak jobban feszélyez, mint bármely kimondott szó.
– Anou… Azt mondtad, szabadnapon vagy… megkérdezhetem, mi volt az eredeti terved? ^^” - teszem fel gyorsan az első kérdést, ami eszembe jut. Mit ne mondjak, nem épp a legfrappánsabb, de a semminél jobb, és talán arra épp megfelel, hogy elűzze kettőnk közül ezt a kellemetlen csendet. Ez után már csak alig pár lépést teszek meg, és felfigyelek a jelenleg hangosnak ható, tipikusan rezgést jelző hangra. Csodálkozva torpanok meg és nyúlok kabátom zsebéhez, hogy előkeressem a lélekmobilt, melyet még a juunibantaiban sóztak rám, ideküldésem előtt. Nem igazán értem, mit szeretne Yuko-san pont most, minden esetre igyekszem megszemlélni a kijelzőjét. A kiírt adatoktól azonban csak elkerekednek szemeim a döbbenettől: ezeket az információkat én nem tudom értelmezni. Sejtelmem sincs, mit művelhetett a két Yoshida-san, de valami nincs teljesen rendben ezzel a készülékkel. Már most megjegyzem magamnak, hogy amint visszaérek, megkérem őket a standard készülék visszaállítására, mert ez így valahogy nehezen kezelhető.
Kisebb sikkantással ugrok egyet, amikor hirtelen nagyobb mennyiségben valami jéghideget érzékelek tarkóm környékén. Első feltételezésem az lenne, hogy valamikor hó került a ruhámba, csak ezzel egy a probléma: azt már jóval korábban leporoltam magamról. Feltekintek a barlang mennyezetére és a csöpögő jégcsapra, valamint a korábban felettem elhelyezkedő helyére, majd vissza a lélekmobilra. Nem tudom, mi történhetett, de szerintem ez idézte elő a jelenséget. Meg is próbálom valahogy kikapcsolni a rajta futó programot, és kivételes szerencsémre ezúttal nem kell percekig bíbelődnöm vele.
– Bocsánat, fogalmam sincs, mi volt ez az imént… – fordulok vissza Shin-sanhoz szabadkozva. Ezt viszont mindenképpen fel fogom emlegetni Yuko-sannak, mert erősen kétlem, hogy ezeknek a készülékeknek ilyesmit kellene csinálniuk. ^^”

Számomra kissé kellemetlen, hogy ennyire támaszkodnom kell valakire, különösen ha az illetőt alig ismerem. De szükséghelyzet szükségmegoldásokat kíván, és azt valamiért cseppet sem bánom, hogy nem kell a jégen fekve, ne adj isten a munkatársamon vagy éppen alatta landolnom. Ha már az a megoldás is működik, hogy szorosan tart, ameddig megtaláljuk az egyensúlyt ismét. Azt hiszem, nem véletlen, hogy ezek után szinte menekülőre fogom, már ami a stabil talaj megtalálását illeti. Az itt kapott bókra enyhe pír önti el arcomat. Nem igazán tudom, erre mit is kellene felelnem, vagy egyáltalán szükséges-e mondanom bármit is. Inkább csak követem lépteit utunk következő állomása felé. A jeges vizes fiaskó miatt pedig csak még inkább zavarba jövök, különösen a furcsán működő kütyü miatt. Csak remélni merem, hogy Yoshida-san többi szerkentyűje nem fog megbolondulni, ameddig itt tartózkodunk. Sejtelmem sincs, mit csinál egy barlang azokkal a rém bonyolult eszközökkel. Egyszerűen nem értek hozzájuk, sosem foglalkoztattak. Azonban eme baleset arra tökéletesen alkalmasnak tűnik, hogy pár lépés után fázósan karoljam át magam. Ez a hideg zuhany, hogy úgy mondjam, igen kellemetlenül érint. Hogy precízek legyünk, az utóhatásaival van bajom. Az egyelőre még visszafojtható didergéssel és hasonlókkal. Még az agyam is lassabban fog, hiszen csak most kezd tudatosulni bennem, pontosan mire is utalt az imént Shin-san a rossz hírt tekintve. Nos, kénytelen leszek elismerni, valóban nem épp kecsegtető ösvény áll előttünk.
– Nem szükséges fölösleges nehézségeket vállalnod miattam – próbálom azonnal hárítani felajánlását, mert azért ez mégiscsak… nem is tudom. Amolyan bizalmi kérdés, amihez még nem ismerem őt eléggé. Inkább gyorsan végigmérem, hogy kikövetkeztessem, mire is készül. Bár ezt kissé nehezíti, hogy még fogaim vacogását is el kellene nyomnom. ^^” Kellemetlen. – H-ha úgyis belevágod a csákányt a falba, akkor talán tudlak majd követni… lesz miben kapaszkodnom… – hogyne, és mindjárt repülni is megtanulok. ._. De mit mondhatnék? Hadnagy létemre nem akarok egy szerencsétlen, menthetetlen kislánynak tűnni, aki csak bénázni képes. Az súlyosan károsítaná az önérzetemet. Mindezek ellenére még engem is meglep, milyen könnyen enged az én akaratomnak. Vagy csak szórakozna velem? Nem igazán értem, de megkönnyebbülten sóhajtok. Csak nem fogok hibázni… remélem. ._.
Kicsit közelebb megyek a jégfalhoz. Egyik kezem hozzáérintem. Azt hiszem, kicsit meggondolatlan voltam. Tartok tőle, az ujjaim le fognak fagyni, mire felérek, de végülis… már egyszer meghaltam, ennyitől csak nem dőlök ki. Sóhajtok. Visszakozni már nem fogok. Inkább csak nézem, ahogy Shin-san elindul felfelé, kis lyukakat hagyva kapaszkodónak. Ehh, úgy érzem, tényleg túl nagy fába vágtam a fejszém, hogy képletes kifejezéssel éljek. ^^” De nem, nem fordíthatom most már vissza. Tisztes távolságból próbálok elindulni utána, és bár eleinte nagyon nehéznek tűnik megtartani magam és még a lábammal is megtámaszkodni, azért pár „lépés” után úgy érzem, nem is olyan rossz ez… vagyis nem lenne az, ha nem lenne ennyire eszméletlenül hideg. Ám még ez sem okozna akkora problémát, ha nincs az a korábbi zuhany, amitől amúgy sem volt melegem, már akkor sem, amikor elkezdtük ezt a túrát. Nyilván várható volt, hogy előbb-utóbb megcsúszok, vagy képtelen leszek megtartani magam. Csak azt nem értem, ezt a bénázást miért nem az első egy-két méteren vezettem elő, ott még össze se törtem volna magam különösebben. Azonban a pont, ahol végül az a várt hiba beüt, kicsit magasabban van annál, hogy szépen tudjak landolni. Be is hunyom a szemeim, és nyilván elhagyhatja ajkaimat egy meglepett kis sikkantás is, mert nem épp a barlangi talajon landolok, hanem valami sokkal puhábbon. Szinte ösztönösen karolom át az engem elkapó Shin-san nyakát, és bújok oda hozzá pár rövid pillanatig, ameddig magamhoz térek ebből a megrázkódtatásból. Ó, édes istenem, mégis mit művelek? O.o” Mikor észbe kapok, és már amúgy is stabil talajon van a lábam, el is hátrálok pár lépést.
– S-sajnálom… I-igazad volt… – szólalok meg lehajtott fejjel, kicsit dideregve. Csak most kezd feltűnni, mennyire fáztam nemrég, amikor már van pár másodpercnyi tapasztalatom arról is, milyen volt a karjaiban. Pár fokkal biztosan melegebb… Azt hiszem, kezdek megfázni, és ez már a hozzá tartozó láz. ._. Vagy legalábbis az előfutára. A gondolkodásom szempontjából teljesen mindegy. Azt sem tudom, mikor voltam beteg utoljára, és egyáltalán mivel járt. De az biztos, hogy az előbbi nem volt józan gondolat. Mellesleg megint elkalandozhattam, mert arra kapom fel a fejem, hogy már azt a különös övet rögzíti rajtam. Ez… így… túl közel… >///< Biztos vagyok benne, hogy egy halvány pír is megjelenik az arcomon, ahogy hallgatom a szavait, majd bólintok az utasítására és engedelmeskedem. Mintha a hideg is elviselhetőbb lenne… igen, egész biztosan kezdek lebetegedni attól a hideg zuhanytól. ._. Mi mással magyarázhatnám, hogy csak így, alig ismerve egymást, rábízom a testi épségem Shin-sanra, és vakon engedelmeskedek az olyan utasításoknak is, mint hogy kapaszkodjak belé, és ne engedjem el.
Amikor felérünk, és segít kikapcsolni azt a különös biztonsági övet, vagy mit, kicsit el is távolodok tőle, és a járat átellenes falához hátrálok. Őt is hagyni szeretném pihenni egy keveset, de ebben a szándékomban nem segít, hogy a feljutás során olyan jól sikerült megszoknom a közelségét. Talán segítene, ha egy kicsit a fagyos kőhöz nyomnám a homlokom, hogy lehűtsem magam, de ez eléggé… logikátlan lépés lenne a jelenlegi helyzetben, tekintve, mennyire fagyoskodtam nem is oly rég. De szerencsémre sikerül megállnom minden ilyen ostoba késztetést és ott maradi egyhelyben, ameddig Shin-sannak is sikerül kipihennie magát. Elvégre a munka nagy részét ő végezte, nekem csupán annyi volt a feladatom, hogy kapaszkodjak, amit lássuk be, bárki meg tud csinálni. Nem éppen egetrengetően bonyolult teljesítmény. Csak abban merek reménykedni, értelme is volt ekkora terhet rónom az ichibantai sansekijére, és tényleg sikerül meglelnünk az ösvény végén a kijáratot. Ezt hegyi barlangoknál sosem lehet tudni. Csakhogy ott nem mehetünk ki, ahol bejöttünk, ezt korábban már sikerült felmérnünk. Sóhajtok.
– Mehetünk? – érdeklődöm, amikor úgy látom, már valamelyest kipihente magát, de persze nem türelmetlenkedem. Ha valóban sikerült kipihennie a korábbi megpróbáltatást, csendben elindulok mellette a keskeny barlangi járaton, melyet helyenként vékony jégréteg borít, mintha korábban átfolyt volna itt a víz, mely a járatból kijutva és megdermedve a korábbi falat alkotta. Igazán lenyűgöző volna, ha nem foglyokként lennénk itt, valamint annak a ténynek a hiányával, hogy itt ragadtunk, akaratunk és szándékaink ellenére. Újabb sóhajtás részemről. Igyekszem óvatosan előre lépdelni, de nem igazán érzem szükségét a beszédnek.
Egy tágasabb barlangterembe érve különös mozgolódást érzékelek a rám aggatott kabát egyik zsebéből. Kicsit meg is torpanok, hogy odakapjak. Mai napon nem az első hibám, hogy elfelejtettem ellenőrizni a gigaiom öltözetének minden egyes zsebét. Tekintettel Yoshida-san korábbi kis trükkjeire… Hát, nem fogadnék semminek a veszélytelenségére sem. ._. Az ijesztő kis ketyerének azonban magától is sikerül kievickélnie emberi öltözetem zsebéből, és ahogy elnézem, azonnal önsokszorosításba is kezd. Vagy osztódásba. Nem tudom, mi erre a megfelelő szakszó.
– Yoshida-san… -_-” – emelem egyik kezem fáradtan a homlokomhoz, a másikkal pedig máris a nálam lévő lélekmobil után kapok, hogy küldjek egy üzenetet a juunibantaihoz. Vagy legalább megpróbáljam elérni a felelős sansekit. Nem igazán értem, mit művelt már megint, de a megsokszorozódott ketyerék által kiadott hangok nem igazán nyerik el rokonszenvem. Különösen az enyhe visszhangot figyelembe véve, valamint határozott menetelésüket partnerem irányába. Sóhajtok, és megpróbálok pötyögni valamit ebbe a gépezetbe. Azt hiszem, lassan időszerű lenne behoznom a technológiai elmaradásomat. - Sajnálom, fogalmam sincs, mi az a vacak… – próbálok magyarázkodni, miközben kétségbeesetten próbálok elérni valamit a lélekmobillal. Valószínűleg a véletlen szerencse műve, hogy a kis gépezetek megállnak, és a másolatok eltűnnek. Csak az eredeti marad. Megkönnyebbülten fújom ki a levegőt. – Azt hiszem, ha visszajutunk, váltanom kell pár szót Yoshida sansekivel ._. – jegyzem meg, miközben lehajolok a kis gépezetért. Nem figyeltem igazán, sikerült-e azoknak a valamiknek elérni bármit is Shin-sannál, de azt hiszem, ez olyasmi, amit nem fogok tudni kimagyarázni.