Úgy két napja lehetett, hogy először észrevettem. Szombaton, dél körül volt, hogy lazításképp gondoltam lemegyek a parkba és nyugodtan olvasgatok egy könyvet, vagy épp csak gyönyörködöm kicsit az ősz nyújtotta káprázatos színekben. Végül egyikhez sem sikerült hozzáfognom, ugyanis képességem, csakúgy mint a legutóbbi Fullbringer esetében akivel találkoztam, egy furcsa érzéssel rázta fel testem, és jelezte, hogy egy fajtársam van a közelemben. Őszintén szólva igencsak meglepődtem, mikor megláttam a hölgyeményt, és fejemet kocogtatva próbáltam rávenni képességeimet, hogy próbálják újra. Egy vörös hajú, nálam talán valamivel idősebb lány ült az egyik padon és a külvilágot kizárva írkált valamit egy füzetbe. Ezzel eddig még nem is volt semmi gond, de a ruházata... őszintén kezdek erősen elgondolkodni, hogy a későbbi fullbringer csapatban egy általam kiválasztott egyenruha viselését tegyem kötelezővé, mert még csak a második hozzám hasonlóval találkozom, de mindkettejük ruhatára a sírba kerget T.T De most vissza a valóságba, ezeket a dolgokat később is ráérek elrendezni, jelenleg fontosabb volt, hogy kiderítsem milyen képességekkel bír ez a nő, valamint módot találni rá, hogyan tudom magam mellé állítani. Még aznap egy padon én is helyet foglalva kivártam míg kis álomvilágából magához térve hazaindul, majd egészen addig követtem is. Az éjszakát is a megfigyelésével töltöttem, bár legutóbbi hibámból tanulva, mikor a hátsóm majdnem a tetőhöz fagyott, az erőm adta lehetőségeket érdekes módon kihasználva, egy térkapu segítségével a jó meleg hotelszobámból figyeltem történik e valami, de egész éjszaka semmi nem történt... azt leszámítva, hogy sokáig égette a lámpát és hosszú órákig ügyködött valamin. Másnap, egy kis alvást követően, apám kapcsolatait felhasználva elég sok mindent sikerült kideríteni vöröskéről. Jobban mondva róla olyan sok mindent nem, a szülei munkássága viszont eléggé érdekes olvasmányt nyújtott, még így is, hogy elég sok anyag zárolva volt. Az egyetlen érdekesség Anya Mikhaleva-val kapcsolatban, egy a hajáról szóló megjegyzés volt, amolyan furcsaság gyanánt, miszerint előfordul, hogy random változtatja színét, de őszintén, nem hiszem, hogy ennyi amire képes, esetleg még azt tudom elképzelni, hogy nem jött rá, milyen adománnyal lett megáldva, ez esetben erre nekem kell rávezetnem. Azonban ha tényleg mindössze ennyiben rejlik az ereje, hasztalan számomra... hát ez még kiderül. A délután kis részét eztán apámmal történő tárgyalások töltötték ki. Mivel még mindig a cég egyik Karakurai kirendeltségéhez voltam beosztva, hogy „tanuljak” személyesen nem tudtam vele megbeszélni, de sikerült meggyőznöm, hogy vegyünk fel a céghez és támogassunk egy bizonyos nőt, kinek szülei nyomán páratlan eredményei lehetnek és kár lenne veszni hagyni, vagy kivárni, míg más kaparintja meg. Nem telt túl sok időbe, hogy rávegyem, eztán már csak pár papírmunka volt hátra. Egy meggyőző szerződés, fizetés, és egyéb nyalánkságok elrendezésével a nap hátralévő része el is telt, de nagyon reméltem, a befektetett munka meghozza az eredményét és így még egyszerűbb lesz meggyőznöm, hogy álljon az oldalamra. Végül így érkeztünk el a mai naphoz. Reggel a szükséges papírokkal felkerekedve indultam a Tokiói egyetemre, ahol miután bemutatkoztam és elmondtam érkezésemnek okát, biztosítottak egy nyugodt termet, és megkértek várjak amíg szólnak az érintettnek. Nem telt bele sok idő, és hallottam a férfi cipőjének ütemes koppanását, aki szólni ment és egy pár papucs idegesítő slattyogását, mely már most kezdett az őrületbe kergetni, fejben pedig, próbáltam a lehető legpontosabban megtervezni, mit és hogyan fogok felvezetni, az ajtón hamarosan belépő vöröskének.

Még élt bennem egy halvány remény, hogy öltözködési szokásai ellenére, jelleme talán közelebb áll az enyémhez, de amint belépett az ajtón, meglátott, s megszólalt rá kellett jönnöm, csupán hiú ábránd volt ez az elképzelés. Kérdésére, enyhén kidagadt egy ér a homlokomon a pillanatnyi idegesség miatt, de végül egy mély levegőt véve sikerült ezt elűzve megnyerő mimikát erőltetni arcomra.
- Aligha. - feleltem egy szóban az amúgy bizonyára költői kérdésre, olyan hanglejtéssel, melyben sem rosszindulat, sem undor, vagy hasonló érzelem nem volt felfedezhető, sőt talán épp kedvességet sugallt hangszínem. Ezt a gondolatmenetet nem is voltam hajlandó folytatni, hisz teljesen más miatt jöttem, így jobb kezemmel az egyik szék felé intettem, majd szavakat társítva a gesztushoz, megkértem foglaljon helyet.
- A nevem Tenrai Hibiki, és az ok amiért itt vagyok, hogy ezt átadjam. - Kezdtem bele mondandómba, mialatt egy már előre kikészített pár oldalas nyomtatványt toltam elé, egy tollal egyetemben.
- Szeretnénk, ha a cégünknél dolgozna, mint kutató. Ebben a szerződésben minden benne van amit tudnia kell, a kezdő fizetésétől, a különböző juttatásokon át, egészen az általunk kikötött feltételekig. Megkérném, hogy gondosan olvassa át, és ha bármiről kérdése lenne, tegye fel nyugodtan. - Fejeztem be a kis megbeszélés ehhez a részéhez tartozó mondandómat, majd végignézve rajta egy halk, megadó sóhajjal nyugtáztam, hogy ezúttal öltözete még rendhagyóbb, mint a legutóbbi alkalommal mikor láttam. Fejére egy kisebb törölköző volt csavarva, mely alól pár kilógó, nedves hajtincse jelezte, hogy nemrég ugyancsak elázhatott valahol. Talán valami kigyulladt és az oltás közben lett ilyen? Kétlem, hisz ilyen környezetben, nem vízzel oltanak, nehogy a számítógépeknek, és egyebeknek baja essen és ezzel tönkretegyék saját munkáikat. Esetleg itt tusolt volna? Ebben az esetben nyugodtan felöltözhetett volna rendesen... bár ha ugyan azt viselte ma is, mint mikor legutóbb láttam, lényegében jobban takarja őt ez a... törölköző?! A fehér köpeny alatt is csak egy magára tekert törölköző óvta a kíváncsi szemek elől – persze nem az enyémek elől, jelen helyzetben nem a kukkolás motivált – de egyre biztosabb lettem abban, hogy kár volt kihagyni egy szépen megfogalmazott öltözködési szabályzatot is abból a szerződésből. Nyugodtan leülve egy székre vele szemben, vártam, hogy végigolvassa, és a közben esetlegesen felmerülő kérdésekre válaszolhassak. Csak arra vártam, hogy befejezze az olvasást, és magam is felvázolhassak egy a szerződésben nyilvánvaló okokból nem szereplő részletet, kikötést a munkájával kapcsolatban, mely gondolom egyértelmű, a fullbringer tevékenységekről fog szólni. Várakozás közben, arcomtól eltérően kezemen a nyugtalanság jelei kezdtek mutatkozni, mely leginkább abban nyilvánult meg, hogy a zsebemben heverő, doboz cigarettán kezdtem dobolni ujjaimmal, melynek tartalmát, már igencsak kívánta szervezetem, hisz tegnap este óta még nem gyújtottam rá.

Hip-hop, jön Vuk!

Sok dolgot láttam már, de azt hiszem, ilyet még nem, még soha nem láttam senkit állatfülekkel, és abból, hogy a két hegyes kis fül mozog, úgy tűnik, hogy igaziak. Hallottam, hogy néhány éve még szolgált egy kapitány a Gotei 13-ban, aki egy hatalmas, két lábon járó kutyára hasonlított. Talán ez a lány az ő rokona lehet, félig ember, félig kutya, bár amennyire tudom érzékelni a reiatsuját, nincs shinigami kisugárzása. Azt nem tudom, hogy a kard az oldalán zanpakuto, vagy nem.
- Fon Miho vagyok- egyelőre nem ártott nekem, igazából megkímélt tőle, hogy én tegyem azt, amit ő tett, úgyhogy úgy döntöttem, elárulom a nevem. Ettől persze még mindig a kardomon tartottam a kezem, hogy ha mégis ellenségessé válik, időben reagálni tudjak. Én azonban semmit nem tettem elsőként, csak figyeltem, hogy mit csinál, és próbáltam rájönni, hogy mit akarhat tőlem.
Valószínű akkor is gyanús lett volna nekem, ha nem nevelik belém, hogy nem szabad bízni senkiben. Nem igazán értettem, miért támad meg valaki egy shinigamit, és aztán áll le beszélgetni a társával, aki valószínűleg ugyanúgy az ellensége. Talán az lehet az oka, hogy nemes vagyok, de ettől még nem igazán képviselne komoly értéket a személyem. Ha valami nagy dolgot akar kizsarolni valaki Kaito samából, talán még a testvéreivel sem menne semmire, én pedig csak egy távoli unokahúga vagyok. Pénzt sem nagyon kapna értem, nem tudná úgy megszervezni a váltságdíj átadást, hogy ne üssenek rajta, talán még nekem sem menne. Elképzelhető, hogy egyszerűen csak élvezi, hogy játszadozik, mielőtt támad.
A mondandója elég meglepő. Talán el akar csalni valahová, de akkor nagyon rosszul csinálja, egyértelmű, hogy ez lesz így az első gondolatom. Lehet, hogy mégsem ez a szándéka, bár akkor sem értem, mégis mit akarhat tőlem. Vissza kellene utasítanom.
Ahogy megérzem az arcom egyik felén végigfutó nedvességet, egy gyors, szinte már dühös mozdulattal törlöm le a könnyet az arcomból. Úgy érzem, most semmit nem szeretnék jobban, mint hazamenni, visszaülni a mostanra már jéghideg fürdővízbe, és sírni egy kicsit egyedül, de nem akarom, hogy otthon lássák, hogy mennyire rosszul ment az első randim. Azt akarom mondani nekik, hogy nem alakult jól, de ennyi, nem akarom, hogy anyáék lássák, mennyire letört ez az egész. És miután kibánkódtam magam otthon, biztos nem lesz kedvem már menni sehová, csak otthon fogom végigüldögélni a szabadnapom maradékát, emiatt az aljas fiú miatt. Nem, jól fogom érezni magam. Sóhajtok egyet, ahogy rászánom magam, és bár kicsit mereven, de elengedem a kardomat.
- Nem bánom, menjünk ahová szeretnél- látszólag könnyedén, de azért mégis ugrásra készen sétálok kicsit közelebb hozzá, nagyjából egy méteres távolságot tartva, ami pont jó, ha távolodni akarok, de elég közeli, hogy megállíthassam puszta kézzel, ha kardot akar rántani. Legalábbis, ha nem gyorsabb nálam. Egy pillantást még vetek a földön heverő fiúra, aki most ájultan hever a földön. Egy kicsit úgy érzem, szívesen folytatnám, amit Keiko elkezdett, de mégsem akarok ilyet csinálni valamiért. Talán mégis az én hibám volt részben, mégsem szabadott volna ilyen ruhát felvenni. Inkább elszakítom a tekintetem az eszméletlentől.

Hip-hop, jön Vuk

Még mindig egy kicsit bánatosan, de már inkább kíváncsian fogom meg a lány kezét, ami előnyös helyzetet teremtene nekem, ha mégis agresszív lenne. Én nem vagyok Taama, úgyhogy hiába képzett a hakudában, jó esélyeim vannak, ha megpróbál csinálni valamit mégis. Nem tudom, mennyire bánik jól a karddal, de jobb így, szeretem fegyverek nélkül elintézni az ellenfeleimet. Bár egyre kevésbé hiszem, hogy ez a lány ártani akarna nekem, lehet, hogy tényleg csak helyre tette a fiút, akivel randizni jöttem. Azt hiszem, nagy szerencse, hogy itt van.
Egy kicsit rosszallóan nézem, amit a lány csinál, amikor észreveszem, miért megy néha neki másoknak. Igaz, ezek az emberek elég gazdagnak tűntek, de nem támogatom a lopást. Seireiteiben tennék is ellene, de itt nem tartozik a hatáskörömbe, a shinigamik feladata a lelkek egyensúlyának fenntartása, és pártízezer yennek nincsen semmi jelentősége. Amúgy sem igazán ismerem a lányt, ez pedig az ő otthona. Nem tartozik rám, hogy helyes viselkedésre utasítsam.
Csendben, udvarias mosollyal, de mégis érdeklődve figyeltem, mit mutogat Chiyo, és minden szavát elraktároztam a fejemben. Azt mondjuk nem értettem, hogy miért hívnak egy fémdobozt félkarú rablónak, akárhogyan néztem, nem tűnt úgy, mintha tényleg esélye lenne rá, hogy bárkit kiraboljon. Hallottam egy félkarú rablóról, aki terrorizálta Rukongai lakosságát több, mint száz évig, és már nem voltam gyerek, amikor eltűnt. Amiket róla meséltek, ijesztőek voltak, de most valahogy mégis viccesek ezek a mesék, ha úgy képzelem el azt az embert, mint ezt a fémdobozt.
A másik fémdoboz mozgó képére szegezem a szemem, és figyelmesen hallgatom, hogy mit kell csinálni. Lapozgatok a választható figurák között, és megnyomogatom azt a gombot, ami mutat egy keveset abból, hogy mit tudnak. Sokuknak vannak hasonló mozdulatai, mint nekem, de végül mégis egy két méter magas, félmeztelen, izmos férfit választok. Hogy miért, azt nem tudnám megmondani, hiába kérdeznék.
Ahogy azt vártam, az első játékok nem igazán mentek, a lány figurája könnyedén megverte az enyémet, és csak néhány találatot tudtam bevinni, de nem igazán bántam. Különösen úgy nem, hogy hasonlóságot fedeztem fel a rajz és közte. Éppen ezért, amikor először közel jártam a győzelemhez, rögtön lecseréltem. Nagyjából tízedik vagy tizenegyedik alkalommal sikerült először legyőzni, utána majdnem ugyanannyiszor tudtam győzni, mint ő, bár azért látszott, hogy jobb.
Teljesen belefeledkeztem a játékba, még azt sem vettem észre, hogy a lábam lassan megfájdul a hosszú egy helyben állástól. Régen éreztem magam ennyire gyereknek, ahogy a két ugrabugráló figurát néztem, és próbáltam rávenni a sajátom, hogy megrúgja vagy megüsse az övét. Lassan kezdtek megfájdulni az ujjaim is, de nem igazán zavart. Nagyon jól éreztem magam, ezt nem ronthatták el sem az ilyen dolgok, sem Taama. Megint úgy éreztem magam, mintha egy valamiért nagyon boldog gyerek lennék.
- Ez nagyon jó, Keiko. Tudsz még mutatni mást is?- én természetesen nem untam a játékot, de biztos voltam benne, hogy a másik lány már sokat játszott ezzel, és szívesen csinálni mást is. Szívesen játszok vele más játékot is, de akár egy ilyen beszélő, mozgó képet is szívesen megnéznék, amit az emberek kitaláltak arra, hogy elmondjon egy történetet. De állítólag néha úgy zenélnek, hogy Seireitei teljes lakosságának megfelelő ember jön őket megnézni. Rengeteg olyan dolog van, amit szívesen látnék, és örülnék, ha megmutatnák nekem. Reménykedtem benne, hogy Taama lesz az a valaki, de igazság szerint sokkal kényelmesebben éreztem magam emellett a furcsa, de mégis kedves lány mellett.