Élem a megszokott, sivár, unalmas életem és egyre inkább érzem magamon, hogy bekebelez a téboly. Bár még nem vészes, sőt kifejezetten kedvemre való bár nem tudod, hogy ha bárki tudna erről kellemesnek találná a társaságom ha épp elveszítem a maradék józanságomat is. Általában akkor hatalmasodik el rajtam az őrület, ha egyedül vagyok, vagy ha egyedül maradok, de hisz ez képtelenség. Én sosem vagyok egyedül. Hisz mindig van velem valami vagy esetleg valaki, aki több mint egy képzelgés. Talán kiütközött volna rajtam, hogy mások vérét ittam? Vagy talán csak bele őrültem, hogy már régóta nem tudtam ilyen csodálatos italhoz juttatni szervezetem. Talán hangokat hallok talán én suttogok de az is lehetséges, hogy mind ezt csupán csak képzelem és minden eddigi tettem végül elnyeri méltó jutalmát.
- Megérdemlem én ezt? Hisz semmi rosszat nem tettem, csak eltávolítottam pár felesleges létformát erről a világról. Ez olyan rossz dolog lenne, hogy ezzel kell sújtani engem? – E - közben fel sem tűnk, hogy ezt fennhangon mondtam, közben csak fogom a fejemet, és kidülledt szemekkel nézek a tenyeremre ami vérzik. Mi történhetett vele? Esetleg van bent valaki, aki ártott nekem, amíg tudatomon kívül voltam? Körülnéztem, és senkit nem láttam, de ez nem nyugtatott meg. A szemem sarkából mindig mocorgás tűnt fel, de amikor odanéztem semmit nem találtam, ami megmozdulhatott volna. Ezen sajnos már meg sem lepődtem. Valahogy immár szokványossá vált számomra, hogy a legapróbb árnyékra is gyanakodtam. Féltem tőle, hogy valaki arra kényszerít, hogy újra visszamenjek abba a komor és unalmas világba, ami kint várna. Így legalább olyan vicces minden! Meg nyalom a tenyeremen lévő sebet, amit még mindig nem tudom mi okozott. Így legalább nem kell felsebeznem magamat, hogy végre ihassak egy pici vért. Más már megtette helyettem vagy talán emlékemen kívül én voltam ez is? Lehetséges, különben miért vannak ott fogak nyomai. Nem is érdekel, ki okozta ezt a sebet. Hálás vagyok neki. Amint megízlelem a vérem ízét, elkezdek nevetni. Nem, ez már ördögibb, mint egy nevetés. Sőt kifejezetten hátborzongató, még számomra is. Majd a nevetés után felteszek magamnak egy kérdést.
- Megőrültem volna? – már az sem az épelméjűségemre utal, hogy magamnak teszem fel a kérdéseimet.
- Én megőrülni? Ugyan egy ilyen tökéletes elme nem képes az őrületre amilyen az enyém. Vagy talán még is? Már az sem túl biztató, hogy magammal beszélek. – közben fel sem tűnik, hogy a szobámban tényleg mocorog valami. Egy hollow. Talán háziállatként tartják vagy nem tudom de minden esetre amikor észre vettem perifériás látásomból már azt hittem csak fantáziálok megint és amikor odafordulok nem lesz ott semmi. Ezúttal máshogy történt. Az a kis nyavalyás elkezdett a szobámban őrjöngeni vagy nem tudom mit művelt, de össze visszalökdösött mindent. Én persze először csak néztem, hogy ezt csak képzelem vagy tényleg megtörténik mindez? Amikor végül azt a tálat is leborítja, amiben a pillecukrokat tartom, végül elszakad a cérna. Nem érdekel, hogy ez a valóság e vagy még sem akkor is eltüntetem a föld színéről, ha maga az isten az! Elkezdek közeledni felé immár teljesen gyilkos szándékkal. Még oda sem érek de, egy Oni Dekopin-t azonnal megindítok a kis görcs felé. Még is mit képzel, hogy bánta azokat a becses dolgokat, amik számomra többet jelentenek a világon mindennél. Neki löki a falnak és a nyamvadék remegve a sarokba, menekül. Már épp készülnék elővenni a kardomat és méltó büntetést adni a tetteiért, de egy nő hirtelen előttem terem.
Mi lenne, ha inkább velem foglalkoznál, shuuu. – szól hozzám a hölgy. Enyhén meglepődök rajta. Közben a keze a mellkasomat simogatja végül megfogja a bicepszemet.
- Mmmm… milyen izmos itt valaki, shuu. – azzal elmosolyodok és felveszem a legcukibb formámat.
- Ugyan én csak meg akarom paskolni a fejét. Hisz olyan édes. – mondom csillogó szemekkel. Bár a fény, ami a szememből árad az öldöklésre való vágy

- Jé látszik a szemeden, hogy te meg akarsz ölni engem. – azzal egy gondtalan vigyort eresztek meg felé. – Helyes, hisz nekem sem volt más szándékom veled persze csak a kis férged után. Ő előbbre való, mint egy alantos nőszemély, hisz megsértette a magán szférámat a kis nyamvadék. Bitóra való az ilyen szánalmas söpredék. - ezúttal nem finomkodok, és arcom tükrözi érzelmeimet. Tekintetem gyilkolni kész és harag tükröződik benne. Még mielőtt Természetesen élesen figyelek minden apró neszre. Pupillám minden egyes mozzanatra megrándul és trükkre készen vár, hisz az ilyen ”hölgyemények” csak aljas technikákkal élnek és ez elszomorító. Bár én sem vagyok az a becsületes típus, de ez férfiaktól igen is menő. Lányoktól inkább szánalmas. Csak azt bizonyítják vele, hogy többre nem képesek. Az én közelharcos technikáim pedig kifejezetten ennek az ellentettjét bizonygatja. Ekkor megérzek hirtelen egy furcsa dolgot. Vékony fonalak jelentek meg rajtam és azonnal rántanak is el és igyekeznek neki vágni egy keménynek ígérkező falnak. Reflexből megkapaszkodok a fonalakban és kezdem a kiindulási pont felé húzni magam így csökkenteni a lendületből adódó erőt. Ha bár vékonynak látszom de, ruha alatt ugyebár ott feszülnek a szálkás izmok, amik sajnos nem kicsi testem szintén nem kicsi tömegét adják főleg, hogy közelítek a 2 méter felé így hát a lendületem nem csekély. Bár seggemmel tudtam tompítani a földre érkezést azért nem volt kifejezetten kellemes a dolog. Ugyan nem volt méltó arra, hogy hangját adjam fájdalmamnak. Közben a kötés megszorult és ruhámon keresztülhatolva bőrömbe vágtak. Ez inkább csak mámorral és kéjjel töltött el, mint szenvedéssel. Végül a sorozat befejezéseként barák sorozata vett célba. Na ettől azért már tartottam. Egy aprócska terv kezdett körvonalazódni bennem, amikor elért hozzám az első bara. Az első robbanás hatalmas porfelhőt kavart. Először próbáltam eltépni a fonalakat. Talán csak kifáradtam vagy egyáltalán nem vagyok képes eltépni ezeket, a fonalakat de minden esetre nem sikerült. Ugyan nem szívesen de használni kényszerültem a Joshu Migite technikámat, amivel gyorsan előkaptam a kardomat és megpróbálkoztam elvágni a fonalakat. Szerencsémre ezúttal sikerrel jártam. Iszonyatos kínok közepette de sikeresen letéptem magamról a köteleket és eldőltem. Fekve kevésbé nyújtok nagyobb célpontot és a porfelhőtől nem is lehet biztos benne, hogy fekve vagyok. Azt reméltem, hogy az ellenfelem abba a hibába esik, hogy a barák számlájára írja fel a fonalak elszakadását, és mint egy tetszhalott tudom közel csábítani magamhoz. Közben ugyebár reménykedtem abban is, hogy így legalább ki tudom pihenni eme megpróbáltatások, okozta fájdalmakat. Tervem itt véget is ért és csak remélhettem, hogy siker koronázza majd. Bár sajnos rögtönzött és nem is túl tökéletes talán működni fog. Közben érzem, hogy a fonalak visszahúzódnak. Most ugrik a majom a vízbe. Ha észreveszi, hogy egy részt levágtam róluk végem lehet, hisz ha észreveszi a dolgot egyből támadhat rám és most ugye bár nem tudok egykönnyen menekülni. Talán barákta meg elkerülném, ha sikerül elrúgnom magam a faltól, de ha ezúttal gyorsabb támadás érkezik, azt kénytelen leszek becumizni. Ilyenkor adok hálát, hogy az arrancarok nem képesek a byakurai használatára, hisz azzal könnyedén át lehetne bökni a buksimat és hát akkor valószínűleg meghalnék akármennyire is szerencsés egy félnótás vagyok. Valahogy büszke vagyok magamra, hogy én eredeti alakomban sokkal de sokkal többet tudok, mint eddig bármelyik shinigami is mutatott a hülye kis varázslataikból. Egyszerűen felpezsdült a vérem, amikor rájöttem ha át alakulok valószínűleg meg gyepálom a picikét. Ugyan nem felejtettem el a kis vakarcsot de ez a némber, aki a védelmezője annak a kis nem is tudom minek előbbre valóvá vált. Olyan opció is meg elevenedett bennem, hogy túszként használhatnám a disznót. Akkor patt helyzetben lenne a kis aranyos senkiházi…