Dél-Kenya sztyeppéje

Tárgy: Dél-Kenya sztyeppéje Szomb. Okt. 13, 2012 1:45 am

Dél-Afrika Keleti partjainál, az Indiai-óceánra néz Kenya országa. Kenya déli része főleg sztyeppékből, vagyis füves pusztákból áll.
Található itt, ezeken a pusztákon, friss tehén vért reggeliző maszáj falvak, oroszlán falkák, rinocéroszok, elefántok, kígyók, ültetvények, füves puszták (sztyeppék), fás részek, és minden egyéb, ami egy vad, afrikai tájhoz kell, mint például orvvadászok, természetvédők, de egyéb más ember szerzetek is, s megannyi féle afrikai állat. Valamint olykor-olykor hollowk és shinigamik is előfordulnak errefelé.

Dél-Kenya sztyeppéje Cimkep_01_1946915881

Dél-Kenya sztyeppéje Ff83908f-e226-43ae-9407-576ee6da7e49_wna

A topik leírása Chiruochiba Airisu tollából származik.

Tárgy: Re: Dél-Kenya sztyeppéje Szomb. Okt. 13, 2012 5:48 am

Találkozás egy furcsa espadaval

Reggel kipihenten, jó kedvűen ébredtem. A nap is mosolyogva sütött be az ablakokon, a gyengélkedő ablakain, az edzőterem ablakain, a shinigamik szállásainak az ablakain, minden bizonnyal Rosui-neesan, valamint a Genki gyerekek ablakain is, ahogy Chiyo, Ta..ki, Genki-san, Sakura-neesan, Yashu-ojiiniisama, Amatsu-san és mindenki ablakán. De ne hagyjuk ki a kapitányi irodák ablakait se, mivel oda is besütött, ez azért is fontos, mert, hogyha egy kapitányi irodába sem sütött volna be a nap, akkor én még mindig aludnék, és talán Amatsu-san, vagy egy engem kereső Shinigami-san ébresztett volna fel. Igen, a szobám ablakán, hiába sütött be a nap, engem nem találhatott ott, csupán a pimasz fésűmet, valamint Misa kardját. Ahogy felemeltem a fejem egy lap hullott vissza az asztalra. ~Hoppá! Sikerült elaludnom munka közben, és ezt a lapot kezdhetem újra!~ ^^” Vakargattam meg a fejem, miközben az eddig a fejem támasztékául szolgáló lapon lévő paca csíkot néztem. Kisvártatva, miközben a reggeli nyújtózkodásomat végeztem, egy hírnök érkezett, egy paranccsal, miszerint az osztagom pár tagjával azonnal mennyek az emberek világába, mivel ott egy kisebb harc keveredett ki nagyjából féltucat-tucat shinigami és nagyjából ugyan ennyi arrancar között. A harc már abba maradt, de egyik shinigami sem tud önerőből visszatérni. A mi feladatunk a helyszíni gyors ellátás, és a shinigamik visszahozása, mielőtt Las Nochesből erősítés érkezne az arrancaroknak. Az úti cél, pontosan egy Kenya nevű ország, az emberek világában, s azon belül is egy sztyeppés vidék, egy emberfalú közelében.
- Köszönöm, értettem, és azonnal indulunk. ^^ – A fejemben ott volt pár név, akiket magammal vihetnék, de értük mindenképpen pokollepkét kellene küldenem, viszont még mindig nem tudom megidézni a pillangókat. ^^” Így maradt az a megoldás, hogy elindulok a Senkaimon felé, s útközben hat osztagtársamat felkérem, hogy tartsanak velem.
A Senkaimon a falucska fölött nyílt meg. Odalent az emberek békésen tették a dolgukat már, mivel úgy tűnik korán kelő népek lehetnek, s mit sem tudtak arról, hogy mi történik nem is olyan messze tőlük. Pár pillanatnyi koncentráció után már tudtam, hogy merre vannak társaink, kik ott feküdtek, mint éltek még, s ahogy éreztem az arrancarok is életben voltak. Mivel, tényleg nem lehet tudni, hogy mikorra érkezik meg, már hogyha érkezik, erősítés Las Nochesből, ezért gyorsan kellett cselekednünk. Mivel nem tűntek rögtön szállíthatónak, ezért gondoskodnom kellett a megfelelő védelemről.
- Mielőtt megkezdenénk az ellátásukat, gondoskodni is kell a védelmükről! Ti négyen fektessétek egymáshoz minél közelebb a sérülteket, s kezdjétek meg az ellátásukat, valamint az egyikőtök azonnal értesítsen. – Adtam ki az első parancsot, s miután elindultak, folytattam. – Ti ketten gyorsan nézzetek körül, hogy nincs-e a közelben még sérült társunk! – Miközben ők a rájuk bízott feladatokat teljesítették, én nekiálltam előkészíteni egy nagyobb Nankant. Reméltem, hogy elég gyorsak leszünk.
- Csupán kettő halott társunk nyomát találtuk meg. – Jelentették, akiket elküldtem, hogy gyorsan keressenek még sérülteket.
- Szomorú helyzet. Kérem, csatlakozzanak a többiekhez, és segítsenek nekik! – Ahogy ezeket a szavakat kimondtam meghasadt a tér, s egy garganta nyílt meg. ~Mégis érkezett erősítés.~ A Nankan előkészítésével már végeztem, s ahogy láttam minden sérült társunk a területén belül volt, így aktiváltam a pajzstechnikát. Én az erőtéren kívül maradtam, hogyha kell, akkor megpróbáljam megfékezni az esetleges támadást. Az érkezők között volt egy magas reiatsuval rendelkező is. ~Egy espada?~ Pár pillanatig néztem őket, aztán kardom előhúztam, s aktiváltam a shikaiom:
„Ohisama wa nemurikomu. / A nap mélyen alszik.
Otsukisama wa warau. / A hold mosolyog
Biwa wa kurayami o uchihorobosu! / A lant elpusztítja a sötétséget!”
A kis dallamos versike után a kardom eltűnt, s hátam mögött a földtől úgy egy méterre lebegő kétméterszer kétméteres lant lebeg, ami áttetszően ragyog, s tíz húrral rendelkezik.
- Tamashii kakyoku / Lélek dallam! – Aktiváltam az egyik gyógyító technikámat, aminek hatására 15 méteres körzetemben minden sérült elkezdett gyógyulni, így a hátam mögött lévő társaim is, valamint az osztagtársaim lélekenergiája is elkezdett visszatöltődni. Természetesen attól, hogy becsuktam a szemem nem került ki teljesen a figyelmemből a nemrégen érkezett arrancar, mivel a lélekérzékeléssel „rajtuk tartom a szemem”, vagyis, hogyha úgy érzem, hogy túl közel (~30 méterre) megközelítenek minket, akkor a technikát megszüntetem, s kinyitom a szemem.

Tárgy: Re: Dél-Kenya sztyeppéje Hétf. Okt. 22, 2012 6:58 am

Az érme két oldala

Ma végre választ fogok kapni a kérdésemre, legalábbis megvan rá az esélyem. Bár azok a sérültek, akikhez kirendelték az osztagomat, elbuktak a küldetésükön, megérdemelnek még egy esélyt, hogy bizonyítsák, hasznos tagjai Las Noches hadseregének. Főleg, hogy előcsaltak egy kapitányt Seireiteiből, és még időben jelentették a jelenlétét, mondhatjuk, hogy sikeres a küldetésük. Nem tudom, mit csinált öt arrancar együtt egy ilyen elhagyatott helyen, de biztosan nem értek volna el ekkora sikert sértetlen hazajutás esetén sem, legalábbis számomra, így feltehetem neki a kérdésemet.
Amint megnyitom a gargantát, és a Sanador Equipo négy tagjával együtt földet értünk, meg is éreztem a shinigamik reiatsuját, akik közül azonban csak egy volt kiemelkedő, átlagos tiszthez képest magas, egy Espadához képest viszont csalódást keltően alacsony. Tényleg ők győztek le minket, ők ölték meg Aizen-samát, és most Slarint is? Persze, az Espadában is komoly differenciák vannak, de én a gyengébbek közé tartozok, ez a shinigami alig erősebb sok, általam ismert numerosnál.
Csak ezután nézem végig az arrancarokat, akik közül egy meghalt, egy életveszélyes sérüléseket szerzett, a másik három pedig viszonylag súlyos, de kevésbé veszélyes sérüléseket szerzett. Az egyik még eszméleténél volt, és bár normális körülmények között vele foglalkoznék utoljára, most elsődleges szempont volt, hogy minél gyorsabban harcképes állapotba hozzak egyet az arrancarok közül. Míg a csapatom tagjait elküldtem, hogy stabilizálják a legsúlyosabban sérült társunkat, én a másik hármat vettem kezelésbe a kígyóim segítségével, különös tekintettel arra, aki még ébren volt, és mint kiderült, szinte semmi baja nem lett. Két perc alatt begyógyítottam minden súlyos sérülését, és megszüntettem a technikámat, hogy képes legyen mozogni. A másik kettőn azonban fenntartottam a gyógyítást, ők még mindig nem tértek magukhoz.
- Ha idejön egy shinigami, kérdés nélkül végezz vele!- miközben a sérült felállt, és magához vette a pár lépéssel arrébb fekvő zanpakutoját, elindultam a shinigamik felé, akik alig pár száz méterre lehettek. A reiatsuk elkülönítése és gyors végigszámolása után megállapítottam, hogy a kapitányon kívül tíz shinigami van még ott, egy részük gyógyító, egy másik részük pedig sérült lehet, úgyhogy sok vizet nem zavarhatnak. Talán maga a kapitány is csak gyógyítani tud, elvégre Seireitei nem olyan, mint a mi világunk, nem kell mindenkinek magának boldogulnia, saját erejéből megtartania a pozícióját, és nem kell érteniük a gyógyítóknak a harchoz. Persze nem véletlenül lett kapitány, úgyhogy ha harcra kerülne a sor, nem vehetném félvállról, de az biztos, hogy nem ő az, akit keresek. Natalie csak annyit mondott, hogy egy kapitány ölte meg Slarint, talán tőle megtudom, hogy melyik volt az, hogy ha alkalmam nyílik rá, én legyek az, aki hazaviheti a fejét.
Nem nyúlok a kardomért, nem teszek támadó mozdulatot, ahogy látótávolságba kerül az erőtér, és a shinigamik, akik közül az egyik, egy fekete hajú férfi valóban olyan egyenruhát visel, ami a leírások szerint a shinigami kapitányokra jellemző. Úgy tűnik, hogy tényleg a gyógyítók csapatát vezetheti Seireiteiben, mert mintha az ő reiatsujából épült volna az erőtér is. Értékes gyógyító lehet, felelőtlenség védelem nélkül harctérre küldeni, különösen néhány pótolható selejtért.
Tíz méterre közelítem meg az erőteret, de tovább nem megyek, ezzel jelezve, hogy csak beszélni akarok, elvégre a sérültek kiváló célpontot nyújtanának, ha támadni akarnék, azonnal egy ceroval indítom a találkozót. Viszont nem megölni akarom a kapitányt, akit valószínű úgyis lecserélnének azonnal egy másik tisztre, és nem okoznék túl nagy sebet Seireitein, amilyen Las Noches elveszítene a gyógyító csapat vezetőjével, ahol sokkal kevesebben értenek ahhoz, amihez én. Csak információkra van szükségem, és talán az sem hátrány, ha megismerem, ki végzi az én munkámat a front másik oldalán.

Tárgy: Re: Dél-Kenya sztyeppéje Kedd Okt. 23, 2012 12:18 am

Találkozás egy furcsa espadaval

Bár az erősítés megérkezett az arrancaroknak, ők mégsem mozgolódtak, vagyis inkább úgy mondanám, hogy nem készültek támadásra. Legalábbis én azok alapján, amit éreztem így vélekedtem. Aztán kisvártatva reiatsutevékenységet éreztem felőlük, de nem támadólagosat. ~Nem is tudtam, hogy Las Nochesnek is van gyógyító egysége. Lehet, hogy ők mégsem az erősítés, hanem inkább a gyógyító csapat? Akkor talán nincs okunk támadástól tartani! Viszont lehet, hogy előbb gyorsan rendbe akarják tenni a társaikat, s úgy, összerővel újra támadni? Akármelyik is a szándékuk, nekünk a többiek gyógyítására kell koncentrálnunk. Ezért is vontam őket pajzzsal körbe, s maradtam én kívül, hogyha esetleg egy támadás érkezne, ők attól függetlenül gyógyíthassanak, én majd felveszem velük a harcot. Így a veszteség talán minimálisra csökkenthető.~ Pár percig, mondhatni semmi gyanúsat nem érzékeltem. Lassan minden sérült shinigaminak sikerült az állapotát stabilizálniuk, így legfeljebb csupán egy fertályórára van szükségünk, hogy hazavigyük őket. Hogyha addig sikerül a fegyveres konfliktust elkerülni az arrancarokkal, akkor könnyen hazavihetjük őket, ahol biztonságban lábadozhatnak majd. Erre jó esélyt láttam, hiszen még mindig nem közeledtek, vagyis egyiküket leszámítva.
Az érkezésük után 3-4, vagy talán 5-6 perccel? Jó, kicsit elvesztettem az időérzékemet, de nem olyan sokkal az érkezésük után a nagy reiatsuju, így vélhetőleg nagy erejű arrancar megindult felénk, s mikor közel (~30 méterre) ért hozzánk a shikaiom gyógyító technikáját deaktiváltam, s kinyitottam a szemem. Az arrancar magasabb volt nálam, rövid haja zöldvolt, s tüskés volt a frizurája, valamint az arcát több piercing is borította. A zanpakutouja a hátán pihent, s emellett, mivel lassan közeledett és úgy tíz-tizenegy lépés távolságra megállt azt a sejtést ébresztette fel, hogy a szándéka nem feltétlenül ellenséges. Arca nem igazán mutatott semmit sem, nem úgy, mint Lanven-sané, ő nagyjából mindig mosolygott, mikor találkoztunk. Ereje nem túl sokkal, de ahhoz eléggé nagyobb volt, hogyha harcra kerülne a sor, nem lenne túl sok esélyem ellene. Viszont bíztam abban, hogy attól függetlenül, hogy Las Nochesi gyógyító, nem akar támadni.
Talán fél percig állhattunk egymást nézve, de lehet, hogy csupán pár pillanatig, nem tudtam, még nem tért vissza a jó időérzékem, mikor visszahívtam kardom shikai-ját, hiszen hogyha fenntartom az akár ellenséges gesztus lenne felőlem, s mivel a többiek élete rám van bízva, nem kockáztathatok, így miután visszahívtam a kardom erejét visszacsúsztattam a balomon lévő hüvelyébe, aztán mosolyra húztam a számat, s megszólaltam:
- Youkoso, Espada-san! ^^ – Köszöntöttem egy nem távolságtartó köszöntéssel, amivel az volt a szándékom, hogy valami bizalom félét ébresszek benne, talán bennük is meg van eme készség, vagy hogyha nincs, akkor talán az ellenszenvét tudnám ezzel csökkenteni. – Chiruochiba Airisu vagyok, a Yonbantai kapitánya, mi csupán a sérültjeinkért jöttünk, nem harcolni. Így hogyha nem sértem meg, megkérdezném, hogy minek köszönhetjük a jövetelét? ^^
Reméltem, hogy a reakciója inkább Lanven-arrancaréra fog hasonlítani, s beszédbe elegyedik velem, ahogy a pacifista-arrancar is tette a Karakurai parkban, s nem is fog támadni, vagy próbál csapdába ejteni, mint az a gonosz Sirenia-arrancar tette. >.> Ki ellen bár veszítettem, ő mégsem ölt meg, bár azt hiszem ez talán az érkező erősítésnek volt köszönhető? Viszont az sem lepett volna meg, hogyha Espada-san egy harmadik viselkedést mutatna, mivel a lélekenergiája tejesen különbözött, mind Lanven-étől, mond a Sirenia-arrancarétól. Bár a gondolataim kicsit sem voltak túl vidámak, az arcomon mindvégig mosoly ült, s csendben, figyelmesen vártam, hallgattam.

Tárgy: Re: Dél-Kenya sztyeppéje Hétf. Okt. 29, 2012 12:55 am

Az érme két oldala

Chiruochiba Airisu. Memorizálom a kapitány nevét, egyrészt, mint megtiszteltetést számára, elvégre mégiscsak az én munkámat végzi a shinigamiknak, ha ezzel a reiatsuval nem is feltétlenül kiemelkedő harcos, valószínű nagyon intelligens, jól képzett gyógyító lehet, az intelligencia pedig ritka dolog manapság egy katonánál, még ha vezető is. Másfelől, én ugyan nem tartozok senkinek jelentéssel, utána fogok nézni a könyvtárban, hogy a nyilvántartásunkban benne van-e a férfi, illetve mit tudunk a negyedik osztag kapitányáról, és ha szükséges, frissítem a leírásokat. Nem tudom, mióta lehet kapitány, de viszonylag fiatalnak tűnik, elképzelhető, hogy még az elődje van benne, és a legutóbbi információkat még a háború alatt jegyeztük le, vagy annyira elavultak, hogy még Aizen-sama hozta őket magával Seireiteiből.
- Diego Canino vagyok, a hatodik Espada- a Sanador Equipo parancsnokaként vagyok jelen, nem mint az Espada tagja, de nem lenne túl bölcs dolog beszélni az ellenségnek egy olyan osztagról, amiről elvileg még semmilyen információja nincs, még ha nem is olyan nagy titok, és azzal, hogy létezünk, már tudnak minden fontosat. Éppen ezért nem vettem le a karszalagot sem a bal karomról, ha azt hiszik, hogy gyógyító vagyok, és így bejegyeznek a saját listájukba, alá fogják becsülni a képességeim. - Nem harcolni jöttem, kapitány, beszélni akarok magával- a hangom nem volt ellenséges, de nem is viszonoztam a barátságos hangnemet, azt a hangnemet kapta, mint egy Espada társam. Egy olyan Espada társam, akivel semmilyen kapcsolatban nem állok, teljesen semleges számomra, a társadalmi szintünk és az erőnk is azonos. - Úgy látom, a shinigamik oldalán maga végzi az én feladataimat, és ahogy nézem, nem is rosszul, majdnem annyi idő alatt fog végezni a sérültjei meggyógyításával, mint én- az igazsághoz hozzátartozik, hogy a sérült arrancarok nem mind voltak Ressurección alakban, ha lesz elég erejük hozzá, hogy feloldják a kardjukat, már nem kell tovább gyógyítanunk őket. Persze, a mi gyógyító alakulatunk a semmiből épült fel, én vagyok az alapítója, a shinigamiknál pedig több száz éve létezhet ilyen szervezet, és a Téli háború előtti kapitányuk már évszázadokkal azelőtt is ugyanazt a pozíciót foglalta el. Egy új szervezettől szép, ha felveszi a versenyt egy régivel, még ha a mi testünk sokkal tökéletesebb is egy shinigamijénál, és ritkábban szorul helyreállításra. - Elég meggondolatlan dolog védelem nélkül kiküldeni egy gyógyító csapatot, különösen egy csata helyszínére. Ha bármelyik másik Espada jött volna ide helyettem, nem térnének vissza többet- talán nem helyes elengednem őket nekem sem.
Bár a kötelességem ezúttal annyi, hogy élve vigyem haza a sérült Las Nochesi katonákat, egy kapitány kiiktatása, főleg, ha viszonylag könnyen és gyorsan megoldható lenne a reiatsuja alapján, de éppen ezért nem lenne nagy veszteség sem, és gyorsan találnának valakit a helyére. Ráadásul, az osztaga az enyémmel ellentétben már annyira régi, hogy képes lehet akkor is működni, ha a vezetőjét, de talán még a tisztjeit is kiiktatnák. Kevés hasznot hoznék Las Nochesnek, ahogy magamnak is, elvégre ez a kapitány alig erősebb egy átlagos tisztnél, a megölése nem bizonyít semmit.
- Van valami, amit szeretnék megkérdezni magától, Chiruochiba-san- remélhetőleg a kezdő beszélgetés, ami általános témákról szól, rá fogja venni, hogy válaszoljon a kérdésemre, amire, ha tudja a választ, akár veszélybe is sodorhatja a bajtársát. - A régi felettesem, Slarin Sleryrrlyn’dreskel elesett egy kapitányukkal vívott harcban. Maga az első kapitány, akivel találkozom, és a reiatsu szintje miatt nem feltételezem, hogy képes lett volna legyőzni őt, de talán tudja, hogy ki volt az, akivel az utolsó harcát megvívta. Nem akarok bosszút állni, de tudni szeretném a nevét- nem vagyok annyira kicsinyes, hogy életcélomként tűzzem ki valaki megölését, csak mert legyőzte Slarint, háború van, ilyen a világ. Amúgy sem valószínű, hogy képes lennék rá, Slarin egy másik világ volt hozzám képest, aki őt legyőzte, szintén túl nagy falat lenne nekem, de tudni akarom, ki volt az. Fájdalmasan keveset tudtam meg a volt Espadámról, hogy hogyan élt, legalább azt szeretném tudni, hogyan halt meg.

Tárgy: Re: Dél-Kenya sztyeppéje Kedd Nov. 06, 2012 8:16 am

Találkozás egy furcsa espadaval

~A hatodik espada? Ilyen magas rangú egy gyógyító arrancar? Hogyha náluk is harcban gyengébbek a gyógyítók, és ő ilyen rangra tudott lépni, akkor bizonyára hogyha nem is erős, taktikai érzéke fejlett, vagy valami ilyesmi lehet.~ A szavaival a cselekedete általi sejtést megerősítette, ami megnyugtató volt. Így már csak a kérdés maradt, hogy mégis miért jött ide.
- Jól látja! ^^ – Mosolyogtam rá, ahogy kifejtette, hogy a kettő ellentétes oldalon ugyan azt a feladatot látjuk el szerinte. ~Szóval, amellett, hogy espada még a Las Noches gyógyítóinak is ő parancsol. Ezt mindenképpen kiemelten fogom a jelentésembe írni, biztos fontos lehet, hogy Diego Canino, a hatodik espada a gyógyítók parancsnoka.~
- Akkor önök is megfelelően végzik a munkájukat! – Válaszoltam neki mosolyogva, arra, hogyha itt maradnánk mi is végig, akkor majdnem ugyan akkorra végeznénk a gyógyítással. ~Nem kell tudnia, hogy mi csupán szállítható állapotba hozzuk a shinigami társainkat, azután már el is megyünk. Csupán mire odáig jutunk, jó lenne, hogyha elmenne. Viszont ahhoz még el kell úgy tíz tizenöt perc, csupán annyit kell kibírnunk, hogy minden bonyodalom nélkül elmehessünk.~
Következő szavaiból kiderült, hogy csupán a haorim miatt néz kapitánynak. ~Bár igaz, hogy nem én vagyok a legerősebb kapitány, sőt talán a legtöbb hadnagy is erősebb, mint én, valamint alacsonyabb rangú shinigamik között is akad, akik erősebbek nálam, viszont egyrészt rajtam van a lélekkorlát, valamint a reiatsu nagysága sem jelent mindent.~
- Talán úgy gondolja, Diego-san, hogy egy kapitány jelenléte nem jelent elegendő védelmet? – Próbáltam minél fölényeskedően feltenni a költői kérdést, hátha sikerül azzal elérnem, hogy még jobban lebecsüljön, mivel „túl sokat képzelek magamról”. Viszont ezzel akár az ellenkezőjét is elérhetem, hiszen akár azt az érzést is kelthetem benne, hogy nem szabad lebecsülnie. – Ellenben akár igaza is lehet, hiszen mondjuk a legerősebb espadajuk, hogyha jól tudom az egyes számú, jött volna el, akkor még én is kevés lennék. Szerencse, hogy önt sodorta ide a sors. ^^ – Egy állat üvöltése szólt bele a beszélgetésünkbe. – Valamint, hogyha szabad megjegyeznem, akkor önnek is szerencséje van, hiszen egy másik kapitánytársam nem biztos, hogy nem támadta volna meg, miközben idefelé tartott. Így akár azt is mondhatjuk, hogy kölcsönösen szerencsénk van. ^^
~Való igaz, egy shinigami feladata az, hogy a lidércekkel harcolva, azokat megtisztítsa. Viszont én valahogy annyira mégsem… szóval ő most nem harcolni jött, és én nem kívánok harcolni. Hiszen most békés szándékkal jött, és nem csak fegyverrel lehet védeni azokat, akiket szeretünk, akik fontosak, hanem szóval is! Hogyha sikerül elérni, hogy harc nélkül mehessünk el, akkor az jó, hiszen nem kellett senki életét sem kockáztatni.~
- Mit szeretne kérdezni, Diego-san? ^^
~Fájdalmas elveszíteni egy olyan valakit, akit szeretünk.~ Nem csak Akira, Kira, Misa elvesztése rémlett fel, hanem Yashuji-sama elvesztése is, bár ő nem halt meg, de a betegsége miatt, amit egyedül akar meggyógyítani, elhagyta az osztagot. Szomorú érzés tört fel, viszont próbáltam uralkodni magamon, hiszen nem az volt a megfelelő pillanat arra, hogy most gyászos kesergésbe kezdjünk.
- Sajnálom, Espada-san, de most hallok először Slarin-sanról, így nem tudhatom, hogy ki az, aki megtisztította. – Egyáltalán nem hazudtam, hiszen hogy ilyenekről tudjak, egyrészt nem voltam elég régóta a Gotei kötelékeiben, valamint kapitány sem vagyok olyan régóta. Arról nem is beszélve, hogy nem tudhat mindenki mindent mindenkiről. – Viszont gyászában osztozni tudok, mivel én is tudom, hogy milyen elveszíteni valakit, aki fontos számunkra. Valamint, hogyha szabad megjegyeznem, akkor jól teszi, hogy nem akar bosszút állni, hiszen az erőszak csak erőszakot szül. És, hogyha az, aki az egykori felettesét megölte, lehet, hogy önnél is sokkal erősebb, így az ön fontos pozíciójában, mint amilyenben én is vagyok, nem szabad felelőtlen cselekedeteket tenni. – Most újra annak az állatnak hangja szólt közbe. ~Vajon mi lehet ez az állat?~ Figyelmem egy, vagy két pillanatra a környezetünkre terelődött. ~Egyszer talán körbe kellene itt nézni, olyan érdekes ez a hely, nem olyan, mint Seireitei, vagy Karakura Town, bár ott sem jártam sokat.~
- Nem akarok tiszteletlen lenni, de hogyha nem akar bosszút állni, ami helyes dolog, akkor miért kockáztatott akkorát, hogy csak úgy ide jött? ^^
~Ezzel lehet, hogy túllőttél a célon, Airi!
Ginyuushijinnek igaza volt, és ez aggasztott, reméltem, hogy a kérdésem nem indít el egy lavinát. Mivel akkor tényleg kevés leszek én ide, és így azokat, akik élete rám van bízva, nagy veszélybe sodorhatok, ami nagyon nem lenne jó. Reiatsum egy fél pillanatra megremeget, de rögtön újra változatlan maradt, mivel az esetleges támadására a kidouim segítségével gyorsan reagálni tudnék, így mégsem kell annyira aggódnom.

Tárgy: Re: Dél-Kenya sztyeppéje Pént. Nov. 16, 2012 8:05 am

Az érme két oldala

Önkéntelenül mosolyt csal az arcomra a kapitány monológja arról, hogy nekem is szerencsém van, hogy nem egy kollégájával futottam össze. A fickó talán képzett, kiváló gyógyító, de a reiatsuja nem haladja meg a két Omnitsukidous tisztét, akik ellen az utolsó numerosként végrehajtott küldetésemen kellett harcolnom. A képzettsége szinte behozhatatlan előnyt adhat egy csapatban vívott harcban, de önmagában valószínű hasznavehetetlen. Egy másodpercig elgondolkozom rajta, hogy talán demonstrálnom kéne, mennyire is a pillanatnyi hangulatomon múlik a szerencséje, de végül feleslegesnek ítélem, majd később döntöm el, megölöm-e.
- Ön azért lett kapitány, mert rendkívül képzett gyógyító, de harcoltam már nem egy olyan shinigamival, aki egyszerű tisztként is hasonló szintű reiatsut tudhatott magáénak- még egy, valójában rendkívül jelentéktelen információt átadtam neki, had higgye csak, hogy hasznot húz a beszélgetésünkből. Talán egy későbbi háborúban kellemetlenséget fog nyújtani, hogy célirányosan engem fognak megtámadni a shinigamik, de éppen azért vagyok Espada, hogy ne ijedjek meg néhány koszos halálistentől. - A mi világunk teljesen máshogy működik, mint a maguké, kizárólag az erőnek van jelentősége, ha csak gyógyítani tudnék, lehetnék bármilyen jó, soha nem lettem volna az Espada tagja. Azt hiszem, félreértette, amit mondtam, csak azért van szerencséje, mert nem származna hasznom a halálából- érdekes kérdés, mi történt volna, ha ma összefutok egy olyan kapitánnyal, aki rám támad, de egyáltalán nem hiszem, hogy meg tudott volna ölni. Harcoltam már kapitányi szintű ellenféllel, a későbbi Quarta Espadával tartottam a lépést, különösebb gond nélkül, és bár még nem láttam soha a shinigamik kardjának híres neves második szintjét, nem hinném, hogy gondot okozna legyőzni egyet. Főleg nem ezt itt.
Miközben a kapitány beszélt, észrevettem egy apró foltot az egyenruhám ujján, ami valószínű akkor került oda, amikor reggel mérgeket kevertem. Talán fogkrém lehet, most azzal kísérleteztem, ugyanis rendkívül erősek, az emberek ezzel próbálják fertőtleníteni a szájukat, és egész sikeresen, bár rajtam nem működtek, amikor egyszer megpróbáltam fogat mosni, a fogkrém és a fogkefe is megsemmisült a mérgem hatására. Talán mégsem olyan erős, a mai kísérleti alanyom még életben volt, amikor eljöttem otthonról, ha még akkor is élni fog, amikor hazamegyek, talán mégsem kellene belekeverni a fogkrémet a mérgembe.
Úgy tűnt, hogy a fickó nem hazudik, pedig reménykedtem benne, hogy azokat a jelentéseket, amiket folyton firkálnak, ő is elolvasta, és talán emlékszik, ki írta meg Slarin legyőzéséről a saját jelentését, de ezek talán épp úgy titkosak, mint a mi szóbeli jelentéseink. Amiket persze sokkal nehezebb kikémlelni, ha nem sikerül abban a pillanatban, amikor jelentünk, nem sikerülhet soha többé. Verba volant, scripta malent.
- Megint félreértett, kapitány, nem gyászolom őt. Tiszteltem őt, csak tudni akartam, ki volt az, akinek végül sikerült legyőznie. Az a valaki valóban sokkal erősebb lehet nálam, úgyhogy nem is tudnám megölni. Legalábbis egyelőre- az utolsó szavakat már inkább magamnak mondtam, a férfinek, úgy tűnik, elkalandozott a figyelme. Óvatlan, látszik, hogy nem harctérre született, ha akarnám, végezhetnék vele most, mielőtt esélye lenne reagálni a támadásomra.
- Nos, nem hinném, hogy bármit kockáztatnék azzal, hogy idejöttem. Csak kíváncsi voltam, hogy tud-e válaszolni a kérdésemre, mert szeretném tudni a nevet, de magára is kíváncsi voltam. Érdekelt, hogy ki az ellenségem, ki gyógyítja meg azokat a shinigamikat, akiket már egyszer majdnem sikerült megölnöm. Persze már nagyon régen nem hagytam életben ellenfelet, úgyhogy talán egy sincs, akit maga megmentett közülük- egy mosollyal zárom a mondandóm, úgy döntök, egy kicsit provokálom, ha véletlenül rám támad, legalább láthatok egy keveset az erejéből. Nincs kedvem játszadozni, a végén tényleg idejön még egy kapitány, csak érdekel, mennyire könnyű provokálni valakit, akinek feltehetően még nincs harci tapasztalata.

Tárgy: Re: Dél-Kenya sztyeppéje Szomb. Nov. 24, 2012 2:21 am

Találkozás egy furcsa espadaval

Mikor mosolyt láttam az arcán magamban kissé meglepődtem. ~Jé! Tud mosolyogni!~
- Hai. ^^ – Mondtam kurtán a megállapítására, hogy a gyógyítói képzettségem az ok, hogy kaptány lehetett belőlem, bár nem fedi teljes en az igazságot, de azt neki nem kellett tudnia.
- Lehet, hogy igaza van, de az is, hogy nincs, hiszen legyen bármi is az oka, annak, hogy nem kíván rám támadni, az csupán szerencse számomra. ^^
Miközben válaszoltam a kérdésére, egy foltot vett szemügyre, amiről nem is akarnám tudni, hogy mi lehetett. ~Nem gyászol? És még bosszút sem akar állni, csupán tiszteletből akarja tudni a legyőzője nevét? Én magam sem vagyok teljesen tisztában minden viselkedési normával, viszont még én is tudom, bár lehet, hogy csak a sok olvasásnak köszönhetően, hogy a gyásznak több fajtája van. Ezt talán el kellene neki is mondanom.~
- Tudja, Diego-san, inkább ön érti félre önmagát! ^^ – Kezdtem mosolyogva. – Hiszen a gyász árnyalatainál csupán a feketének van több árnyalata, vagy még annak sem. Tudja, minden érzelem rendelkezik árnyalatokkal, – magyaráztam neki türelmes, kedves hangon, – akár csak a színek. A gyásznak is megvannak a maga árnyalatai. Nem mindenki ugyan úgy éli meg a felettesének, kit annyira tisztelt, halálának gyászát, mint ahogy talán nincs senki életében sem kettő ugyan olyan személy, kiknek az elvesztését ugyan úgy gyászolná. Az, hogy ön még mindig tiszteli Slarin-sant, valamint meg akarja tudni annak a nevét, aki elvette öntől, az is a gyász egy formája. Tudja, mikor elvesztettem Misa-chant, akkor én az utam célját is elvesztettem egy időre, annyira levert a halála, viszont új célt is találtam. Kérem, ön ne akarja azt a célt, hogy megküzdhessen Slarin-san ellenfelével, az ön pozíciójában ez túl nagy kockázat lenne, ön talán az egyik legfontosabb espada, hiszen, hogyha jól sejtem, önön kívül aligha van gyógyításra képes arrancar. Ilyen ritka képességet pocsékolás lenne csak úgy eldobni. ^^
~Te aztán jót monologizáltál. – Nevetett fel Ginyuushijin. Tényleg nem volt szokásom a sok és hosszú beszélés, általában szűk szavúbb szoktam lenni, de vannak helyzetek, no mag személyek, mint például Chiyo-chan, amikor, akivel nem lehet csak úgy röviden szót váltani.
A szavaitól tudatosult bennem ténylegesen, hogy az arrancar, aki előttem áll gyógyító kézzel gyilkos. Meg döbbentem, de nem csak azon, hogy gyógyítóként mészáros, hanem, hogy mennyire természetesnek veszi mindezt. Viszont a mosolyom egy pillanatra sem tűnt el az arcomról, mint valami pajzs védett attól, hogy bármi különösebb érzelem felbolydulást mutathassak feléje, ezt magam sem értem, hogy miért csináltam, talán valami tudatalatti védekezés lenne? Viszont kezeim megfeszültek, s hogy ne mutassam mennyire felkavart balomat az oldalamon lévő zanpakutoumra helyeztem, jobbomat meg a hátam mögött ökölbe szorítottam. Valamint ezzel magamat is próbáltam féken tartani. ~Azért maradtam a nankan technika területén kívül, hogy az esetleges támadásokat megakadályozzam, hárítsam, így hogyha én támadnék, akkor azt a választott taktikámat rúgnám fel, valamint lélekkorlát van rajtam, amivel nem sok esélyem lenne az espadaval szemben, aki távol sem olyan gyenge, mint Lanven-kun. Nyugodtan, nyugton kell maradnom, hogyha szóval tartom, valamint távozásra tudom bírni, akkor is sikeresnek mondható a taktikám. Valamint akkor még véletlenül sem sodrom a társaimat nagyobb veszélybe.~
- Éles a meglátása. ^^ – Hangomban enyhe él volt az elején, de aztán az is újra nyugodt lett, mint eddig. – Hogyha nem zavarja, akkor nekem is lenne egy kérdésem, hogyha már abban a szerencsében van részem, hogy egy espadaval beszélhetek. ^^ – Próbáltam terelni a témát a köztünk lévő ellentétről. – Az én kérdésem is csupán személyes kíváncsiság. Ismeri-e Alucardot? Egy magas arrancar, idétlen vigyorral az arcán, egy chibi – a kezemmel mutattam a méretet, ahogy Ta..ki-tól láttam, – mászkál vele, kabátot és kalapot hord, meg a kardját nem hajlandó használni? – Kérdeztem rá az egyik legjobb barátom egykori ellenfelére, akiről Ta..ki akkor mesélt, mikor a harcukról visszatért, s elláttam a sebeit, no meg azután egy teljes mesével állt elő, mikor az Okashi édesség kereskedésben újra találkoztunk. Érdekelt, hogy Diego-san mit tud róla, hátha megtudok valami érdekességet, amit elmondhatok Ta..kinak. Bár az is lehetséges tűnt, hogy nem fogja egy társát csak úgy kiadni, így arra is számítottam, hogy egy egyszerű igennel válaszol a kérdésemre.

Tárgy: Re: Dél-Kenya sztyeppéje Szomb. Dec. 08, 2012 11:00 am

Az érme két oldala

Látszik, hogy ez a shinigami még nagyon tapasztalatlan, annak ellenére, hogy kiváló gyógyító, semmit nem tud az arrancarokról, talán még soha nem is látott korábban arrancart. Nevetséges, ahogy próbál megérteni, ami azonban lehetetlen, teljesen máshogyan működünk, mint ők, fogalmuk sem lehet semmiről. Nem vagyok biztos benne, hogy képesek megérteni minket, mi nem abban a világban élünk, mint ők. Ők nappal élnek, mi éjszaka, ők a felszínen, mi alatta, üldözve nem csak általuk, de egymás által is.
- Nem vagyok ember, kár arra vesztegetnie az idejét, hogy emberi érzelmeket keres a szavaim mögött, kapitány. Talán kellemetlennek érzem, hogy most már örökké tartozni fogok neki, be kell érnem a segítsége vagy a véleménye nélkül, de ennyi. A mi világunk nem hasonlít a magukéhoz, ami maguknak tragédia, nekünk mindennapos esemény. A gyász másodpercekig tart, az emlékek pedig hónapok elteltével ködössé lesznek- való igaz, tisztán emlékszem Slarin hangjára, a szavaira, de az arca egyre homályosabb. Rövid, fekete haja volt, fehér bőre, magas volt, de a részletek egyre homályosabbá válnak, ahogyan a mozdulatai, gesztusai is. Talán nem telik el tíz év, és nem lesz másom belőle, mint egy név, és néhány szó. - Felesleges lenne kockáztatnom az életemet egy halottért- ha úgy látnám, hogy le tudom győzni Slarin gyilkosát, és tudnám, ki az, biztos, hogy megölném, de értelmetlenül nem küzdök meg egy erősebb ellenféllel. Slarint már nem hozhatom vissza. Az idő előrefelé halad, hiba a múltban élni.
Egy nyugodt pillantással nyugtázom, ahogyan a kardjára teszi a kezét, de nem tulajdonítok neki akkora jelentőséget, hogy ne térjek vissza azonnal az arcára. Dühös. A shinigamik tényleg szánalmasak, még a számukra ismeretlenek miatt is haragot éreznek. Ők persze az igazság bajnokai, akik természetesnek tartják több ezer hollow lemészárolását, de amikor elveszítenek néhányat a sajátjaik közül, haragossá válnak. Mennyire szánalmas.
- Miféle kérdés?- annak ellenére, hogy azt hiszem, hadititkokat akar kicsalni, csak egy másik arrancar felől érdeklődik. Valószínű nem is érdekli igazán, csak az időt húzza, de persze, mindegy is. Nem akarom megölni őket, úgyhogy nem sietek sehová. - Ha minden igaz, ismerem, bár nem mondanám szerencsének. Valószínű Wollohról beszél, az egyik társam alárendeltje. Ha nem lenne az, már megöltem volna, csak annak köszönheti az életét, hogy egy Espada fracciónja. Valószínű szellemi fogyatékos lehet, de szét kéne vágnom hozzá a koponyáját, hogy biztos legyek benne- az arrancar betört a szobámba, amikor még numeros voltam, tényleg csak azért nem öltem meg, mert a Thres Espada fracciónja, ha úgy vesszük, a fracciónja életét a tartozásom kiegyenlítéseképpen hagytam meg. - Miért érdekli magát Wolloh? Megölt valakit, aki fontos volt magának?- hátrafordítom a fejem, de úgy tűnik, az alárendeltjeim még nem végeztek a rájuk bízott feladattal. Az én gyógyító technikám is aktív még, ami azt jelenti, hogy még mindig kiforratlan, már elég régen beszélek ezzel a shinigamival, végeznem kellett volna.
Elfordulok a kapitánytól, és egy, a földön csúszó, számomra ismeretlen fajtájú kígyóra pillantok, aki úgy tűnik, megérezte a jelenlétemet, és felém indult, hogy azután a lábam közelébe csússzon. Milyen furcsa, az állatok mennyivel intelligensebbek, megérzik a természetfeletti jelenlétét maguk körül, nincs annyi hiábavaló gondolatuk, mint egy embernek, így meghallják azt is, amit egyébként nem hallanának a saját szavaik okozta zajban.
És minden más állattal ellentétben, a kígyók vonzódnak hozzám. Tudják, hogy megértem őket, hogy nem gyűlölöm őket csak azért, mert veszélyesek. Ugyanúgy gonosznak vannak titulálva, mint mi. Az emberek mindig elfelejtik, hogy a kígyóknak csak azért van mérge, hogy távol tartsák maguktól a nagyobb ragadozókat, vagy, hogy élelemhez jussanak. Hozzájuk hasonlítanak a hollowok is, akik maszkot hordanak, hogy távol tartsák maguktól a fájdalmat, karmokat és agyarakat növesztenek, hogy megvédjék magukat a halálistenektől, lelkeket faljanak azért, hogy megszabaduljanak néhány pillanatra a gyötrő fájdalomtól, amit a létezésük okoz. Ez már így működik a világ keletkezése óta, aki azt hiszi, változtathat a világon, nem több egy szánalmas bolondnál.
- Olyan személynek látszik, aki még soha nem harcolt, Chiruoichiba kapitány. Furcsa dolog olyan shinigamival találkozni, aki nem rohan üvöltve előre, hogy „megtisztítsa a gonoszt”- a kígyó lassan elkúszik, vissza egy üregbe, én pedig újra felemelem a fejem, ezúttal a távolban látható Napot kezdem figyelni. Ritkán látom az igazi Napot, ami nem ég mindig ugyanazzal az intenzitással, furcsa dolog számomra, hogy maguktól változnak a napszakok. Már nem is emlékszem, milyen volt ez a világ, amikor még én is a része voltam. Egyszer mindent elfelejtünk.

Tárgy: Re: Dél-Kenya sztyeppéje Kedd Jan. 08, 2013 5:10 am

Találkozás egy furcsa espadaval

Arrancarok és Shinigamik, mind kettő reiatuban gazdag világban él, de mégse hasonlítanak.
- Sajnálom, hogyha megs… vagyis kellemetlenkedtem. Viszont ez vagy gazdagított minket, önt és engem, vagy csak az amúgy is ismert tényt erősítette meg, hogy különbözünk. Mint egymás inverzei. ^^ – A végét inkább magamnak mondtam, semmint neki.
~”Wolloh”, fraccion, talán elmefogyatékos.~ Jegyeztem meg az elhangzottakat. A kérdésemre válaszolt, bár azt nem tudhatom, hogy igazat mondott-e vagy sem, de talán erről nincs oka hazudni, hogyha tényleg nem kedveli.
- Tudtommal nem ölt meg senkit sem, akit ismertem volna, csupán egy barátomtól hallottam róla és megragadtam az alkalmat, hogy kíváncsiságomnak eleget tegyek.
Elfordította tőlem a tekintetét, nem tart veszélyesnek, ez pozitív dolog volt számomra, már csak arról kell gondoskodnom, hogy haza juttassam a társaimat.
- Kapitány… – Szólt hozzám az egyik tisztem, aki az espada jelenléte miatt többet nem mert mondani. Oda fordítottam a fejem, s láttam, hogy mindenki szállítható állapotban van már.
- Kérem, folytassák a megbeszéltek alapján! ^^ – Feleltem neki, mire nekiálltak felkészíteni a shinigamikat a szállításra.
- Diego Canino-espada-san, hogyha olyannak látszom, talán olyan is vagyok. Viszont mint tudja, én a gyógyításért vagyok felelős és nem az ellenfél irtásáért, azért más osztagok felelősek. Hogyha nem bánja, most megkérném a távozásra! ^^
Valószínűleg nem akart távozni, ezért a kérésemet.
- A kérdésére válaszoltam, ahogy ön is az enyémre, valamint a többi felmerült kérdést is megválaszoltuk, és mivel azt mondta, hogy nem harcolni jött, felkérném, hogy távozzon. ^^
Hogyha az espada nem megy el, akkor kicsi az esélye, hogy épségben visszatérjünk, valamint, hogy ne fokozzuk a sérültek eddigi sérüléseit. Eddig egészen rendesnek tűnt az espada, ezért nem szívesen bonyolódtam volna vele harcba, valamint az esetleges harc is veszélyes lenne a shinigami társaimra nézve. Viszont mivel nem akart távozni a kérésemre, ezért kénytelen voltam agresszívabb módszerekhez fordulni, vagyis kidoukkal megpróbálni hatástalanítani.
- Hakufuku! – Mélyen a szemébe néztem végig, ez talán kiüti, de hogyha nem, akkor – Bakudou 63: Sajou Sabaku – Idézek meg vastag láncokat, amik talán körbetekerik, hogyha a Hakufukutól eléggé kába lett. Hogyha sikerül, hogyha nem, akkor is a közelébe shunpozok, hogy megpróbáljam elaltatni az Inemuri technikával. Remélhetőleg ez a technika hármas elegendő arra, hogy feltartóztassa addig, amíg a Nankant deaktiválom, s megnyitom a senkai kaput. – Siessenek, használják a lebegtető ágyat a sérültek szállatására, egy ágyra ketten is ráférnek akár. – Sürgettem az osztag társaimat, ahogy megnyitottam a kaput, valamint egy újabb kidout aktváltam a társaim védelmére. – Bakudou 12: Fushibi. - S amíg mindenki át nem ért készen álltam, hogyha áttöri a kidoumat az espada, akkor egy utóidézéssel újra megidézzem a Fushibit.

Spoiler:

Tárgy: Re: Dél-Kenya sztyeppéje Pént. Jan. 18, 2013 1:01 am

Sonidó edzés a vadonban

Eléggé furcsa volt a hangulatom az emberek világában Diegoval folytatott beszélgetés után. Elvállaltam az LNIS vezetését és ezzel hivatalosan is csatlakoztam Salazaar-sama és Diego talán életveszélyes tervéhez, s míg elegendő pártunkat fogó arrancarokat állítunk magunk mellé! Bele se merek gondolni az elkövetkezőkbe, hogy miképpen járunk, ha lebukunk. Bár próbálom derűsebben nézni a dolgokat, s erősíteni magamban ama hitet, hogy talán még sikerülhet is. De erre perpillanat fikarcnyi esélyt látok. De ami leginkább leterhel, hogy nem tudom, kiben bízhatok meg és kiben nem, bár a feladatom az LNIS-re határolódna le, elkezdte befolyásolni normális életemet is az ügy. Vajon, ha fracciónjaim tudnának erről, mit szólnának hozzá? Nem szeretném egyiküket sem az ellenség között látni, ha már bebizonyították, hogy érdemesek arra, hogy fracciónként éljenek és szolgálják Las Nochest az én nevem alatt.
Zajra leszek figyelmes magam mögött, s Las Noches harmadik legmagasabb tornyának a folyosóin való sétálást berekesztem. Szippantok a levegőből, s fülelek. Enyhe pollen illatot érzek, s ha a hallásom nem csal, baloldalt van mögöttem a látogató. Szerencséje, hogy nem rossz napomkor lepett meg, mert akkor akár életveszélyes helyzetbe is kerülhetett volna.
- Ahelyett, hogy megpróbálsz rejtőzködni, inkább jobb lenne, ha megmutatnád magadat Tanarotte. – szólítom meg, karba font kézzel az utánam osonó irányába fordulva. - Gyönge álca, szinte rögtön megállapítottam, hogy itt vagy. Neutral

– böktem felé. - El sem tudom képzelni, hogy így hogyan tudtad túlélni azoknál a nyavalyás halálfutároknál a kiküldetést, amit attól a pojácától kaptál. Hihetetlen, mi rejtőzik benned… Miért jöttél? Talán itt felejtettél valamit? – félvállról teszem fel neki a kérdésemet, miközben visszafelé indulok el, amerről eredetileg jöttem, ráhagyva, hogy követ vagy sem.
Tisztán emlékszem a pár nappal ezelőtti eseményre, mikor az a trónbitorló kinevezte Tanarottet a kilencedik espadanak a közreműködésemmel. Tudtam, hogy nagy jövő áll előtte, de hogy ilyen hamar erre az ösvényre lépjen… nos, erre nem számítottam. Mindenesetre roppantul kíváncsi vagyok mihez is viszi. S, hogy vajon ő mennyire is helyesli, hogy egy olyasvalaki ül Las Noches trónján, mint az a pojáca. Mikor megkapta a címet igazi talpnyaló módjára mondott köszönetet, bár ez cseppet sem mérvadó.
- Apró termeted ellenére nagyon feltűnő vagy, nem gondolod? Nem félsz, hogy egyszer olyasvalaki előtt buksz le, aki nem tűri a magadfajtákat és se perc alatt elkap? – magam sem tudom, hogy miért ötlöttek fel bennem ezek a gondolatok ráadásul miért is tettem szóvá mindezt. Miért érdekel, hogy Tanarotteval történik valami? Már nem is a fracciónom!
Szemem sarkából kissé mogorván mérem végig a tündért, pedig csak magamat szidom, amiért érzékeny oldalam ennyire kitárulkozik mostanában mások előtt és ez engem rendkívül zavar.
- De a menekülés szégyen, ha nem elegánsan teszed… Neutral

… kehh, min is jár a fejem. >.>” – zsörtölődök orrom alatt. Végül is Wolloh esetében sem sikerült tökéletesen átadnom annak a lényegét, amit egy edzés keretein belül próbáltam közölni neki.

Tárgy: Re: Dél-Kenya sztyeppéje Vas. Márc. 03, 2013 7:02 am

Az érme két oldala

Csak egy mosollyal jutalmazom, amikor a férfi megkér, hogy távozzak. Noha még mindig nem áll szándékomban megölni őt, azért mulatságos látni, mennyire félnek az Espadáktól még a kapitányaik is. A shinigamiknál csak az ostoba vakmerő és a nyúlbéla létezik kevés kivételt leszámítva, ezt talán fel is használhatnám, ha egyszer pszichológiával akarok foglalkozni. Persze nem teszem, van pszichológusom is.
A gondolataim kicsit elterelték a figyelmem, nem számítottam támadásra, legalábbis kidoura nem, amit magyarázhatunk azzal, hogy rendkívül szánalmas a shinigamik varázsereje a ceroinkhoz képest. Talán az is elvonta a figyelmem, hogy nem ellenségeskedett velem az első szavamtól kezdve, sőt, talán most sem akar megölni. Olyan édes, amikor játsszák a hőst, aki nem öl embert, és megment mindenkit. Mint egy cukorbajos szemgolyója.
A technikái közül csak egynek volt látható jellege, a másik kettő mintha a reiatsukeringésemet blokkolná, és lassítaná le a testemet, bár az én reiatsum túl nagy hozzá, hogy ennyi elég legyen. Egy gyenge ellenfél valószínű már elájult volna ennyitől is, azonban bolond, ha azt hiszi, ennyi elég volt.
A reiatsum szabadon engedése pár másodperc alatt elsöpri a blokkoló hatást, így a puszta fizikai kidou marad meg, ami ugyan jóval erősebbnek tűnik, de néhány másodperc elteltével az is megadja magát, nagyjából akkor, amikor távozni készülnek. A kifeszített kidounak nem tudom, mi az értelme, de elég gyengének tűnik, úgyhogy valószínű nem a feltartóztatásom. Talán valami átkelés segítő lehet, de pechükre, még nem keltek át. A cerom elsőre ugyan nem viszi át teljesen, de a következő darabokra tépi az akadályt.
- Van ereje, de fogalma sincs, mit jelent harcolni. A hezitálás eredménye halál, jegyezze meg a megmaradt másodperceire!- el kell ismerni, akár még kellemetlen helyzetbe is kerülhettem volna, ha újra támad, elég ügyesen varázsol, de ha lesújtasz egy erősebbre, a csapásnak váratlannak és gyilkos erejűnek kell lennie, mert ha az feláll, a válaszcsapás összezúz. Ezt minden arrancar tudja, már a létük feltételezi a jeles vizsgát. Mindenki felett és alatt is vannak egyaránt, a kígyót megeszi a sólyom. A túlélés kulcsa nem az, hogy minél erősebb legyél, tudni kell beilleszkedni a láncba, a kapitány pedig rozsda-fogtának bizonyult.
A ruhaujjamban lévő karóval felsértem a középső ujjam, miközben felemelem a kezem, és halálpontosan célkeresztbe fogom a kaput, amin már mindenki átlépett, úgyhogy egyetlen esélyem van összezúzni őket. A cerom sokkalta nagyobb erővel izzik fel az ujjaim hegyén, én pedig elégedetten mosolyodom el, miközben szabadjára engedem a sugarat, ami az utolsó pillanatban hatol át a bezáródó dimenziórésen. A mögötte lévő terület jelentős részét sikerül szintúgy összezúzni, ami azt jelenti, hogy nem ment át az egész a shinigamik köztes világába, de mégis elégedett vagyok: a kapitány és az emberei nem valószínű, hogy élve hazakeverednek.

/Köszönöm a játékot ^^/

Tárgy: Re: Dél-Kenya sztyeppéje Vas. Márc. 24, 2013 4:34 am

Kicsit furcsa, még nem szoktam meg az Espada életet, s ötletem sincs, hogy kellene espádáskodnom. Szeretek felnézni a volt espada samára, mind a szó képletes és szó szoros értelmében. Mellesleg az unalom, egyszerűen hihetetlenül hatalmas. Az espadasággal járó szöszmötölős dolgok, a nyomott ülések, és minden más egyszerűen szürke. Még Fracciónként is sokkal jobban szórakoztam, az már más tészta, hogy a legnagyobb bulit élhettem át, mikor feladatot kaptam. Aztán azóta, hogy kinevezett, semmi. Ezért is döntöttem úgy, hogy meglátogatom kedven Räv-samám. Mikor végre megtaláltam a tornyában úgy tűnt, hogy nagyon bele van merülve a gondolataiba, ezért is döntöttem amellett, hogy szépen követem, s nem zökkentem ki belőle. Egy darabig ment is, aztán megállt. Valószínűleg csak sikerült megzavarnom elmélkedését azzal, hogy keményen érkeztem meg a kis asztalkára, s koppant egyet a lábbelim. Nem sokkal ezután kérdőre is vont, bár nem értettem pontosan mire céloz, hisz én aztán nem lopakodtam annyira, csak nem szokásom világgá kürtölni a jelenlétemet. Egy kicsit macerás Räv-samával beszélgetni, mert már az első pillanatban kijelentette, hogy már biza beszéljek, ne activity-zak. Szerencsére én egy zseni vagyok, s nem rettenek vissza a lehetetlentől, hogy minden egyes alkalommal valami virágot dugjak az orra alá, mert szerintem azért is lecsapna. Ez a zseniális fejlesztés nem volt más, mint a virágos ruha, kicsit talán feltűnőbb az illata miatt, de amikor nem kell rejtőzködni tökéletesen megfelel. Persze azok az apróságok ilyen távolságból haszontalanok, így megszólalás előtt felreppenek, s előtte egy arasznyival álltam meg. Néhány szárnycsapás, aztán már szólhatott is a közvetlen adás.
-Räv-sama, én nem rejtőzködtem, csak nem akartalak megzavarni az elmélkedésedben, úgy tűnt, nagyon gondolkozol valamin, szóval csak besoroltam mögéd. Valamint a rejtőzködésemmel totálisan meg vagyok elégedve, hisz egy shinigami mellett, pontosabban három osontam be a bázisukra, és bent is jól elszórako, khm jól tudtam végezni a munkámat. Hihi.
Nem igazán voltam benne biztos, hogy hellózhatom, vagy mifene, szóval elhagytam a köszönés, ahogy ő is tette. Azonnali válasz helyett pedig csináltam egy hátra szaltót 180°os fordulattal egybekötve, majd utánareppentem, s mellette haladva hallgattam meg az újabb mondandóját. Kicsit elgondolkodtam azon, amit mondott. Valóban, első találkozásunkkor is elég meleg helyzetbe keveredtem. ~Hmm, miért is jöttem? Hajaj, pedig az előbb még tudtam. Valamit akkor gyorsan ki kellene találnom. Mondjuk gyűlés, bah, alig figyeltem, vagy megvan fracciónok, vagyis nekem még nem igazán van. UUU.~ Gondolataim közben alaposan grimaszoltam. Aztán a menekülésről eszembe jut valami. A sonidóm elég fejletlen, és valahogy nem tudok effektív módot találni a fejlődésre. Ugrálni, meg dolgozni egyszerűen nem az én stílusom.
-Oh, igen. Pont ez az amiért felkerestelek, vagyis hát meg szeretnélek kérni, hogy segíts picit sonidóbol fejlődnöm. Egyszerűen zavaró, hogy ki vagyok szolgáltatva közelharcban.
Kicsit furcsának tűnt most a mindig kemény Espada-sama, nem tudom miért, talán rég foglalkoztam magamon kívül mással. Mindenesetre örültem volna, ha segítségemre lenne. Hamarosan le akarok menni nassolni a finom shinigamikból, de lehet pórul járok, ha az akcióm miatt felbőszülve túlreagálják a dolgot. Mondjuk vicces lenne, ha kipróbálhatnám az új szerzeményemet, tuti leesne az álla annak a szerencsétlennek, akivel "farkasszemet" néznék.

Tárgy: Re: Dél-Kenya sztyeppéje Pént. Jún. 14, 2013 3:55 am

Sonidó edzés a vadonban

Eltűnődök Tanarotte válaszán, végül is igaza van. Rejtőzködése dicséretre méltó, el sem tudom képzelni, hogy azok a mihaszna halálfutárok, hogy nem vették észre tevékenységét odaát. Persze ez is csak őket minősíti, hogy milyen felettébb szánalmas társaság a feketeruhás semmirekellők.
Mindezen merengve lépdelek előre, igyekezvén nem zavartatni magam iménti elszólalásom miatt, miközben társaságként utánam koslat ex-fracciónom. Tanarotte szívesen látott vendég ebben a toronyban, még ha érkezése váratlanul is ért. S meghallgatva gondját, megállok, majd rámeredek, miközben azon töprengek, mennyire lenne nagyobb esélyem nála, hogy észt tudjak verni fejébe, mint Wollohval.
- Végül is… lehet róla szó – hunyom le szemeimet, majd csettintve nyitok magunk előtt egy gargantát. - De a kiképzést máshol ejtjük meg. Nem hiányzik, hogy pipogya fajankók, akiknek semmi köze az egészhez körülöttünk legyeskedjenek. – jelentem ki az átjáró okát, melyet megnyitottam, de mielőtt beléptem volna szemem sarkából megpillantottam Wolloh egyik félnótás pöttöm haverját. A társaságból talán mini tűzuraság ér valamit, de most ez is megteszi.
- Zosimos! Tanarotteval elhagyom Las Noches falait egy kis időre, ha keresnének, küld az illetőket Wolloh nyakára – ezzel elintézetnek tekintve a dolgomat, ejtettem meg egy „kövess” pillantást ex-fracciónom irányába, majd beléptem a gargantába.
A fényes út, melyet reiatsummal generáltam könnyedén kitartott úti célunkig, amely egy kihaltabb, sivatagos, nyílt terep volt. Késő délután fele járt az idő a Nap állásából és a levegő hőségéből ítélve. Körbepásztáztam a terepet, majd bólintottam. Igen, tökéletes lesz a célnak.
- Nos, Tanarotte. Mielőtt elkezdenénk, lenne hozzád egy őszinte kérdésem, amihez hasonlóan őszinte választ szeretnék… mit gondolsz Seth uralkodásáról? – ugyan nem illet igazán a kiképzéshez a kérdésem, nem is állt szándékomban ilyesmivel előrukkolni. De ez szerint kívánom mérlegelni a dolgokat a jövőben. Amennyiben megbízhatónak ítélem, talán beszélhetek Diegoval, hogy szervezzük be őt is az ellenállás mozgalomba. Nem szívesen látnám fracciónjaimat, avagy ex-fracciónjaimat azt a pojácát védve meghalni. Szabad jogok és döntések nélkül, a könyörtelen kényszerítésnek engedelmeskedve.
- Rendben, térjünk rá az edzésre – szögezem le, visszaterelve a szót arra, ami miatt idejöttünk. - Mivel a meneküléssel vannak gondjaid, ezért úgy gondolom mindenfajta eshetőségre érdemes lenne felkészülnöd. – megidézek egy barát a kezemben, de nem dobom el. - Az edzést köré göngyölítsünk egy kis ügyességi feladatot. Miközben különböző méretű és erejű barákat fogok rád lőni, neked húsz vadállatot kell elejtened, nem feltétlenül megölnöd, csak lekötöznöd, elkapnod, rád hagyom, mit csinálsz a dögökkel a lényeg, hogy a célnak megfeleljenek. Namármost, először tizenöt perc alatt, utána tíz, harmadjára pedig öt perc alatt kell mindezt végrehajtanod. Mindig szólok, ha az egyik kör lejár és az újba kezdünk. Az előző körben elejtett vadak nem számítanak bele a következőbe. Ha eltalállak, a legelejétől újrakezdjük. Van kérdés? – amennyiben nincs és bólint, hogy készen áll, nekiállok a barák lövöldözésének. Bár nem mondtam neki, de nem szándékozom velük eltalálni, lévén a megfélemlítés a cél, hiszen stressz helyzetbe kerül akkor is, mikor halálfutárok üldözik, s ezzel ront is a teljesítésén. Meg kell kísérelnie ezt elhagynia, ha helyesen kívánja végrehajtani a feladatot. Persze időnként Luciferrel keresztezem útját, mikor hagyja utolérni magát, ekkor viszont az egész kör kezdődik is előröl, függetlenül attól, hogy már a második fázisban vagyunk, vagy sem. Van, mikor pillanatokra eltűnök a látóköréből, hogy némi aggodalmat keltsek benne és váratlanul érje, a vörös energiagömbök mellyel megcélzom őt, s ahogy ígértem mindig szólok neki, amikor letelik az idő. Természetesen, ha a feladatot nem tudta megfelelően teljesíteni, vagyis nem tudta begyűjteni tíz percnél a húsz vadat, akkor elismételtük ugyan azt a kört, egészen addig, míg nem tudta végrehajtani azt a megadott időponton belül.[/color]

Tárgy: Re: Dél-Kenya sztyeppéje Szer. Jún. 26, 2013 5:02 am

”Végül is... lehet róla szó” Jött a válasz, melyre elmosolyodtam. Tudtam, hogy megértő lesz az én Räv-samám. Csak bólogatok a kijelentésére, hogy nem itt lesz az edzés. A végén még egy nem várt hullahegy is lenne. Zosimosnak szóláskor odapillantok, és tényleg ott van. Vigyorogva integetek neki, hisz jóba vagyok vele, vagy mifene, bár már nem emlékszem pontosan, régen találkoztam már vele. Készségesen követem át a garragantán, majd véletlen megszokásból ráülök a vállára, mikor elindulunk. Már úgy-ahogy megszoktam, hogy mások vállán utazni kényelmes. Ha rosszalló pillantást vetne, akkor egy kínos vigyor szerű mosollyal fellebbenek, s inkább mellette jövök. Azonban, mikor megérkezünk mindenképp szembe reppenek vele, hogy mégse a hátamnak beszéljen. A kérdést először nem tudom mire vélni, jobbra döntöm a fejecskémet, majd balra, s közben ráncolgatom a homlokomat, ahogy azon töprengek, mégis hogyan is érti ezt az uralkodósat. Aztán végül is amellett döntök, hogy kimondom, akarom mondani, kigondolom azt, amit gondolok, hisz mégis csak gondolatban kommunikálok, nem pedig szóban.
-Őszintén, röviden, és tömören: Semmit. Örülök, hogy kinevezett, meg minden, de ezen felül semmi közöm nincs hozzá, és igazából nem nagyon törődök azokkal, akik nem érdekelnek. Ha már válaszoltam, Räv-sama mit gondol róla?
A választól függetlenül figyelmesen hallgatom végig az edzésről a beszédét. A közepén már fel is merül bennem egy kérdés, de közben szép lassan földet érek. Enyhén megpróbálok kapcsolatbalépni a környék növényeivel. Szinte semmi élet nincs ebben a földben, katasztrofális. Erdőt teremteni értelmetlen lenne, mivel nem arra megy ki az edzés, másrészt itt túlságosan is sok erőt venne ki belőlem.
-Akad kérdés. A második körben fel lehet használni az elfogott állatokat, ha az első kör végén elengedem őket?
Aztán amíg válaszol tíz-tíz magot keszítek elő egy-egy kezembe. Egykori espadám jelenleg is jóval erősebb, mint én vagyok, nem lehetek olyan öntelt, hogy bízzak abban lesz időm egyenként foglalkozni az állatokal, miközben barákkal kóstolgat. Aztán amikor elkészültem, és megkaptam a választ is, azonnal kitérek random irányba egy sonidoval, s tágra nyílnak a szemeim, mikor megpillantom közvetlen magamelőtt az imént szabadjára engedett technikát. Miután hátrébb taszított és alaposan összekócolta a hajamat, a hátamra dőlök, s egy kis „füstfelhőt” köhintek. Pislogok kettőt hármat, majd megrázom a fejem, leporolom magam.
-Upsie. Akkor, izé, készen állok előről kezdeni!
Mondom, s haptákba vágom magam. (Ahogy az avatárom) Ezúttal már kicsit próbálok ésszerűbben nekiállni a feladatomnak. Marha nagy mázlim, hogy a hierrom blokkolta, de óvatosabbnak kell lennem. Sonidoról sonidora lépdeltem, s igyekeztem a lehető legnagyobb távolságot tartani, de ugyanakkor az irányt nem választhattam meg teljesen a másodlagos feladatom miatt. Ugyebár első, hogy ne hagyjam magam kiiktatni, és a második, hogy kapjak egy állatokat időn belül. Lélekenergiaérzékelésemmel próbálom szűkíteni az irányokat, hogy merre érné meg manőverezni. Aztán ahogy egy állat közelébe érkeztem feléje hajítok egy magot, s már sonidozok is tovább. A majd gyorsan kezd el nőni, rengeteg ága lesz, és a lélekenergia irányába, azaz ez esetben az állat felé igyekeznek a növéssel. Nem ölik meg, csak körbenövik, s egy gorbiuszi csomóba rejtik. Sok időt vesztegetek el a védekezésre figyeléssel, így közel tizenkettő perc telik el, mire elfogom a húsz állatot. Még időben voltam, de a következő körre már nem lesz elég ennyi. Természetesen, ha lehet, akkor elengedem a kör végén az elfogott állatokat.
Az újabb körben jobban belehúzok, s inkább próbálok a megérzésekre, és lélekenergiára figyelni, mint arra, hogy pontosan hol van, mit csinál, mit látok. Ugyan a terepviszonyoknak köszönhetően jó a látási viszony, de időveszteséggel jár, ha folyamatosan szemmel akarom tartani. Volt egy-két meleg helyzet, amikor majdnem utolért, vagy a bara épp néhány centivel mellettem suhant el, de valahogy sikerült lefaragnom három kerek percet az időmből, s ezzel kicsit neccesen, de végigvittem a második szintet is. Már kezdtem is örülni az egésznek, ám ezúttal több, mint négy percet kellene lefaragnom, az így is túlteljesítésemből, amihez már ténylegesen reflexből kell hárítanom, és még tovább kell emelnem a gyorsaságot. Az előző körben valamennyire sikerült belerázódnom, és sokkal jobb volt két sonido között a reakcióidőm, mint eddig valaha. Nem is tudtam, hogy lehet ilyen hasznos egy kis fogócskázás. A harmadik kör azonban már koránt sem volt ilyen egyszerű. Hiába javult a reakcióidőm, hiába hagyatkoztam jobban az megérzés szerű érzékelésemre, mintha még lassultam volna is egy picit. Idő híján elbuktam. Második próbálkozásra Räv-sama kardjának suhanása állított meg. Már-már valami furcsa érzés kezdett bennem keringeni. Bosszúság, idegesgedés, és feszültség.
-Kaphatnék egy perc pihenőt?
Kérdeztem meg, hátha engedi. Kicsit már fáradtam is, és valahogy rendezni akartam magamban a dolgokat, mert nem volt rendjén, hogy nem tudtam figyelni a feladataimra. Vagy talán ez lehetett a gond, hogy túlságosan is a feladatokra koncentráltam, és szem elől tévesztettem a célt. Nah, majd most! Döntöttem el, s fellelkesedve néztem szembe edzőmmel. Szememben égett a vágy a bizonyításra, s amennyire csak tudtam elnyomtam, megpróbáltam megfeledkezni a többi dologról, ami bennem dúlt. A határidőről, a csöppet már túl veszélyes lövedékekről, nos idő közben eltalált megint egy, és a hierromnak gyakorlatilag annyi, a következőt, már nem úszom meg ép bőrrel, ezért is izgultam túl a legutóbbi kört. A fogócska megkezdődött, repesztettem, ahogy csak bírtam, s csak a cél lebegett a szemem előtt. Sonidozni, ahogy, és amennyire csak tudok. A vicces, hogy emiatt elhagytam vagy két-három állatot is, mert belemerültem az egész száguldozásba, amit ezúttal még élveztem is. A végeredmény négy perc harminchét másodperc. Nem sokon múlott, de sikerült. A két kezem diadalmasan a magasba lendült én pedig kiterültem, s szuszogva próbáltam feldolgozni az iménti rohanást, és élményeket. Próbáltam megjegyezni ezt a benyomást, amit a mostani sonidozás keltett bennem, mivel éreztem, hogy ez volt az, ami egy kicsit közelebb vitt ahhoz, amit el akarok majd egyszer érni. Bár, még van mit tanulnom, remélem máskor is játszhatok majd Räv-samával. Vagy akár még most is! Igen-igen, játszani akarok még. Hirtelen felülök, s ránézek, hogy most hogyan is tovább. Okos információra éhes szemekkel pislogok rá, s várom, hogy mi lesz a következő.