Jajj, már két napja ilyen rohadtul de nagyon meleg van. Épp elindultam volna a boltba, hogy utánpótlást vegyek a saké imádó hadnagyomnak, de olyannyira sütött a nap, hogy minden motivációmat elvesztettem erre, és éppen indultam volna a hadnagy irodájába, hogy közöljem vele a mindkettőnknek kellemetlen hírt, amikor egy pokollepke adott egy, számomra kivételesen jó hírt, ami mondjuk rossz is volt, hiszen így nem kellett szembenéznem a hadnagyom haragjával, viszont ki kellett lépnem a főhadiszállás védő árnyékából és óvó hűvöséből, de újabb jó hír volt, végre hanyagolhattam a senkai kaput, sőt, a köztes dimenziót is, hiszen ama édes kedves pokollepke eme gyönyörűen fogalmazott kis üzenetecskét adta át nekem, aztán az eljövendő társamnak:
Tisztelt Shinigami...
Iszonyatosan nagy probléma történt a 12. osztag berkein belül ezért hosszas tárgyalások után úgy döntöttünk, hogy Ön-t, illetve még egy Shinigami társát küldjük el, hogy orvosolják ezt a problémát. A megjelenés kötelező, ugyanis Seireitei jövője múlik az Ön, illetve Önök döntésén....
minden reményünk önökben van... kérem ne hagyjanak cserben minket!

Üdvözlettel,
12. Osztag
Ez a hír felpezsdített, és egy kicsit mondjuk csalódottá tett, hiszen, ha Seireitei jövője múlik rajtunk, miért nem kapitányokat hívnak.. Na mindegy, ha így döntöttek, hát így. Legalább nem kell két óráig magyaráznom a hadnagynak, hogy mégis mi a büdös szájú zombiért nem vettem meg neki a számára éltető nedűt. Tehát fogtam a kardomat és a motyómat (egy kis élelmet, sose lehet tudni ^^), valamint Hatare a gallérom alá hűsölni, amíg nem lesz rá szükség, vagy nem unja meg a pihenést, és elindultam az északi kapu felé, hogy találkozzak társammal, valamint részletesebb tájékoztatást kapjak, hiszen a pokollepke gyakorlatilag rám és a leendő társamra bízta Seireiteit. Közben megérkeztem, és körül- körülnézegettem, hogy hátha meglátom a várt társamat, hiszen róla sem kaptam semmiféle leírást, azt se tudtam, nő-e vagy férfi.

Ahogy vártam és vártam, egyre jobban eluralkodott rajtam a gyanú, hogy átvágtak, Végtére is, eléggé irreális hogy egy ilyen horderejű küldetésre egy olyat küldjenek, mint én. Már komolyan elgondolkoztam azon, hogy hazamegyek, és már-már fontolóra is vettem, de a társam az utolsó pillanatban megérkezett. Be is mutatkozott, amire én is válaszoltam:
- Raimaru Minashaku vagyok, a Rokubantai Rokusekije, örvendek a szerencsének. Becenevem még nincs, ha kedve van, kitalálhat nekem egyet, de a gúnynevekre ütök!
Mondtam neki nevetve. Majd, miután láthatóan más nem érkezett, már csak a tájékoztatóra kellett várni. Miután megérkezett egy igen-igen furcsa, fehér köpenyes valaki, Kazu rögtön nekiesett, és megkérdezte, hogy mi ez az egész, ő erre csak mosolygott, majd nekem adott egy képet, amin egy madzagra fűzve ott volt egy medál, ami engem első nézésre egy fejjel lefelé fordított, érdekesebb formájú kehelyre emlékeztetett. Feladatunk, mint megtudtam, abból állt, hogy ezt találjuk meg, és hozzuk vissza épségben, nehogy rossz kezekbe kerüljön. Miután Shunpo-val eltűnt, hosszasan elméláztam ezeken a dolgokon, észre se véve, hogy a nap mennyire éget és indulnunk kellene. Sietve, de nem shunpo-t használva elindultam. Hatare nagyon nyűgös volt a meleg miatt, pedig ő a gallérom alatt hűsölt. Majd megtanulja kibírni. Engem csak perpillanat az izgatott, hogy megtudjam annak a medálnak a titkát, valamint Soul Societyt megmentsem, ha már az én nyakamba sózták. Lehet, hogy meg akarnak szabadulni tőlem. Ez esetben már csak azért sem fognak. Az időérzékem elveszett a nagy gondolkozás közepette, és nem vettem észre, hogy már két órája folyamatosan, sietve gyalogolok. Ezt biztosan meg fogom majd érezni. Azt majd otthon. Az izomláz nálam általában késik egy napot. Hogy másnál is-e, azt nem tudom, de hogy ha ezt be tudom fejezni a társammal, mielőtt alszom egyet, akkor nem lesz semmi baj. Egyszer csak hatalmas lélekenergia-mennyiséget éreztem, és körbenézve megláttam egy nőt, aki nagyon valószínűen a forrás volt. Sajnos nekünk pont útba esett. Megállított, és megfenyegetett, majd nyugodtan, gúnyos vigyorral a képén állt. Az agyam lázasan dolgozott, hogy miként tudnám felmérni az erejét. Ha most nekirontanék, nagyon lerontanám az esélyeinket. Két-három perc után fogtam magam, és sarkon fordultam.
- Gyere Kazu, úgy tűnik, itt nincs semmi keresnivalónk.
Majd elindultam. Miután körülbelül harminc métert tettem meg visszafelé, sarkon fordultam újra, hogy Shunpo-val a nő mögé kerüljek, és megkockáztassam átvágni a Saketsuiját és a Hakusuiját, hogy elvegyem az erejét. Erősen kételkedtem abban, hogy sikerül, mert semmi kétségem nem volt afelől, hogy egy tapasztalt harcos mögött állok, de ezt a csapást elég veszélyesnek ítélheti ahhoz, hogy figyelemre méltassa, és így Kazunak lehetőséget adok arra, hogy ő is támadjon. Majd, mikor épp a társammal foglalkozik, a támadó karját veszélyeztetve afelé csapok, hogy Kazut is megvédjem, ahogy tudom, másrészt, hogy, ha a kezétől nem is szabadítom meg, legalább szerezzek neki egy olyan sérülést, hogy azzal kelljen foglalkoznia, ne velünk.