A mai nap megint bevetésre kell mennem. Jobban örülnék most már valami papír munkának. Ritkán akadok ugyan ellenfelemre, de azért a lehetőség mindig ott van, és én valahogy csak lelkesedni tudok, ha nem olyan az ellenfél aki megfingat. A reggeli edzés után megkaptam a parancsaimat, és elhagytam Seireiteit egy zanpakutouval csupán. Nem is kell több. Csak egy kis tisztogatásról van szó Karakurában. Egyszerű meló. Át érve az Emberek Világába rögtön megéreztem a lidérceket a környéken, és természetesen a lélekmobil is izomból csipogott.
- Nos... Akkor lássunk neki... Lányok készen álltok?
- Mi mindig készen állunk, te embereld meg magad! Mióta megtörtént veled az a furcsa eset a lidércekkel, azóta teljesen hülyén viselkedsz. Örüljél hogy életben maradtál... Ennyi.
- Jól van nyugi... Megoldom.
Mi ütött ebbe a zanpakutouba. Na mindegy. Fel kell készülni a harcra, és be kell cserkészni őket. Rá néztem a lélekmobilra, és láttam, hogy csapatban portyáznak. Nem túl lakott területen, de ha így haladnak, akkor hamarosan bőséges lélek mennyiséget szerezhetnek maguknak. Rögtön meg is indultam, és próbáltam palástolni a jelenlétemet, amennyire lehet. Éppen egy utcán randalíroztak egy lelket terrorizálva, készen hogy felfalják. Egyenes szűk utca volt. Három lidérc kerítette be a halálra vált arcú lelket. Egy középkorú férfi volt. Ha most megtámadom őket elkéshetek, és akkor megölik azt a lelket, az pedig már csak azért sem lesz jó, mert akkor még egy lidérccel kell számolnom. Ha Kenseit használnék, akkor még lenne esélyem, de lehet megsebesíteném a férfit. Kiengedem a lélekenergiámat, amit képes voltam palástolni, bár szerintem már észre vettek. Azért hátha megijesztem őket. Persze nem értem vele el sokat, de legalább most rám figyelnek nem a férfire. Rögtön kihasználtam az alkalmat, és shunpoval közelítettem meg őket. Kettő hátrálni kezdett, egy pedig megindult felém, de fél úton elvesztette a maszkját. Ezért imádom a Kenseit technikát. Egyszerű, gyors, meglepetés szerű, és szinte kivédhetetlen. A másik kettő óvatosan hátrált, készen hogy elugorjon ha támadok. Szerencsére ezek az ösztönlények képtelenek arra, hogy taktikát dolgozzanak ki ellenem. Így aztán kiszámíthatatlanok, de ugyan akkor sokkal könnyebb egy kiszámíthatatlan ellenfél ellen harcolni, mint egy olyan ellen, akiről azt hiszed hogy kiszámítható aztán meglep, és lehet az életedbe kerül. Nem mozdultam, és hagytam hogy a lélek elmeneküljön abba az irányba, amerről jöttem.
Végül egy férfi hangja törte meg a tétlenséget éppen akkor, amikor neki ugrottam volna a két szerencsétlennek. Felkaptam a fejem. Hangjával együtt a lélekenergiája is megérkezett, és eléggé sejtető volt. Olyan volt, mintha több is lett volna ott, de ezt biztos csak én képzelem be. Elvégre csak egy kapitány képes ilyenre. Ez pedig... Legjobb esetben is olyan erős, mint én. Viszont tény és való, hogy rá nem számítottam. Egy arrancar, egy elég érdekes kinézetű kaszával. Baljóslatú volt, annyira, hogy minden kedvem elszállt, hogy harcoljak vele. Nem, mintha sok lett volna. Viszont itt vagyok, és most már harcolnom kell.
Kérdése után egyszerűen támadásba lendült. Gyors volt. Nagyon gyors. Azonnal előttem termett, és kaszáját az égbe emelve már csapott is. A fegyvere nagy távra van kitalálva, viszont koránt sem vagyok most arra felkészülve, hogy egy hosszú fegyver ellen harcoljak. Én közel harcolok. Közel kell jutnom hozzá, vagy kifáraszt, és megöl.
Automatikusan felemeltem a pengét, és a kasza élébe emelve hárítottam össze akasztva a két fegyvert. Hosszabb a fegyvere, így nagyobb az erőkar, amivel lesújthat. Megtartottam ugyan a csapást, de nehéz volt. Piszkosul nehéz. Megpróbáltam félre táncolni. Közelebb léptem, és a kardomat bele akasztottam a kaszába. Próbáltam kifordítani a kezéből, vagy köríves mozgásra kényszeríteni. Egyelőre nem teszek semmit, csak tartom, és figyelem a tekintetét.
- A gondos apa vigyáz a fiaira? Nem vall rátok arrancarokra, hogy törődjetek a gyengébb lidércekkel... Biztosan más oka lehet annak, hogy itt vagy. Végül is lényegtelen.
Az eddig egymásnak feszülő két fegyverből az enyémet most hirtelen kihúztam éles sikoltást csalva ki a fémből, és odébb bukfenceztem. Majd egy félköríves vágást irányítottam a dereka magasságába guggolásból. Igen, Kensei volt, és reméltem, hogy még nem találkozott ilyennel, így meg tudom sebezni. Ha sikerül már meg is nyertem a harcot.

A harc megkezdődött, és én támadtam elsőnek. Nem hiszem, hogy képes hatástalanítani a támadásom, de azért ki tudja. A Kensei végül is elterül a bőrén, és a ruháján kívül semmit nem pusztít el. Egyszerűen megszakadt. Vagy nem tudom. Egy pillanatig pislogok értetlenül, aztán jövök csak rá, hogy akkor a Hierroja, hogy egyszerűen képtelen vagyok megsebezni. Ez viszont így nagyon nem jó. Vissza kell vonulnom. Minimum kétszer kéne ugyan olyan erővel megcsapnom, hogy beleszántsak a húsába, arra pedig biztos nem kapok túl sűrűn esélyt. Éppen hátráltam volna, és shunpoval cikáztam volna a házak között, amikor megragadta a karomat.
Egy pillanatra azt hittem, hogy most végem, aztán a második pillanatban, már minden levegő kiszaladt a tüdőmből. Aztán mire reagálni tudtam volna már talpal taszított rajtam, úgy hogy én tehetetlenül bukfenceztem hátra, majd a hátam az utca egyik falának csapódott. Forgott a világ, és görcsösen próbáltam levegőt venni. Homályosan láttam, ahogy felém közeledik, de nem volt semmi erőm arra, hogy eltűnjek az útjából. Ösztönösen megfeszítettem az izmaimat, és magam elé kaptam a kezem de csak azt értem el vele, hogy félre söpörte a fegyverével, és valami tompa puffanással a mellkasomnak csapódott. Végül hátrébb lépett, vagy ugrott, nem is tudom, alig láttam foltokat, és köhögve, fuldokolva vettem a levegőt.
A monológját alig értettem, de ahogy elszabadította az óriási reiatsuját az úgy söpört el, mintha egyedül akarnék szembeszállni egy tsunami erejével. Hatalmába kerített a félelem. Most igazán. Eddig csak pillanatokra, viszont most másodpercről másodpercre egyre erősebb lett.
Közben nehezen feltápászkodtam, és zsibbadt hassal, és fájó izmokkal magam elé tartottam a pengémet. Nem lesz ennek jó vége. A támadás már jött is. Az első csapás jobbról jött, amit szerencsére a pengével ki tudtam védeni, de szinte fellökött az ereje. A második csapás balról borított fel majdnem. majd egy alsó vágás bele szántott a húsomba. Éreztem, hogy izmokon keresztül vág át, és vér buggyant elő a hasfalamból.
Valami kirántotta a lábamat, és elterültem a földön. Láttam hogy jön a következő támadás.
- Sakamake Chi no Umi!
Kiáltottam már már kislányos kétségbe esett hangon. A két penge azonnal testet öltött a két kezemben, majd azokat használva megtartottam a súlyt ami a földbe préselt, majd láttam, ahogy felettem átfordul az arrancar.
Nem támadott. Rá gyújtott és szövegelni kezdett. Arrébb húzódtam tőle, amennyire csak tehettem, és azon gondolkodtam, hogy annyira félek, talán még rendesen elmenekülni se tudnék. Nagy nehezen felálltam, és megállítottam a vérzést. Ki kell tartanom, különben meghalok. Biztosan küldenek ide egy kapitányt vagy valakit! Egy ekkora erővel rendelkező arrancar nem maradhat észrevétlen! Csak hátrálok, és érzem, hogy egyre lejjebb csukódik a szemem.
Nem szoktam ilyen gyorsan elfáradni, és pár ilyen ütés sem készít így ki. De most valami határozottan át akarta venni felettem az irányítást... Talán...
De mire befejezhette volna a gondolatot már nem volt önmaga. Elsötétült előtte a világ, mintha álmodna. Mint egy rémálom. Arcára maszk kúszott a semmiből, szépen lassan felépülve. Lényéből sugárzott a lidérc energia, és a sebéből sem folyt a vér. Viszont a kiömlött vér most táncra kelt, és a kitörni készülő szörnyeteg körül kezdett el cikázni. A két penge a kezében feketébe burkolódzott, és már nem ő volt az. Valaki más.
- ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁháháháháháháááááá!
Kiáltotta eszeveszett hangján, és sütött belőle a vérszomj. Ez nem ő volt, és mégis.

Próbálta megzabolázni társa erejét, kit erőszakkal, és meglepetéssel kényszerített térdre, és úgy döntött megmenti a szerencsétlen seggét. Talán a jó szándék vezérelte, talán az önös érdek, bár ezt soha nem tudhatjuk meg. A vértánc csillapodni kezdett körülötte, ahogy egyre biztosabban tartotta azt a szálat, aminek köszönhetően felkapaszkodhatott, és átvehette az irányítást. Jó maga is tudta, hogy még közel nincsen olyan erős, hogy képes legyen ezt sokáig fent tartani, mert a szerencsétlen másik fél, már is foggal körömmel küzd, hogy visszanyerje mivoltát. De nem, még nem fog sikerülni. A két fekete csatapallos szinte világított, mintha fekete fényük lett volna. Sötétségbe vonta kezét, és a seb, amiből vér szivárgott még nem régen, lassan kezdett eltűnni. Talán még nincs ereje teljébe, a gyors regeneráció naturális ösztönnek bizonyult, és habár nem tudatosan tette, így is hatásos volt.
Ellenfele hatalmas kaszájával, és cigarettájával szemben magyarázott valamit, de jelenleg a külvilágot alig bírta felfogni. Csak állt ott, összegörnyedve, üvöltése már elhalt, és minden erejével arra koncentrált, nehogy vissza taszítsák abba a sötétségbe, amiben eddig élt. Maszkja félig felrakódott arcára. Fehér alapon hosszú vörös könnyeket ábrázoló minta volt, mintha a maszk mögül vér szivárogna, de csak egy fekete alapon sárga szempár bámult előre, ami jelezte, hogy nem önmaga.
Eltelt egy időbe, mire leesett neki mi történik. Az ellenség mozgásba lendült. Egy hasonló támadás indult meg irányába, mint amiben gyengébbik fele elesett. Még mindig csak állt ott, de már önmagaként. Talán most kicsit megszabadult testvérétől. Jött a félhold szerű valami, és összezáródott rajta, gúzsba kötve őt. A maszk mögött embertelen szélesre húzódott a szája, és fájdalmas vigyorba szaladt. Talán élvezte a fájdalmat. Még azt is megkockáztatta volna, hogy egyenesen kéri. Végül ellenfele ránézett, majd egy nagyobb energia lövedéket lőtt rá. Talán el kellett volna mozdulnia, de nem tette. Várta, hogy becsapódjon, és nem is kellett sok időt semmit tevéssel töltenie. A támadás leperzselte a bőrét, és érezte, hogy a vére párologni kezd. De állta a támadást. A támadás végeztével, még mindig ugyan ott állt, és a félhold alakú nyaláb már nem ölelte, eltűnt a támadásban. Pontosan úgy, ahogy hámrétegének nagy része. Talán ordítania kellett volna, talán vergődnie kellett volna a földön, de fájdalom édes volt. Teste egésze megégett, és több helyen is eltűnt a bőre. Ahol most égett hús volt, és véreznie kellett volna, ott a vér alakot öltve mozgott, és látszott, ahogy minden lüktetéssel megmozdul a folyam.
Az ellenfél viszont még ezt se hagyta annyiban. Hihetetlen gyorsan termett előtte, bár szemével még tudta követni, és már lendítette is a hatalmas fegyverét. Testéből vérnyalábok csapata lövellt ki a fegyver felé, és érezvén, hogy nem tudják megállítani a hatalmas kaszát, inkább lendületet vettek rajta, és fellökték a testvérpár rosszabbik felét. Majd minden erejével perdületből hasított egy borotva éles vérnyaláb ellenfele felé, amit rögtön követett is még egy, majd kettő, ahogy gyorsan pörgött a levegőbe nem tudta megszámolni, hány találta el. Talán egy se, mert időben arrébb sasszézott. Mint propeller pörgött az éles, és hosszú nyalábokkal, amik a teste különböző pontjaiból álltak ki, így ha elakad ő maga áll meg a pörgésben. Ezután bármi is legyen a végkifejlet, az utolsó nyalábbal, ami eltalálja, meg is markolja, és olyan közel húzza magához, hogy azt még férfi, és nő között is zavarónak mondaná. Majd megpróbálta több helyen is áttörni vastag bőrét, amin úgy látszott nem fognak az egyszerű csapások, ezért több helyen, és többször próbálkozott, miközben átölelte ellenfelét. Talán nem sikerül, és akkor mi van? Legalább megpróbálta, és nem úgy esik össze, mint egy tehetetlen légy. Természetesen ahol megfogta, vagy eltalálta az ellenfelét, ott vérfoltok maradnak, és pedig ez is magában sokat számíthat. Vajon még az előtt kiütik, mielőtt sikerülne, amit akar? Mindeközben lassan pótlódik ki a maszkja, és egy gyorsabban gyógyulnak sérülései. Hamarosan kifogy talán az energiából, de nem volt abban a helyzetben, hogy ezzel is foglalkozzon.

Sebesülései égtek, és hihetetlenül fájtak. Valahol odabent ordított. Olyan keservesen, és gyengén. Érezte, hogy nem bír ellent mondani ennek a fenevadnak, ami átvette felette az irányítást. Kétség kívül hatásos, de ettől még egyre jobban veszíti el az emberi mivoltát. A maszk már az arca háromnegyedét fedte. Egyre mélyebben zuhant az üvöltő sötétségbe, ami az ő nevét kiáltotta. Már ellenkezni sem maradt energiája, szinte teljesen megadta magát az érzésnek, és elfogadta. Azon járt az esze:
- Lepihenek kicsit, csak egy másodpercre hunyom le a szemem. Csak múljon ez a fájdalom.
Pislantott egyet, majd egy hosszabbat, és elnyelte a sötétség.
Az ellenfelét satuként ölelő vadállat bombázta ellenfelét, de csak felületi sérüléseket ért el vele. Ha kicsit több józan esze lenne talán még meg is nyerhetné harcot, de most elvakult dühvel kavargó extázisából ugyan úgy nem tudott szabadulni, mint a másik fele, abból a sötét lyukból. Ekkor ellenfele hátrakapta a fejét, és akkorát fejelt a maszkjába, hogy az belereccsent, és lefordult róla egy nagy darab. A szorítás gyengébb lett, és támadások is megszűntek egy pillanatra.
Vakító fény törte át a szemhéjait, de furcsa mód nem bántotta a szemét az egész. Kinyitotta lélektükreit, és tisztán nézett előre. Előtte egy meztelen magas lány állt vörös hajjal. A kezét nyújtotta felé. Melegség áradt szét benne, és utána nyúlt. A kéz viszont egyre távolodott, és hamarosan már rohant az egyre távolodó alak után. A lány először mosolygott, aztán nyugtalanná vált a tekintete.
Maszkja ugyan megrepedt, és egy pár darab lehullott belőle, de még mindig önmaga volt, csupán kicsit nehezebben tartotta a gyeplőt. A kaszás ellenfél egy pillanat alatt meglepte, ugyan is hátra húzta, átlendítette, és úgy a fejére ejtette, hogy még egy adag maszk darabka hullott le róla. Egy pillanatra elvesztette, magát aztán, megint ő volt. Sebei már már teljesen begyógyultak, de az újonnan elszenvedett fej sérülés nem akart múlni, sőt egyre erősebben fájt a feje. Tudta jól mi következik.
A kéz egyre közelebb ért hozzá, és az arc is egyre nyugodtabbá szelídült. Már nem volt messze tőle. Csak ekkor jutott el a tudatáig, hogy ez a zanpakutoujának a szelleme, Chi no Umi. Ekkor össze vonta szemöldökét, és megragadta a kinyújtott jobbot, és közel húzta magát, ahhoz a szépséghez, akit mindig is szeretett.
Nem mutatta fájdalmát, és zavarát. Gyorsan felpattant és már készen is volt a következő támadás fogadására. Maga ugyan nem tudott indítani támadást. A távolság kettőjük között elég nagy volt, így egy kicsit nyugodtabban állt a dolgokhoz. Vissza kell nyernie a hatalmát különben idő előtt elveszik. Kinyitotta vadállatias száját, majd hörgés és suttogás elegyét préselte ki magából. Ellenfele neki szegezte a fegyverét, és valami kilőtt rá. Nem volt ideje meglepődni. A kilőtt penge bele állt a vállába, és egy rántással közelebb is húzta a tulajdonosához, aki egy szép köríves csapással akkorát vágott az állára, hogy bele emelkedett. Elterült a földön, és körülötte is elsötétedett a világ, majd vissza száműzték abba a lyukba, ahonnan jött.
Fekete, és piros reiatsu kavargott elő belőlem, és eltűnt a gyönyörű lány akit szorongattam. Valami sokkal rosszabbra keltem. A földön feküdtem totál bénultan, és úgy fájt az állam, hogy talán beszélni sem tudok. Körbe se tudtam nézni, csak ott feküdtem. Legyőztek talán? De akkor miért nem vagyok halott? Vagy én győztem, és most teljesen kimerültem. Aztán meglátta ellenfelét véresen megszabdalva. Nem győzött, de veszített.Most meg fogják ölni? Még annyi energiája se maradt, hogy vissza vágjon.

Szinte minden energia elszállt belőlem, és végtelenül kimerült voltam. Csak vártam arra, hogy végelegyen. Vajon milyen érzés az, amikor felfal egy lidérc? Vajon fáj? Vagy nem érzek majd semmit?
Ezen morfondíroztam, miközben egyre csak vártam. Valahogy nem akart jönni az a kivégző csapás, és feszültségem egyre erősödött, s végül felnéztem, és az arrancar ott állt nem messze tőlem cigivel a kezében. Valami mondott, de képtelen voltam kivenni a szavait. Ekkor vettem csak észre, hogy a fülembe tömődött egy kis fehér anyag. Nehéz mozdulatokkal kikapartam, de olyan volt, mintha a saját bőrömet téptem volna. Végül a fehér anyagból arra következtettem, amire soha nem akartam volna. Valami elkezdődött, és éreztem is, hogy valami nincs rendben. A fekete pengék, még mindig sötétséget árasztattok magukból. Hátborzongatóan furcsa volt. Éreztem, hogy valami más az, amit a kezemben tartok, de nem tudtam mi az. Azt leszűrtem, hogy átváltoztam részben lidércé, de... Nem tudom feldolgozni... Hogy? Miért? Miért nem vagyok halott? Mi a franc történt?
Ezzel el is fogyott minden erőm. A hirtelen jött arrancar varázsolt valamit, és aztán már csak arra emlékszem, hogy valahol egy sivatagban vagyunk, és ez az arrancar magával cibál. Az ég sötét volt, csillagokkal teli, majd beértünk valami épület szerűbe, ahol egy torony felé vettük az irányt, de itt már világos volt. Valamiért úgy tűnt nem akar megölni. Nem értem. Miért nem? Kísérletezni akar velem? Ha belegondolok a shinigamik is azonnal kísérletezni kezdenének velem, ha megtudnák mi történt velem. Csendre intett, majd tovább vonszolt, fel egészen a torony belsejébe, ahol ledobott egy üres ágyra, és halottam csendülni az egymásnak ütődött két pengét, melyek olyan ismerősek voltak, mégis olyan idegenek.
Hogy szeretem e a pizzát? Persze hogy szeretem... Hogy ne... MI? A NEGYEDIK ESPADA???!!! Mi az istent keresett ott a negyedik espada, és miért hozott át Las Nochesbe? Úristen, jobb ha azonnal öngyilkos leszek, mert még gonosz célokra használ fel!
Próbáltam volna felkelni, és tovább állni, kiosonni, eltűnni a végtelen sivatagban, de meg se bírtam mozdulni. Mi a franc történik itt? Belül pánikoltam, de kívülről örültem, hogy még lélegezni tudok. Ez van Shuko. Te halott vagy. Véged van, ebből már nem jössz ki élve. Ez shinigami pályafutásod vége.
Vissza jött egy kis idő elteltével, addigra feltornáztam magamat az ágyon ülőhelyzetbe. Az egész hely szőrszálhasogatóan lidérci volt. Soha nem gondoltam volna, hogy ilyen Las Noches. Legkevésbé azt reméltem, hogy eljuthatok ide. Félek.
Az arrancar vissza jött, és adott egy szelet pizzát, és sört. Kioktatott, majd elment. Egyek? Vagy ne egyek? Éhes vagyok, de nem bízhatok egy arrancarban. Mondjuk ha meg akart volna ölni, akkor már megtette volna. Nagy nehezen magamba gyűrtem egy keveset ebből is, meg abból is, majd egy pillanat alatt megtalált az álom. Nyomasztó volt, és félelmetes. Egy rémálom. Chi no Umiról álmodtam, amint abban a maszkban flangál, amiben én is harcoltam. Láttam, ahogy embereket mészárol, és nevet. Aztán felém fordult, és én következtem.