Thea mellé

Tárgy: Thea mellé Csüt. Jún. 07, 2012 11:09 pm

Nem, mindenkit megnyugtatok, hogy nem rajzoltam... Még! Twisted Evil

Ez csupán egy mese ^o^

A Keserű és egy tündér

A férfi a tó partjánál feküdt a fűben és exponálni készült. Az őzsuta gidájával az oldalán óvatos kecsesen a vízhez sétált. A békés kép idillét madárcsicsergés festette alá. A reszketeg lábú állatok szomjasan tapadtak a víztükörhöz. A férfi szorgalmasan zárta képbe a pillanatokat.
Aztán egy hangos kacaj és vízcsobbanás hasított a csöndbe. Az őzek ijedten szökkentek a fák biztonságos sűrűje közé. Majd a csillogó vízből egy mosolygó sellő emelkedett ki és feléjük fröcskölt. Az állatok mintha csak ismerősre tekintettek volna, úgy néztek felé, és lassan visszamerészkedtek a tóhoz. A gida még bele is gázolt a vízbe. A sellőnek tetsző lány felé indult, s megsimogatta félénk barátját.
A férfi a partról figyelte a jelenetet, majd ismét a szeme elé emelte a gépet és kattintott néhányat. A lány hosszú, vakítóan szőke haja vizesen tapadt alakjára, szinte teljesen elfedve azt. A kattintásokra a férfi felé fordította fejét, miközben keze még mindig a gida fején pihent. A férfi hatalmas zöld szempárt látott a lencsén keresztül, ami kíváncsian figyelt felé. A lánynak apró pisze orrát ezernyi szeplő borította, rózsás szája mosolyra hajlott. Az őzek mellett kilépett a vízből, és elindult felé. Az állatok, mintha csak megsejtenék mért indult el, tovatűntek szem elől.
Ahogy felé közeledett a lány, úgy vette ki a fehér szatén ruhát, ami testére volt csavarva, bőre fehérje mellett alig kivehetően. Mezítláb volt, szinte siklott a puha pázsiton. A nagy nézelődésben a férfi még fényképezni is elfelejtett.
A lány a férfi elé ért, majd kíváncsian mellé guggolt.
- Mit csinálsz? - kérdezte.
A férfi lassan feltápászkodott, de nem válaszolt semmit. Leporolta ruháit, tudomást sem véve a guggoló lányról. Óriásként magasodott a törékeny lény fölé. A lány a gépe felé nyúlt.
- Ez mi? - kérdezte, és megnyomott egy gombot a férfi nyakán lógó fényképező gépen. Az egy halk kattanó hanggal kisérve képet készített a férfi cipőjéről.
Erre az mérgesen káromkodva megfogta a lány kezét.
- Nem játék! – morogta.
A lány is felállt. A férfi mellkasáig ért csupán. Kezét kihúzta a szorításból. És megfogta a gép zsinórját, ami a józan ész törvényeit és a fizikát meghazudtolva átbukott a férfi nyakáról az övére.
- De az! – nevetett, és a tó felé szaladt.
A férfi egy pillanatig rökönyödve állt, majd utána iramodott.
- Azonnal állj meg! – kiabált utána – Az egy nagyon drága gép! Azonnal add vissza!
- Ha kell, vedd el! – nevetett vissza a lány, és már be is futott a vízbe, magasra emelve a szerkezetet.
- Bele ne dobd a vízbe! – kiabált megint a férfi, de megállt a tó partján.
- Mi az, félted a ruhád? – vonta fel a szemöldökét a lány.
A férfi válasza egy kivehetetlen morgás volt, majd cipőstül gázolt a vízbe. A lány megállt a neki derékig érő vízben és háttal a férfinak menekülési útvonalat kereset, ám az ekkorra már utolérte. Felemelt kezéből könnyedén kivette a masinát.
- Mint mondtam, ez nem játék! – mondta mérgesen. A lány a haragos hangra ijedten fordult meg. Majd ujjai mozgásával lebegésre bírta a férfi kezében tartott szerkezetet.
- Mi a… - nézett a férfi értékes gépe után, de aztán hírtelen elmerült a habok között.
A víz alatt is hallotta a lány gyöngyöző kacaját. Majd a felszínre lökte magát. Mindenhonnan csöpögött róla a víz. Haja nedvesen a homlokára, ruhája második bőrként a testére tapadt.
A lány már a parton ült, ölében a géppel és a képeket nézegette. A férfi a kényszer fürdőtől kicsit megnyugodva indult felé. A lány, akárcsak előtte az őzek, a zajra felkapta a fejét és izmait megfeszítette, hogy ha kell menekülőre foghassa.
- Nyugalom! – mondta a férfi békés hangon – Felfogtam, hogyha kergetlek, sosem kapom vissza a fényképező gépem. Ha megnézted a képeket visszakérhetem? – közben egyre közelebb jött.
A lány kedvesen rámosolygott és felé nyújtotta. A férfi hálásan vette el, és letelepedett mellé. Csendesen ültek és hallgatták a környezet neszeit.
- Még sosem történt velem hasonló – vallotta be a férfi.
- Mert még sosem engedted, hogy megtörténjen – mosolygott fel rá a lány. Karjával átölelte a térdét és ráhajtotta a fejét.
- Fázol? - Kérdezte aggódva a férfi. A lány csak megrázta a fejét.
A férfi hátradőlve elnyúlt a füves parton. Egyenletesen lélegezve lassan rátelepedett a környék békéje és elnyomta az álom.
Puskaropogásra ébredt. Ijedten kapta fel fejét, körülötte égett a város, az emberek sírtak, futottak, majd elestek és megint sírtak. Jajszó töltötte be a levegőt olyan sűrűn, hogy alig kapott levegőt. Felugrott, hogy menedéket keressen, a nyakában lógó gép keményen a mellkasának ütközött. Hitetlenkedve nézett a szerkezetre. Hogy jutott eszébe, hogy szenvedőket fényképezzen? Mit akarhatott vele?
Mellette sorban estek emberek földre, asszonyok és férfiak, öregek és fiatalok, gyerekek. A fegyverek ropogtak, az emberek kiabáltak. Vér és tűz mindenütt. A férfinek egyszer csak valaki megfogta a lábát. Egy kisfiú nézett rá könyörgő arccal. A nadrág szárába kapaszkodott, mellkasán vérrózsa nyílt.
A férfi lehajolt hozzá, az ölébe vonta a fiú fejét. Megpróbálta elszorítani a vérzést, de az menthetetlenül szétterült mindkettőjükön. A fiú még egyszer mély lélegzetet vett, rámosolygott a férfira, majd lehunyta a szemét… Örökre. A férfi hitetlenkedve nézte a rezzenéstelen arcot, szemét elfutották a könnyek.
Majd egy könnyű fuvallatot érzett.
A lány megcsókolta az alvó férfi szemhéját.
- Ideje, hogy felejts! – suttogta a lány, majd az érkező szellővel eltűnt.
A férfi zavartan ébredt. Ruhája és haja is megszáradt, semmi sem emlékeztette a vizitündérrel való játékára. Az ölében pihenő gépre nézett. A kijelzőn egy zöldszemű, szeplős lány mosolygott vissza rá…
A szellő a hajába kapott és belesúgott a fülébe, majd néhány falevélből lányalakot formálva elszaladt. A férfi elmosolyodott és haza indult…

Tárgy: Re: Thea mellé Szer. Jún. 20, 2012 11:12 am

Bármiféle egyezés a műben előbukkanó személyek és valós személyek között lehetetlen, ha mégis magára ismer valaki, forduljon szakemberhez, de engem felejtsen el. *Jedi elmetrükköz*

Thea mellé Scaled.php?server=59&filename=75682216

Nedves hajad megcsiklandozza arcom, ahogy fölém hajolsz. Ajkad meleg nyomot hagy homlokomon, s hozzám simulva egyenletesen lélegzel. Félálomban bújok hozzád, érzem bőröd édeskés illatát, s mélyen magamba szívom egy sóhajjal. Szemhéjamon azok a képek táncolnak, amik első találkozásunkkor égtek rá.
Érzem a tavaszi hűvös szellőt, ami ezer és ezer virág illatát sodorja végig, ahol járt. Újra a hársfa egyik ágán ülök, arcomat a térdemre hajtva, könnyekkel tisztára mosva. A dús lomb elrejt mások elől, de hangjukat tisztán hallom. A gyerekek nevetnek, az anyák óvón kiáltanak utánuk. Irigylem őket, hogy van kit félteniük, és ki oltalmazza őket. Nekem egyik sem volt, tulajdonképpen senkim sem volt. Vagy legalábbis akkoriban így hittem. Aztán eldördül az ég, s a napfény helyett árnyas felhők érkeznek. Nem igazán zavar az eső, könnyeimmel elkeveredve tisztára mossa, hűsíti égő arcomat.
De nem maradhattam örökre a fán. Legnagyobb sajnálatomra. Elgémberedett lábakkal próbálok talpra állni, hogy lassan a földre ereszkedjek, bár inkább ülnék itt, míg a bánat felemésztve el nem nyel. Mezítelen talpam megcsúszik az egyik ágon, s hírtelen sokkal gyorsabban közeledem a talajhoz. Lehunyom a szemem, s azt képzelem, hogy falevél vagyok, s könnyedén lebegek. Pedig zuhanok, fékezhetetlenül, de már nem számít. Talán ha leérkezem, egyetlen tompa puffanással megszűnhet minden. Ehelyett puhán érkezem, s a föld felnyög alattam.
Hírtelen pattan fel a szemem, elvégre ez egy igen szokatlan mozzanat, a talaj igen ritkán beszél. S visszanéztél rám, nem csodálkozva, inkább kíváncsisággal vegyes bosszúság tükröződött tekintetedben, amit hosszú hajad egy-egy tincse kitakart.
- Mondja csak, szokása védtelen emberekre zuhanni, vagy külön megtiszteltetés, hogy engem választott? - tisztán emlékszem minden szavadra, és a hanglejtésedre.
Arra, ahogy ettől egy pillanatra a levegő is kiszorul a tüdőmből, s csak bámullak, semmit sem szólva. Látom, hogy a hajad és a ruhád nedves, vagyis te sem vonultál el az eső elől, érzem az izmokat a mellkasodon, amin egyik kezem pihen, s hogy a ruha vizes hűvöse alatt a bőröd nagyon is meleg. Ettől pedig annyira zavarba jövök, hogy egy apró sikkantással elkapom a kezem, amitől ismét egyensúlyomat vesztve elterülök melletted. S akkor felnevetsz azzal a kacagással, amibe azóta is szerelmes vagyok.
Talán ez volt az a csoda, amiért azon a napon a fán sírtam. Ami biztos, hogy most érted zokogok. Könnyeimtől nedves párnáról emelem fel fejem, végig nézek a jobboldalamon, az üres helyen. Igen. Itt feküdtél egykor, s lehet, hogy még meleged is megőrizte a lenyomat, amit a tested hagyott. Nem nyúlok hozzá, mert félek, hogy magába ránt, és többé nem tudok majd felkelni. Megfogadtam, hogy a nem léted nem jelentheti azt, hogy én is megszűnök, hogy erős leszek, még ha ezzel csak áltatom magam.
Most nyár van, nem fúj a szél, de a virágillatot így is érzem. A parkban amellett a fa mellett állok, ahonnan egykor leestem. Az évek alatt nagyobb lett, de lombja most is olyan dús, mint egykoron. Hírtelen ötlettől vezérelve lerúgom a szandálom, s felkapaszkodom. Úgy érek fel a hajdani ágra, mintha mindig is fára másztam volna. Aztán, mintha csak megviccelne a világ, elered az eső. Kicsordulnak könnyeim, pedig azt hittem, hogy régen elfogytak már. Nem akarok az esőn maradni, most nem, már nem. Lassú mozdulatokkal ereszkedem le, de lábam megcsúszik, s elvesztem az egyensúlyom. Vajon hányszor lehet leesni egy fáról? S mindig ott leszel, hogy elkapj? Talán a szívem mélyén tudom, hogy nem véletlen zuhanok, csupán ölelő karjaidra vágyva.
Aztán felnyitom a szemem, s megkapaszkodom egy ágban, ahonnan lassan leereszkedem. Már nem várhatok arra, hogy megments a fájdalomtól. Magamat kell megmentenem...

Tárgy: Re: Thea mellé Csüt. Szept. 06, 2012 9:58 am

Semmi

Korcs homály kúszik végig a hátamon, s csendben a vállamra ül. A szélben hajladozó fűszálak csiklandozzák a bőröm.
Az egyik szálon egy éjjelilepke ringatózik. Látom a testét borító apró szőrszálakat. Ilyen közelről már-már félelmetesnek tűnik.
Nem tudom becsukni a szemem.
Az éj neszei lassan a fülembe másznak. Rátelepednek gondolataimra, nem szabadulhatom tőlük.
Torz sötét illat ivódik a bőrömbe. Valami végig csordul a nyakamon, a földhöz szegez, nem tudok mozdulni.
Magamba szívom a hűvös csillagkönnyeket. Ragacsosan keveredik a nyakamon folyó bíborral.
Rózsa nyílik a mellemen, egyre csak nő, lekúszik a porba s csendesen sarat csinál. Mocsok ragad minden porcikámhoz.
Szédülök a lepke ringatózását figyelve. Ráordítanék, hogy ne nyűje a fűszálat, de a homály már a torkora feküdt.
A lepke még mindig ringatózik. Sír, látom a settenkedő ködön át is. Könnyei harmatként ülnek meg a füvön.
Nem értem mért szomorú. Övé az éj. Ez a tökéletesen halott félhomály, egy bólogató fűszál, és én nézem, csak nézem. Bármikor elrepülhetne, mégis csak ringatózik és sír.
Lucskosan ragad hozzám a föld, érzem lüktetését. Már nem számít semmi.
A Föld forog.
Én fekszem.
A lepke ringatózik...