Shiranui Naomi pályázatai ^o^

Tárgy: Shiranui Naomi pályázatai ^o^ Kedd Aug. 28, 2012 4:53 am

~ Karszalag mentőakció ~
Hadnagyi pályázat

Éppen a birtok papírjait olvastam át, mikor fülemre talált a sürgős üzenettel megbízott pokollepke. Nem is bántam, hogy valamivel elfoglalhatom magam, hiszen a kezemben tartott kimutatásokat immár negyedszer olvastam át anélkül, hogy felfogtam volna a rajta szereplő betűket. Ismét álmatlan éjszakát tudhattam magam mögött, s a sötétségben töltött lidércnyomásos percek óráknak tűntek, így inkább a dolgozószobába vonultam, hogy démonaimat elkergetve, valami hasznossal várjam a napfelkeltét, ami olyan távolinak tűnt a sápad Hold fényében tapogatózva. A mostani álmom furcsa volt, s bár csak néhány percig tartott, de sokkal inkább megrémisztett, mint a régiek, mert egy új arc tért bennük vissza. Először nem is igen tudtam, hogy kié, mert Ryū vonásai kezdtek változni, s azt hittem, hogy csupán torzulnak, ahogy eddigi álmaiban, de helyette Takeo~san nézett rám vissza. Olyan hirtelenséggel ültem fel, hogy az álom azonnal kiröppent a szememből, remegve öleltem át térdeimet, és próbáltam visszafogni szaggatott lélegzetem. Ez csupán egy álom, nyugtattam magam, nincs semmi köze a valósághoz, Takeo~san össze sem hasonlítható Ryūval. De persze ez az éjjel is az íróasztal mellett végződött, mint az utóbbi időben a legtöbb, talán kérnem kellene a negyedik osztagtól valami nyugtató hatású készítményt, mert ha nem alszom, még figyelmetlenné válok, ami akadályozna a munkám elvégzésében.
Tehát nehéz éjjelre virradó pirkadatkor érkezett az üzenet, hogy jelenjek meg a főkapitány irodájában, aminek haladéktalanul eleget kellett tennem, így pillanatok alatt magamra öltöttem az egyenruhám. Már régen megtanultam, hogyan lehet gyorsan, mégis rendezetten, gyűrődésmentesen felöltözni, hiszen a piszkos, vagy csapzott öltözet hanyagságot sugall, én pedig nem szerettem volna ekként feltűnni, a főkapitány előtt pedig végképp nem! Még csípős idő volt, s a reggeli harmat ringatózott a fűszálakon, ahogy a kerten átsietve indultam az első osztag kapitányságára, s bár nem kellett volna keresztülvágnom a kerten, én mégis szívesebben sétáltam erre, mint a ház nyomasztó falai között, a növények mindig is megnyugtattak.
Nem éreztem szükségét a shunpo használatának, elég gyorsan megérkeztem az osztagomhoz. Mindig büszkeséggel töltött el, ha azt mondhattam, az Ichibantai tisztje vagyok, így egyenes derékkal, felszegett fejjel lépdeltem a kihalt folyosókon, a korai órára való tekintettel. Majd egy csendes kopogtatás után benyitottam a főkapitány irodájába.
- Shiranui Naomi szolgálatra jelentkezik – mondtam meghajlás közben, fel sem pillantva.
A Soutaichou szájában az elmaradhatatlan pipa füstölgött. Szívem szerint szóltam volna, hogy nem tesz jót korán reggel rágyújtani, de pozícióm nem engedett meg efféle megjegyzést. Tekintete vizsgálódón mért végig, nem tudtam eldönteni, hogy min is gondolkozhat, így csupán próbáltam visszafogni az ingert, hogy zavaromban az ajkamba harapjak, elvégre nem bakfis volnék. Aztán torkot köszörültem.
- Ön hivatott, Soutaichou - jegyeztem meg, s csak később jöttem rá, ez türelmetlenségnek hangozhatott, vagyis az is volt, de nem tiszteletlenségnek szántam, amit reméltem ő is észrevett.
- Valóban, Shiranui~san – Felelte elgondolkozva, de szerencsére semmi haragot nem fedeztem fel rajta, így kissé oldódott feszültségem – Az eset, amiért ide hívtam roppant kínos, és diszkréciót kíván, ezért esett önre a választásom. Nemesként bizonyára tisztában van azzal, hogy vannak olyan dolgok, amik jobb, ha nem szivárognak ki! – nézett rám jelentőségteljesen, a pipából áramló füstön keresztül, ami kissé kaparta a torkom, így csak bólintottam – Nos, egy igen veszedelmes arrancar ellopott egy igen értékes dolgot, amit önnek kell visszaszereznie. A senkai kaput most nyitják önnek. Ne késlekedjen egy percet sem, hiszen nem szabad, hogy erről bárki tudomást szerezzen! Bízom abban, hogy a küldetést sikerrel elvégzi – emelte rám ismét a tekintetét.
- A legjobb tudásom szerint fogok eljárni! – Feleltem, majd meghajolva elhagytam az irodát, és a senkai kapuhoz siettem.
A kapu mellett egy tiszt állt, kissé még álmos arccal, így csak bólintottam felé, s már át is keltem, nem tudva, hogy a másik oldalon mi vár rám. Ekkor eszméltem rá, hogy tulajdonképpen nem mondta meg, hogy mit is kellene visszaszereznem, ráadásul csak annyit tudok, hogy egy arrancartól, ez majdhogynem a semmivel egyenlő információ. Megérkezvén egy tisztáson landoltam, amit erdő szegélyezett. Csodálatosan szép vadvirágok illatoztak, s kora reggel lévén a napfény csak alig szűrődött át a fák ágai között. Résen voltam, a terepet pásztáztam, amikor figyelmes lettem valami fehérre, és nem odaillőre a fűben. Kíváncsian húztam fel a szemöldököm, s óvatos léptekkel közelebb mentem, hogy jobban szemügyre vegyem. Döbbenten vettem észre, hogy a fűben leledző tárgy nem más, mint egy hadnagyi karszalag, ráadásul az első osztag jelzésével. Szóval ezért mondta a Soutaichou, hogy nem szabad senkinek sem tudnia róla, valóban kényes az ügy.
A karszalagért nyúltam, azonban az egyszerűen arrébb kúszott! Nem hittem a szememnek, hatalmasra nyíltak pislogóim, s így próbáltam megfejteni, hogy mi is lehet ennek az oka, majd ismét utána nyúltam, de az tovább araszolt az erdő felé. Gyanúsan méregettem a mozgó tárgyat, aminek nem lett volna szabad mozognia, amikor kacagás ütötte meg a fülemet, bár nem tudtam pontosan megmondani, hogy miféle is. A katanám markolatára csúszott a kezem, s megfeszítettem izmaimat, hogy egy esetleges támadás nehogy váratlanul érjen. Az erdőre szegeztem a tekintetem, egyenesen magam elé, s egy kis mozgolódásra lettem figyelmes, de egyelőre nem rántottam fegyvert, hiszen akár egy állat is lehet, nem szabad elhamarkodni a dolgokat. Aztán valami feltűnt a fák között, egy karcsú, női alak, hosszú, fehér ruhában, aminek fodrai, mint a virágszirmok, úgy fonódtak alakjára. Egész megjelenése és lénye egy törékeny liliomra emlékeztetett, amit a szél ringat. Újra felkacagott, majd egyszerű mozdulattal magához vette a karszalagot.
- Ezt szeretnéd? – kérdezte mosolyogva, azonban nem hagytam megtéveszteni magam, ezúttal nem, s bár nem érzékeltem felőle hollow reiatsut, ez korántsem jelentette azt, hogy barátságos lény lenne.
- Valóban azért jöttem, hogy mint az Ichibantai tisztje, visszaszolgáltassam azt a karszalagot a jogos tulajdonosának - feleltem kimérten, s kezemet továbbra is katanámon tartottam.
- Ezt én találtam, és most már az enyém! – mondta, s hangja továbbra is kissé nevetős volt – De esetleg neked adom, ha kapok cserébe valamit! – Döntötte félre a fejét, s közelebb indult hozzám.
Hátráltam egy lépést, de aztán hagytam, hogy néhány lépésnyire megközelítsen.
- Mire gondol? – Fúrtam tekintettem egyenesen a szemébe.
Szép nő volt egyébként, még így közelről is. A bőre porcelánfehér, haja hosszú és éjfekete, mandulavágású szemei aranyszínűek, akár a parti homok, a fülei hegyes metszésűek és kilógtak hosszú tincsei közül, karcsú alakja, s kecses mozgása szinte túlvilági külcsínt kölcsönzött neki. Valahogy mégis gyanús volt, talán túlontúl szép, lehetetlenül.
- Nem szép dolog kárpótlás nélkül elkérni egy dolgot – mondta kioktató hangon, miközben közelebb hajolt hozzám – Neked fontos ez a dolog, szóval olyat kérek cserébe, ami szintén fontos számodra! – Mért lassú tekintettel végig – A fegyveredet? Nem, az nem elég fontos. Akkor a színeidet? Nem, azokra nincs szükségem. Legyen egy emlék! Egy fontos találkozás emléke, amit a szívedben őrzöl – pillantott ismét a szemembe, s időm sem volt mozdulni, vagy reagálni, mert azon nyomban előttem termett, s hosszú ujjai közé fogta arcomat, tekintetét az enyémbe mélyesztette – Mi az, amit sosem akarnál elfelejteni? – suttogta.
Aztán mintha egy mély tóba süllyedtem volna egyre lejjebb, de a tüdőm nem fájt, ahogy levegőt próbáltam venni. Szemhéjam elnehezült, de valahol tudatom legmélyén tudtam, hogy nem hunyhatom le, mert akkor nem nyitom fel soha többé. Hatalmas buborékok lebegtek mellettem felfelé kapaszkodva, de én nem tudtam mozdul, végtagjaim nehezek voltam, a bőröm csiklandozta a kellemes hőmérsékletű, sűrű víz. Az egyik buborékba néztem, s mintha csak képeslap lenne, egy kép volt benne, az édesapámat láttam, ahogy gyerekkori önmagam felett áll. Felé nyúltam, és azonnal elindult kép, mint egy filmszerűen. A józanészt meghazudtolóan még halottam is, kristály tisztán, hogy mit beszél apám a viselkedésről, egy nemes legfontosabb erényeiről. Igen, erre emlékszem! Szétnézve minden kisebb-nagyobb buborékban egy-egy ismerős arc volt. Ezek lennének az emlékeim?
Jobban szemügyre véve minden buborék más színben fénylett. Voltak kékek, pirosak, csillogók, és mattok is. Kicsi, nagy, gömbölyű, vagy éppen ovális, de két egyforma nem volt. Aztán feltűnt Ryū arca, amire szívem kissé összeszorult. Egy apró, füstös színű gömbben volt, aminek falán alig lehetett átlátni, mégis pontosan tudtam, hogy ki van odabent, hiszen én zártam oda.
- Valóban, ezek mind a te emlékeid, de most elveszek egyet – hallottam fejemben a nő hangját, de válaszolni nem tudtam neki – Milyen legyen? Boldog, boldogtalan? Friss, vagy éppen régi? Nem is tudom, a lényeg, hogy fontos legyen! – Tulajdonképpen nem velem beszélgetett, mégis mindent tisztán ott zubogott a füleimben.
Aztán hosszú, indaszerű valamik úsztak el körülöttem, és rátekeredtek egy-egy buborékra, amit megforgattak, majd ha nem tetszett nekik, elengedték őket. Végül kettőt húztak hozzám is közelebb, mintha csak meg akarták volna mutatni, hogy én döntsek.
- Nekem ezek tetszenek! Valahogy különlegesnek érzem őket…
Mind a kettő halványrózsaszín színű volt, s átlátszóan tiszták voltak, így egyből láttam az apró képeket. A kicsit nagyobb buborékban Haruki~chan megszeppent arca volt, azzal a kifejezéssel, amit akkor láttam, mikor véletlen benyitott a szobámban. A gömbben az első találkozásunk volt. A másikban egy elszánt férfiarc tekintett vissza rám, Takeo~san arca, s láttam magam is, ahogy vele szemben állok, viszonozva tekintetét. Ez pedig a Mizushima birtokon volt, amikor a segítségemet kérte. Nem értettem, hogy két ennyire különböző emlék hogyan lehet szinte azonos buborékban, miközben annyira különböznek a többitől.
- Nos, melyik legyen? Hiszen mindkettő olyan szép, és csillogó, ráadásul pontosak, fényesek, jól kivehetőek, vagyis értékesek. Mitől fosszalak meg? A kedves kislánytól, aki oly régóta a szívedbe lopta magát, vagy a hőslovagtól, akiről még nem tudod, hol is lenne a helye? Mi az, ami a leginkább hiányozna?
A duruzsoló hang valahogy irritálta a fülemet, de nem tudtam eldönteni, hogy azért-e, amit mondott, vagy ahogyan mondta. Mintha a hallójárataimba települt volna, és kaparászott volna bennük, fájdalmas volt. De lehet csupán a gondolat, hogy elvehet belőlem valamit, hiszen ehhez nincs joga! Bár ha jobban belegondolok, mért ragaszkodom ennyire a Takeo~sanról szóló emlékhez, persze a lényem része, és nem lenne jó, ha csak úgy eltűntetnék, de korántsem jelent annyit, mint Haruki~chan. Vagy igen? Mióta, és miért? Mi lehet az, ami ott lapul abban a gömbben, mit tehettem bele, amitől ilyen kedves lett? Elvégre nem csak emlékeket, érzelmeket is tükröztek a buborékok, attól függően, kiről szóltak. De nem tudtam utána nyúlni, pedig tudni akartam, olyan nagyon tudni akartam, hogy a fejem is belefájdult, s kezem lassú, görcsös mozgással indult felé.
- Szóval ez legyen? – Húzta az inda távolabb a gömböt.
~ Nem! Ne vidd el, látni akarom! Tudnom kell ~ Tört volna ki belőlem, de semmi hang nem jött ki a torkomon. ~ Nem engedhetem. Túl fontos, túl rejtélyes, s bármennyire tiszta és éles, mégsem látom, még nem látom jól…
Mintha csak a gondolataim erőt adtak volna nekem, kezem ismét előre nyúlt, s ezúttal, ha nehezen is, de elértem a gömböt, ami meleg volt, olyan boldogságosan meleg. De a rácsavarodott inda egyszerűen nem engedte, azonban én sem kívántam megválni tőle. Ha harc, hát legyen!
- Anata no hanabira wo taorefuse, Mimoza! – a hangom távolinak, s haloványnak tűnt, de mégis tisztán csengett.
S ott álltam ismét a tisztáson, velem szemben azonban nem a törékeny nő volt, hanem egy démoni arcú szörnyeteg. Eltorzult vonásai valami húsevő halra emlékeztettek, ahogy felé tátotta borzasztó száját. Fegyveremmel végig szántottam magam előtt, s a fájdalomtól artikulálatlanul felkiáltott, és hátra tántorodott, ezt kihasználva én is eltávolodtam tőle.
- Koszos shinigami, az életeddel fizetsz ezért – nyalta le saját sötéten bugyogó vérét hosszú ujjairól – Mégis mit képzelsz, hogy ki vagy te, hogy csak úgy vagdalkozol? Ilyen szépségben kárt tenni… - csupán eddig jutott mondandójában, mert shunpoval elhaladva mellette kitéptem kezéből a karszalagot, s Mimozával az oldalába hasítottam – Te nyamvadt… - Hörögte fájdalmában, de nem foglalkoztam vele.
- Túl sokat jár a szája – Vetettem oda kedvesen, oktatólag, s ismét támadást indítottam, de ezúttal kitért – Jare-jare. Fejlődik, kedvesem!
- Ne gúnyolódj, mert megha… - ismét elhúzva mellette a másik oldalán ejtettem vágást, gyanúsan lomha volt, aztán vérrel a torkában gurgulázó nevetést hallatott – Ne legyél olyan nagyra, mert a véremet onthattad, lesz hely ezen a réten a tied számára is! – Fordította oldalt a fejét, majd nemes egyszerűséggel a megnyílt hasfalába nyúlt.
Elkapott a hányinger a látványra, ahogy saját bensőségei között turkált, de ő csak hangosan hahotázott, miközben vére a földre hullott.
- Mushire, Rape! (Tépdess, Ördöghal!) – kiáltotta, s mintha vonásai még inkább eltorzultak volna.
Csontjainak recsegése töltötte be, az amúgy csöndes teret, s kezeit kihúzva ujjai véresen megnyúltak, s a végükön apró fények foszforeszkáltak. Hosszú fülei kopoltyúkra emlékeztettek, pupillái összeszűkültek, s valami teljesen idomtalan tömeggé vált alakja, itt-ott cafatosan előbukkanó úszókkal. Sebei, mintha beforrtak volna. De nem estem kétségbe, fegyveremet a Nap felé emeltem, s Mimoza pengéje láthatóan felragyogott.
- Remélem félsz már, átkozott shinigami! – Hörögte, de amíg messze volt tőlem, nem volt mitől tartanom, hiszen lábai úgy tűntek, alkalmatlanok a gyors helyváltoztatásra. Véres kézfejét felemelte, s rám kiáltott - Ángulo de la luz! (Fényszög!) – S néhány apró pont indult felém.
Éreztem, hogy nem lenne szerencsés megtapasztalni, hogy mit is tudnak ezek, így egy fél fordulattal a földre vetettem magam, s bukfencelve mozdultam néhány métert. Ott fél térdről kétvégű kardom másik pengéjét felé irányítva válaszoltam támadására.
- Keiperetto! – Hagyta el számat a parancs, és egy futball labda méretű fénygömb indult meg ellenfelem felé, aki sivítva próbált kitérni, de idomtalan lábaival sokkal lassabb volt, így derekát éppen hogy megperzselte. Felszisszent, de nem hagytam neki időt, hogy magához térjen, shunpoval mellette teremve már emeltem is kardom, hogy közelebbi karját lecsapjam, amikor gonosz mosoly kúszott arcára. Rosszat sejtettem, de már nem volt időm korrigálni a mozdulatot.
- Arrastrarse! (Kúszás) – Bugyborékolta, s ujjai megnyúlva egyszerűen rám fonódtak, akárcsak az indák az emlékeimre – Megvagy te kis szemtelen! Hiába ugrabugráltál, engem csak úgy nem lehet kaszabolni! – Fröcsögte.
Egyre szorosabban tartott, félő volt, hogy végül kettéroppant, s torz arca is minduntalan egyre közeledett, szájából kiálló ocsmány fogak pedig egyáltalán nem vonzottak. Aztán észrevettem, hogy a Nap pont felette áll, robosztus alakja pedig hatalmas árnyékot vet. Lelassítottam lélegzetem, s gondolatommal Mimozára koncentráltam, hogy segítsen nekem, elképzeltem, ahogy a kard két vége eltávolodik egymástól, s valóban tompa puffanást lehetett hallani, ahogy a láncról lógó kard földet ért. A halszerű nő pedig letekintett, legnagyobb vesztére.
- Kaen! – Kiáltottam, s az árnyéka egyszerűen vakító fénnyel felragyogott, elvakítva a nőt, aki visítva kapta maga elé, az eddig engem tartó nyúlványait, így szabaddá téve engem. Ez volt a második hibája, mert azon nyomban végig hasítottam rajta, amitől kiáltása eltorzult, s még inkább hörgéssé vált.
- Ezt még nagyon megkeserülöd! Én nem felejtek! – Rikácsolta, s egyszerűen eltűnt.
Ott álltam, kezemben a fegyveremmel, szaporán lélegezve, de az ellenfelemnek nyoma veszett. Még néhány pillanatig ácsorogtam, hátha csupán ez is csak valami trükk, de nem jelent meg újra. A harc hevében újra elejtett hadnagyi karszalagot elsüllyesztettem az egyenruhámban, majd megnyitottam a senkai kaput.
Már senki sem várt odaát, közben a nap magasabbra kúszott, én pedig megigazgattam az öltözékem, hogy mégse csapzottan állítsak be a Soutaichouhoz. Csak a főkapitányi iroda előtt vettem elő a karszalagot, s egy rövid kopogtatás után beléptem.
- Fujimoto Masayoshi Soutaichou! Jelentem a feladatot sikeresen teljesítettem! – Mondtam meghajlás közben, majd felé nyújtottam a karszalagot – A hadnagyi karszalag. Sajnos a tolvaj élve távozott, de ha kívánja, utána eredhetünk.
Ismét furcsa tekintettel nézett rám, szájában a pipával, mintha azóta nem is mozdult volna, mióta elmentem. Mélyet szippantott a dohányból, és göndörödő füstfelhőt fújt az arcomba.
- Szép munka Shiranui~san! Tartsa meg, kiérdemelte. Most pedig távozhat – Felelte, mintha mindez természetes lenne.
Döbbenten léptem ki az irodából. Ez most valami vicc? Tartsam meg? Ez most akkor azt jelenti… Most komolyan? Én leszek ezentúl a fukutaichou? Ez valami vicc akar lenni? O.O

Tárgy: Re: Shiranui Naomi pályázatai ^o^ Kedd Aug. 28, 2012 6:42 am

Fantasztikus helytállása még engem is lenyűgözött! Valóban megérdemli azt a karszalagot, Shiranui Naomi. ^ v ^~ Na, de térjünk a tárgyra... egy-két apró elütésen kívül nem láttam hibát; a történetet magát pedig élveztem, igazán izgalmasra sikerült megírnod, így nincs is akadálya, hogy kijelentsem dobpergés keretein belül: ELFOGADOM a pályázatodat! .^v^.=.~

Hadnagyi kinevezésed lévén +5 pontot kapsz, amit szabadon elkölthetsz képzettségeidre. Ezúton is gratulálok, és további jó játékot új címeddel együtt! ^v^

Tárgy: Re: Shiranui Naomi pályázatai ^o^ Vas. Dec. 02, 2012 2:16 pm

~ Bankai pályázat ~

Kapkodó lélegzettel ültem fel az ágyon, kezeimet a fejemre szorítottam, s próbáltam megnyugodni, hogy gyorsan kalapáló szívem kicsit lassabban verjen. Reszketés futott végig az egész testemen, mióta a másik Akadémián Hayawa~san próbált minket megölni, a rémálmaim egyre gyakoribbak, és még inkább valóságosak, sötétek voltak. Könnyek csordultak végig az arcomon, már nem igazán tudtam, hogy mit is kellene tennem, hogy hogyan állíthatnám meg ezt az egészet, ami szépen lassan bekebelez, és amiből úgy tűnik, képtelen vagyok szabadulni. Ismét egyre többet gyengélkedtem, sokszor már ahhoz is nagy erőfeszítése kellett, hogy felkeljek, és a kapitányságig elmenjek. Láttam a többiek arcán, hogy komolyan aggódnak értem, hiszen legutóbb is így kezdődött a betegségem, és akkor évekig ágyhoz voltam kötve. Ennek ellenére megtiltottam nekik, hogy akár egy szót is szóljanak Haruki~channak. Ő volt az, akinek a reggeli mosolyáért bármit képes voltam elviselni, s nem szerettem volna, hogy aggódjon értem, nem akartam, hogy másként nézzen rám. Neki kellene a felnőttekre támaszkodnia, nekünk kell őt óvnunk, és nem fordítva!
Felálltam, annak ellenére, hogy úgy éreztem, hogy minden egyes mozdulat az izmaimat tépi ki a helyükről. A család orvosa már előzőnap megvizsgált, azonban azt mondta, hogy ez nem hasonlít az előző esetre, és semmi olyat nem érzékel, ami indokolná ezeket a tüneteket, és valószínűleg nem testi, hanem sokkalta mélyebb dolgok miatt történik mindez. Ahogy voltam, mezítláb és pizsamában mentem ki a kertbe, egészen a kis tisztásig, ami a fák óvó ölelésében minden szemtől elbújtatott. Megfordult az is a fejemben, hogy Keohoz menjek, hogy elmondjak neki mindent, ami nyomaszt, vagy bánt, de letettem erről az ötletről. Az új rangjával kapitányként így is bizonyára rengeteg dolga volt, nem kellene még tetőznöm, ráadásul nekem sem használna, ha ilyen állapotban látna. Mély levegőt vettem, és törökülésben a puha, bár a reggeli harmattól még kissé nedves fűbe ültem. Lehunytam a szemem, és próbáltam csak a könnyű szél hangjára figyelni, nem hallottam semmi mást, csak azt, ahogy a fák lombjai susognak, majd már nem éreztem a fű selymességét a lábaim alatt, csupán kövek hűvös nyomását.
Felnyitottam a szemem, és ott voltam a barlangban, ahová szinte mindig menekültem, ha olyan gond volt, amit képtelen voltam megoldani. Mimoza az egyik fénysugár mögött állt az árnyékban, és szinte semmi sem látszott belőle a sötétben, csak az egyik izzó szeme. Nem ijedtem meg, az első alkalom óta nem töltött el félelemmel a látványa, hiszen tudtam, hogy hozzám tartozik, a lelkem része. Ő az erő, amivel mindig is rendelkezni szerettem volna, de előtte sosem adatott meg. Nem mosolyodtam el, csak viszonoztam komoly tekintetét, amivel mindig engem méregetett, mintha azon gondolkozna, megérdemlem-e azt, hogy mellettem legyen, bár lehet csupán én láttam így.
- Sokat tanítottál annak a Hakusaya fiúnak, azonban úgy tűnik te mégsem értetted meg, hogy miről is szóltak szavaid. – Hallottam kemény hangját, és szinte abban a másodpercben jelent meg előttem. – Azért jöttél, hogy válaszokat kapj, igaz? Nem engem kellene faggatnod önmagad helyett, csak mert félsz a válaszoktól!
Belém szorult a szó is, egyszerűen képtelen voltam kinyögni bármit is, pedig most a támogatására lett volna szükségem. Arra vágytam, hogy beszélgessen velem, hogy meghallgassa azt, amit másnak nem mondhatok el, és válaszoljon a fel nem tett kérdéseimre. Ehelyett nem kaptam semmi mást, csak elmarasztalást, ami talán jogos volt, ettől függetlenül nem számítottam rá. De nem is védekezhettem, mert abban a pillanatban ismét a kertben találtam magam. Először azt hittem Mimoza lökött vissza, de aztán meghallottam a pokollepke jellegzetes hangját, és üzenetétől hatalmasra tágult szemmel pattantam talpra, és shunpoval a házba siettem, hogy illően jelenhessek meg a kapitányságon. Fel sem tűnt, hogy a mozgás egyáltalán nem fájdalmas.
Csupán néhány percembe telt, hogy teljesen kifogástalanul jelenjek meg az Ichibantaiban, ahol teljes káosz uralkodott. Néhány pillanatig csak álltam az ajtóban, ahonnan azt figyeltem, hogy a tisztjeim fejvesztve, teljesen céltalanul rohangálnak. Megköszörültem hát a torkom, és emelt fővel, arcomon a hiányozhatatlan mosollyal elindultam a kapitányi iroda felé, aki mellett elhaladtam, az egyszerűen mintha mozgásközben fagyott volna meg, megállt, meghajolt felém, s mintha az egyik még mondani is akart volna valamit, azonban egy kézmozdulattal belé fojtottam a szót. Nem érdemes most erre pazarolni az időmet, jól tudtam, hogy mit jelent az, ha ilyen állapotban leledzik az egész első osztag.
Minden bizonnyal elfogyott a Soutaichou dohánya. Neutral

Ennek ellenére nem gyorsítottam a lépteimen, hiszen ezt a tisztek is jól tudták, hiszen néhanapján előfordult annak ellenére is, hogy általában több adagnyit előre oda készítünk. Befordultam a folyosóra, ahol az irodám is volt, ahonnan a kapitányi is nyílt. Elhúztam az ajtót, majd a bent szinte reszkető tiszteket egy fejbillentéssel kiküldtem, és én magam léptem be a következő ajtón, hogy saját szememmel lássam, milyen állapotban van a kapitány. Már néhány centi után megcsapott a szinte mérhetetlen lélekenergia, ami a dühe miatt kontrollálhatatlanná vált, így szinte az ájulás kerülgetett. Mélyet lélegeztem, és még közelebb léptem, ami valószínűleg nem volt túl jó ötlet, mert itt már-már fizikai fájdalmat éreztem.
- Fujimoto Soutaichou! – Hangom kissé akadozó volt, de határozott.
- Naomi~san – Emelte rám tekintetét, de álltam, szinte szemrebbenés nélkül – elfelejtette hadnagyi kötelezettségének legfontosabbikát! Hogy fordulhatott ez elő?
Éreztem, hogy reiatsuja már-már vészesen megemelkedik, az pedig nem csak számomra lenne életveszélyes, de a környéken leledző alacsonyabb lélekenergiával bíró tiszteknek is. Valamint pontosan emlékeztem, hogy majdnem kétheti adag dohányt hordtunk be tegnap a Soutaichou irodájába, így lehetetlen, hogy máris elfogyott volna. Aztán a háttérben mintha egy árnyék mozdult volna meg, s Mimoza vált láthatóvá. Döbbenettel néztem jól ismert vonásait, hiszen ő egyszerűen nem lehetett volna itt, nem lehetett volna a valós világban jelen, ő a lelkem része.
- Valaki hívja ide az orvost! – Hallottam hangját, de egyáltalán nem értettem, hogy mért is mond ilyeneket.
Minek nekem orvos, és hogy került ő ide? Bár lehet, hogy valóban orvosra szorulok, ha már őt a főkapitány mellett látom. Aztán az egész kép megremegett, a szememhez kaptam, és megdörgöltem, erre pedig, mintha összetört volna az egész, ismét a barlangban álltam.
- Ez mégis mi volt? Hogy kerültem ide? – Egyszerűen túl sok volt ez abban a pillanatban, hogy megértsem a dolgokat.
- Elájultál az udvaron. – Egyszerűen, lényegretörően beszélt Mimoza, ahogy általában, néhány méterre állt csupán.
- Az udvaron? Hogy kerültem az Ichibantaiból az udvarra?
- Nem voltál máshol, csupán az udvaron, ahol elájultál.
Ekkor végre megértettem, hogy mi is történhetett, és hogy mért nem volt furcsa számomra egy olyan koránt sem szokványos jelenség, amit szinte mindennaposnak tekintettem. Szóval álom volt csupán, de legalább nem rémálom, amiből az utóbbi időben több is kijutott a kelleténél. Megpróbáltam hát elhagyni a belsővilágom, hogy felkelve megnyugtassam a többieket, nincsen semmi bajom, de egyszerűen nem ment. Lehetetlennek tartottam, így hát leültem, és lassan lélegezve próbáltam megnyugodni, és felkelni.
- Nem fog sikerülni, nem véletlenül kerültél ismét ide.
Értetlenül néztem fel rá, vagyis néztem volna fel, de ő már szemben ült velem.
- Megint győzött a betegség… - Motyogtam magam elé beletörődve.
Valahol mélyen legbelül már éreztem, hogy ismét ez lesz, hogy nem vagyok elég erős ahhoz, hogy másokat megvédjek, mert én magam szorulok védelemre és gondoskodásra. Ökölbe szorult a kezem, s szemem ellepték a kétségbeesés és tehetetlenség könnyei, éppen ezért észre sem vettem, hogy fénylő szeméből egy egyszerű mozdulattal fénykatanát húz elő, amivel aztán a fejemre koppintott.
- Nem a betegség az ellenséged, ha feladod, azzal veszítesz…
Fájlalón dörzsöltem meg a helyet, ahova ütött, de igaza volt. Már az előtt feladtam a harcot, hogy igazán elkezdődött volna, az orvossal ellentétben tudni véltem, hogy nincs menekvés, pedig csupán önmagammal kellett volna szembenéznem, és rá kellett volna jönnöm, hogy a betegségem nem más, mint teljes menekülés a valóság elől. Akkoriban képtelen voltam elfogadni a gyermekem halálát, így az amúgyis gyenge immunrendszerem egyszerűen megadta magát, most pedig újra átéltem mindazt, még több halállal, és egy újabb árulással. Egyszerűen így futottam el a gondok elől, amiktől féltem, összeroskadok majd alattuk, de nem tehetem már ezt meg, akkor sem tehettem volna.
- Sajnálom Mimoza. – Néztem fel rá. – Fel kell kelnem, szükség van ott rám. – Néztem rá elszántan, tudtam, hogy ha más nem is, ő biztosan segíteni fog.
- Rendben, így már sokkal jobb – Még sosem láttam mosolyt az arcán, de talán a mostani szájrándulása annak számít. – Most, hogy legalább sejted mi a gondok forrása, talán a saját tanácsaidat is követned kellene…
Egyszerű mozdulatokkal felállt, és kicsit arrébb sétált, én pedig követtem a példáját, miközben azon gondolkoztam, hogy mégis mire gondolhatott. Miket tanácsoltam, amit magamnak is követnem kellene? Ráadásul Hakusaya~sanról beszélt, aminek szűkítenie kellene a listát. Egyre-másra pörgettem fejemben az emlékeket, hogy mégis miféle dolog lehet az, aztán amikor végre megértettem, majdnem kupán vágtam magam, az olyan egyértelmű válaszra, amire azonnal gondolnom kellett volna. Persze nem ez volt a dolog legnehezebb fele, hanem hogy rá kellett döbbennem, ez egy lehetetlen dolog számomra. Az, hogy elfogadjam mások nemlétezését, már-már lehetetlennek tűnt. Nem féltem a haláltól, nem az bántott, hogy egy pillanatban még vagyunk, aztán elszakítanak mindattól, amit addig szerettünk, egyszerűen képtelen voltam elfogadni azt, hogy ez olyanokkal történjen, akiknek még nem érkezett el az idejük. Már az emlékre is a hasamra szorítottam a kezem, ahol nem is olyan régen még egy másik élet bimbója küzdött a létezés jogáért. Vagyis régen volt, nagyon is régen... mégsem vagyok képes egy percig sem elfelejteni, és Mimoza sem kérhet tőlem effélét.
- Nem az emlékeidet kell eltemetned, csak el kell engedned őt. Meg kell bocsátanod, elsősorban magadnak.
- Mégis hogy gondolod? Kérjek bocsánatot magamtól, amiért megöltem a saját gyermekem? – Néztem rá dühösen, vagy inkább kétségbeesetten, ahogy ismét könnyek csorogtak végig az arcomon. – Ki tudna effélét megbocsátani?!
- Nem ölted meg őt, és ezt jól tudod, csupán hibáztatnod kell valakit, mert képtelen vagy elviselni az oktalan veszteséget…
- Hallgass! Mit tudsz te erről! Semmit… nem tudsz te semmit…
Lekuporodtam, és csak sírtam, egyszerűen csak sírtam, annyi év fájdalmát kellett kiadnom. Olyan mélyre temettem, hogy talán fel sem kellett volna, hogy ismét bukkanjon, pedig annyian próbáltak már rájönni, mi is lehet az, amitől ilyen vagyok. Hakusaya~sannak elmeséltem, mert neki könnyebb volt így feldolgozni Sora~san elvesztését, de még a saját családom előtt sem voltam képes soha megnyílni. Még Keon is látszott, hogy furdalja a kíváncsiság, hogy többet akar tudni, mintamennyit elárulok, de ahogy ránézek, csak az jár a fejemben, hogy ha tudná, többé nem volna képes ugyanúgy kezelni. Hogy ettől mért féltem? Talán tudnom kéne a választ, de abban a pillanatban nem tudtam még vele is szembenézni, nem lettem volna képes megfejteni azt a talányt, amit ő képviselt a kis világomban.
- Szedd már össze magad! – Csattant Mimoza hangja. – Nem sirathatsz valakit évtizedekig! Senkit sem hozhatsz vissza a halálból, akkor sem, ha meggebedsz. Azt mondtad, szükségük van rád, hát akkor viselkedj is úgy, mint aki képes segíteni másokon!
Választ sem várt, ahogy az első találkozásunkkor, ismét nekem esett, csak egy pillanaton múlt, hogy hárítottam a csapását. Sokat változtam azóta, tapasztaltabb, erősebb vagyok, mint akkor voltam, és ez látszik azon, ahogy egymásnak feszülünk. De nem akartam harcolni, nem volt bennem az a szikre, ami akkor, ami miatt végül úgy döntött, hogy elfogad forgatójának. Úgy kellene tennem, ahogy tanácsolta, és elfogadnom, hogy nem hozhatom vissza azokat, akiket elvesztettem, de megvédhetek mindenki mást, aki még itt van nekem. Haruki~chant, aki mindenkinél fontosabb számomra, de gondolhatok Hakusaya~sanra is, akinek még egyengetnem kell az útját, hogy jó irányba haladjon, vagy akár Shiroichi~taichoura is, akinek még rengereg hiraganát kell megtanítanom. Képes lennék cserbenhagyni őket? Mikor azért küzdöttem egész eddig, hogy erősebb legyek, hogy megvédhessem azokat, akik fontosak a számomra. Saját magamon döbbentem meg a legjobban, de ezúttal úgy tűnt végre felfogom, hogy amik a múltban történtek, már nem változtathatóak meg, de azzá formáltak, aki most vagyok, és ezzel az énnel a jövőt olyanná tehetem, amiben élni szeretnék. Visszatért belém az elszántság, vagy inkább több? Nem számított, csupán az, hogy abban a pillanatban hálát éreztem Mimoza iránt, aki már-már vészesen többet tudott rólam, mint én saját magamról. Az egyik támadásánál blokkoltam a fénykatanát, majd egyszerűen rámarkoltam, és kicsavartam a kezéből, legnagyobb meglepetésemre szinte azonnal el is engedte.
- Több erőre vágytál, pedig meg van benned, csak használnod kellene.
Kicsit értetlenül néztem rá, nem tudtam, hogy mire is akar pontosan célozni, aztán a kezemben tartott fényből lévő fegyverre pillantottam. Egyáltalán nem éreztem fájdalmat, és a vérem sem serkent ki, ahogy az történt volna, ha egy éles fegyvert fogtam volna meg hasonló képen. Aztán eszembe jutott, hogy mit is történ, mikor elfogadott engem. Felemeltem hát a fénysugarat, és egyenesen a szegycsontom elé tartottam, majd behunytam a szemem, és reszkető kézzel, de magamba döftem. Mintha belülről töltött volna fel a fény, a melegség végig futott az ereimben. Ahogy kinyitottam a szemem azt láttam, hogy a mellkasom közepén egy hatalmas virág nyílt, aminek szirmai fényből álltak, de nem éreztem semmi fájdalmat. Végigfutattam az ujjam az egyik szirmon, amire az a kezembe simult, és kihúzva hasonló fegyvert fogtam, mint amivel Mimoza szokott harcolni velem.
- Állj készen, legközelebb nem oldhatok meg mindent helyetted! – Mondta szigorúan, majd egy mozdulattal meglökött, én pedig az ágyamban ébredtem, és azonnal felültem.
Sötét volt, és nem volt ott senki, a berendezésből egyből tudtam, hogy a régi helyiségbe hoztak. Feltápászkodtam, lenéztem magamra, a régi pizsamámat láttam, így hát elbotorkáltam szépen lassan az új szobámig, ahol magamhoz vettem az egyenruhám, és elindultam az Ichibantai felé. Koradélután volt, mégsem találtam furcsának, hogy nem találkoztam senkivel az otthoniak közül. Gyorsan megjártam a már megszokott útvonalat, az osztagnál pedig katonás rend fogadott, a szembejövők illedelmesen köszöntek, én pedig viszonoztam azt. Az irodámba lépve azonban azt kellett tapasztalnom, hogy Soutaichou egyszerűen semmibe vesz, és nem hajlandó végezni a dolgát, legalábbis, ami a papírmunkát illeti. Éktelen haraggal rontottam be az irodájába, ahol kényelmes székében ülve vígan pipázgatott, és még volt mersze rám mosolyogni!
- Nahát, Naomi~san! Micsoda öröm, hogy újra körünkben van.
Nem tehettem róla, de abban a percben egyszerűen teljesen elszabadult a dühöm, és csak annyit tudtam mondani.
- Bankai! – Aztán egy fénykatanával egyszerűen kettévágtam a mosolygó Soutaichot. Neutral

Csak pislogtam, hogy ez ugye nem történt meg? Aztán ismét csak annyit láttam, hogy a kép meg-megremeg, végül eloszlik a semmiben. Nagy kő esett le a szívemről, amikor a saját ágyamban ébredtem, körülöttem néhány aggódó arccal. Ha nehezen is, de végül megnyugtattam őket, hogy már jól vagyok. Ezt én is nagyon reméltem, mert semmi kedvem nem volt egy újabb álomból felkelni…

~ III. Shikai képesség ~

Parancsa: Hanasake! (Virágozz!)

Támadás:

A parancs kimondása után a kétvégű kard ismét egy katana alakját veszi fel, azonban ez fényből van. Ezt Naomi a mellkasába döfi, és a helyén egy hatalmas virág nyílik ki, aminek szirmai fényből állnak. Ezeket a szirmokat képes előhúzni, és ezekkel harcolni, sebzésük Naomi fegyverforgatási képzettségétől függ, ugyanolyanok, mint egy katana, érzésre is, tehát lehet velük vágni, vagy döfni. Ha egyet elejt, az semmivé foszlik, más nem képes felvenni és forgatni, illetve ez vonatkozik arra is, hogy más nem képes a mellkasán lévő virágból efféle fegyvert kihúzni.

~ Bankai ~

Neve: Koushou Mimoza no Saki (Ragyogó Mimóza Virágzása)
Fajtája: Fény/Kidou
Kinézete: A bankai feloldásával semmi sem változik a harmadik shikai képesség kinézethez képest, csupán a Naomi mellkasán lévő virág kezd el a reiatsujával megegyező színben fényleni.

Támadások:

A harmadik shikai képességhez képest támadása annyiban változik bankaiban, hogy a kihúzott fénynyalábok nem csupán katana alakot vesznek fel, hanem azokat néhány mozdulattal képes formázni is Naomi. Tehát képes belőle mondjuk egy védőpajzsot felhúzni maga elé egy támadás elől. (Azonban ezek ilyen egyszerű alakzatok, tehát nem fog mondjuk lufi állatkákat hajtogatni belőlük.)

Kei Kaga (Fénybimbó)

A technika lényege, hogy egy fénysugarat az ellenfélre jutasson, ezt megteheti úgyis, hogy beledöfi, de egy vágás is elegendő, a hatáshoz csupán fizikai kontaktusra van szükség. Ahol a fénynyaláb az ellenfélhez ér, zöldes fénnyel felkúszik a mellkas közepéig, és ott Naomiéhoz hasonló virág nyílik, az ellenfél reiatsuja színével megegyező ragyogással. Ez a virág lélekenergiával táplálkozik, és ha megtelt, egyszerűen lehullik az ellenfélről, és darabjaira esik. Hatása a zanpakutora tett pontoktól függ.

10-14 pont: koncentrációképesség gyengül, egyre fáradtabbnak érzi magát
15-19 pont: koordinációs problémák, alig tudja nyitva tartani a szemét
20-24 pont: összeesik a fáradtságtól

Ezenkívül a hatását sem rögtön fejti ki, a lélekenergia nagyságától függ, hogy annak elszívása mennyi időt vesz igénybe. Ez 1000LP/ 30 sec.
Ami azt jelenti, hogy 24 pontos zanpakutonál, ha az ellenfél LPje 20000, akkor 10 perc alatt telik meg a virág, vagyis ennyi idő után esik össze az ellenfél.

Tárgy: Re: Shiranui Naomi pályázatai ^o^ Vas. Dec. 02, 2012 4:48 pm

Üdv!

Höhö, micsoda pályázat. A zanpakutodnak igaza van, szabadulhatnál már ettől a depressziótól; vagy adjunk beutalót Suwun kapitányhoz? Rolling Eyes

Vicceltem, szép pályázat! ^^ Természetesen mindened megvan egy bankai pályázathoz (engedély, szint..stb.), így azt ELFOGADOM ezennel. További kellemes játékot! =)