Gawin Lancaster
Különleges karakter
Hozzászólások száma : 39
Registration date : 2012. Aug. 16.
Hírnév : 1
Karakterinformáció
Rang:
Hovatartozás: ...
Lélekenergia:
    (7000/15000)
 |  Tárgy: Sir Corten McArmann Pént. Aug. 17, 2012 12:04 am | |
| Jelszó: i oe aa
Adatlap
Név: Sir Corten McArmann
Nem: férfi
Kaszt: Különleges karakter (Halállátó)
Születés: 1277 (külsőre 30 körül)
Előtörténet:
Skót felföld, 1286
- Mielblar polgárai!- a dobok elhallgattak, ahogy a városi Iudex felemelte a kezét. Pillantása lassan vándorolt a három meggyötört emberre, akik a máglyarakáson álltak. A férfi és a nő arcán egyformán rémületet látott, ami elégtétellel töltötte el a város bíráját. Sikerült bosszút állnia McArmannan, amiért korruptnak nevezte őt, az angolok kutyájának a város gyűlésén, ráadásul a csőcseléknek, ami a város szélén tartott boszorkányégetésért félbehagyta napi teendőjét, fogalma sincs róla, hogy miért kell valójában meghalniuk. Nekik bőven elég, hogy néhányan gyanús körülmények között haltak meg a szomszédságból, vagy, hogy a bíró által felbérelt suhancok hallották, ahogyan esténként valami furcsa szöveget mormolnak, mielőtt eloltják a gyertyát.
- Alain, Marion és Corten McArmann boszorkányság vádjában bűnösnek találtatott! Az ítélet halál, melyet most végrehajtok királyunk, a Bölcs Edward nevében. Légy irgalmas hozzájuk, Uram!- miközben a bíró beszélt, a plébános becsukta a Bibliát, vetett néhány keresztet, és a szemét lesütve levonult az emelvényről. A Iudex tett néhány lépést az elítéltek felé, és újfent végignézett rajtuk. Elvette a fáklyát a mellette álló férfitól, és miközben régi ellenségére nézett, mosolyogva meggyújtotta alatta a farakást.
Lassú léptekkel ért a néhány méterrel arrébb kikötözött nőhöz, és miközben felnézett rá, elmosolyodott, ahogy megérezte a füst szagát. A nőnek nem kellett volna meghalnia, ha nem utasítja el őt, sem annak az ostoba kölyöknek, akit talán hajlandó lett volna sajátjaként felnevelni. Persze pap lett volna belőle, soha nem hagyta volna, hogy tovább vigye a McArmann nevet.
Ahogy felpillantott a nőre, valami nedves landolt az arcán. Letörölte a nyálat, és dühösen nézett a nőre, akinek színtiszta gyűlöletet és megvetést látott az arcán. Ez nem tetszett neki, ő a rettegést, a fájdalmat akarta újra látni, a megtört szemeket, mielőtt elhomályosítja őket a füst, és mielőtt a mérgezés miatt végleg elveszíti az eszméletét. Eszébe jutott, hogy talán a fiút kellene először meggyújtania, hogy a nő halhassa a sikoltását, de nem akart ilyen kicsinyesség miatt gyanút kelteni az emberekben. Végül is, ő csak a város lelkiismeretes bírája, aki megtisztítja a várost a gonosztól. Meggyújtotta a fát, és elindult az utolsó áldozata felé. Felcsendültek az első sikolyok, és a bíró sajnálta, hogy az ember, aki a becsületébe gázolt, pár percig élvezheti csak az érzést, mielőtt megfullad.
Ahogy a kisfiúhoz ért, az önelégültség helyét az értetlenség váltotta fel. A bíró beletúrt fekete hajába, majd megigazította a szoknyáját, de akárhogyan nézte, a kisfiú meghalt. Feje élettelenül bukott a mellkasára, kócos fekete haja takarta az arca nagyját. A csuklóin alvadt vér volt ott, ahol megbilincselték, a szája sarkában pedig egy seb volt, amit a vallomástételnél szerzett. Más sérüléseket nem kellett ejteni rajta, elég könnyen bevallotta, hogy az ördögöt szolgálja. A bíró egyedül az ő halálát sajnálta egy kicsit, nem volt vele semmi gondja, de így volt a legtisztább. Ha a szülőket az Ördög irányítja, a gyereket miért ne szállná meg?
Kesztyűs kezével belemarkolt a fiú hajába, és felemelte a fejét. A pupillái eltűntek, a szivárványhártyái pedig fehérré változtak, ráadásul négyzet alakúvá. Nem lélegzett már, de a testét akkor is el kell pusztítani. Lehet, hogy valamelyik embere mérgezte meg? Ha így van, akkor meg kellene büntetnie érte, de végül is mindegy, akár a sokkhatás ölte meg, akár valaki kegyelmessége, a terveit eléri anélkül is, hogy a kölyköt élve emésztenék el a lángok.
Hirtelen lehűlt a levegő, októberi hűvösre váltott az idő, a bíró hátán pedig akaratlanul is végigfutott a hideg. Végül megemberelte magát, és elengedte a fiú kócos haját, ami visszahanyatlott a mellkasára. Felemelte a lángoló fadarabot, hogy a pokloknak ajánlja fel áldozatul a piszkos, meggyötört testet. Azonban mielőtt meggyújthatta volna, éles fájdalmat érzett a karjában, majd vér fröccsent az arcára.
A bíró elkerekedett szemekkel nézett könyöktől lefelé megcsonkolt végtagjára, ami méterekre repült tőle, távol a máglyarakástól az ujjak még mindig görcsösen szorultak a fáklyára, melyek most próbáltak belekapaszkodni a száraz fűbe. Az elképzeléseivel ellentétben azonban nem érzett olyan fájdalmat, amilyet várt, inkább meglepődésében kiáltott fel, majd amikor oldalra fordította a fejét, hogy lássa támadóját, végleg elsötétült előtte a világ. Az utolsó dolog, amit látott, az a sűrű köd volt, majd a feje levált a testéről, és legurult az emelvényről. Bűnös lelkét láncok fogták közre, és rántották be egy hatalmas acélkapun az örökké égő lángok közé.
Cruaidhdún vára, Skót felföld, 1293
A fekete és a fehér csatamén teljes páncélzatban vágtázott egymás irányába, megremegett a föld tőlük. Teljes vértezetű lovasaik magabiztosan tartották a dárdáikat, ellenfelük pajzsát célozva meg. Ahogy közelebb értek egymáshoz, mindenki visszafojtotta a lélegzetét, hogy a beálló csendet egy hatalmas robaj törje meg, ahogy mindkét lándzsa darabokra forgácsolódik a pajzsokon, majd követte egy puffanás is, ahogyan a fehér lovon ülő harcos egy a földön kötött ki.
A fekete lovon ülő bajvívó az emelvényen ülő nézőkhöz lovagolt, menet közben pedig előhalászta a fehér kendőt a páncéljából, és a kopjája maradványaira kötötte. Amikor az emelvényhez ért, felemelte a kopját, hogy elérhessék az ott ülő nézők, közülük is a vár urának felesége.
-A kendője, úrnőm- a lovag felemelte a sisakrostélyt, láthatóvá téve az arcát. Meglepően fiatal volt, még nem lépett be a felnőttkorba, a mosolyáról büszkeség sugárzott. Egyedül a tekintete volt ijesztő, a szemei egy pillanatra mintha feketévé változtak volna, de mielőtt ez bárkinek feltűnt volna, újra kék színben tündököltek.
Miután az úrnő elvette tőle a fehér ruhadarabot, megengedett magának egy pillantást a mellette ülő lánykára, aki már régóta tetszett neki, de soha nem mondta el neki. Mielőtt a kisasszony észrevehette volna a pillantását, leugrott a lóról, a ló kantárját pedig az elé rohanó lovászfiú kezébe nyomta. Gyors léptekkel hagyta el a pástot, miközben ketten még mindig azt a beképzelt angol lovagot próbálták összekaparni pár lépéssel arrébb, aki alig egy órája még a skótok harci tudását várandós asszonyokéhoz hasonlította.
A vár folyosóin haladt, egyre mélyebbre és mélyebbre, végül olyan helyre jutott, ahol talán az építők óta nem járt senki. Útközben eldobta a behorpadt pajzsot, mely már hasztalan, legalábbis amíg a kovács helyre nem hozta. Ahogy leért a pincéhez, levette a sisakját, és benyitott az ajtón. Mindössze egy gyertya adott fényt, az árnyékok közül pedig csörgés és fenyegető morgás szűrődött ki.
- Csak hogy ideértél- két fehéren izzó szem jelent meg a sötétben, melyek egy-egy másodpercre négy kockára- két fehérre és feketére- osztódtak szét, majd váltak újra eggyé. – Ha már kinyíltak volna a szemeid, egy ilyen szintű ellenfél kopjája soha nem ért volna el, Corten- a szintén páncélba öltözött alak előlépett az árnyékok közül. A középkorú férfinek az egész arcát fekete szakáll borította, hosszú, fekete haja szabadon lógott a vállára, oldalán kardot viselt.
- Sajnálom, Duncan bácsi, nem volt rá időm, hogy biztonságosan elkerüljem a támadását, a legjobb megoldás az volt, hogy hárítom- a fiú állta a férfi pillantását, aki végül elmosolyodott.
- Le sem tagadhatnád, hogy az öcsém fia vagy, ő is mindig meg tudott mindent magyarázni. Igaz, neked könnyebb dolgod van, neked nem nagyon vannak megmagyarázni való dolgaid. Remélem, hogy tudod, büszke vagyok rád, hogy azok után sem tagadtad meg a klánunkat, amin átmentél. Bárki más összeroppant volna- a fiú elfordította a tekintetét, nem nézett a férfi szemébe, miközben válaszolt.
-„Már nem változtathatunk a múlton, a jövőbe kell tekintenünk.” Ezt mondta mindig apa, úgyhogy én sem szeretnék erről többet beszélni-bár Duncan bárkit párbajra hívott volna, aki nem néz rá beszéd közben, ezúttal csak bólintott egyet. Fogalma sem volt róla, mit élhetett át az unokaöccse, és ha csak beleképzelte magát a helyébe, az egész teste megborzongott, és azonnal tovazavarta ezeket a gondolatokat. Az a legkevesebb, hogy Corten nem akarja felidézni azokat az emlékeket, amelyek miatt néha még mindig kiabál álmában.
- Rendben van, térjünk rá a lényegre. Ez lesz a hatvannegyedik, ha ezt is megölted, fel fognak ébredni a szemeid. Ez kivételesen nem egy bűnöző, gondoltam, hogy tegyük emlékezetessé az utolsót. A szokásos helyen találod a fegyvereket, most kivételesen azt ajánlom, ne csak kardot használj- miközben Duncan eltűnt az árnyékok között, a morgás pedig hangosabb lett, unokaöccse előhúzta a kardját, majd felkapta az első, keze ügyébe eső tárgyat, egy fejszét. Ugyan volt egy jó minőségű lándzsa is a sarokban, ami valószínű jobb szolgálatot tett volna állat ellen, de gyávaságnak gondolta volna, hogy azelőtt öli meg az ellenfelét, hogy annak esélye van rá, hogy megsebezze, a gyávaság pedig nem nyitja ki a kaput.
Egy hatalmas csattanás jelezte, hogy Duncan elvágta a fogva tartó láncot, majd az ajtócsapódás tudatta Cortennel, hogy kettesben maradt hatvannegyedik ellenfelével. A megtermett barnamedve előcammogott a sötétből, és miután realizálta, hogy az egyetlen kijárat az őt kihívó emberkölyök mögött van, rátámadt. Az ember azonban természetellenes gyorsasággal lépett félre, és csapott a fejére a baljában tartott baltával, azonban nem volt elég erős hozzá, hogy egyetlen ütéssel bezúzza az állat koponyáját.
Az állat dühösen felüvöltött, és mancsával a fiú után kapott, aki még időben hátraugrott ahhoz, hogy csak a mellkasi vértet súrolják a karmok, de a páncél így is behorpadt, és zúzódást okozott Corten mellkasán, aki elvesztette az egyensúlyát. A földre kerülő fiú ujjai lecsúsztak a fokos nyeléről, már csak a kardot szorongatta a jobbjában, amikor a medve dühösen felágaskodott, hogy a puszta súlyával zúzza agyon. Fájdalmában elvesztette az eszét, nem vette észre, hogy így csak maga ellen cselekszik, egyenesen a felé tartott kardba zuhant, ami azonnal átdöfte a szívét. Enyhe széllökés indult útjára, ahogy az állat kilehelte a lelkét, és belépett a Halott kapun.
1297, Stirling-híd, Skócia
A híd hatalmas robajjal adta meg magát a feltorlódott angol katonák súlyának, és szakadt a folyóba. A lényegesen kisebb skót sereg irányából hangos üdvrivalgás fogadta a gravitáció győzelmét az ostobaság felett, a felkelők újult erővel vetették rá magukat a parton rekedt vagy a vízből éppen kikászálódó emberekre. A skót lovagok örömittasan vetették bele magukat a megzavarodott gyalogság sorai közé, szó szerint darabokra zúzva őket.
Egyetlen skót lovag volt csak a csatatéren, akit nem érdekelt a könnyű préda, ő a gyalogsággal együtt vetette magát a vízbe, fekete lova a halottakon gázolt át. Fejszéje és kardja le-lesújtott a fuldoklókra, de őt nem a paraszti származású szerencsétlenek érdekelték, ő egy másik lovag vérére szomjazott. Egy lovagéra, akit több, mint tíz éve látott, egy lovagéra, aki a vendégjogot kémkedésre használta akkor, egy lovagéra, aki nem adott kegyelmet. A nénikéjével, aki elfelejtette vele a szörnyűségeket. A bácsikájával, aki tanította, és aki apja helyett apja volt. Az unokahúgával, akit szeretett, aki a menyasszonya volt. A születendő gyermeke apja. A katonái azonban nem válogattak, már csak szénné égett holttesteket talált a városban, ahogy magában a várban is.
Ahogy a ló kiugrott a hideg vízből, halálra gázolt több menekülő angol katonát is. Gazdája hárított egy lándzsát a fejszéjével, és lecsapta a tulajdonos fejét a kardjával. A következőt, aki karddal rohant neki, egyszerűen fejbe rúgta a sarkantyús csizmájával. Lovas nem jutott rá, azok vagy a másik oldalon harcoltak, vagy a vízben fuldokoltak, a maradékot vagy a skót gyalogság tépte le a lóról, vagy visszavonultak összerendeződni. Azt azonban, amelyiket ő szemelte ki prédájául, még látta.
- Sir Archibald Gracy! Én, Sir Corten McArmann a McArmann klánból kihívom önt, döntsön Isten a kettőnk dolgában!- a Gracynek nevezett, fehér ménen ülő, vörös posztós lovag keresztülszúrta a kopjáját egy skót gyalogoson, majd a felszabadult jobbjával előhúzta a kardját. Néhányszor megkopogtatta a pajzsát, majd egy csatakiáltás kíséretében a fekete és a fehér mén egymásnak vetette magát. A lovak az utolsó pillanatban kerülték el az ütközést, és egymás körül forogva kezdték meg keringőjüket, miközben gazdáik gyors egymásutánban többször is keresztezték pengéiket.
Néhány másodperc után a fehér ló nyakát nyíl ütötte át, az angol lovag pedig a földre zuhant haldokló ménjéről. Ez a megtántorodás elég lett volna a fővesztéshez, de mire megfordult, a skót is gyalogosan támadt rá, a pengék folytatták a táncukat. Kard csattant a fokoson, kard csattant a vérten, kard csattant a pajzson, kard táncolt a karddal, majd a fekete páncélos egy gyors fordulattal a jobb kezére sújtott ellenfelének a fokossal, aki bár nem vesztette el végtagját a jó minőségű páncél miatt, az ujjai eltörtek, és elejtette a kardját. Két másodperc múlva pajzsától is megfosztották, majd feje elvált a testétől.
1307, London, Anglia
Bár az éjszakai köd nem jutott be a király hálószobájába, Edvárd mégis úgy érezte, nincs egyedül. Az öreg király már régóta betegeskedett, de nem jött álom a szemére. Folyamatosan hangokat hallott, azoknak a sikolyait, akiket megöletett, több tízezren kiáltották bűneit a fejére. Hiába parancsolta meg, hogy a városban egyetlen nesz se zavarja álmát, hiába rendelt magához zenekart, hiába próbált meg beszélgetni az udvartartásával, bármit tett, halálsikolyokat hallott. Mindig úgy érezte, hogy a holtak lelkei körülállják az ágyát, és egyenesen rá bámulnak.
Csontos keze görcsösen szorult a keresztre, ahhoz az Istenhez imádkozott, aki ellen annyi bűnt követett el, tőle kérte, hogy szabadítsa meg a gonosztól a végső óráira, hogy hozzon neki nyugalmat, bocsássa meg bűneit, a szemeket még mindig magán érezte. Egy pillanatra mintha tényleg látott volna egy fekete szempárt, melyek mintha magának a halálnak a szemei lettek volna, de ezek eltűntek, és végül nem sújtott le rá a kasza. Még nem.
- Azért jöttem ide, hogy a Pokolba küldjem, „your Majestic”-egy fekete csuklyás rémalak állt a szoba közepén, mégis láthatatlanul, tekintete szinte keresztülszúrta a haldokló királyt, aki érezte a jelenlétét, de nem volt képes látni. Nem is hallotta a jéghideg, kegyelmet nem ismerő szavakat, mégis összerezzent a hangra, ahogy a lelkéért jövő árnyék előhúzta az oldalán lógó kardot. Megforgatta a fegyvert, mellyel már oly sok emberrel végzett, majd leengedte ahelyett, hogy rátámadt volna a királyra. – De úgy látom, már ott van, úgyhogy nincs rászorulva a pengémre. Remélem, hogy meg fog bűnhődni a családomért is, „your Majestic”. Farewell!
Az árnyék átsétált a csukott ajtón, hogy visszatérjen a közeli fogadóban alvó testébe. Nem hagyott mást maga után, csak rettegést, gondot és őrületet, melyektől a pár napig még szenvedő király nem tudott szabadulni, mielőtt meghalt, és az Ördög magához nem rántotta a lelkét.
1633, valahol a Karib-tengeren
A kalózhajó oldala hozzá-hozzácsapódott a megcsáklyázott brit hajó oldalának, alapzajt adva a hullámos tengeren folyó vérontásnak. Kardok csattantak, pisztolyok dördültek, nagyritkán egy-egy ágyú is kartácsot okádott. A halálsikolyok és a csobbanások lassan abbamaradtak, ahogy az utolsó angolok is meghaltak.
Egy fekete hajú, bőrkabátot és háromszög alakú sapkát viselő kalóz kitépte a kardját a vörös mellényt viselő katona mellkasából, majd szinte lehetetlenül gyorsan hajolt el a kabinból lövést leadó kapitány halálos ólomgolyója elől. A brit nem bánt elég jól a vívótőrrel, a skót kard néhány másodperc alatt célba talált egy védelmi résen keresztül, kis híján félbevágva a kapitányt.
- 506- Corten csendben mondta ki a számot, miközben végignézett a hajón, de nem talált már rajta élő ellenfelet. Hárman megadták ugyan magukat, de őket a kalózok éppen most dobták be a vízbe. Nem akartak foglyokat ejteni, rengeteget megöltek ezek a legénységből. Corten meg is értette őket, bár számára semmit nem jelentettek a kalózok, csak a céljai érdekében használta őket.
Elővette a távcsövét, és keletre pillantott vele. Bár nem látta, de legfeljebb egy nap alatt eljut oda a partra, ha kedvező marad a szél. Ott el tudja adni az árut, és valószínű megoldódnak a pénzügyi gondjai is jó időre. Száz évig megint nem kell majd dolgoznia semmit, koncentrálhat a fejlődésre.
- Kapitány, csak nyolcan maradtunk- Corten hátrafordította kék szemeit, melyek tökéletlen négyzetráccsá álltak össze. Az első tiszt hátrahőkölt, mire a skót férfi elmosolyodott, és felé fordult. – Az éppen elég, fiam, éppen elég…
1877, Bécs
Az ősz hajú férfi összevonta a szemét, amikor ellenfele figyelmen kívül hagyta, hogy megtámadta a sarokban álló bástyáját. Akármilyen jól játszott, soha nem gondolta, hogy ellenfelei ostobaságból vétenének hibákat, mindig alaposan végigszámolta, hogy van-e valamilyen rejtett szándéka ellenfelének, és nem áldozat-e az elnézés. Rövid számítás után meg is találta a csapdát, a vezére olyan messzire kerülne a királyától, hogy képtelen lenne megvédeni, és bár ha a legjobbakat húzza, akár tíz-tizenkét lépésig is eltarthat, amíg a sötét tisztek teljesen felvonulnak a világos király ellen, elkerülhetetlenül mattot fog kapni, vagy legalábbis tetemes anyagi veszteséget szenved.
Így viszont felborult az egész eddigi játéka, így, hogy a bástya nem üthető, az egész megkezdett terve értelmét vesztette. Persze visszakozhatott volna, és választhatta volna a sokáig védhető, de aligha menthető állást, egy mosollyal az arcán leütötte a bástyát. Ő mindig tudta, ha veszített, elfogadta, hogy az ellenfél jobb volt, így hát megadta neki a lehetőséget, hogy szépségdíjas játszmát játszhasson. A parti véget is ért nyolc lépéssel azután, hogy leütötte a bástyát.
A nézők gratuláltak a Skóciából érkezett fiatalembernek, hogy legyőzte a klub legjobbját, és többen is kihívták, amit a németül meglehetősen rosszul tudó külföldi elfogadott, és egymás után győzte le az osztrák sakkozókat. A klub legjobbja már csak nézte, ahogy a tanítványai egymás után veszítenek a rendkívül tehetségesnek tűnő férfi ellen. Csak akkor indult haza, amikor már úgy érezte, elszaladt vele az idő.
Az osztrák férfi elindult hazafelé a sötét utcán, közben folyamatosan azon gondolkozott, hogyan számolhatott ennyire gyorsan az ellenfele. Észre sem vette, hogy árnyékként szegődött a nyomába egy szakadt ruhás suhanc, csak akkor tért vissza a valóságba, amikor a fekete képű kölyök a kabátjánál fogva a falnak csapta, és kést nyomott a nyakához. Kezei gyorsan túrták végig a zsebeit, másodpercek alatt vette magához az óráját és azt a pár schillinget, ami volt nála.
Ezután felemelte a kést, hogy végezzen az idős emberrel, de a teste hirtelen összerándult, majd összezuhant. Mögötte állt a skót férfi, aki felemelt jobb kezében mintha egy láthatatlan, dobogó szívet tartott volna, ujjai összerándultak, ennek végül véget vetett, amikor összeszorította az ujjait. Ezután letérdelt az óráért és a pénzért, kitépte a rabló kezéből, és visszaadta azt az öregembernek.
- Nagy szerencséje van, hogy erre jöttem, mein Herr- a férfi tekintete levándorolt a késre, ami még mindig a kölyök ujjai között hevert. Ha egyetlen másodperccel később jön, akkor már halott lenne. –Elkísérem hazáig, úgyis szeretnék beszélni magával a játszmánkról.
- Vele mi lesz, fiatalember?- a klub legjobbja mutatóujjával a sötétbőrű, mozdulatlan sihederre bökött. Soha nem rabolták még ki, még a forradalom alatt is rendesek voltak az emberek harminc éve, nem tudta, hogy éjjel kit kellene értesítenie.
- Elájult, majd visszafelé szólok a csendőröknek- felelte egy mosoly kíséretében Corten, majd az osztrák sakkozóval kiléptek a sikátorból a lámpák fényére, és a férfi háza felé vették az irányt. Hátrahagyták a tolvaj holttestét, akinek lelke már fekete szívként dobogott az örökéletű skót lovag testében.
1909, London, Brit Birodalom
A fekete kimonós férfi letörölt egy izzadtságcseppet a homlokáról, majd körbefuttatta a tekintetét a ködös utcán. Senki nem járt kint, ami megkönnyítette a dolgát, nem kellett másra koncentrálnia, csak az ellenfeleire, akikről azonban még mindig nem tudta, micsodák.
Külsőre ugyan elmentek hollownak, igaz, maszkjuk nem volt, de hasonlítottak egy gillianra, a reiatsujuk azonban más volt. Még sokkalta nyomasztóbb, mint akármelyik lidércnek, ráadásul úgy tűnik, az emberi lelkek legkevésbé sem érdeklik őket, egyenesen rá támadtak, majd visszavonultak, amikor rájöttek, hogy nem tudnak tiszta küzdelemben győzni úgy sem, hogy ketten vannak.
A 11. osztag tagjait természetesen nem könnyű legyőzni, a férfi mosolyogva pillantott a kezében lévő hentesbárdra, ami a másik kezében lévő kampóhoz csatlakozott egy lánccal. Nem véletlenül ő a sanseki, nem véletlenül féli mindenki a nevét „Kusajishi hentesének”, aki több száz csatában bizonyított. Ezek a csuklyás alakok is megmérettetnek, majd elpusztulnak az igazság nevében.
Hirtelen szelte a levegőt két kard, az egyik jobbról, a másik balról érte a shinigamit, aki az egyiket, a bárdjával, a másikat a kampóval hárította.
- Ez minden, amit tudtok?- alig hogy befejezte, szemből is megjelent egy csuklyát viselő alak, aki egy függőleges irányú támadást indított a kardjával. –Franc… hárman vagytok?!- a shinigami ellökte a két másikat, és hátraugrott, így elkerülve, hogy a kard súlyosabban megsebezze, mindössze egy apró karcolást szerzett a jobb karján. Nyugtázta, hogy a sérülés nem súlyos, majd rávigyorgott a két méterrel arrébb nyugodtan ácsorgó trióra.
- Elismerésem, jók vagytok, bár én megvetem az olyan harcokat, ahol többen harcolnak egy ellen, ez gyávaság, és nem igazságos. Ti nem így gondoljátok…
Nem fejezhette be a gondolatmenetet, egy kard hegye tört elő a mellkasából, a háta mögül pedig megérezte ugyanazt a fagyos reiatsut, ami az előtte álló háromból is áradt. Próbálta felemelni a karjait, de már nem mozdult, a penge létfontosságú szervet ért. Most, hogy elérte a vég, a shinigami elkezdett félni a haláltól.
- Mi egy vagyunk- a hang szinte hasította a hideg levegőt, a haldokló shinigami beleremegett. – Az élet nem igazságos, az igazság mindig azé, aki erősebb. Az évszázadok alatt mindig másért ölték egymást, az igazság nevében, úgy, mint vallás, föld, pénz, hatalom, kísérlet vagy csak szórakozás. Az életnek soha nem volt értéke, mindig a saját érdek volt fontosabb. Én azonban…-a négy csuklyás alak, körbevette a fekvő shinigamit, mind felemelte a kardját. - … magát az életet vágom…
Kinézet:
1,8méter magas, 64 kilogrammos férfi. Középhosszú, fekete haja éles ellentétet mutat kék szemeivel és fehér bőrével. Kora ellenére megőrizte fiatalos kinézetét, és a számtalan megvívott csatája ellenére nem látható rajta egyetlen sebhely sem. A tekintete általában szigorú, enyhén fátyolos, ez azonban megváltozik, ha harcra kerül sor, kegyetlen vigyor jelenik meg ilyenkor az arcán. Izomzata kidolgozott a több évszázada tartó harcoknak köszönhetően.
Egy hosszú, fekete bőrkabátot hord, amire itt-ott sakktáblaminta van rávarrva. Vasalt talpú katonai csizmában jár, többnyire farmernadrágot visel, a bőrkabátja alatt pedig egyszerű, fehér trikót hord. A kabátja alatt hord egy hatalmas skót kardot, a hátára kötve pedig egy levél alakú pajzsot, rajta egyszerű sakktáblamintás címerrel. Közlekedésre többnyire hatalmas, vörösre festett motorját használja, aminek az egyik oldalára egy puska van fellógatva.
Jellem:
Köszönhetően a borzalmas élményeinek és annak, hogy évszázadokig figyelte, hogy irtják egymást az emberek, feketébbé változtatva vele a „Lélek leplét”, Corten elfordult a világtól, már csak az érdekli, hogy kihozza a maximumot a szemeiből, és hogy minél magasabb szintre fejlessze magát a harci képességekben csak úgy, mint a sakkban, a művészetekben. Mivel jól áll pénzügyileg, meg is engedheti magának, hogy ne dolgozzon, csak fejlődjön.
Köszönhetően halhatatlanságának, és annak, hogy ölnie kell a fejlődésért, nincsenek társai, rendkívül magányos, amikor tényleg nagyon egyedül van, egy skót dalt szokott dúdolni, amit még az anyja énekelt neki lefekvés előtt gyerekkorában. Ilyenkor sír is néha.
Tiszteli a jólelkű embereket, akiknek fehér, vagy legalábbis kevésbé koszos a lelke, és ha bármilyen veszély fenyegeti őket, amitől meg tudja védeni őket, megteszi, az átlagos emberekkel viszont nem foglalkozik, a fekete lelkű, a Pokolra váróknak viszont kitépi a lelkét.
Szeret harcolni, önelégülten mosolyog csata közben felsőbbrendűsége biztos tudatában, melyet egyelőre senki nem ingatott meg, már apródként is felértek a képességei egy képzett lovagéval.
Képességek:
Marbh Geata (Halott kapu): a képesség sakktáblamintás szemekkel ruházza fel a használóját, először egyetlen fekete négyzet jelenik meg, majd a képességek fejlődésével egyre több (értelemszerűen a négyzetalak megmarad). Az örökletes képesség akkor ébred fel, ha valaki végzett legalább hatvannégy harcossal, akiknek volt esélyük védekezni. A szintlépésekhez nyolcszor többet kell teljesíteni, mint előző szinten, de azok, akik nem akartak harcolni, nem számítanak bele.
A szemek passzív képessége, hogy képesek látni a „Lélek leplét” minden embernél, ami fehértől feketéig terjed színskálán, a fehér szinte angyali ártatlanságú, a fekete pedig elkárhozni készülő lelket jelöl. Az újszülöttek fehér lélekkel születnek, majd az idő előre haladásával egyre sötétebbé válik ez a lepel, általában a szürke valamilyen árnyalatát veszi fel, attól függően, hogy ez az ember mennyire erkölcsös. Corten így ránézésre képes megállapítani, hogy valaki mennyire romlott.
A szemek másik képessége, hogy a KK-val azonos számú sakktáblának a szivárványhártyával lefedett részén keresztül képesek látni tíz mérföldön belül, így akár térlátást is képesek létrehozni, vagy kémkedhetnek mások után (értelemszerűen, ha hallótávolságon kívül van, Corten nem fog hallani, csak látni a szemeivel).
Dubh Herts (Fekete szívek): A Marbh Geata kinyílásával a használó képes lesz rá, hogy a teljesen feketévé vált Lélek lepellel (tehát a halálos bűnök elkövetőivel) rendelkező, átlagos lélekenergiájú emberek lelkét, azon belül is fekete szívüket kitépje, és elnyelje őket, így meghosszabbítva az életét, és örökre megtartsa a fiatalságát. Egy szív nagyjából fél évig működik, tehát ha legalább hat hónaponként szerez újat, örökké fiatal marad, illetőleg a szívek idővel helyreállítják a sérüléseket is (ez nem harctéri regeneráció, levágott végtagot akár hetekig is tart regenerálni, és legalább húsz szív kell hozzá, a halálos sérülés pedig akár évekig is eltarthat, mire teljesen begyógyul). Amíg legalább egy fekete szív van a testében, halhatatlan, de halálos sérüléseknél egy szív élettartama akár órákra is csökkenhet, illetőleg nem használhat ilyenkor lélekenergiát, hogy energiatakarékos maradjon.
A képesség csatára történő felhasználási módja, hogy a kitépett lelket fekete csuklyás, karddal felszerelt, testetlen árnyékká alakítja. A használó kézmozdulatokkal vagy szavakkal adhat nekik parancsokat, de függetlenül cselekszenek tőle, az intelligenciájuk ugyanakkor relatíve alacsony, igazi agyuk nincs, csak ösztönösen védekeznek, támadnak és esetenként térnek ki. Rendelkeznek falkaösztönnel is, egymással összehangolva támadnak. A testük teljesen láthatatlan, a súlyos sérülések hatására fekete füstté foszlanak. Végszükség esetén képes kilökni a saját lelkét is, aki ilyenkor nem képes reiatsu kezelő technikákat használni, azonban a reiatsu kezelése fele hozzá adódik a fegyverforgatásához. Az intelligenciája megmarad, és a többi szívnél magasabb szintű a sebzéstűrő képessége. Ennek azonban komoly hátránya, hogy ha elpusztítják ezt a szívet, meghal, a testét továbbá a benne maradt egyik ösztönlény veszi át, amíg kint tartózkodik.
Pontrendszer:
Eltárolt lelkek száma azzal együtt, amit nem lökhet ki:
Alvó szint: 0 (nem tudatos használat, komoly trauma vagy életveszély hatására ösztönösen kilép a testből a saját lélek, ilyenkor a test tetszhalott állapotban van, a kilépő lélek pedig ösztönösen cselekszik, amíg az életveszély el nem múlik)
Alap szint: 1
Fejlett szint: 4
Mesteri szint: 8
Végső szint: 16
Árnyak fegyverhasználati szintje:
Alvó szint: 1
Alap szint: használó zanjutsuja-2
Fejlett szint: használó zanjutsuja-1
Mester szint: egyenértékű a használó zanjutsujával
Végső szint: használó zanjutsuja+2
Mivel a szemeket még senki nem fejlesztette ennél magasabb szintre, nem ismert a többi képessége, ha egyáltalán rendelkezik velük.
Szintek:
Alvó szint: 0-63 megölt ellenfél (1 pont)
Alap szint: 64 megölt ellenfél (2-6 pont)
Fejlett szint: 512 megölt ellenfél* (7-14 pont)
Mesteri szint: 4096 megölt ellenfél (15-20 pont)
Beul Marbh Geata: (nyíló halott szem) 32768 megölt ellenfél (21-24 pont)
*Nem összeg, a szintlépéstől számítva kell teljesíteni
Szeret:
+Sakk
+Művészet
+Harc
+Skót dalok
+Tenger, köd, eső
Nem szeret:
- Emberek általában
- Barbárság
- Tűz
- Angolok
- Kapzsiság
Felszerelés:
Skót kard, pajzs, motor, puska, sakktáblák, számtalan kisebb használati tárgy, ruha a házán belül Karakurában, nagyjából 100000000 yen a bankszámláján
|
|
