Holtak hajnala

Tárgy: Re: Holtak hajnala Csüt. Okt. 11, 2012 10:07 am

Seiran-parancsnokot követtem a csatornába, s mivel tudtam, hogy közel sem tudhatom olyan könnyen rejteni magam, mint ő, ezért amennyire tudtam elfojtottam a reiatsumat, valamint tőle kissé lemaradva, hogy a távolsággal is rásegítsek a rejtőzködésemre, követtem. Szerencsére nem volt részünk semmi kellemetlen meglepetésben részünk. ~Sötét van. A látási viszonyok nem a legjobbak, viszont mégsem félek, sőt! Kíváncsi lettem, vajon a börtönökben is ilyen fényviszony uralkodik, na és a börtönök börtönében? Vajon ott félnék? Nem hiszem, hiszen nincs mitől. A haláltól kellene félnem? Miért féljek tőle? Túl sok van a rovásomon, valamint elégségesen teljesítettem mindezidáig. Nem kell félni az olyan dolgoktól, mint a halál, az is az életünk része, valamint én már egyszer meghaltam. Gyokusai-om volt, bár az is igaz, hogy most már nem lehet, de attól még nem kell félnem tőle. Csupán attól félek, hogy Sakura-channak valami baja eshet. Azt nem szeretném, nagyon nem akarom, csupán ő miatta vagyok még életben, hiszen sokat kell még neki tennem.~ Valamiért, talán a csönd és a baljós aura miatt, ezekkel a gondolatokkal haladtam az espada, valamint a parancsnokunk nyomában. Kisvártatva megálltunk, mivel a célpontunk is megállt, eközben Seiran a saját ketyeréjét használta, talán parancsokat osztott a többieknek, de különösebben nem érdekelt, mivel nem az én dolgom volt. Nemsokára az arrancar tovább állt, s akkor már én is éreztem a reiatsuját, így biztos voltam benne, hogy megtalálta a célpontját, továbbra is követtük, vagyis pontosabban a felszínig, ahol újabb tisztek várakoztak már. Viszont nekem nem volt maradásom, mivel Fon-parancsnok intett, hogy haladjak tovább, így is tettem, csupán bólintottam válaszként, s shunpom segítségével folytattam az utat.
Bár én nem vagyok a Niibantai képzett tisztje, valamint a lélekérzékelésem sem mondható jónak, de mégse esik nehezemre követni az espadat, hiszen az ő ereje messze az enyém felett van, így távolról is érezhető, valamint egy ideig még látni is láthattam. Miután eltűnt, csupán tartottam az irányt, hiszen nem hiszem, hogy pont én ellenem trükközne. A számításom be is vált, mivel kisvártatva a Youkai lélekereje is érezhetővé vált, valamint a cerojának a fényei mutatták az irányt.
Már magasan jártam, de hozzám is felszűrődtek az emberek kiáltásai. ~Mégsem volt mindegyik halott? Ez a Youkai még gonoszabb, mint gondoltam! Élő embereket is bábjává tett.~ A hideg futott végig a hátamon, ahogy belegondoltam, hogy milyen szörnyűséget művelt az a gonosz szellem. Ahogy végre annyira közelértem hozzájuk, hogy tisztán láthassam őket a Youkai közelében hat koporsó emelkedik fel. ~Újabb ellenfelek?~ Alig, hogy átfutott az agyamon a kérdés, a koporsókból előléptek valami az Oniknál is ocsmányabb emberszerű valamik. Mintha azoknak is lett volna reiatsuja, de azt már nem tudtam megmondani pontosan. Döbbenetemtől, majdnem el is ejtettem a shirasayamat. Nyúltam volna a kis ketyerémért, hogy szóljak a parancsnoknak a megváltozott helyzetről, de felettébb kellemetlen dologra kellett ráeszmélnem. Elhagytam a műszert, mikor az egyik ember/holttest a Youkai parancsára rám támadott. -.>”
Mivel az arrancar mégis csak erősnek tűnik, ezért mondhatni nyugodtan otthagytam, nem hittem, hogy tartanom kellett attól, hogy a Youkai újabb bábúi utánam jönnének, így shunpommal visszafelé indultam, hogy jelentsek a Niibantai-sansekijének.
- Fon-parancsnok! A Youkai hat, erősnek tűnő bábot hívott elő! – A hangom jóformán érzelemmentes volt, csupán a sietség miatt lehetett benne apróbb hangszínelváltozások. – Öt férfi, egy talán nő lehetett, mindenféle fémek lógnak ki a testükből, az egykor talán emberi testük most már annyira eltorzult, hogy még az Oniknál is ocsmányabbak, az erejükről pontos adatot nem tudok mondani, de nem hiszem, hogy annyira gyengék lennének, mint azok, mikkel a városban találkozhattunk.

Tárgy: Re: Holtak hajnala Pént. Okt. 19, 2012 1:50 am

Raimaru Minashaku:

A bankrabló nő furcsamód nem tesz semmit, nem is néz rád meglepetten, amikor beszélni kezdesz hozzá. Az arcán teljes közöny ül, sőt, olyan, mintha nem érdekelnéd, egy kicsit talán már lenéző is, egy másodpercre pedig mintha megvillanna a szeme, és valami olyat fedezhetnél fel, amit már láttál korábban is, de annyira gyorsan múlik, hogy inkább lehet csak a képzeleted szüleménye. Látszólag a nő azt is rezzenéstelen arccal tűri, hogy ellopod a pénzét, de amikor hátat fordítasz neki, hogy elmenj, kiderülhet számodra, hogy bizony tévedtél.
Nem sokkal a fejed mellett, a jobb oldaladon repül el egy méretes kampó, ami éppen elkerülte az arcodat, de amikor elindult visszafelé, a lefelé induló hegyes fémdarab egyenesen a zsákot a válladon tartó csuklódat találta el, erős fájdalmat okozva tépte át magát a karodon, a vége pedig utat talált magának kifelé. A lánc ezután megfeszült, majd megrántott téged, vissza a nő irányába, fokozva a fájdalmat. Az ujjaid feletti irányítást teljesen elveszíted, egy darabig még görcsösen markolják a zsákot, ami aztán lehull a földre, így a karod is megfeszülhet, te pedig szembenézhetsz a támadóddal.
A nő előtt alig egy méterrel egy hatalmas, groteszk teremtmény áll. A rothadó testű lény legalább három méter magas, bár egy kissé görnyedten áll, és nem is tűnik túl magabiztosnak az egyensúlya, a karjaira nézve kétséged sem lehet felőle, hogy a fizikai ereje így is lenyűgöző. A három végtag közül az egyetlen jobboldali karja olyan vastag, mint a másik kettő, vastagabb a te törzsednél, és egy hatalmas, egy méternél is hosszabb hentesbárdot tart vele. A második kezében egy ennél kisebb hentesbárdot fog, a harmadik karjára pedig egy lánc van felcsavarva, ehhez csatlakozik a kampó. A gyomrán egy hatalmas vágás található, amin itt-ott kilógnak a bordái, és bár még mindig hat méter választ el titeket egymástól, gyomorforgató szaga van. A legborzalmasabb azonban mégis az arca, bár a bal oldala sérült, és árnyékban is van, csak a szeme látható jól, ami hasonlóan sakktábla-mintás, mint azé a férfié, akivel pár napja harcoltál, az arca jobb oldala felismerhető. Bár régen nem láttad, felismerheted az apádat a szörnyetegben, aki éppen próbál közelebb húzni magához a kampó segítségével, és bár meg tudod vetni a lábad, így is csúszol felé, a sérült karodban nincs erő, már csak a lábaddal tudod tartani magad.

- Rég láttalak, Minashaku- az apád hangja mélyebb volt, és mintha többen is megszólaltak volna egyidejűleg, úgy visszhangzott, de egyértelműen felismerted a hangját, és melletted a pénzért sétáló nő is odafordult a szörnyhöz, aki egykor az apád volt.
- Ismered ezt a kis férget, Raimaru?
- A fiam- az élőhalott lény szavai egy széles, gonosz mosolyt csaltak a nő arcára, akinek, most már tisztán láthattad, szintén olyan szemei voltak, mint annak, akivel a sikátorban harcoltál.
- Egyesül a család, ugye? Akkor nem is zavarlak, vegyétek úgy, hogy itt sem vagyok- a nő lassan sétált a szörny háta mögé, ahol ledobta a zsákot. Takarásba került, úgyhogy nem láttad, mit csinál, csak érezted, hogy változik a reiatsuja, és mintha mormolna valamit, sok időd viszont nem volt megfigyelni. A következő pillanatban a szörny odarántott maga elé, a gyomrán eddig bordáknak valamikről kiderült, hogy fogak, a hatalmasra nyíló száj pedig utánad kapott, de mielőtt haraphatott volna, volt időd kitérni, és eltávolodni három méterre, mielőtt a lánc ismét megfeszült.
A véred lassan fogy, ahogyan az erőd is, nem bírod sokáig távol tartani magad az élőhalottól, úgyhogy gyorsan ki kell találnod valamit a szörnyeteg legyőzésére, vagy legalább arra, hogy kiszabadulj a fogságból. Az időd fogy, lassan számba vehető opcióként számolhatsz azzal is, hogy megválsz a fogságba esett végtagodtól, mielőtt újra eggyé válnál az apáddal.

Fon Seiran, Urufu Yashuhiro:

Miután a Sanbantai tisztje megtette a jelentését, az Omnitsukidou sansekije pedig kiadta a város összes shinigamijának az utasítást, a Seiran mellett maradt elit elindult abba az irányba, ahonnan az Espada és az ismeretlen lélekenergiáját érezték. Seiran megérezhette, hogy talán egy kilométerrel mögötte, lemaradva követik őt más shinigamik is, nagyrészt a kidoushuu tagjai, de akad közöttük az első vele érkezett csapatból, illetve már a kereső csapatból érkezett tag. Szükség esetén akár az ő segítségük is igénybe vehető, és mivel harmincnál is többen vannak, a létszámbeli fölény fokozásával térdre kényszeríthetőek akár az erősebb ellenfelek is. Persze ha túl korán veti be őket, oda a meglepetés előnye.
Már alig száz méterre vannak, amikor egy zöldes villanást követően, az Espada lélekenergiája a kétszeresére ugrik, a növekedés azonban nem áll meg, mintha még tovább növekedni. A válasz nem marad el az ismeretlen eredetű ellenség részéről sem, bár messziről érkezik, négy lélekenergiából álló torony jelenik meg, a hadszíntértől egy-egy kilométerre, tökéletes négyzetet alkotva. Ezt követően mintha az ő ereje is megnőtt volna, és hasonlóan nagy és fenyegető, mint az arrancaré.

A hat lény akcióba lépett. Elsőként egy két méter magas férfi támadott meg szemből, akinek a testéből körfűrész pengék álltak ki. Őt követte a nő, aki becsúszott, és csak miután elkerültem a támadásokat, jöttem rá, hogy kerekek vannak a hátába építve. A harmadik zombi fémnyilakat lövöldözött rám, a lövedékek szinte záporoztak rám, és annak ellenére, hogy a kardommal hárítottam a legtöbbet, kettő végül mégis eltalált, az egyik a bal combomba fúródott, és okozott kisebb sérülést, a másik pedig a mellkasom baloldalát lyukasztotta ki. A hierrom nélkül valószínű halálos sérülést okoztak volna, de így alig többek kellemetlenségnél, két egyszerű kézmozdulattal eltávolítom őket, és dobom a földre.
Az újabb zombiba nem derült ki, milyen mechanika volt beépítve, leszámítva, hogy tűhegyes fémpengék voltak a fogai helyére építve, a feje messzire repült, amikor elkövette azt a hibát, hogy a hátbatámadás közben belépett a látószögem perifériájába. Kellemetlen ellenfelek lettek volna, ha csapatban támadnak, de úgy tűnt, valamiért nem akarta mind a hatot használni egyszerre, mindig volt valaki, aki csak állt a háttérben.
Az a páros is bekapcsolódott a harcba, akik eddig hátul álltak, a trón előtt, a kezüket összekapcsolták, és egy hosszú, szöges láncot próbáltak körém tekerni. Velük együtt érkezett még néhány fém nyíl, a nő becsúszása, és a körfűrészes fickó hátulról. Hiba volt egyszerre támadniuk, bár egy újabb nyíl eltalált, ezúttal a jobb vállamat, félre sonidoztam, és egyenesen a még mindig trónoló férfire támadtam, a kardomat felemelve, felkészülve rá, hogy megfosszam a fejétől. Olyan közel van a cél, csak három méter. Hibázott, és mint annyian előtte, ő is meghal a pengém által. Két méter. Áspid újra vérben fog ázni, érezni fogom a fájdalmát. A nagy emberek mindig így halnak meg: fájdalmasan üvöltve a tehetetlenségüket az égre. Egy méter. Retteghet, már nincs menekvés. Végre látom az arcát… mosolyog! Miért? Mi történt?
Két lándzsa szúródott belém, alig néhány centire megállítva a kardomat az ellenségem arcától. Vér folyt ki a számon, ahogy lepillantottam a fegyverekre, amik a velem szemben álló zombik karjai helyére voltak illesztve. Sem a férfi, sem a nő arca nem volt ismerős, de amióta itt vagyok, nem idézett mást a hatoson kívül… Mielőtt még mélyebbre szúrnák a lándzsákat, egy vágással töröm el a fa nyeleket, és ugrok hátra, hogy kitéphessem őket a testemből. Nem maradt sok időm, a vérveszteség perceken belül halálos lesz.
- Ha tudnál sakkozni, tisztában lennél azzal, hogy nyolc gyalog van, hollow. Az ostoba elővigyázatlanságod fog a halálba taszítani, anélkül támadtál rám, hogy felmérted volna az erőmet. Mindig tisztában kell lenni azzal, amit az ellenfél tervez- ahogy felnézett, furcsa, négyzetrácsos mintát láttam meg a szemeiben. A szivárványhártyáját számtalan fekete-fehér kocka alkotta, hasonlóan egy sakktáblához, de ez mintha kisebb lett volna. Csak a töredéke, a fele a két szeme együtt. Soha nem hallottam még ilyenről, a reaitsuja pedig nem hasonlít semmire. Nem shinigami, nem arrancar, nem hollow, nem quincy és nem is emberé ez a lélekenergia.
- Még nem végeztünk! Saero, Áspid!- a Ressurecciónom felvétele közben az összes sérülésem beforr, a kezemben lévő kard átalakul kígyók tömegévé, és az egész testem hüllőszerűvé alakul. Miután eltűnik a lélekenergia, ami felszabadult átváltozás közben, belenézek viperaszemeimmel a férfi sakktáblamintás szemeibe. Elmosolyodok, ahogy megérzem a levegőben a fájdalom, a halál, a szenvedés, a kétségbeesés szagát. A kezemben tartott fegyver hatalmas ütemben kezd neki a növekedésnek, ahogyan elnyeli a városban haldokló, üvöltő emberek szenvedését, és erőt kovácsol belőlük. Érzem, ahogy átmenetileg megnövekszik a lélekenergiám is. - Tökéletes terepet teremtettél számomra, a fegyvereid az enyémek. Már nem számít, mit teszel, ellenem minden technika hasztalan- a nekem ugró három lényt egy könnyed, fél kezes mozdulattal töröm darabokra, a szétszakadt emberi testrészek és fémdarabok úgy repkednek arrébb, mintha csak vékony porcelánt zúztam volna össze. A felém lőtt fémnyilak ezúttal már hatástalanok, nincs bennük reiatsu ahhoz, hogy ezen a szinten elérjenek, darabokra törnek, amikor kiengedek egy keveset a lélekenergiámból. A következő támadásom már a fickó ellen irányul, aki ezúttal már nem tartogat több meglepetés, félrevetődik a támadásom elöl, a trónja az azt őrző két zombival együtt darabokra repül szét, ahogy találkoznak a fájdalomból felépített fegyverrel, a két felém lőtt energiagömböt pedig könnyedén nyelem el a fegyveremmel. A fickó nem elég erős ahhoz, hogy olyan technikát használjon, amit nem eszek meg. - Lehetsz bármilyen hatalmas, a fájdalom előtt ugyanolyan apró mindenki, akárkit összezúz. A kérdés csak az, hogy mennyi idő kell hozzá- a fegyveremmel hárítok néhány nyilat, majd oda sonidozok a testéből nyilakat lövőhöz, és egy vágással darabokra töröm a testét, majd egy kevés reiatsuból létrehozom az ostoromat, és magamhoz rántom a női testet. A kerekek magatehetetlenül forognak, a karjaival pedig hiába fogja a könyökömet, a lábai helyén lévő fémfegyverek pedig darabokra törnek, ahogy érintkeznek a testemmel. - Ez volt az utolsó, te jössz- a testet egyszerűen ledobom a ház tetejéről, hogy számtalan méter után, az aszfalton fejezze be földi pályafutását, én pedig elindulok, hogy végezzek a férfival, akinek azonban hirtelen komolyan megnő a reiatsuja. Négy energiaforrást érzek meg, és vizuálisan is érzékelhetővé válnak rögtön a feltűnésük után, négy óriási sakkfigura képében. Valószínű ezek az ereje forrásai, bár azt nem tudom, hogy mi történt pontosan, és hogy csinálta, így kell legyőznöm, nem mehetek el innen. A férfi fekete lélekenergiája felemelkedik az én szintemre, talán kicsit meg is haladja azt, darabokra tépi a csuklyáját.

Vigyorogva húz elő egy kardot és egy buzogányt, melyeket szintén átitat valami fekete lélekenergia.
Ő is úgy érezheti, hogy képes legyőzni engem, hogy erősebb nálam, és hogy most, hogy használja az igazi erejét, le tud győzni. Azonban a fájdalmat senki nem tudja legyőzni, őt ma itt és most, össze fogja törni, végleg bekebelezi a szörnyű kígyó, ami eddig a nyomában volt. Csak egy újabb, apró veszteség.

Tárgy: Re: Holtak hajnala Kedd Okt. 23, 2012 4:27 am

- Mi a…..
Épp hogy csak megfordultam, és máris majdnem lenyeste a jobb fülemet egy méretes kampó. Még reagálni sem volt időm, és a visszahúzott kampó a jobb csuklómat célpontul kitűzve reppent egy kecseset, hogy az említett, könnyen mozgó testrészen áthatolva egész egyszerűen és elegánsan feltépje addig még ép, egészséges és szép kiskacsómat, de nem, szerencsétlen horgászhorog dobálónak nem volt elég, hogy átvágja az ütőereimet, de bizony hogy nem, elveszi a csuklómat, és még az ostobája a karomat is kettészelte, poshadjon meg az így is gyomorforgató szagú gennyes turkáló mocsok. Úgy is van, poshadjon csak, aztán rothadjon csak tovább. Azaz. Büdös zombi, vagy akármi is volt, de ilyen bűzt csak a hullák árasztanak magukból. Megfordulván észrevettem a legrútabb lényt, akit valaha is láttam. Valami jó nagy lyuk volt a hasán, amiből belek meg bordák lógtak ki. Három karjából az egyetlen jobb oldalon lévő karja vastagabb volt, mint az én törzsem, és egy akkora bárd volt benne, mint én. A másikban egy kisebb bárd volt, és a harmadikban volt az engem hozzá kötő láncocska.
- Nocsak, egy fater!
Szólaltam meg gúnyosan. A jobb karom közben lassan elerőtlenedett, és a zsák kihullott belőle. Nos, ha nem kezdek valamit az engem övező émelygéssel, nem csak a zsák fog kihullani a birtokomból, hanem némi epe is. Közben az apámnak nevezett, már normálisan is szörnyeteg apám valami olyasmit motyogott, hogy régen látott, amit a nő nem értett, de amikor megtudta, hogy az ő selejtes teste nemzette az én jó kiállású külsőmet, elvigyorodott, közben már tisztán láttam, hogy ő is olyan sakktábla szemű, mint az a szívkitépő mocsok, akivel régebben is találkoztam. Az a pasas nem mondta meg a nevét, így a banyát sem nagyon tudtam származásilag behatárolni. Most a faterra kellett viszont koncentrálnom, mert már magához is rántott, és megpróbált a hasán tátongó szájjal befalni, de sikerült shunpoval elkerülnöm tőle úgy három méterrel.
- Na jó, valamit ki kell találnom, de nagyon sürgősen!
Gondolkoztam, míg a szörny egyre csak közelebb húzott magához.
- Ez fájni fog, de ha ez kell, ez kell..
A bal kezemet a kampóra tettem, és hirtelen előrébb mentem, hogy a kampót hátrafelé mozgatva kiszedjem a karomból. majd a feje felé nyújtottam ép karom két ujját, és elkezdtem idézni:
- Ó, Nagyúr a hús és csont burka, minden teremtmény, szárnyak suhogása. Te, ki az Ember nevét hordozod, Az Igazság és Mértékletesség nevében. Az álmok ezen bűntelen falán engedj szabadjára egy keveset karmaid haragjából. Hadou 33: Soukatsui!
A hadoum valószínűleg betalált, de esélyes volt, hogy túlélte, és megtámadott. Én ezt mondtam neki:
- Mit merészelsz!? Még van bőr a képeden!? Nem, nincs, akkor meg……!? Juugeki Byakurai!
Mondtam, ezúttal a has szájára célozva. majd két Hakuda technikát bevetettem: a Kuchinukival, ami egy szédületes pörgőrúgást jelentett, a fogait kirúgni próbáltam, majd az Ashigével, ami egy gyorsaságon alapuló erős rúgást jelent spiccbe tartott lábbal, és ami megfelelően végrehajtva ketté is szelheti pedig egyszerűen beleszálltam a - remélhetőleg már- fogatlan szájába.

Tárgy: Re: Holtak hajnala Kedd Okt. 30, 2012 9:49 pm

*Egy pillanatra megdörzsölöm homlokomat mutatóujjammal. Kissé sutyorgónak tűnik nekem ez a küldetés. Össze-vissza rohangálunk, de érdemi dologgal még mindig nem élhetünk. Nem is értem, hogy mit is akarok már ettől a küldetéstől? Valójában kicsit bosszant a tény, hogy az egyik tiszt fatálisan megtagadta a parancsot. Az egyik legnagyobb segéd lenne ebben a küldetésben; erre szabályszegő viselkedést folytat. Ha mindennek vége, kénytelen leszek szóbeli figyelmeztetőre félre hívni a 6. osztag tisztjét. Komoly bajban is lehetne, amennyiben veszélyeztetné társait. Erről talán itt nincs is szó, hiszen itt vagyok én, és Urufu-san. Habár nem túl beszédes alak, még mindig kellőképpen helytáll ezen a küldetésen; így talán eltekinthetek attól, hogy nem valami tanácsadó típus. Már pedig még nekem is szükségem van tanácsokra az ilyen volumenű küldetések alatt is. Éppen ezért, amikor már Nadeshikot érezhetem magam mellett, jobbá lesz a kedvem. Az ismerős arcok nosztalgikus lázzal öntenek el. Mintha csak egy onmitsukidou küldetésen érezhetem magam, hirtelen minden szörnyen veszélyessé válik. Haladási ütemen gyorsítok valamelyest, aztán a megnövekedett sebesség hatására "új", becsatlakozó személyeknek a lélekenergiáját sikerül kiszűrnöm. Egyelőre nem törődöm azzal, hogy segítségüket adják; de miután lélekenergia komplexumokat lehet érzékelni, onmitsukidoujelekkel az egyik tisztemnek kiadom az utasítást, hogy azonnal aktiválja a "Mennyek hálóját" (Bakudou 77.)*
- Gotei Juusantai, Nibantai sanseki, Fon Seiran vagyok. Minden shinigami figyeljen rám egy pillanatra. A városban levő espada szintű arrancar számításaink szerint elérte ugyanazt a komplexumot, amit mi is keresünk. Maguk is érzékelhetik, hogy a hatalmas lélekenergia kicsapódása mellett, továbbiakat lehet érzékelni. Minden mozgósítható shinigami, akik nem a védőpajzs fenntartásáért felelős, csapatokban induljon el kiiktatni a potenciális lényeket. Szükség esetén minden erőt bevethetnek, induljanak! *Miután a mennyek hálója megszolgálta célját, ismét a feltörekvő, előttünk nem sokra levő két, hatalmas lélekenergia forrás irányába pillantok. Lenyúlok lábamhoz, majd megszorítom ott is, és a karomat védő ginjoutan szalagokat is. Felhúzom az fekete maszkomat, majd a többiekre pillantok.* - A tanult módon. Bekerítjük őket, és élünk a meglepetés támadás, valamint a létszámfölénnyel. Sok sikert! *Ím eldöntetett, hiszen talán mindenképpen lesz olyan, aki életét veszti majd ebben az ütközetben. Ám maguk is tudják, hogy ez a feladatunk, az emberek védelme. Valamint azt is tudják, hogy a megfelelő pillanat mindent megelőz majd. Így az egyik ház sarkában az egész húsz fős társaságot megállítom azzal a szándékkal, hogy várnunk kell. Ha egyből beleszaladnánk, nem érnénk semmit. Viszont, ha megvárjuk, míg a két ellenfél kifárasztja egymást, akkor már kicsit jobban megnőnek az esélyeink. Addig is a részemről inkább arra vagyok kíváncsi, hogy vajon pontosan mire pályázik az arrancar. Egyáltalán nem mindegy ugyanis, mert lehetnek még módosító tényezők itt. Így aztán fokozott koncentrálásom alatt egészen véletlen elkövetek egy vakmerő dolgot.*
- Itt várjatok, ha kiadom a jelet..bekeríteni! *Szinte a semmiből shunpozok az arrancar mellé a kettős küzdelem alatt. Végül is miért is ne? Később tényleg ráérünk ezekre, addig pedig jobban tisztában lehetek a dolgoknak. Habár a saját testi épségemet kockáztatom, de még így is kellő bátorság van bennem ahhoz, hogy az élmezőnybe hajtsam magam. A fekete láng hadou technikát használom ahhoz, hogy a kezem körül megjelenjen a hakudát erősítő kidou. Ezt követően shunpo mozdulattal kombinálna egy tornádó rúgást indítok a zombi városért felelős alakra. Sikert nem számítva számtalan ütéssel célzom meg testének olyan idegpontjait, amiről az onmitsukidouban töltött évtizedes tapasztalataimból tudom, hogy az izomrendszer bénulását idézi elő. Ugyanis szaggató, bénító hatású ütések sorozata az egész. Talán élesben évek óta az első eset, hogy akár tiszteim is láthatnak harcolni. Specialitásomat meg nem hazudtolva támadom az ellenfelet; de mivel a helyzetem veszélyesnek tűnik, hátrább shunpozok.*
- Hát, lehet, hogy rosszkor érkeztem? Viszont megmondtam neked arrancar, nem? *Forgatom meg szemeim, majd csak egy helyben állok. Még véletlenül sem akarnám, hogy a várakozó csapat most egy csapásra kivonuljon, mert annak katasztrófa lesz a vége. Én még úgy ahogy el tudok kerülni dolgokat; de bennük nem bízok annyira. Nem mindenkinek vagyok tisztában a képességével, s ezen a szinten nagyobb sérülések is érhetik a rajta ütő csapatot. Magam mögött viszont két ujjal jeleket adok át az onmitsukidousoknak. Nadeshiko szinte egyből megérti, hogy mit akarok elérni. Ezért mindenkit ezen a terepen átküld más házak sarkához, a lényeg, hogy észrevétlenek legyen. Urufu-sant pedig megkéri, hogy szükség esetén mellém csatlakozzon majd be.
Globális, talán vissza nem köszönő csatában van jelenleg részünk. Testünknek, lelkünknek talán egy égvételnyi ideje van hátra; ahol a társak jelentik a megoldást. Társaim által élhetem csak túl. Hiszen rabként a föld alatt, a beszéd tartalma lesz fény a sötétben. Életet, harcot, kedvet, örömöt elmesélni jó..barátot elveszteni kevésbé. A dolgom, hogy e nyomorultakat megmentsem az esőtől; mert az eső maga jelenti a halált. Kard általi halála a kardnak; vajon a bástya mikor hullik le? Figyelnem kell...a szemeket.*

Tárgy: Re: Holtak hajnala Vas. Nov. 04, 2012 11:44 am

Néma csendben követtem a parancsnokot. Mikor a youkai és az arrancar a lélekereje megemelkedett, egyértelművé vált, hogy gyönyörű kilátásom van arra, hogy a veszteség címszó alatt tűnjön fel a nevem a küldetés jelentésében. ~Sajnálom, Sakura!~ Már nyúltam is a butykosomért, de félúton megállt a kezem. Könnyű lett volna lehúzni a tartalmát, és halálba menni, de akkor el is dobtam volna magamtól az esélyt, hogy törlesszek a kedvesemnek, és mivel így talán az egész küldetés kimenetelét veszélybe sodortam volna, így teljes szégyent hoztam volna, nem csak a fejemre, hanem a kedvesemre is, amit nem tehettem.
Egy ház sarkánál megálltunk, s úgy tűnt, hogy ott fogunk várakozni. ~Vajon arra várunk, hogy az egyik legyőzze a másikat?~ Tekintetem a kettő ellenségünkre szegeztem, füleimet meg Fon-parancsnokon tartottam, hogy a parancsára megfelelő gyorsasággal tudja reagálni.
Kisvártatva a Niibantai sansekije parancsot adott, hogy várjunk, aztán becsatlakozott az arrancar és a youkai harcába, az utóbbit támadva. A mozdulatait jóformán nem is láttam, oly gyorsak voltak, és valószínűleg ugyan ennyire hatásosak is, ami a második osztag egy magas rangú tisztjétől nem is meglepő. A támadása után nem sokkal egy másik omnitsukidou tiszt megkért, hogy szükség esetén én is csatlakozzam be Fon-parancsnok oldalán a harcba. Egy "Hai!"-jal és biccentéssel elfogadtam a parancsot, aztán egy közeli épület tetejére shunpoztam, amíg ők máshova mentek.
- Hát eljött az idő. Talán nem ez lesz az, mikor örök búcsút kell mondanunk a világtól. Viszont bundás barátom, mi leszünk azok, akik a felmentő sereg képében fogunk éjjeli lámpásként világítani a harc holdtalan éjszakájában. Hanto shiro, Urufu! – Adtam ki a shikai parancsot, ahogy felértem a tetőre. Így egyrészt kijelentettem, hogy harcolni jöttem, hiszen a nodachi a háborúk kardja, valamint emellett próbáltam magamra terelni mind az arrancar, mind a youkai figyelmét, hogy a rejtőzködő shinigamik támadása még meglepőbb lehessen, vagy legalább sikeres. Döntésem egy egyszerű okon alapul, ami nem más, mint, hogy én egyáltalán nem vagyok orrgyilkos, ellenben a shinobik és az omnitsukidou tisztjei, az ő harcmodoruk nem az én harcmodorom.
Ott állva, minden izmomat megfeszítve, észen a támadásra, vagy kitérésre, attól függően, hogy melyikre lesz szükség, vártam. Azt a pillanatot vártam, mikor a tényleges harcba szállásom hasznos lehet, mivel egy túl korai, vagy túl kései segítségnyújtás nem csak azt okozhatja, hogy az, kinek segíteni szeretnénk, nagyobb bajba jut, hanem a saját életünkre is veszélyt jelenthet a döntésünk, amivel akár az egész stratégiát fel is rúghatjuk. ~A legjobb az lenne, hogyha nem jönne el sosem ez a pillanat.~
Tervem az, hogy egy kedvező alkalomkor támadólag a youkai felé shunpozok, aztán mikor elég közel értem fogást váltok a kardomon, és a senka technikát alkalmazom rajta. A tervemet a halálomon és az ő halálán kívül csupán az rúghatja fel, hogyha nincs lélekágya. Természetesen, hogyha ezen alkalom előtt úgy látom, hogy Fon-parancsnokot aljas támadás érné, vagy esetleg az ellene indított támadás erősebb nála, akkor egy ellentámadást indítok a támadójával szemben.

Tárgy: Re: Holtak hajnala Pént. Nov. 09, 2012 1:08 pm

Raimaru Minashaku:

A karod kiszabadítására tett kísérlet teljesen hasztalannak bizonyul, csak fokozod vele a fájdalmat, amikor pedig előre lépsz, rádöbbensz, hogy nem túl célszerű dolog rásegíteni arra az erőre, aminek éppen az a célja, hogy magához rántson, de szerencsédre, még sikerül megtartanod magad.
Az idézésedre az apád összehúzza a szemét, nem érti, mit beszélsz, csak akkor fogja fel, hogy valamiféle támadást indítottál ellene, amikor az arcába csapódik a kidoud. Az így is rendkívül gyenge varázslat azonban, úgy tűnik, semmiféle hatást nem gyakorolt rá, a kidou még perzselődést sem okozott a rothadó húson. Talán a támadásod volt gyenge, talán a szörnyeteg bőre készült szándékosan ellenállóra a mágiával szemben, nem tudod, mindenesetre nem is nagyon van időd kitalálni. A következő pillanatban a lény másik bal kezében tartott hentesbárdot eldobja feléd, és bár a célzás igen gyatra, egy méterrel melletted repül el a fegyver, az így felszabadult kezével is megragadja a kampóhoz tartozó láncot. Az erőteljes rántás ellen nem tudsz mit tenni, a lény felé repülsz, akinek a gyomrán lévő szája tágra nyílik, hogy bekebelezzen.
Talán csak a szerencsének köszönhető, hogy az éppen nyíló szájba hasít bele a vörös kidou villám, amire az egész lény összerándul, és egy fájdalmas, túlvilági üvöltést hallat. A láncot tartó kezei elernyedtek, a lánc meglazult, és bár még továbbra is az egyik csuklójára volt kötve, már könnyedén el tudtál tőle távolodni. A hakuda technikáid végrehajtására már nem volt időd, a szörny felemelte a jobb karját, és a benne szorongatott, hatalmas fegyverrel lesújtott rád, darabokra zúzva a talajt. Miközben kiszabadítottad magad, szemügyre vehetted, és láthattad, hogy vér kezdett el kifolyni mindkét száján.
- Ezért megfizetsz, te hasztalan kis…- a szavakat egy nyögés váltotta fel, a lény a gyomra magasságában elkezdett szétfoszlani, pillanatok alatt egy tíz hüvelykes, egyre bővülő, magából vért spriccelő lyuk jelent meg. - Mit csináltál?- a lény hátratántorodott, majd a falnak zuhant, a hentesbárd kicsúszott a kezéből. A teste reiatsuvá kezdett oszlani, és bár a folyamat néhány másodperc múlva abbamaradt, a felsőteste különvált az alsótól.
- Nahát, nem gondoltam, hogy ennyire ügyes kis rohadék vagy- a nő egy mosollyal az arcán felállt, és előhúzta a kardját. Csak most láthattad meg, hogy mit csinált, a zsákból hatalmas mennyiségű reiatsu áramlott ki felfelé, ami már darabokra tépte az utat is maga felett. A nő bal szeméből vékony vércsík folyt ki, ez a szeme nem olyan volt, mint korábban, természetes, zöld színt öltött, talán kimerítette az energiáját ahhoz a technikához, amit csinált. Mindenesetre, számodra látható folyamata nincs a reiatsu oszlopnak, tehát nem az ellened folytatott harchoz idézte meg. - De most halj meg!- a nő számodra szinte követhetetlen sebességgel vetette feléd magát, még arra is volt ideje, hogy felkapja az apád által elejtett hentesbárdot. A pengéi rendkívül gyorsan csattogtak, az arcán ragadozóvigyor ült, ahogy egyre agresszívebben ostromolta a védelmed, és néhány ütés-váltás után sikeresen talált is egy rést, és egy mély vágást ejtett a bal lábadon, a térded magasságában. Mielőtt visszatámadhattál volna, megérezted, hogy elfogyott az erőd, és nem bírod tovább, a nő pedig egy célirányosan a sérült lábadra irányzott rúgással a földre küldött. A zanpakutod kicsúszott az épen maradt kezedből, és tehetetlenül néztél fel a nőre, aki felemelte mindkét fegyverét, hogy lesújtson rád. Lassított felvételként láttad a támadást, leperegtek előtted életed képkockái, ahogy a halál közelített feléd…

Fon Seiran, Urufu Yashuhiro, Diego Canino, Omnitsukidous shinigamik:

A férfi egy lenéző mosollyal az arcán hárítja Seiran támadásait két fegyverével, a kezei villámgyorsan mozognak, vagy a buzogány, vagy a kard pengéje mindig a lábad és a kezed útjába kerül. A fegyverek nem tűnnek különlegesnek, mindkettőn láthatóak repedések, de a kidouval megerősített ütéseid sem képesek a legapróbb kárt tenni benne, köszönhetően az őket körülölelő reiatsunak. Feltűnhet az is, hogy szinte finomkodóan védi a támadásaid, mindig a kard lapja vagy a buzogány nyele kerül az ütések útjába, mintha még arra is figyelne, hogy ne sebezzen meg. Arról, hogy valóban hatalmas ereje van, megbizonyosodhatsz, amikor egy könnyed mozdulattal támad rád, és töri darabokra a betontetőt, kétségtelenül végzett volna veled, ha nem térsz ki időben.
A nekromanta könnyed mozdulatokkal hárítja Urufu senka támadásait, anélkül, hogy egyetlen lépést is megtenne, hogy azután kirúgja a lábát. Mielőtt végezhetne vele, az Espada is rátámad a férfira, aki azonban az ő támadásait is könnyedén kivédi, és néhány támadás után ellentámadásba megy át.
- Kagetatsu!- a fekete lélekenergia felizzik a fegyverek körül, a férfi több gyors támadást is indít az arrancar ellen, végül a buzogánnyal félrelöki a hollow fegyverét, és mielőtt az a sonidojával kitérhetne, a kardja a hierroja dacára is egy mély vágást hagy, végig a mellkasán. Miután az arrancar eltávolodik, egy cerot lő ki, amit azonban a férfi könnyedén négyfelé vág a két fegyvere kereszt alakú támadásaival. - Marbh Geata– a szavak eredményeképp több sakktáblaminta is megjelenik a férfi páncélján. - Felesleges elrejtőzni előlem, férgek, látok mindent! Pontosan a terveim szerint teszitek meg a lépéseimet, fogadjátok el a vereségeteket!- a férfi szélesebbre húzza a mosolyát, ahogy az arrancar megjelenik mögötte a sonidoja segítségével, egy szemmel követhetetlen mozdulattal tűnik el a támadás elől. Az arrancar mögött megjelenve sújt le a buzogánnyal a feje irányába, aki az utolsó pillanatban véd a szabad karjával, ami egy hangos reccsenéssel megadja magát, és használhatatlanul hull a teste mellé. A válaszcsapást erőlködés nélkül hárítja ismét. - Örülök, hogy ilyen szintű ellenfeleken tesztelhetem le az új képességeimet, nektek is örülnötök kellene, hogy egy születőben lévő isten kezétől halhattok meg. Most pedig, ideje befejezni ezt a végjátékot- a férfi reiatsuja ismét megemelkedett, a ruhái és a fegyverei is porrá foszlottak a puszta reiatsu hatására, ami a lábai alatt lévő épületet is elkezdte szétszaggatni. A bőre sakktáblamintássá vált, körülötte pedig kör alakú, sakktábla alakú szimbólumok, rajtuk figurákkal jelentek meg. Egyetlen dolog maradt épen körülötte: a hátán lógó, fekete bot.

Raimaru Minashaku:

Egy hatalmas, ember méretű hentesbárd hasított keresztül a termen. Egy méter magasan pörgött, nagyjából vízszintesen, hatalmas sebességgel és erővel, talán elég erővel egy elefánt kettészeléséhez is. A nő arca számodra mintha másodpercről másodpercre változott volna, a szemei lassan kerekedtek el, a szájai csak lassan nyílt ki a megdöbbenéstől, amit egy akrobatikus levegőbe ugrás és saját tengelye körüli megfordulás követett. A nő tollként pörgött a levegőben, miközben a hatalmas hentesbárd alig többel, mint centikkel szállt el alatta, és nagyjából akkor csapódott be hatalmas robajjal a kanális másik oldalán, amikor a nő fél térdre ereszkedve földet ért. Kicsit arrébb szúródott a földbe a katanája pengéje, a törött kardot a nő még mindig a jobb kezében szorongatta.
Lassan felegyenesedett, miközben a szemeit egy pillanatra a támadás irányába fordította. A földön heverő szörnyeteg, aki egykor az apád volt, haragosan nézett a nőre. Ha eddig volt is benned kétely, hogy esetleg csak eltévesztette a célpontot, az szertefoszlott, ahogy belenéztél a szemeibe. Pontosabban, csak a jobb szeme volt még a sajátja, a bal helyén egy olyan szem volt, amilyen a nő, vagy a korábban látott férfi szeme is volt.
- Sejtettem, hogy egyszer megpróbálsz majd megölni, Raimaru. De hiába gyengült meg feletted a kontrollom, elfelejtetted, hogy nem tudsz megölni. Tényleg azt hitted, csak azért adtam neked az öcsém szemét, hogy életben maradj? De most, ha nem haragszol, dolgom van, a többit megbeszéljük, miután ez itt visszatér a Pokolba!- a nő ledobta a törött kardot, és újra felemelte a hentesbárdot, de szinte azonnal oldalra kapta a fejét. A teste köré csavarodott a lánc, a könyöke felett a nő testéhez kötözve a karjait, a kampó ugyan nem az élével csapódott be, de erősen hátba csapta a csavarodás közben, amire a nő felnyögött. Ahogy az apádra pillantottál, azt láthattad, hogy az egyik kezét éppen kihúzza kirántja a bal szeméből, amiből vér kezdett el folyni.
- Tudom, hogy láttok minden négyzetrácsos tárgyon keresztül, Anabelle, ahogy azt is, hogy szinte mindenen keresztülláttok. Hazudtam neked, amikor azt mondtam, hogy nem tudom használni az öcséd szemét, drágám. Most, Minashaku!- a nő különböző szitokszavak kíséretében, egy könyék lendítéssel dobta el a hentesbárdot az apád felé, meglepően pontosan, a hentesbárd eltalálta az egyik láncot tartó kezet, és több ujjat le is vágott róla, de rákapcsolódott a hatalmas jobb kar is a láncra. Apád teste ugyanakkor elkezdett szétesni, mintha eddig is csak a furcsa szem tartotta volna egyben, nincs tehát sok időd végezni a nővel, aki azonban könnyű célponttá vált, apád megrántotta, és hanyatt esett, sem a kezeit, sem a lábait nem tudja használni védekezésre.
Miután a nő meghalt, a pénzből kiáramló reiatsu eltűnik, és mintha csendesebbé vált volna a világ. Nem marad más zaj, csak a kanális egyenletes csordogálása, és a halk sistergés, ami az apád teste felől jött, aki éppen fénylő lélekrészecskékké válik. Ezzel a sebességgel egyértelmű, hogy egyetlen perce sincs már hátra ebben a világban.
- Örülök, hogy végül láthattalak, és nem lettél olyan, mint én.- nincs már ideje mást is mondani, a teste lassan szétoszlik, és mivel nem nyílik meg a jól ismert, csontos kapu, amiről halhattál az Akadémián, feltételezheted, hogy a lelke Soul Societybe került. Talán találkozol még vele, talán nem, mindenesetre a lelke kapott még egy esélyt arra, hogy újra kezdje.
Néhány perc múlva megérkezik néhány shinigami, közöttük egy negyedik osztagossal, aki azonnal megkezdi a kezelésed. A maradék az itt látott oszlop készítőjét jött legyőzni, a csapatban lévő 12. osztagos pedig, miután közölted vele, hogy a nő volt a felelős az oszlop létrehozásáért, elkezdi a holttestét vizsgálni. A sérüléseid súlyosak, de nem életveszélyesek, a gyógyító tiszt szerint néhány nap múlva el fognak engedni téged a gyengélkedőről. A háttérben a kommunikációs eszközbe beszélő tiszt jelentéséből a parancsnoknak és a többi társának, megtudhatod, hogy még legalább három ilyen szintű ellenfél van a városban, őket tájékoztatja az ellenfelekről a tiszt. A vezetőjüket a közelben tartózkodók legfrissebb jelentései szerint sikerült legyőzni, és a parancsnok az Espadával harcol.

Fon Seiran, Urufu Yashuhiro, Diego Canino, Omnitsukidous shinigamik:

A férfi reiatsuja hirtelen lecsökken, a bőréről eltűnnek a sakktábla minták, a reiatsu kivetülése, a megnövekedett minden nyoma pillanatok alatt válik semmivé. A lélekenergiája alacsonyabb szintre süllyed az Espadáénál, majd valamivel alacsonyabbra Seiran parancsnokénál is. A férfi hitetlenkedve fordítja a hátatok mögötti területre a pillantását, és aki követi a tekintetét, láthatja, hogy az abban az irányban magasodó reiatsu bástya eltűnt. A másik három ugyan tartja még magát, de úgy tűnik, mind a négyre szüksége volt, és az előző ereje nem a saját testében rejlik.
- Anabelle, you fool! Did you fall at the very end?! My plans…- a férfi jobb keze a botra ugrott, ahogy az Espada oda sonidozott hozzá, de már nem volt esélye bármit tenni, az arrancar fegyvere lesújtott, véres masszává téve a férfi testét, ami mozdulatlanul, vércsíkot maga után húzva zuhant a mélybe.
A bot a ház egyik sarkához repült, és miután a hollow gyorsan körbepillantott a társaságon, a bot felé sonidozott. A sérülései lelassítják, és valószínű nem is olyan erős már, mint a harc kezdetén volt, még mindig veszélyes óvatlanul rátámadni. A célja viszont már egyértelmű, a bot megszerzése…

*

Az a két bosszantó shinigami korábbról szintén feltűnt a harctéren, de úgy tűnt, nem engem támadnak, az ellenfelemet próbálták meg legyőzni. Az erősebbik mellém érkezik a teljesen eredménytelen támadássorozat végén. Nem érzek változás a reiatsujában, még a shikaiját sem támadja, nem is figyel rám, minimális erőfeszítésembe kerülni csak elpusztítani. Talán ezt is kellene tennem, elvégre ezek a köpönyegforgató férgek csak felhasználnak az ellenségük legyőzésére, hogy azután egyesült erővel rohanjanak le, de mivel pajzsnak még jók lesznek alkalomadtán, és semmi kedvem egyszerre harcolni mindenkivel, meghagyom az átmeneti semleges állapotot. A másik shinigami még használhatatlanabbnak tűnik, de arra legalább jó, hogy elterelje a férfi figyelmét, és támadásba lendüljek.
A hatalmasra nőtt fegyveremet azonban viszonylag könnyedén kivédi, és valami általam ismeretlen technika segítségével reiatsuval vonja körbe a fegyvereit, ami hiba. Úgy tűnik, nem jött még rá, ellenem reiatsu alapú technikákat használni olyan, mint lángszóróval tüzet oltani vagy locsolócsővel megfékezni a támadást. Mosoly jelenik meg az arcomon, már előre látom, milyen képet fog vágni, amikor elnyelem a technikáját. A pengéi összecsapnak a fegyveremmel, érzem, ez bizony reiatsu technika. De valami nem stimmel… Túl erős! Ezt nem bírom elnyelni!
Fél kézzel löki félre a fegyverem, és könnyedén keresztülvágja a hierromat, mielőtt elhátrálnék. A szemem összehúzom, miközben az ujjammal megtapintom a sérülést, ami szerencsére nem ért fontos testrészt, és sok vért sem fogok elveszíteni. A fájdalom nem érdekel, én vagyok a fájdalom, ami sokkal kellemetlenebb, hogy még a Ressurecciónom kiengedése után sem tudtam sértetlen maradni a féreg ellen, dacára annak, hogy a hatodik legerősebb Espada vagyok. Persze, ha ennek vége, percek alatt rendbe hozom magam Hueco Mundoban.
- Gran Rey Cero!- a mellkasomtól elvett kezemmel kilövöm a legerősebb távolsági támadásomat a férfire. Korábban ettől tartózkodtam, mert a bot is megsemmisülhet, de túl erős hozzá, hogy azonnal meghaljon, tehát a hátán lévő bot is biztonságban van. A ceromat azonban a szánalmas, mocskos kis ember sérülés nélkül hárítja. - Ez lehetetlen! Te csak egy ember vagy!- sonidommal támadom meg hátulról, de a támadásom elől egy legalább ilyen szintű helyváltoztatással tér ki, azonban még soha nem láttam ilyet, teljesen más, mint a shunpo vagy a sonido. A támadást ösztönösen védem a karommal, ami eltörik, de sikerül kitérnem.
Néhány próba után realizálom, hogy már az ujjaimat sem tudom mozgatni, még a legkisebb mértékben sem, a könyököm, és attól lefelé az egész végtag használhatatlan. Egy-két perc alatt rendbe hoznám, de ellenségekkel körülvéve, nincs esélyem rá, ezekkel a sérülésekkel kell folytatnom a harcot, és az elsővel ellentétben, ez bizony komolyan hátráltatni fog a harcban.
A fickó szemmel látható fejlődése őszintén megdöbbent, ahogyan az ereje talán még Slarinét is túlszárnyalja. Most bizony lehet, hogy hasznos, hogy nem öltem meg azt a shinigamit, egy-két másodpercre jó lesz pajzsnak, amíg eltűnök ez elől az átkozott féreg elől. Nem tudom, mennyire fontos az a tárgy, de nem fogok érte egy olyan ellenfélnek nekimenni, aki ellen talán összesen két vagy három Las Nochesinek lenne esélye.
Ahogy jött, úgy múlt el a fickó ereje, és ahogy követem a pillantását, gyorsan egyértelművé válik számomra, hogy a rituáléját megtörték. Ahogyan az én Rasgón di Serpiente technikám használatához, valószínű az ő erejéhez is elengedhetetlen a tökéletes szimbólum, ami most megtört az egyik torony pusztulásával. Azt nem tudom, hogy ez időleges-e, úgyhogy azonnal odasonidozok, és egyetlen támadással végzek vele. A bot kirepül a kezéből, nem volt elég gyors hozzá, hogy használni tudja, a fickó pedig vért fröcsögve hagyja el mind a törött háztetőt, mind ezt a világot. Más körülmények között talán tennék valamilyen megjegyzést, de most nincs időm, még mindig ellenségek vannak körülöttem, és még nem szereztem meg a céltárgyat. Abba az irányba indulok a sonidommal, amerre a bot repült…

Spoiler:

Tárgy: Re: Holtak hajnala Vas. Nov. 11, 2012 5:13 am

A szabadulásra tett kísérletem nem volt célszerű mozdulat, csak jobban rásegítettem a fájdalomra. Szégyen ide, szégyen oda, egy hatalmasat ordítottam fájdalmamban, nem bírtam magamban tartani, ebből pedig, hogy az első fájdalomkiáltások megvoltak, az ellenfeleim talán, előnyt meríthettek. De ezen sem volt időm gondolkodni, de azon sem hogy miért nem sebezte meg a kidoum, mert felém hajított egy bárdot. Úgy tűnt, nem a célzás volt a lényege, hanem, hogy egy szabad kézhez jusson, és elrántson, hogy felfaljon. A rántás ellen nem tudtam mit tenni, annyi időm volt, hogy egy Juugeki Byakurait elsüssek. Egy véletlen folytán betaláltam a hasi szájába, aminek következtében elernyedtek a kezei, és Egy földöntúli üvöltést hallatott. Ezek után ki tudtam szabadulni. Aztán lesújtott felém, ami elől ki tudtam még térni, szerencsére, különben én is úgy végzem, mint a talaj: darabokban. Megnézve a szörnyet láttam, hogy vérzik mindkét szája.
- Ezért megfizetsz, te hasztalan kis…
Mondta, és folytatta is volna, ha nem kezd el nyögdécselni.
- Mit csináltál?
Kérdezte, majd elesett, és a felsőteste különvált az alsótól. Aztán a nő valami dicséretfélének szánt szarkasztikus megjegyzést tett, aztán megláttam, hogy a zsákból egy csomó reiatsu megy ki, feltépve a talajt. A nő előhúzta a kardját, és rám nézett: a vérző bal szemében már nem volt ott a sakktábla minta, mintha elfogyott volna az ereje. Aztán felvette apám egyik bárdját, és azt mondta, hogy végezni fog velem. Pár gyors vágás után megvágott a térdem fölött, és mindkét pengét rám szegezve támadott: nem tudtam mit tenni. Közben lepergett a szemem előtt, ahogy apám ver, ahogy a nevelőm játszik velem, ahogy Kusajishiben vagyok, ahogy levizsgázom, ahogy élek shinigamiként.
- Viszlát élet.
Sóhajtottam. A következő másodpercben a szemei fokozatosan elkerekedtek, majd felugrott, pörgött egy kicsit, amikor centikkel a lába alatt apám ember méretű bárdja ment el. Majd a szörnyre néztem: a kétely, hogy nem találta el a célpontot, szertefoszlott: viszont a bal szeme nem az övé volt már, olyan, mint a nőé vagy a szívkitépőé. Aztán valami olyat mondott hogy sejtette, hogy megpróbálja majd megölni, meg hogy nem fogja tudni, de a többi részt nem hallottam a fájdalomtól. A következő pillanatban köré tekeredett egy lánc, aztán apámat hallottam. Odanézni már nem volt erőm. Viszont a nő eldobta a bárdot, habár a kardja eltört, ami apámat valószínűleg eltalálta. Habár nem voltunk sosem jó kapcsolatban, mégis megszólalt, hogy örül, hogy nem lettem olyan mint ő. Utolsó erőmet összeszedve felálltam, és odabotorkálva lecsaptam a nő fejét. A Pokol kapuja nem nyílt meg, hogy elvigye az apámat, így esélyt kapott, hogy újrakezdje. Néhány perc múlva megérkezett néhány Shinigami, a gyógyító tiszt szerint nem életveszélyesek a sérüléseim. Csak ennyit tudtam mondani:
- Megtettem, amit meg kellett.
Aztán elájultam.

Tárgy: Re: Holtak hajnala Hétf. Nov. 12, 2012 9:44 am

Alig, hogy befejezte Seiran parancsnok a támadásait, alig azután, hogy shikaiomat aktiváltam szemem elé került egy láthatólag jó alkalom, hogy a senka technikával elvegyen a lélekerejét. Mintha egy fejfölül indított csapást kívánnék bevinni, közelítettem felé, aztán a kedvező pillanatban egy utsusemmivel helyet változtattam. Ő az utóképemet csapta le. ~Lebecsül, ez számomra jó.~ Gondoltam, viszont mikor éppen a lélekágyát szúrtam volna át, hogy erejétől megfosszam, egy általam nem várt ellentámadás érkezett, valami hihetetlen módon sikerült kigáncsolnia. Megindultam a föld felé, a fegyverét csapásra emelte. ~Sajnálom Sakura!~ Búcsúztam el kedvesemtől, s vártam, hogy jöjjön az utolsó sötétség. Sokan azt állítják, hogy mikor a halálhoz közel vagy, valamint, mikor eljő’ a halál lepereg előtted az életed. Egyszer már meghaltam, nem emlékszem arra, hogy bármi ilyesmit láttam volna, most se láttam, csupán a youkai fegyveréhez képest lassan mozduló nodachimat láttam, ahogy próbálom kivédeni a csapását. Viszont a csapása, vagyis az utolsó sötétség már nem jött el. Pedig ebben az összecsapásban egyértelműen csupán árnyéka voltam annak az erőknek, mik körül vettek. Messze lemarad az erőm, mind a youkai, az espada, még Seiran-parancsnokénál is. Csupán figyelemelterelésre lehettem csupán jó, hiszen még a senka technikámat, ami pedig hasznos lehetett volna, használni sem tudtam. Lassú és gyenge voltam.
Viszont néha egy falevél, ami lehullik a fáról, sorsfordító lehet. Csupán egy falevél voltam abban a harcban, viszont nem hiába hullottam le a fáról, a takarás, ami sorsfordító is lehet kihasználta az espada. Még láttam, ahogy roppant fegyvere a youkai felé lendül.
Mikor újra felnyitottam szemem már egy épület tetején, valami fém faágba gabalyodva voltam. A hirtelen feltörő reiatsu hullámaik, mint a patak sodrására hullott falevelet elsodort, s mint valami rovar, a pók hálójába belegabalyodtam valami fémből készült faágba. Kapkodva, dühödten próbáltam szabadulni a fogságból, s lelkemben felhangzott a farkas üvöltés. Ameddig a szabadságért küzdöttem azzal a furcsa ággal, az arrancar egy erős cerot lőtt Youkaira. Fejem odakaptam, s láthattam, hogy az a gonosz szellem sértetlen, ennek a megmozdulásomnak köszönhetően sikerült elesnem, és magamra borítanom a fém ágat. Vissza akartam mihamarabb térni a harcmezőre, mint aktív tag, hogy egy esetleges újabb támadással segíthessem a harc számunkra kedvező kimenetelét, de mire megszabadultam a fogva tartómtól, amiről csak akkor derült ki, hogy nem egy, hanem legalább öt fém ág volt, már újabb szintre emelkedett a csata. A youkai egy látványos, s nagyobb erőt biztosító formájában volt már.
A farkas üvöltés, mi a lelkem mélyéről szólt már elcsendesedett, nem volt hallható. Kardom támadó pozícióba húztam, s már meg is feszítetem az izmaimat, hogy mikor újra kedvező alkalmat látok egy újabb támadást kíséreljek meg. Az alkalom el is érkezet, mikor az egyik bástya eltűnésével a lélekereje is eltűnni látszott, így gondolkozás nélkül shunpozni kezdtem, hogy a ryoudan technikával félbevágjam, s elpusztítsam ezt a gonosz lényt. Viszont fél útig se jutottam, mikor az espada már végzett is vele. A youkai semmivé foszlott, a lendületem megtört, megálltam. Ellenben az espada nem maradt tétlen, s elindult lefelé. ~Neki köszönhetem, hogy továbbra is szolgálhatok, viszont ellenségek vagyunk. Igen, ő az ellenségünk.~
Megindultam utána, hiszen a hollowok elpusztítása kötelességem, mint shinigami. Igyekeztem utol érni, de még így, hogy sérült volt, így is lassabb voltam nála. Hogyha utolérem, akkor egy egyértelműen mellé indított chigiri csapással vagy a földet, vagy egy falat támadok, aztán mesterkélt bosszankodó hangon szólalok fel:
- Hát, nem mellé ment? Hogyha megszökik, attól még az ellenségünk marad! – Reméltem, hogy a most okozott kisebb zűrzavart kihasználja, s megszökik, hiszen ezzel kívántam viszonozni azt, hogy akkor neki köszönhetően nem ölt meg a youkai. Hogyha nem szökik el, hanem harcba száll velem, akkor valószínűsíthető, hogy tényleg eljő’ számomra az utolsó sötétség.
- Sajnálom, sikerült megszöknie. – Jelentem Fon-parancsnoknak, hogyha az espada megszökött előlem.

Tárgy: Re: Holtak hajnala Hétf. Nov. 12, 2012 11:38 pm

*Mi mondja meg, hogy egy szellő csap át kietlen tájakon? Mi mondja meg, hogy virág nyílik a bizonytalanon? S mi teszi az embert gyilkossá, jóvá, rosszá avagy kiszámíthatatlanná? A sors. Kiszámíthatatlan energiahuzal, amely az idő folyamát szakadatlanul szövi. Dimenziókon, fajokon, lényeken át szövődik szépen lassan. Egészen addig, míg mi magunk le nem szakítva tesszük a sorsot önmagunk halálává.
Így állok ki én is ellenségeinkkel szemben. Véremet, érzéseimet sutba küldve küzdök tiszta győzelmünkért, amelynek gyümölcse majdan felakasztódik a fonálra. Támadásaim alatt a cseppnyi gondolatom mindössze a csendes üresség. Számolom a másodperceket, amikor felszabadultan küzdhetek ellenfelemmel. Látom mozdulataiból a felszínesség jeleit. Bár elsőnek tűnhet kissé finomkodónak, csak elshunpozásom után láthatom, hogy a gyilkos szándék mindvégig benne volt a tervében. Ezért bármennyire is provokatív jelleggel szól be, akkor sem adom ki a jelet a támadásra. Jelenleg nagyon is úgy tűnik, hogy meggyűlik a baja három ellenféllel is. Mikor pedig látom, hogy Urufu-san bajba kerül, magam shunpozok elé, hogy fizikai ráhatással védjem ki a szörny támadását. Nos, alig lesz erre szükség, hiszen az arrancar mindent megoldott. Habár nem értek egyet a helyzettel etikailag, mégis ekképpen könnyebb megoldani az elsődleges problémát. Muszáj legyőzni az ellenfelet azért, hogy később magát az espadat is lefogjuk.
S történtek viszonlag hamar lezajlanak, hiszen kezdetben a vesztésünkben lehet bízni, aztán hirtelen mintha az egész alak semmivé foszlana. A siető arrancarra pillantok, míg végül megadom a jelet az onmitsukidounak a körbevételre. Bármi is legyen az abot, ami odébb esett; a felszíni karcolásokkal hamarabb érek oda, mint az espada..ezért pedig viharos csapásommal nem kímélve a föld törmelékeivel teszem eggyé. Szembe állok az arrancarral, aki talán most nem fog olyan meggondolatlan mozdulatokat tenned.*
- Mi a számod? *Térek a tárgyra, hiszen jól tudom, hogy ők mind szám szerint vannak besorolva. Legalábbis Aizen Sousuke idején így volt, mostanra talán változhattak Hueco Mundoban is a helyzet. De válaszra nem igazán méltatnak, ami viszont feltűnik nekem, hogy a bot, amit el akartam pusztítani, annak mintha semmi baja sem esett volna. Minda ketten rá nézünk, ám mire reagálnék egy katonám lép elém, s testével véd meg az arrancar kardja elől.* -Mindenki, utána! *Mondanám, de már Urufu- san jelentéséből is kiderül, hogy az espada meglépett a bottal. Puszta tekintetemből is kivehető a mérhetetlen düh, amikor felkelek s vérző társam holttestét pillanthatom meg. Az viszont, hogy elérzékenyüljek, szinte lehetetlennek tűnik, bármennyire is érzékelem Nadeshiko felől, hogy várja mit fogok tenni. Leveszem a ruhám felső részét, majd a férfi testére terítem. Pedig én nem akartam ezt. E társamnak most születik az első gyermeke, erre az én életemet menti meg? Csendben fordulok ki a tömegből, s megindulok a kidoushuu alakulat felé, hogy leadjam jelentéseimet az esetről.*
Kemény esetről számolnak be a 46- ok tanácsának, ahol az osztagok nagyobb tisztjei sorsfordító erőlködéssel akadályozták meg a kialakuló élőholt birodalmat. Mindazonáltal Yoriko-taichou a helyszínre érkezve megtalálja a bot egy elrepült darabkáját, amitől biztosan hasztalan bot lesz az, melyet az espada Sethnek adományoz. Mindenki jól teljesített, leszámítva azt a néhány halottat, amire maga a küldetésparancsnok sem számított. E hosszadalmas eset után Seiran mégsem a pihenőt választja, mivel van még két órája a szolgálatból. Oda lent pedig vár rá valami, amit előre senki sem láthatott.

~ VÉGE ~

Tárgy: Re: Holtak hajnala Hétf. Nov. 12, 2012 11:47 pm

Jó napot!

Izgalmas kalandot sikerült összehoznotok, külön gratulálok Diegonak a részletekig nyúló szervezésért. De munkátok nem veszik kárba, íme a jutalmatok:

Diego, Urufu, Seiran: 3000 LP és 3000 ryou, szép volt srácok =)
Raimaru: Miután felkelsz majd a betegszobán, személyesen Fon parancsnok fog téged fogadni, ahol külön figyelmeztetésben részesít a parancsmegtagadásodért. Külön felhívja figyelmed, hogy nagy bajba fogsz kerülni, ha nem hagysz fel gyerekes viselkedéseddel, mert ez egy katonai szervezet. Ezenfelül nem egy panasz érkezett a küldetésbeli teljesítményedre, de szerencsére a végére valamennyit sikerült javítani a színvonaladon; így a jutalmad 2000 LP és 2500 ryou lesz.

További kellemes napot!