Tsuchiya Junichi
9. Osztag
 
Hozzászólások száma : 16
Age : 44
Tartózkodási hely : Ripityára tört asztal alatt
Registration date : 2012. Aug. 13.
Hírnév : 2
Karakterinformáció
Rang: -
Hovatartozás: Gotei 13
Lélekenergia:
    (7000/15000)
 |  Tárgy: Tsuchiya Junichi Hétf. Aug. 13, 2012 6:46 am | |
| Engedély multira: pozitív
Posztszámkövetelmény: pozitív Jelszó: uia uii
~ Adatlap
Név: Tsuchiya Junichi
Nem: Férfi
Kaszt: Shinigami
Szül. ideje: 1765. március 23.
Kor: 247
~ Előtörténet
Itt ülök az ócska íróasztalom felett egy halványan pislákoló kislámpa fényénél, és a fájó könyökeimet a fekete asztallapra téve támasztom a nyúzott fejemet. Látszik rajtam biztosan, mennyire kétségbeesett és gondterhelt vagyok, persze okkal. Holnap délre le kell adnom az anyagom a bulvárrovathoz és élet-halál kérdése, hogy az én szenzációhajhász cikkem legyen a vezető hír, csakhogy nincs a kezemben semmi. SEMMI! Grrr... váááá!  A görnyedt alakomat látva nyilván megfordul az okos fejedben, hogy miért a sivár szobámban keresem az évszázad sztoriját, de a válasz roppantul egyszerű. Már-már nevetségesen az. Lévén semmi értékelhető nem történt a héten, ezért a fantáziám fogja megszülni a nagy hírt, ami felbolydítja majd egész Seireiteit  Ne hidd, hogy egyedi eset lenne, a bulvárhoz hozzátartozik, hogy a friss újság fele puszta kitaláció vagy jobb esetben valami teljesen jelentéktelen, aprócska információ felturbózott formában. Ha a képzelet szülte hír áldozata meg nekiáll pampogni, az sem jelent ám eget rengető problémát  A következő számban, valahol a legkevésbé olvasott rovat tájékán, a lehető legkevésbé feltűnő helyen, a legapróbb betűmérettel fel lesz tüntetve a sajnálkozó bocsánatkérés. Ha elég nagyot szól, akkor a korrekció úgyis elsikkad, hehe.
Kérdezhetnéd azt is, hogy miért is olyan fontos számomra, hogy az én anyagom legyen a kiemelt cikk. Ennek a furfangos kérdésnek a megválaszolásához azonban attól tartok, hogy meg kell ismerned engem egy kicsit jobban, ugyanis ez elengedhetetlen ahhoz, hogy megértsd az érdekfeszítő miértet. Így hiába mondanám el, tartok tőle, hogy nem fognád fel a súlyát a szavaimnak. Kérlek, vedd le azt a piros mappát a polcról és add ide! Köszi! Gyere kicsit közelebb, mutatok pár régi, megsárgult képet és közben mesélek, na? Benne vagy? Helyes, ezt már szeretem!
Ez az első fotó, amit készítettem. Így önmagában egy magadfajta számára nem hordoz különösebb jelentést, hiszen csak egy idős diófa mögötte egy üres, kietlen pusztával. Ám ha jobban megnézed... itt, látod? Ezen a szabályos alakú területen nem nőtt ki a puha pázsit rendesen, szép smaragdzöld szín helyett sárga és fakó. Ez a tragikus sorsú hely volt a korai gyerekkorom élettere, ám a takaros ki házunk egy szép napon lángra kapott és porig égett. Mindenünket elveszítettük, édesapám pedig súlyos sérülése miatt nem tudott tovább dolgozni, fenntartani a kis családunkat. Rukongai rosszabbik környékére kényszerültünk és hosszú ideig egyik napról a másikra éltünk. A helyzet csak súlyosabb lett, mikor kicsi húgocskám megszületett, én ebből viszont akkoriban vajmi keveset érzékeltem. Egyszerű és csintalan gyerek voltam, akinek a legjobb szórakozása az volt, hogy azt a vékonyka novelláskötetet olvasgatta, ami nem lett a tűz martaléka a család impresszív könyvgyűjteményéből. Még mind a mai napig megvan, mutatom is... Tessék, itt van. Kicsit már sárga meg elnyűtt, és minden szavát fújom kívülről, de olyan szívmelengető emlék ez, amitől nem vagyok hajlandó megválni.
Bár nem látszik rajta, mert végül is csak két érett felnőtt és két szeleburdi tini van rajta, de igen, ez az első közös családi fotónk. A beállítás kicsit ferde lett, ám ekkor még amatőr voltam a fotómasina használatában és a karcsú állványt egyenetlen talajra állítottam. Néha akkor is használtam, mikor nagyon nem kellett volna, ám mire jó egy tündéri lánytestvér, ha nem arra, hogy megmentse a bajba került hátsódat? Mióta csak az eszét tudta, mindenféle vaskos bottal hadonászott, lásd, ezen a régi képen is van a kezében egy, bár ez már egy igazi, hamisítatlan fakard. Jól emlékszem, ő még csak egy pöttöm, tízéves forma kislány volt, azonban az a rossz környék és az én kíváncsiságom, ami megannyi csínybe vitt bele, megedzette. Mániája volt, hogy engem is megtanít kardozni, csakhogy engem akkor még fikarcnyit sem érdekelt a harc, ráadásul szerintem neki is örömet okozott, hogy csillogtathatja a tudását, mikor ki kellett engem húzni a csávából. Boldog és önfeledt napok voltak ezek, és a szegénység ellenére egész jól éltünk. Eddigre már feltaláltuk magunkat, hogy mivel is kereshetjük meg a napi betev... hááá...
Bocsánat, hehe, néha rám jön a tüsszögés ^^" Na szóval, azt hiszem jöhet a következő kép, csak lapozok egyet. Oh, igen, ez már az Akadémián készült Nagyjából 140 éve drága édesapám és Ayameko belehajszolt ebbe az őrültségbe, mivel kiderült, hogy az átlagosnál magasabb a lélekenergiám, és azzal a mottóval küldött el, hogy ne vesszen kárba a tehetségem. Kérdem én, milyen tehetségem? Az még ma sincsen, nemhogy akkor! Na mindegy... hol is tartottam? Ja igen, Akadémia! Ők itt azon nagyra becsült osztálytársaim, akikkel szorosabb barátságot kötöttem a lassan csordogáló évek alatt. Mind bogarasak voltunk valamilyen szempontból, de rengeteget nevettünk és bosszantottuk az osztálytársakat, tanárokat egyaránt a csínyjeinkkel. Többnyire én voltam az értelmi szerző, Murasakibara-chan a végrehajtó, a másik kettő pedig asszisztálta. A legszebb közös tulajdonságunk pedig talán az volt, hogy egyikünk sem tudott figyelni órákon. Ami engem illet, ekkoriban ébredt fel bennem az írói vénám, úgyhogy jegyzetelés helyett folyamatosan valami teljesen más dolgot írtam. Verset, novellát, naplót... Aztán persze jöttek a vizsgák és megpróbáltunk együtt felkészülni rá a zseniális Murasakibara-chan hathatós segítségével, ám ezek is csak harsány nevetésbe torkolltak, és végül a lányt leszámítva éppen hogy csak átevickéltünk. Gyakorlatban sokkal jobbnak bizonyultam, kicsi húgocskám tanításából azért ragadt rám valami, és ez az állítólagos tehetségem is kiütközött alkalomadtán, egészen pontosan a gyakorlati kidou órákon.
Itt pedig már végzősök vagyunk, és jól látod, alaposan javult a fotóim minősége, köszönhetően a csini Hinának, aki kicsit megbütykölte a gépemet. Valahogy nem lepett meg, hogy a 12. osztag berkeibe került végül. Ekkor ragadt rám egyébként, hogy minden nőnemű lényt szívesen dicsérek, és ennek a puszta oka az volt, hogy Murasakibara-chan reakciói kifejezetten murisak voltak. Sajnos a négyfős csapatunk öt felé szakadt a vizsgák után, én pedig teljesen el is szigetelődtem tőlük, mivel a Kidoushuuba nyertem felvételt. Itt töltöttem el a legtöbb időt, körülbelül félszáz esztendőig boldogítottam a kapitányokat és az osztagtársakat a magasztos jelenlétemmel. Bakudoukra specializálódtam, limitált tálentumom ezt az utat jelölte ki nekem. Kicsit megkomolyodtam, mivel túl szigorúak voltak velem, és időnként azért haza kívántam menni a kis családomhoz, márpedig a fránya retorziók pontosan ezt akadályozták volna meg  Ayameko mindig velem akart jönni ilyenkor, de szüleink ezt nem engedték sosem, szükségük volt a lányra. Pedig engem sokkal kevésbé érdekelt az egész halálistenkedés, mint őt, szívesen helyet cseréltem volna vele. A drága időmet sokkal szívesebben töltöttem volna írással és szórakozással, mint kidouk végeláthatatlan gyakorlásával és háttérmunkával :/ Annyi előnyöm volt csupán, hogy rengeteg nagyszerű embert megismerhettem, és Tessai taichou, valamint Hachigen fukutaichou megmagyarázhatatlan eltűnése volt az az esemény, ami felébresztette bennem az ellenállhatatlan vágyat a rejtélyes, furcsa események felderítésére.
A Kidou alakulatban eltöltött korszakomról sajnos nincsen egy megveszekedett fotográfiám sem, mivel azt kockáztattam, hogy elkobozzák a masinámat. Titoktartás, tudod, ráadásul szolgálatban az azt istenverte maszkos egyenruhát viseltem, amiben meg lehetett főni ^^" Hozzávetőlegesen 90 éve jelentkeztem át a Gotei 13-ba, és ekkor megkezdődött hosszas vándorlásom az osztagok között. Az első tizenöt évemet az 5. osztagban töltöttem, lévén ez az osztag hagyományosan erős volt a démonmágia használatában, és oda illettem a leginkább, ám egy szerencsétlenül alakult mozzanatot követően eltanácsolt az akkori kapitány. Ki gondolta volna, hogy valaki félreértheti a bókjaimat? ^^" Ez a titokban készült kép már a 13. osztagos időszakomból való, a rajta szereplő elbűvölő szépség pedig nem más, mint az első komoly szerelmem, Liu Mei. Csendes és visszafogott újonc volt, de elvarázsolt a lényével, én pedig azon bizonyos rózsaszín felhők felett jártam, mikor voltam annyira szerencsés, hogy együtt tölthettem vele az időmet. Sosem mondtam meg neki, hogy mit érzek iránta, mivel vérfagyasztó reakcióiból arra a következtetésre jutottam, hogy nincs esélyem nála, azonban mind a mai napig különleges helyet foglal el megrepedezett szívemben, és ennyi idő után talán... talán... talán már el is felejtett engem
Khm... ezt lehet nem kellett volna elmondanom, én meg a nagy szám ^^" Következő kép, következő kép... jaj, ezt nézd, ezt nagyon szeretem! Ekkor voltam először a Seireitei Tsuushin forgalmas szerkesztőségében, rám sózták azt a feladatot, hogy a 3. osztag anyagát adjam le. Teljesen megbabonázott a szorgos hangyaboly módjára dolgozó újságírók hada, és ebben a pillanatban dőlt el bennem, hogy ide én is fogok írni. Hosszú hetekig olvasgattam a különböző kiadásokat, hogy felfedezzem, mi is hiányzik a hasábokról, de a döntő lökés az egyik este, alvás előtt szállta meg elmémet. Eszembe jutott a munkásság, amit a Kidoushuu vezetőségének eltűnésével kapcsolatban folytattam, és egyből tudtam, hogy én oknyomozó riporter akarok lenni! A következő hónapban be is vittem az első tényfeltáró cikkemet egy kisebb nemesi ház Gotei 13-mal szembeni visszaéléseiről, és minél inkább beleástam magam az arisztokrácia dolgaiba, annál több felháborodásra okot adó anyagot találtam. Mire észbe kaptam, addigra be is szippantott ez a rendkívül érdekes témakör, és minden fél évben szállítottam két-három politikai jellegű cikket. Kaptam egy külön rovatot is "Az igazság odaát van" címmel, és roppantul büszke voltam magamra 
Kapitányaim mondjuk annyira nem, ugyanis a megmagyarázhatatlan félreértések folytatódtak körülöttem, és jóformán ping-pong labdaként jártam az osztagok között. Csak az akadályozott meg egy összeesküvés-elméletet gyártásában, hogy furcsa lenne magamról írni, viszont a tény, tény maradt: a 3. osztagból egy röpke huszonöt évre a 8. osztagba kerültem, Aizen taichou árulásáig pedig megfordultam a rokubantai barakkjaiban is. Amikor ez a kép készült, Ayameko már az Akadémiára járt, ugyanis hosszú idő után édesapám elég érettnek találta, hogy elengedje (amiben én kételkedem, de ezt most hagyjuk ), jómagam pedig a 10. osztagban szolgáltam Watanabe taichou alatt. Legalábbis egészen addig, ameddig Suwun-channal nem futottam össze, és Matetsaku taichou hathatós közreműködése okán jobbnak nem láttam odébb állni ^^" Pedig semmit sem csináltam, csak megdicsértem a szemét :/ Ami pedig a jelenemet illeti, rájöttem, hogy ideje felkutatnom az akadémiai bajtársaimat és a régi ismerőseimet, valamint éppen elegem lett abból a bolondok házából, ami a 7. osztagban zajlik a csillámnyuszikkal. Furcsa, hogy a 9. osztagban még nem voltam, pedig idestova 55 éve írok az újságnak rendszeresen  Pedig minden alkalommal beadtam oda az alaposan megindokolt jelentkezésem, miután eltanácsoltak vagy magamtól távoztam egy osztagtól, de sem Tousen taichou, sem Abarai taichou nem méltatott arra, hogy maga mellé vegyen. Talán Nara taichou már nem lesz ilyen szőrös szívű ._.
Ó, és a válasz az elején feltett kérdésedre? Emlékszel még egyáltalán arra, hogy feltetettem veled egy kérdést? Kicsit erőltesd meg a fejedben tekergőző agyad! Nem megy? Várj, segítek! Arra voltál kíváncsi, hogy miért is olyan eszméletlenül fontos nekem címlapsztorit tálalni. Rémlik valami? Na ugye! Ne aggasszon, ha mindaz, amit elmondtam, nem segített megfejteni a talányt, ugyanis a felelet egy közönséges "csak mert." Melyik lelkes zsurnaliszta ne akarna vezető cikket, ugye? Már meg is van egyébként, mi lesz az írásomban. A te bosszús reakciód, amikor leesik, hogy elpazaroltál az életedből fél órát egy szórakozott újságíró élettörténetére!  Már látom is a nagy cikk címét! "Újságíróra támadtak az otthonában" Ugye milyen remek ötlet? Öhm... miért is akasztottad le az övedről a kardodat tokostól? Héhé, ne hadonássz vele, még valaki megsérül! Nyugi már, csak vicceltem, vicceltem! Ayameko-chan, valami félőrült be akarja törni a fejemet, segí...
~ Kinézet
A 30-as évei elején jár, vékony alkatú, átlagos magasságú férfi. Szőkésbarna haja fésűt nem nagyon lát, össze-vissza áll többnyire. Szeme nagyon sötétbarna, szinte már-már teljesen feketének tűnik, és csak közelről látszik, hogy az írisze eltérő színű a pupillájától. Legjellemzőbb arckifejezése az ajkain ülő játékos mosoly és a szemében bujkáló kíváncsiság, de helyzettől (és sztoritól) függően a tömény unalomtól a mániákus vigyorig az érzelmek széles skálája megfordulhat a vonásain.
Kezében mindig tart valamit, amivel játszhat és pörgetheti az ujjai között, a két fő eszköz erre a pipája, illetve a többnyire a füle mögött rejtőző toll. Uniformisa teljesen szokványos egyenruha, kardját pedig az öve bal oldalára tűzve hordja.
~ Jellem
Vérbeli újságíróként kíváncsisága nem ismer határokat, sem pedig diszkréciót. Gátlástalanul képes belemászni olyan témákba is, amikbe nem kellene, bár ez nem túl meglepő, lévén tényfeltáró újságíróként indult a pályafutása, és a nemesi ügyek mind a mai napig komolyan érdeklik. Repertoárja azonban mostanra kiszélesedett, több bulvárjellegű cikket ír, keresve a szenzációkat, igaz, a két stílust szigorúan kettéválasztja és nem hagyja keveredni.
Többnyire arra törekszik, hogy szórakoztasson másokat, ha teheti humorizál, vagy éppen fenntartja a beszélgetés folyamát és érdekes történetekkel hozakodik elő. Nem csak nevettet, de ő maga is sokat nevet, talán kicsit túl sokat is, lévén olykor-olykor ok nélkül talál poénosnak egy-egy megjegyzést vagy jelenetet.
Szereti a hölgyek társaságát, sok bókot szór rájuk függetlenül attól, hogy kivel is van szemben. Udvariasan viselkedik, ám talán kicsit sokat aggódik és zúdít váratlan kérdéseket beszélgetőpartnereire. Fellépése magabiztos, amiben segít remek arc- és névmemóriája is, csak imázsát sokszor tönkreteszi allergiája, mely gyakori tüsszögéseket okoz nála, ráadásul igen kellemetlen pillanatokban. Írói vénája mellett a fotózás szenvedélyének is hódol, igaz csak hobbiszinten.
~ Zanpakuto/képesség
Neve: Hokkyokugitsune [Sarki róka]
Fajtája: Tűz
Shikai parancsa: Tomore [Gyulladj meg!]
Shikai kinézete: A katana átalakulása után egy dupla élű hófehér tsurugivá változik, melynek körülbelül 65 centi hosszú az egyenes pengéje. Markolata félgömb alakú és megvédi használója kezét a sérülésektől. A fegyver passzív ereje, hogy képes lángba borulni. A tűz a megszokottól eltérően azonban halványkék színű, és nem forró, hanem jéghideg. A hideg tűz ennek megfelelően fagyási sérüléseket okoz, valamint a rá ható elemek is fordított hatásukat fejtik ki: a víz erősíti a lángokat, a szél viszont gyengíti.
Támadások:
1) Hiyari Hibashira [Fagyos tűzoszlop] - A kard pengéjének élét a földhöz/levegőhöz érintve vékony lángcsík indul meg az ellenfél felé, majd miután egy tíz méter sugarú kört alkot körülötte, váratlanul több tíz méter magas kavargó tűzoszlop csap fel és ejti csapdába a célpontot. A lángbörtönön belül vacogtató hideg uralkodik, ha pedig a kemény mínuszok elől menekülni kíván az áldozat, a tűzfalat áttörve fagyási sérülések következményével teheti ezt meg. Menekülésre már csak az is ösztökél, hogy az oszlop falai folyamatosan zsugorodnak és cirka másfél perc alatt össze is esik a lángépítmény, viszont a technika becsapós, ugyanis aki mindvégig a körben marad, annak végül semmi bántódása nem esik azon túl, hogy a kellemetlen hideg következtében elgémberedhetnek az ujjai.
A lángcsík sebessége megegyezik a zanpakutou képzettségre tett pontok számával, elkerülési kísérlet esetén a helyváltoztató képzettséghez kell hasonlítani. Hatótávolsága a zanpakutou képzettségre tett pontok számának kétszerese, de legfeljebb 20 méter.
2) Hikouhyou [Lángoló Jégvihar] - A tsurugit megsuhintva vad lángtengert zúdít a célpontra a kard használója. A támadás masszív és széles hatótávolsága van, a gyorsan haladó tűzvihar elől kifejezetten nehéz elmenekülni. Ám amilyen félelmetesnek hat a technika, olyannyira ártalmatlan, legalábbis bizonyos értelemben. Az áldozatot elérve csupán didergést, valamint csípő érzést és bőrpírt okoznak a lángok a szabad bőrfelületeken. A becsapós tűzförgeteg nem is emészt fel mindent, ami az útjába kerül, a valódi hatása ennél jóval cselesebb. A nagy kiterjedés valós célja ugyanis a környezetet és minden objektum teljes lehűtése a harctéren, melyek bár nem fagynak meg, ha bárki vagy bármi hozzájuk ér, azonnal hozzáfagy az adott felület vagy testrész a szóban forgó dologhoz, legyen az egy fal, vagy egy fa. Az egyetlen kivételt a talaj jelenti, így a harcoló feleknek a technika alkalmazása után vigyázniuk kell, hogy semmihez ne érjenek hozzá, hacsak nem akarnak néhány pillanatra kiszolgáltatott helyzetbe kerülni.
A lehűtött környezet a zanpakutou képzettségre tett pontok függvényében legkorábban öt perc, legkésőbb tizenöt percet követően melegszik fel annyira, hogy a fagyás ne következzen be érintés esetén.
~ Szeret-nem szeret
+ Írás
+ Olvasás
+ Bókolás a szép hölgyeknek
+ Összeesküvés elméletek gyártása és bebizonyítása
+ Nevetés
+ Fotózás
- Az allergiája
- A hírhedt és elkerülhetetlen írói blokk
- Harc
- Áskálódás, korrupció
- Tiszteletlenség
~ Felszerelés(ek)
- Egy megviselt könyv
- Egy pipa
- Egy koros fényképezőgép
- Egy toll a füle mögött |
|
