Kapitányság + Bankai
pályázat

Engedély: Van
Cél: 3. osztag kapitánysága

Érezhetően jobb a levegő, amikor megérkezek a Kagami birtokra a senkai kapun keresztül. Nem is tudom mikor volt már utoljára, hogy ezt éreztem volna, mikor megérkeztem bárhová is. Megnyugtató érzés a lélekenergiával dúsított levegő egy shinigami számára. Kicsit körbe nézek területen, majd elindulok a házba, ahol a főkapun át térek be. Tulajdonképpen senki nem számított az érkezésemre, így aztán nagy meglepetés lesz mindazok számára, akik meglátnak. Kuchiki-dono vendégeskedése igazából egyáltalán nem lep meg, hiszen a család még mindig jó kapcsolatot ápol a miénkkel. Kimért eleganciával üdvözlöm, de ő valamiféle indíttatásból kifolyólag rögvest távozóra fogja a dolgot. Ekkor egy olyan dolog történik, amire igazából nem is számítok. Ritsu egyenesen az ölembe hull. Hosszas percek telnek el, mire sikerül megnyugtatnom, s mi több elég információt ad át nekem bizonyos érzetekhez.
Már régóta tudom magamról, hogy rémes anya vagyok, de most még jobban érzem ennek a súlyát. Nem is tudom, a shinigami karrierem előrébb volt számomra vagy a nemesség, s ilyenkor veszem észre, hogy mennyi mindent hagytam ki. Ha itt lettem volna, akkor a család nem esik ennyire szét; most pedig csak azt nézhetem végig, hogy miképpen vált a nyugodt és harmonikus Kagami- ház egy végletekig szomorú házzá. Gondolataimba merülve ez meglehetősen nyugtalanít. Azt hiszem, rendbe kell szednem a dolgokat, kezdve a lányaimmal. Ritsun határozottan látom, hogy még túlságosan fiatal a ház feje címre. Noha a nemesség sosem volt könnyű dolog, de a bennfentesem szavai szerint legyeskedik körülötte egy Sierashi gyerek. Talán Ritsunak arra lenne szüksége, hogy kicsit kikapcsoljon? Pihenőre térve pontosan ezek a gondolatok foglalkoztatnak leginkább. Talán Ryuuji már elment, de ettől még nem hagyhatom, hogy szétessünk. A legfontosabb most az lenne, hogy Ritsu összeszedje magát, és erkölcsösen lépjen fel a hiénák ellen. A Kagami- ház nem dőlhet össze, bármily gyenge is ebben az időszakban a lélek. Ideje, hogy elfoglaljam helyemet a családban.

Néhány órával később, amikor leragadnak szemeim a szobám falain belül, egy különös álomszerű valóságba kerülök. Egy dal csengése üti meg füleimet a sötétségben. Ahogyan a dal valamiféle szenténekként ivódik füleimbe, úgy testemet a csillagok közé érzem. A feketeséget apró, fénylő pontok üdvözlik. E fénylő pontok után pedig láthatóvá lesz szemeimnek, hogy voltaképpen egy épületben vagyok. Látom az ajtót, amely egy csigalépcsőhöz vezet. A csigalépcső legalján pedig egy hatalmas terem van, tele a világ megannyi hangszerével. Azonnal felismerem, hogy hová is kerültem; de nem igazán értem, hogy a hercegnő most éppen mit szeretne tőlem. A dalt dúdolva lép elő a hangszerek takarásából. A kisugárzása még most is olyan magasztosnak hat, hogy tőlem szokatlan módon, egy elegáns meghajlással üdvözlöm.
- Azon gondolkodtam, hogy milyen szomorú lettél most. Kanata, a belső hangod nagyon fülsüketítő lett.- Kissé félénken fejezi ki magát ezúttal. Ez számomra kicsit szokatlan, hiszen lelkem kardja bármilyen kifinomult is, csak ritkán fejezi ki az érzelmeit. Habár a kettőnk egysége nagyon is érzelem centrikus.
- Valóban. Sajnálom, de az otthoni helyzet alapjaiban megrázott. Szerintem sosem találom meg a hangot, Hidenka. Félek, sosem fogom megtalálni. Annyi ideje keresem már, s mire találkozhattam volna vele, hát nem előléptetik? Persze büszke vagyok, de egyben szomorú is. Abban reménykedtem, ha egyesítem a családot, akkor majd képes lehetek elérni, hogy megmutasd nekem. - Fordítok nekik hátat közben. Nehezemre esik a saját zanpakutom szemeibe nézni, mialatt arról beszélek, hogy lassan feladom a harcot a bankai elérésére. Ő pedig pillanatokig nem szól semmit, csak a vállamra teszi kezét. Lágyan végig simít a hajamon, ettől egy hegedű hangja cseng fel ama pillanatra.
- Kanata, mi az, ami minket jellemez? A személyiségünk, a döntéseink vagy az, amit magunk mögött hagyunk?
- Mindhárom egyszerre, ez adja a létünk nem? - Hidenka kellemes nevetése tölti be a teret. A dobok ettől meg-megszólalnak, mellé egy nagybőgő mélysége köti össze a ritmusokat. Elém lebeg a zanpakuto szellemem.
- Minket az jellemez igazán, hogy mit hagyunk magunk mögött. Te is olvashattad a naplójában, hogy mennyire elkeseredett volt. Talán nem voltál itt, hogy segítsd mindkét lányodat, de hogy mit hagytak maguk mögött, az csak is rajtuk múlott. Ritsunak egy anya kell, amit csak te adhatsz meg...drága shinigamim! - Ismételten dúdolgatni kezd. Évek óta ismerős nekem ez a dúdolt dal, de még mindig nem értem, hogy honnan is. Hogy lehet ennyire fülbemászó, és miért nem ugrik be nekem, hogy honnan is ismerem? Kétségek közt vergődően nézek rá, míg körbe lebeg.
- Na és mi lesz Aival? Rajta már nem tudok csak úgy segíteni. Ő már elment.
- Nagyot tévedsz shinigami, ha azt hiszed, nem segíthetsz rajta. Gondolkozz el; mit is hagyott maga után? - Kissé összehúzom szemeimet kérdésére. Nem értem, hogy ezzel pontosan mire is céloz. Egyértelmű, hogy az osztagát, a halott gyermekének sírját, valamint a hiányát érző személyeket hagyott maga mögött. Nem értem, hogy ezzel mire is akar kitérni a zanpakutom. Ő már szemeimből látja, hogy tudom mit hagyott maga mögött.
- Segítheted azzal, hogy vigyázol a lányodra, ahogyan ő is tette. De azzal is segítheted még, ha betöltöd helyét a volt életében. A hadnagyai biztosan szomorúak, sokan biztosan kicsit magányosak. Miért nem próbálsz ezzel is kezdeni valamit? Mit is mondtál, amikor megszületett Ritsu? "Egy anya dolga, hogy rendbe tegye a lánya életét." Van mit rendbe tenned. - Alig hiszem el, hogy Hidenka ilyesmiket mond. Ez elég nagy merészségre vall, ráadásul nem tartom etikába valóak. Miért is venném át a helyét? Ez olyan volna, mintha semmibe venném a munkáját, és arrogánsan magamat helyezném előtérbe. Pedig ez nem így van, én csak segíteni szeretném, most először igazán. Habár, ami jobban meglep, az Hidenka szavai mögött rejtőző értelem.
- Képes volnál, képes lennél oda juttatni? Annyi évtized után miért éppen most tennéd meg, Hidenka?
- Ha szomorú a lelked, attól én is szomorú leszek. Eleget bizonyítottál már nekem Kanata, hogy tudjam, a jó úton maradnál. De ahhoz, hogy megtaláld a belső hangodat, emlékezned kell valamire. Hiányzik a lelkedből egy érzés, amitől képes lehetnél rá. A munkád elnyomta belőled, pedig évek óta csak ez lakozik a szívedben. Tudd meg mi ez az érzés! - Ekkor egyik karjával végig mutat a hangszereken, hogy azon való játszásra invitáljon. Az érzelmeimet a hangszereken keresztül kiélhetem. Tehát a hozzám illő hangszert kell most megtalálnom, amely kiváltképpen jól tükrözi azt az érzelmet. Még mindig nem hiszem el, hogy éppen most jött el az a pillanat, hogy próbára tegyen Hidenka engem. Új lehetőségeket érzek megnyílni előttem, viszont maga a feladat meglehetősen nehéz. Rengeteg lehetőség nyitott a számomra. Eleinte nem tudom eléggé összeszedni magam a feladathoz, de aztán csak megindulok egy irányba. Hidenka mellettem lebegve követ engem. Először egy zongorához ülök le, hogy elkezdjek rajta szabadon játszani, de nem történik semmi. Nem ez lesz a megfelelő hangszer. Utána egy hegedűvel próbálkozom, de arról sem érezni, hogy most a legjobb lenne. Kipróbálok egy brácsát, aztán jönnek a fúvós hangszerek. Egyik sem ide illő most. Így aztán átmegyek az ütős hangszerekre. Kicsit visszakozva tekintek egy- kettő ütős hangszerre, hiszen ezeken már nagyon régen nem játszottam. Elsőre egy xilofon mögé állok, s valamiféle játszásba kezdek. Már a puszta ütésszámokból érzem, hogy ez sem lesz az. Annyit próbálkoztam már, hogy kicsit csalódottan ülök le a székre. Hidenka látva szemeimen az elkeseredettséget, megüti a marimba egy hangját. Ettől felemelem fejem, s ahogyan rápillantok a hangszerre, mintha egy világ szűnne meg. Beugrik a kép a múltamból, amikor édesapám legelőször állított egy hangszer elé. Ez pontosan a marimba volt. Emlékszem, hogy egyáltalán nem tetszett nekem, mert olyan csúnyának tűnt. Mindenki hárfán vagy fuvolán játszott, vagy valami elegáns hangszeren, nekem meg marimbán kellett. Rövidesen viszont rájöttem, hogy miért is a marimba elé állított be. Hiszen, ahogyan közelebb mentem, láthattam, hogy ezt a hangszert apám készítette. Maga a díszítése a család hírhedt ékszeriparához volt mérhető. Gyönyörű minták, s remek hangzása volt a hangszernek. Felöltődött bennem a gondolat, hogy apám honnan tud hangszeren játszani; elmesélte nekem a történetét. Abban reménykedett, hogy a családja hagyományait vihetem majd tovább. Ugyanis az apám ágáról a hangalapú zanpakutok voltak örökletesek. Az évek alatt pedig kiderült, hogy e hagyományt én magam is tovább vittem.
Felállok a székről és lassan oda sétálok a hangszerhez. Hidenkara nézek, akinek tekintetében különleges tüzet vélek felfedezni. Mintha csak évek óta arra várna, hogy e mögé a hangszer mögé álljak. Bizonytalanul veszem kezembe a két ütőt, majd megütöm egyszer- kétszer. Behunyom a szemem, összeszorul szívem az érzéstől. Egy mély katarzis kezd a felszínre törni, ami leírja a kiskoromban levő álmaimat, titkos vágyaimat. A hangok iránti szenvedélyem sosem múló varázsként libben lelki szemeim elé. Eszembe jut végre az a dal, amit apám játszott el nekem. A tekintete, a tartása..az a szenvedély, ahogyan játszott; pontosan úgy nézett, mint én. Pontosan ugyanazt érezhette, mint én? Mindaddig elzárta lelkét előttem, hogy senkinek sem okozzon fájdalmat. A zene nem csupán boldogságot, de szomorúságot is adhat. A játszóján múlik, hogy melyiket adja át. Viszont minél több érzelmi skálán mozog, annál hitelesebb lesz a műve is. Hidenka azt akarja, hogy az érzéseimet tegyem bele a zenémbe, tudja meg a családom, hogy mit gondolok. Tudják meg, hogy sokat szenvedtem az évek súlya alatt. De ahogyan egy dal véget ér, úgy új is kezdődik. Most pedig azt kell eljátszanom, amit tervezek a jövőre nézve. Eltántoríthatatlan, erős nő akarok lenni. Egy olyan nő, aki nem riad meg lehetőségeitől. Jól akarom forgatni a lapokat, talán apám pontosan érezte, hogy egy nap szükségem lesz erre a tanácsára. De nem szavakkal tette ezt meg, hanem a zenéje által. Kinyitom szemeimet, és sosem látott módon kezdek el játszani a hangszeren. A szemeimben egy világ jelenik meg, lelkemben pedig a tűz lobog a meg nem élt dolgok után. Képes vagyok rendbe tenni a dolgokat, meg tudom azt tenni, amire Hidenka hívta fel a figyelmem. S mikor látja, hogy eléggé elhatároztam már magam, akkor ő maga is beáll mellém, segít játszani. A dal pedig minél tovább tart, az ütők annál fényesebben izzanak fel. A többi hangszer semmivé foszlik a térben, a világom a dal alatt pedig egy torz térré aszalódik. De ott a hangszer, amin játszunk, s ez nem hagyja szűnni a teret. Mire pedig az utolsó dallam is felcsendül, a tér egy fényes palotává lesz újra. Újra egy kivilágított terem lesz, tele hangszerrel. Hidenka ekkor felém fordul.
- Általam a világ hangjait, a világ érzéseit fókuszálhatod. Tagadhatod mások cselekedetét a hanghullámokkal. De, ami most jön, az túl tesz ezeken a dolgokon. Most, hogy tudod mit fogsz tenni, megmutatom neked a bankai lényegét. - Megjelenik kezében a wakizashi, ami aztán az aranyhuzalra váltja magát. Ezzel a huzallal köti össze a lelkét az enyémmel. Mosolyogva húzza végig két ujját arcomon, értetlenül állok az események előtt.
- A kettőnk lelke a hangok, érzések által van összekötve. Ugyanezen az alapon van minden shinigami lelke összekötve a kardja lelkével. A hangok sokféleképpen felhasználhatóak. Adhatsz belőle, de el is vehetsz. Ha elveszed valakinek a lelke hangját, akkor az sebezhetővé válik dalodra. Adj és végy is el, ebből egy remekmű keletkezik. - Hirtelen megértem, hogy mire is céloz Hidenka. Sosem gondoltam volna, hogy ekképpen is képes leszek egy nap a zanpakutomat felhasználni. Sokszor igen ködösen beszél, ezúttal viszont nagyon is érthető volt a számomra. Az ébredés kellemesen telik.

Miután még egy kicsit fekszek az ágyon, hogy kipihenjem az éjszakai próbatételem, folyvást az a dal jár az eszemben. Hidenka ezzel akarta átadni a bankaihoz szükséges tudnivalókat. Nem számítottam rá, de mindig is tudtam, hogy különleges zanpakutom van. Természetesen mindenki számára a saját zanpakutoja a legkülönlegesebb, én mégis nagyon örülök annak, hogy Hidenka az én zanpakutom. Miatta sosem érezhetem magam magányosnak igazán, mert egy dalban annyi mindent tud nekem megmutatni, hogy nincs időm ilyen gondolatokra. Lassan felemelkedek az ágyamból, s csak most veszem észre, hogy Ritsu talán egész éjjel itt aludhatott mellettem. Gondosan betakarom, majd aztán egy shinigami uniformisba öltözöm. Ettől érdeklődve pillantanak rám a szolgálók, de reggelim után már távozom is a birtokról. A Sanbantai mellett elhaladva határozott érzések fognak el. Igazi Kagami érzések ezek, amelyet a nagyobbik lányom teremtett meg. De a kisebbikre is ugyanúgy büszke vagyok, amiért annyira mégsem tört össze, hogy vége legyen a Kagami háznak. Utamat egyenesen a 46- ok tanácsához veszem. Mivel nem nemesi öltözetben és kísérettel érkezem, ezért a fogadtatásom egy kicsit gonddal zajlik, de végül csak megadják egy kis várakozás múlva. Arisztokratikus taníttatásaim okán nem részegülök meg az urak, hölgyek jelenlététől. Lelkem nem törik meg annyira, hogy eltántorodjak szándékomtól.
- Tisztelt Tanács! Szeretném benyújtani kérvényemet a Gotei Juusantaiban való új pozíció elérésére. - Kimért hangon állok a tanács elé kérésemmel. Hosszas sugdolózásokra leszek figyelmes, meg nagy értetlenségedre. A tanács szóvivője elmondása szerint nem tud most számomra elérhető pozícióról. Behunyom kicsit a szememet és veszek egy nagy levegőt. Úgy látszik, kicsit ködösen fogalmaztam akkor, amikor tisztán kellett volna. - A bankai elérésével, a mai napi határral szeretnék részt venni egy kapitányi vizsgán. Még pedig az előléptetett lányom, Kagami Ai volt helyére. Tehát egész pontosan a Sanbantai kapitányi pozícióját megjelölő kapitányi vizsgát szeretném kérvényezni az uraktól. - Nagy lesz a zsibongás a teremben. Az egyik tanács tagja meg is jegyzi, hogy erre a pozícióra az egyik hadnagyot szerették volna felterjeszteni. Azonban a rangidősebb szóvivő megjegyzi azt is, hogy jó magam nagyobb tapasztalattal rendelkezhetem a hosszas küldetéseim, és éveim által. A Goteinek meg szüksége van tapasztalt kapitányokra. Mindazonáltal az új beiktatott két hadnagyi rendszer az osztagban sem szűnne meg. Végül mindenki rábólint.
- Rendben van Kagami Kanata. A kérvényedet elfogadjuk, s ezennel kijelöljük a vizsgabiztosaidat is. A következő személyek előtt teheted le a vizsgádat: Fujimoto Masayoshi soutaichou, Nara Shiratori taichou, Masamune Raiden taichou, Yurenai Mistique taichou. Két óra múlva legyen az első osztag vizsgatermében. Shinigami uniformisa mellett mindössze a zanpakutojára lesz szükség, amellyel bemutathatja kapitányainknak a második szintet. A tárgyalás ezennel a végéhez ért. - Kimérten meghajlok a tanács előtt, méltóságteljesen hagyom el a termet. Odakint megsimogatom Hidenkat az oldalamon. Egy pokollepkével üzenek Ritsunak a szándékaimról, majd aztán megindulok az első osztaghoz.

Amikor szólítanak a terembe, az első dolgom az, hogy Yurenai taichouhoz lépjek. Megköszönöm átvételét az osztagához, még ha ilyen kevés időre is. A soutaichou-dono pedig felhívja a figyelmemet a vizsga megkezdéséhez. Mielőtt azonban bemutatnám a bankaiom, tart egy kis elméleti előadást a bankaiokról. Elmondja, hogy jelenleg pontosan hány shinigami rendelkezik a Seireiteien belül ezzel. Meglepő számomra ama információ, hogy hadnagyok között is egyre több az ilyen tehetséggel megáldott shinigami. Azt is elmondja Masayoshi, hogy a fejlődés itt nem áll meg, hiszen minél erősebb egy bankai, annál hatásosabb. Gyakorlatilag arra figyelmeztet, hogy a kapitányi felelősségeim alá fog tartozni ennek fejlesztése, amennyiben valóban sikerül megidéznem. Minden elhalkul, a terem csenddel telik meg. Középen megállva lepillantok a wakizashimra. Megpöccintem a penge felületét, amitől egy fémes csengés zendül fel. Minden fontos dolog vegyülni kezd bennem, míg növekvő lélekenergiám egyre nagyobb intenzitással tör ki belőlem.
- Ban-kai, Gin'yuushijin Hidenka! (Énekes hercegnő) *Feloldásomra a kardomból egy teret megtöltő hanghullám tör ki. hallom magamban a dalt, amit játszottam s ez lassan a jelenlévőkre is kihatással lesz. Mint egy szirén, úgy tompítja az elmét; rövid időn belül a jelenlévők pedig arra eszmélhetnek, hogy nem hallanak semmi mást, csak azt a dalt, amit a zanpakutom diktál. Először még hallható lesz a saját gondolataik, zanpakutojuk hangja..végül pedig minden elhalkul. Lelküket megfertőzi a kardomból kitörő hang ezzel magányossá téve őket. Nincs gondolati vagy társi hang, csak a dal adta fertőző érzések sora. Természetesen a józanságuk megmarad, minél tapasztaltabbak. Akár egy illúziónak is felfoghatják, pedig minden hang a fényesen izzó aranyhuzalomból tör ki. Saját gondolataimmal irányítom, így a tetteikkel megszakíthatóvá válik ez a hatás. Ez csupán az egyik technikát írja le, de a technika befejezésével a soutaichou- dono elegendőnek tartja a kapitányi rang eléréséhez.