Egy újabb átlagos nap Karakurában. Hihetetlen, hogy mióta itt vagyok, egyszer sem volt szükség a segítségemre! Pedig mégiscsak Seireitei egyik elit shinigamijaként helyeztek ki az emberek világába szolgálatra; ide csak azok kerülnek, akik már letettek annyit az asztalra, hogy egy egész várost rá lehessen bízni az adott személyre... Bár, ahogy elnézem, ezzel az aprósággal az itteni emberek nem igazán vannak tisztában, és meg vannak győződve arról, hogy maguknak meg tudják oldani a lidérces problémáikat. Egész nap itt sétálgatok a tetőkön, szemmel tartva az utcákat, de még csak egy kósz hollow-molylepkét sem látok! No nem mintha rossz dolog lenne ez, elvégre jelen esetben gyakorlatilag a nyaralásért kapok fizetést, ami határozottan kellemes, ráadásul még csak el se kell költenem egy megveszekedett petákot sem belőle, így a kapott pénzt csak félre kell raknom. És hogy miért ingyenes ez az egész? Természetesen azért, mert senki sem lát meg, így bárhonnét tudok szerezni ennivalót ingyen, szóval elég bemennem egy gyorsétterem konyhájára és kiválasztani az ízlésemnek megfelelő ebédet, majd pedig gyorsan eloldalogni egy elhagyatott utcába, hogy ne vegyék észre a semmiben lebegő sülthús-szeletet, tamagoyakit vagy tányér rizst. Mondjuk, ha valakinek feltűnik a teleportáló kaja, a viselkedése tulajdonképpen egy szórakoztató ingyen műsor vacsorám mellé... Akkor van gond, ha valakinek magasabb a lélekenergiája és lát engem, de erről majd máskor mesélek (egyébként ezek az alakok még a háztetőkön és lámpaoszlopok tetején is észrevesznek, bár szerencsére nem buktatnak le, pusztán őket nézik őrültnek. Bolondok ezek az emberek!). A lakhatást pedig Urahara-san biztosítja – amolyan munkásszálló halálisteneknek, ezen kívül amolyan minibankot is üzemeltet, vagyis még kamat is jár fizetésem után. Ezen kívül fodrászra sincs gondom, mivel Tessai-san mindig gondosan formára nyírja szexepilként funkcionáló hajkoronámat. Néha ugyan segítenem kell nekik átrendezni a polcokat, de amióta rájöttem, hogy ha „véletlenül” kiejtek valami drága árut a kezemből, akkor rögtön elküldenek valami fontos küldetésre a város másik felébe. Hát nem vagyok zseni?
És itt jön a fő dolog, amit nem értek. Hiába látom jól magam is mobilomon időnként, hogy hol bukkannak fel a lidércek, mire odaérek, szőrén-szálán eltűnik mindegyik. Mutattam már Urahara-sannak is készülékemet, hátha az hibásodott meg (aminek esetén természetesen ingyenesen biztosítaniuk kellene egy másikat, persze a legújabb típusból, mivel húszéves garancia van rajta, egyébként is céges), de kiderült, hogy jól működik. Ráadásul egyszer még a Nőegylet által szponzorált legújabb prototípust is kipróbálhattam – nekem van a legjobb munkám egész Seireitei-ben! –, bár külseje nem igazán illett férfias megjelenésemhez, mivel rózsaszín volt a festése, ezen kívül pedig apró gyémánt-utánzatokból a hátlapján a „<3 Nőegylet <3” felirat volt kirakva. Mindenesetre jelenleg ez a legnagyobb tudású mobil egész Soul Societyben, de ennél is ugyanaz a hiba merült fel... Mondjuk kiegyeznék a munkamentességgel, de azért mégiscsak veszélyes dolog ez: elvégre ki tudja, mikor jelent fel valaki azzal a koholt váddal, hogy nem végzem rendesen feladatomat... Szóval valahányszor becsipogott telefonom, igyekeztem minél gyorsabb shunpózással az érintett területre kerülni, de mindig megelőzött valami.
Egészen tegnapig, amikor közvetlenül tartózkodási helyemtől egy saroknyira izzott fel a jelzés. Végre meg tudom oldani ezt a rejtélyt, ünnepelni fognak a Tiszta Lelkek Városában, amiért lelepleztem egy engedély nélkül működő imposztort! A következő pillanatban már rohantam is a helyszínre, miközben elfantáziálgattam arról, miféle királyi bánásmódot is fogok kapni, miután tudomást szerez akciómról a Gotei 13 – amikor is megcsúsztam az egyik kanyarban a csúszós tetőn és lepottyantam az utca közepére, nem túl elegánsan, ezt követően pedig jó néhány tetőcserép temetett be. Szerencsére nem ütöttem meg magamat annyira, így továbbindulhattam, miután kiástam magamat a törmelék alól, és hamarosan oda is értem a jelölt pontra. Bár így utólag visszagondolva mégiscsak erősen beüthettem a fejemet, aminek agyrázkódás lehetett a vége, mivel a sarkon befordulva hihetetlen látvány tárult elém: öt, minden bizonnyal őrült ember (elvégre mi másért lennének beöltözve ezekbe az idétlen ruhákba?) állt körbe egy lidércet és a szemem láttára végeztek vele! O.o Még gyorsan segíteni akartam nekik, shikai-omat előhívva, hogy azért mégiscsak tudják, ki a város igazi őre, de ekkor valaki leütött hátulról... Aztán ismét Urahara üzletében keltem fel, aki azt magyarázta, hogy biztosan valami hallucinációkkal járó betegséget kaphattam el, mivel egész nap itt feküdtem nála, és ők ápoltak. De én most már, ahogy újra és újra végigpörgetem az eseményeket, egyre biztosabban merem állítani, hogy valójában ez azoknak az űrlényeknek a műve volt, amilyenektől rettegnek az emberek, Urahara pedig titokban az ő szövetségesük... Elvégre mi másért lenne folyton zöld ruhákban?!

Üdv, Kedves Rajongóim! Nem, ma nem osztok autogramokat, de ne sírjatok! Csodálatos istenségem azért jött el ma hozzátok, hogy megossza veletek a legújabb borzalmat, ami elé az a fehércseléd állította odahaza. Igen, tudom, hogy Ichigo húga, ne szólj be, Kék Csibe, de nem neked kell velük élned, és nem tudod, miféle válogatott kínzásokat találnak ki a fantasztikus, mesés, és lenyűgöző Kon-sama ellen! Úgyhogy inkább fogd be, ha már eljöttél, és fürdőzz istenségem ragyogásában, ameddig még teheted!
Szóval, ott tartottam, hogy elmesélem a legeslegújabb kalandomat, bár ez inkább rémálom volt, el sem tudjátok képzelni, miféle! Komolyan olyan volt az egész, mintha belecsöppentem volna a legújabb katasztrófafilmbe! Minden azzal kezdődött, hogy a törpe nőstény megint előállt az általa legújabb mesés öltözetnek titulált förtelemmel. Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én kimondottan utálom a fodros-bodros habi-babi ruhadarabokat. Azokban hogy mutassam meg, mennyire istenkirály vagyok, hm?! Egyszerűen lehetetlen férfiasnak lenni egy barokkos hercegnőgöncben, még egy olyan ellenállhatatlan módosított léleknek is, mint én. Hát ezért tartom én mesteri kínzásnak annak a kis boszorkánynak a magánakcióit! A cuki pofija mögé rejtőzik, csak hogy álcázni tudja az orvtámadásait, amik ellenem irányulnak! Elég az hozzá, hogy emiatt az egész miatt újfent a menekülés mellett döntöttem, amint sikerült lehámoznom magamról a piócaként tapadó göncöt. Ember, nem tudjátok, mennyire nehéz kibújni egy olyan jelmezből! Komolyan, mintha ragasztóval tették volna fel rám, még mindig érzem magamon a szorítását itt-ott.
De ezek az emberek veszélyesebbek ám, mint hinnétek! Az egész banda rosszabb, mint egy börtönőrbrigád! Most, hogy belegondolok, lehet, hogy szánt szándékkal tartanak itt és egy szép napon fel akarnak használni Soul Society vagy Urahara ellen, elvégre én nélkülözhetetlen vagyok, ha harcolni kell… A menekülési tervemet ez a veszedelmes bagázsia hiúsította meg, szokás szerint. Éppen csak lejutottam a lépcsőn, ami lássuk be nem éppen könnyű feladat, ha az ember úgy néz ki, mint egy plüssoroszlán, ráadásul rettentően oda kellett figyelnem arra is, hogy ne vegyenek észre, és persze még véletlenül se kerülhessek kellemetlen helyzetbe, amikor nagy rohangálás támadt, nekem pedig hanyatt kellett dobnom magam, nehogy feltűnjön nekik, éppen szökni készülök. Borzalmasan megalázó helyzet már ennyiből is. Ez az alattomos bagázsia pedig nem átallott átfutkorászni mesés habtestemen – és hogy még rosszabb legyen, mindezt nadrágban, esélyt sem adva istenségemnek a mennyekbe való betekintésre. Szerintem ez azért már mindennek a teteje, hogy engem így figyelmen kívül hagyjanak! Bosszankodtam is magamban miatta, de ha tudtam volna, milyen megalázás vár rám ezek után, talán még örültem is volna ennek az egésznek.
Még így is pont jó helyen voltam ahhoz, hogy lássam, miféle betegeket hoz a mentő. Láss csodát, a gyönyörűségek netovábbja is ott feküdt. Oh, a lélekcukorka is elkezdett bennem kalapálni, amikor megláttam. Olyan szépséget még nem láttam életemben, és mellkastájt is maga volt a megtestesült földi paradicsom. Akkor és ott kicsit meg is feledkeztem magamról és felálltam, hogy megközelíthessem a szépséget. Elvégre egy nőt egy plüssoroszlán bármikor felvidíthat, különösen, ha olyan lenyűgöző és isteni, mint én. De ekkor ismételten felhangzott az a jól ismert, ördögi lábdobogás, amitől eszembe jutott, hol is vagyok. Ismét a hátamra dobtam magam, és igyekeztem annyira ártatlan fejet vágni, ami a korlátozott mimikai képességeimből csak lehetséges volt. Ám mindez mit sem segített, hiszen életem legfőbb megkeserítője észrevett, és azonnal meg is jegyezte, hogy már megint lekerült rólam a habi-babi öltözet. És mégsem számított ez az egész, mikor nem felvitt az emeletre, hanem arrafelé indult el isteni személyemmel, amerre korábban azt a gyönyörűséges angyalkát szállították el. Már épp kezdtem reménykedni, hogy végre szerencsém lesz, és életem megkeserítője valami jót is tesz velem. Azonban ez az álom hamar szertefoszlott, mikor egy apró kölyöklány szobájába ment be velem, és megláttam, hogy az ágyon tényleg egy lurkó fekszik. Azonnal összetört bennem minden, és úgy éreztem, elhagy minden élet, amit a lélekcukorkám biztosít. Egy világ pusztult el a szívem mélyén, mert nekem igenis van olyanom.
A legfőbb kínzóm ezúttal is zseniális módszert talált arra, hogy szenvedéseimet a Kurosaki-házban maximális mértékben fokozza. Ahelyett, hogy egy újabb hercegnős ruhakölteményt aggatott volna rám, odaadott a kislánynak, akinek természetesen azonnal sikerült kiszorítania belőlem a szuszt. Ezer szerencse, hogy a lélekcukorka stabilan volt bennem, mert lehet, kiköptem volna a birkózókat is megszégyenítő szorításban. Bár így jobban belegondolva, akkor épp átkoztam emiatt a narancsfejű ördögöt, mert ha ténylegesen és szó szerint is el tudott volna hagyni a lélek, legalább nem kellett volna a levegőért küszködnöm. Sokat kellett szenvednem, mire végül enyhített a szorításon, és az oldalára fordult velem. Ám megpróbáltatásaim még mindig nem értek véget. Gondoltátok volna, hogy egy lány, még ha icike-picike is, nyitott szájjal alszik? Oh, magasságos, arról sem lehet fogalmatok, mennyire kellemetlen tud lenni, ha az ilyen menő plüsstest teljesen átázik, miközben a hálótárs kényelemesen húzza a lóbőrt. Azt hittem, végem van, meghalok, belepusztulok ebbe az egész szégyenletes helyzetbe, és a kínzások valaha volt legkegyetlenebbikébe.
El is kábulhattam egy időre, mert mikor magamhoz tértem, ismét a legfőbb kínzóm szobájában találtam magam, ráadásul egy sokkal-sokkal habos-babosabb ruhakölteményben, mint először, és mindennek tetejében, rózsaszínben! Az az álnok, ördögi kínzómester! Fogadjunk az egészet csak azért találta ki, hogy ellenállás nélkül rám adhassa ezt a förtelmet! Hogy erre nem jöttem rá korábban... Az a lány egy ördögi zseni.

Lassan rágtam a számban lévő falatot, szemüvegemen megcsillant a napfény, ahogy tekintetem elidőzött Orihime csodálatos egyenruháján, ami a még csodálatosabb kebleit fedte. Legszívesebben előrevetültem volna, hogy arcomat a halmok közé temetve szívjam be az illatát, de túl sokan voltak körülöttünk. Ráadásul Tatsuki is itt ült, aki lovagként őrizte Orihime tiszta ártatlanságát, amit olyannyira szerettem, így egyenlő lett volna a kínhalállal, ha most rohamozom meg. Aztán előhúzott egy bentos dobozt, ami valószínűleg az egyik különleges specialitását rejthette magában! Ó, ha csak egyszer kóstolhatnám!
- Valaki egy kis babkrémes felfújtat?
Közben mosolygott, és olyan édesen oldalra hajtotta a fejét! Lehetetlen volt ellenállni, mintha csak mágnessel magához rántott volna, úgy kúsztam felé a levegőben, persze nem csupán a bentohoz, hanem gyönyörűséges domborulatai felé is, ám fájdalom nyílalt az oldalamba, ahogy egy pankrátort megszégyenítő fogással a földre tepertek.
- Ne is álmodj róla, Chizuru! - Hallottam Tatsuki hangját, persze már a fájdalom pillanatában tudtam, hogy vágyam beteljesületlen marad. Miért ilyen erős lány létére? T.T Mért nem Orihime vetül így rám? Tőle azt is elviselném, hogy fájdalmat okozzon!
Bánatosan baktattam később hazafelé, hiszen megint megakadályozták tiszta és nemes szerelmem beteljesülését, pedig biztos vagyok benne, hogy szívem választottja is viszonozná érzéseimet, ha Tatsuki nem állna közénk! Ezek a gondolatok kavarogtak bennem, meg persze a gyönyörű kerekségek emlékképei, nehéz is lett volna másra gondolni. Átvágtam egy sikátoron, ami félhomályba burkolózott, de mindig erre mentem haza, és sosem történt semmi, így rövidebb volt az út. Aztán, mintha valami árnyat láttam volna magam mellett elsuhanni, hirtelen megfordultam, de nem volt ott semmi. S akkor megéreztem egy puha kezet, ami számra fonódott, s mintha valami a vállaimon állt volna. Elfogott a félelem, hogy ezzel vége az életemnek, s tiszta szerelmemnek! Bár csak elmondhattam volna, bár csak érinthettem volna! Most egy férfi áldozata leszek, mert tudtam, hogy csak a férfiak olyan gyávák, és alattomosak, hogy gyengébbeket bántsanak a sötét utcán. Nem véletlen rajongásom az üde, és ártatlan Orihiméért! Sosem tenne ilyen aljas dolgot, mint ez!
- Ha jól viselkedsz, nem esik bántódásod!
Hallottam fülemben a hangját, ami mintha a földalol kúszott volna fülembe, olyan sötét és félelmetes volt, éreztem az öblítő illatát, ami elég furcsa volt, mert anyukám is ezt használta a mosáshoz.
- Nem leszek másé, csak Orihiméjé! – Sikoltottam, és mindenre elszántan, a rám fonódó kézre fogtam, és előre rántottam a vállamon, hogy csak úgy csattant!
Vagyis csattant volna, ha ember lett volna, de inkább valami állatra hasonlított, és csipogott esés közben, mint egy plüss figura. Mi a fene lehet ez?! Lehajoltam, hogy a tehetetlenül fetrengő valamit jobban szemügyre vegyem, de nem kívántam hozzá érni, így egy mellettem lévő bottal piszkáltam arrébb a sárga halmot.
- Ne böködj, buta li…
Mondott volna valamit, de úgy megijedtem, hogy jó alaposan megtapostam, nehogy már felkeljen, és bánthasson. Elvégre nem tudhattam mi is az a furcsa szerzet, akár valami aberrált kísérletének az eredménye is lehetett!
- Szállj le rólam! – Hallatszott visszafojtott hangja, elvégre arccal a betonba beszélt.
- Mért tenném? Az előbb még te akartál bántani! – Tapostam tovább.
- Segíteni akarok!
- Ugyan miben? – Álltam meg, de lábam nem vettem le róla, hiszen lehet, hogy csak át akart verni.
- Hogy imádatod végre viszonzásra leljen!
Elgondolkoztam, valóban egy beszélő plüssizé tudna nekem segíteni? Bár a jelenlegi helyzeten rontani nem ronthat, elvégre csupán meghallgatom, mit is akar, és ha képtelenség, akkor egyszerűen odadobom egy kóbor kutyának. Vállat vontam, és arrébb álltam, hogy fel tudjon tápászkodni. Megrázta poros fejét, meg köhögött egy sort, majd megszólalt.
- Én vagyok a nagy Kon~sama, aki az elesett lányok legnagyobb védelmezője! – Vágott be egy szerinte hős pózt, szerintem pedig valami shonen mangából kilesett marhaságot, de csak a szemem forgattam, hiszen tőlem sem tudta megvédeni magát, nem még másokat. – Vigyázz hitetlen, mert nem vezetlek el a hőn áhított szüzed szívéhez!
- Jól van, jól van, csak mondd, mit szeretnél?
- Nos, van egy tervem, amivel mindketten jól járhatunk. Én, a nagy Kon~sama megosztom veled zsenialitásom, és elérjük a hőn áhított dekoltázst! – Csillannak fel szemei, de egy ütéssel elhallgattatom.
- Azt sosem érintheti hozzád hasonló tisztátalan férfikéz! – Morogtam, és éreztem, hogy a dühtől lüktet egy ér a homlokomon.
Mi az, hogy egy efféle söpredék akar az én istennőmhöz hozzáérni? Már az is bűn, hogy ránézett, és egyáltalán mert ilyesmit gondolni! Lehet, egyszerűen csak fülön kellene csípnem, és vinni az első kóbor állatnak, had játsszon vele.
- Vagy megosztod velem tökéletes tervem jutalmát, vagy sosem nyered el! – Fonta össze mellkasán plüsskarjait, s felhúzta orrát.
Mégis mit képzelt, hogy megosztom vele Orihimét? Ő vagy csak az enyém lehet, vagy senki másé! Mérgemben meg is ragadtam az undok kis valamit a fülénél fogva, mire irdatlan kapálózásba és óbégatásba kezdett.
- Azonnal tegyél le, ott gyenge a varrásom, még letéped a fülem!
Ilyen, és ehhez hasonlóakat sipákolt, de teljesen átszellemültem, így meg sem hallottam, csupán az én drága szerelmem által kifejlesztett baseballgolfban szerzett dobótechnikám csillogtattam meg. A fülön csípettet egy egyszerű mozdulattal labdává nyomorgattam, majd térdem felhúzva dobópózt vettem fel, és lendületet véve kilőttem az álnok plüssfigurát. Csak úgy csillant a horizonton, ahogy tovarepült.
- A nagy Kon~sama ismét felsült!
Kiáltása csak távolodón hallatszott, de nem is érdekelt, már csak Orihime képe lebegett a szemem előtt, akit megvédtem egy perverz plüsstől, egy igazi hős vagyok! Szinte repültem hazáig, ahol az Orihime szentélyem már várt, és elmeséltem neki, hogy védtem meg tisztaságát, és becsületét, aminek jutalmát majd másnap személyesen is behajtom! Persze, ha Tatsuki nem lesz a közelben…

Randevú Rangikuval

Gondolná azt a szerencsétlen félnótás, megütötte a főnyereményt, mikor új osztálytársa, Rangiku-san igent mondott felkérésére. A terv egyszerű, közösen elmennek a városba, és jól érzik magukat. Semmit sem ronthat el.
Fel se tűnik neki, hogy már percek óta ugyanazt a pontot figyeli a hadnagyon, s bármennyire is szemezik velük, azok sehogyan sem változnak szemekké, még se bírja levenni a tekintetét róla. Talán fel se figyel arra, hogy randevúpartnere mi mindenről beszél ellene. Vagyis... néha igazán megpróbál koncentrálni, s aházik, ha éppen úgy tartja kedve, hogy még se tűnjön annyira tökkelütöttnek, mint amennyire ő igazából az. Végtére is, ez az ő szerencsenapja, és kivéetesen Ő fog kihagyni másokat valamiből, amiben Ő érzi jól magát! Mindig is gyanakodott arra, hogy Ichigoék csinálnak valamit, amibe nem akarják, hogy beleüsse az orrát, erről pedig azóta, hogy a múltkor csak úgy leléptek az angol óra kellős közepén, egyenesen meg van győződve. Nem csoda, hogy a tanárok is ki vannak bukva rájuk, ráadásul még Ishida is velük tartott, pedig emlékszik, hogy régen szóba sem álltak egymással. Nem épp az iskola éltanulójától várna ilyesfajta viselkedést. Így jobban belegondolva talán már nem is bánja annyira, hogy kihagyják őt a mindenféle dolgaikból.
- Na és akkor látnod kellett volna az én Hitsugaya taichoumat! Ott állt az ajtóban, összeborzolt szemöldökökkel és leszegett fejjel, és pirongatott az ajándékok miatt! Vagyis azt hiszem, az ajándékok miatt. Talán csak nem volt dühös. – a további magyarázásra már sikerül felkapnia a fejét, meglátszik rajta, kurvára semmi fogalma nincs arról, hogy miről is volt szó. Vagyis talán rémlik neki, hogy valamit vásárolni jöttek, de hogy pontosan mit, és hogy miért, már nem igazán jutott el tudatáig. Túlságosan ledöbbentette őt az a tény, hogy az új osztálytársa eljött vele randevúra. Pedig csak fogadott Mizuiroval, hogy úgy sem meri megkérdezni... Hát pedig ő megmutatta neki, hogy mennyire meri! Ezúttal pedig ő az, aki kihagyhat másokat a dolgokból.
- Hát, ez fantasztikus... mármint... – hebeg-habog szerencsétlenül, a vége pedig elfojtott, kínos kuncogásba torkollik át. Talán össze kéne szednie magát! Nem állhat úgy Mizuiro elé, hogy nem volt közte és Rangiku-san között semmi! Még a végén őt is elhappolná előle, mint azt általában teszi.
- Hát még ha láttad volna! Nem is tudom, mikor jött a legjobban zavarba, amikor az orra alá dugtam az ajándékát, vagy amikor Hinamori-chant tuszkoltam elé. Szegény úgy meg volt szeppenve, azt se tudja, mit kezdjen magával. – folytatja a további rizsázást, azonban be kell vallania, az egészből gyakorlatilag egy mukkot nem fog fel. Kezd egyre elkeseredettebbé válni a helyzet. Bár valami rémlik, mintha arról a fehér hajú, másik új osztálytársukról lenne szó. Nem úgy volt, hogy ezek nem ismerik egymást?
- Pedig mennyit készültünk erre a napra! Az egész Nőegyletet riasztottam, a brigád pedig nekiállt annak, hogy a lehető legtöbbet hozzuk ki belőle. Persze hiába akadékoskodtam, nem engedte, hogy legalább kibontsuk a haját, egyáltalán nem áll jól neki. Pedig még Nanao-chan is megfogadja a divattippeimet! Attól a sok utálatos munkától olyan nyúzottnak tűnt, az iszappakolás viszont tíz perc alatt helyrehozta. – fel sem tűnik neki, hogy már egy üzletben nézelődnek, azaz ő inkább újra csak nézelődik, és próbál fülelni arra a szövegre, amiből egy árva mukkot nem ért. Pedig neki is megvan ám a beszélőkéje, de be kell látnia, mindig van valaki, aki még rajta is túltesz, ha dumálásról van szó.
- És nézd meg ezt a nyuszis bügrét, hát nem éééédes? Eszembe jut erről, amikor kislány koromban eltörtem anyám kedvenc tányérját, de nem akartam, hogy haragudjon rám, tudod, hogy megy ez, az anyák már csak ilyenek... – hallgatja tovább a végtelenségig a beszámolót Rangiku-san múltbéli emlékeiről és szépségápolási tippjeiről. Gyakorlatilag már meg se próbálja megkeresni azt a bizonyos elveszett fonalat, hiszen annyira felesleges. Ha meg mást nem, azt bizonyára elmesélheti Mizuironak, hogy már ismeri a bőrápolás minden csínyját-bínját.

Egy teljesen átlagos napnak indult ez is. Hueco Mundo-ban szokás szerint a Hold fénye világított be mindent, és csak négy alak sziluettjét lehetett látni a félhomályban. A homokban Harribel és három fracción-ja ült, és elmélkedett az univerzum nagy dolgain. A központi téma természetesen, mint mindig most is az volt, hogy mi lehet pontosan Aizen terve, és az mit akar az arrancar-okkal.
- Szerintem hagyjuk itt a fenébe. Már fél év eltelt mióta idejött, de még nem történt semmi. – Mila Rose nem tűnt épp türelmesnek, de felettese egy legyintéssel elnémította.
- Minden ki fog derülni idejében. – válaszolt Harribel.
- Igaza van. – kontrázott Apacci. Az Espada végig nézett fracción-jain, akik rögtön elnémultak, Tudták, hogy jobb nem tovább feszíteni a húrt. Mielőtt folytathatták volna a beszélgetést, fura érzés fogta el mindannyiukat. Magas lélekenergiával rendelkező egyének készültek behatolni Hueco Mundo-ba nem is olyan messze az arrancar-októl. Hamarosan egy garganta nyílt meg, amin át egy számukra ismeretlen arrancar lépett át, a nyomában egy seregnyi másik emberrel, akik kamerákat, papírt, jegyzet füzetet, mikrofonokat és tollakat is hoztak.
- Ez meg mi? – kérdezte Sung-Sun. Senki nem válaszolt, ám ahogy meglátták a négy arrancar-t, már le is csaptak rájuk. A riporter sereg senkit és semmit nem kímélve rohant oda hozzájuk.
- Hogy hívják? Hányas számot viseli? Maga Espada tag? Milyen a fracción-ok élete? Megmutatná kérem a resuracción-ját? – csak úgy záporoztak a kérdések, és nem tudták, hogy hirtelen hova kapják a fejüket. Az egész helyzet teljesen értelmetlen volt. Hátráltak pár lépést, szinte egyszerre, de a riporter sereg csak nem akart leszállni róluk. Végül úgy döntöttek, hogy futásnak erednek. Hátat fordította, egy sonido-val megnövelték a távolságot, majd futva indultak Las Noches irányába.
- Láttátok? Sonido-t használtak! – szólalt meg az egyik riporter, és szinte minden kamera felvette, a többi pedig lejegyzetelte az élményt és a gondolatait.
Ahogy Harribel és fracción-jai elérték Las Noches épületét, rögtön jelentést tettek Aizen-nek, aki nem volt túl boldog a hírtól.
- Egy csomó riporter próbál meg interjút kérni. Mi a fene ütött ezekbe? – kérdezte a harmadik Espada. Aizen nem válaszolt, csupán hümmögött egyet a trónjáról, majd Gin indult el Grimmjow-val és Harribel-lel, hogy megnézzék mi folyik odakint. A riporterek már elérték a város határát, és ez nem tetszett senkinek. Gin szeme tágra nyílt, Grimmjow pedig, ahogy lenni szokott, már készen állt arra, hogy egy Cero-val elsöpörje mindet. Harribel még idejében visszafogta, amit a hatodik nem igazán értett.
- Mindjárt ide érnek! Nem ezért siettetek ide? – torkollta le Espada társát. Harribel bólintott, de már késő volt. A riporterek két frontos „támadást” indítottak Las Noches ellen, és egy részük Aizen tróntermébe szabadult be, és próbálta meginterjúvolni a királyt, a másik pedig az arrancar-ok részlegébe „tört be”. Néhány firkász megtalálta Starrk-ot, aki az ágyán fekve, félálomba válaszolt a feltett kérdésekre, bár a válaszok fele sem fedte a valóságot. Egy forgató csoport épp Yammi elől rohant el, ugyanis a décima nem nézte jó szemmel a betolakodókat, és a rámenőseket. Néhány bara-val alájuk pörkölt, így azok kénytelenek voltak futni.
- Mégis mit képzeltek?! Csak úgy megzavarjátok az arrancar nyugalmát? Jobban jártok, ha nem dühítetek fel! – mikor már elege lett az üldözésből, visszafordult, hogy folytassa, amit abba hagyott. Egy újabb szobából egy riporter és egy operatőr repült ki, és csapódott a falnak. Ulquiorra lépett ki az ajtón.
- Nem értem, hogy ezek mit keresnek itt. – mondta szokásos unott hangján. Az operatőr, amit csak tudott felvett. Egy firkász újra megtalálta Harribel-t, és megint azt akarta, hogy mutassa meg a resuracción-ját. Harribel elővette a Zanpakutoja-t, és a tompa felével jól fejbe kólintotta a firkászt, aki bár fájlalta a fejét, nem akarta feladni a lehetőséget.
- Milyen paranccsal oldja fel? Mik a képességei? Hogy néz ki a kiengedés után? – zúdította ismét a kérdéseket. A nagy lármára Tousen is megjelent.
- Mi ez a zaj? – kérdezte két ásítás között.
- Nézzétek, ott jön Tousen Kaname! Mondja, maga tényleg egy hollow-shinigami hibrid? Milyen érzés ekkora erővel rendelkezni? Ezen kívül képes vaizardként is viselkedni? – nagy szám lehetett, de senki nem értett, hogy honnan tudnak mindenről és hogy miért vannak itt.
- Magának van Bankai-a? Miért árulta el Soul Society-t? Mi a terve a jövőben? – Aizen-t is megtalálta az egyik riporter. Elég rámenősek voltak. Alig kaptak a kérdéseikre választ, mégis boldogok voltak, hogy itt lehettek. Aizen előhúzta a Zanpakuto-ját, és a riporterek mindegyikének elkerekedett a szeme.
- Vegyed, egy kockát se hagyjál ki! – mondta az egyik az operatőrének, aki teljes katarzisba esett, hogy láthat egy igazi Shikai-t. Ám csalódniuk kellett, mert semmi nem történt. Minden ment úgy, ahogy eddig.
- Hé, nem történt semmi. – türelmletlenkedett az operatőr.
- Valóban? – kérdezte egy hang a háta mögül. Ahogy oda nézett, rögtön látta, hogy mindenki, arrancar-ok és a három shinigami is ott áll mögötte, egy kupacban.
- Ezt meg hogy…? – rögtön oda fordította a kamerát.
- Na elég volt mára, jobb lesz ha eltűnnek, mielőtt még eldurvul a helyzet. – szólt Gin, majd erre a kijelentésre megjelent Yammi, és egy újabb adag Bara-val ajándékozta meg a riportereket, akik jobbnak látták lelépni. Las Noches és Hueco Mundo rendje pedig visszaállt a szokásos kerékvágásba.