Shunsui, Kenpachi, sake és a kihagyott kapitányi gyűlés esete

Tegnap? Nem biztos, a lényeg, hogy nem régiben figyelmeztetett Nanao-chan, hogy lassan elérkezik a szokásos évi kapitányi gyűlés ideje. Éppen… elmélkedtem a kapitányi irodámban, bár Nanao-chan biztos azt mondaná, hogy lustálkodtam, mikor a kedves bejött, hogy szóljon, hogy ideje indulnom. Én is így gondoltam, hogy ideje indulnom, hiszen elfogyott a sake-m az irodában, és jó lenne pótolnom, ezért a tőlem telhető gyorsasággal felkeltem, s indultam.
- Igen, már megyek is, Nanao-chan! ^^ – Intettem neki vissza az ajtóból. Mikor már elhagytam az osztagom bázisát, s indultam a kocsmába, olyan sejtésem támadt, hogy nem ugyan arra gondoltunk, hogy hova megyek. Viszont ez csupán futólag merült fel bennem, így tova is szállt. A Nap vidáman ragyogott felettünk, enyhe szellő tette igazán kellemessé a napunkat. Mindenhol csend volt, s békesség. Megfelelő hangulat és idő volt sétára. Az utak üresek voltak, úgy tűnt csak én használtam ki a kellemes időt arra, hogy sétáljak. Viszont az is igaz, hogy én sem élveztem sokáig, hiszen lassan elértem a kocsmát, s kivel találkoztam, nagy meglepetésemre? Kenpachival. Nem volt sok ötletem, hogy mit kereshet errefelé, hiszen Kurosaki-kun nincs itt Soul Society-ben, szóval bizonyára ő is a kocsmába tart. Ezt a gyanúmat ő maga erősítette meg azzal, hogy meghívott egy sake-ra. Mivel úgy is sake-zni szerettem volna, valamint nem volt semmi sürgős dolgom, ezért elfogadtam a meghívását. Az egy sake-ból vagy egy-két tucat kerekedett ki, s így már napnyugta után voltunk, mikor mind ketten már úgy döntöttünk, hogy ideje távozni.
Éppenséggel hazafelé… haladtam a furcsa domborzati viszonyoknak engedelmeskedve – meg is jegyeztem fél hangosan, hogy erre az útra rá férne már egy karbantartás, mert így a rendes, munkájukat végző shinigamik nem tudják olyan jól végezni a feladatukat, ahogy szeretnék! Szóval ezen a rossz domborzatú úton haladtam, mikor egyszer csak a kedves, bájos Nanao-chan elöttem termet, mintha a földből ugrott volna elő.
- Oh! Nanao~chan! Csak nem éjszakai séta~? – Mosolyogtam rá, de mintha enyhe földrengés lett volna, kicsit dülöngélt körülöttem minden. A kedves Nanao-chan meg korholó hangon ~ Mindig olyan hideg velem. >.> ~ leszidott, hogy miért nem voltam a Kapitányi gyűlésen, amire mosolyogva csak visszakérdeztem. – Oh! Ma volt a kapitányi gyűlés? ^^”

Gondolj rám virág

Igazán üdítő látvány a Kuchiki birtok virágoskertje tavasszal. Nem csoda, hogy a Nőegylet megannyiszor megpróbált beférkőzni ide, de próbálkozásaik mindhiába, állandó kudarcot vallottak, amiért a nemesen született Kuchiki Byakuya különös odaadással gondoskodik annak épségéről, biztonságáról. Így volt csak lehetséges, hogy a gyönyörűséges cseresznyefák szélfutta szirmai töltsék be a birtokot, kellemes illatot árasztva magukból az akácok, íriszek és liliomok virágzása mellett.
Kuchiki Byakuya egy ilyen csodálatos tavaszi délutánt választotta ki magának pihenés gyanánt. Jól esett számára a természet adta remekek között való kis séta, a nehéz kapitányi és nemesi feladatok terhe nélkül. Minden lélegzetvételnél kiélvezte a beszippantott finom illatok sűrűjét, tekintetével pedig pásztázta a kis kerti tóra vitorlaként alászálló cseresznyefa virágszirmait. A kis bambuszból faragott csepegtető halk, kongó hangja tölti be a csendes, nyugodt helyet. Semmi és senki sem akadályozta abban, hogy gondolataiba révedjen, egészen a régmúltig visszamenőleg, amikor még Hisaneval sétált itt, ugyanezen a kövekkel kirakott, szépséges kerti ösvényen, az egyetlen gyengébbik nemhez tartozó hölggyel, aki felé gyöngéd érzelmeket táplált, szerelmet. A szerelemből azóta bánat költözött a szívébe, fájó, kínzó emlékként gondolván a vele eltöltött időkre.
- Letépek egy cseresznyevirágot és elküldöm hozzád, hogy emlékezz rám. – elevenedik fel gondolataiban a vers idézete, melyet még egykor neje mondott neki, eme öreg fehéren virágzó Sakurafa lombkoronája alatt. Szíve összeszorult, ahogy ez a drága emlék felelevenedtek benne. Következő lépése bizonytalanná vált, amelyet a külvilágban tett az előrehaladásért. Biztos tovább kell lépnie? Tovább tud haladni, egyedül? Képes rá, miközben ekkora fájdalom nehezedik mellkasára?
~ Fáj? ~ visszhangzott egy halk, kíváncsiskodó hang, a szívét szaggató emlékektől sűrű gondolataiban felszólalva.
~ Nem fáj. ~ felelt higgadtan, szemeit lehunyva, miközben elhessegette az emlékei legapróbb foszlányait is, melyek életre keltek benne egy ismerős helyzetből való vonatkoztatása okán. Hazudott vagy igazat szólt? Szíve majd megszakadt, ahogy kipréselte magából eme két szót, talán ezzel letagadva a lelkében őrzött igazságot.
~ Mit érzel? ~ fűzte tovább gondolatmenetét az előbbi suttogó, immáron hangosabban szólva. Nem úgy, mint az imént. Így sokkal inkább kivehetőbbé vált az érdeklődés tőle, akárcsak holmi második lelkiismeret szerepét betöltő benső hang.
~ Mindent és semmit. Egyszerre vagyok magányos farkas, aki titkait magában tartva járja élete kikövezetlen ösvényét és nagymacska, mely lecsapni készül az ellenségre, ki útjába áll. ~ újabb emlékek özönlöttek elé, amely a lehunyt szemén keresztül sokkal élénkebben, sokkal valósághoz hűbben látott, mintha ismét ott lenne és átélné ama múltbéli eseményt, mely előhozakodott benne. Így emlékeztetve önmagát az akkor tett nehéz döntésekre, a benső vívódásaira, a szívét szorongató kínzó fájdalomra.
Egyszerűen Kurosaki Ichigo akkoriban hihetetlenül felbolygatta egész Sereteit, s vele együtt az ő életét is, amikor szinte lehetetlennek bizonyuló módon betört ide, a Lelkek Városába. Olyan énjét csalogatta felszínre akkor, a most már Helyettes halálistenként számon tartott személy, amelyről még jómaga is megfeledkezett. Lábadozása során is sokat merenget ezen, meg még máson is…
~ Hová mennél? ~ újabb kérdés szakította félbe gondolatait, megtorpant, nem haladt tovább. A válaszon töprengett, pedig mélyen belül tudta, mi az igazság, mit kell mondania, mit kell mondania annak, akinek nyugodtan beszélhet erről, ki elől nem kell eltitkolnia semmit, az egyetlen élő, melynek elmondhatja féltve őrzött érzéseit.
~ Oda, ahová megadatik. Messze, messze, el innét, ahol szabadnak érezhetem magam. ~ felelte, s elméje már egy távoli táj üdítő látképét hívta lelki szemei elé. Hányszor vágyott el innét, oda, ahol nem nehezül rá semmi kötelesség, s azt tehet, amit csak szeretne. Senkinek nem tartozva magyarázattal, hogy mit miért tesz, és nem lenne vállára nehezülve egy egész osztag és nemesi-ház vezetése, mely között néha már – már fojtogatva érzi magát.
~ Mit gondolsz? ~
~ Hogy csak rab vagyok. Kötelességek tartanak pórázon, miközben fájó emlékeket eltaposva kellett házat építenem maradványaikból egy olyan világban, melyet csak mi, ketten ismerhetünk. ~ mélyet sóhajtva nyitotta ki a szemét, szürke íriszével a tó tükrét nézve a hídról, ahova lassú, emlékekkel fűszerezett sétája vezette. Újabb kínzó emlék tárul szeme elé, amely a tó felszínének enyhe fodrozásának visszatükröződésének játékból származott…
Ketten, Hisaneval álltak a hídon, akárcsak most, akkor is ott hullott a Sakura fa hópiheként alászálló fehér virágjai, s virágoztak a finom illatú hagymás növények is, kellemes aromával betöltve a kertet. Békés, idillinek tűnő pillanat volt ez, lelke mélye is megnyugodott a látott emléknek köszönhetően. De a múló pillanat elszáll, semmi sem tart örökké az életben, ahogy ez sem, híjába ragaszkodnak oly’ naivan hozzá.
Egy fehér apró cseresnyevirág szirom hullott a kéken ragyogó víz felületére szétlebbentve a múltbéli képet, hogy egy új váltsa fel fölmelegített helyét, ahol ő, egyedül, magányosan áll a folyón átívelő úton, tükörképét nézve, akárcsak most. Jobbját lassan a híd korlátjára vezette, gyöngéden rászorítva a fából faragott remekműre, mely már annyi mindent átélt, hogy talán meg se lehetne határozni a pontos számadatot hozzá.
- Kuchiki Taichou! Taichou! – éles hang térítette magához elméjében tett kalandjából. Egy sokkal élesebb, valósszerűbb hang az előzőhöz képest, mely tudat alatt beszélt hozzá. Ez a valóságból jött, s hamar ráeszmélt, hogy talán túlontúl sok időt is töltött álmai tengerén. Vitorlás hajóját éppen ideje volt visszaútra terelnie. Mély szusszanás kíséretében emelte higgadt, hűvös pillantását a nagyhangú hadnagyára, ki csettintésre rángatta vissza az igazság zord mezejére. Mennyire jobb is így, nem gondolván a gyászra, a bezártságra, melyet mélyen szívébe zárva érez.
- Elnézést, Kuchiki Taichou, de emlékeztetnem kell a gyűlésről, melyet Yamamoto Sotaichou hívott össze – fejet hajtva, szapora lélegzetvétellel adta át a lényeges információkat, leírt róla a sietség minden apró jele. - Legalábbis azt gondoltam, hogy jobb lenne, ha értesítem, nehogy elfeledkezzen róla. – tarkóját kelletlen mosoly kíséretében megvakarva fűzte hozzá gondolatait. Arcáról zavarodottság íródott le, ahogy a kapitány lélektükrébe nézett. Elbizonytalanodva helyezte súlyát egyik lábáról a másikra. Fejében megfordult ama gondolat, hogy talán nem volt túl jó ötlet megzavarni a nemest a pihenésben, s ilyen nyíltan kezelni ezt az ügyet.
Felelet gyanánt Kuchiki Byakuya csupán bólintott, természetesen tisztán emlékezett a késődélutáni programra. Bár arcán nem látszott, lelke mélyén örült, hogy hadnagya igyekezett gondoskodni arról, hogy ne felejtsen el egy ilyen fontos eseményt, még ha fölösleges is volt eme igyekezete és másra is szentelhette volna az idejét. De emellett irigy is volt, hiszen mily’ könnyen kifejezi más a lelkében tolongó gondolatokat! Mindig is szerette volna magának tudni ezt az adottságot, de elsajátítani lehetetlennek bizonyult számára. El kellett fogadnia hát a kegyetlen bezártságot, talán… jobb is így?
~ Elmondod neki? ~
~ Nem, ezt megtartjuk magunknak. Mert van, amit csupán egy letépett virág képes megérteni és az örökkévalóságig titokban őrizni. ~ zárta le gondolatmenetét, miközben elindult a lemenő Nap irányába a kapitányi gyűlésre, melyre meginvitálták. S többet talán meg se fordult fejében, hogy másnak beszéljen eme fájdalmas emlékekről, melyek minden tavasszal felötlenek benne, mert ott élnek lelkében örökké, míg lát, hall, s lélegzik. Kegyetlen körforgás, amelyek egy virágra gondolván ötlenek csak fel benne újra és újra, mindig, egy „nyugodt, s békés délutáni sétán”.

Nemu nyomában

A 12. osztag arculata Urahara Kisuke jóvoltából drasztikus változáson ment keresztül cirka 110 éve. Immár a Shinigami Kutatási és Fejlesztési Intézet épületei teszik ki az osztag barakkjainak jelentős hányadát, a létesítményekben pedig megannyi fehér köpenyes halálisten dolgozik Seireitei technológiai fejlettségének kivirágoztatásán. Temérdek furcsa figura szaladgál a folyosókon, de mind közül a legfurább most éppen magányosan állt egy félhomályba burkolózó labor közepén, ujjai pedig szélsebesen jártak az érintőképernyős holomonitoron. Ő a köpenyében is eltért a többi szorgoskodó shinigamitól, hiszen annak hátán egy méretes 12-es szám jelezte az illető rangját. A Juunibantai kapitánya, Kurotsuchi Mayuri... Festett arcát és aranyszínű szemét most kékes árnyalatba vonta a képernyő fénye, miközben az adatokon dolgozott, a terem néma csendjébe pedig csupán a számítógép által kiadott pittyegő hangok rondítottak bele. Ám ez a viszonylagos nyugalom nem tarthatott sokáig, hiszen ahogy mindig, egy tudós mindig talál valami kifogásolnivalót azon, amin éppen dolgozik. A férfi vonásai hamarosan már enyhe frusztráltságról tanúskodtak.
- Nemu. Nemu! - szólította meg érdes hangján hadnagyát egyszer, majd kétszer, ám felelet nem érkezett. - Mattaku! Hol van már megint az a semmirekellő, amikor szükségem lenne rá? NEMU! - A kapitány türelmetlen hangja továbbra is válasz nélkül visszhangzott a tágas laborban, így elégedetlenkedve forgatta a szemeit, miközben elmentette az adatokat, melyeken éppen dolgozott. Méltatlankodva fordított hátat a monitornak dolga végeztével és viharzott ki a teremből, miközben jó szokása szerint csak mondta a magáét.
- Tch... Minek tartom, ha nem végzi a feladatát?! Nem azért alkottam, hogy engedetlen legyen az urának! Miféle szemtelen viselkedés ez, hogy megtagadja a parancsomat?! Ez mindennek a netovábbja! Nemu! - háborgott tovább a folyosókon haladva, és közben rendületlenül szólongatta teremtményét. Eredménytelenül. Az előtérbe érve egyik tisztje kezéből kapta ki az aznapi beosztást, hogy lássa, mégis miféle képtelen ötlet vezérli a nőnemű lényt az engedetlenségre, és összeszűkült szemekkel futotta át a nevek és feladatok listáját.
- Nevetséges! Mégis ki adott neki ilyen primitív feladatot? Ezt a kutatást már régen le kellett volna zárni, triviális a levonható konklúzió, időpazarlás az egész! Te, gyere velem! - intett egy éppen arra lófráló szemüveges férfinak, kinek arcát szeplői tették fiatalosabbá annál, amilyen valójában volt. Míg kiszemeltje kezét-lábát majd' kitörte, csak hogy eleget tegyen kapitánya parancsának, addig Kurotsuchi visszanyomta a papírt azon tiszt kezébe, akiéből kivette, majd utat tört magának a felforduláson tanakodó beosztottjai között. Céltudatos, de nyugodt léptekkel haladt a részleg felé, ahol hadnagyának a beosztás szerint tartózkodnia kellett, ám a kísérletre kijelölt területen csak néhány a ranglétra alján küszködő beosztott lézengett feladatukat végezve.
- Yare-yare... ez meglehetősen váratlan fordulat. Úgy látszik még mindig túl magasak az elvárásaim vele szemben... Annyi baj legyen, nélküle is meg tudom csinálni az adatpótlást, noha nem járna mindez annyi vesződséggel, ha asszisztálni tudna... Te leszel az, aki segédkezik nekem helyette - fordult oda a halálistenhez, akit eredetileg Nemu pótlására szánt, ám nem ilyen értelemben, hiszen gondolatai között praktikusabb megoldásként szerepelt, ha az itteni munkáját veszi át a tiszt, és nem a sajátságos kutatásába rondít bele a kiszámíthatatlansági faktorával.
- Eto... taichou, örömmel segítek, de mi lesz az eredetileg kijelölt feladatommal? - kérdezett vissza a férfi óvatosan.
- Hmpf... értelmetlen kérdés, természetesen elvárom, hogy időre végezz a részfeladatoddal. Feltéve, ha... hm... nem, felejtsd el kölyök, ez elhanyagolható kockázat - felelte a kapitány hangosan gondolkodva. Az "áldozat" nem most kezdett az osztagban, így tisztában volt Mayuri kísérleteinek jellegével, nem csoda hát, hogy ez a két szó elég volt ahhoz, hogy kiverje őt a víz, és sápadtan tántorogjon osztaga első embere után. A félhomályos laborba visszaérve Kurotsuchi taichou a terem egyik eldugottabb részébe vezette a szerencsétlenül járt shinigamit. Számos tartály mellett haladtak el, melyekben felismerhetetlenségig roncsolódott testek lebegtek zöldes folyadékban. Csak annyit lehetett róluk megállapítani, hogy valaha humanoid lények lehettek, de hogy halálistenként vagy arrancarként lelték halálukat, ezt már olyan sötét homály fedte, mint azt a bizarr szerkezetet, ami előtt a kapitány megtorpant.
- Eto... ez a szerkezet nem tűnik túl biztonságosnak... taichou ^^" Biztosan rendesen funkcionál? - próbálkozott a tiszt elodázni a dolgot.
- Csend legyen! Nem adtam engedélyt a beszédre, tesztalany! Ez a kísérlet elengedhetetlen a kutatásom folytatásához, örvendj neki, hogy ilyen fontos szerepet kap egy magadfajta semmirekellő! Normál esetben csakis a legértékesebb példányok részesülhetnének ebben a kegyben, ám sajnos a szűk időkeret rákényszerít a kényszermegoldásokra. Mattaku... magyarázott szokása szerint hosszasan a tudós, majd kivételesen hosszú körmét használva intett az eszközzé degradált férfinak, sugallva a helyesnek ítélt cselekedetet számára. A szemüveges alak kelletlenül lépett be a szűkös fülkébe, Mayuri pedig néhány gomb megnyomásával lezárta a szerkezetet és feltöltötte azzal a zöld folyadékkal, mely a többi tartályban is látható volt. Közönyös arccal figyelte a fulladozni kezdő egyedet, nem értette miért pánikolt be. Ennek az anyagnak az összetétele megengedte, hogy lélegzés folyamán kivonható legyen belőle az emberi szervezet számára is szükséges oxigén. Ám hamar elveszítette érdeklődését a látványban, és inkább a monitor fel fordult, ahol új adatok jelentek meg.
- Souka. Omoshiroi! Nem is sejtettem, hogy egy közönséges shinigami ennyi értékes információval szolgálhat a kutatás szempontjából! Nemu! - szólította ismételten, reflexből a hadnagyot, ám az továbbra sem jelent meg apja oldalán, kivívva egy újabb elégedetlenkedő grimaszt. Eközben a szeplős halálisten teteme már kezdett hasonló állapotba kerülni, mint a többi tesztalanyé, a tudóst mégis alaposan meglepte, mikor visszapillantott a tartályra.
- Yare-yare, úgy tűnik a pánikérzet okozta rizikófaktor még mindig nem elég jelentős. Mennyivel egyszerűbb lenne, ha az emberi viselkedés is kifejezhető lenne primitív egyenletekben... - méltatlankodott a maszkos alak, majd néhány gombnyomással egy üres tartályba vezette át a tudomány újabb áldozatát, hogy aztán folytathassa a munkáját. Mindeközben pedig a labor másik felében egy priccsen egy határozottan csinos lány feküdt, édes álmát zavartalanul élvezve.
- Hai... Mayuri...-sama... - szólalt meg engedelmesen, újra felelve kapitánya hívásának. Úgy, ahogy az azt megelőző fél órában mindig, mikor a nevét kiejtették.

Yumichika és a szépség ára

Már megint nekem kell a taichou után takarítanom, nem hallotta még, hogy rend a lelke mindennek? Ez így egyáltalán nem szép és nem hagyhatom csak így ezt a kupacot. Mondjuk annak is már örülök, hogy legalább néha rászánja magát, hogy megírjon néhány papírt, különben biztos azt is rám sózná.
Úgy a legszebb, ha minden a helyén van, így nem bánom, hogy át kell cipelnem az iratokat az irattárba. A fukutaichoura ebben nem lehet számítani, hiszen folyton eltűnik és valahogy mindig a taichou hátán jelenik meg. Ha pedig ezzel foglalatoskodok, az esetek többségében a taichou mindig küldetésre küld. Nem tudná akkorra időzíteni, amikor már befejeztem?
Amikor meg egy ellenféllel kerülünk szembe, mindig Ikkaku akar megküzdeni vele. Nekem meg általában nem marad semmi vagy csak néhány hollowval kell elbánnom, akik olyan rondák, mint a támadásaik. Én nem csak egy szép pofi vagyok, én is ugyanolyan jól tudok harcolni, mint Ikkaku.
Ezért is jött most jól, hogy ezúttal egyedül küldtek ki, mert Ikkaku éppen felgyógyulóban van az előző harcából. Néha nem árt a változatosság, hiszen most nem lophatják el tőlem a legjobb ellenfeleket. Majd most megmutatom nekik, hogy mire is vagyok képes. Visszaérve első dolgom lesz, hogy eldicsekedek a győzelmemről, hiszen egy ilyen szépséghez, csak a győzelem passzol.
A küldetés közben összetűzésbe kerültem egy arrancarral, akivel elég jól meggyűlt a bajom, ami egyáltalán nem volt szép. Ezt nem hagyhattam annyiban, így arra vetemedtem, hogy használtam a kardom igazi erejét, aminek most semmi akadálya nem volt, hiszen a közelben nem tartózkodott senki, aki elárulhatta volna a taichounak vagy Ikkakunak. Talán csak egy okom lett volna, hogy ne használjam, az pedig az volt, hogy nem szeretem használni.
Végül minden jól ment és sikeresen kiszívtam ellenfelem minden reiryokuját, ami mint mindig, most is jó érzéssel töltött el. Nem az, hogy megöltem ellenfelemet, hanem amikor kiszívom néhány virágból a reiryokut, mindig úgy érzem, mintha újjászülettem volna. Ilyenkor mindig sokkal selymesebbé és csillogóbbá válik a bőröm is.
Bár nem szeretem használni Fuji Kujaku erejét, - igen direkt hívom, így mert már megint azt mondta, hogy ő a legszebb a világom, pedig ez nem is igaz, mert én vagyok az - mert kidou típusú, amit egy 11. osztagosnak nem szabadna használni az íratlan szabály miatt, de ennek is meg vannak a jó oldalai. Például ez, hogy a használata után mindig jól érzem magam.
Na, de most már megyek dicsekedni a taichounak meg Ikkakunak, hogy egy karcolás nélkül győzelmet arattam. Biztos irigykedni fognak rám, hogy ők nem harcolhattak ezúttal, én pedig igen. Legközelebb majd kétszer is meggondolják, hogy átpasszoljanak nekem egy ellenfelet.
- Jaj ne, letört a körmöm! - veszem észre hazafelé menet, így még sem egyből megyek a taichouékhoz. Előtte még elmegyek a fodrászhoz, mert a hajamat is már meg kéne igazítani. Utána átöltözök, mert a ruhámat is összekentem, aztán meg rendbe hozom a körmömet. A kárörvendéshez jól kell kinéznem, hiszen úgy hitelesebbnek fog tűnni.

A levél

A nap gyönyörű fénye világítja be a kevesek által látott királyi dimenziót. Talán ez az egyetlen hely mindhárom dimenzión belül, ahol a béke idillje, mintha örökké tartana. Természetesen katonák itt is vannak, hisz a királyi családon és a szolgákon kívül minden más lélek célja, hogy megvédje a királyi családot bármi áron.
Az ominózus város közepén, mely lakhelyéül szolgál az itt élő lelkeknek, egy hatalmas senkaimon áll, mintegy emlékműként, melynek feladata, hogy kapcsolatot teremtsen a Gotei 13 és a 0.osztag között. Valamikor régen talán szolgált más célokat is ez a kapu, viszont mára ez biztosan feledésbe merült Most viszont úgy tűnik, hogy a titokra hamarosan fény derül.
- Mindenki harckészültségbe. Akárki lép is át azon a kapun, rögvest öljék meg, nem számít, hogy micsoda! - adta ki a parancsot az oda gyülemlett shinigamiknak az egyik tiszt, miután a kapu bármi nemű előzetes jelentés vagy engedély nélkül működésbe lépett és kinyílt. A halálistenek kivont karddal vették körbe a hatalmas átjárót. A feszültség szinte tapintható volt a levegőben, hisz hasonló eset soha nem történt, és engedély vagy jelentés nélkül csak egyetlen módon lehetséges kinyitni a kaput. Az okennel.
Hosszú percek teltek el eseménytelenül. Végül egy boríték reppent ki a nyitott kapun, mely ezt követően rögtön bezáródott. Egyelőre senki sem mozdult meg, attól tartva, hogy ez csupán elterelés volt.
- Azonnal hívják ide Yamamoto parancsnokot. - adta ki a parancsot a korábbi tiszt, miközben a borítékhoz lépve felvette azt és megvizsgálta. Kemény, hófehér papírból készült, az elején pedig arany szín gyöngybetűkkel csupán pár szó volt írva: "A Lelkek Királya részére."

- Jelentést. - hallatszott az egykori főkapitány hangja miután a tiszt kíséretében megérkezett a halálistenek gyűrűjébe.
- Engedély nélkül nyílt meg a senkaimon. A szabályoknak megfelelően jártunk el, mint azt láthatja ön is, viszont senki sem lépett át a kapun. Ehelyett csupán ez az egy dokumentum érkezett a Királynak címezve. - nyújtotta át a borítékot. Ahogy korábban a tiszt úgy most Yamamoto is megvizsgálta.
- Rendben. Térjenek vissza az őrhelyükre és figyeljenek arra, hogy ha esetleg újból megnyílna a kapu. - megfordulva az öreg férfi sietősen hagyta el a helyszínt. A célja egyértelmű volt. A Lelkek Királyának a palotája.
Odaérve egy szolgáló a palota kapujában állva már várta és elvéve tőle a levelet távozott arra utasítva az őrparancsnokot, hogy várjon. Yamamoto tisztában volt a procedúrával, hiszen a Lelkek Királya még itt, a saját dimenzióján belül sem mutatja meg senkinek magát. Beszélni mindenkivel csupán írásban beszél, azt is valamelyik szolgálója olvassa fel, hogy még csak az írását se láthassák mások.
Kis idő múlva egy másik szolgáló jelent meg megkérve a férfit, hogy kövesse. Hosszú vörös, arany és fehér színekben pompázó folyosókon haladtak végig egészen addig, míg egy hatalmas ajtónál nem álltak meg. Az ajtó egy vörös színű fából volt készítve, rajta különböző mitikus és nem mitikus állatok faragványaival. A szolga mély levegőt vett, majd hozzáért az ajtóhoz. Pár pillanatig semmi sem történt, majd az ajtó magától kitárult. A szolga félreállva az útból engedte be az ex-főkapitányt.
A terem hatalmas méretekkel rendelkezett. Jó pár méterre az ex-kapitánytól volt egy pár lépcsővel ellátott emelkedő, aminek a tetején egy, vastag rizspapírból készült kis helyiség volt. A lépcső előtt pár lépéssel pedig egy ülőpárna pihent a földön.
A shinigami botjának a padlón való kopogása betöltötte az egész teret, majd a párnához érve letérdelt rá. A rizspapíron keresztül két árnyék látszódott. Az egyik minden bizonnyal egy szolga volt, míg a másik feltehetőleg maga a Lelkek Királya.
- Genryūsai Shigekuni Yamamoto. - lépett ki a kis helyiségből a szolgáló kezében egy feltekert tekercsel.
- Hai!
- A Lelkek Királya úgy határozott... - kezdett bele a szolga a tekercs tartalmának nyilvánosságra hozatalába, miután kinyitotta azt. - ... hogy az ügy, mely ma került napvilágra már nem a Lelkek Királyának a hatáskörébe tartozik, hanem Soul Society és a Gotei 13 hatáskörébe. Ennek értelmében a levél, természetesen a boríték nélkül, azonnali hatállyal Fujimoto Masayoshi főkapitány kezébe kell juttatni, ugyanakkor a levél feladói irányába mutatott tisztelet jeleként ön, Genryūsai Shigekuni Yamamoto, részt fog venni ennek az ügynek a lebonyolításában. A Lelkek Királya engedélyt ad önnek arra, hogy beléphessen a Királyi Könyvtár területére annak érdekében, hogy a küldetés sikeres elvégzéséhez minden szükséges információ a birtokába jusson. Mindemellett arra is jogosultságot szerez, hogy a levél tartalmát is megismerje. - ezeket a szavakat követve a szolga két papírost nyújtott át az őrparancsnoknak, miután elé sétált. Az egyik a levél, feltehetőleg másolata volt, míg a másik egy engedély.
- Ezek voltak a Lelkek Királyának utasításai. Távozhat. - közölte a szolgáló, majd összetekerte a tekercset .
- Értettem. - állt fel Yamamoto, majd egy mély meghajlást követően hagyta el a helyiséget. Kiérve egy másik szolga várta, akinek a feladata az volt, hogy elkísérje az őrparancsnokot a Királyi Könyvtárba.
Yamamoto egy teljes napot tölthetett a pergamenekkel, tekercsekkel bőven rendelkező helyiségben, hogy minden szükséges információt megszerezzen a küldetéssel kapcsolatban.

- Sotaichou! Genryūsai Shigekuni Yamamoto úr van itt a Királyi Testőrségből. - jelentették a főkapitánynak, majd ezt követően az említett személy lépett be a helyiségbe. Egy pillanatra kedves, nosztalgikus érzés töltötte el, viszont a küldetés tudatában ezt ki kellett zárni a a fejéből.
- Fujimoto-san, fontos ügyben járok itt... - hallatszott ki a teremből még ez a pár szó mielőtt becsukódott volna az ajtó teljes egészében.

KLAPP, KLAPP, KLAPP

A szandál talpa hangosan csattogva csapódik minden egyes lépésnél a zöldes járólapoknak. A senkaimon fehér fénye elvakítja az előtte várakozó tiszteket, el kell telnie néhány másodpercnek, mire látásuk kitisztul és képesek voltak jobban szemügyre venni az érkező hármast. Némelyikük arcán felismerés fut végig, többen össze is súgnak, aminek hatására eltéveszthetetlen grimasz kúszik vonásaimra. Elképesztő mennyi barom van még mindig a Gotei Juusantai soraiban, habár hazugság lenni azt állítani, hogy több, mint száz évvel ezelőtt ez nem ugyanígy lett volna. Kissé kényelmetlenül érintenek a figyelő szemek, talán nem áll tökéletesen a nyakkendőm? A gondolat hatására egy izzadtságcsepp jelenik meg halántékomon, nem szabad engednem az ilyesfajta ostoba feltételezéseknek! Ám egy kis igazítás sosem árt, ugye? Még mindig bámulnak… Lehet értelmi fogyatékosok? Nem túlzottan kecsegtető jelek.
- Te, Rose… - sandítok a bal oldalamon haladó vaizardra, aki ismét felvette azt a nevetséges gallért, aminek köszönhetően legjobban egy tarajos gyíkra hasonlít. – Biztosan jó ötlet volt visszajönni ide? Az a hülye Hiyori még megöli Lisát, ha túl sokáig maradnak kettesben… vagy fordítva!
Félreértés ne essék, egyáltalán nem hiányzik az az idegbajos csitri, csupán a raktár épségéért aggódom, eléggé megkedveltem azt a helyet, ráadásul minden bakelitlemezemet ott hagytam, egyelőre csak felmérjük a terepet, a beköltözéssel ráérünk később is foglalkozni. A bosszú ugyan nem sikerült annyira édesre, mint ahogy azt éjszakáról éjszakára suttogtuk szobánk sötétjébe, mégis az eredmény kétségtelenül ugyanolyan jól megfelelt mindenki számára. Aizent legyőzték, ezzel együtt pedig a borús fellegek is elhúzódtak Karakura egéről. Az öreg elég egyértelműen szokta kifejezni magát, ennek köszönhetően jobbnak láttam nem ellenkezni a felkínált lehetőség ellen, minek nyomán hárman ismét magunkra ölthettük a fehér haorit, betömve ezáltal a vezetőségen tátongó lyukakat. Mondanom se kell mennyire ironikus maga a helyzet, hisz’ egykoron rendes tárgyalást sem kaptunk, most pedig tárt karokkal fogadnak, mintha semmi sem történt volna.

DONG, DONG, DONG

Kopogtatásom a gyűlésterem ajtaján fülsértő, már-már követelőzőnek hat. A jelek szerint mi vagyunk az egyetlenek, akik még nem jelentek meg, habár értelemszerűen messzebbről is érkeztünk. Elégedetlen sóhajtás kíséretében toporgok tovább, mialatt fél szemmel megvizsgálom tükörképem a folyosó egyik ablakának üvegén. Eléggé furának tűnhet mostani frizurám, de esküszöm a főkapitány szakállában élő molysereg életére, hogy nem valamiféle őrült divathóbort! Éppen szokásos igazításomat végeztem fürdés után, a gramofonból pedig Loius Armstrong „What a wonderful world” című dala szólt, s valahogy teljesen képes voltam egyetérteni kijelentésével! Csakhogy, mint lenni szokott, a legmeghittebb pillanatot is képes darabokra zúzni egy papucsával hadonászó törpeboszorkány! Olyannyira megijedtem, egyetlen nemes mozdulattal negyvenöt fokos lejtőt nyisszantottam az aranyló fürtjeim által kialakított tökéletes sisak elülső részébe. Mind a mai napig keserűen maró könnyeket csal szemembe az emlék, egészen egyszerűen felért egy kisebb lelki csapással! Napirendre térni felette igazán sokáig tartott, talán napjainkban sem dolgoztam fel igazán, lehet sosem fogom. Gondolatmenetem közepette vágódik ki az impozáns ajtó, amin belépve régóta nem látott látvány fogad. A Tizenhárom Őrosztag kapitányainak köre ismét teljes lett!
- Yo, Jii-san! – vigyorodok el felvillantva szokásos mosolyomat, Jokert is megszégyenítő magasságokba emelve eme mimikai elemet. Mondanom sem kell, vidám köszöntésem nem talál túlságosan befogadó képes személyekre, habár az őskapitányok közül néhányan visszabiccentenek, mint például Ukitake taichou vagy Kyouraku taichou. A szokásos helyemet foglalom el a sotaichou bal oldalán, ekkép kerülhetek ismét szembe Unohana kapitánnyal, kinek mosolya évek óta változatlan: ^.^. Brr, a hideg is kiráz, mintha megröntgenezne a szemével! Úgy ér a felismerés, akár egy arculcsapás! Igazán keveset lehet ám tudni a Yonbantai vezetőjéről, s amennyire virágzik a plasztikai sebészet Soul Societyben, azon sem lepődnék meg, amennyiben egy ilyesfajta beavatkozást elvégzett volna önmagán. Jobb lesz figyelni!

HUSS, HUSS, BAMM

Erős lendülettel szánkázik vissza mögöttem a rizspapír tolóajtó, kicsit talán jobban meglöktem, mint ahogy azt először gondoltam. Nyakamat behúzva nézek körbe a helyiségben, ahol természetesen senki sem tartózkodik rajtam kívül, s miért is tennék? Ez a kapitány privát szobája! Mimi… Mema… Mumu… Momo! Igen-igen, szóval Momo, az új hadnagyom szerint az áruló minden ingóságát elszállították innen és az elfúló sírós hangból következtetve azon sem lepődnék meg, ha a kicsi lány mindent elspájzolt volna magának otthonra! Gáz! Mondanom sem kell, nincs túlzottan ínyemre, hogy pont nekem kell pátyolgatni Szemét Sousuke kikosarazott barátnőjét, de hát nincs mit tenni, nem válogathatok, hiszen én tértem vissza pillanatnyi tébolyomban ebbe a viperafészekbe, s nem ő. Szerencsére ezúttal már kötöttem életbiztosítást az Ichibantainál, ha meg is halok, következő életemben legalább dúsgazdag leszek, haha! Tényleg nem hagytak hátra semmilyen tárgyat, habár máskülönben egyazon lendülettel repült volna a kukába a dolog, ezért nem is baj ez annyira. A falak ízléstelen színével azonban senki sem foglalkozott, sokkal jobban bejönne mondjuk valami sárga, vörös csíkokkal! Pont, mint a nyakkendőm! Egy-két poszter is elférne a kedvenc zenészeimről, lévén nem mindenki mondhatja el magáról a tényt, mely szerint a jazz legendáival tölti idejének nagy részét egy helyiségben.
- Mit is kéne csinálnom? - vakarom meg szebbik felem feltéve eközben a költői kérdést, egyedül álldogálva a helyiség ajtajában. Hirtelen ötlettől vezérelve vetődök be hassal előre, fájdalmas csattanással érve földet. - Min’járt más!
Jó-jó, kamuztam, kicsit tényleg hiányoznak az otthoniak, de ez csak múló honvágy, hamar tovaszáll, amint rendesen belaktam a helyszínt. Amúgy is kicsit forró a hangulat odaát, Hachi volt az egyetlen, aki megdicsérte az új hajamat és ez asszem aggodalomra adhat okot. Most komolyan ember, pink haj, aztán meg ez?! Nem oké, nagyon nem az! Szegény Love, néha együttérzéssel fogok gondolni rá, amikor épp nem röhögöm szét a fejem „meleg” helyzetének gondolatán. Legszebb öröm, a káröröm, ahogy a mondás tartja, s ezzel tökéletesen egyet tudok érteni!

TAPS, TAPS, TAPS

Ennyi év után sem sikerült eltévedni a Gobantai barakkjai között, ennek hála különösebb megerőltetés nélkül jutottam el az osztag főterméig, ahol már rengeteg ember zsúfolódott be. Kíváncsi vagyok mi folyhat odabent, ezért lábujjhegyre állva igyekszem átlesni két nagydarab alak válla fölött, nem sok sikerrel. Biztos várnak valakit… Lassan csikorognak a fogaskerekek, beletelik néhány percbe, mire megfejtem a csődület okát! Ó! Egy parti és csak nekem?! Úgy gondolom ezért megérdemli Momo, hogy beírjak neki majd egy piros pontot a képzeletbeli érdemfüzetembe, de ettől függetlenül sajnos nem fogom megfosztani a „fura csaj” titulustól, ahhoz még teperni kell, úgy ám! Az élet megtanította keményen, mindennek ára van, a rossz döntéseknek pedig szívás a vége, szóval mindenki gondolja meg kétszer, kinek a pázsitjára piszkít! Persze csak képletesen értem, Komamura taichou!
- Üdve! – kurjantom el magam erőteljesen, aminek hatására a két marcona alak rohamtempóban piszkít a gatyába. – Yare-yare, nem kell az ijedtség, én vagyok az, a főnök, na de nem az apacsok törzsfőnöke, bár régen nekem is olyan hajam volt! A nevem Hirako Shinji, a régiúj kapitány személyesen!
Úgy vélem indításnak egészen erős a fellépésem, talán kicsit túl is lőttem a célon, viszont legalább biztos nem fognak elfelejteni egyhamar! Gond egy szál se, van pár remek viccem a quincyről, a bountról és a módosított lélekről, akik bemennek egy kocsmába és akkor ott történik valami valakivel, ami után az egyikük betöri a széf ajtaját… Várjunk csak… Hogy kerül egy széf az ivóba? S mivel törik be? No, sebaj, akkor mesélek néhány anekdotát arról, miképp vertük szét közösen az előző vezérüket, biztosan örülni fognak!