Talán nem is lényeges, mi az, mely erre a helyre vezeti őt. Talán azok a legendák, melyek ezt a helyet nevezik meg forrásuknak. Talán azok az emlékek, melyek a dzsungel sűrűjében segítenék őt tájékozódni. Talán csak az a tömény szag, mely egy magasabb rendű létforma, talán egy erősebb adjuchas táplálékával kecsegteti őt. De talán nem is lényeges. Az ő elméjén már akkor erőt vesz a táj szépsége, amikor még csak az erdő sűrűjébe sem lép.
Nem tehet róla, imád adózni a szépségnek. Hiszen ő maga is valamiféle kifacsart művészlélek lenne, vagy mi. Csupán egyetlen apróság az, ami elválasztja őt attól, hogy azzá váljon: nincsen lelke, ahogyan egyetlen arrancarnak sincs. De ezt az egyetlen, lényegtelen és jellegtelen dolgot leszámítva nincs semmi, amiben élete különbözik a többi éhező művészétől. A gyönyört pedig így is lehet csodálni, körbejárva rágódni mindazon a káprázaton, melyet a legtökéletesebb mester, a természet maga teremtett meg számukra.
Az ismerős szag mégis felkelti figyelmét. Kizökkenti őt abból, ahogyan egy távoli rokonának vadászatát figyelte a levelek közül. Hiába, a levegő és a környezet itt tökéletes számára, szervezete annyira idomult a kígyókéhoz, annyira hasonlatossá vált hozzájuk, hogy azóta is megsínyli az állandó hideget Hueco Mundo porában.
A fanyar illat egyáltalán nem hasonlatos egyetlen gyümölcséhez sem, amit ismer. Nem beszélve arról, hogy lassacskán egyetlen gyümölcsöt sem ismer, hiszen nem igazán fogyaszt efféléket, amióta lidérccé vált. Inkább egy olyan reiatsut legyint meg előtte, melyben biztos, valamiért egészen biztos, hogy ismeri, és abban is, hogy bizonyára megfelelő falat lesz számára. Neki pedig szüksége lenne táplálékra, erős táplálékra, mielőtt elgyengül. De akárhogyan is gondolkozik, egyáltalán nem emlékszik, mihez tudná hasonlítani, az pedig meg se fordul a fejében, hogy személyhez kösse eredetét.
Mindennek forrásaként egy vízeséshez ér, a barlangot azonban nem fedezi fel. Balgatag módon nem a környezetet figyeli, hanem a lehetséges célpontot. Hogy becserkéssze áldozatát, szinte már kígyóként csúszik tovább, holott még át sem változott valódi alakjába, hogy így tegyen. Osonásával meglepheti vacsoráját, aki már azelőtt halott, mielőtt ráeszmélne, mi történt. Megkímélné a fájdalomtól, de igazán.
Mikor azonban meglát egy emberforma, mégis hollow reishit árasztó alakot, s rávetné magát, tör belé a felismerés, hogy miért is olyan ismerős neki ez az energia. Ahogyan ösztöne akaratával találkozik, a kettő ütközése vált ki belőle hangos zuhanást, igaz, edzett karjaival kitartja magát, mielőtt feje a földnek ütközne.
- Alexander Stark? Mi a fene... - kapaszkodik fel a földről. Arca éppoly semmitmondó, üres és kifejezéstelen, mint mindig. Bár aki igazán ügyes, az képes lehet szemeiből kiolvasni a lehetetlent.
- Azt hittem, rég meghaltál. - arcán ennek kontrasztjaként jelenik meg az a mosoly, mely arcát visszavarázsolja egy tizenkilenc évesére. Már-már olyan, mintha élet is lenne benne.

Ha léteznének színészi képességei, se tagadhatná, mennyire megdöbben azon, hogy éppen itt találja az arrancart. Bár monoton arckifejezéséből ritkán olvasni le bármit, s nem azért, mert annyira elsüppedne az apátia mélységeibe. Éppen csak pupillái tágulnak ki kissé, s egyik vékony szemöldöke ráng meg Lanven láttán. Igazából sosem gondolkozott el azon, hogy miért tűnt el az arrancar. Meg ami azt illeti, igazából fel se tűnt neki. Nem azért, mert oly sok elfoglaltsága lenne espadaként, egyszerűen csak nem foglalkozott vele. Túl sokat figyel önmagára, ezért túl keveset környezetére. Meg aztán, nem úgy emlékszik az arrancarra, mint kebelbarátjára. Neki akkor és ott akkor is úgy tűnt, mintha meg akarná azt a shinigamit védeni. Pedig milyen szép csemege lett volna! Érezte az ártatlanságot bőre illatán át... Csiklandozta, felcsigázta, éhségét előcsalogatta! Finom falat lett volna, de igazán.
- Én... Hátöööö...... - próbál hosszas magyarázatot keresni arra, hogy ő tulajdonképpen mit is keres itt. Úgy érzi egy pillanatra magát, mint akit komolyan számon kérnek, és úgy hiszi, ilyen sok fordult vele elő életében. De az is lehet, hogy másokéval. Nem tudja igazán. Nála az emlékek mindig is csalókák voltak.
Abban az egyben azért talán biztos, hogy nem áll szándékában megölni Alexandert. Azzal ellent mondana saját tanításainak. A maga útját kell, hogy járja, s roppantul megalázó lenne önmaga számára, ha éppen azt a tanítást szegné meg, amit önmaga érdekében hozott meg. Tarkóját vakargatja álmosan azon gondolkozván, ebből vajon hogy húzza ki magát, hiszen nem tud semmit se kitalálni, amivel igazat adhatna magának, és amivel talán Alexander is békében megnyugodna. Talán a legjobb lesz, ha egyszerűen elmondja az igazat. Bár mi lesz, ha abból is csak a baj lenne?
- Megettem a Primera Espadát. - válaszol reflex-szerűen, s jelenti be a lehetetlent. Pedig ő megtette... s egyben hű maradt ezennel önmagához, hiszen szavaiban egy cseppnyi hazugság sincsen. Ő valóban megette Natalie Salazaar Granzot, közös kis kalandjuk útján. Más kérdés, hogy mindezt nem az erejéért tette, hanem azért, hogy megmentse őt. Valamiért helyes döntésnek érezte. S a mai napig nem bánja, hogy így tette. S ki másnak lenne Las Nochesben nagyobb lélekenergiája, mint magának a Primerának?
Úgy hiszi, ezzel kellőképpen cáfolta Alexander feltételezését, miszerint ő csupán azért érkezett ide, hogy megkeresse őt és felfalja. Fejét oldalra billenti kissé, és tanácstalanul nézi az arrancart. Nem érti, hogy akkor ez most mit akar. Provokálni kívánta őt, testmozdulataiban még sem talál semmit, amivel ártó szándékot látna. De lehet, csak ő túl ostoba az emberekhez. Hiszen még önmagát sem érti. Vagyis ami azt illeti, önmagát érti a legkevésbé.
- Én csak... szóval erre jártam, és akkor... aztán megláttam azt a virágot... valamelyik részemnek odabent nagyon tetszett... aztán gondoltam... és... hát igazából fogalmam nincs, mit keresek itt. - szabadkozik mosolyával arcán. - Veled nem fordul elő, hogy néha csak úgy ott teremsz valamerre, és nem tudod, mit akarsz? Nem...? Hát akkor... sajnálom. Én megpróbáltam. - mindig szembesülnie kell saját tehetetlenségével, ha magyarázkodnia kell. Sosem a beszéd volt a legnagyobb erénye.
- Na és veled... tudod... ööö... mi újság? Már nem láttalak, mióta egy óriás futónövény meg nem akart enni. - kezdeményez baráti beszélgetést cseverésző hangon. Nem, Desmond nem az a személy, aki képben van az evilági hírekkel.

Úgy tűnik, megdöbbentő kijelentése, s tétova viselkedése eléri célját. Lanven visszább ad előzőleg agresszív, provokatív viselkedéséből, s már nem célja az, hogy Desmondot önmagára uszítsa. Már azt hitte, csalódnia kell benne... bízott benne, ha más nem, legalább ő van annyira eszes, hogy ne éljen ezekkel az alja módszerekkel, amiket annyi arrancar használ. Egy hollow célja a tökéletesedés, ezt pedig a legtöbben azt hiszik, úgy érik el, ha minél több erőt gyűjtenek, minél több erős lelket falnak fel. Az átok, mi az espadát sújtja, legalább arra lehetővé teszi őt, hogy másképpen gondolkozzon a világról és annak rendjéről. Bár tulajdonképpen ő már akkor is így vélekedett önmagáról és környezetéről, mikor még csak lidérccé sem vált. Egyéb, mellékes kis apróság, hogy nem emlékszik, melyik is a saját élete, hogy milyen is lehetett pontosan emberként. De nem adja fel. Tudja jól, hogy ott van önmagában mindaz, mi valaha volt, s csak ki kell aknáznia, hogy a létező legmagasabbra törjön, amivé valaha is válhat. Minden ott van benne, a képessége, az identitása, mégis mire várna még? Ő valóban a tökéletesség útjára lépett, éppen csak új fogalmat ad neki. Valamit, ami arrancar szemmel talán elfogadhatatlan. Ő mégis hisz abban, hogy ezzel társai felé emelkedik. A tökéletesség ugyanis önmagunk megismerésével kezdődik. Ha ismeri önmagát, ismeri saját félelmeit, vágyait, motivációit, érzéseit, akkor nemes egyszerűséggel el tud vonatkoztatni tőlük, s képes valóban azokat a döntéseket meghozni, ami számára a legjobb. Ezáltal válik ő valóban a legnemesebb arrancarrá.
- Valóban? Öhm... Sajnálom. - nem igazán tudja, mit is mondhatna erre. Ő az a személy Las Nochesben, aki utoljára értesül a dolgokról, és utoljára tud meg minden. Kész csoda, hogy Esoadává való kinevezését nem másoktól tudta meg. Nem fog hazudni, nem tűnt fel neki Lanven hiánya. Éppen az ilyen földi dolgok azok, amiket rendszerint szem elől téveszt annak ellenére is, hogy azért ő igyekszik, tényleg próbál odafigyelni a részletekre.
- Pedig kecsegtető tervek... Nem igazán értelek. Akkor miért nem tetted meg? - foglal helyet lótuszülésben a földön. A környezet rendszeresen elvonja figyelmét az arrancartól, nem tudja titkolni, tetszik neki. Különben is szembenézési problémái vannak, éppen csak néhány pillanatra tekint bele a másik szemeibe, majd újra elfordítja fejét, hogy a lehető leglényegtelenebbnek tűnő dolgokat kezdje el vizsgálni. Kérdésére úgy sejti, nem fog kielégítő választ kapni. Ha neki terve van, azt ő általában véghez viszi. Az egyetlen probléma, hogy ő igazán ritkán szövöget terveket. Inkább csak egyszerűen elvan magának.
- Mondd, te mit érzel, amikor megeszed valaki lelkét? Érzel-e egyáltalán? Miért gondolod, hogy ez bűn? Ha megválaszolod, elárulom számodra titkom. - egyenesíti ki magát ültében. Nem adja jelét, hogy kényelmetlen lenne számára így ülni.
- Én csak meg akartam menteni Nataliet... Sikerült. - érdekes, ha mosolyog, mintha tíz évet fiatalodna. Mintha még bőrszíne is egészségesebbnek tűnne, s szeme alól is eltűnnének azok a sötét karikák. Szemeiben a keserűséget felváltja a már-már kisfiús ragyogás.
- A büszkeség korlát. Tudod, én meg akarok valamit valósítani, ehhez pedig nincs szükségem reiatsura. Csak a saját lelki erőmre, hogy elérjem a valódi bölcsességet. Hogy véletlenül nekem adtak egy tornyot emiatt, hát az csak úgy összejött. - távol áll tőle, hogy ilyen kicsinyes céljai legyenek, mint például erősebbé válni. Csak a saját erejét akarja kiaknázni olyan értelemben, amivel arrancar előtte még sohasem próbálkozott.