Mi értelme az életnek? Sok szerencsétlen magányos ember, elfedve saját jellemüket, maszkban élnek, és úgy tesznek, mintha minden rendben lenne. Mi arrancarok leszakítottuk ezeket az állarcokat, és önmagunk lehetünk. Megmutatjuk jellemünk teljes, beteges valójában. Rajtunk látszik leginkább milyen értelmetlen is az élet. Lelki csonkok, fájdalmas emlékek, szenvedés és őrület mindenütt, ott lakozik az összes arrancarban. Próbáljuk megérteni létezésünk okát, de rá kell jönnünk nincs… Mi a motivációnk? Egy önbíráskodó zseléhajú seggfej, aki azt hisz, ő az isten. Egyszerűen csak ő a legbetegebb lény közöttünk. Életünk egyetlen értelmét a gyilkolásban látjuk, melyet egész emberi életünkön át tiltottak nekünk. Kifordult és nevetséges az értékrendünk. Most pedig mindennek értelmében itt vesztegelek az emberek világában. Eras, az az őrült küldött ide minket, hogy vigyünk neki köszörűkövet… Az éles nyelvével is igazán megoldhatná… Ráadásul egyetlen büszkeségem, életem magyarázata és létem értelme épp most lép át abba a világba, melytől élte végéig óvakodnia kellett volna. Egyet tehetek, megpróbálom elfojtani az összes emlékét melyek előtörnek átlépéskor.
Árnyék a fényben.
Gemini-chan megint túl sötétben látod világot. Biztos az az oka, hogy nem szereted az emberek világát. Nem egészen értem mi az oka ennek, de azt észreveszem, hogy rettentő zaklatott vagy emiatt. Pedig örülnöd kéne, már nagyon régóta nem jártunk itt, egészen el is felejtettem milyen érzés, az illatok a fények. Olyan mintha újra élnék. Határtalan örömködésemben teljesen meg is feledkezem a feladatról, mely miatt ide jöttem. Szerencse, hogy Gemini felhívja rá a figyelmet. Eras-sama küldött, hogy nézzek utána néhány hollow halálesetének. Mintha valaki még a szokottnál is aktívabban pusztítaná el testvéreinket.
Ne Nevezd azokat az ocsmány, mocskos és tudatlan szerencsétleneket a testvéreinknek. Neked csak egy testvéred van, mégpedig én! Másban nem is bízhatsz, mindenki csak kihasznál, majd elárul. Én sosem fogok neked fájdalmat okozni! Felkapom a fejem. Mintha éreznék egy kisebb lélekenergia emelkedést, s egy másikat eltűni. Szagot fogok! Semmi kétség, ez az amiről az a rohadék beszélt! Gyorsan intézzük el a dolgot és húzzunk a sunyiba! Egyértelmű… Ahogy egyre közelebb érek a lélekenergia forrásához, meghallom egy hollow kétségbeesett üvöltését, és haláltusáját. Amint látótávolságon belülre érkezünk, máris meglátom, az ellenfél egy shinigami. Kegyetlen és örömmel teli mosoly ül i az arcomra. Ez nem áll túl jól Lluviának, elcsúfítja a gyönyörű arcát, de nem tudom visszafogni magam. Már régóta nem gyilkolhattam, és kezdtem ebbe beleőrülni. Végre itta lehetőség, hogy beleinél fogva felakasszak valakit és megvárjam míg elvérzik! Remek alakalom.
Úgy tűnik Gemini-chan megtalálta a célpontot. Azonnal neki akar rontani, de szerencsére sikerül visszafogom, legalább egy köszönés erejéig.
- Ni Hao!* – Hajolok meg előtte illedelmesen, majd megrázom a fejem. Nahát! Már megint kínaiul köszöntem. A legjobb lenne ezt korrigálni, ám Gemini-chan máris beleszól, egy nem túl illedelmes mondattal.
- Wo sha ni!* - Ordítok fel fenyegető hangon, nem is foglalkozva azzal, érti e mit mondok. A következő pillanatban, máris ellenfelem torkának ugrok. Lluvia persze rámszól, de nem foglalkozok vele. Ez nem az ő dolga, csak maradjon a háttérben! Egy jól irányzott ütést indítok a lány felé. Nem érdekel honnan jött, vagy mit akar. Csak egy dolog lebeg a szemem előtt. A szétnyílt koponyája. Túl hírtelen támadok, nem is célzok, csak lecsapok, ám a hollow rossz helyre ugrik. És őt találom el eredeti célpontom helyett. Felülről, ugrásból csapok le öklömmel, és a lény maszkja nem mutat túl nagy ellenállást. Megreped, majd leválik a szerencsétlenről. Hanyatt vágja magát, az arcát fogja, s a fájdalomtól vergődik a földön, míg ki nem múlik. Nem is foglalkozva elvétett csapásommal, rögtön újabb támadásba kezdek. Ökölbeszorított kezemmel a lány gyomorszája felé ütök. Amennyiben elugrik, egy vízszintes rúgást indítok a bal oldala felé, majd ismét egy ütést kísérlek meg, alulról indítva az állát célozva.
- Megdöglesz! -

Spoiler:

A Karakurában töltött néhány napom. Egy érdekes találkozás után végtére munkám is akadt, néhány hollow kiiktatásának képében. A lényem egy része valamiféle sajnálatot érez irántuk, de tulajdonképpen a pusztulás az ő érdekük is. Megkapják az esélyt a továbblépésre általa. Ezért aztán sosem okozott gondot, hogy végezzek velük. Elvégre ez egy Shinigami feladata, és én nem fogok csalódást okozni a feletteseimnek. Engem nem fog legyőzni egy lidérc az emberek világában. Azt nem fogom megengedni.
A város fölött járőrözök. Szinte repülök a házak teteje fölött, és minden érzékemmel a lehetséges veszélyforrásokra figyelek. Tudom, hogy ebben a városban nem lankadhat a shinigami figyelme, mert csúfosan pórul járhat. Nem azért, mert a hollow-k olyan veszélyesen erősek lennének, de nem csak ők akadnak a környéken, és még ők is tudnak meglepetéseket okozni. Mondjuk, ha lesből támadnak. Az meglehetősen kellemetlen helyzetet tud eredményezni. Főleg, ha sikerül úgy bénáznia egy shinigaminak, hogy emiatt mindjárt be is nyeljen egy súlyos sérülést. Na ezért nem akarom, hogy lankadjon a figyelmem, és ezért nem engedhetem le egy pillanatra sem a védelmi készültségemet.
A közelben megérzem egy lidérc jelenlétét. Azonnal odasietek a helyszínre. Egy város széli park. Cseppet sem nevezném kreatív vadászterület-választásnak. De nincs mit tenni. Máris kardot rántok, hogy mihamarabb elintézhessem a bestiát. Valamiért eszembe jut a beszélgetésem Naraku-sannal… Hogy is volt? Nem foglalkozik velük, mert neki még nem ártottak? Mindegy. Nincs most erre időm. Ez a hollow nem túl nehéz ellenfél, de oda kell figyelnem, ha nem akarok kínos helyzetbe keveredni. Pontosabban kínos helyzetbe keverni magam. Egy ilyen lényt még a shikai használata nélkül is könnyedén elintézek. Nem lesz nehéz küzdelem.
Mégis megzavar valami. Egy váratlan hang, mely ismerős, régen hallott nyelven köszön. Hirtelen nem is tudom hová tenni a dolgot. Azonnal megfordulok. Még épp időben, hogy lássam a gyilkos csatakiáltással nekem rontó arrancart és eltűnjek az útjából. Shunpomnak hála én megúszom, és mögötte érkezem. Ellenfelének halált kívánó indulata még így sem marad áldozat nélkül: korábbi ellenfelem látja kárát. Érdekes, hogy a kék hajú lány saját társának vesztét okozta, mégsem foglalkozik vele. Én nem is tudom, mit éreznék, ha véletlenül egy nálam gyengébb társamat találná el egy komolyabb csapásom. Közönyt biztosan nem. Valahogy megérintene. Mélyen. Vajon én mit éreznék az ő helyében? Tehetetlen dühöt? Csalódottságot? Mire lenne jó bármelyik is, ha épp egy küzdelem közepén vagyok, vagy az van kilátásban? Fogalmam sincs, de kétlem, hogy uralkodni tudnék magamon. Egyszerűen képtelenség. Nem vagyok ennyire érzéketlen.
~ Bukkorosu, Onee-chan! ~ na, remek. Chi-san tökéletes társa lehetne ennek a lánynak a maga hevességével. Tudom, ő nem magára a gyilkosságra megy, hanem vérszerzésre. Tisztában vagyok vele, mennyire szomjazza az önként felkínálkozó áldozat vérét. Valamiért úgy érzem, most egész biztosan alkalma lesz belekóstolni ellenfelünk bíborló vérébe. Azt hiszem ez nem is kétséges, hiszen a kék hajú lány máris újabb támadást indít. Az első ütését még könnyedén elkerülöm, azonban a rúgása már nehezebb dió. Gyenge közelharcos vagyok, így ilyen távolságból esélyem sincs ellene. A rúgása súrolja az oldalamat. Elég fájdalmas, magamban szitkozódom is miatta. De továbbra sincs időm gondolkodni. Csak másodperceken múlik, hogy el tudjak hajolni az ütése elől, és amint tehetem, eltávolodom tőle, hogy ne kelljen a közelében lennem. Még így sem tudom megállni egy felkiáltás nélkül.
- Shénme?! – reflexszerűen jön régen használt anyanyelvem a számra. Hogy miért? Mert ő is így szólított meg először. Szerencsére Chi-san kéznél van szükség esetére, de nem akarom azonnal használatba venni. Először egy kis időt kell nyernem, mielőtt még újra támad. Zanpakutom átdobom a bal kezembe, míg jobbomat ellenfelemre irányítom. - Bakudou 01: Sai! – műveletemnek eredményeként támadóm kezei a háta mögé kötöződnek, amennyiben nem talál ki valamit, hogy elkerülje. Így ha másban nem is, abban reménykedhetem, hogy egy kis ideig a kidou hatása alatt maradva csak a lábaira kell figyelnem.
- Nǐ shì shuí? – kérdezem, megint csak a kínai nyelvet használva. Nem igazán foglalkozom vele, komolyabb-e a nyelvtudása vagy sem, elvégre ő kezdett kínaiul fecsegni. De nem is húzom tovább a drága időt, hiszen a távolságot megtartani úgy is épp elég körülményes, hogy ha a kezei hátra vannak kötve, ha pedig nem, úgy szinte nincs is időm gondolkodni. Gyorsan odaemelem hát a pengét a jobb tenyeremhez, hogy szólítsam a vérre szomjazót. - Nemuri kara same, Chi Kiri! – kiáltom, miközben végighúzom a tenyerem az ezüstösen csillogó pengén, mely ettől az érintéstől azonnal mélyvörösbe vált, és megjelennek mélyén a benne csillogó rubintos ragyogású fényvonalak. Mintha víz lenne a kardpenge mélyén, úgy fénylik az egész. A kezemen nem látszik sérülés vagy vérveszteség, így az arrancar nem tudhatja, a vérem színezte-e be a katanát olyanra, amilyen, vagy csupán egy egyszerű érintés volt. Jobbomat azonban amilyen gyorsan csak tudom vissza is teszem a fekete kötésű markolatra, így fenntartva az összeköttetést köztem és a kard között. Mostantól számítva 50 percem van, hogy sebet ejtsek az ellenfelemen, különben Chi-san kénytelen lesz az én véremet felhasználni a támadásaihoz. Ezt jó darabig nem bocsátaná meg nekem.
Nincs is más hátra, mint levenni a kékségről a kidout – amennyiben egyáltalán eltalálta és ő maga még nem oldotta meg -, és támadni, ameddig még tudok. Az első támadásom egy hátulról indított szúrás a jobb válla felé. Csak karcolnom kell. Akár sikerül kivédenie akár nem, utána azonnal hátra ugrok, minél messzebbre tőle. Az ütései számomra komoly veszélyt jelenthetnek.

Spoiler:

Az örömtől egy jókora vigyor ül ki az arcomra. Lázban égek, a harc heve már most kezdi elvenni az eszem. Már érzem, ahogy a meleg vére a kezemen folyik. Ez a gondolat, szép emlékeket ébreszt bennem. Olyan jó érzés volt megölni azt a senkiházit, aki megkeserítette az életünket. Ez egy kicsit arra emlékeztet. Szívesebben vágnám föl a hasát egy ollóval, vagy szúrnám át a tüdejét, de sajnos, Lluvia érdekében nem használhatok szúró és vágó eszközöket. Sebaj azért így is jól fogunk szórakozni. Kivájom a szemed, mint a többinek. Nem bírom az üveges semmitmondó tekinteteket. Visszataszítóak… Az átkozott! Az összes támadásom elkerüli. Ezzel csak elodázza a halálát. Tudhatná nem érdemes menekülnie. Akkor is a kezeim között végzi. Nem hagyom meghalni, míg nem fog a haláláért könyörögni. Nem kell visszafognom magam, hisz Lluvia elbújt mélyen a világába. Nem fog megzavarni, nem lát és nem hall majd semmit.
- Mi? – Szólalok fel meglepetten, hisz erre nem számítottam. – Ni shi cong nar lai de? – Billentem oldalra a fejem. Bár a válasz lég nyilvánvaló, ezért meg sem várom. Elkezdek lelkesen a lány felé rohanni, hogy megölelgessem, és boldogan beszélgessek vele anyanyelvünkön, ám ekkor valami meglepőre leszek figyelmes. Ellenségként tekint rám, és egy shinigami fogáshoz folyamodik, melynek hatására teljesen megdermedek. Megdöbbenten nézek a lányra. Hisz én csak barátkozni szerettem volna. Szerencsére ő is csak beszélgetni akar. Nem támad, inkább kérdez, melyre én készségesen válaszolok. – A nevem Lluvia – meghajolnék, de a kötéstől nem tudok… - És te ki vagy? – Kérdezem kíváncsian.
A szemétláda! Ezért megkínzom! Hogy bánthatja az én egyetlen nővéremet?! Még a kérdésére sem válaszol! Helyes különben sem érdekel! Egy dolog érdekel vele kapcsolatban, hogy milyen arcot vág majd, mikor megszabadítom a szenvedésétől! Chh.. Szánalmas! Azzal a piszkafával akar Engem legyőzni? Nincs esélye. Ezt a testet sosem hagynám megsérülni! Összeráncolom a szemöldököm, mikor látom, hogy önmagát vágja meg. Sejtem, hogy nem véletlen. Ha olyan amatőr lenne, hogy a saját kardjával véletlen vágja mag magát, akkor már rég halott lenne. Mivel a lélekenergia irányítás olyan messze ál tőlem, mint Makó Jeruzsálemtől, ezért, inkább izomerőmre hagyatkozva töröm fel a kötést.
- Egy ilyen gyenge varázslat hatástalan ellenem! – Jelentem be neki az amúgy is nyilvánvalót, hisz egyértelmű, hogy nem ér fel hozzám, semmilyen szempontból sem. A támadás a hátam mögül érkezik. Szerencsére számítok rá, hogy ilyen aljas módszerhez folyamodik, hiszen shinigami, mit várunk tőle. Hírtelen leguggolok, hogy a vágás ne találjon el, majd jobb lábamat hátra lendítem, a lány állát megcélozva. Kicsit lassan reagálok, mivel a lánynak idejében sikerül elugrania. Nem is annyira idióta, mint azt első ránézésre hittem.
- Gyáva alak! - Mondom lenézően, annyira sem értékelem, mint egy hangyát. Miközben kimondom ezeket a szavakat, megindulok felé lassú léptekkel, közben őrülten vicsorítok rá, kimutatva jókedvemet. Hírtelen rákapcsolok, s egy méterrel mögötte termek. Meglepődhet ezen a hírtelen helyzet és sebességváltáson. Ezt a néhány pillanatot kihasználva pedig rátámadok.
- Bara! – Egy gömb tör elő a kezemből. Nem valami erős, főleg, mivel nem tudok varázslatokat használni, ám a további zavarásra elég. A gömb nagy sebességéből adódóan sugarat formál, s a lány felé száguld. Akár sikerül kikerülni akár nem, előtte termek és a bal térdem a gyomorszája felé lendítem, ha nem kerüli ki, valószínűleg elég rosszul fogja érezni magát egy darabig.

Spoiler:

Meglepődök a hirtelen stílusváltásra. Vérszomjasból fél másodperc alatt tündérke? Na ne szórakozz velem! De ahogy reagál, a viselkedése, és a beszédének megformálása… mintha két teljesen különálló személyiséggel rendelkezne… Skizofrén lenne? Minden jel arra utal legalábbis, hogy nem csak egyetlen személyisége van. És jelenleg éppen a kedvesebbik fele van uralmon, ki tudja, meddig. Nem hiszem, hogy a jelenlétemben túl sokáig lesz képes uralkodni magán, miközben a másik fele épp a kivégzésemre készül. Sajnos azonban erre nem lesz módja.
- Hongkong. És a nevem Mei – felelem, bár ahogy elnézem, már nem egészen Lluviának. Láthatóan feldúlt, és nem Lluvia-chan korábbi meglepettsége miatt. Nem, ez már színtiszta düh, ami belőle árad. Furcsa, ahogy így elnézem. Talán ha a kínai partoknál ért volna a halál most a társa lennék, nem az ellensége? Miféle taktika alapján választja ki a sors, hogy kiből legyen hollow, kiből egyszerű lélek és kiből shinigami? Mily rég is volt már, hogy ezen gondolkodtam. Elfuserált egy stratégia mondhatom. Túl könnyedén elképzelhető annak a lehetősége, hogy fordított helyzetben álljunk szemtől szemben. Különös. Egy lidérc iránt rendszerint nem érzek semmit. Akkor most miért mardos belülről a szánalom keserűsége? Hogy képes egy ilyen létforma sajnálatot ébreszteni bennem? Ez egyszerűen tűrhetetlen és megmagyarázhatatlan.
Azonban ideje támadnom. Sajnálatos módon ezt könnyedén kikerüli, de még így is van időm bőven. Még szerencse, hogy eleve úgy indultam neki ennek a támadásnak, hogy akár így akár úgy, de azonnal elugrom a mozdulat végén.
- Elég szánalmas is lenne egy arrancartól, ha nem lenne képes kitörni a lehető legegyszerűbb kidou-ból – felelem korábbi becsmérlő megjegyzésére, higgadt, hűvös stílusban. Még csak meg sem erőltettem magam, hogy eltávolodjak tőle, és kötelességemnek éreztem felhívni a figyelmét a saját felfuvalkodottságára. Ha tényleg azt hiszi, mindjárt a legerősebb támadásommal indítok egy „fejjel a falnak” jellegű taktikával, akkor bizony súlyosan el van tájolva a stratégia terén. Egyszerűen kellemetlen. Már-már siralmas.
- Mellesleg elárulhatnád a nevet, mert feltételezem, nem örülnél, ha Lluvia-channak szólítanálak – meglepne, ha válaszolna, és természetesen az ellentámadása sem marad el. Sonidoja nyilván fejlettebb, mint az én villámtáncom, hiszen egy pillanatra elvesztem szem elől, a következőben meg már mögülem indít egy bara-t. Azonban ez nem gátol meg abban, hogy shunpot használva éppen kitérjek az útjából. Az övem ugyan megperzselődik, hisz a támadása így is súrolt. Majd pont egy ilyen eszement ellen fogok veszíteni. A rúgására nem számítok, de lélekölőm pont a lába útjába húzom. A penge nekem nem fog olyan sérüléseket okozni, mint neki, akkor sem, ha a rúgása miatt az én derekam is megsérül. A lényeg, hogy tőle is szerezzek vért, úgy… 45-47 percen belül. Ez elég sok idő.
Amint lehetőségem van, hátrébb shunpozok, el tőle, és bal kezem előre nyújtva szavalom a következő mágiám nevét.
- Bakudou 09: Geki – a bénító vörös fényt kihasználva indítom újabb támadásom ellene. A lehető legnagyobb sebességgel, majd egy régen alkalmazott technikámat, a Ryoudant használva próbálok mély sebet ejteni rajta. A támadást követően ismét megpróbálok biztonságos távolságba shunpozni az arrancartól, ugyanis nem venném jó néven, ha hakudával próbálkozna, mivel azzal szemben sajnos teljesen tehetetlen vagyok. Utálom azt a harcmodort, arról nem is beszélve, hogy béna vagyok hozzá.

- Ha még egyszer a szádra mered venni a nevét… kitépem a nyelved és megetetem veled te kis rohadék! – Szólok a lányhoz. Meggondolatlan senkiházi. Teljesen idiótának néz a kis szemét. Idióta, beképzelt anyaszomorító. Az összes shinigami az. El sem tudom mondani, mennyire gyűlölöm a létezésük tényét is. Kétszínű, korrupt banda. Angyalbőrbe bújt démonok mind. Ugyan olyanok, mint mi, de ők képmutató módon nem mutatják ki. Megvetem őket. Ez a lány pedig alantasabb, mint bármely más shinigami akikkel eddig találkoztam. Mégis hogy képzeli, hogy „chan” képzőt tesz a nővérem neve után? Mit képzel ez magáról?! Nem vagyunk még ismerősök sem, tiszteletlen szemétdarab a szememben. És az a szánakozó tekintet, legszívesebben idehánynék. Mégis mit képzel magáról? Ezért rendesen meg kell büntetnünk. Egyenként fogom letépni az ujjait, és egymás után dugom le a torkán mind a tizet.
Átkozott! Kikerüli a támadásaim. Gyenge… a shunpoja szinte említésre sem méltó. Nem ér fel semmilyen szempontból velünk. Egy tökéletlen eltorzult életforma, fekete folt a fehér terítőn. A saját vérébe fogom belefojtani. Ch… szemét kis csitri… a kardja élével védi az én tökéletes támadásom? Végül is, ez csak egy óvatos legyintés. Jó látni, ahogy már ez is nehézséget okoz neki. Ezt látva széles vigyor ül ki az arcomra. Élvezem a harcot. Különös élvezettel fogom belőle kipasszírozni minden cseppnyi életét, szépen lassan, fokozatosan fog eluralkodni rajta a rettegés, erről gondoskodom. Alig várom, hogy rémült arcával felém tekintsen.
Ismét menekül. Egyre kevésbé tudom értékelni ezt az ellenfelet. Kezd nagyon zavarni a gyávasága. Nem hagyja, hogy élvezzem a játékot. Sebaj, eltöröm a két lábát és onnantól nem fog többet menekülni. Egy halk kuncogást eresztek el, miközben ő egy újabb kötést használ. Mikor elkap a kuncogásból hangos, kellemetlen kacaj kerekedik.
- Komolyan úgy gondolod, hogy ezekkel a vásári képességekkel bármiben is meggátolsz? Ez a nagy különbség köztünk. Ezért fogsz meghalni… - Ugyan fél mondatokban beszélek, valószínűleg leesik neki mit értek ez alatt. Ha még ehhez is túl kevés értelemmel rendelkezik, akkor kár belé a szó. Nem foglalkozok semmivel, a látásom beszűkölt és csak az ellenfelet látom és a támadási pontokat, melyeket ő védtelenül hagy. Micsoda mulasztás, hogy meg vagyok kötve. Átkozott bakudou, nem bírok kiszabadulni, akárhogy kapálózok vagy erőlködök.
Felemelem a fejem, és azt látom, hogy az iménti lány a kardjával épp készül kettévágni. Ijedten nézek rá, nem értem miért tesz ilyet. El akarok menekülni, de nem mozdul a lábam. A testem teljesen merev. Nem bírok lenézni, hogy lássam miért, csak érzem ahogy gúzsbaköt… talán a tehetetlenségem metaforikus kivetülése?
- Tíngzhǐ tā! Ràng wǒ qù! – Reflexszerűen, szinte felsikítva szólalok meg anyanyelvemen, de az ellenfelem nem áll meg. Próbálok menekülni, rémületemben valami kék derengés fog körbe, érzem, ahogy az erőm egy pillanatra megemelkedik, és az engem fogvatartó varázslat szertefoszlik, ám késő. A föld fele zuhanok, a lány pedig lesújt, egyenesen a szemem alatt vágja meg az arcom, vérvörös vér serken ki a vágás helyén, viszonylag mély seb. Könnyek futják el a szemem, fájdalmamban ismét felsikítok, majd a kezem az arcom elé rántom. A földre érkezésem után hátrazuhanok. A kezemet elveszem az arcomról, mivel valami ismerős meleg érzésem támad… A kezemre nézek, a szemeim tágra nyílnak és meredten bámulom a kezem. Remegni kezdek, először csak a kezem, majd az egész testem vonaglani kezd. Ujjbegyeimmel ismét az arcomhoz nyúlok, melyen végigfolyik a sötétvörös folyadék. Remegésem megáll. Az őrület elborítja az arcom. A szívem kiszakadni látszik a helyéről, éget, fáj. Üvölteni kezdek közben pedig magamon kívül elkezdem törölgetni az arcom, A körmeimet a saját bőrömbe mélyesztem.
Nem vagyok önmagam ura. Eltűntem egy sötét szobába, nincsenek falak, nem tudok mozogni, csak egy csöpögő hangot hallok. Arra nézek, ekkor a csöpögésből csobogás lesz, a vér pedig ömleni kezd. Nem kapok levegőt, megfulladok…
Mikor magamhoz térek, már késő. Ez az idióta, már továbbmélyítette a sebet. Ráadásul további nyomokat hagyott a saját arcán. Ez az egész az én hibám. Elkerekedett szemekkel ülök fel és a shinigamira nézek. Egy pillanatig meg is feledkeztem róla. A lélekenergiám ugrásszerűen megnő. Vörös fenyegető színe egyértelműen elárulja, gyilkos indulatom. Dühödt vagyok, tehetetlen és fájdalmat érzek. Mindig érzem, mikor ő is érzi.
- Nem is az én hibám… ez… Ez a TE HIBÁD! – Azonnal felugrok, nem foglalkozok semmivel, a saját épségem is teljesen hidegen hagy. Már minden mindegy, ez vért kíván ráadásul az övét. Rögtön elé shunpozok, majd ökölbeszorított kezeimmel, felváltva próbálom eltalálni az arcát. A remegés még nem maradt abba, ezért kicsit nehezen bírok a testünkkel. A frontális támadás, nem célravezető, ezért mögé kerülök, a lendülettel élve leguggolok, és kinyújtva egyik lábamat, teszek egy félfordulatot, hogy kigáncsoljam a lányt. Ha sikerül, azonnal ráugrok és örült öklözős kombinációba kezdek, leginkább az arcát támadva. Ha kikerül a gáncsolást, sebaj, elé kerülök és megpróbálom a talpamat az arcába tolni… jó mélyn. Ezért bűnhődni fog!
Segítség! Valaki segítsen! Nincs hangom, nem tudok segítséget kérni. Meghalok, felemészt a sötétség. Az árnyak körbevesznek. Nem menekülhetek, nem halhatok meg. Örökre itt ragadtam… Valaki… kérem…

// Fuhh... ne ez egy kicsit elvont lett... bocsi ^^" //
// Ajánlott zene hozzá: Disturbed - Asylum ll Ditrubed - Prayer //

Spoiler:

Védekezésbe kényszerültem már egy küzdelem elején. Ez meglehetősen gyenge kezdés részemről, de lesz ez még jobb is. A kardom élével próbálom védeni a rúgását, hogy ezzel vágjam meg a lábát, de amint hozzáér, a penge lapjára fordul a kezemben. Ez persze nekem csak jó, mert lényegesen kisebb sérüléssel jár, mint az eredeti tervem járt volna, csak ezzel vért sem sikerült szereznem. A csudába! Ezt korrigálnom kell záros határidőn belül… Bár végülis, az még nincs olyan túlzottan a nyakamon. De ezzel az arrancarral nem szórakozhatok, elég lenne egy pillanatra nem figyelnem, és azzal már meg alá is írtam a kivégzésemet. Az nagyon-nagyon nem hiányzik nekem.
Elhátrálásomat követően ismét egy lekötéssel próbálkozok, amit - kész csoda, de – újból sikerül benyelnie, magyarul megint képes voltam meggátolni a mozgásban. Legalábbis egy ideig. Az előzőből is ki tudott törni, pedig nem is használt hozzá lélekenergiát. Azt persze el kell ismernem, hogy az tényleg nem volt valami erős technika. De hát melyik ostoba fajankó kezdene azonnal a legerősebb technikáival? A legerősebb ütőkártyákat személy szerint végszükség esetére szeretem tartogatni, utolsó mentsvárként, és az ellenfél számára meglepetésként. Előbb fölösleges bevetni, ha gyengébb módszerekkel is elintézhető a küzdelem. A shikait is azért idéztem meg, mert egy arrancart nem akartam félvállról venni.
Lényegtelen. A lekötés után egy zanjutsu-technikát, a Ryoudant alkalmazva próbálok sebet ejteni rajta, válaszra sem méltatva a korábbi megjegyzéseit. Majd akkor hajlandó leszek felelni, ha időm is lesz rá. Shunpoval közeledek felé. Észlelem, hogy változik a viselkedése, furcsállom is egészen addig, míg meg nem hallom az anyanyelvemen szóló, kétségbeesett kiáltást. Látom, hogy megemeli a lélekenergiája szintjét, bár meg mernék rá esküdni, hogy ez nem tudatos. Mindez a pillanat tört része alatt. Én viszont már lendületben vagyok, képtelen lennék megállítani a pengém csapását. Az erejéből azonban képes vagyok jelentősen visszavenni. Noha még így is eltalálom, a már megtört varázslat miatt lefelé zuhantában, lényegesen kisebb sérülést okozok neki, mint normál esetben. Nem kaphatom el, mert nem tudom, mikor kerül megint fölénybe a vérszomjasabb énje, és azért belőlem sem hiányzik az életösztön.
Elmerengve tekintek zanpakutomra. Sikerült vért szereznem az ellenfelemtől, de nem így akartam. Nem Lluvia-chant kellett volna bántanom. Habár egy testen osztoznak, így mindenképpen ő sérült volna, de… Nem ártott volna neki ennyire. Ezt nem gondoltam egészen végig. A kislányosabb, kedvesebbik énje kifejezetten szimpatikus. Ha nem arrancar lenne, lehetnénk… társak? Igen, azt hiszem ez a megfelelő szó. Bajtársak. De szép is volna! Lenne valaki Seireiteiben, akivel a saját anyanyelvemen társaloghatok. Tulajdonképpen mi is az anyanyelvem? Az elmúlt, csaknem kilencven évben szinte csak japánul beszéltem. Már ezt a nyelvet is a sajátomnak vallom, így a kínai nyelv fontossága számomra elveszett az évtizedek folyamán. Most érzékelem csak, mennyire fontos lehetne, ahogy az előttem őrjöngő lányt figyelem. Különös, mennyire képes vagyok kötődni valakihez, akit csak most ismertem meg, ráadásul az egyik fele meg akar ölni, mindössze azért mert kínai, nem igaz?
~ Figyelj oda! ~ Chi-san hangja riaszt fel töprengésemből, éppen időben. Úgy nézem, épp váltás előtt sikerült visszatérnem a földre, így még időben hátrébb shunpozhatok Nevenincs kisasszony dühkitörése elől. Mikor felül, elkerekedett szemekkel néz rám. Na mi az? Ő sem számított rá, hogy a másik felének ártanék? Valóban, nem lett volna rossz húzás, ha nem épp egy támadás kellős közepén vagyok. Így azonban komoly taktikai hiba volt.
Megint nem hagy normálisan időt válaszolni, így remegő ökleit kerülgetve vagyok kénytelen megemlíteni a véleményem.
- A hibát az ellenfélre hárítani azok sajátja, akik félnek szembenézni a tulajdon hiányosságaikkal és meggondolatlanságukkal – eltűnik a szemem elől, mire azonnal hátrafordulok (én is az ellenfél háta mögül próbálnék támadni – okos húzás), és pont időben sikerül felugranom a lába elől. Távol kell kerülnöm tőle. Gyenge hakudás vagyok, szóval ha így megy tovább, ezt nagyon-nagyon megszívhatom. Mintha csak a gondolataimban olvasna, újabb támadást indít az arcom felé, ezúttal rúgás formájában. Ismételten zanpakutom élével próbálok hárítani, nem foglalkozva azzal, hogy amennyiben ebbe beletalpal, az elég mély vágást okoz majd a lábán. A vére már megvan, most már csak az önvédelem érdekel. Ha nem állítja meg a lábát, így is kellőképpen hátratántorodok a rúgás erejétől. Amint visszanyerem egyensúlyom azonnal eltávolodok tőle.
- Hadou no yon: Byakurai! – mutatok felé, és remélem, nem sikerül kikerülnie a csapásomat. Amennyiben mégis, úgy ezúttal a levegőben keresek előle menedéket. Egy ilyen támadás talán egy kicsit hátráltatja. Bármelyik eshetőség is válik be, nyerek vele egy kis időt. Ideje hát bevetni egy komolyabb technikát. Bocsáss meg, Lluvia-chan. Nem ellened irányul… Rezzenéstelen arccal emelem kardomat ellenfelem felé, hogy a következő támadással átszúrjam testét. – Nobiro, Chi Kiri! – kardom hihetetlen sebességgel nyúlik meg a kék hajú arrancar jobb válla felé. Nem a szívét akarom átszúrni, noha kétségtelenül az volna a helyes döntés részemről. Nem kellene életben hagynom. Normál esetben nem is akarnék kegyelmezni neki. Ha csak Névtelen kisasszony lenne… de a másik fele miatt akaratlanul is könyörületességet mutatok. Amennyiben nem kerüli el ezt a támadást, komoly vérmennyiséget veszíthet el, mire kardom elhagyja a testét és visszatér az eredeti állapotába. Egy ilyen után azonnal helyet váltok, elvégre már így is bőven sok esélyt hagytam arra, hogy megtámadjon. Shunpoval távozok a légtér azon részéről a földre, mielőtt elérhetne hozzám, és ismét rámutatok a kezemmel.
– Hadou no yon: Byakurai! – megint a fehér villámot használom. Az erősebb változatát jelenleg sajnálom erre az arrancarra pazarolni, mutassa meg, hogy van értelme. – Ha valakit meg akarsz ölni, akkor ne a szádat jártasd, hanem csináld – jegyzem meg hűvösen, visszautalva korábbi bőbeszédűségére, melyben azt taglalta, mennyire nem érek fel hozzá. Annyi idő alatt, ha nem önmagát fényezi, már rég ejthetett volna rajtam komolyabb sebeket.
Na tessék, tanácsokat adok arra, hogyan iktassanak ki. Én sem vagyok normális.
~ Ne most kalandozz el! ~ Igaz is, nem ártana szemmel tartanom, nehogy váratlanul érjen egy támadása.

Spoiler:

A düh, mindjárt belehalok. Ha tudnám, kitépném a szívemet mindenestül, mert most biztos ég. Forr a dühtől, a haragtól, a vágytól. Képes lennék megölni önmagam a mérhetetlen indulattól, ami bennem rekedt attól a pár mondattól, amit ez a kis senkiházi mond. Mintha tudna bármit is, nem! Nem tud ő semmit, nem tudja min mentünk keresztül, nem tudja milyen titkot őrzök már évek óta. Gyávának mer nevezni?! Ő lesz gváva, majd mikor a haláláért könyörög, mert ezt nem hagyhatom annyiban. Levágom a végtagjait, szép lassan felmetszem a hasát, és a saját két lábával tunkolom ki a belsőségeit. Csak várj édes kis áldozatom, ezért még véres bosszút állok. Olyan erősen szorítom össze a fogaimat, hogy csoda, hogy nem törnek ki a helyükről.
- Mit tudsz te, te kis senkiházi pondró! Nem hagyom, hogy egy ilyen alak oktasson ki, mint te. Azt sem érdemled meg, hogy a kardom által hallj meg! Tudd hol a helyed, shinigami. – az utolsó szavam olyan mély gyűlölettel mondom ki, hogy a szó szinte vérként fröccsen a lányra. Ezután annyira elborul az agyam, hogy nem is gondolkodok, csak elkezdek támadni. Minden támadásomat kivédte, ám ezzel csak elhalasztja a végítélet pillanatát. Minden másodperccel közelebb kerül az elmúláshoz. Addig nem nyugszom, míg a feje nem hever a földön, a lábam előtt. Míg nem taposhatom össze a megtört testét, míg nem látom, ahogy a vadállatok lakmároznak belőle, míg fel nem falhatom a megtört lelkét. Igen ez remek lesz, különös örömmel fogom megtenni, ám nem most. Előbb még különös kegyetlenséggel eljátszadozok vele.
I can feel the animal inside
Hírtelen a sötétség végén egy fényforrást pillantok meg. Amint az irányába nézek, a vértenger szertefoszlik. Mintha egy rémálom lett volna, melynek vége. Vonszolni kezdem magam, a lábam nem mozdul. Mikor odanézek, látom hogy meg van kötözve. Nem értem, ki és mikor? Nem is keresem a válaszokat, kétségbeesetten mászok a kiút felé. Kérlek, légy a megnyugvás, engedj tovább, engedj elmennem, hagyj meghalni, nem akarom ezt az életet. Nem akarom, NEM! Eresszetek, ne nyúljatok hozzám, ne nézzetek ide!
I can see the fear in your eyes
Nem érdekel! Pusztulj meg te kis szemétláda! Egy fehér villám?! Ki akarja kikerülni! Ne merj még egyszer gyávának nevezni te kis szemétláda. Még csak ki sem kerülöm a villámot. Pontosan eltalálja a vállam, de ez engem egyáltalán nem érdekel. Tovább nyomulok a lány felé, a fájdalom sem érdekel, csak egy dolgot akarok, csak egy dologra áhítozok. A beteges élvezetre, amit majd az ő megölése fog nekem jelenteni puszta kézzel tépem le az ajkait, majd a nyelvét is kitépem a helyéről, hogy a saját vérétől fulladjon meg!
- Dögölj meg! – Üvöltök rá, mintha elment volna az eszem. Elment volna? Nem tagadom, nem vagyok teljesen normális, de épp ez az élvezet. Élvezem ezt a beteges, kegyetlen létet. Jó érzés mindenkit megölni körülötted. A gyűlölet a szeretet egy formája? Akkor én igazán csupa szív ember vagyok. Tán kicsit cinikus is… De kit érdekel? Jól vagy így! Nem akarok változni, nem akarok más lenni!
The beast is coming to life
Fájdalmat érzek, fájdalmat a vállamba. Oda kapok, s leveszem a tekintetem a fényről. A kezemhez ismét valami meleg ér, valami ismerős. A vér patakként ömlik ki a vállamon tátongó sebből. Mikor ismét a fény felé nézek, már nem látok semmit. Sötétség, csak a vérvöröse világítja be a teret. Vak vagyok! Érzem, ahogy a remegés ismét belém áll. Az ujjaim maguktól mozognak, egymástól különböző módon. Nem bírom ökölbe szorítani, nem bírom kiegyenesíteni. Fáj! Rettenetesen fáj, mintha bármikor eltörhetnének. A saját torkomnak esek. Ne engedj! Hagyj! Kérlek! Nem kapok levegőt, nem látok semmit csak a vért, bár láthatnék valami mást is. Valaki a nevemen szólít? Sajnálja? Mit? Ki az? Ki vagy te? Kérlek válaszolj! Ne hagyj egyedül… Istenem csak kérlek, ne legyek magányos.
Ökölbe szorítom a kezem. Különös, mintha nem mindig akarna engedelmeskedni az akaratomnak! Ne merészelj ellenszegülni a mestered parancsának! Mivel megtorpanok, ellenfelemnek alkalma nyílik a támadásra. Az átkozott, ki is használja, ám sikerül reagálnom. Engem nem fogsz elkapni te átkozott! Azonnal a sonidomra támaszkodok és mögötte jelenek meg, majd kardot rántok, s egy jól irányzott vízszintes vágást indítok a lány dereka felé, valójában a gerince középtáját célozva. Amint mozgásképtelen leszel, én máris elkezdhetem az igazi játékot! Amint befejeztem a mozgáskombinációt, máris visszateszem a kardot, mivel nem szeretem használni. Egy következő támadást indítok a kis szemét felé.
The hunger that I feel again
Érzem ezt a beteges örömöt, ahogy a vér átfolyik a kezemen. Nem, nem akarok ilyen lenni! Többet soha! Elfelejtettem, meghazudtolom önmagam, az életem, nem igazi. Én nem létezem! Nem akarok emlékezni! Takarodjatok az útból! Hagyjatok engem tudatlanul meghalni, nem! Nem! NEM! Gemini-chan kérlek hagyd abba! Menjünk haza, menjünk el az emberek világából! Nem bírok itt lenni tovább! MENJÜNK!
Death approaches on this night
Egy vérfagyasztó üvöltés hagyja el a számat, mintha egy állat lenne, aki épp most tépi szét áldozatát. Lakmározik a húsából, iszik a véréből. A fajtára, a fajtársát zabálja föl. Önmagát pusztítja el. Még egy üvöltés. Megszédülök és a legközelebbi fába kapaszkodok.
- Elég legyen! – Üvöltök Lluviára. Dühös vagyok és ilyenkor nem tűrök semmilyen nyivákolást, ezt ő is tudja hát tartsa tiszteletben. – Elég volt nem hallod te idióta! – Bújj el, tűnj el lelked legmélyére, álmodj még egy kicsit, nemsokára előjöhetsz. Ez még nem a te időd. Szunnyadja a lelked mélyén. Felejts, aludj, felejtsd el, hogy ki vagy, hogy honnan jöttél. Ellenfelem nem tétlenkedik, ismét támad. Ugyan az a technika. Bevallom többet vártam tőle. Ohh és még kritizálsz is? Te aljas kis szenny! Nem érdemled meg, hogy a cipőtalpamra tapadj!
- Kussolj! Fogd be a pofád! – Üvöltök rá, mikor ismét sikerül a magam urává válnom. Kezdem nagyon elveszíteni a türelmem, már ha van olyan… Lluvia most kicsit elhallgatott, így tudok ismét ezzel az átkozottal foglalkozni. – Most megkapod, amit érdemelsz te félkegyelmű! – Azonnal gondolkodás nélkül támadok rá, most egy újabb fordulatot téve előröl. A Raiouken nevű támadásom használom. Vagyis hülyébbek kedvéért, ökölbeszorítóm mind két kezem, s a lélekenergiám és sondiótudásom segítségével őrült ütéssorozatba kezdek. Meg sem tudom számolni, mennyi ütést adok át a kis fruska mellkasának, de ez így van jól, alig várom, hogy lássam vért felköhögni. Lezárásként egy erős, jól irányzott talpast mérek a gyomrára, így befejezve az ütéssorozatomat. Ez majd okoz neki egy kis fejfájást. Nem hagyom életben ezek után! Meg fog halni, a kezem által!

//Ajánlott zene: Disturbed - The Animal Ebből vettem az idézeteket is, melyeket azért nem fordítottam le mert így sokkal érzékletesebbnek érzem //

Gyűlölet izzik a szemében. Mély, lángoló gyűlölet, melynek akár egyetlen parazsa is képes lehetne elemészteni a helyet, ahol állunk. Egy arrancartól nem meglepő, hogy így utál egy shinigamit, számomra mégis idegen az ennyire mélyen gyökeredző harag. Nem tudom miért. Én nem érzek iránta semmit. Egyszerűen csak el kellene pusztítanom, elvégre ez egy shinigami dolga. Névtelen kisasszony másik fele azonban könyörületet kívánna. Lluvia nem tűnik olyan veszedelmesen vérszomjas perszónának, mint az előttem álló leányzó. Hihetetlen, ez az egész. Az előttem álló személy – két lélek, egyetlen test. Változó, melyik lélek uralkodik. Szavaira, „Tudd a helyed, shinigami!” nem felelek. Lenéző pillantás, ez minden válaszom. Még fintorogni sem tudok, de nem is próbálkozok. Majd pont egy arrancar fog nekem dirigálni, és pont az ő szavainak fogok engedelmeskedni. Kettőnk közül azt hiszem, ő nem tudja, hol a helye, elvégre ő támadt rá egy vadidegenre ahelyett, hogy békességben eltűnt volna, és fel sem fedi a jelenlétét. Azt hiszem, az volt az első ostoba húzása. Fejjel a falnak. Ez az a taktika, amitől mindig is idegenkedtem, és mindig is sajnáltam azokat, akik csak harc közben szembesülnek azzal, már felhasználták erejük tekintélyes hányadát, ellenfelük azonban bölcsebb volt és még megannyi tartaléka van. Igen, ez igen sajnálatos helyzet. Én sem fogom felhasználni még a jobb technikáimat.
Forrófejű támadásai elől könnyedén kitérek és magam is ellentámadásba lendülök. Az első fehér villám minden gond nélkül eltalálja a vállát. Tényleg teljesen elment volna az esze, hogy kikerülni sem próbálja? Ha egyáltalán nem védekezik, nem fogja sokáig húzni. Nem feltétlenül miattam. Egy erősebb shinigami már rég helyre tette volna, sőt, valószínűleg már nem is létezne ebben a formájában. Velem, úgymond, szerencséje van, nagyjából azonos szinten mozgunk. Más-más erősségekkel ugyan, de a szint közelít. Én nem tudom megítélni, kinek a javára billen el egy kicsit a mérleg nyelve ebben a küzdelemben. Ezt majd a végzet dolga lesz eldönteni. Hát segíts meg, Fortuna, és adj erőt, hogy végrehajthassam a kötelességemet, mely értelmében végzek ellenfelemmel!
Csuda! Kardom a földbe szúr, ellenfelem pedig már itt is van mellettem. Hiába indul el a kard visszahúzódása, ilyen hosszú állapotában nem tudnám megfelelő csapással blokkolni Névtelenke kardját, így egyszerűen csak megpördülök, hogy zanpakutom az övé útjába kerüljön. Egy pillanatra talpammal hozzá is érek tulajdon pengémhez, és onnan elrugaszkodva térek vissza a talajra. Ez bizony nem sokon múlott, de legalább Chi-san visszatért már a normál méretéhez. Ideje lesz komolyabban venni ezt a lányt. Ám ahogy rá nézek, amint a fának támaszkodik és letorkoll valakit, feltehetőleg nem engem, ismét némi részvétet érzek iránta. Kegyetlen egy sors jutott neki osztályrészül. Ebben biztos vagyok. Azonban nem azért vagyok itt, hogy jótékonykodjak. Ismét teszek egy próbát a fehér villámmal. Nem jön be. Jól gondoltam, azért némileg fejlődőképes küzdelem közben.
Mikor eltűnik a szemem elől, azonnal a hátam mögé figyelek, ezzel nyitva hagyva a védelmem. Vagy van némi esze, vagy én követtem el fatális hibát, de az elölről érkező támadást már képtelen vagyok kivédeni. Ezért utálom a hakudát.
Fáj, de el tudom viselni. A rúgása miatt kissé eltávolodom tőle, ezt pedig muszáj kihasználnom, amíg még tehetem.
- Bakudou no yon: Hainawa! – remélhetőleg erre nem számít, és ameddig az energiakötél fogságában van, nyugodtan kiköhöghetem és összeszedhetem magam. Ha mégis kitér, megpróbálom újra, remélhetőleg több sikerrel (amennyiben így sem jön össze, igyekszem védekezés közben rendbe szedni magam). Mindenképpen muszáj időt nyernem, ameddig egy kicsit stabilizálódik mind a légzésem, mind a vérkeringésem. Nem kell sok, egy-két perc elég hogy összeszedjem magam. Az, hogy ennyit megengedhetek magamnak, ékesen bizonyítja, hogy egy szinten vagyunk. Ezek után megszüntetem a lekötést, és azonnal támadok. Kíváncsi volnék, mit kezd ezzel.
- Furimake akai ame, Chi Kiri! – kardomból 25 kristályosított vértű távozik, melyek mindegyikébe bele van építve egy kevés ellenfelem véréből. Ezzel a bekódolt irányzékkal minden egyes tű követni fogja, míg el nem találja, egymástól teljesen függetlenül is. Innentől már én sem tudom irányítani a mozgásukat, arra szállnak, amerre „saját akaratuk” viszi őket, de a leszállópálya, a célpont mindegyik számára ugyanaz: ellenfelem, a kék hajú arrancar teste. Kíváncsi vagyok, ez elől hogyan fog kitérni, elvégre tűim, a „vörös eső cseppjei” nem függnek egymástól, így ha pusztításukba is kezd, nem tudni, mennyit sikerül egy csapással kiiktatnia.
Ameddig ez a technika életben van, könnyebb koncentrálnom a védelemre és a következő támadásom kitalálására is. Edzés közben, bajtárs ellen ezt használni aljas húzás, egy ellenféllel szemben viszont minden lelkiismeret furdalás nélkül be merem vetni. Ilyen esetekben cseppet sem zavar, ha használnom kell.