Értetlenül álltam az események előtt. Zavartnak tűnt, ennyit le tudtam szűrni a mozgásából is, csak... miért? Nem, egyszerűen nem tudtam elképzelni erről az alapjában véve jámbor férfiról, hogy mindezt önmagától cselekedte volna. Hamar rádöbbentem, hogy az itt fekvő lelkek kivétel nélkül élettelenek, a hiányzó végtagok látványa elborzasztó volt... Nem sokon múlott, hogy rosszullétem ne kerekedjen rajtam felül a terjengő bűznek köszönhetően, de valahogy megálltam némi émelygésnél és inkább Kojiróra koncentráltam... legalábbis megpróbáltam. Rengeteg dolog kavargott a fejemben míg védekeztem, kerestem az okát annak, hogy mi üthetett a férfibe. Hátborzongató kacagása, értelmetlennek ható szavai, megvető hangsúlya... minden idegszálam azt üvöltötte, hogy ez nem lehet az osztag egykori 5. tisztje. Tulajdonképpen már azt sem értettem, a taichou miért fokozta le, viszont nincs jogom megkérdőjelezni a döntését, biztos nyomós oka volt rá. Mégsem fért a fejembe az egész, csak nem őrült meg ettől? Tisztában voltam vele, hogy milyen múltja van a férfinak, hiszen egyszer elmesélte, pont ezért tartottam lehetetlennek, hogy ilyesmit így kezeljen. Nem... nem értettem, nem találtam rá magyarázatot. Hisz' lidércet, arrancart sem jeleztek a közelben!
- Kérlek, térj észhez! - szólt ismét kétségbeesett hangom, miközben megráztam az egykori gundanchout, ha már sikerült valamennyire lefognom. Ám a kezére nem figyeltem kellőképpen, a felém mutató ujján villanó kékes energia pedig nem sejtetett sok jót. Összeszorított fogakkal pattantam fel, de a kidou így is elkapta a vállamat. Felszisszentem a nyilalló fájdalomtól, és hátratántorodva megérintettem a sérült testrészt. Némi vér szivárgott át az uniformisomon, a seb pedig érzékenynek bizonyult, de talán nagyobb a füstje, mint a lángja. Bal oldalam így is gyengébb lesz valamivel ennek a figyelmetlenségnek köszönhetően. Nem becsülhettem alá Koji-kunt, ráadásul képes volt habozás nélkül rám támadni. Nem mulasztottam el észrevenni, hogy az ujjai a fejemet célozták...
- 'ttaku -.-" - morogtam az orrom alatt a fejemet csóválva. Aggódva pillantottam fel, mihelyst meghallottam a kiabálását. Nem nekem szólt, ennyire nem lehettem hangos, ugyanakkor más nem volt a környéken, ebben majdnem biztos voltam. Vonásaim még kétségbeesettebbé váltak, mikor megláttam, hogy vért köhögött fel. Azt akartam, hogy maradjon abba ez az egész, nem tudtam hogy kezelni a helyzetet. Nem tudtam, mit tegyek és hogyan.
- Hagyd már abba, Koji-kun! - kérleltem szinte könyörögve, miközben folyamatosan hátráltam szúrásai elől. Nem támadtam vissza, kitérve védekeztem szokásommal ellentétben. Sarokba voltam szorítva, nem mertem, nem akartam visszatámadni. Azonban... lassan eljutottam arra a pontra, hogy már muszáj volt eldöntenem, mit akarok tenni. Nem csupán arról van szó, hogy miképpen fegyverezzem le. Nem volt magánál, ha nem én vagyok az, akire ilyen állapotban rátámad, bárki meghalhatott volna. 2. osztagos vagyok, és ilyen helyzetekben nekem kötelességeim vannak, olyanok, amiket gyűlölök, különösen ha olyasvalakiről van szó, akit ismerek, még ha nem is állt hozzám közel. Tisztában voltam vele, hogy az effajta viselkedés vezet a Féregbolyba, bár nem vezettem sokáig a harmadik egységet, találkoztam hasonló esettel. Keserűen hajtottam le a fejemet... nem volt más választásom. Rúgását időben érzékeltem ahhoz, hogy szokásos harcstílusomra váltva könnyedén elkapjam a lábszárát, és gyorsan kifordulva egy lórúgás-szerű mozdulattal támadtam a gyomra felé. Sarkammal ostorként csaptam le, miközben igyekeztem stabilan fogni a lábat, és bár nem vittem nagy erőt a rúgásba, ha sikerül eltalálnom, az... kellemetlen lesz a számára. Amilyen gyorsan kifordultam, úgy is pördültem vissza, és a lábát ellökve távolítottam el a közelemből, mielőtt esetleg kardjával kontrázik.
- Onmitsukidou-tisztként nem tehetek mást, Koji-kun... A sorsáról majd a taichou, és Sei-kun fog dönteni - szólaltam meg halkan, lehajtott fejjel, és egy mély sóhajt követően pillantottam fel ismét. Szemből, shunpo nélkül rohamoztam, kezének mozgására koncentrálva. Kardja miatt óvatosnak kellett lennem, ám én nem akartam előhúzni Mayoi Nekót, épp elég ügyes voltam hakudából, hogy fel tudjam venni a versenyt egy pengével. Akár szúr, vág vagy kidouval támad, kitérek a megfelelő irányba egy gyors pördüléssel, és jobb tenyeremre támaszkodva emeltem a lábamat a magasba egy Panchira Toruneedo kedvéért, majd egy akrobatikus mozdulattal lendítettem magam tovább. Terveim szerint a támadás közben átkerülök a másik oldalára, így mozgásom irányát megállítva tenyeremet megfeszítettem, és egy határozott suhintással küldtem a zanpakutout tartó csuklója felé egy szélpengét. Célom nem volt más, minthogy elejtse a fegyvert, és egy közbevetődéssel el tudjam tőle rúgni. Elvégre ha megszabadítom a kardtól, akkor legfeljebb kidoukkal tudott volna gondot okozni...

Azok a keserű szavak, melyek elhagyták a száját, az én érzéseimet is felbolygatták. Elmesélte, mi történt vele, és bár velem is történt egy s más, hiszen ha nem is haltak meg, de én is elveszítettem a családomat, mégse mondhattam azt, hogy átérzem a fájdalmát. Neki a szeme láttára ölték meg a szeretteit. Ha most a húgom lenne itt, ő minden bizonnyal tudna olyasmit mondani, amivel lehet hatni rá, de én nem ő voltam. Kezeim ökölbe szorultak, és dacosan pillantottam fel a férfira, aki rám zúdította mondandóját.
- Akkor kezeld parancsként, ha a kérés számodra elcsépelt és hasztalan! - feleltem tömören és egyszerűen. Gyűlöltem így gondolkodni, de rangban felette álltam, és ha ez kellett ahhoz, hogy szavakkal hassak rá, akkor nem fogok elmenni mellette. Ha pedig nem engedelmeskedik, a parancsmegtagadás újabb pont lesz a bűnlajstromán. Hiába nem akartam neki ártani, hiába ellenkezik az elveimmel rengeteg dolog, amit teszek ennek az osztagnak a tagjaként, ezekre a kötelességekre esküdtem fel. Ha Kojiro megbontja a rendet, annak következményei kellett, hogy legyenek, márpedig... megbontotta.
- Talán nem vagyunk barátok, csakhogy megvetést és lenézést sem kaptál tőlem soha! Lehet elvesztetted a családod és sosem lesz már olyan, mint régen, de ha én túl tudtam lépni a magányomon, akkor te is túl fogsz tudni! Nézz körül és vedd észre, hogy vannak körülötted olyanok, akik törődnek veled! Az osztagodnak, a bajtársaidnak számítasz! - kiáltottam már-már mérgesen. Kezdtem bosszús lenni, senkinek sem habostorta az élet, mégis, valaki szembe tud nézni a problémáival és ki tud lábalni a gödörből, valakit meg úgy kell kiráncigálni, ahogy velem tette Kei-chan, és ahogy én ővele, de az igenis ostobaság, ha hagyja, hogy elnyelje és megvakítsa a múlt sötétje! Lustaság, gyávaság, lehet akárhogy hívni, de nagyon nagyot csalódtam Kojiro-kunban és reméltem, hogy csupán annak a furcsa valaminek a hatása alatt van csak, és nem az őszinte gondolatait hallottam.
- Büszke? Ó, nem! Olyasmiket teszek, amitől felfordul a gyomrom, de megteszem, mert meg kell tennem! Befogadtak, új életet, reményt és lehetőséget adtak a halálom után, és ha ennek ez az ára, elfogadom! Shinigami vagyok, és csak azt teszem, ami a kötelességem, Koji-kun! - mondtam immár tényleg indulatosan. Még mindig bíztam benne, hogy szavakkal képes lehetek megálljt parancsolni neki, és akkor megúszhatja a komolyabb büntetést is. Ellenkező esetben a mentális labilissága miatt könnyen lehet, hogy a Féregbolyba kerül, de már nem voltam benne biztos, hogy ha kijózanodik, akkor elkerülheti-e ezt a sorsot. Mindeközben ugyan harcoltunk, azonban fölényem egyértelmű volt, igaz valószínűleg egyikőnk sem használta fel teljes erejét. Nekem is az volt a tervem, hogy lekötöm, de kidouja megidézésében gyorsabb volt, mint én, és ez éppen elég volt neki ahhoz, hogy visszaszerezze a kardját, hiába tartott csupán egy pillanatig mindössze, míg kiszabadultam a mágiájából.
- A szemed... mi történt vele? o.O - pillantottam a tisztre döbbenten, ahogy megláttam azokat a furcsán lüktető ereket a szeme körül. Biztos vagyok benne, hogy pár hónapja még nem ilyen volt a legutóbbi 4. osztagos felmérésen. Mi a fene történik ezzel az emberrel? Már lassan semmit sem értek >.> Ám töprengeni nem volt időm, hiszen immár zanpakutouja shikai szintjét is kész volt bevetni ellenem. Azt hiszem... azt hiszem ez az a pont, ahonnan nincs visszaút, hiába nem akarom, hogy baja legyen. Gondolataim össze-vissza kavarogtak, már én magam sem tudtam, mit tegyek. Folyton az villódzott az elmémben, hogy ez most nem az osztag egykori 5. tisztje, hanem valaki más, ugyanakkor egyre mélyebbre süppedt a tetteivel, elkerülhetetlenné téve azt, hogy ha hűséges akarok maradni a Gotei 13-hoz és az osztagomhoz, cselekedjek.
- Csodás, mintha csak Hitominnal edzenék ^^" - sóhajtottam fel, látva a lélekölő villám természetét. Nem volt egy kedvező helyzet, távolról harcoló ellenfelek ellen voltam a legsebezhetőbb, és ez a kard igencsak távolsági fegyvernek tűnt, ahogy pengéje szétszóródott apró villámokká. Ez ellen nem sokra mennék Mayoi Nekóval.
- El Escudo! - kiáltottam, de túl későn, a tűszerű apróságoknak csak egy részét tudtam felfogni vele. Támadása pillanatok alatt áttörte a kidout, de én ez alatt villámtáncommal odébb tudtam kerülni. Technikája a bal oldalamat kapta el, mely most sajgott, és mozgatni is nehezen tudtam a kezemet és a lábamat. Azt hiszem, ahogy húgom képessége is, ez is megbénította az elért felületet ideiglenesen :/ Jelenlétemet egy Kyokkouval tüntettem el arra a néhány másodpercre, amíg kidout idéztem. A saját képességét akartam ellene fordítani, és csak reménykedhettem benne, hogy nem fogom elrontani. Ahogy annak idején az egyik arrancar ellen is, most is olyan harcstílusra kényszerültem, ami nem feküdt nekem, vagyis shunpo és kidouk kombinációjával kellett rést nyitnom a védelmén.
- Bakudou no rokujuunana, Satsu Mizu Eirou! - mondtam ki a technika nevét a háta mögött felbukkanva néhány méterrel, mire a lába alatt egy tócsa képződött, és abból kiindulva, ha minden jól megy, vízfal emelkedik köré. Bíztam benne, hogy ezzel megtréfálhatom és az elektromos áram, amit használ, megcsapja. Ha pedig ez megtörténik és megtöröm a koncentrációját, talán lesz időm és lehetőségem arra, hogy a lelassult mozgásom ellenére is közel érjek hozzá és tarkón vágva kiüssem.

A legjobb az lett volna, ha befogom a fülemet és nem hallgatok a férfi egy szavára sem. Hogy jön ő ahhoz, hogy megkérdőjelezze az elveimet?! Hogy sértegessen?! Erre nincs mentség egyszerűen, még egy alapos bocsánatkérés után sem hiszem, hogy képes lennék ezentúl úgy tekinteni Kojiro-kunra, mint eddig. Nem vagyok az a típus, akiből könnyen előtörnek a könnyei, de most azon a határon volta, hogy bármikor kibukhatnak belőlem. És nem csak azért, mert belegázolt a lelkembe, hanem azért is, mert ha tudom, hogy az egykori goseki ennyire megkeseredett, biztosan megpróbáltam volna rá odafigyelni, segíteni neki még annál is többet, mint amennyit eddig tettem. Rosszul esett látni, hogy vannak olyan emberek, akiket ennyire megviselt az élet, és elvesztették minden hitüket, reményüket. Azonban most már úgy éreztem, hogy nincs visszaút. Van egy pont, ami után nem tudok pozitív jelzőkkel illetni valakit, és ezt a határt... átlépte, nincs mit szépíteni. Nem voltam hajlandó többet mondani neki, nem volt rá szükségem, hogy gúnyt űzzön minden mondatomból.
A helyzet akkor változott, mikor jól érezhetően történt valami Koji-kunnal. Normális esetben nem térhetett volna magához ilyen gyorsan még akkor sem, ha az ütésem gyenge volt, hiszen vissza kellett fognom magam, hogy ne okozzak benne kárt. Törtem már el bögrét, mert nem figyeltem oda arra, hogy kontrolláljam az erőmet mérgemben vagy idegességemben ^^" A helyzet kísértetiesen hasonlított arra, amikor Sacchannal találkoztam először, azonban ő akkor még józan eszével sem akart engem bántani, szemben Hocchannal. Azonban megölni azért még ő sem akart, a gyilkos szándékot pedig egyértelműen éreztem a férfi testét bitorló lélekből. Sokkal-sokkal veszélyesebb volt, mint Sacchan, ehhez nem kellett sok ész. Most először lendültem előre talán komoly szándékkal, ám stílusválasztásom egyértelműsítette, hogy így sem akartam kárt okozni neki. A köztünk lévő erőkülönbség ezúttal kijött, és akadálytalanul találtam el a megcélzott pontokat, majd hátraugrottam, várva, mi fog történni. Elkábult, majd össze is esett, én pedig elé ugorva gyorsan elkaptam, mielőtt földet érhetett volna.
- Gomennasai, Kojiro-kun... - súgtam az ájult alak fülébe, és miután meggyőződtem róla, hogy egy, nem fog magához térni, kettő, nincs semmi baja, a vállamra vettem. Visszaváltozott kardom a helyére került, kezembe pedig a férfi lélekölőjét vettem, és úgy indultam vissza a 2. osztag barakkjai felé. Összeszorult a szívem, ha arra gondoltam, hogy részletes jelentést kell tennem erről a kapitánynak, de úgy döntöttem, nem fogok kihagyni belőle semmit, hiába tehettem volna meg. Kojiro-kunnak segítségre volt szüksége, amit elsősorban Veracchitól kaphatott meg, ám azt hiszem így is olyan sors várt rá, amit nem kívántam volna egyetlen ismerősömnek sem. A Féregboly reménytelensége olyasmi, amit nem akarok soha megtapasztalni.