Nyugudt napnak indult az a nap, túlzottan nyugodtnak, Sanaa a szépítkezésbe merült el, Bes és Sayyid gyakoroltak, Zosimos, meg a mangáimon pihent. Egyikük se próbált bajt keverni, nem hangoskodtak, sőt, észre se vettek, rám se hederítettek. Minden túl nyugisnak tűnt, ezért úgy határoztam, hogy kimegyek a sivatagba, és egy random helyen kinyitom a gargantám, vagyis egy olyan random helyen, ami lehetőleg távol van a frontvonaltól, s átmegyek szórakozni egyet, egy kis felfordulást csinálni. Egy erdőbeli úton kötöttem ki, a nap már lemenőben volt, nem messze tőlem emberi zajt hallottam, így elindultam arra felé. Kisvártatva kiértem az erdőből, és valami töltésen találtam magam. Jobbra az erdő más részei felé ment a töltés, balra meg valami épületek felé, valamint emberek. Egyértelmű volt, hogy merre kell mennem. Igen, jobbra. >.> Ahogy közeledtem az épületek felé annál jobban erősödött az emberi zsivaj, ezt a nyelvet nem ismertem, de még ismerősnek se hangzott, kíváncsi lettem volna, hogy hova kerültem. Egy ember se vett észre, nem is éreztem különösebben magas lélekerőt senki felöl se. Egy formás lány mellett haladtam el, aki erre elkezdett fuldokolni. ~Pf.. Gyenge kis emberek!~
- Jó kis segge és melle van annak a kis fulladósnak! – Hallottam kisvártatva egy ismerős és nem várt hangot.
- Hogyha ennyire tetszik, menj és játsszál el vele, Zosimos! – Vettem le a kalapomról a szoknyapecér chibit.
- Ugyan! Embereket csak nézek, ha túl sokáig, túl közel mennék, akkor meg eltűnnének!
- Akkor, meg csendben nézegesd őket, ameddig megteheted! – Közben valami szórakozóhely elé értünk, balra meg egy beton focipálya volt, közepén egy lélekkel. – A lélek az enyém!
- Rendben, te vagy a főnök, de ha beleszólhatok, gyorsan edd meg, mert egy shinigami már errefelé tart!
- Tudom, én is érzem! – A lélekhez sonidoztam, s minden teketóriázás nélkül felfaltam. Kíváncsi voltam miféle shinigami jön köszönteni engem, ezért itt maradtam. Az emberek valahogy nem bírtak, mertek a pálya közelébe jönni. Jobbomon egy úgy 6-7 emeletes épület volt, baloldalamnál, valami kis sportcsarnok lehetett a kinézetéből ítélve. ~Lehet, hogy valami iskola közelében vagyok?~ Szerencsére nem kellett sokat várnom, s megérkezett a shinigami, aki csak az én tiszteletemért jött ide, vagy mégsem? ~Ez most komoly? Egy kölyköt küldenek ellenem? Ez valami tréfa lehet? Mégis mit képzelnek magukról ezek a shinigamik?~
- Nézd, főnök egy törpe shini-chan! – Mutogatott a jobb vállamról a gyerekre, Zosimos.
- Látom, hát! – Vigyorogtam. – Üdvözöllek Shinigami! Gondolom azért jöttél, hogy elkergess, vagy eltegyél láb alól. Viszont itt nem használhatod a teljes erődet, hiszen az általatok olyannyira védett embereknek bajuk eshet. Mit szólnál egy játékhoz? Látom gyerek vagy, biztos szeretsz játszani. A kardjainkat tegyük le a két kapuban, s csak a pályán maradva harcoljunk pusztakézzel, valamint nem használhatunk reiatsut igénylő technikákat se, remélem, tudod, hogy mi történne, ha rossz felé engednék el itt egy cerot? – Vigyorogtam rá gúnyosan, fölényesen. Kardomat tokostul kihúztam a helyéről, s a hátam mögött lévő kapuba hajítottam. Vagyis csak hajítottam volna, de kapufa lett. – Zosimos! Vigyázz a kardomra!
- Rendben, főnök! – Azzal a kis chibi már rohant is és behúzta a kapuba a kardom, majd azt padnak használva leült rá.

A gyerek, akit ellenem küldtek kard nélkül érkezett, ezek a shinigamik vagy annyira lekezelnek, hogy egy ilyen kölyköt küldenek, vagy már felöltötte a shikaiát, akármelyik is, valószínű, hogy ő is pusztakezes harcra van specializálódva, akárcsak én. Mivel nem volt kedvem túl sokat kockáztatni, ezért mielőtt eldobtam a kardomat a Jojo képességem azon felhasználási módszerét alkalmaztam, hogy úgy fertályóránként összesen 15 tárgyat ránthatok magamhoz kezem egyetlen apró mozdulatával, szóval első tárgynak a zanpakutoumat jelöltem ki, s csak azután dobtam vele kapufát. A kölyök a páncél részeit nevezte meg, mint fegyvert a hieromra hivatkozva. ~Talán mégsem olyan ostobák, mint elsőre hittem? Ez vagy valami shinigami felszerelés, ami a hieroinkkal felveheti a versenyt, vagy a shikaia. Aljas húzás, bármelyik is az. Mocskos dolgaik vannak ezeknek a shinigamiknak. Pf..~
-Mivel gyerek vagy, használhatod. – Erősítem meg vigyorogva az aljas húzását. Ekkor a kardom már nem volt nálam, hanem Zosimos őrizetében pihent a kapuban, de az elkövetkező tizenöt percben bármikor magamhoz ránthattam. A kis chibit előre sajnálom, mikor magamhoz rántom azt a piszkavasnak valót, mert minden különösebb felszólítás nélkül eltűnik a „pad”ja, s ezzel ráhozom a frászt. :3
Az ifjú shinigami rám szegezte az ujját, valamit hadovált, aztán érthetetlenül motyogott az orra alatt, s egy vörös villám kidout indított felém, mivel szerencsére én nem vagyok sík hülye a reiatsu érzékeléshez, ezét viszonylag időben megéreztem, hogy mire készül, s volt annyi időm, hogy arrébb sonidozzak, bár ez a kidou a barankhoz hasonlóan gyors, ezért nem úsztam meg sértetlenül, a jobb felkaromon ütött egy ujjvastagságú lyukat, mivel mondhatni használhatatlanná tette az a kezemet, a seb roppant kellemetlen a fájdalommal járt, de csak vigyorgtam, s próbáltam uralkodni arcomon, nehogy fájdalmat mutassak a kicsishini felé. Aztán újabb kidout alkalmazott, minek következtében valami fekete tűzszerűség borította be a kézfejeit.
-Bolond vagy gyerek! Megmondtam, nem lesz jó vége, ha reiatsut igénylő technikát használsz! – A jobb kezemet a számhoz próbáltam emelni, de félútnál nem jutott tovább, ezért balommal húztam a számhoz a Silbidot, mibe belefújva alacsonyrendű lidérceket szólítok magamhoz, reméltem a gyerek is észrevette, hogy közeledik pár lidérc. – Meggondolatlan vagy! Ezt elkerülhetted volna, hogyha nem használsz kidout. Viszont szerencsét is van, mert sikerült tönkretenned a jobb kezemet, ez azért szerencséd, mivel a jobb öklömből lövöm a cerot, s most nem tudom ökölbe szorítani a jobbomat. – Erről a kis ferdítésről Dei jutott az eszembe, aki tényleg az ökléből indítja a ceroját. Balomat ökölbeszorítottam, s barakat kezdtem lőni a fiú felé, hogy ezzel lefoglaljam, amíg megérkeznek azok a nyomorultak. Mihelyt elég közel érkeztek a holowok, abba hagytam a támadást, s vigyorogva vártam, hogy mit csinál most. Las Noches falai közé való visszatérésem után az első harcom egy furcsa nővel volt, aki a sípom segítségével odahívott lidércekkel foglalkozott helyettem, reméltem, hogy a gyerek is ezt fogja csinálni, mert akkor lesz időm egy ceroval félig elsöpörni az egyik épületet.

Az első baram elől sikerült elmenekülnie, viszont az cserébe tönkretette a másik kaput, és a kosárpálya kettő palánkját, sajnos egy ember sem eset áldozatul, az első bara után balomnál termett, egy gyors mozdulattal újabb barát indítottam, s eltaláltam, vagyis csak valami képmását, vagy ilyen jó a reakciója, vagy már előre kitervelte, a végeredmény szempontjából lényegtelen. Mivel valószínűnek találtam, hogy a hátam mögé akar kerülni, ezért a képmás eltalálása után indultam is volna jobbra, de elkéstem, a fenébe. Vagyis nem teljesen, mert, hogyha még ennyire se mozdulok meg, akkor most gerincen szúrt volna, de így szerencsére mellé ment. Aljas fegyvere van, s ezért rá kellett jönnöm, hogy shikaiban van, ez a kis aljas féreg! Ahogy belém hatolt a két tüske elektrosokkot kaptam, nem túl nagyot, de elegendőt, hogy görcsbe rándulja hátra felé, és teljesen leblokkoljak, míg ő kirúgja a lábaimat, minek következtében jobbomra borultam. Ettől a kalapom leesett a fejemről, és a sebembe újabb adag fájdalom nyílalt, a hátamra borultam, s még mindig az elektromosságtól rázkódva vigyorogtam a képébe, s megint éreztem, hogy kidout kezd gyűjteni, ezért én egy barat küldtem a testére, viszont megint azt a gyors kidouját használta, ezért mondhatni egyszerre támadtunk egymásra, ahogy láttam mellkasba kapta a baramat, viszont az ő támadása átlyukasztotta a bal tüdőm alsó felét, ennek hatására vért köhögtem fel, de a vigyor még mindig rajtam volt. Feltehetően a baram eltávolította a közelemből, így van időm talpra evickélni. Mihelyt talpra kerültem a magas épülethez sonidoztam, s annak vetettem a hátamat.
-Ügyes vagy kölyök! – Kiáltottam felé, aztán a számba került vért újra kiköptem. ~Hogy a denevérek fociznának a veséjével! Lehet, hogy ressureccionba kell nemsokára váltanom. És még a kalapom is elhagytam!~ Szemüvegemet levettem, elraktam, s felkészültem, hogy újra támad, reméltem, hogy nem a kidoujával fog támadni, hogyha azzal támad, akkor magamhoz rántom a kardomat, aztán aktiválom a belé elzárt erőmet, amihez őszintén sosincs sok kedvem! Viszont, hogyha pusztakézzel, vagyis a shikaiával támadna rám, akkor a támadásait, közeledését lábbal hárítanám, de arra azért ügyelnék, hogy az épület és a hátam között lehetőleg ne legyen annyi hely, hogy mögém kerülhessen, mert akkor félő, hogy megint lesokkolná az idegrendszerem. Viszont akármelyik taktikát is alkalmazta nem maradt sok ideje, mivel kisvártatva két lidérc kiáltást is lehetett hallani. ~Hát végre megérkeztek!~ A kiáltás után a pályák fölé tekerődzött kettő lábatlan kínai sárkány szerű óriás lidérc. Balommal újra a szájamhoz emeltem a Silbidomat, s azon keresztül kiadtam nekik utasításba, hogy támadjanak rá a shinigamira, ezt a parancsomat a másik két, lassabb hollow is hallhatta, így majd nem kell megint azzal szenvednem, hogy a shinigamira uszítsam őket, mihelyt elkezdték támadni a shinigamit a már itt lévő lidércek, akkor erőt kezdek gyűjteni a cerohoz, s azt ráengedem a remélhetőleg a lidércekkel elfoglalt shinigami kölyökre.

A kis piszoknak sikerül tompítania a baramat úgy, hogy csupán arrébb helyezni sikerült, de még így is volt elég időm, hogy a hátamat az épület falának vethessem. Támadó állást vett fel, mintha meg akarna támadni, de igazából felugrott, s megint csak egy képet hagyott maga mögött. Talán azt hihette, hogy rátámadok, nehogy ő támadjon meg, de rosszul hitte akkor, mert eszem legkisebb bugyrában sem fordult meg, hogy elmozduljak innen. Sérüléseim kellemetlenek voltak, úgy tűnik mégis csak ressurecionba kellene váltanom! Mikor elkezdtem a cerohoz gyűjteni az erőt magamhoz rántottam a kardomat, s szegény kis chibim nem elég, hogy ráhozom a frászt, de még fejre is ejtettem, csupán reméltem, hogy mivel már nem kell erre a hálószedegetőre vigyáznia be fog segíteni Zosimos nekem. Mikor a cerot ellőttem már a kezemben volt a kard. A cerom sajnos csak egy hátrahagyott képe, valamint azt az eszetlen kukacot törölte el, és még emberáldozatot se szedtem, ez micsoda pech. Ezután újra velem kezdett el foglalkozni, mikor előttem jelent meg bal lábammal arrébb kívántam helyezni, viszont egy aljas technikával semlegesítette a támadásom. ~Utálom ezeket az aljas, semmire kellő, mocskos, álnok shinigamikat a piszkos trükkjeikkel együtt!~ Ezután feljebb ugrott, hogy kiegyenlítse a magasságkülönbségünkből adódó különbségeket, bár az ütését lett volna időm blokkolni, de láttam, ahogy szabálytalanul kezd kavarogni az ökle, aztán „lassan” az egész teste körül a levegő. ~Okos kis chibi!~ Rögtön felismertem hívatlan útitársam, a kis Zosimos technikáját, vagyis a négy chibi Instinto de elemental technikájának második alkalmazási módját, hogy egy általuk választott dolgot az elemük teljesen befed. A jelenlévő kis csatlósom technikáját nehezen lehet észrevenni, hiszen az ő eleme a levegő! Ellenfelem túlzottan a támadás kombinációjával lehetett elfoglalva, mert látszólag nem vette észre, hogy a haját nem az uralkodó szél borzolja, így fölényeskedő mosolyt használtam védekezés helyett. Bár köztem és az ökle között ott volt Zosimos által elhelyezett légörvény, az ütésének ereje így is elért. Kár, hogy nem lehetek gondolatolvasó, bár azért volt sejtésem, hogy bolondnak nézhet, amiért csak vigyorgok, még akkor is vigyorogtam, mikor újabb elektrosokkot kaptam kettő hullámban. Bár így a vigyorom az arcomon inkább már csak rá „fagyva” volt ott, mint tényleg. Bár a sokkolástól nem ájultam el, de az izmaim se engedelmeskedtek a parancsomra, így a sorozatának utolsó technikája, ami egy pöccintés volt elrepített a parkoló közepére, ami előbbi helyemtől úgy tíz méterre lehetett. Kellemetlen, mikor az ember azt várja, hogy ájuljon el, mintsem ébren maradjon, s érezze, hogy mindene fáj, a sebei lüktetnek, hallja a saját hörgését és nem tud mozdulni se. Ahogy földre érkeztem, Zosimos a mellkasomon állva figyelte a shinigami gyereket, aki csak most láthatta, hogy a kardom nálam volt, valamint igazából most tudatosulhat benne, hogy milliónyi légörvény veszi körbe a teljes testét.
-A shunpodtól most már elmúlik a technikám hatása! Amúgy is vendégeid érkeztek, és nyugi nem tudom elvinni ezt a bálnát innen. – Lökte lazán a szövegét a kis vörös hajú. A shinigami hallgathatott a társamra, mert a chibi nekiállt pofozgatni. – Főnök, térjen magához!
-M-magamnál vagyok! - Próbáltam szörcsögni, s közben a mozgással, vagyis a felkeléssel is próbálkoztam. A kis bolond is próbált segíteni nekem a felkelésben, így eshetett meg, hogy már rogyadozva álltam, mikor az ifjú ellenfelem újra felém tartott. ~Nincs más választásom!~ Felé hajítottam az elzárt erőm tárolóját, bár a képzeletemben hozzá vágtam volna, de így csoda, hogyha dobásnak nevezhető. Mikor már elengedtem a fogvájót hörögve, szörcsögve, de azért érthetően kiáltottam a hívószavát. – Miente, Loki!
Ahogy a földet elérte a kard egy kisebb robbanás kíséretében megannyi denevérré változott, amik rám szálltak és teljesen beleptek. Ezalatt a denevér burok alatt sebeim begyógyultak, agyaraim megnőttek, maszkom darabja felkúszott a hajamra, s megannyi tüskeként meredt az ég felé, kisujjaim hegyes, éles karmokká avanzsálodtak át, az ujjaimon a körmeim karmokká változtak, felsőtestemről a ruháim eltűntek, s helyettük pólya borított deréktól nyakig. Ennek a burkolásnak köszönhetően nem látszódtak a lyukak utáni hegeim, de éreztem, hogy bal tüdőm nem teljesen működik, s a jobb karomban is még benne van a fájdalom, s még mindig nem tudom teljesen befeszíteni, behajtani a karomat, de attól még harcképes lettem újra. Valamint, amiről majdnem megfeledkeztem, hogy újra kinőtt a farkam, minek a végén egy ovális golyó van, min megannyi apró rózsatüskeszerű mérgező tüske helyezkedik el. Az átalakulás pillanatai után a denevérek pár centire eltávolodtak tőlem, egy pukkanással el tűntek, s így ideiglenes füstfüggönyt is vontak körém.
-Zosimos! Maradj nyugton, amíg kell, máskülönben egy nőtlen helyre zárlak el! – Szóltam ki a füstfüggöny mögül.
-Rendben, főnök! – S a chibi a tőlünk nem messze lévő fára sonidozott, ahol kényelmesen elhelyezkedve figyelt minket. Én, ahogy kiadtam a parancsot a kölyök elé sonidoztam, s egy gyors fordulattal próbáltam elsodorni a farkammal, közben karmaimmal tenyeremet felmartam. Ez a támadásom után próbáltam a behajtott ujjú, hátra feszített kézfejeimmel eltalálni, úgy tíz intenzív ütés után vettem fel „pihenésképp” védekező állást, bár eközben is azzal próbálkozok, hogy a véremet az ellenfelemre juttassam. Remélhetőleg, ha védte is, de sikerült eltalálnom, s így sikerült a véremet rájuttatnom. Valamint azt is remélem, hogy csakhamar sikerül valamit alkotnom vele, mivel bár fel tudtam venni a ressureccionomat, nem tudom, hogy meddig vagyok még képes fenn tartani, kellemetlen, de úgy tűnik, hogy megint menekülésre kényszeredek. Hogyha sikerült összevéreznem a gyerek shinigamit, akkor a Poder de la sangre technikámat alkalmazva kalapácsvetés szerűen elkezdem magam körül pörgetni, aztán úgy 7 kör után elengedem, s szédelegve próbálom megnézni, hogy merre felé repül, hogyha szerencsém van, akkor a több emeletes épület felé sikerült elengednem, hogyha nem, akkor csak szimplán a levegőben hajítottam el. A „műsor” után, mivel érzem, hogy itt végem lesz Negacion segítségével távozunk.
-Áruld el a neved, shinigami, hogy én, Alucard revansot tudjak venni rajtad! – Szólok oda az ellenfelemnek fölényeskedve, arrogánsan.
Ahogy átértünk Hueco Mundoba zihálva, karddal a kezemben rogytam össze. ~Alábecsültem.~
-Csak a szerencséden múlott minden, hogyha megkérhetlek, ne nagyon szórakozz ilyesmikkel, főnök!
-Azon leszek! – Aztán megindultunk a szobám felé.

Az ütésem korántsem érte el a kellő hatást, sőt mi több az ütést szerintem meg sem érezte, valaki vagy valami belebabrált. Ez így nem jó, kiszámoltam, hogy mennyi erővel mehetne a dolog, ha ez tudom még megfuttattam volna egy picit. A chibi is tud sonidozni, azaz ő is arrancar, bármennyire is kicsi. Alaposan megnézem a kezem, és magam. Nem akarok egy óvatlan lépés miatt a kelleténél több problémát. Aztán észreveszem a légörvényeket, szóval ez volt az. Ez most nagyon kellemetlenül érint, igencsak tetemes lélekenergiát öltem ebbe bele. Azonban mielőtt ezen siránkoznék ideje lecsökkenteni a zavaró tényezőket. Majd miután végeztem szólok oda.
- Ugye tudod, hogy ez most nagyon bunkó volt tőled chibi. - Majd az ellenfelem felszabadítja az erejét. Óh, ez új nekem, egész dizájnos. - Ezt a plusz munkát...Juugeki Byakurai
Lövöm a hetykén megidézett kidou-t a Zosimos felé, aki a kardjával ugyan nem teljesen blokkolja, hanem inkább eltéríti. Ch... Amint lesz rá kapacitásom elviszlek Tsukinak tanulmányozásra. Azonban most jobb ha ellenfelemre koncentrálok. Lélekerőmet egy pillanatnyi koncentrálással megdobom és jóval nagyobb erőt sugárzok. Valószínűleg észrevette, hogy eddig azt az egy támadást gondoltam halálosan komolyan. Jelenleg inkább koncentrálok arra a harcmodorra, amelyikben jobb vagyok, méghozzá a gyorsaság. Ütéseit elkerülöm, s a sajátommal jutalmazom, melyek nem túl nagy kárt okoznak, egy baráto ütés erejével vetekedhetnek a számára, hisz elég kemény a bőre, s ennél az erőnél a tüskék is csak karcolták. Azonban a végére figyelmetlen voltam, s sikerült egy ütés félét mérnie a mellkasomra, ugyan hátraugrottam, így az erejét minimálisra csökkentettem, de ekkor elkezdtem a levegőbe pörögni, majd jó pár kör után megindultam az egyik irányba. Annyi lélekjelenlétem volt, hogy felülkerekedjek az émelygésen és a gyorsaságon. Száguldásomnak egy két talpas és egy kezes tompítás vetett véget, másik kezemmel a bal térdemet fogtam meg, nehogy elcsússzon. Akkor lendületszerzéssel nyerek erőt, ugyan csak egy támadás, de az garantáltan hatásos lesz csereakció nélkül. Lábaimat magam alá húzom, majd minden erőmet beleadom az ellökésembe s egy shunpóval is megtoldom. Az eddig összegyűjtött feszültséget is az egyik kezembe irányítom, így a koncentrációval plusz erőt nyerek. Mint egy rakéta száguldok feléje, azonban az akadémián alaposan belénk verték azt az átkozott sárga fényt, a negaciónt vagy mit. Az utolsó pillanatban irányt változtatok, mivel megállni képtelenség lenne. Mellette csapódom a földbe szikrázó füstölgő kicsi krátert hagyva.
- Kaminari Taka szolgálatodra, legközelebb én sem követem el azt a hibát, hogy ilyen sértetlen maradj.
Nincs mit tenni, hagyni kell elmenni. Miután elment egy ügyetlen mozdulattal elrakom a kardomat, majd bal kezemmel megmozgatom a csuklómat. Ezt biza túlzásba vittem, kicsit meghúzhattam. Lesz pár nap, mire rendesen helyre jön. Nem beszélve a mellkasomról, lesz egy szép lila foltom ott, ahol a bara visszapasszolta az öklömet. Előkerítem a telefonomat, majd rövid jelentést teszek. Basszus, Ai-kapitány kinyír, ha nem csinálom meg a jelentést. Még a papírmunka is, ezek az átkozott arrancarok. Bosszúsan megyek vissza Seireitei-be, s utam a legközelebbi étkezdéig vezet, ahol leehetem magamat a sárga földig.
Köszönöm a játékot!