[color=dimgray]Jelszó: uio eue

~ Adatlap

Név: Shuiro Kensuke
Nem: Férfi
Kaszt: Shinigami
Szül. ideje: 19. század
Kor:122 (kinézetileg 25)

• Emberként: 15
  
• Lélekként: 107

~ Előtörténet

Amikor még minden egyszerű volt…
A 19. századi Japán volt az a hely, ahol éltem, még mint élő ember. Éltem, és nem is volt semmi gondom. A családom az elsők között volt, akik felismerték a Kanagavai Egyezményben és a határok megnyílásában rejtőző lehetőségeket, és kereskedelemmel és külföldi kapcsolatok kialakításával egészen a gazdagabb rétegekig küzdötték fel magukat. Később, apám halálával én vettem át a család üzleti ügyeit, és nem is végeztem rosszul a dolgom. A vagyonunk egyre gyarapodott, nem mentünk tönkre, nem voltak ellenlábasaim… Legalább is azt hittem. Már majdnem az elképzelhetetlen álomvilágban éltem, mikor rájöttem, hogy a felkelő Nap országa sem mentes azoktól a problémáktól, amelyek a világ többi részén jelen voltak. A sok pénz mindig sok bajt vonz, és ez velem sem volt máshogy. Hogy ki volt az, és hogyan is ölt meg, már nem emlékszem. Csak arra, hogy csalódott voltam. Csalódtam, mert azt hittem, hogy lehet tökéletes életem. Csalódtam, mert azt hittem, hogy senki nem utál, hogy senki nem irigy, hogy engem mindenki tisztel és szeret… De ez nem így volt… A ravaszt meghúzták…
A Rukongai teljesen új terület volt nekem. Egy tradícionális szegénynegyed nekem, a 19.századi Japánból érkezett srácnak olyan volt, mint egy idegen jelenléte lehetett volna valamelyik ősömnek a szigeten. De lassan beleszoktam, hogy nem kellett ennem, csak innom. Vizem nem volt gyakran, a kutya sem törődött velem, így csak magamra támaszkodhattam. Loptam, ha lopnom kellett, mert ez kellett. Csalódtam, mert bíztam az emberekben, és nem akartam újra elkövetni ezt a hibát.
Az idő teljesen máshogy telt itt, mint az emberek világában. Nem tudom, mennyi ideje tartózkodhattam ott, de nagyjából 10 évnek tűnt, és már teljesen hozzászoktam ahhoz a világhoz, amely odaát volt. A Lelkek világa már nem volt teljesen ismeretlen számomra, sőt, egészen otthonosan mozogtam benne. Idő közben a harc alap szintjét is kénytelen voltam megtanulni, fájó sebek és csúnya elverések árán, de képes voltam a saját erőmből megélni. Egészen addig a napig, míg találkoztam vele. Éppen nagy tömeg volt összeverődve az egyik utcán, így feltűnés nélkül vittem volna el aznapi vízadagomat, ám valami történt. Ekkor egy olyan érzés kerített hatalmába, ami jó pár éve még soha. A gyomromat mintha belülről marcangolták volna, mintha vasmarokkal karmolták volna odabentről.
~ Mi ez az új érzés? ~ gondolkodtam kétségbeesetten, és összegörnyedtem. Hirtelen egy jó pár éve nem használt szó mászott elő az elmém egy zugából. Éhség. Éhes voltam. ~ De hát hogy lehet az? Én már csak egy lélek vagyok, nem szabadna éhesnek lennem. ~ Ahogy felpillantottam, egy katanát hordó, fekete kimonót viselő nő állt előttem, tenyerén pár rizsgolyót nyújtva felém. Először csak hosszan a szemébe néztem, aztán elvettem egyet, és a számba helyeztem. Egészen finom volt. Az emberek addigra már ránk meresztették a szemüket, néhányan meg is szólaltak.
- Ez… Ez nem Kensuke, az a helyi kis tolvaj?
- Csak nem ő belőle lesz a következő shinigami? Ez biztos valami vicc… - A nő azonban nem figyelt a közbeszólókra. Felemelkedett, és határozottan elindult egy irányba. Aztán hátranézett, és rám parancsolt.
- Gyere!
- Ugyan miért mennék? – kérdeztem vissza érthető okokból. Azt sem tudtam, pontosan ki is ez a nő.
- Éhes lettél, igaz? Kíváncsi vagy rá, miért? Akkor kövess!
- Legalább a nevedet mond meg! – mondtam határozottan, mivel nem volt kedvem csak azért utána menni, mert azt mondja.
- A nevem Mai. Hirayuki Mai. És most gyere! – most már nem volt mit tennem, így elindultam utána, és néhány hosszú lépéssel mellé zárkóztam. Miután kiértünk a Rukongai-t övező erdőbe, megállt, és felém fordult.
- Ki vagy te? – szegezte nekem a kérdést, mire könnyedén elmosolyodtam.
- Magad után rángatsz, aztán azt kérdezed, ki vagyok? Botor cselekedet. Shuiro Kensuke vagyok, önfenntartó kóbor lélek… - mutatkoztam be, majd színpadiasan meghajoltam. – Az emberek azt mondták, hogy én, mint Shinigami… Mi az a shinigami?
- Halálistenek. A föld lélek védelmezői. Olyan kivételes lelkek, akiknek különlegesen nagy a lélekenergiájuk, és olyan kardot birtokolnak, amellyel képesek Lidérceket ölni. Az olyanok, mint én. Mi védjük meg az embereket és a lelkeket a rájuk támadó rémségektől.
- Értem. És mit akarsz velem?
- Ebből még nem jöttél rá?
- Nem. Egyelőre csak annyit tudok, hogy jó pár éve most először éhezem, és ekkor hirtelen megjelensz te! – A nő füle mögé igazította hollófekete haját, és jégkék szemével végigmért.
- Azért éhezel, mert neked is az átlag szellemeknél nagyobb Lélekenergiád van. Szerencsére pont jókor jártam erre, ugyan is ritka az étel a Rukongai-ban. Vizet is elég nehéz szerezni, de mivel a többi Lélek csak megszokásból eszik, és nem tesz erőfeszítéseket az ételért, nehezen hiszem, hogy elegendő mennyiséget tudnál összeszedni csak lopásból. Ha továbbra is itt maradsz, éhen halsz! – szavai sötéten csengtek, így alig észrevehetően nyeltem egyet.
- Akkor mit javasolsz?
- Természetesen a Shinigami Akadémiát. – mondta, mint ha ez lett volna a világ legtermészetesebb dolga.
- Az meg mi a szösz?
- Látom, hogy nem én fogtam ki a leggyorsabb felfogású újoncot a mezőnyben… A shinigami Akadémia az a hely, ahol megtanítanak használni a zanpakutou-d, a kidou technikákat, és minden egyebet, ami csak ahhoz kell, hogy életben maradj egy lidérccel szemben. A halálistenek kiképzőhelye, végül is iskolának is mondható.
Bólintottam, jelezvén, hogy felfogtam.
- Azt akarod, hogy shinigami legyek?
- Én nem akarom, csak felajánlom a lehetőséget. Itt is maradhatsz, tovább folytatva a lopdosást, de akár velem is jöhetsz. Csak dönts gyorsan, mert indulnom kell vissza. veled, vagy nélküled.
Pár másodpercig haboztam, majd még egyszer a szemébe néztem, és megvontam a vállam.
- Végül is jobb, mint éhen halni… - mondtam, mire tovább indult, át az erdőn, én pedig a nyomában. Azonban utazásunk nem volt zavartalan, ugyanis hangos recsegés-ropogás közepette „valami” előcsörtetett a fák közül. Zöld bőre volt, és fején egy hatalmas, csontmaszk szerű fej volt látható, amiből erősen kiálltak lapos, kocka alakú fogai. Teste nagyjából egy gorillához hasonlított, és beszélni nem tudott, csak kísérteties hangon üvöltött. A félelemtől ledermedtem egy pillanatra.
- Ez egy…
- Egy lidérc! – válaszolta keményen a mellettem álló shinigami, és kivonta katanáját. – Most demonstrálom, mi is lesz a feladatod! Figyelj jól, újonc! – Azzal felszökkent a levegőbe, és a bestia felé ugrott. Az böszme kezeivel próbálta lecsapni, de a nő hirtelen a másik oldalán jelent meg, és egyetlen kardsuhintással lecsapta a karját.
- Villanj, Akaritsume! – mondta, mire a lidérc vakító fényjáték közepette darabjaira hullt, majd elpárolgott. – Hadd mutatkozzam be még egyszer! – lépett oda hozzám a kardját éppen helyre toló Halálisten. – Hirayuki Mai vagyok, a Gotei 13 11. osztagának tisztje. – mondta, teljes felsőbbségtudattal, mire csak elvigyorodtam.
- Rendben, most már biztos, hogy shinigami leszek!

~ Később, a Shinigami Akadémián ~

- Hirayuki-sama! – hallatszott egy ziháló halálisten rekedt kiáltása keresztül az Akadémia egyik folyosóján. A nő hátrafordult, hollófekete haja vadul táncolt körülötte, szeme parancsolóan figyelte beosztottját.
- Mi ilyen sürgős?
- Az újoncok… balhéznak a kidou gyakorlótéren… - A tiszt felsóhajtott.
- Nem az újoncok, hanem egy bizonyos újonc… Megyek már…- mondta, és elindult a fával és rizspapírral körülhatárolt folyosón. A gyakorlótéren a legtöbb, fehér-kék vagy vörös ruhás halálisten jelölt szorgalmasan kántálta az imákat, és lövöldözte össze-vissza a minden féle színben ragyogó támadásokat. Azonban a gyakorlótér mellett, a padogatetők árnyékában egy arany szemű újonc szájalt a kiképzővel, mikor megjelent a tiszt.
- Most mi a gond, Kensuke? – hallatszott a nő parancsoló hangja, mire az újonc, innentől Én, felé fordultam.
- Az, hogy teljesen értelmetlennek tartom ezt az egészet. Ha szemtől szembe állok majd egy Lidérccel, nem hiszem, hogy elkezdek kántálni egy húsz soros igét. Inkább szembe megyek vele, és levágom a fejét. – mondtam, és megmozgattam a vállamnak támasztott kardomat.
- Igazán? – kérdezte Mai baljósan – Akkor lássuk, mit tudsz! Gyere velem! – mondta, és megindult a folyosón visszafelé. Én utána indultam, és egészen addig vándoroltunk az Akadémia különböző helyiségei között, míg egy teljesen üres, homokpadlójú terembe nem értünk. A halálisten letette katanáját, és egy, a kendohoz használt fakardot vett fel egy tárolóból, majd harci állásba helyezkedett. – Na, mire vársz? – kérdezte, mire bizonytalanul felvettem egy másik gyakorló fegyvert.
- Támadjalak meg?
- Nem, nézni fogod, ahogy felaprítom ezt a botot tűzifának! Még szép, hogy támadj meg! Lássam, mit tanultál a Rukongai-ban. – Nem teketóriáztam sokat, meglendítettem a fakardot, és a tisztnek estem vele. az eredmény: hatalmas hátas a homokon. – Na? Így akarsz a Lidérc elé állni, és levágni a fejét? – kérdezte fölényesen, majd felsegített. – Újra!De ne hidd, hogy ezzel megúszod a kidou vizsgát!

Ez így ment sok-sok évig. Először fakardokkal, aztán valódi katanákkal. Végül eljött a nap, ami mentorom szerint a végső vizsga volt. Ugyan úgy állt be, szokásos harci pózában, csak ezúttal fecsegett is közben.
- Emlékszel arra a napra, mikor megtaláltalak? A harcra az első lidérccel, amit láttál. Emlékszel, hogyan győztem le? – Hogy ne emlékeztem volna. A fényáradat közben darabokra hulló szörnyre. – A shinigamik zanpakutou-i nem egyszerű kardok. Saját lelkük, egyedi formájuk és képességeik vannak. És természetesen külön nevük. Amit láttál, az a kardom, Akaritsume különleges képessége volt. Az utolsó vizsga alkalmával kiderítjük, hogy neked mi a kardod neve.
- És hogyan akarjuk ezt csinálni?
- Megkérdezed tőle.
- Mi? Ilyen egyszerűen?
- Hát, valahogy muszáj leszel kapcsolatba lépni vele, mert ha nem sikerül, megöllek! – mondta kedvesen mosolyogva, és támadott. Függőleges csapását könnyedén kivédtem kardommal, ám mozgása most valahogy gyorsabb volt, mint eddigi edzéseink során. Az Akadémiai évek alatt megismertem küzdőstílusát, ám most valahogy más volt. Végül már nem is láttam belőle mást, csak egy forgó, táncoló, néha fel-felvillanó kardot. Azonban a reflexeim már felfejlődtek arra a szintre, hogy tudjam vele tartani a lépést, egészen addig, míg meg nem hallottam újra a bűvös szavakat.
- Villanj, Akaritsume! – mondta, és kardjából egy fénynyalábot lőtt felém, amely végigvágta a vállamat. Vér fröccsent a homokra, a fájdalom pedig végigjárta az egész testem. Fog összeszorítva néztem fel a tisztre, aki továbbra is mosolygott. – Tetszett? – kérdezte, és ismét felém emelte fegyverét. Azonban az már nem az az egyszerű katana volt, mint eddig. Pengéje szín arany hatást keltett, markolatgombjában jókora gyémánt foglalt helyet. Alakja is megváltozott kissé, inkább szablya volt, mint katana. – Ez a kardom, Napfénykarom igazi alakja, legalább is a shikai szinten. Ő fog veled végezni, ha nem tudod meg a kardod igazi nevét. Villanj! – mondta, és már jött is a fénynyaláb. Akár hogy próbáltam félreugrani, ezúttal a bal combom járta meg, s habár a seb nem volt mély, attól még égett, mint a tűz. Veszélyes játszma volt, amit tényleg csak egyféleképpen nyerhettem meg. Kihúztam magam, és egyenesen a szemébe néztem.
- Nem függök senkitől és semmitől! Egyszer már elbuktam, mert bíztam az emberekben. Azóta a saját erőmből élek, és ez ezután is így lesz! – üvöltöttem, és rohanni kezdtem felé. Ahogy közel értem hozzá, elmosolyodott, és felém csapott szablyájával. Ekkor volt egy hatalmas villanás, és hirtelen minden eltűnt…
Ezúttal nem egy városban ébredtem fel. Egy hatalmas, sík területem voltam, aminek talaja fekete volt, az ég pedig vörös. Olyan természetellenesen rubinvörös, hogy a hideg kirázott tőle. A tájat csupán a földből meredő hatalmas, fekete fakeresztek színesítették, vagyis inkább csak kísértetiesebb hatást adtak neki. Végtelen-s végig, mindenhol fekete keresztek, fekete föld, vörös ég és bíborszínű hold. Egyszer csak mozgás támadt a hátam mögött mire megfordultam, de már senki nem állt ott. Ekkor a másik irányból suhant el valaki, és ahogy megfordultam, egy nő állt velem szemben. Haja ezüstös volt, szeme hűvös. Ruházata testhez simuló fekete ruha volt, kezében pedig egy lándzsát tartott.
- Hol vagyok? Meghaltam? – kérdeztem bizonytalanul. Jellemző. Már megint.
- Nem! – hangzott a reményteljes válasz. – Éppen azért kerültél ide, hogy ne hallj meg! – hangja határozott volt, és parancsoló.
- Ki vagy te? – kérdeztem.
- Nem tudod?
- Honnan tudnám?
- Mert neked kell tudnod a nevemet.
- Ez meg mi féle válasz?
- A legigazabb! És ha nem jössz rá a nevemre, meghalsz! Néhány pillanat múlva visszakerülsz a Lelkek világába. Ha nem tudod meg a nevem, akkor véged!
- De hogyan tudhatnám meg a neved?
- Ha eldöntöd, hogy miért harcolsz, magadtól jössz rá! – Szeme megvillant, és visszakerültem a gyakorlóterembe. Az aranyló támadás még mindig felém tartott. Akárki is volt, igaza volt. Most meghalok, ha nem történik valami. A neve… miért a nevét? Ki volt ő? Annyira szorítottam zanpakutou-mat, hogy belefehéredtek az ujjaim.
~ Állj… A neve… A zanpakutou-m neve! Ha eldöntöm, hogy miért harcolok? De hát… ~ Ekkor világosodtam meg. Magamért harcolok, de nem egyedül! Azért harcolok, hogy ne kelljen többé csalódnom. A büszkeségemért harcolok! Add nekem az erődet!
- Harapd át a holdat, Byakurou! – ordítottam, mire kardom növekedni kezdett. Végül már nem is kard volt, inkább lándzsa. Nyele fekete volt, hegye ezüstösen csillogott. Nem tudtam, hogy ment ez meg engem, de védekezőn magam elé tartottam, és láss csodát: a fénynyaláb kettévált. Mikor mentorom abbahagyta a támadást, könnyedén elmosolyodott.
- Szép lándzsa. De ugye tudod, hogy valójában már rég halott lennél?
- Miért is?
- Szerinted a fénynek másodpercekbe telik megtenni 5 métert? Ne röhögtess. De a lényeg, hogy elérted a shikai-t.
- A shi-mit?
- Shikai. A zanpakutou-ik igazi alakjának első szintje. Igazából a Zanpakutou-k előhívásának több szintje van. A Shikai, amellyel minden Shinigami rendelkezik. A bankai, amivel csak a kapitányok, esetleg egy-két hadnagy. A végső, a senbankai, amely még a kapitányok közül is csak a legerősebbek birtokolnak. Egyelőre azonban az első szint is hatalmas lépés. Ez a shinigami-k végső vizsgája. Azonban nálad különös helyzet állt elő… - magyarázta, majd végigmérte lándzsámat.
- Mégis micsoda?
- Eddig karddal harcoltál. De a Lélekölő Kardod igazi alakja nem egy kard. Kénytelen vagy megtanulni a vele való harcot!
- Ez az én formám… - sóhajtottam fel, és megforgattam a kezemben tartott fegyvert.

~ Később, az emberek világában ~

A lidérc ocsmányabb volt, mint gondoltam. Teste egy hatalmas, lila bőrű békára emlékeztetett, maszkja mintha egy hörcsög koponyája lett volna. Ahogy kiálltam elé, azt hitte, esélyem sincs ellene. Súlyosat tévedett. Felém öltötte ragadós nyelvét, de csak lazán oldalra léptem, és kardommal levágtam belőle egy darabot. A bestia kísérteties hangján felüvöltött, én pedig előre rugaszkodtam. Döfésre emeltem kardomat, mire két kezével védte fejét.
- Ch, ennyire nem egyszerű! Kuikire hyourin, Byakurou![/b] – mondtam ki kardom nevét, mire az felöltötte igazi alakját. - Roukami! – a támadás könnyedén átütötte a karját, a maszkját, a fejét. Ahogy a Lidérc elpárolgott, Mai jelent meg mellettem, mosolyogva.
- Remek. A vizsga sikeresen teljesítve. egyébként pedig jelentés jött a Gotei 13-tól, miszerint, habár botrányos, alig elfogadható eredménnyel, de letetted az elméleti vizsgát. Menjünk vissza, hogy a vezetők eldönthessék, hova osztanak be.
- Nem kerülök automatikusan a 11. osztaghoz?
- Természetesen nem. Ha ez számodra a legmegfelelőbb, értelemszerűen oda tesznek, de ha nem, akkor nem. Ez csak rajtuk múlik.
Felsóhajtottam.
- Akkor mire várunk még?

~ Kinézet

Kensuke egy 184 cm magas, aranysárga szemű Férfi, szeme alatt egy apró pöttyel. Arca rendkívül csinos, egyszerűen vonzza a nőket (legalább is a gyengébb jelleműeket). Hullámos, fekete hajának egy tincse szemébe lóg.

~ Jellem

Rendkívül önfejű, szinte senkire sem hallgat saját magán kívül. Ezen kívül rendkívül lovagias jellem, szereti a tisztességes harcot, és ha egyszer kihívott valakit, soha nem menekül el, még ha az élete forog is kockán. Meglehetősen nyugodt, szinte soha nem látni kiborulva. Még a harc hevében is általában csak elégedetten vigyorog.

~ Cél
Önerejéből kivívni az emberek tiszteletét, és erősebbnek lenni csak saját maga álltal.
~ Zanpakuto/képesség

Név: Byakurou (Fehér Farkas)
Típus: Erő
Alap kinézet: Egy átlagos katana fehér markolattal, arany markolatgombbal.
Shikai parancs: Kuikire hyourin, Byakurou (Harapd át a Holdat, Fehér farkas)
Shikai kinézet: Shinku eredeti formája egy két méter hosszú lándzsa, amelynek nyele teljesen fekete. Hegye különleges formájú, ezüst hatású. Ahogy aktiválják egyetlen képességét, támadás közben fehér fénycsíkot húz maga után.
Támadások:
~ Roukami (Farkasisten): Egy pusztán erőre építkező, nagy átütőerejű támadás. Minden erőt arra használ fel, hogy áttörje az ellenfél védelmét, és a döfést mindenképpen célba juttassa. Ilyenkor a lándzsa fehéren fénylik, és egy hasonló aura lengi körbe Kensuke-t. A támadás természetesen nem minden védelmen hatolát, csupán a támadás ütőerejénél kisebb erejűeknél. Mivel ez egy nagyban fegyverhasználatra és kisebb részben zanpakutou ismeretre épül, így ereje a Zanjutsu pontok+(Zanpakutou pontok/2). Ezt kell összevetni az adott pajzs/védelem forrásának pontjával (pl. Kidou szint, vagy Zanpakutou szint).

Byakurou valódi alakja


~ Szeret-nem szeret

+ Tisztességes harcot
+ A fegyverét
+ Alvást
+ Pimasznak lenni a feletteseivel
+ Hencegni származásával

- Ha beleavatkoznak a harcába
- Csalókat
- Engedelmeskedni
- Veszteni
- Csalódást


~ Felszerelés(ek)

Semmi különleges a ruháján és a fegyverén kívül.